Roxfort RPG

Elhúzom a szám, miközben leteszem a kezemben lévő galagonyapálcát a másik nyolc kipróbált mellé. Annak ellenére, hogy látszólag csak unom már a sikertelen próbálkozásokat, azért kezdek kétségbeesni. Valahogy nem érzem egyik pálcát sem úgy, mint a régit, egyik sem engedelmeskedik nekem igazán. Pedig amennyire meg tudom állapítani, ezek a pálcák vannak olyan jók, mint Ollivander pálcái. Csak egyik sem nekem való. Talán nem is létezik olyan pálca, ami pótolhatja az elsőt. Nem tudom, meddig kell próbálgatni, Ollivandernél negyedszerre megtaláltam a nekem valót.
 A következő kezembe vett pálca, úgy tűnik, megért engem, legalábbis úgy érzem, amíg nem próbálok vele varázsolni. Akkor mintha varázsütésre elzárná magát, az egyszerű lebegtetőbűbájom megszakad, a fakocka pedig visszaesik az asztalra. Lassan, kimért mozdulattal teszem le a pálcát a többi közé, amit most már szívem szerint darabokra törnék, és a kedvesen mosolygó eladó képébe vágnám.
 Hátranézek apámra és anyámra, akik mögöttem állnak, miközben kézbe veszem a tizediket. Annak ellenére, hogy egyikükön sem látok dühöt, csalódottságot, kezdem úgy érezni, hogy szégyent hozok rájuk. Mintha hirtelen elvesztettem volna minden varázserőmet, és kviblivé váltam volna. Csak azért tudom, hogy nem így van, mert még mindig tudok dehoppanálni, de az nem egy bonyolult dolog. Még a házimanók is képesek rá.
 Legördül egy hatalmas kő a szívemről, ahogy nonverbális varázslattal felemelem a fakockát a kezemben tartott pálcával. Igaz, sokkal jobban kell figyelnem, nem merem most levenni róla a szemem, de azt nem vártam, hogy találok olyat, ami annyira megért, mint az, amit hét évig használtam. Olyat szerettem volna, amit képes vagyok a minimálisnál jobban használni, ez pedig közelebbinek tűnik annál is, amilyennek anya pálcáját éreztem, amikor kölcsönadta. Pedig az a pálca is nagyon közel állt hozzám, sajnálom is nagyon, hogy elvesztettem.
 Még elvégzek pár bonyolultabb varázslatot nonverbálisan, miközben hallgatom Lafayette magyarázatát a pálcáról. Véla haj, ezüsthárs, közepesen hajlékony, tizenegy hüvelyk. És ahogy a korábban kipróbált pálcák, ez is díszített, ez éppen aranyozott markolatú. Elmosolyodok magamban, ahogy eszembe jut, hogy Ollivander ki fog szorulni a piacról otthon, az ő pálcái szánalmasan átlagosnak tűnnek a legjobb francia pálcakészítőjéhez képest. Meg is érdemli, túl büszke volt hozzá, hogy kiszolgáljon minket.
  Előveszek húsz galleont, és kifizetem a pálcát, amit rögtön be is teszek a talárom erre a célja készített belső zsebébe. Felemelem a kezemet, és megrázom a fejem, miközben halkan, a gyenge kiejtésemhez képest szépen formálva megköszönöm és visszautasítom a visszajárót. Nem szórakozok knútokkal és sarlókkal.
 - Kicsit körülnézek, rendben? Este a hotelban találkozunk.- mielőtt kisétálok az új pálcámmal a talárom alatt, azért vetek egy biztató, kedves pillantást anyára. Szívesen megvárnám őket, de nem szeretném látni, ahogy ők is átesnek azon a folyamaton, amin én, megalázó ez az ügyetlenkedés. Nekik már több, mint harminc éve volt ugyanaz a pálcájuk, biztos sokkal nehezebben fog menni nekik újrakezdeni egy másikkal, mint nekem.
 Amint kiérek az utcára, megfordulok, és megigazítom a hajam a kirakat tükrében. Most, hogy újra van pálcám, sokkal jobban emlékeztetek a régi önmagamra, ugyanúgy látom csillogni az életet a szememben, és a karikák is halványabbnak tűnnek alattuk. Úgy látom, mintha már csak egy apróság hiányozna a régi önmagamból, de nem tudom, mi lehet az a kritikus pont. Talán a kviddics, talán a nők, talán a baráti társaságom. Mindenek előtt nekem kell újra olyanná válnom, amilyen voltam annak idején, azután elkezdhetjük a családunk tekintélyét is visszaállítani. Talán csak ideje lenne valamilyen arcszőrzetet növesztenem, nem vagyok teljesen olyan külsőre, mint apám, a Black család tagjainak pedig jól állt. Csak persze, sokan sajnálnák, ha akár egy négyzetcentimétert is elrejtenék az arcomból. Köztük én is. Talán ezt a sötétzöld talárt kellene más színre váltani, ez olyan öreges.
 Összehúzom a szemem, ahogy a visszatükröződő kirakatban, mint káprázat, halad át valaki a múltamból. Megrázom a fejem, de még látom a talárja szegélyét eltűnni a kirakat szélén. Ahogy utánafordulok, még látom eltűnni a varázslók és boszorkányok tömegében. Gondolkodás nélkül utána indulok.
 Nem találkoztam Emilyvel azóta, hogy a húsvéti szünet után a Nagyúr bezárt minket a villánkba, egészen a roxforti csata napjáig. Nem tudom, miért is követem most pontosan, hiszen már nem vagyunk egy pár, és nem hiszem, hogy minden után képesek lennénk még működni együtt. Túlzottan labilisak voltak az érzelmeim, túl sokat akartam egyszerre, ezért mindig benne volt az a kis keserűség is a szerelmünkben, ha vele voltam. Talán már az elején tudtam, hogy nem fog örökké tartani, ellentétben Pansyval, akiről néhány hónapig azt hittem, a feleségem lesz majd. Emily és én mindig olyan kapcsolatot ápoltunk, ami egyszerre volt boldog és fájdalmas.
 Félrelökök néhány kisebb kék egyenruhás diákot, hogy lerövidítsem az utat. Félek, a lány bármikor dehoppanálhat, nem úgy tűnik, mintha érdekelnék a kirakatok. Valamiért úgy érzem, beszélnem kell vele néhány szót, talán az is segít rajtam. És persze, tudni szeretném, mi van vele. Ha nem is velem, azért szeretném, hogy boldog legyen. Kiérünk a tömegből, alig néhány méterre vagyok csak lemaradva tőle. Néhány gyorsabb lépéssel akár utol is érhetném, de nem akarom megijeszteni.
 - Emily?- kihúzom magam, és elmosolyodok, olyan őszintén, amilyet csak a családomnak, az igaz barátaimnak szoktam mutatni. Emily már ilyen nekem, hiszen mindent láttunk egymásból, megosztottuk egymással a lelkünk legeldugottabb, legféltettebb titkait is. Ő azon kevés ember egyike, aki ismer engem.

Lassan mérem végig a fényárban úszó kirakat csillogó kínálatát, majd arcomra az undor és az unalom sajátos elegye ül ki. Pár évvel ezelőtt még tátott szájjal, vágyakozva csodáltam a sok-sok ékszert és drágakövet, de mostanra már az életem legtermészetesebb részeivé váltak, így a lelkesedés is alábbhagyott. Nagyot sóhajtok, majd szemöldökömet ráncolva a főtéren álló hatalmas, ósdi órára pillantok; szomorúan konstatálom, hogy annak ellenére is bőven van időm a Masonnel való találkozásomig, hogy egész délután a várost jártam. Ahogy tovább indulok, elmélyedve hallgatom cipőm halk kopogását a sötét, egyeletlen kövön.

A boltokból vidáman csevegő emberek tömege áramlik ki, mely kis híján magával is sodor. Furcsa nyugalom tölti be a levegőt, bennem mégis a feszültség lesz úrrá. Séta közben pillantásom át-átfut az embereken és a kirakatokon. Hirtelen pillantom meg a szűk utca másik oldalán a bájitalkellékek mennyországát: a Boutique de l'apothicaire óriási, mozgó cégérét látva azonnal, de csak halványan mosolyodom el. Éppen a legjobbkor!

Ahogy belépek az üzlet ajtaján, színes füst áramlik ki az utcára. A helyiségben égett szag keveredik a frissen nyírt fű és a pirított mályvacukor illatával, az üvegpulton álló üstökből különböző színű gőzök csapnak fel. Egy pillanatra elmerülök a látványban, majd magabiztosan sétálok oda a kedvenc részlegemhez. A polcok felett egy régi, kopottas tábla jelzi, hogy ezeket az alapanyagokat professzionális használatra is ajánlják, márpedig a céljaim eléréséhez ilyen hozzávalók kellenek.  Világ életemben szerettem a bájitalfőzést, de mióta Lumpsluck bevett a „különítményébe”, már más szemmel nézek rá. A bájitalok készítése művészet, melynek tényleg csak a képzelet szabhat határt.

Miközben a különleges bájital-összetevők között válogatok, a jövőn merengek. Egyszerre tűnik rémisztőnek és izgalmasnak; egyszerre várom és menekülnék előle. Minden könnyebb lenne, ha valakivel meg tudnám osztani a problémáimat, kérdéseimet és félelmeimet, de jelen pillanatban sokkal inkább magamra vagyok utalva, mint eddig bármikor. Ez a nyár más, mint az ezt megelőző. Talán az volt a legboldogabb szünidőm: bár mindketten gondterheltek voltunk, Dracoval együtt élveztük a szabadságot – már amennyire tudtuk. Azóta persze sok minden változott…

A gondolatra összeszorul a gyomrom. Még mindig sokszor jut eszembe, pedig ő volt az egyik oka annak, hogy a nyárra Franciaországba menekültem. Mielőtt túlságosan is belemélyednék az önsajnálatba, megrázom a fejemet, hogy száműzzem az emlékképeket, majd a pénztárhoz sétálok, és kifizetem az alapanyagokat.

Ujjaim óvatosan, kígyó módjára tekerednek rá a zacskó fülére, ahogy kilépek a friss levegőre. Egy ideig még óvatosan matatok a táskámban, majd a szálloda felé veszem az irányt. Percek óta sétálok már, mikor furcsa érzés uralkodik el rajtam: nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy valaki figyel. Talán még a háború utóhatása, hogy továbbra sem érzem magam biztonságban, talán túlságosan is paranoiássá tett a folyamatos rettegés és félelem. Útközben hátra-hátrapillantok, s bár nem látok senkit, aki követne, nem nyugszom meg.

Váratlanul csendül fel egy ismerős hang, mely a nevemet mondja. Megtorpanok, szemeim kikerekednek. Hűvös ujjaim automatikusan a pálcám rejtekéhez közelítenek, majd hirtelen fordulok meg. Draco áll velem szemben, az utolsó ember, akire számítottam, hogy itt lesz. Lassan fújom ki a levegőt, kezeimet leeresztem, de a szívem továbbra is a torkomban dobog.

- Draco? Te mit keresel itt? – kérdezem végül inkább meglepődött, mintsem számonkérő hangon, majd szünetet tartok – Hogy vagy? – nyögöm, arcomon őszinte érdeklődés tükröződik.
Egy pillanatig bámulom azt az őszinte, rég nem látott mosolyt, amely annyira hiányzott, s belemerülök a tekintetébe, melyben egykor a világot láttam. Szívem szerint egy öleléssel köszönteném, de nem merem. Pengeélen táncolok vele – ismét.

- Rég nem láttalak. – teszem hozzá remegő hangon, arcomon egy szelíd, de keserédes mosoly fut át.

Hiába vártam ezt a pillanatot, nem gondoltam, hogy el fog jönni. Nehéz bevallani: félek.

Elmosolyodom bár, de valahol mélyen, nagyon mélyen én is érzem azt a kellemetlenséget, azt a kínos helyzetet, amit ez a viszontlátás okoz, és amit látok kiülni a lány arcára. Igaz, szinte naponta találkozok egy „exemmel,” de Emily teljesen más, mint ők. Nagyon kevesen mondhatják el magukról, hogy tényleg érdekeltek, tényleg szerettem őket, és talán soha nem szerettem senkit annyira, mint őt. Egy kicsit kellemetlen úgy látni, hogy nem tartozik már hozzám. Gyengén, de még érzem azt a húzást, ami azt mondja, öleljem át, csókoljam meg, ahogy az régen természetes volt. Mozdulatlanul állok ott, ahol meglátott.
 - Elvesztettem a pálcám néhány hónapja, és úgy döntöttem, itt pótolom. Meg nem árt egy kicsit kimozdulni otthonról.- nem fűzök különösebb magyarázatot a történethez, nem akarom elmondani, hogy Ollivander visszautasított, amikor megkerestem. Jobb, ha azt hiszi, magamtól jöttem ide, nem azért, mert kidobtak valahonnan. Mindig úgy érzem, hogy gyengének látnak, ha bármiben visszautasítanak engem.
 - Most, hogy sikerült új pálcát szerezni, remekül, már nem fáj a karom sem egy ideje.- vetek egy gyors pillantást a körülöttünk elhaladókra, akiknek legalább a fele biztos ért angolul, de azután úgy döntök, nem érdekel, mit gondolnak, megértik-e, mire utalok ezzel. Otthon úgyis mindenki tud mindent. Kíváncsi leszek azért, hányan merik hangosan a képembe mondani. - Veled mi a helyzet? Nagyon régen nem beszéltünk. Visszajössz a Roxfortba?
 A francia csacsogás tengere halkabbnak hat, mert figyelek a válaszra, még ha csak udvariassági köröket szoktunk is futni az ilyen típusú kérdésekkel. Tényleg szeretném azt hallani, hogy boldog most, boldogabb, mint velem volt, és barátok maradhatunk. Kevés dolgot bánok az életemben, de az, ahogy Emilyvel bántam, egy közülük. Még ha meg is tudom magyarázni azzal, hogy brutális volt az az időszak.
 - Üljünk be valahová! Van most egy kis időd?- nem tudom, ő mennyire örül a viszontlátásnak, de rátenném az új pálcám, hogy neki is jelent valamit. Még ha ártottam is neki, nem múlhatott el minden teljesen nyomtalanul benne sem, ha utál is, maradnia kellett benne legalább emlék szinten valaminek, ami fontos még mindig bennem. Nem is igazán gondolom komolyan a kérdést, ami az idejére vonatkozik. Rám egészen biztos, hogy van ideje, bárki más várhat. Senki nem érti meg őt annyira, mint én.

Ahogy feszengve, már-már feldúltan állok előtte, némiképp szürreálisnak érzem a helyzetet. Mintha csak a múlt elevenedne meg ismét: pont így néztem rá akkor is, amikor belevágtunk zűrös kis játékunkba. Megilletődve, mit sem sejtve arról, mi lesz a következő lépése – így kezdődött. Megmagyarázhatatlan volt a hatalma felettem, s bár idővel egyenrangú felekké váltunk, mindig csak egy hajszálon múlt, hogy ismét ő lehessen kettőnk közül a dominánsabb. Most, ahogy tekintetünk a másik íriszeibe fúródik, ugyanezt érzem.

Annak ellenére, hogy meglehetősen viharos volt a kapcsolatunk, mégis úgy áll velem szemben, mintha a legszebb időket velem töltötte volna, legalábbis mosolyából és meglepő érdeklődéséből ezt szűröm le. Önkéntelenül is elmosolyodom, ahogy kissé ellazulok.

- Jó döntés volt, Franciaország a legjobb célpont mind kikapcsolódás, mind pálcavásárlás szempontjából. Szeretem az itteni pálcákat, az enyém is innen van. – mesélem, bár nem is tudom, minek. Minél természetesebbé akarjuk tenni ezt a beszélgetést, annál kellemetlenebbé válik, de ezen már meg sem lepődöm. Korábban sem volt ez másképp. – Sikerült már megtalálni az igazit? – kérdezem, s egy pillanatra összehúzom a szemöldökömet. – Mármint a pálcára gondoltam. – teszem hozzá sietősen, majd zavartan a távolba siklik tekintetem.

Elmerengek pár másodpercig, majd arra jutok, hogy lehet, hogy ezzel a magyarázattal többet ártottam, mint használtam. Talán fel sem tűnt volna neki. Ez a szép a mi kapcsolatunkban: olyan szituációkba tudok keveredni a jelenlétében, ami nem hogy egy Deanhez, de még egy felnőtt nőhöz sem méltó. Remek. Aprót sóhajtok, majd őszintén, megkönnyebbülten bólintok egyet.

- Örülök, hogy már jobban van a karod. – mondom halkan, s hirtelen megrohamoznak az emlékek.

Az éjszakák jutnak eszembe, amikor némán, a fájdalomtól kishíján megbénulva feküdt a karjaim között. Néha hosszú órákon keresztül meg sem mozdultunk, gyakran meg sem szólaltunk. Nem volt szükség szavakra, hiszen tudta, hogy vigyázom rá. Ismertem minden egyes rezzenését, már-már a gondolatait is. Aztán, mint villámcsapás, tűnt el mindez. Összeszorul a gyomrom és a szívem, ahogy erre gondolok. A másodperc töredékéig szinte lefagyok, csak rövid szünet után tudok megszólalni.

- Köszönöm, jól vagyok. – válaszolom, bár ezt még én is egy enyhe túlzásnak érzem, ez pedig halványan arcomra is kiül. Közel sem vagyok jól, de erről nem kell tudnia. - Igen, elvileg maradok még egy évet. Így felvételi előtt amúgy sem árt még egy kis gyakorlás. – magyarázom, és elmosolyodom. – Ezek szerint te is maradsz még, jól gondolom? – kérdezem, majd lassan elkomorodik az arckifejezésem. Érdekes kérdések merülnek majd fel, ha ő is nyolcadéves lesz. Mondjuk, ezen még ráérünk gondolkodni.

- Időm? Hát… Tulajdonképp van, még épp belefér egy ital. – mondom rövid gondolkodás után, hangomból pedig aggódással egybekötött izgalom érződhet ki. – Egyedül jöttél ide? Mikor érkeztél?

Valójában tartok a választól, hiszen rég nem találkoztunk, s nem tudhatom, kivel jött.

Sosem tudtam jól leplezni a féltékenységemet.

Érzem, hogy feszült, keserű emlékek bújnak elő, ahogy lát engem. Az együtt töltött időnek köszönhetően már apró jelekből is tudjuk, mi az, ami bántja a másikat, egy apró szemvillanás, kézmozdulat elég. Nem állítom, hogy nekem nem okoz egy kis fájdalmat sem a viszontlátás. Olyan, mintha egy elvesztett lehetőséggel állnék szembe, egy elvesztett élettel, amit ketten tölthettünk volna el. Még ha nem is lehetett volna gyerekünk, és a Malfoy család főága kihalt volna velem, azt hiszem, nagyon boldogok lehettünk volna.
 - Már megvan. Egy kicsit még ügyetlen vagyok vele, nem hallottam túl sok jót a vélahaj pálcákról. De Ollivander szerintem elég beszűkült látókörű már.- átnyújtom a varázspálcámat Emilynek. Ő azon kevés ember egyike, akinek nem úgy adom a kezébe, hogy közben érzem belül azt a szorítást, azt a félelmet, hogy árthat nekem, kiszolgáltatott vagyok. Tudom, ő nem törné el a pálcámat, és nem bántana engem sem. Számtalanszor megtehette volna, akár azzal is, hogy magamra hagy, amikor a saját verítékemben úszva szenvedek, és azt kívánom, bár kitéphetném a karom a helyéről. Vagy akkor, amikor a legelveszettebbnek éreztem magam, amikor a küldetésem reménytelennek tűnt. De ő mindig mellettem volt, nekem adta mindenét. Rengeteg tartozásom van felé. Talán az életem is kevés lenne.
 Miközben figyelem, ahogy a pálcámat vizsgálja, akár érdeklődve, akár udvariasan, végiggondolom a megjegyzését. Talán nyelvbotlás, talán tényleg az érdekli, megvan-e az igazi, de úgy érzem, nem akarom most lekötni magam. Annyi mindent átéltem, annyi ideig megláncoltak, a testembe égették, a lelkembe oltották a bilincseket, most, hogy végre szabad vagyok, nem érzem úgy, hogy meg akarom láncolni magam. Még ha azok a láncok jóval édesebbé is lennének. Még mindig csak tizennyolc múltam, nagyon fiatal vagyok, legalább hat-hét évet még nyugodtan tölthetek szórakozással, mielőtt megállapodok valamelyik aranyvérű lánynál. Emilyvel talán máshogy lett volna, talán Vikivel vagy Pansyval is tudtam volna családot alapítani, ha akarok, de most már nem akarok senkit. Meg akarom várni, amíg valakit annyira szeretek, hogy soha többé nem lelek örömöket más lányok testében.
 - Én is...- mintha beleakadt volna a nyelvcsapba a feltörni készülő szó, nyelem vissza, mintha a gyomrom tartalma akarna feljönni. Talán jó lenne, ha engedném kijönni, megkönnyebbülnék, talán tudatnám vele is, soha nem felejtem el, amit értem tett, mégis úgy érzem, egy kicsit megalázó lenne. A ki nem mondott köszönöm szertefoszlik a testemben és az elmémben, csak én tudom, hogy valaha létezett, majdnem megszületett.
 - Igen, maradok. Jó lesz végre egy év, amikor a vizsgák a legégetőbb problémáim.- nem kerüli el a figyelmem, hogy nincs jól. Remélem, csak én vagyok az oka, és minden elmúlik, ha eltűntem a látóköréből, de valamiért úgy érzem, többről van szó. Ha nem is hiszem, hogy mi már együtt lehetünk, hogy valaha a feleségem lesz, némán megfogadom, hogy figyelni fogom őt egész évben, és mindent megteszek, hogy boldog emberként lépjen ki a Roxfort kapuján. Szerencsére elég sok dolog áll a hatalmamban.
 - Rendben, emlékszem, van itt valami kis kávézó, ahol egyszer ittam egy nagyon finom gyümölcskoktélt.- önkéntelenül elmosolyodok, ahogy eszembe jut a kilenc vagy tíz éves önmagam, ahogy már a hatodikat rendeli, és próbál minél több ernyőt elrakni, amik annyira megtetszettek neki. Kár, hogy nem maradhatott minden úgy, gondtalanul. Még mindig ijesztő a felnőttek világa.
 - A szüleimmel jöttem, tegnap érkeztünk.- nem említem, hogy ők most is itt vannak alig kétszáz méterre, és pálcát vásárolnak. Nem akarom, hogy az egész világ tudja, hogy mint valami sárvérűek, mi is elvesztettük a pálcánkat. Emilynek is csak a saját szégyenemet mondtam el, a szüleimét nem akarom. - Kellemesen telik a nyár? Mióta vagy Franciaországban?

Némán, földbe gyökerezett lábakkal hallgatom, ahogy mesél. Ha próbálnék, se bírnék megmozdulni, végtagjaim mintha ólomsúlyúvá váltak volna; megszűnt a külvilág, ebben a pillanatban csak ő és én létezünk: minden figyelmem az övé, és ez arckifejezésemben is igazolódik. Iszom a szavait, mintha édes titkokat sugdosna a fülembe, majd lassan elhomályosul a kép, a szótagok összefolynak. A pálcáját nyújtja felém, én pedig lefagyok: a másodperc töredékéig csak mozdulatlanul vizsgálom a rezzenéseit, mintha csak egy tesztnek tartanám a jelenetet.

Még mindig nehéz megbíznom az emberekben, és valószínűleg Draco sincs másképp ezzel. Talán nem ismerte be, de ő maga is rettegett; egy adott pontig lehet, hogy még tőlem is félt, ugyanúgy, mint másoktól. Nem tudhatta, mikor támadom majd hátba, s bár ez sosem következett be, érdekes, hogy ennyi idő után is bízik bennem. Nem hallott a bosszúról?

- Biztos? – kérdezem halkan, de már nyúlok is a pálcáért. Lágyan, szinte alig érintve veszem kezembe. Óvatosan egyensúlyozom ujjaim között, alaposan szemügyre veszem. Szép pálca. Az egyik legszebb, amit láttam. Nem hiába, Ollivander pálcái kétségkívül jók, de a francia varázspálcák ennél többek. Tökéletesség és kifinomultság keveredik a magas tudással. Elégedetten bólogatok, közben elmosolyodok: éppen Dracohoz illő. Nem csalódtam.

- Nagyon jó pálcának tűnik. Remélem, ez sokáig a társad marad majd. – mondom, és átnyújtom neki. – A francia pálcák talán még jobbak is, mint Ollivanderéi. – teszem hozzá, és egy bátorító mosolyt küldök felé. Nem csupán kedvességből mondom ezt, hanem meggyőződésből is. Félig francia sznob vagyok, tagadhatatlan.

A karjára terelődik a szó, én pedig igyekszem figyelmen kívül hagyni a válaszát. Nem is akarok erre gondolni. Minden beszélgetésnek van egy pontja, ami után már fájdalmassá válik. Ha ezt a témát tovább kellene boncolgatnunk, akkor az nem tenne jót; se neki, se nekem, se annak az érthetetlen és hajszálvékony kapcsolatnak, amit éppen megtartani és megerősíteni próbálunk.

Testem egy pillanatra megfeszül, mikor azt mondja, hogy ő is visszatér az iskolába. Egyszerre érzek örömet és aggódást, hiszen ott elkerülhetetlen lesz a találkozás. A legtöbb órára együtt járunk, hacsak le nem ad valamelyikünk néhány tárgyat – ez pedig egyikünkre sem jellemző.

- Ahogy téged ismerlek, biztos, hogy generálsz egy-két problémát, csak hogy ne unatkozz. Tudod, a megszokás. – szólok végül viccelődve, bár minden tréfának a fele igaz. – El tudnál képzelni egy évet nyugalomban? Ha más nem, hát a családjaink garantáltan kitalálnának valamit. Nem mintha a vizsgák nem lennének elegek. – fűzöm tovább a gondolatmenetemet, majd elhallgatok. Néha túl sokat beszélek a közelében.

Kérdés nélkül indulok el, ahogy megindul a kávézó felé; tudom, hogy egy Malfoy ízlése nem okozhat csalódást számomra sem, a gyümölcskoktél pedig határozottan jól hangzik. Cipőm ritmikusan kopogva visszhangzik a kis utcákon, tekintetem bejárja a környéket. Séta közben önkéntelenül is gondolkodni kezdem a helyzet szürrealitásán.

- Azt hiszem, ismerem azt a helyet. Régen sokszor jártam oda a családommal. – emlékezem vissza – De az már nagyon rég volt.

Voltaképp nem meglepő, hiszen legtöbb időmet Franciaországban töltöttem, már gyerekként is. Mindig lenyűgözött az itteni légkör. Más, mint Anglia. Jobb, nyugodtabb, és ez a találkozó is ezt a gondolatot erősíti meg bennem.

- Remélem, minden rendben van a szüleiddel is. Majd add át nekik üdvözletemet. – mondom, miután helyet foglaltunk a kávézó egyik eldugottabb sarkában, bár ezt inkább csak udvariasságból teszem. Néhány találkozást leszámítva, nem igazán kerültem velük kapcsolatba.

- Egész jól telik a nyár, bár kissé eseménytelen. Nem mintha hiányozna, hogy folyton történjen valami, csak szokatlan. Tulajdonképp a háborút követően rögtön ideutaztam. Tudod… Itt… - mondom, majd váratlanul elhallgatok. Sóhajtok egyet, s másképp fejezem be a mondatomat - Kellett a környezetváltozás. – suttogom, miközben tekintetem az asztalon heverő, összefont ujjaimra siklik.

- Itt töltöd a nyarat, vagy csak átmeneti látogatást tettél itt? – kérdezem, és hangomból őszinte érdeklődés sugárzik.

Sokszor képzeltem el, hogy együtt jövünk el egyszer Párizsba, de hirtelen fel sem tudom idézni a megálmodott képet.
Sosem tűnt még ennyire kínzónak a jelenben lenni.

Egy bólintással megerősítem az ajánlatomat, miközben átnyújtom a pálcám. Szokatlan dolog az ilyen fokú bizalom tőlem, és talán nem is a legokosabb, tekintve, hogy lenne mit törlesztenie, de úgy gondolom, jó emberismerő vagyok. Szinte mindent tudok már Emilyről, nem úgy ismerem, mint bosszúállót. És ha az is lenne, a közöttünk húzódó kapocs maradéka biztosan bőven elég hozzá, hogy visszatartsa a kezét.
 - Én is úgy látom, hogy jobbak. Ollivander remekül reklámozza magát, de ettől eltekintve nem biztos, hogy bármi különlegeset tud.- a csúnya összezördülés ellenére egy kicsit sem érdekel az öreg pálcakészítő, aki most szóba került, ahogyan az sem, milyenek a pálcái. Jelentősége nincs, mire az első gyerekem eléri azt a kort, ő már halott lesz. A személye csupán semleges téma.
 Nem tudom nem észrevenni a feszültségét, ami azt a kellemetlen érzést sugallhatná, hogy nem szeretné, hogy találkozzunk a Roxfortban. Vannak, akik rögtön erre gondolnának, arra, hogy az, akivel beszélgetnek, a hátuk közepére kívánja őket, de én száműzöm ezt az észrevehetetlen jelzést a fejemből, rögtön a feldolgozása után. Csak mosolygok udvariasan. Nem érzem úgy, hogy utálna, hogy undorodna tőlem. Sok ember arcán láttam azt visszatükröződni hozzá, hogy tudjam, amikor így van.
 - Nekem most bőven elég izgalmat okoznak majd a vizsgák, a kviddics kupa, meg pár ellentét elsimítása, nem vágyok nagyon másra. De ki tudja persze, mi fog idén történni. Olyan igazán eseménytelen évünk nem volt.- sokszor éreztem, hogy valahogy én állok a történések közepén. Nem csak azért, mert mindig tisztában voltam vele, hogy milyen fontos ember lesz belőlem, hanem tényleg benne voltam a legfontosabb dolgokban. Hány elsős mondhatja el magáról például, hogy túlélt egy éjszakát a Tiltott Rengetegben?
 - Én csak egyszer voltam, de megjegyeztem valamiért.- soha nem volt bajom a tájékozódással, de egy kicsit mégis furcsának érzem, hogy jobban ismerek itt bizonyos helyeket, mint Em. Mégiscsak az ő otthona Párizs, bár én sem ismerek minden helyet Londonban. Vannak olyan üzletek, ahol a tulajdonos arra méltatlan társaságot is kiszolgál.
 Helyet foglalok, és egy kedves mosollyal válaszolok az udvarias kérdésre. Nem hiszem, hogy valójában jól vannak, apa és anya kapcsolata nagyon megromlott a háború alatt, néhány napig komolyan féltem tőle, hogy elválnak, de azt hiszem, csak idő kell nekik. Részben ez is lehet az oka, hogy kettesben hagytam őket, itt, ahol nem tudják kikerülni egymást. Nagy a szállodai szobánk, de kicsi hozzá, hogy egymásra se nézzenek. Összeszedem a nyelvismeretem, és rendelek franciául.
 - Jól vannak, majd megmondom természetesen.- egy pillanatra elhallgatom, és a nevetve sétáló Beauxbatonsos diákokra nézek, akiknek hallgatom a francia csacsogását. Annyira mások, mint a Roxfortba járók, még ha közel is volt a háború, látszik rajtuk, soha nem élték át, amit mi. Otthon rengeteg dolog emlékeztet azokra, akik a mi házunkban töltötték az idejüket, akik hívatlan vendégként úgy viselkedtek, mintha az övék lenne, beszennyeztek szinte minden követ. - Nekem is jó ez a környezetváltozás. De azt hiszem, nem maradunk néhány napnál tovább, apám indul a Borászati Varázsszövetség elnöki címéért, úgyhogy sok dolga lesz.
 Kihozzák az italt, amiből félig becsukott szemmel szívok egy kortyot a vöröses szívószálon át. Mintha egy kortyot innék a gyerekkoromból. Nem mintha vissza akarnék menni abba az időbe, még ha lehetséges is lenne. Rengeteg dolog szórakoztat azok helyett, amik már nincsenek meg, nem sajnálom a felelősséget sem, mert kaptam érte tiszteletet. Mióta tudom, mennyit jelent, ha számít a szavam, nem adnám semmiért.
 - Mik a terveid a vizsgák után? Maradsz Angliában, vagy visszajössz ide?

(http://i362.photobucket.com/albums/oo64/emily_dean3/veacutegl_1_zpsc0zv9jdd.gif)

Ahogy a kezemben tartom az új pálcáját, megborzongok egy pillanatra; csak ekkor eszmélek rá, hogy mennyire hiányzott a néma bizalma, amelyet egészen kevés ember irányába tanúsít. Ismerős, szívből jövő melegség jár át, ajkaim szegletében apró mosoly játszadozik. Vannak dolgok, amik még ennyi idő elteltével sem változnak: néha már-már kegyetlenek voltunk egymással, csúnya volt a búcsúnk, de egy pillanatra épp olyan minden, mint egykor.

- Ollivander csupán a hagyományoknak köszönhetően tud még mindig talpon maradni. – szögezem le erőteljes véleményemet - Aki a névnél többet szeretne, az nem ott vásárol. – teszem hozzá, és remélem, hogy legalább részben egyezik a véleményünk. Nem hiányozna, hogy egy nézeteltérés megint rossz irányba terelje a kapcsolatunkat.

Ahogy végignézek az arcán, arra engedek következtetni, hogy hasonlókon jár az agya, mint nekem. Vizsgáljuk és elemezzük egymást, hiszen mindketten érezzük, hogy ezúttal pengeélen táncolunk. Sok minden köt össze minket továbbra is, és ahhoz, hogy békésen tudjuk befejezni ezt a tanévet, szükséges, hogy ne utálkozva pillantsunk egymásra. Nem mintha valaha képes lennék utálni őt. Egykoron ő jelentette a világot nekem, ez az érzés pedig sosem fog elmúlni, bármennyire is szeretnék megszabadulni az érzéseimtől. Fáj felismerni és bevallani saját magamnak, hogy még mindig képes megmozdítani bennem valamit, a mosolya hasonló hatást vált ki belőlem, mint régen. Igyekszem leplezni, hogy mennyire felkavaró ez a találkozás, de teljes mértékben nem tudom elrejteni mindazt, ami bennem zajlik le.

- Talán ezúttal szerencsénk lesz és semmi sem vonja majd el a figyelmünket a tanulásról. – mondom reménykedve – Bár nem hiszem, hogy ez előfordulhat. A részünkké vált mára a küzdelem. – halkulok el, s ezzel a mondattal minden közös emlékünkre is gondolok. – Tehát a kviddicset is bevállalod? – kérdezem végül, egy apró szünet után.

Gyorsan körbepillantok a kis utcákon, majd halványan elmosolyodom. Sosem elég ebből a városból, kiskorom óta a szerelmese vagyok; mégis, mindig tud újat mutatni egy-egy eddig felfedezetlen hely, vagy üzlet formájában.

- Nem csodálom, hogy megjegyezted, nagyon jó helynek tűnik. – mosolyodom el egy pillanatra – Néha sajnálom, hogy a megszokott, már bevált kávézókat preferálom, mert kimaradok ilyenekből.

Ahogy helyet foglalok, lassan fújom ki a levegőt; tekintetem végigsiklik a hangulatos helyiségen, illetve a halkan cseverésző embereken. Szinte egy pillanat alatt feltöltődöm a nyugodt környezetben.

- Örülök, hogy jól vannak. Bevallom, kicsit aggódtam miattuk, miattatok. – suttogom, de szinte azonnal meg is bánom. Gyakran okozott feszültséget közöttünk, hogy olyasmibe ütöttem az orromat, amibe nem kellett volna – és az aggódás is ilyen besorolást kapott.

Kissé letör, hogy néhány napig maradnak csupán. Valahol mélyen reménykedtem benne, hogy talán még az iskolába való visszatérés előtt együtt tölthetünk egy kis időt – mint barátok.

- Sajnálom, hogy nemsokára utaztok tovább, de nagyon drukkolok apukádnak. – mondom, s arcomon egy őszinte, izgatott mosoly jelenik meg – Biztos vagyok benne, hogy eléri a célját.

Mikor megkapjuk az italokat, azonnal belekortyolok, olyan ínycsiklandóan néz ki. Ahogy lassan végigfolyik nyelőcsövemen a hűs lé, megállapítom, hogy nagyon jó döntés volt ide jönni.

- Nem tudom még. – vallom be – Egészen bizonytalannak érzem magam. Egyelőre úgy tervezem, hogy megpróbálok bekerülni a Mandragórába, toximedimágiára, de mint azt te is tudod, ez nem éppen a legegyszerűbb feladat. Talán visszajövök ide, és itt tanulok majd. Még nem tudom. – birizgálom a szívószálamat – Te mit tervezel?

Régen sokat beszélgettünk a hogyan továbbról. Talán ő volt az egyetlen, aki támogatott, amikor megosztottam vele a Franciaországba való költözésem tervét. Megígérte, hogy megoldjuk a találkozást úgy is, hogy külön országban élünk. Persze, azóta változott ez-az.

- Úgy tudom, hogy ismét prefektus leszel. – terelem másra a témát - Ha úgy alakul – szigorúan barátként, természetesen –, lenne kedved részt venni velem az évnyitó ünnepség nyitótáncában? – kérdezem félénken, még az arcom is belevörösödik a kérdésbe – Nemrég kaptam egy levelet, hogy a tavalyi sikerünk után számítanak rám. – magyarázkodom - Cassius pedig… Nem tér vissza idén. – teszem hozzá, és szinte hallom a gondolatait; feltehetőleg ez a hír bearanyozta a napját – Nos, mit szólsz?

(http://i362.photobucket.com/albums/oo64/emily_dean3/veacutegl_1_zpsc0zv9jdd.gif)

Önkéntelenül is mosolygom, ereimben mégis maró savként árad szét a fájdalommal teljes önhibáztatás. Furcsa érzés, hogy kivételesen egyet tudunk érteni valamiben. Mielőtt szétváltunk, többnyire veszekedtünk, néha még olyan dolgokon is, melyekben korábban tökéletesen egyezett a véleményünk. Nem is az egyetértés hiányzott akkortájt, nem azért nem tudtunk jól dönteni, mert annyit változtunk volna, vagy annyira különböznénk – mindketten tudtuk, hogy a feszültség, melyet a háború, a súlyos terheink okoztak, csak így tudtak kiszabadulni belőlünk. Bántani akartuk a másikat, hogy ne fájjanak annyira a döntéseink. Sokszor érzem, hogy talán addig fajult ez a harc, míg Draco tényleg meggyűlölt. Pedig…

Idegennek érzem őt, magamat pedig saját lényem szellemének látom; elvesztünk, valahol nagyon régen, menthetetlenül, és most próbáljuk összegyűjteni és összeilleszteni mindazt, ami maradt belőlünk. Percről percre nő bennem a félelem, hogy nem leszek elég erős ehhez, de tudom, hogy muszáj azt mutatnom, hogy minden rendben van. Nem jött még el a pillanat, hogy kitörjön belőlem minden, ami az utóbbi hónapokban felhalmozódott bennem.

- Jól teszed, hiszen mindig jó kviddicsjátékos voltál… Meg jó csapatkapitány is. Méltóképp búcsúzz a Roxforttól. – fejezem ki támogatásomat kedves mosollyal az arcomon - Remélem, hogy nem okoz majd problémát, ha esetleg én is a csapat tagja leszek majd. – teszem hozzá, s lehajtom a fejemet. Tudom, hogy kellemetlen szituációkat is generálhat ez a dolog, de bízom Draco és a saját érettségemben annyira, hogy megfelelően tudjuk majd kezelni ezt a helyzetet. Hiába vagyunk most olyanok, mint két olvadó jégcsap, egyszer vissza kell térnünk a finomkodásból egy természetesebb, egészségesebb viszonyba. A kérdés csak az, hogy baráti viszony lesz az, vagy annál rosszabb; rajtunk áll, talán éppen ezen a beszélgetésen.

- Néha jobb kilépni a megszokottból, főleg, ha a megszokott valami olyan, ami valójában nem is annyira jó dolog. – mondom, és úgy érzem, ha csak rejtve is, de ebbe belesűrítettem mindent, amit az elmúlt időkről gondolok, csak nem vagyok elég bátor ahhoz, hogy ki is mondjam őket. Érzem, ahogy szívem tükörjég módjára roppan be, de nem törik össze. Azok az idők már elmúltak, az új énem erősebb, mint valaha.

A szüleire terelődik a szó, s én érzem, hogy ezúttal olyan vizekre eveztünk, melyeket jobb lett volna érintetlenül hagyni. Elszégyellem magam, hogy felhoztam, még ha csak az udvariasság és az illem által diktált szabályokat követtem is. Igyekszem mielőbb elterelni erről a szót, voltaképp nem is tartom annyira fontosnak, hogy erről beszéljen, hacsak ő nem szeretne.

- Magam is így gondolom. – zárom le gyorsan.

Kis híján folytatom a gondolatmenetemet, hogy biztosíthassam róla: mindig meghallgatom, arról beszél nekem, amiről csak szeretne, de rájövök, hogy bár nem feltétlenül ugyanaz a Draco ül velem szemben, mint egykor, nem változott abban, hogy utálja, ha érzelgősködöm. Nem is fogom megadni neki a lehetőséget, hogy ezért megharagudjon.

Miközben figyelem, ahogy nagyot kortyol az italból, magam is lassan iszogatom a frissítő levet. Egy pillanatra a bizonytalanság jeleit vélem felfedezni az arcán, a mozdulatain, de mint sok mást, ezt sem fogom szóba hozni. Talán az önnön meglepődöttségem kiül az arcomra egy hosszabb másodperc erejéig, hiszen mindig azt hittem, Draconak jó előre megvannak a tervei, de úgy látszik, tévedtem. Lehajtom a fejemet, ahogy rájövök, hogy valójában nem is ismerem Dracot annyira, mint gondoltam, s ez fájdalommal tölt el. Mintha a kép, amiben éltem, egy hazugság lett volna.

- Ez nagyon jól hangzik! – kapom fel a fejemet, mikor végül megszólal, s szavaiból meggyőződöm róla, hogy az általam érzett bizonytalanság cseppet sem volt ok nélküli. – Jogi vonalon nem gondolkodtál esetleg? Vagy… - hagyom nyitva a mondatot, mivel eszembe jut, hogy az előélete miatt bajos lehetne az a pálya. Pedig nem lenne lehetetlen vállalkozás az sem.

Látom az arcán, hogy megilletődik a kérdésemtől, s szinte hallom, ahogy elutasít, majd kioszt arról, hogy mit képzelek – de mégsem ez történik, s egy picit felvidít a gondolat, hogy nem olyan nagy a baj. Elmosolyodom, rövid ideig figyelem, majd megrázom a fejemet.

- Prefektus leszel, ez biztos, ne is gondolkodj ezen. – biztatom, majd szünetet tartok – Ugye nem érzed kellemetlennek ezt az ötletet? – kérdezem halkan – Nem ragaszkodom hozzá, csak egy felvetés volt, még így utoljára.

Belekortyolok az italba, mielőtt Cassiusról beszélnék. Érzékenyen érint ez a téma (is), de ezt Draconak nem feltétlenül kell látnia az arcomon.

- Cassius? Jól, azt hiszem. Nem tér vissza, mert sikeresen letette a vizsgáit. Ha minden jól megy, szeptembertől a Godrikon fog tanulni. – mesélem valódi örömmel a hangomban, majd hirtelen elcsendesedem – Nyár elején szakítottunk. – teszem hozzá, de szavaimat szinte csak ajkaimmal formázom, hang alig jön ki a torkomon.

Erre a pontra eljutva úgy érzem, hogy elég fájdalom gyűlt össze bennem, hogy feltegyem a kérdést, amire valószínűleg ő maga sem tudja a választ.

- Mondd csak… működni fog ez így? – kérdezem elhaló hangon, és nem nézek rá. Tekintetemet az ujjaimra szegezem, melyek most a szalvétával játszadoznak.