Roxfort RPG

1998, augusztus, Párizs


- A délutáni órákban többfelé zápor, zivatar várható, vigyenek magukkal esernyőt és figyeljenek az égre: még kiadós megázásban is részünk lehet! És most, a sporthírek következnek.
Unottan bámulok a tévé képernyőjére, aztán rátenyerelek a távirányítóra – a legkevésbé még több unalmas hírre van szükségem. Odakint patakokban zajlik a hőség, idebent a légkondi zümmög, én meg pont három órája döntöttem úgy, hogy jégkrémbe folyton a bánatom. Kopogtatnak, majd ennek ellentmondva kicsapódik a szoba ajtaja, megjelenik a kipirult, de felettébb elégedettnek látszó Gregory, arcán még a napozás nyomaival.
- Úristen, mit hagytál ki! Iszonyat jó a víz, biztos nem akarsz mégis lejönni? – kérdezi, aztán ledobja fürdőköntösös önmagát egyenesen a kinyújtott lábamra, és a rajta pihengető macskára. Ez utóbbi belemélyeszti karmait az előbbibe, úgyhogy Greg azon kapja magát, hogy ketten adunk ki fájdalmas hangot magunkból. Mikor végül Maccavity dühösen fújva eloldalog, én pedig felmértem az okozott halálos sérüléseket, kajánul folytatja, mintha mi sem történt volna.
- Jól van, látom, még mindig durci vagy, akkor magadra hagylak azzal a bestiával, megérdemlitek egymást… valahol gyermekek éheznek. – teszi hozzá mártírarccal – Te pedig képtelen vagy örülni egy ilyen gyönyörű városnak…
- Nincs jó kedvem, de áruld már el, mitől lenne jobb az éhező gyerekeknek, ha én is veled pancsolnék a szálloda medencéjében? – horkanok föl bosszúsan, főleg, mert ekkor észreveszem, hogy olyan kócos vagyok, amilyen valószínűleg még sosem voltam.
Az öcsém gyanakvó pillantásokat vet rám, aztán az asztalon árválkodó félig elfogyasztott doboz fagylaltra, végül a képernyőre, ahol az én hatalmas szerencsémnek köszönhetően egy könnyfakasztó francia film megy. Hát persze, egész Párizs összeesküdött ellenem, nem is értem, mire számítottam. Morcosan lesimítom a nyári pizsamám felsőjét, észrevétlenül belökve a kanapé alá az eddigi levélírási kísérleteket, amelyek gyanúsan sokat forgatottnak és mérges hangvételben íródottnak tűnnek… nincs szükségem még több terhelő bizonyítékra a rosszkedvemet illetően.
- Most komolyan? Itt vagyunk a fény és szerelem városában, te pedig magányosan pityeregsz az elsötétített szobádban, Edith Piaf felvételeket nézel, fagyit zabálsz… már csak a sanzonok hiányoznak, és meg is van a tökéletes francia klisé! – jelenti ki, talán kissé élesebben, mint kellene.
- Oké, ha befejezted a piszkálásom, igazán visszamehetnél pancsolni… - morgok, aztán egy mozdulattal elnémítom a tévét.
- Ez amiatt a pasi miatt van, ugye? – kérdezi, hangszíne meglepően megértőnek tűnik – Mr. Alkohol miatt.
- Ki az a Mr. Alkohol? – kérdezek vissza, nem túl sok meggyőződéssel arra, hogy ez a beszélgetés jót fog tenni nekem.
- A pasi, akivel együtt hazacipeltetek. Egek, Minnie, lehet, hogy részeg voltam, de hülye nem. Miatta szenvedsz itt? Várj… miért is pontosan? Ígért valamit, de nem tartotta be?
Elgondolkozva méregetem a még kissé piros arcát – vajon mennyire megbízható titoktartó? Bár, ha arról lenne szó, éppen meg is zsarolhatom, elvégre több részletet tudok a kicsapongásairól, mint vica versa, de ekkor szöget üt fejembe a felismerés.
- Várj csak… te akkor magadnál voltál?! Akkor is így nevezted! – első lendületből felmarkolok egy párnát, és az arcába csapok vele – Te dög, hagytad magad hazáig cipelni, miközben teljesen jól voltál?!
Nevetve elkapja a kezemet, aztán kacsint egyet – nagyon jól tudja, milyen hatást tud kiváltani vele. A nagy kavarodásban el is felejtettem rákérdezni arra az epizódra, de most, az igazság tudatában nem a nevetés az első reakcióm a dologra.
- Rendben, ha tényleg tudni akarod, megbeszéltünk egy találkozót, ami két óra múlva lesz a Roosevelten, de már akkor is tudtam, hogy csak egy jó vicc, mégis komolyan vettem, és most ideges vagyok miatta. Elég magyarázat erre? – mutatok végig az iménti bűnjeleken. Kalap a bőröndömben pihen, erről a részletről nem szívesen számolnék be senkinek, valahogy túl személyes titoknak tűnik.
Gregory elgondolkozva felméri a helyzetet, majd olyan választ ad, amire nem igazán számítok.
- Akkor nem értem, miért nem készülődsz. Ismerve a szokásaidat, biztosan el fogsz késni, és hát, nagyon nem ártana egy kiadós zuhany meg egy fésülködés, Sissy.
- Párizsban vagyunk. Párizsban. – jelentem ki, jóval kevésbé meggyőződve – Csináltam róla pár képet, és poénból megjegyeztem, hogy jöjjön értük ide. Nincs épeszű ember, aki komolyan venné ezt.
- Hát akkor szerintem Mr.Alkohol nem épeszű, és ez főleg egy nagyon jó ok arra, hogy betold a hátsódat a fürdőszobába, – vonja meg a vállát – de persze ha te ki akarod hagyni az évtized randiját..
- Ez nem egy randi! – jegyzem meg sértődötten, az ellenállásom azonban jócskán meggyengül a beszélgetés hatására. Tétován elindulok a kis helyiség felé, de az utolsó kétség nem hagy nyugodni.
- Mi lesz, ha nem jön el?
- Akkor majd elmegyek és levadászom neked. Sicc fürdeni, Hamupipőke!


Utálom elismerni, de Gregnek teljesen igaza van a készülődést illetően, a fennmaradt idő tetemes részét elfoglalta a kényelmes kádban való habok közötti tespedés. Mire végül felfrissülve, törölközőkbe burkolva megjelenek előtte ismét, ő már teljesen felöltözve pakolászik a kis tükör előtt. Homlokráncolva igyekszik megtalálni valamit egy tasakban, és fel sem figyel a jöttömre, amíg nem kocogtatom meg a vállát. Ekkor felém fordul, de a tekintete elárulja, hogy nagyon nincs megelégedve.
- Komolyan sikerült ennyi idő alatt megfürdened? Szerintem ez egy egészen új rekord. Kezdenünk kell veled valamit, különben a nyakamon maradsz.
- Mióta vagy te az anyám? – kérdezem, aztán ruhák után kezdek kutatni a bőröndben. Kalap cinkosan hunyorog rám, mikor kirángatom alóla az egyébként eddig szépen hajtogatott farmert és pólót.
- Na nem, azt felejtsd is el! – kiálltja a hátam mögött az öcsém – Nem mehetsz így egy randira!
- Mondtam már, hogy ez nem egy randi! – sóhajtok, de azért kíváncsian várom a továbbiakat.
- Nem lehetne, hogy egyszer ne akarj utcagyereknek öltözni? Egyébként pedig, ez itt Párizs, ugye? –az ajkamra helyezi az ujját, hogy ne szólaljak meg, úgy folytatja – Az bizony, a fény és szerelem városa. Egy férfival készülsz találkozni, ugye? Naná, méghozzá kora este. Te nő vagy, ugye? Oké, elismerem, ez csak többé-kevésbé igaz, de fogjuk rá. Hát szerinted mi ez, ha nem az évszázad randija? Mégpedig azért, mert egy kocsmából indult, és egészen idáig utazott, csak azért, hogy én kiélvezzem a történetet. Szóval nem mész farmerben. Ülj le, mindjárt megoldom.
- Mióta vagy a meleg divattanácsadóm?
A kérdésem szerintem teljesen jogos, ugyanis tíz perccel később az egyik itt beszerzett vörös, alkalmi ruhában állok a tükör előtt, miközben Greg épp kontyot próbál erőszakolni a mindenáron rakoncátlankodó hajamból. Tény és való, így már jóval kevésbé emlékeztetek a londoni éjszakában óvatlanul szórakozó önmagamra, de… még mindig én vagyok, csak egy más megvilágításban.
- Amióta rákényszerítesz, Sissy. Na, kész, most már csak néhány simítás.
Nem szólok bele a továbbiakba, csak gondolatban könyvelem el, hogy az én keménynek látszó, bandázó és dohányzó öcsém képes hatalmas meglepetéseket okozni a szó pozitív értelmében. Kisétálok a megbeszélt helyre, az utcai óra épp a hetesre ugrik, mikor alá érek, körülöttem surrog a város mindig forrongó hangulata.

Hozzám képest szokatlanul elegáns megjelenésem itt senkinek nem tűnik fel, elvégre Párizsban vagyunk, a hanyag elegancia fellegvárában, bár bezsebelek pár kutató tekintetet, amiért végül Greg akaratát leküzdve mégis elhoztam a fényképezőgépemet egy kis tartóban, ami mellé beszuszakoltam egy itteni doboz cigarettát is, valamint a kész képeket. Természetesen szkeptikus vagyok a felbukkanást illetően, így ha valóban csalódnom kell, majd ráérősen dohányzom, aztán kitalálok valamit az esetleges szívfájdalomra. Párizs ebben is varázslatos: megcsaltak, elhagytak, becsaptak? Keblemre, mon ami!
A nap még lágyan simogatja a teret az egyre nyúló karjaival, az óramutató lassan a negyedre vándorol. Ilyen az én szerencsém, életemben egyszer érek oda valahová pontosan, és akkor a partnerem késik. A fülembe cseng még Greg pár szava:
- „Hát szerinted mi ez, ha nem évszázad randija?”
Én magam úgy festek, mint aki valóban erre készül, elvégre csak nagyon különleges alkalmakkor viselek sminket, magas sarkút és ruhát egyszerre. Ez a gondolat egy kicsit feldob, elvégre, ha a legutóbbi hiányozna a felsorolásból, meztelenül álldogálnék itt Willowra várva. Na, az tényleg az évszázad egyik eseménye lenne…
Végül megunva a szobrozást és a kérdő tekinteteket, sétálgatni kezdek, halkan dúdolgatva hozzá a klisés délutánom megfelelő kiegészítőjét…

          Nem is értem mi ütött belém egy hete, mikor megígértem, hogy elmegyek Párizsba azokért a fényképekért. Talán hagynom kéne az egészet. Miért érdekelt már akkor is annyira, egy mugli által készített fényképsorozat, rólam. Nem vagyok az a típus, aki szereti magát nézegetni a fényképeken, és máshol sem. Ráadásul tudom, hogy hol lakik, simán lemondhattam volna a találkát. Ez lenne a normális, hacsak nem jött volna össze más is erre a napra. A háború után, mikor visszatértem Londonba, a lakásom feldúlták és Thompsonék, a család, aki ott rejtőzött, eltűnt. Vagy legalábbis eddig azt hittem egy család lakott benne, mert nagy meglepetés fogadott, mikor megérkeztem Párizsba. Megtudtam, hogy ők még maguk mellé fogadtak egy házaspárt, de nem tudták elrejteni a hollétüket, ezért menniük kellett. Talán pont azelőtt, hogy a halálfalók lecsaptak volna rá. Bele se merek gondolni, hogy mi lett volna, ha utánam jönnek ez miatt Perth-be. Mert tudták, hogy ott vagyok.
          Pont a Minervával töltött éjszaka másnapján kaptam egy baglyot tőlük, melyben közölték, hogy jól vannak, és érdeklődnek az angliai helyzet után. Mit ne mondjak, nem siették el ezt az információt közölni velem így augusztus elején. Mivel egy bagolyban lehetetlen lett volna elmesélni a helyzetet, úgy döntöttem, két legyet ütök egy csapásra, és két napot töltök Párizsban nem csak egy estét.
          Szerencsére Thompsonék be tudtak fogadni erre a két éjszakára, és segítenek kiismernem magam a városban is. Elmondták, hova kell hoppanálnom, hogy a mugliknak ne legyen olyan feltűnő a hirtelen feltűnésem, hogy gyakorlatilag talárban is megjelenhetnék, mert nem nagyon számít az öltözékem. A talárt persze azonnal elvetem, és maradok egy fekete pólónál és egy fekete rövidnadrágnál. Ez is elég kényelmes, és nem áll szándékomban elit étterembe menni, nekem egy büfé is megteszi.
          Randi? Nem, egyáltalán nem az lesz, csak egy találkozás két barát között. Mikorra is kell mennem? Hétre, ami még egy óra múlva lesz csak. A család nagyobbik lánya, aki majd a tanítványom lesz a Roxfortban, megpróbál rábeszélni egy elegánsabb öltözékre, de nem engedek neki. Nem is biztos, hogy Minerva tényleg itt lesz, és nem csak szimpla felültetés az egész. Nem ilyennek ismertem meg, ezért óriási csalódást váltana ki belőlem, ha mégis így alakulna. Az indulás előtti utolsó pillanatban még megnézem, hogy mindent elraktam-e, és mivel mindent rendben találok, belevágok.
          Egy kis félreeső utcában bukkanok fel a tértől nem messze. Pont időben, öt perc múlva hét. A térre sietek, ahol rengeteg ember ácsorog, vagy ül a padokon, de szerencsére Minerva még nincs itt. Ez lehetne éppenséggel rossz előjel is, mégis inkább úgy gondolok rá, mint aki nem fog megváratni egy hölgyet azzal, hogy én értem ide előbb. Körbesétálom a teret, közben azt figyelem, hogy melyik oldalról közelítheti meg a párom. Nagyon furcsa érzés, egyetlen szót sem értek a beszélgetésekből körülöttem, és mindenkinek igaza volt, aki azt mondta, hogy az öltözékem nem fog nagyobb feltűnést kelteni. Szerencsére verőfényesen süt a nap, így nem kell tartanunk attól, hogy elázunk vagy bármilyen kellemetlen dolog közbejön. Remélem, sikerült otthon hagynom a kellemetlen dolgokat, és Minervának is, mert nem szeretném, ha még egyszer megismétlődne, ami az Óriáskeréken történt.
         Az órámra nézek, és látom, hogy már tíz perccel elmúlt a megbeszélt találkozó ideje. Mégis mennyit kéne várnom rá? Tudom, hogy a nők nem készülnek el olyan könnyen, de ha nagyon akarnak, akkor össze tudják szedni magukat. Úgy döntök, hogy adok még neki kétkörnyi időt, amíg sétálgatok, aztán inkább elmegyek. Már a második kör vége felé haladok, mikor végül meglátom. Háttal áll nekem, így ő nem vehet észre engem.
         - Minerva! – kiabálok neki, mielőtt még szem elől téveszteném.
         Másnak nem vallanám be, de hatalmas kő esik le a szívemről, ahogy közeledek felé. Már tényleg kezdtem azt hinni, hogy felültetett, de itt van. Mégsem ismertem félre, még akkor sem, ha talán nem voltam teljesen józan gondolkodású azon az éjszakán. Ahogy meghallotta a nevét és felém fordul, egy pillanatra megtorpanok.
          - Hűha! – csúszik ki a számon, és elég közel vagyok már hozzá, hogy meg is hallja. – Akarom mondani, elkéstél!
          Nem akkora ez a tér, hogy fél órán keresztül elkerüljük egymást. Oké, én jöttem ide talán sokkal korábban, mint kellett volna, és ennek köszönhetően talán el is kerülhettük volna egymást, de a lényeg, hogy itt állunk egymással szemben.

Már rég elkönyveltem magamban az elképzelés teljesen őrült mivoltát, elvégre valóban hihetetlenül szürreális lenne, hogy valaki egyetlen találkozás után egy idegen országig szaladjon a következő nagyon is csalóka reményéért, még ha a képeket hozzá is adom az egyenlethez. Megsajnálom magam ott várakozva, gondolatban elátkozom az öcsémet jó párszor a rám ragasztott lelkesedésért, és már épp rá akarok gyújtani a vereség elringató tudatában, mikor meghallom a nevemet nem is olyan messziről.
- Minerva!
Miután zseniálisan meggyőztem magam a szituáció elméleti képtelenségéről, kell pár pillanat, amíg el is hiszem az ellenkezőjét – Willow siet felém a zsúfolt téren. A kiáltására többen felénk figyelnek, de ha valahol ez megszokott, az épp itt, Párizsban lehet, elvégre a francia sanzonok országában járunk. Laza mozdulattal visszanyomom a szálat a tartóba, gyanítom, inkább ösztönösen, mint tudatosan.
- Hűha! Akarom mondani, elkéstél!
Megvárom, amíg lefékez előttem, arcára rávetül a délutáni napsütés egy szelete. Még mindig túl hihetetlen a felbukkanása, így a megjegyzést figyelmen kívül hagyva először óvatosan megbököm a vállát a kezemmel, az agyamban azzal a motoszkáló ostobasággal, miszerint valójában csak elaludtam a fürdőkádban, ezt az egészet pedig csak álmodom. Az érintés azonban tömör, abszolút normális – szemben velem, aki csak most fogta fel, hogy valóban megvalósult a megbeszélt találkozó.
- Szia, bocsánat, csak nem voltam biztos benne… - mosolyodom el -… hát tudod, hogy igazi vagy.
Hozzám képest teljesen megfelelően van öltözve, csak a drága öcsém tévképzete vezethetett oda, hogy én viszont egy nagyköveti vacsorára készülök a látványból ítélve.
- Rendben, lehet, hogy most úgy tűnik, hogy nem voltam egy atomóra, de tudod, hogy szól a mondás: „Egy varázsló sohasem késik, sohasem jön korán, mindig pontosan akkor érkezik, amikor érkeznie kell.”
Csak a kitartó mosolygásnak köszönhető, hogy nem esem ki a szerepemből, elvégre a mondat sehogy nem kapcsolódik a varázsvilághoz, de bőven elég sok gyanús eseményt generáltam már a múltkor is, nem kell feltétlenül még egy seprűvel rátennem. Zavaromat leplezendő leülök gyorsan a legközelebbi padra, előhúzva az elkészült képeket, majd Willow kezébe nyomom.
- És íme, az igazság pillanata, Mr. Fawcett, szegezze tekintetét eme remekművekre!
Lelkes vagyok, hiszen ritkán nézi meg valaki tüzetesen a munkámat – általában mindenki elintéz egy ’Nahát!’ kimondásával, úgyhogy most érthetően izgulok a véleménye miatt. Erőnek erejével megakadályozom magam abban, hogy fölé hajolva latolgatni kezdjem a várható reakciót, helyette szépen kényelmesen várakozom mellette, magamban gyerekesen ugrálva.
A járókelőkkel foglalom le magam, akik közül az egyik váratlanul felém int – a szomszéd szobában lakó házaspár női tagja az, aki most szégyenlős mosollyal halad tovább. Elgondolkodva nézem utána, elvégre ez a környék még mindig nagyon közel van a lakhelyünkhöz, és ki tudja, apáék mikor bukkannak fel az egész napos városnézés után.
- A múltkor valami vacsoráról is említést tettél. Hogy állsz a dologgal? Én ma még csak… - gondolkozz, Minnie, nem vallhatod be, hogy nagy szenvedéseid közepette csak fagyival tömted magad -… egy szendvicset ettem. Sok jó hely van a környéken, és ne zavarjon meg a külcsín, a legjobbak mindig eldugott kis büfék.

          Mikor odalépek hozzá, úgy néz rám, mint aki szellemet lát és egyáltalán nem szól hozzám. Már nyitnám a szám, hogy megkérdezzem mi a baj, de megböki a vállam, mire elmosolyodok. Valószínűleg ugyanaz a gondolat járhatott a fejünkben a találkozásunkkal kapcsolatban.
          - Hidd el, ennél igazibb már nem is lehetek.
          Kicsit úgy érzem magam, mintha alul lennék öltözve hozzá képest. Talán mégis hagynom kellett volna, hogy újra inget és zakót húzzak, de vétek lett volna ebben a jó időben. Egy kicsit meglep, hogy nem felesel vissza egy kicsit, de ezek szerint tényleg késett és nem csak elkerültük egymást. Kicsit megütközök a mondáson, mert ugyan tudom, hogy mugli, de mégis ez olyan furcsa. Miért gondolna saját magára varázslóként? Csak körülbelül egy perccel később követem őt a padhoz.
          - Szerinted vannak varázslók? – szegezem neki egyenesen a kérdést. – Mert ez az idézet kicsit úgy tűnt, mintha annak tartanád magad.
          Mégis hogyan kéne rákérdeznem máshogy? Magam nem akarom lebuktatni, ha muglival állok szemben, azonban sok mindent megváltoztatna, ha kiderülne, hogy boszorkány. Például kicsit értelmet nyerne az Óriáskerék. Két mágus abban a helyzetben képes lenne megállítani. Akármit is válaszol, egyelőre nem árulom el magam.
Leülök mellé a padra, és átveszem tőle a képeket.
          - Köszönöm.
Lassan lapozom végig a képeket, és meg kell állapítanom, hogy tényleg nagyon jól sikerültek a körülményekhez képest. Ugyan próbálta kiválasztani a legjobb fényviszonyokat, de nem sikerült mindig a legtökéletesebben.
          - Nagyon jól sikerültek. – Csak kicsit furcsák, hogy nem mozognak. – Tényleg fényképésznek kéne menned.
          Ha boszorkány lenne, akkor tudnék segíteni neki, hogy bekerüljön a Prófétához. Ha minden igaz, akkor még ott dolgozik az a riporter, akinek én voltam a fotósa, és sok egyéb más is. Minerva viszont sokkal jobb képeket csinál, mint én.
         - Vacsora? – nézek fel a képekből. – Ja, igen. De az nem én voltam, hanem te. Azt mondtad megmutatod a legjobb francia ételeket. Remélem, tényleg nem lesz több egy egyszerű büfénél, mert hozzád képest eléggé alul vagyok öltözve. Nem hiszem, hogy beengednének egy elit étterembe.
          Nem igazán akarnám azonnal egy vacsival kezdeni a találkozást, de ha még alig evett ma, akkor jobb lesz mégis azzal kezdeni. Felállok, és a kezem nyújtom felé.
          - Merre menjünk? A motort Angliában hagytam, ezért az most szintén ki fog maradni. De mehetünk gyalog, busszal, villamossal és nem tudom, milyen járművek vannak itt.
          Pedig jó idő van, talán ez lenne a megfelelő alkalom, hogy elvigyem egy körre, ha még mindig nagyon fel akar ülni rá. El akarnám rakni a képeket, de rájövök, hogy semmi olyan sincs nálam, amibe biztonságosan el tudnám süllyeszteni.
          - Nem hoztam magammal táskát, amibe el tudnám rakni a képeket. Vigyáznál rájuk addig, amíg el nem válunk? Nem felejtem el, hogy nálad vannak, ígérem.
          Vagy talán mégiscsak azt kéne, akkor lenne egy újabb lehetőség arra, hogy találkozzunk. Attól függően, hogyan végződik ez a kis randiszerűség. Mert nem az, de elnézve az emberek reakcióit, mikor meglátnak minket, egyértelműen annak tűnik. Vagy inkább annak, mintha az apa a lányával menne valahova? Elmosolyodok a gondolatra.
          - Lányom, apukád szeretné, ha mutatnál neki egy nagyon jó büfét, mert ő sem evett ma túl sokat, és lassan kezd lyuk tátongani a gyomra helyén.
          Igazából most kezdem csak érezni, hogy lenyugodtam a találkozás után. Remélem van valami tartalmasabb is, mint a bagett meg a croissant, mert egy lovat is meg tudnék jelenleg enni.

- Szerinted vannak varázslók? Mert ez az idézet kicsit úgy tűnt, mintha annak tartanád magad.
A kérdés, amelytől mindannyian rettegünk a Roxfort falain kívül, a kérdés, amire nem létezik igazán jó válasz egy varázstalannal szemben. Lehet itt még kummantani egy ideig, de a viselkedésünk akkor is gyanússá válik, ha csak egy csésze teát iszunk. Persze sérti az ember büszkeségét is, hogy ilyenkor szépen hallgatni kell, ártatlanul vigyorogni, mintha bizony két szalmaszálat se tudnánk összebűvölni. Láttad volna, milyen szép csésze lett a varjúmból, te lényegre tapintó gitáros, mindjárt nem kérdeznél tőlem ilyeneket.
- Persze, a gyerekmesékben. – mosolygok felhőtlenül – Ez a kérdés viszont pont úgy tűnt, mintha valaki nem olvasta volna a Gyűrűk urát, ami szerintem sokkal szomorúbb gondolat, minthogy valaki élénk fantáziával rendelkezik.  Ha most megkérdezed, miről beszélek, köztünk mindennek vége!
Nevetek az arckifejezésén, finoman meglököm ismét a vállát, a további gyanakodás jeleit keresve rajta. Ha nem teszek féket a nyelvemre, a következő kiszaladó dolog mondjuk a kviddics lesz, és nem tudom, hogy magyarázhatnám ki egy muglinak, hogy rendszeresen seprűkön repkedek.
Elképzelhető vajon, hogy tud a varázsvilágról, azért kérdezett ilyen pontosan? A lehetőséget el is vetem szinte egyből, akkor ugyanis már rég rájöttünk volna egymás kifejezéseiből.
- Néha szeretném, ha léteznének, tudod, azok az igazi mesebeliek. Hosszú szakáll, végtelen bölcsesség, talár meg miegymás. De azt hiszem, ezeket az ábrándokat az ember kinövi az idő múlásával. Mi volt a te kedvenc gyerekkori meséd?
Átterelődik a beszélgetés a képekre, amelyeket végignézett ezalatt – megdicsér, én pedig megvillantok egy fültől-fülig vigyort válaszul. Sokat jelent az elismerése, olyan boldognak érzem magam, hogy szerintem seprű nélkül is bátran megpróbálkozhatnék a repüléssel, aztán felmerül a vacsora gondolatszála.
- Nekem nagyon is úgy rémlik, hogy el akartál hívni vacsorázni, de szeretem a váratlan kihívásokat is. A fogadásra természetesen emlékszem, és már előre örülök a győzelmemnek. A ruha miatt ne aggódj, nem egy Michelin-csillagos helyre megyünk.
- Merre menjünk? A motort Angliában hagytam, ezért az most szintén ki fog maradni. De mehetünk gyalog, busszal, villamossal és nem tudom, milyen járművek vannak itt.
Épp válaszolni akarok, de ekkor egyrészt felsegít a padról, másrészt megszólal egy belső, felettébb gyanakvó hang a fejemben: Akkor mégis hogy jött idáig? Készségesen elteszem a képeket az eredeti helyükre, kínosan ügyelve arra, nehogy meglássa a bosszúból hurcolt cigarettát, bár kaján örömmel tölt el a tudat, hogy egy olyan városban van, ahol minden második ember dohányzik. Kiegyenesedve végigmérem a most másodszor látott alakját, az arca napfényben fürdő vonásait, de nem szúrom ki rajta a hazugság jeleit, mi több, zavarba ejtően őszintének tűnik.  Valahogy mégis ide kellett jönnie, és kizárt, hogy teljesen egyedül, elvégre láthatóan nem beszéli a nyelvet, nem is ismeri a járást, a járművét pedig a csatornán túl hagyta.
- Willow, megkérdezhetem, hogy érkeztél? – kacsintok, habár az oldalamat nagyon fúrja a dolog – Ha nem motorral, és nem tömegközeledéssel. Igazából olyan, mintha egyszerűen csak felbukkantál volna a semmiből. Lehet, hogy kettőnk közül te vagy inkább a varázsló?

Nagyon kíváncsi vagyok a válaszára, de hagyok egy csepp időt a reagálásra, elvégre, ha ki kell találnia valami mesét, az nem megy egyik pillanatról a másikra. Lassan lépkedünk a téren, az emberek érdeklődve kerülnek ki bennünket, a levegőt bódító virágillat teríti be – Párizs a képeslapokra való arcát mutatja felénk, a szépet, a bájosat. Kicsit úgy érzem, mintha a bűntársam volna, elvégre neki is rengeteg titka nyugszik a csillogó felszín alatt, ahogy én sem terítem ki a lapjaimat partnerem elé. Kétségtelenül mindketten szolgálhatunk kellemes, bársonyosan simuló titkokkal, és sötét, kellemetlenül szorítóakkal is.
- Lányom, apukád szeretné, ha mutatnál neki egy nagyon jó büfét, mert ő sem evett ma túl sokat, és lassan kezd lyuk tátongani a gyomra helyén.
Meglepetten kapom felé az arcomat, talán túlságosan is elandalodtam az iménti hasonlatba süppedve, de erre igazán nem számítottam.
- Á, Papa, hát miért nem mindjárt ezt mondta?
Páran felénk néznek erre, persze, épp elég hangosan mondtam hozzá. Ha játszani szeretnél, Willow, csak kérned kell… lassan sétálunk egy mellékutca felé, bár még mindig sokan vesznek körül a járókelők közül. Itt tényleg nem kelt feltűnést, ha énekelni kezdek, és épp ez következik: Papa nem ússza meg egyszerűen.
- „C’est pas ma faute/ Et quand je donne ma langue aux chats/ Je vois les autres/ Tout prets se jeter sur mo/ C’est pas ma faute moi/ Si j’entends tout autours de moi/  L-O-L-I-Ta/ Moi, Lolita..”
Ártatlanul pislogok a szöveg befejeztével, de persze Willow, aki nem értheti a sorokat, pont ugyanolyan elveszett lehet, mint amilyen szórakozottan vigyorog a hallgatóságunk, főleg, mert közben nem mulasztottam el látványosan kihangsúlyozni, kinek is szól a dolog.
- Mi a baj, Papa? – kérdeztem aztán, mikor elült a légkör körülöttünk, habár a mosolygást nem tudtam semmivel leplezni. Én értettem a viccet, elvégre ismertem a regényt és a dalt is, de nem voltam benne biztos, hogy ő is így van e vele.  – Bármi is, mindjárt elmúlik, megérkeztünk!
Egy kis bisztró előtt fékeztünk le, amit már pár napja kinéztem magamnak távolról – Emma esküdözött, hogy életében nem evett még jobbat, és apa kétes ízlésével szemben az ő szava megbízható volt. A pincér felénk pillantott, aztán mikor rákérdeztem, leülhetünk el, lelkesen bólintott, egy kényelmes székpárra mutatva, ami egy félig elkerített teraszon helyezkedett el. Pokolian élveztem a nyelvtudásból adódó előnyömet, illetve az úr vigyorát, amikor akkor eresztett, mikor megjegyeztem neki, hogy szólítsa a mellettem üldögélő Willowot nyugodtan Papának, ahogy itt néha előfordult az idősebb úriembernek szánt megszólításként is. Mikor hunyorogva hozzátettem, jómagam pedig Lolita vagyok, még egy kacajt is kicsaltam belőle. Elsietett az itallapokért, addig én csőbe húzott partnerem felé fordultam heves pislogás közepette.
- Remélem, nagyon éhes vagy, Papa. Csak jót hallottam erről a helyről…

          Egy pillanatig úgy érzem, mintha keresztkérdést tennék fel neki, pedig nem. Kivéve, ha boszorkány, de ez lehetetlen. Azonnal felismertem volna már a jeleket körülötte, ahogy neki is fel kellett volna tűnnie, hogy varázsló vagyok.
          - Gyerekmesék – nyugtázom a rövid és tömör választ. – De igen, olvastam a Gyűrűk urát. Tudod, Angliában, ha éppen esik az eső és neked szabadidőd van, elég kevés dolgot tudsz csinálni. Főleg akkor, ha egyedül vagy éppen.
Kicsit felhúzom az orrom, mintha sértésnek venném a feltételezést, hogy nem olvastam egy olyan művet, mint az. Persze, csak nemrég volt hozzá szerencsém. Ha mondjuk öt éve kérdezte volna meg, akkor most bajban lennék.
          - Igen, ez tényleg jó lenne, de a talárt hanyagolhatnánk. Nincs benne semmi jó. - Hoppá túl sokat mondtam. – Legalábbis, ha hasonlítana a tanári talárokhoz. Hát, nézzük csak. Nem igazán van kedvenc gyerekkori mesém, de azok közül, amiket felnőtt fejjel olvastam talán az Artúr királyról szóló történetek lennének a kedvenceim.
Szerencsére a képekkel sikerül elterelnem a figyelmét, még akkor is, ha nem éppen ez volt a célom. De miért kéne szépítenem azt, ami egyértelmű?
          - Ó, már előre örülsz a győzelmednek? Valóban? Tudod, ha ez így van, talán előre eldöntöm, hogy nem is fog annyira ízleni az a vacsora.
          Bevallom, van néhány kérdés és mondandó, aminek a válaszával jó előre felkészültem, hogy ne érjen meglepetésként, amennyiben rákérdez. Ezek közé tartozik ez is, így kicsit győzelmet érezve a levegőben, elmosolyodok. Még akkor is, ha ez csak egy kisebb ütközet volt egy háború jellegű dologban.
          - Vonattal. Azért nem motorral, mert szervizben van. Már tegnap megjöttem, az egyik ismerősömnél töltök három napot. Ő hozott ide kocsival. És mielőtt kérdeznéd, az ismerősöm nem francia, csak a nyarat szokták itt tölteni. És gondolod, hogy a varázslók képesek csak úgy felbukkanni egy helyen a semmiből? Mégis hogy csinálják?
Kezdjük túl sokszor érinteni ezt a varázsló témát. Eddig jól tereltem a témát, de ha még egyszer előkerül, akkor talán elszólom magam.

          Egyszerűen nem tudok mit kezdeni a francia tudásával, de biztos vagyok benne, hogy valami nagyon érdekeset énekel. Legalábbis abból ítélve, ahogy a körülöttünk állók felénk fordulnak. Vagy nem is érdekes, hanem inkább… Áh, csak nem tenné. Fejemben cikáznak a gondolatok, ami sohasem a lehető legjobb előjel.
          - Baj? Kéne bajnak lenni?
          Szokták mondani, amiről nem tud az ember, az nem is fáj. Persze, ez leginkább csak akkor érvényes érvelés, ha nem éppen téged néz egy fél étterem, előtte pedig az utca. A bisztró hangulatos helynek tűnik. Bármi az oka, de saját kis kétszemélyes asztalt kapunk, kicsit elkerítve a többiektől.
          - Még annál is jobban. Te választasz nekem is, de úgy válassz, ha nem ízlik, neked kell megenned az én részem is.
          Visszaér a pincér az ital és étellapokkal, de nem hagyom elmenni. Én kérek egy kávét, Minervának pedig egy tonikot. A megismerkedésünk estélyén is azt itta, biztos nem véletlenül. Egyelőre nem szólok semmit, hagyom, hogy elmúljon a zavarom.
          - Bármit rendelhetsz, én fizetem. De úgy dönts, hogy számodra súlyosabb következményei lesznek, ha elveszted a fogadást. Bár, az apukád biztos hálás lenne nekem, ha leszoktatnálak a cigiről.
          Legalább kapna egy nagyon is jó indokot, hogy miért ne eredjen a nyomomba puskával. Mondjuk, biztos vagyok benne, hogy nem tudnak otthon róla, hogy dohányzik, tehát ilyen szempontból teljesen felesleges az erőfeszítésem.
          - Gregnek nem volt nagyobb baja másnap?
          Kicsit visszakanyarodok az egy héttel korábbi eseményekhez, hogy még tovább csökkentsem a zavaromat, amit ez az egész helyzet váltott ki belőlem. Meg aztán tényleg érdekel, hogy a fiúnak másnap szüksége volt-e valamilyen segítségre, amitől embernek kinéző külseje lett.

Fogadni mindig kétesélyű dolog – feldobott pénzérme, amelyet látszólag nem tudunk befolyásolni, csupán térdet hajtani a hatalma előtt. Ez a vesztesek képe a fejről és írásról, akik aztán belenyugszanak a tudatba is. Engem azonban végtelen, kétségbeesett sakkjátszmák edzettek arra, sose tegyem le a kardot, amíg valamelyikünk nem ismerte el a vereségét. Ez is csak ugyanaz, pepitában: miért tagadnám, hogy szeretek győzni, és elvakít a diadal lehetséges fénye? Nincs miért aggódnom, Párizs maga áll a hátam mögött, karöltve a francia konyha lehengerlő világával, és csak a csalás állíthat meg.
- Talán eldöntöd előre, talán ez sportszerűtlen. – dőlök hátra a széken, visszatérve egy korábbi fonálra – Talán én magam is csalok, talán nem.
A tiszta játékot sokan összekeverik a kockázat fel nem vállalásával, nekem azonban nincs ilyen aggodalmam – a trükkök a kelléktár részei, használatuk pedig megédesíti a csatát. Elvégre emberek vagyunk, a hideg logika is csupán addig marad velünk, amíg pajzsként felhasználhatjuk a másik ellen – ugyanakkor nem taktika e magabiztosan az ellenfél szemébe meredni?
- Te választasz nekem is, de úgy válassz, ha nem ízlik, neked kell megenned az én részem is.
Az étlapot mustrálva megállapítom, hogy hazai pályán indulok a győzelemért, elvégre kettőnk közül én tudom elolvasni a sorokat, illetve lepaktálni is csak én tudok a pincérünkkel. Csupán az egyenlet legfontosabb eleme hiányzik: mit szeret Willow?
Alaposan elkalandozom hát az életek között, de közben szemmel tartom őt magát is – ha csak egy apró rezdülést is tesz, mondjuk esetleg ráismerve valamelyik fogásra, rögtön elcsíphetem. Addig azonban ki kell találnom egy b tervet is.
- Bármit rendelhetsz, én fizetem. De úgy dönts, hogy számodra súlyosabb következményei lesznek, ha elveszted a fogadást. Bár, az apukád biztos hálás lenne nekem, ha leszoktatnálak a cigiről.
- Nagyon bátor kijelentés ez egy olyan embertől, aki lehet, hogy csigát fog vacsorázni.
Természetesen nem fog, nem fogom kivágni magam alatt a fát, pláne ilyen hülye módon. Most azonban kiélvezem a tonikom és az érzést, hogy egy kicsit elbizonytalaníthattam.
- Köszönöm szépen. Egyébként hogyhogy kávé? Nehéz éjszakád volt? – ártatlanul mosolygok – Vagy előre készülsz már a bukásra, és kell egy kis szíverősítő?
Elveszem a szépen rajzolt étlap oldalai között, lelki szemeim előtt rengeteg étel táncol lassú keringőt. Hogyan fogok választani? Mi legyen a szempont? Allergiás e valamire?
- Hmm, lenne pár kérdésem. Van valamilyen ételallergiád, rosszul vagy e konkrétan valamitől? Ó és, vegetáriánus vagy?
Talán csalásnak minősíthető a húzás, mégsem szeretném egyből az egyik kórház betegfelvételét is megmutatni neki a gasztronómiai kirándulás után közvetlenül. Míg a válaszokat várom, már elvetek néhány tételt – a tájak konyhái most talán kissé egzotikusak lennének a premierre. Én rajongok ugyan a markáns ízekért, kétségkívül nem valók mindenkinek. Nem lehet tehát túl csalfa, de túl enyhe sem.
- Nincs semmilyen allergiám és mindenevő vagyok. A legtöbbször pedig attól vagyok rosszul, ha túl sokat eszek.
- Utóbbival nem vagy egyedül! – nevetek fel, felidéződik bennem a legutóbbi dögléssel töltött délután, amikor mozogni sem nagyon tudtunk a kiadós ebéd miatt – És rendben, jó tudni.
Más kérdést nem teszek fel, nehogy valaki kémkedéssel gyanúsíthasson, bár persze az egyetlen, aki megtehetné, velem szemben ül, és látszólag biztos a győzelmében. Nos, majd meglátjuk.
Megérkezik a kackiás pincér az italokkal, érdeklődik, kitaláltam e már, mit is eszünk pontosan. Mielőtt tovább bolyonganék a mesés falatok labirintusában, megszületik benne a tökéletes kompromisszum, a mesteri tervek királynője. Mikor elhangzik az ötletem, helyeslően bólint, gondolom, nem volt nehéz kiszúrnia, hogy külföldiek vagyunk. 
- Addig mesélj, hogy tetszik Párizs? – nézek Willowra – Olyan, mint amilyennek képzelted? Szerencséd van, a kisasszony ma a kedves arcát mutatja…
Felnézek az égre, amelyet a jellegzetes háztetők kereteznek, körülöttünk tovább él az utca, mindenütt pereg a francia nyelv.
- Az öcsémre ráfér egy alapos nyakleves, ugyanis már akkor teljesen jól volt, mikor hazaértünk. Emlékszik is rád, Mr. Alkoholként emleget, bár szerintem ez a titulus őt sokkal inkább megilletné… hát, sosem könnyű a rokonsággal, igaz? Kedves, hogy jó viszonyra törekszel az apámmal, de sokkal valószínűbb, hogy együtt kellene menekülnünk, ha bejelentenéd neki, hogy dohányzom.
A pincérünk váratlanul megjelenik, habár még lehetetlen, hogy elkészüljön az étel, amit egyelőre csak a bajszom alatt vigyorogva mernék kimondani, elvégre legjobb ötleteim egyike. Két feles poharat tesz elénk, színültig bordó folyadékkal, fölé hajolva régi őszök aromáját érzem. Mosolyogva jegyzi meg, hogy ezúttal ez a ház ajándéka, de csínján bánjunk vele, elvégre kényes jószág.
- Szimpatikusak lehetünk nekik, - mutatom Willow felé a poharat – vagy legalábbis remélem, ez ennek a jele. Tudod, mi ez? 

          - A tiszta játék híve vagyok, de a te kedvedért még csalni is képes leszek, ha kell.
          A korábbi mondatom, miszerint előre eldöntöm, hogy ízleni fog vagy sem az étel, amit enni fogok, szinte kivitelezhetetlen. Ha nem ízlik az úgyis az arcomra lesz írva. Muszáj lesz összeszednem magam, ha meg akarom nyerni ezt a kihívást. Ha mégis nagyon ízlene az étel, akkor majd később visszajövök ide. Most inkább azt kéne kitalálnom, hogy csalásnak minősül-e, hogy korábban volt már alkalmam megismerkedni a francia konyha néhány remekével, és most nem a bagettre vagy a croissantra gondolok. De nem sokkal, mert nem tartott sokáig az a kapcsolatom a lánnyal. Nem nagyon kicsi az esélye, hogy pont beleválaszt azokba az ételekbe, szóval ez nem csalás. Inkább csak egészséges előny, ha mégis sikerülne.
          - Csigát – első hallásra elborzadok még csak a gondolattól is, ami szerintem elég jól kiül az arcomra, de gyorsan túlteszem magam rajta. – Nagyon különlegesen kell elkészítve lennie, hogy ne adjam át azonnal neked.
Elmosolyodok, amolyan „Jól gondold meg, mit csinálsz, és inkább ne ronts a saját helyzeteden.” mosollyal.
          - A mai napom volt nagyon hosszú eddig, és még nincs vége. – Sóhajtok egyet miközben végiggondolom azt a tortúrát, amin keresztül mentem. – Egyébként tévedsz. Ha előre készülnék a bukásomra, akkor nem kávéval erősíteném a szívem. Az másra való.
          Az étlap felett kilesve figyelem, ahogy kicsit tanácstalanul nézi az ételeket. Nem kapott könnyű feladatot, de ha annyira nyerni akar, akkor dolgozzon meg érte. Nekem sikerül felismernem azt a két-három ételt, amit korábban már kóstoltam, de igyekszem uralkodni az arcvonásaimon, hogy ne áruljam el magam. Lerakom az asztalra az étlapot, mikor kérdéseinek hadával felém fordul. Elmosolyodok a csalás lehetőségén, de jogosak a kérdései.
          - Nincs semmilyen allergiám és mindenevő vagyok. A legtöbbször pedig attól vagyok rosszul, ha túl sokat eszek.
Hogy néznénk ki, ha összeesnék egy mogyorós ételtől, ha mondjuk, mogyoró allergiám lenne. Azt hiszem, azzal automatikusan elveszteném a fogadást. Legalábbis így lenne fair vele szemben.
          - Ha van még valami, akkor nyugodtan kérdezd meg. Nem szeretnék a kórházban kikötni.
Úgy érzem, egy nagyszerű adok-kapok kezd kialakulni kettőnk között, ami majd csak a vacsora végeztével fejeződik be, vagy még akkor sem. Nem érkezik több kérdés, csak a pincér, akinek nem igazán tetszik a mosolya. Összeesküvést érzek a levegőben.
          - Bevallom, nem sokat láttam eddig Párizsból. Egyébként a közelében sincs annak, amit képzeltem, de ez talán annak köszönhető, hogy nem sikerült megismernem a kisasszonyt.
Kisasszony. Elég sok dologra hallottam már, hogy ráakasztgattak neveket, de egy városról még nem. Legalábbis nem ilyen megvilágításban. Hangosan felnevetek, ahogy Gregről mesél. Valahogy éreztem, hogy ez is bekövetkezhet.
          - Komolyan? Mr. Alkohol?
          Nem bírom abbahagyni a nevetést néhány percig. Már most vérbeli férfi, akinek humorérzéke is van. Ritka párosítás. Csak tudnám, honnan jött neki ez a név, mikor ő sokkal többet ivott nálam, és sokkal kevésbé bírja az alkoholt, mint én. Mikor megjelenik a pincér a két pohárral és az itallal egy baljóslatú érzés fog el. Nem akartam egy korty alkoholt sem inni ma este, de ha már megkínálnak vele, akkor azt illik elfogadni. Gondolom itt is, nem csak otthon. Magamhoz veszem a poharat, amiből kicsit őszies illat száll kifelé. Nem tudom, mi lehet ez a bordó folyadék, de az illata alapján nem rossz.
          - Gondolod, hogy az elég nekik, hogy szimpatikusak vagyunk? Vagy olyan drága ételt rendeltél, hogy az alkohol már a ház ajándéka, mert háromszor kifizetjük majd? – Csak poénkodok, de ki tudja mi áll valójában a háttérben. - Nem tudom mi ez, de egészségedre!
          Felemelem a poharam és összeütköztetem Minerváéval. Egy húzásra megiszom az édes nedűt, ami sokkal finomabb, mint amire számítottam. Valahogy nem szokott sok jó dolog kisülni a hirtelen megvendégelésekből. Egyszer egy olyan családi receptből kaptam ízelítőt, ami után egy órát töltöttem a mosdóban, és másnap nem tudtam kikelni az ágyból. Pedig csak egy féldecis pohárral ittam meg belőle.
          - Oké, mi volt ez?
          Talán beszerzek belőle otthonra is, ha összejön. Így a legközelebbi találkozásunk alkalmával kicsit fel lehet eleveníteni az itt töltött idő emlékeit. Már ha szeretném majd feleleveníteni az itt töltött időt, vagy lesz mit felelevenítenem. Egy kicsit elkalandozom a múltamon, hogy mennyi mindent érdemes feleleveníteni és mennyi mindent nem.
          - Kalap jól van? Nem hiányzom neki nagyon?
          Nem is tudom, honnan jön ez a kérdés. Talán onnan, hogy azt a kalapot egy kedves barátomtól kaptam ajándékba még tavaly, és nagyon sok emlékem kötődik hozzá. Biztos megviselne, ha elveszteném. De akkor miért adtam oda Minervának? Mert bízok benne, ez nem kérdés.
          Egy kis várakozás után újból megjelenik a pincér és leteszi elém a megrendelt ételt. Kérdőn nézek Minervára, mert bár nagyon is ínycsiklandozóan néz ki a menü, nem szeretnék belefutni a csigába. Semmilyen formában sem.

- A szimpátia nagyon fontos dolog, - mosolygok, arcomat a kezem mögé rejtem – ha nincs meg első látásra, csak nagyon nehezen lehet megszerezni.
Willow lehúzza az italt, amire az első reakcióm a felháborodás, majd a rémület lenne – vele ellentétben én tisztában vagyok a pohárban rejtőző alkohol természetével és ízével is, valamint azzal, hogy az alján gyakran apró meggyszem bújik meg. Aggódva figyelem a mozdulatot, de láthatóan nem történik semmi hasonló, partnerem lelkesen kérdez rá a nevére. Ezek szerint csak az enyémbe jutott.
- Hát még most sem sejti…? – kérdezem szórakozva, őszintén meglep a férfi legtöbb gesztusa, ez azonban végképp.
Magam is a pohár fenekére nézek, habár jóval lassabban, kiélvezve az ízek tökéletes őszi orgiáját. Ez az ital valójában azokhoz illik, mikor a levelek aranyló parazsa beterít mindent, a természet hűvös hanyatlással dől földsírja felé, az utolsó napsugarak vágyakozva figyelik hamvadását… elkalandoztam. A párizsi nyár trükkös teremtés, máris a végén járok, bár azt kívánom, legyen még, lehetőleg végtelenül ömlő az édes meggylikőr, amelynek az alján ott vár a gyümölcs. A fogaim között roppan a húsa, érzem, a legmélyéig átjárja az alkohol csípős hűvössége, mesterien megkomponált dallam, legbelül apró maggal, melyet elharapva csak legmélyebb titkaihoz jutunk az üresség helyett. Kiélvezem a pillanatot, majd szélesen elvigyorodom, fogaim között Willow felé int egy pillanatra a már darabokra szabdalt kis barna gyöngyszem, aztán ráharapok, és el is felejtem.
- Francia meggylikőr. A legbájosabb és pimaszabb italok egyike. Nehogy a fejedbe szálljon… bár kétségkívül szívesen megnézném.
Elégedetten somolygok az arckifejezésére, teljes tudatában annak, hogy akár kihívónak is tekinthető a gesztus, de ezúttal megengedek magamnak ennyit. Mielőtt azonban végképp félreértene, egy huszárvágással visszatérek az általa bedobott szálhoz.
- Bizony, Mr. Alkohol. Biztosan imádni fogja, ha elmesélem, hogy épp ő nem ismerte fel az italt… - kacsintok – Párizs pedig olyan hölgy, akivel keveseknek van alkalma táncolni egyet. Meglehetősen szeszélyes, főleg a meleg évszakban, ezernyi titkát féltékenyen rejti el, ha úgy érzi, nem becsülik eléggé.
Meglep a következő megjegyzése, habár tulajdonképp sejthettem volna, hogy előkerül Kalap maga is. A fejfedő biztonságban pihen a táskámban, de ha Greg emlékezett a tulajdonosára, biztosan nem lepné meg a hirtelen felbukkanása sem.
- Tökéletesen érzi magát, jobban már nem is mehetne a sora! Megismerkedett egy franciasapkával, egymásba szerettek, és úgy tűnik, nemsokára kis berettáik lesznek! Csókoltat, és kérte, mondjam meg, életében nem volt még ilyen boldog!
Vidáman bámulok a partneremre, aki az grimaszomból egészen könnyedén leszűrheti, védencem a neki kijáró tiszteletben várja a viszontlátást. Szeretnék még beszélgetni, ekkor azonban megérkezik a pincér, aki sunnyogva rám kacsint, majd kettőnk közé helyezi a tányért. Willow azonban pont úgy figyeli a tevékenységet, mintha… mintha csiga lenne a menü. A fehér inges férfi jó kedélyűen biccent felénk, aztán eltűnik az asztalok között szlalomozva, míg én a késsel és villával a vacsora felé hajolok.
- Ez a csiga zseniálisan néz ki, nem? – jegyzem meg csevegve, míg szeletekre vágom – Ezek a franciák igazán jók álcázásban… azt mondják, csak minden második ember lesz rosszul tőle, de hát olyan finom, megéri kockáztatni.
Egy különösen nagy példányt Willow tányérjára csúsztatok, de visszaülve már úgy döntök, elég volt a rémisztgetésből, elvégre ma este nyerni akarok minden áron.
- Jaj, nehogy komolyan vegyél! – nevetek fel – Ez Quiche. Egyfajta pite, közel és távol sem látott csúszómászókat, ígérem. Meg is esküszöm itt neked rá, ha ez kell.
Egy apró falatot mutatok felé, a villa elhúz az arca előtt, lágy gőzcsíkot libbentve maga után – az aranyszínű tészta könnyen morzsálódik, így a következő mozdulattal bekapom az egészet. Nem tudom megállni, hogy ne rajongjak egy kicsit, az élvezet kiülhet a vonásaimra is, de aztán lenyelem, és a második adagot már nem viszem minőségellenőrző körútra. Most, így jobban belegondolva, a gasztronómiai gyönyörök leírása kísértetiesen hasonlít valami máshoz, valami olyasmivel, ami már az alkohol kapcsán is beugrott nekem, főleg a velem szemben ülővel kapcsolatban, de ez itt most a konyha dicsérete, a francba is.
- Kóstold meg, teljesen veszélytelen. Tojásos, sajttal és baconnel töltött pitefajta.
Igyekszem jó példát mutatni, és csak a szemem sarkából nyomon követni a hangulatát, viszont nem akarok farkasszemet sem nézni az étel fölött, így marad az utca házainak fürkészésére. A kora esti időpontban sokan lézengenek mindenfelé, sokan otthonaikból kihajolva telefonálnak, kávézgatnak, vagy – és itt kajánul elvigyorodom – dohányoznak látható nihilben.
A meggylikőr tökéletesen harmonizál a vacsorával, pont elég volt egy estére. A magam részéről boldogan merülök a pite tésztájába, és csak a célon túllőtt eleganciám akadályoz meg abban, hogy egyből a fél tányért eltüntessem.  A széle tökéletesen omlós, de ellenállok a kísértésnek, hogy kézzel vegyem fel, a sajttal és tojással bélelt rétegben megbújó bacon azonban olyan kis huncut, hogy az ember tényleg nehezen uralkodik magán, pláne, ha a korábbi fogás egy doboz félig megolvadt fagylalt volt.
- Na, életben vagy még? – fordulok Willowhoz, aki úgy tűnik, nem készül se rosszul lenni, se rám borítani az asztalt.  – És ez csak az első felvonás volt, Mr. Alkohol.

          Úgy tűnik, hogy akármit teszek az életemben, én már az első látásra szimpatikus vagyok mindenkinek. Különben mivel lehetne magyarázni azt a sok embert, akit magamhoz vonzok? És még csak azt sem tudják, hogy varázsló vagyok. Volt már mugli ismerősöm, aki határozottan kijelentette, hogy ha varázsló lennék, akkor mindent megtenne nekem, csakhogy ne hagyjam el. Hamar véget ért az a kapcsolat, mindenféle módon. Nem is tudom, mi lehet vele.
          - A szimpátia fontos – mondom végül. – De nem minden. A későbbiekben azért lehet javítani a helyzeten, csak nehezen megy.
          Egy pillanatra elgondolkodok azon, hogy mire is hasonlít az íz, aztán rájövök, hogy meggyre. Valamilyen meggyes alkohol, de pontosan nem tudom megmondani. Ennyit arról, hogy ma nem alkoholizálok. Még jó, hogy kávét kértem, a kettő együtt jót fog tenni egy kicsit. Segít észnél maradni, de ellazít is valamennyire. Nem mintha szükségem lenne a lazaságra.
          - Szóval likőr – nyugtázom. – Nem fog a fejembe szállni, ettől nem kell félned. Ahhoz sokkal több kellene ebből – mutatom fel a poharat. – Talán egy másik alkalommal, mikor csak kettesben vagyunk. Addig várnod kell arra a látványra.
          Talán kicsit túlzás ezt mondanom, és még így se tudom, hogy mennyire engedném el magam. Kettesben, egy csöndes helyen biztos könnyebben menne. Egyébként nem tényleg nem tudom mivel érdemeltem ki ezt a nevet, de úgy tűnik, örökre rám ragadt.
          - Ez volt az első alkalom, hogy ilyet ittam. Mégis hogyan kellett volna felismernem? Tudom, legalább az ízeket, igaz? Nos, majd legközelebb.
A város maga most annyira nem érdekel. Talán egyszer, ha nem csak egy gyors látogatásra érkezek ide alaposan körbejárom majd.
          - Helyes – gondolkodok el. – Hogy mije lesz? Komolyan? Eljegyzés mikor volt?
          Egy pillanatra meghökkenek a mondaton, aztán újfent nevetni kezdek. Azt hiszem, sokkal jobb helyen van az a kalap Minervánál, mint amilyen helyen nálam valaha lett volna. Az elénk rakott ételben látszólag semmi különleges nincs. Sima pitének tűnik, olyannak, amit otthon is lehet enni. Viszont a pite tölteléke már más kérdés. Felhúzott szemöldökkel nézek Minervára, mint aki innentől kezdve gyanakvással veszi, minden egyes szavát. És első nekifutásra úgy is tűnik, hogy jogosan.
          - Csak? Szerinted a minden második embert el lehet intézni egy „csak”-kal?
Egy kicsit kezdem bánni, hogy ráhagytam a választás lehetőségét. Abban reménykedtem, hogy majd nem használja ki a nyelv jelentette előnyöket.
          - Köszönöm – mondom a tányéromba csúsztatott szelet láttán. - Biztos? Nem, esküdnöd azért nem kell.
          Kicsit megböködöm a villámmal az ételt, de tényleg nincs benne semmi rendellenesnek tűnő. Na, jó, túl kell lépnem ez a félelmen, és bunkó sem lehetek azzal, hogy böködöm az ételt. Ráadásul Minerva mozdulatának köszönhetően, az illata miatt kicsit megkordul a gyomrom. Letörök a villámmal egy darabot a pitéből, és bekapom. Ismerős és mégis ismeretlen ízek terülnek szét a számban. Igaza volt, semmi sem hasonlít olyanra, amit ne ismernék. A sajt és a bacon jellegzetes íze viszont megkönnyebbülve fogad. El kell ismernem, ha a többi fogás is ilyen lesz, akkor határozottan meg fogja nyerni ezt a fogadást. Feltéve, ha lesz több fogás.
           - Igen – mondom az első falat lenyelése után.
Valahogy nem lep meg. Csak tudnám, hogy mi olyan érdekes az utcán lévő emberekben, hogy őket figyeli. Talán át kéne ülnöm máshova, mert zavarja, hogy szemben vagyok vele?
          - A többi is ilyen khm… laktatós lesz, mert akkor nem fogom tudni majd végigenni a menüt.
Biztos vagyok benne, hogy akár kimondom nyíltan a véleményem, akár nem, máris rájött, hogy mi is az igazság.
          - Miért nem tiltják be a dohányzást? Legalább az éttermek közelében?
Egy kisebb adag füstöt nyelek le, ahogy elhalad mellettünk egy dohányzó nő. Leteszem a villámat az asztalra, és kicsit elfordulva igyekszem friss levegőt venni. Azt hiszem, ha Párizsban mindenki dohányzik, akkor nem fog a kedvenc városaim közé tartozni. Azok közé, ahova mindig szívesen térek vissza.
          - Téged… - Akarnám kérdezni, hogy nem zavarja-e, de mivel ő is dohányzik, nem valószínű. – Még evés közben sem zavar a füst?
          Inkább így módosítom a mondandóm. Nem akarom elhinni, hogy tényleg nem zavarja. Lassan elfogy a piténk, de nem érzem teljes egészében jóllakottnak magam, szerencsére. A pincér a semmiből tűnik elő, elpakolja az edényeinket, és mielőtt elmenne, kérek még egy kávét. Egy nem biztos, hogy elég lesz a ma éjszakához. Mert ezt már a ma éjszaka miatt iszom meg.

 
Még hogy a szimpátia nem minden… abban a világban, ahol az első benyomás már elhelyezte a feleket a sakktábla két oldalán? Őszintén irigylem, ha ő nem így gondolja. Nekem nincs ilyen szerencsém… illetve, nem volt. Nem fogok vitatkozni veled, Willow, bár most is csak gondolatban teszem: szeretném, ha igazad lenne, én pedig tévednék.
- Téged… még evés közben sem zavar a füst?
- Hogy mondod?
Egy éles balkanyart vesz a képzeletem, de aztán lefékezek a jelenben, ahol már az utolsó falatok maradtak csak a pitéből, én pedig lemaradhattam egy csomó válaszadási lehetőségről. Fél füllel szerencsére jelen voltam, bár ha nem csipkedem magam, engem fog a szalonspicc vádja érni.
- Á, a csiga nem a te műfajod, az nem szerepel a mai étlapon. – fejezem be egy utolsó vágással a saját tányéromon lévő adagot is – És értesüléseim szerint még senki nem halt bele. De persze mindig történhetnek balesetek…
Sötéten mosolyogva elhúzom az ujjaim a nyakam előtt, aztán zavartalanul megeszem az utolsó falatot. Talán nem vágom ki magam alatt a fát, de imádom a rémületet a szemében, miközben a helyzet kulcsa a kezemben nyugszik.
- Nem is tudom. Itt valahogy az alaphangulat kelléke a cigaretta, elvégre ez a fény és a szerelem városa, amely megélt több aranykort, megszállást, királyokat, forradalmakat… egyszóval a történelmünk összes lényeges, zivatarosan szenvedélyes időszakába belekóstolhatott, talán ezért elmélázva néha rágyújt. Egyébként szerintem én már hozzászoktam teljesen, de remélem, odáig azért nem jutok el, hogy evés közben is dohányozzak, az már nekem is bizarr.
Készségesen mosolygok a pincérünkre, akitől Willow menet közben egész ügyesen rendel még egy szíverősítőt, én még mindig az első üvegemnél tartok. Egyelőre nem úgy tűnik, hogy elvitathatatlan győzelmet arattam, most tehát valami mást kell kitalálnom. Második fogásról nem hiszem, hogy érdemes elvitatkozgatnom magammal, ez bőven elég laktató volt, ellenben a desszert… ez a vacsora fölötti spekulálás kezd egy országot leigázó haditerve emlékeztetni – ezúttal azonban nem vethetem be az alkoholt, ami könnyű győzelmet ígér, de épp akkora csalás, mintha kémeket küldenék.
- Remélem, igazad lesz az étvágyadról, Papa, mert Párizs és én még nem játszottuk ki az összes lapunkat.
A kávéval lavírozó pincér először ugyan elképed a kérésemre, de aztán helyeslően bólogatni kezd és elsiet. Ki gondolta volna, hogy desszerttel is lehet háborút nyerni?
- Egyébként, ha lesz alkalmad, bár nem tudom persze, túl vagy e ezen, mutatkozz be majd franciáknak. Nagyon élvezetes meghallgatni, hogyan boldogulnak a neveddel… általában az enyémet is kijátsszák, és Miminek ejtik, vagy a másodikat preferálják, de el sem tudom képzelni, mit szólnának a Willowhoz.
Egy furcsán családias emlék jut eszembe, de nem akarok hallgatásba burkolózni, így ezúttal úgy döntök, megosztom vele.
- Ha megengeded, szerintem az első ötletük a ’Villon’ lenne. – szélesen mosolygok az ismerős névre – A két 'll' okozza… esetleg ismered őt? A nagyanyám egyik kedvenc költője volt, gyakran olvasott fel tőle mindenfélét, bár nem állítom, hogy az én akkori fülemnek való volt. Villon meglehetősen szabad szájú, és imádja a polgárpukkasztást. Várj, szerintem emlékszem az egyik versére, amit még azért tanultam meg, hogy elszavaljam neki.
Mellettünk a képzeletemben hétéves Minnie áll, érdeklődve hajol át a kerítésen, szemtelenül megfigyelve a gitárost, aki legfeljebb képeket láthatna róla – de még a fantáziám festette kép is elég élénk színű ahhoz, hogy segítsen felidézni a sorokat:
- „Francia vagyok Párizs városából,/ mely lábam alatt a piszkos mélybe vész, / s most méterhosszan lógok egy nyárfaágról,/ és nyakamon érzem, hogy a seggem míly nehéz.”
Veszek egy mély levegőt, és a végszavammal egy időben pincérünk leteszi elénk a tálcát, rajta mindennel, ami a nagyszerű tervem része.
- Van valami borzongatóan perverz és szórakoztató abban, ha valaki ilyesmit ír a saját halálítélete margójára. Talán ez jellemzi leginkább azt a korszakot is. A nagyanyám szerette az ilyesmit, tudod, igazi lázadó volt, bár azt hiszem, nem is igazán tudta eldönteni, kinek az uralma ellen is lázad.
A tálcán különféle, valóban egy falatnyi édességek sorakoznak egymás mögött, pont olyan mennyiségben, amely lezárása lehet egy vacsorának, de nem limitálódik csupán egy kiválasztására. Tökéletes egy kanálnyi körutazás lehetősége tárul fel tehát előttünk, így bevethetem a teljes arzenált.
- A hozzád legközelebb lévő a madártej, – önkéntelenül is elmosolyodom, Willowra pillantok, de aztán a magyarázatot a képzeletére bízom – ez a szelet a Charlotte. Talán találkoztál már vele, bár nálunk más a piskótája. A kis tégelyben Créme brûlée van, ő a legkevésbé formabontó, de biztos vagyok benne, hogy ízleni fog. A csokoládéval bevont az Éclair, ami a villanásról kapta a nevét, ami alatt az ember eltűnteti… ez pedig itt a kedvencem, a macaron.
Diadalittasan nézek fel a felsorolásból, és valóban úgy érzem magam, mint a hadvezér felkelve terepasztalától, amint végigtekint a seregén: a győzelem édes illata ezúttal valóban körbetáncol.
Lefedtem az összes lehetőséget, mindenre gondoltam, mosolyogva várom, a választása melyikre esik először.
- Nem könnyű, igaz? Constantes et les variables.

          - Azt kérdeztem, hogy… Áh, tudod, mit hagyjuk. Szerelmes vagy?
          Nem kerülte el a figyelmem, hogy az elmúlt percekben nagyon is másfelé járt az esze, de ha tényleg szerelmes, akkor ez érthető. Remélem, hogy így van, és majd be is mutatja egyszer az illetőt. Ha egyáltalán lesz ennek a kirándulásnak és ismertségnek folytatása. Merthogy kalap látszólag nincs vele, de ahhoz, hogy meg tudjam bűvölni, itt kéne lennie. Nem baj, majd találok más módszert rá.
          - Még mindig a csiga? Kinézed belőlem, hogy egész este ezzel foglalkozzam, és ne veled? Nem a csiga miatt jöttem el idáig.
Kicsit korholni akarom, de persze poénnak veszem a szavait. Tisztában vagyok vele, hogy ő is tudja ezt.
          - Óh, szóval mégis figyeltél. Akkor korai volt levonnom a következtetést arról, hogy szerelmes vagy. Vagy esetleg mégsem?
          Mosolyodok el. Korábban tényleg azt hittem, hogy nem figyel, de már tudom, hogy nem megbízható ilyen téren. Habár elég kimerítő választ kapok a kérdésemre, nem hiszem, hogy ez mind megfelelő ok lenne arra, hogy Párizs rágyújtson egy cigire.
          - Azért örülök neki. Reménykedtem benne, hogy így lesz, és figyelni is fogok rá, ne aggódj. Legalábbis, amikor kettesben leszünk és éppen eszünk valamit.
          A pincér érkezésével egyidejűleg már tudom, hogy ennek még nem lesz itt vége. Akármit is mond Minerva még neki, lefogadnám, hogy valami meglepetésre készül. Vagy bármire, hiszen a fogadásunk kulcsát egy az egyben rábíztam. Csak elmosolyodok megjegyzésén, hiszen az étvágyam tényleg nagy tud lenni, de jelenleg a pite jobban jóllakatott, mint elsőre számítottam rá.
          - Lányom, bár az étvágyam viszonylag nagy, és ma alig ettem valamit, remélem nem egy hat fogásos vacsorával álltál elő, mert attól tartok legalább három fogást majd elvitelre kell kérnünk.
Kérdőn nézek rá. Abból, amit hallottam, nem lehet olyan nehéz nekik kiejteni a nevem. Egyébként nem szándékoztam olyan sokáig maradni, hogy be kelljen mutatkoznom egyetlen franciának is.
          - Akkor ezentúl Miminek foglak hívni – mosolyodok el. – Nagyon is illik hozzád.
           Azt szándékosan nem teszem hozzá, hogy csak akkor, ha ő is akarja. Tényleg illik hozzá. Meg aztán, ha már a nevekkel játszunk, amolyan franciásan, akkor miért is ne?
          - Nem ismerem Villont. A költészet nem az én irodalmi műfajom. Sokkal jobban szeretem a regényeket, még az olyan hosszúakat is, mint a Gyűrűk ura. Sőt, igazából minél hosszabb, annál jobban szeretem. De ez az idézet elég, hogy is mondjam… érdekes. Komolyan ilyeneket tanultál a nagyanyádtól?
           Valahogy nem tudom elképzelni a karosszékben kötögető nagyanyót, amint ilyen verseket szaval Minervának, vagy ha nem is szavalja, akkor felolvassa. Kicsit hátborzongatónak tűnik. De minden ember más, és más életkörülmény és hát pont nekem nem kell ezt mondani.
           - Tudod, egyre érdekesebb a családod. Talán meg kéne ismerkednem velük. Az apukád puskával rohangászik a fiúk után, a nagyanyád polgárpukkasztó és lázadó. És milyen uralom ellen kell lázadnia? A királynő nem tetszett neki vagy valamelyik miniszterelnök?
          A mugliknál nem olyan sokszor változott a rendszer az elmúlt években, hogy az ellen lázadni kezdjen. De ki tudja, talán a mugli háborúk miatt lázadozott egy kicsit a nagyanyja. Aztán félbehagyom ezt a gondolatot, mert megérkezik a pincér, leteszi elém a kávét, az asztal közepére pedig egy tálcát. Kérdőn nézek Minervára, a színek és formák sokasága gyönyörködtető a szemnek, ugyanakkor el is bizonytalanít. Kezdetnek magam elé veszem az Éclairt egy kisebb tányérra. Megpróbálom kifigyelni, hogy a választásom jó vagy rossz volt-e, de úgy érzem, hogy teljesen mindegy melyiket választom, mert mindegyik jó lesz.
          - Nem mondtam volna éppen nehéznek a választást. A csokis sütemények elsőbbséget élveznek a többivel szemben.
          Nem igazán rajongok magáért a csokoládéért, de a csokis sütemények az élvonalban vannak. Amíg falatozom a süteményből, addig azon gondolkodom, hogy melyik legyen a következő, de sajnos már rájöttem, akármit is csinálhatok, Minerva nyerte meg a fogadást. Elkezdem kavargatni a kávémat, pedig még a cukrot és a tejszínt se raktam bele, és ez fel sem tűnik, csak később, mikor megakad a szemem a tejszínen.
          - Azt hiszem… - megköszörülöm a torkom, és a számhoz emelem a csészét. – Azt hiszem, ezt a fogadást megnyerted.
          Igazából nem is az ételek közötti különbség, ami számít. Továbbra is jobban szeretem az angol konyhát… Habár a mai fogás alapján nehéz lenne egyértelműen kijelenteni. Leemelek a tányérról egy macaront is. Most már kimondtam, teljesen mindegy. Igyekszem megtalálni vele a szemkontaktust, tudni, hogy jól döntöttem. Bízom benne, hogy betartja majd a szavát, mert én képtelen lennék leszoktatni a dohányzásról őt, ha nem akarja. Azokhoz a módszerekhez pedig nem fogok folyamodni, amik tényleg hatásosak is lennének.
          - De legközelebb elviszlek egy ír étterembe, rendben? Belfastban van egy nagyon jó hely, ahova mindig betértem, ha volt rá időm.
          Ha jól tudom a nagyszüleim anyai ágról ír varázslók voltak, de anyu halálával valahogy az a konyha eltűnt a háztartásunkból, ezért ha enni szerettem volna, akkor mindig étterembe kellett mennem.

Tűzben égő szemekkel figyelem mozdulatait, maga vagyok a megtestesült feszültség a döntés pillanatában. Az értheti ezt a lázas várakozást, aki vadászik, akár a szó átvitt értelmében is: keresi, kutatja, megleli és kiélvezi a diadal forró pillanatát, amely elér, amikor láthatja az ellenfél főhajtását.
Az ide vezető párbeszéd is ígéretes felütéssel jelezte a csúcspont közeledtét:
- Akkor ezentúl Miminek foglak hívni. – mosolyog rám – Nagyon is illik hozzád.
- Hm, köszönöm. Szeretem a hangzását.
Én magam is mosolygok, habár megbéklyóz a meghatottság: mindig nagyobb jelentőséget tulajdonítottam a neveknek, mint mások, elvégre a megnevezésemtől függött a perspektíva is. Nehéz ezt megmagyarázni valakinek, aki csak szavakként tekint rájuk, nehéz elmondani, hogy minden új, egyéni formájuk valami újat, személyeset jelent neked, és annak, akitől kaptad.
Ezután persze Villon lép közénk, a történet azonban folytatódik a Gyűrűk urával, amelyről nem feltételeztem, hogy a kezébe kerülhet a szabadságért rajongó Willownak – mi sem bizonyítja jobban, mennyi felfedeznivaló akad még benne.
- Hát, a nagyanyám olyan volt, mint Vivienne Westwood. – vigyorgok a tonikom fölött – Mutatott képeket a fiatalságáról, és hidd el, nagyon megdöbbentő rájönni, hogy a nagyanyád nagyobb punk volt, mint te valaha is leszel.
Örökre beleégett a kép a fejembe, ahogy az általam már nem ismert nagyapám mellett áll, fiatal arca a lázadás dicsfényében ég, és olyan bántóan fiatalok mindketten. A dolog pikantériái közé tartozik, hogy emellé aranyvérűek is voltak, furcsán a szabályok és a deviancia közé szorulva. Ez utóbbi tényt persze nem vázolhatom Willownak, ahogy a mozgó képeket sem mutathatom meg anélkül, hogy azt ne kínos kérdezősködés kövesse. Mennyivel egyszerűbb a párbeszéd két varázsló között, eddig még sosem éltem meg ezt így… vagy csak vele más minden?
- Bemutathatlak nekik, ha szeretnéd, de előre szólok, egyikük sem teljesen normális. Az apám egy igazi vérnyúl… - az asztalra helyezett fogpiszkálóval felé bökve imitálom a harciasságot – egy igazi olasz maffiózó.
Várok egy kicsit a hatás kedvéért, remélem, most már leesik neki, hogy végig csak szórakoztam. Apát lehetetlen ijesztőnek tekinteni, még akkor is, ha valaki elnézi az első benyomást, perceken belül úgy is megkérdezi, hogy azért viselsz e feketét, mert temetésre mész.
- Egyébként szerintem örülnének neked, csak lenne egy csomó kérdésük, az ilyenkor szokásosak. Viszont én még szeptember első napja előtt oda kell, hogy érjek az iskolába, szóval ez lehet, hogy a téli szünetre marad.
Mielőtt kicsit is elszomorodhatnék a távoli viszontlátás miatt, megérkezett ugyebár a győzelmem ígérete, így most visszatérhetek az említett pillanathoz, amelyben feszült figyelemmel meredek asztaltársam kezére és szájára. (Nem mintha nem tenném egyébként…hiszen ez a testbeszéd záloga, nem igaz?)
- Azt hiszem…
A bennem élő játékos farkasszemet néz vele, és ugyan mosolygok, biztos vagyok benne, hogy megkeményednek az arcvonásaim halványan. Csak a csészére fonódó tekintetét látom magam előtt, egy szemvillanásnyi ideig még a szívdobogását is érzékelni vélem.
- Azt hiszem, ezt a fogadást megnyerted.
Szélsebesen terjed végig a mosoly az arcomon, őszintén felnevetek. Nem számít, van e közönség körülöttünk, a győzelem boldogsága átveszi felettem az uralmat.
- Nahát, Willow, ennek nagyon örülök! Egy pillanatra már azt hittem… de nem, győztem! Ááá, köszönöm!
Átnyújtom a bal karom az asztal fölött, hogy kezet foghassunk, közben még mindig heves küzdelmet folytatok a lassan büntetendő kategóriába eső eufóriámmal.
- Igazán szórakoztató küzdelem volt, és természetesen a legnagyobb örömmel kóstolom meg az ír konyhát. Remek ellenfél voltál, minden tiszteletem a tiéd. És most énekeljük el a himnuszt!
Pár másodpercig hagyom csak kétségek között, főleg, mert most már jogot nyertem arra, hogy ilyen kéréseket tegyek – a visszaélés kizárása mellett, persze. Soha nem akarnám nehéz helyzetbe hozni a gitárost.
- Vicceltem, ne félj. Viszont kitaláltam, mit mutatok neked ezután, ha van még kedved hozzá. Biztos vagyok benne, hogy Párizsnak is hízelgett a győzelmem, és ezúttal a szép arcát mutatja a dohányzó helyett. Mehetünk?

          Azt hittem, kicsit nehezebb lesz rávennem az új név használatára, de úgy tűnik, tetszik neki is. Örülök neki. Persze az is lehet, hogy csupán a fogadásunk eredményhirdetésének közelsége miatt van ez. Ha tudná, hogy ez semmilyen hatással nincs a végeredményre, akkor talán meggondolná magát. Vagy legalábbis alaposabban átgondolná.
          Nyelek egy nagyot. Nem gondoltam, hogy ennyire harcias családja van. A mugli fegyverek ellen pedig teljesen védtelen vagyok. Hogy nézne már ki, hogy egy pajzsbűbájnak köszönhetően lepotyognak előttem a golyók. Ha egyáltalán létezik ilyen.
          - Biztos? – Azért én nem vagyok benne ennyire biztos. – Óh, ezt sajnálattal hallom. Akkor majd karácsonyi szünetben, ha nem zavarok. Vagy marad az egész jövő nyárra. A kérdések nem számítanak, nincs a szüleid előtt titkolni valóm.
          Azt az egy dolgot leszámítva, hogy varázsló vagyok. Azért örülnék neki, ha nem kellene olyan sokáig várni. Sokkal jobb lenne, ha még az iskolakezdés előtt találkozhatnék a szüleivel. Belőlük talán sikerülne véletlenül kiszednem, hogy melyik iskolába is jár a lányuk. Úgysem hagy nyugodni a dolog, úgy tűnik a kíváncsiságom nagyon is felül tud kerekedni türelmemen.
          De akármennyire is akarom húzni az időt, nem tehetem. Szóval, jöjjön a fekete leves. Egyébként sem a fogadás számít. Az igazán fontos az, hogy ő boldog legyen, és úgy tűnik ezzel a feladással ez meg is valósul. Egyébként is, ki tudja, hogy mikor találkozunk legközelebb. Leteszem a kanalat a csésze szélére, és jobb kezemmel megfogom az övét. Felállok, és pont annyira hajolok az asztal fölé, hogy meg tudjam csókolni a kezét.
          - Mademoiselle, mon plaisir.
          Visszaülök a helyemre, és figyelem a reakcióját. Ki mondta, hogy teljesen felkészületlenül jövök majd. Igaz, ezt a mondatot és a gesztust a búcsúzásunk pillanatára tartogattam, de ha így esett, akkor már mindegy.
          - Himnuszt? Minek…
          Egy cseppet kétségbeejtő a kérése. Melyiket? Micsoda? Itt? Úgy tűnik, talán jobban oda kell figyelnem rá, hogy mikor adom meg, és mikor nem hagyom legyőzni magam. Magam elé veszem a kávémat, miután sikerül lenyugtatnom nagyon is dobogó szívem. Nem volt annyira vicces ez a himnusz dolog, de persze ő ezt nem tudhatja. Meg aztán, csak nem várta volna el, hogy első utazásom alkalmával, mindjárt tudjam is a francia himnuszt.
          - Persze, mehetünk. – Belekortyolok a kávéba, majd ránézek. Kicsit vörösnek tűnik az arca, ami talán még a korábbi gesztusom eredménye. – Ennyire zavarba hoztalak?
          Végleg leteszem a csészét az asztalra, és magamhoz intem a pincért. Kifizetem a számlát, majd indulunk is kifelé, vissza a park irányába. A korábbi verőfényes napsütés eltűnt, amíg vacsoráztunk, ezért a fejem tetején hagyom a napszemüvegem.
          - Köszönöm ezt a remek vacsorát. Tényleg nagyon finom volt.
          A tér közepénél járhatunk, amikor elkezd csöpögni az eső. Esernyő persze nincs nálam, nem gondoltam volna, hogy a verőfényes napsütés közben még erre is szükségem lesz.
          - Gyere, keressünk gyorsan menedéket.
          A kezéért nyúlok, hogy az emberek között, akik szintén nem készültek fel erre az esőre, ne veszítsük el egymást. Főleg úgy, hogy lényegében ő tudja, hova akarunk menni.

Lassan sétálunk Párizs borongós utcáin, és ugyan egy pillanatra elkap a kora délutáni figyelmeztetés, miszerint eshet az eső, valahogy elsiklok fölötte. Még érzem a nyelvemen a győzelem édességét, ettől valahogy napsugarasabbnak látom a lassan sötétedő várost, mint egy nyári délelőttön. Jókedvűen köszöntünk el a pincértől, aki sejtelmes mosollyal búcsúztatott minket, és mikor utoljára visszafordultam, hogy felé intsek, nagyot kacsintott. Nem csoda hát, hogy képtelen vagyok a földön tartani a kedélyemet, ellenben tökéletes értem a „La vie en rose” elvét.
A gondolataim kavarognak az iméntiek után, a kézcsók valóban zavarba hozott, holott nem kellett volna. Még látom magam, ahogy halványan elmosolyodom, de képtelen vagyok a pír után kapni, ami befelhőzi a vonásaimat.
- Merci, Monsieur. – válaszolom, holott csodálkozom rajta, hogy meg tudtam szólalni. Vajon ez a nyelvnek, az időzítésnek, a hely varázsának köszönhető, vagy új keletű? Kacsintok egyet, biztonságot keresve a gesztusban, de a színt már nem tudom letörölni. Asztaltársam szerencsére a himnuszos megjegyzésemen akad fenn, és egy pillanatra abba ringat, elsiklik majd efölött.
- Ennyire zavarba hoztalak? – tekint rám a csészéje fölött.
- Szó sincs róla, - mosolygok rá - csupán újra és újra ráébreszt, hogy igazi úriember, és még jobban meg kellene becsülnöm a társaságát. Nagyon szépen köszönöm a vacsorát.
Titokban persze tudom, hogy ez volt a végső mentőötletem, ha tovább üti a vasat, már a figyelmét kell elterelnem az udvariasság kendőlibbentése helyett, mert a végén tényleg el kell ismernem, mennyire zavarba hozott valójában. Meglepő fordulat, amiből aztán a távozás ment ki végleg, illetve a szikra, ami lángra lobbantja az újabb elterelésem a családom bedobásával.
- Willow, tényleg meg akarod ismerni a szüleimet? – hagyom leülepedni a kérdést, főleg, mert nem is vagyok benne biztos, mit reagálnék, ha igent vágott volna rá.
Visszaérünk a térre, és az isteni gondviselés kacaja még a mennydörgésnél is hangosabban emlékeztet arra, hogy a balszerencse ma sem feküdt le korán. Villámlás csúszott végig az égen, egy pillanatra reggeli világossággal borítva a fekete égboltot, aztán a nyomában szaladó dübörgésre megremegtek az ablakok és fák. Esőcseppek árasztották el az utcát, feltámadt a máskor kedves, lagymatag szél, ezúttal viharos kedvében megkergetve a járókelőket.
- Gyere, keressünk gyorsan menedéket.
Válaszolni akartam, de amúgy is elnyelte volna a zaj a hangot, Willow pedig megragadta a kezemet. Sokan szaladtak el mellettünk, így megértem a gesztust, de egy cseppet sem javított az amúgy is vörös arcom árnyalatán. Megszorítottam az ujjait, közelebb is húzódtam, aztán eszembe jutott, hogy a helyzet kulcsa nálam van, ha nem akarunk bőrig ázni. Megindultam előre, talán hevesebben is, mint gondolhatta, de elég jól manőverezek még tömegben is – neki pedig nem kell tudnia, hogy ezt a tanévbeli kviddicsben fogom kamatoztatni, ha a szerencse egyszer elér.
- Kapaszkodj! – szóltam hátra, arcomon a vigyor és a fintorgás furcsa keverékével, egy nagy csöpp ugyanis kihasználta az alkalmat, és telibe talált. Miután az akciófilmekbe illő kijelentés elhangzott, bevetettem magam az emberek közé, és ösvényt vágva sietni kezdtem a közeli utcák felé. Eredetileg ugyan nem ez volt a cél, az időjárás azonban némi improvizálást kíván.
Mikor kiértünk az alakok közül, nagyon örültem volna a hátunk mögött robbanó rakéta effekteknek, illetve a pörgős zenének, de be kellett érnem a zuhogni kezdő esőfüggönnyel. Hevesen pislogva néztem Willowra, és habár a szituáció nem adta meg magát egy cseppet sem, elnevettem magam. Még mindig szorongattam a kezét, a világ pasztellszínekbe olvadt körülöttünk, én pedig akármennyire is komolynak kellene lennem, remekül szórakozom.
- Valaki nagyon nem kedvel minket odafent, ugye? – kuncogok még mindig, az arcomon végigfolyik a hideg patakok végtelene – Nem baj. Szeretem a meglepetéseket, és lássuk be, melletted mindig ér néhány. Na gyere, Willow, nincs szükségünk a szerencsére, van sokkal jobb: megtanulni táncolni az esőben is.
Egy közeli lépcsőház felé intek, amelynek régies kapuja hívogatóan száraznak tűnik, magammal húzom felé. Az ódon épület a városra jellemző stílusban épült, magasba kígyózik a lépcsősor, amin felszaladok, ajkamon még csilingelő nevetéssel. A padlástérbe vezető rozsdás ajtón apró kulcslyuk, a felületen rengeteg magazinból kivágott lap, bizarr egyvelegbe merevedbe. A magammal hozott tokban benne maradt a megoldás, még tegnap előtt óta, amikor az öcsémmel jártam itt, és amely Willow megjelenésével egyenlően rejtélyes helyre enged betekintést. Röviden szöszölök a bejutással, aztán rányitom az ajtót a legkülönösebb padlásra, amit valaha láttam.
- Ez a hely a barátaimé, de ők most nyaralnak. Igen, szerintem is ironikus, hogy ők akkor nyaralnak máshol, mikor én itt. – belépek, felkapcsolom az eső miatt szürke fényben úszó térben a villanyt – Műteremmé akarják átalakítani, de erre még várni kell, meglehetősen bohémek. Kaptam kölcsön egy kulcsot, megkértek, tegyem ki pár képemet a falra, és biztos vagyok benne, hogy neked is örülnének.
A padlás hozzánk közeli részén a falakat méretes firkák és festmények alkotják, szinte pontosan lemérhető, meddig jutottak alkotás közben. A deszkapadló festékfoltos, rajta régi bútorok helyezkednek el, és persze olyan tárgyak, amelyek másnak kacatnak tűnhetnek, a művészekre jellemző látványos, de otthonos összevisszaságban. A lámpa körül narancsszín lampion, a háztetőbe vágott ablak matricákkal teli. Biztatóan mosolygok Willowra, és őszintén remélem, nem rémül halálra, ezt erősítendő leülök egy közeli féllábú kanapéra.
- Nem kell itt maradnunk sokáig, ha nem szeretnél… - mondom félig-meddig aggódóan – Hamarosan biztos eláll az eső odakint.
A zavartságom palástolandó felállok inkább, az egyik leselejtezett magnó gombjaival játszom röviden, mire csendes, meghitt, gitárral kevert instrumentális zene árad szét a festékaromájú levegőben. A mozdulatok közben meglökök egy kis komódot, mire kibukkan alatta egy elosztó, ásító konnektor, mellette pedig egy kihúzódott kábel. Kíváncsian egymásba passzintom őket, mire a fejünk felett kigyullad a plafonra ragasztott karácsonyi égősor.
- La vie boheme… - mosolyodom el, és már sokkal kevésbé zavar a vizes külsőnk, az ablakon kopogó vihar és a furcsa helyszín.

          Megszorítja a kezem, és húzni kezd az ellenkező irányba, mint amerre én mentem volna. Nem akarom visszatartani, ezért igyekszem felvenni a tempóját futás közben. A „Kapaszkodj!” viszont határozottan érdekes felszólítás a részéről, semmi másba nem tudok kapaszkodni csak belé. Meglepően jól navigál a tömegben rohanó emberek között, igazából nem is kéne annyira szorítanom a kezét. Úgy siklunk át az emberek között, mint kés a vajon.
          - Szerinted érdekel engem, hogy kedvelnek-e odafent vagy nem?
          Remélem, elhiszi, ha azt mondom majd, hogy nem. Ha érdekelne, akkor nem jöttem volna utána Párizsba. Akkor nem akarnám annyira megtudni, hogyan érhetném el szeptembertől. Mintha a gondolataimban olvasna, ha nem lenne, és nem félteném az egészségét, akkor akár egy táncot is ellejthetnénk az esőben. Ott a tér közepén vagy bárhol a városban. Megállunk egy ódon épület előtt. Elég réginek tűnik, de látszik, hogy felújították; nem kell félni tőle, hogy összedől. Minerva elengedi a kezem, amíg felfut a lépcsőn. Honnan tud erről a helyről?
          - Ironikus, igen – mosolyodok el.
          Tényleg a gondolataimban olvas. A hely ahova belépünk lenyűgöző. Egy padlástér, döntött magasan lévő üveg ablakokkal. Nem is lehetne mást csinálni belőle, mint műtermet. Alaposan megnéztem magamnak a helyet. A fényképek, a falra festett képek sora, szépen színesítik a helyet. Nagyszerű hely lesz, mikor elkészül.
          - Van nálad néhány fénykép, kirakhatnál belőle párat – mondom, de nem veszem le a tekintetem a képekről. – Nem bánnám, illenek a helyhez is.
Kicsit megborzolom a hajam, hogy ne csöpögjön belőle a víz. A képek nagyon jók, Minervának tehetséges barátai vannak. Tényleg sajnálom, hogy nem ismerhetem meg őket. Talán egyszer, ha majd otthon leszek, mikor meglátogatják őt.
          - Komolyan mondtam, hogy szeretném megismerni a szüleidet – fordulok Minerva felé, aki egy régi rádió mellett áll, amiből gitárzene szól. – Jobban szeretném előre tisztázni a dolgokat velük, mielőtt még valahonnan visszahallanának valamit. Nem azt mondom, hogy szándékosan eljárna valakinek a szája, ismerem a pletykákat.
          Közben felkapcsolódik a tetőn egy égősor, amitől az egész helynek különleges hangulata lesz. Az ablakon még mindig kopog az eső, és néhány villámot is látni, ahogy átcikázik az égen. A dörgés hangját tompítja a magnóból áradó zene, de még így is sejteti, hogy itt van.
          - Nem úgy tűnik, mintha hamarosan el akarna állni, talán egy időre beszorultunk ide.
          Keresek egy viszonylag stabilnak tűnő ülő alkalmatosságot és leülök rá. Ez az eső nem jött jókor, és talán az égiek tényleg nem akarnak segíteni nekünk. Talán mégis fel kellett volna vennem a jóslástant, akkor most tudnék olvasni a jelekből, és nem rohannék fejjel a falnak fékezés nélkül. Félmosolyra húzom a számat. Ő bezzeg biztos meg tudná mondani holt biztosra, hogy most ne menjek ki az utcára, mert belém csap a villám.
          - Honnan ismered a lakás tulajdonosait?
Nem is tudom, kicsit feszélyezve érzem magam, pedig teljesen felesleges. Voltam már összezárva vele. Sőt, akkor tényleg össze voltam zárva vele, most bármikor elmehetnék, ha akarnék.
          - Úgy érzem, újra kéne kezdeni ezt a napot. Mennyi ideig maradtok még Párizsban?
          Egy előnye mindenképpen lesz ennek az esős délutánnak. Kitisztítja a várost, és ha nem sötétedik be addig, amíg el nem vonul a felhő, akkor még teljes napfényes pompájában láthatom majd. Ha pedig nem, akkor hallottam annyit az éjszakai Párizsról is, hogy érdemes lesz egész éjszaka fennmaradni. Apropó, egész éjszaka.
          - Neked tudnak a szüleid arról, hogy hol vagy? Mármint, ha esetleg sokáig kimaradsz, ugye nem fogják rám küldeni a rendőröket azzal, hogy elraboltalak vagy valami ilyesmi.
          Nem mintha tartanom kéne a mugli rendőröktől, főleg mivel igazából tényleg nem csináltam semmit, és ezt tanúk is bizonyítani tudják. Legalábbis remélem, hogy a pincér az étteremben bizonyítaná, hogy nem szánt szándékkal rángattam oda őt. Mi a fene ütött belém, hogy ilyenekre gondolok? Minervára nézek, aki teljesen a látvány és a zene rabságába került.
          Már készülök felállni, hogy felkérjem táncolni, de hatalmas robajjal belecsap a villám valamibe a környéken. Szemmel láthatóan Minerva megijed egy pillanatra, de nem történik ennél több. Pedig már lépnék hozzá, hogy kicsit megnyugtassam, de kirohan az ajtón, egyenesen ki az utcára. Megfogom a lakásnak a kulcsát, és az ajtó bezárását követően, elindulok utána. Kiderül, hogy a házzal szemben lévő kisebb fás terület, talán park egyik fájába csapott be a villám, ami ennek következtében kettéhasadt.
          - Ha már így alakult – suttogok Minerva fülébe, a hajamból és az övéből is, már megint csöpög a víz. – Táncolnál velem egyet? Itt és most.

Amikor azt mondom, megtanulni az esőben táncolni, nem arra gondolok, hogy valaha is együtt tesszük majd. Hozzászoktam a tényhez, hogy mindig egyedül intézem, mert az ember az igazán komoly nehézségeket egyedül viseli, amíg nem jön valaki, aki átveszi egy részét, aki majd valóban a koreográfia része lesz, és megérti, hogy vannak helyzetek, amelyekben nincs jó, csupán kevésbé rossz megoldás. Ahogy a berendezést vizslató Willowra nézek, ez jár a fejemben, és valahol biztos vagyok benne, hogy ő értette, miről beszélek – ez egyszerre félelmetesen megnyugtató és rémisztően hideglelős is. Felállok az eddigi pozícióból, léptekkel is kísérem a nézelődését.
- Szóval azt mondod, nem számít, szeretnek e odafent? – figyelem magam is a falat – Osztom a véleményedet. Néha úgy érzem, harcban állok az egész világgal. Mintha bűnhődnöm kellene.
A felületen festékbe mártott tenyérnyomok futnak végig, egymásba láncolódva, alattuk újságok szeletei, fényképek, olykor apró díszítés véletlenszerűen. A káosz bohém és élettel teli oldala néz vissza ránk, és mikor végigsiklik az ujjam pár rózsaszín gyöngyön, arra gondolok, most épp magunk is részei vagyunk az összképnek. Ha valaki kitárná az ajtót, belelátná a férfit és a lányt, az emlékeiben így őrződne meg a hely és a benyomás.
- Á, nem ezeket a képeket szeretném kitenni ide. Ezeket neked hoztam, hozzád tartoznak. Szomorú lennék, ha itt maradnának, és csak mint részletre tekinthetnének rá az avatatlan szemek. Nem tudom, mit kezdesz majd velük, ez nem az én dolgom, de biztos vagyok benne, hogy veled boldogabbak lesznek, hiszen a te részeid.
Elérek az egyik sarokhoz, amelyet egy egész alakos vázlat borít, egy nő körvonalai sejlenek át a grafitvonásokon. Csábítóan figyeli a lépteimet, mintha súgni akarna valamit, de nem törődöm vele. Régen abba a hitbe ringattam magam, hogy ilyenné kell válnom ahhoz, hogy elérjek valamit, szerepet kell játszanom, különben az emberek rám ismernek, és nem kedvelnek majd. Ennek véget vetett a költözés, a szabadság halvány csókja a homlokomra, és most maga Willow is, elvégre mellette olyan őszinte lehetek, mint az először világba induló gyermek.
- Gondolod, attól tartanak, vinnéd a lányt meg a fele királyságot? – mosolygok, habár csak a vállamat láthatja épp – Sosem értettem ezt a mesei vonást. Miért nem az egészet? Mi alapján felezik el? Ne haragudj, igaz, a szüleimről volt szó. Bemutathatlak nekik, ha szeretnéd, bár az anyámat nem akarod megismerni, higgy nekem.
Végig érek a falak mentén, és habár Marcell és Céline remek munkát végeztek a dekorációval, még nem fejezték be az alkotást. A magnó mellett találom magam, amelynek hangja andalítóan vált egy régi finn balladára – egy pillanatra belém hasít a felismerés, elér a nosztalgia, és Aila távoli szelleme, de ez nem ennek az ideje, inkább csak a hangulatára koncentrálok. Nem értem a szöveget, de hallottam már itt korábban a dallamot, amely egyszerre szomorú és magához ölelő. Ujjaim az asztalon lépegetnek egymás után, tekintetem távol jár, elszakad a jelentől, beleképzelem magam a hangok tengerébe, amely elringat és végigsimít a lelkemen.
- "Ainut minkä muistan oli jäinen sade/ kyyneleet kuumat ja jäinen sade”.
Összerezzenek a váratlan kérdésére, felé fordulok, eloszlik a nosztalgia maradéka is belőlem.
- Apa kollégájának a fia és annak a barátnője. Ha eljövünk Párizsba, mindig találkozunk. Ők olyan igazi, mesebeli művészek, hihetetlen dolgokra képesek együtt.
Mindig egymásnak háttal ülnek, festenek, ragasztanak, rajzolnak, szinte egyszerre is mozognak. Néha, ha némán figyelem őket, úgy tűnik, mintha egy azon lény karjai lennének csak, amely most külön életre fakad, de együtt dobog. Talán túlságosan is elragad a pillanat varázsa, megrázom a fejem, és az újra felhangzó kérdésre válaszolok.
- Tudják, hogy találkoztam valakivel, egyébként pedig az öcsémre bíztam őket. Tartozik egy szívességgel a múltkoriak miatt. Azt tervezed, hogy elrabolsz?
Rezzenéstelen arccal bámulok rá, az utolsó szavak komolyra sikerülnek. Nem tartok tőle, hogy helyeselni fog, annyiszor megtehette volna, de őszintén érdekel, mit válaszol majd, sejti e valahol, hogy az erőviszonyok lehetővé teszik ezt? A vonásaidból is tudok olvasni, Willow, még ha nem is hiszed, még ha nem is hiszem én magam sem elsőre, hogy lehetséges ez. Cserébe megérdemelném, ha már te a fejembe látsz, és onnan játszol, mintha csak könnyedén gitároznál.
Nem tudom meg, mit akarsz mondani, mert ekkor egy óriásit dördül az ég, elsül a vihar puskája – villám szeli át az eget, királynői palástot húzva maga után, ezt pedig az ablakok panaszos zörgése követi. Megijedek a hangra, a villanásra, és mivel olyan közel volt, kíváncsian az ablakra pillantok, ami túl magas még nekem is ahhoz, hogy elárulja a titkot – az ajtóhoz sietek, és egy gondolattal később már a lépcsőn vagyok.
- Várj, mindjárt jövök! – szólok hátra, de talán elnyeli a lépések zöreje a hangom, mert mire leérek, már követ is.
- Ha már így alakult, - suttog mellettem – táncolnál velem egyet? Itt és most.
Nem ijedek meg a közelségétől, és ezúttal el sem pirulok: az eső békésen áztat mindkettőnket, a szemközti park fája vált ketté a villámlás nyomán. Sehol egy teremtett lélek, csak a mi lassan újra vizes alakunk színesíti a habokba merült látképet.
Bólintok, és elmosolyodom, odafönt újra dörög az ég, de nem törődöm vele. Kezemet a vállára teszem, és határozottan a szemébe nézek. Mit árt nekem a vihar, a veszély? Mit számít nekem már bármi más?
- Mintha csak Wagner játszaná a waltzert, - nevetek halkan – még egy királynak sem volt ilyen csodás lehetőségben része! Elvégre olyan ritka tünemény az ember, aki szeret az esőben táncolni…
A keringő jut először eszembe, ennek lépéseire emlékszem leginkább, finoman így is mozdulok, de eszemben sincs vezetni, ezzel elvéve a lehetőséget. Folyik az arcomon az ég könnye, ruháink sötéten tapadnak ránk, de mindez nem érdekel, nem számít, apróvá válik és elmossa a víz.
- Willow, - suttogom mosolyogva – te biztosan igazi vagy?

          Tényleg néha nehéz elhinni, hogy nem érdekel az szeretnek-e odafent vagy sem. Még magamnak is nehezen ismerem el, de ha Minervával vagyok, akkor tényleg nem érdekel. Hiszem, hogy ketten mindent át fogunk majd vészelni, illetve, hogy nem bántjuk egymást. Már ami az égieket illeti.
Nem akarom megbántani azzal, hogy elárulom, valószínűleg a fiókom mélyére fognak süllyedni azok a képek, és majd porosan megtalálja az, aki megörökli tőlem a lakásaim. Vagy nem is tudom. Ha mégse jön be a tanítás, akkor elmegyek fotómodellnek. Ahhoz például jól jönnének, mint egy kisebb referencia.
          - Engem nem zavar, ha itt hagyunk egy képet. Legalább, ha mesélsz nekik rólam, akkor arcot is tudnak párosítani a név mellé.
          Elmosolyodok, mert úgy tűnik, hogy ő és én is félre szoktuk érteni egymást. Vagy ha nem is félre, akkor legalább kicsit másként. Mikor mondtam én neki, hogy el akarnám rabolni? Mondjuk, ha úgy alakulna, akkor természetesen, igen, de nem úgy tűnik, hogy ennyire rosszul bánnának vele a szülei.
          - Nem hiszem, hogy ettől tartanának, de én se örülnék neki, ha a lányom egy idősebb férfival találkozgatna, aki ráadásul idegen a család számára. Én bízom magamban, te bízol bennem, de ők? Ez így lenne tiszta.
          Honnan vannak ilyen jó kérdései? Fele királyság? Gondolom, a testvérek miatti felezésről van szó, vagy a király is meg akar tartani magának egy kevés földet vagy bánom is én. A regék és mondák utáni kutatás nem az én szakterületem. Csináltam már sok mindent, de egy ehhez hasonlóhoz még nem volt szerencsém.
          Jó lehet ennyire közel állni valakihez. Mintha együtt dobogna a szívetek, ugyanazon a gondolaton jár az agyatok. A művészeket elvont embereknek tartják, a gitározás miatt én is megkaptam már ezt a vádat, de valójában nem tudom, hogy tényleg így van-e. Sohasem tartottam magam elvontnak.
          - Tudod, mit. Ha még egyszer azt mondod, hogy elrabollak, akkor tényleg megátkozlak, amitől sóbálvánnyá változol. Felkaplak a hónom alá és meg sem állok veled Kamcsatkáig. Jó lesz?
          Ha ő bízik ennyire Gregben, akkor én is. Szerencsére egyikük sem tudja, hogy varázsló vagyok, és hogy tényleg sóbálvánnyá tudnám varázsolni. A végén még fenyegetésnek venné, de ha már ennyire ragaszkodik ahhoz, hogy elraboljam, akkor egyszer megejthetjük ezt is.

          Az engedélye után a kezemmel megfogom az övét, a másikkal pedig átölelem a derekát és kicsit magamhoz húzom. Nem igazán gondoltam dallamra, vagy táncra, csak gondoltam ellötyögünk kicsit az esőben, de ha már megemlítette Wagnert, akkor keringőzzünk egyet. Nem kell félnünk az utcán, az eső miatt szinte senki sincs. Egyébként is ki csodálkozna azon, hogy egy páros táncol az utcán. Ha Párizs tényleg olyan, mint amilyennek Minerva lefestette, akkor nem fognak ezen csodálkozni.
          - Itt vagyok. Fogom a kezed, fogom a derekad, miből gondolod, hogy nem vagyok igazi? Miért ne lennék az?
          Meg is lepett a kérdése és nem is. Annyi furcsaságon mentünk már keresztül, hogy én is megkérdezném tőle, igazi-e. Nyilván nekem könnyebb elhinni, mint neki. Sokféle kapcsolatom volt már, mindegyik másmilyen volt. Mindegyiket más dolog motiválta, és legfőképp, mindegyik egyedi volt.
          - És te valódi vagy, Minerva?
          Ő már túl egyedi. Még nem volt olyan kapcsolatom, ahol táncolhattam az esőben. Elég sok dologban hasonlítunk, és mintha a tapasztalataink egy része is hasonló lenne, csak az övé néhány évvel később. Lassulni kezdek, ahogy véget ér a fejemben a dal. Csoda, hogy még látunk valamit a másikból.
          - Köszönöm a táncot, de most menjünk vissza a lakásba, mert mind a ketten meg fogunk fázni.
          Nem engedem el a kezét csak a derekát, és visszavezetem a tetőtéri lakásba. Kihalászom a zsebemből a kulcsot, és kinyitom az ajtót.
          - Tudod hol tartják az ismerőseid a törölközőket? Nem ártana megszáradnunk kicsit.
          Ráadásul úgy tűnik, kicsit tovább tart ez a futó nyári zivatar, mint eredetileg gondoltuk. Talán sötét is lesz már, mire kijutunk ebből a lakásból. Leveszem a felsőmet és egy szék támlájára terítem, amíg Mimi eltűnik valahol a lakásban.

Kicsit olyan érzésem van, mintha a „Singing In the Rain” egy jelenetében szerepelnénk, bár erre nyilván az én drága, naiv kis fantáziám egyből rákap, magával rántja az érzést, ezúttal azonban nincs mit képzelegni: valóban táncolunk az esőben, zuhog a víz a nyakunkba, kopog a cipőm sarka a macskakövön, én pedig pont ugyanolyan boldogan mosolygok, mint bármelyik musicalalak.
- Hát, olyan vagy, mint a forró napsütés a tél közepén. – nevetek a kérdésén – Vagy mint a zuhogó eső az aszályban? Érezlek magam körül, de füst is vagy, itt is vagy és nem is. Édes és sós, kicsit nevető, kicsit bús, és az a valaki, akivel először táncoltam az esőben.
Kacsintok egyet végszóként, aztán tőle függetlenül is teszek néhány apró sztepp-lépést, és habár kiestem a gyakorlatból, ezzel elnyerve a rokonságom sznob felének rosszallását, muszáj halkan nevetnem ezen – mintha valóban egy mese szereplői lennénk, el sem tudok képzelni jobbat, inspirálóbbat. Ha tudnék festeni, megörökíteném, ha kívülről látnám, képbe önteném, így azonban pusztán érzem és átélem, ami furcsán élénk vonulat az egyébként inkább harccal és tervezéssel töltött életemben. Talán pár percig elhiszem, hogy művész vagyok, a Párizsban élő és csak az alkotásnak élő, nem az, akinek hamarosan vissza kell térnie a Roxfortba, hogy felvegye mások megkezdett életének láncait, hogy egyszer majd eltéphesse azokat, utánuk hajítva a sírjukba.
- És te valódi vagy, Minerva?
Megmerevedek, és rábámulok. Nemcsak nem számítottam a kérdésre, érzékenyen is érint. Végtelen variáns fut át a fejemen a válaszra vonatkozóan, egyik-másik olyan borzasztó, hogy rögtön el is vetem. ’Nem, Willow, boszorkány vagyok, mitológiai lény.’ – jut eszembe először, hogy kövesse a ’Nem, bűntudat vagyok emberi formában.’, aztán a ’ Csak mint a nők, akikről a nevemet kaptam ’. Mind igaz, mind hozzám illő megállapítás, és mind óriási baklövés lenne.
- Talán igen, talán nem. Ha az utóbbi, akkor pokoli jó képzelőerőd van, el kell ismerned. Ha az előbbi, akkor viszont életemben először talán nekem van pokoli nagy mázlim.
Visszazárok a táncba, könnyedén siklunk tova a zivatar lélegzetvételei közben, amely egységesen szürkévé, cuppogóvá mázolta a világunkat. Az ajkamon a nosztalgiának tulajdonítható mosoly üldögél, jobb kezem Willow ujjai között, a bal a vállán. Nem szólalunk meg, amíg a pillanat édessége nem kezd feloldódni az esővízben, ami akkor következik be, ahogy a mesékben szokás: nem túl korán, nem túl későn, még azelőtt, hogy az óra éjfelet ütne, és a varázslat megszűnne.
- Rendben, én is köszönöm. Csak ön után, uram! – mosolygok a gesztusán, aztán hagyom magam felvezetni az emeletre. Nem engedi el a kezemet, amiért roppant hálás vagyok, sok érzelemmel és biztonsággal tölti el a pasztellszín jelenetet az esőfüggönyön át.
- Van egy olyan erős tippem, hogy a fürdőszobában, de az is valami művészi dolog lesz… mondjuk egy múlt századi terítő, vagy ilyesmi.
Belépek az említett helyiségbe, amely ezernyi különböző mozaik fényében tündököl a felkapcsolódó vajsárga lámpára – az egyetlen tároló a helyiségben a csap melletti kis vörös szekrény, de le kell térdelnem ahhoz, hogy belenézzek. Míg ezzel foglalatoskodom, hallom Willow békés csöpögését a nappaliból, így nem állom meg, hogy ne elegyedjek vele a szokásos beszélgetésbe.
- Nehogy elcsöppenj nekem! – a megjegyzést halk nevetéssel kísérem, aztán visszamászom az iménti pozícióba – A szüleim már megszokták a furcsa ismerőseimet, elvégre velem és az öcsémmel élnek együtt. De mint mondtam, ha szeretnéd, bemutatlak nekik. Kellemes változatosság leszel, valamiért mindig az a fixa ideájuk, hogy bizarr macskás öregasszonyként végzem. Na, nem mintha nem pontosan ezt szeretnék elérni…! Oké, vicceltem, csak sokáig tart rájönni, hogy az itteni anyagok közül mit szántak törölközőnek, és mit a következő Marie Antoinette kiállítás kellékének… vagy csak nekem nem tűnik fel a különbség…?
Végül kiegyezem a legbolyhosabb darabokban, mindkettő eszméletlenül rózsaszín és hosszú. Valami azt súgja, megütöttem a főnyereményt, így az elsővel rögtön át is törlöm a hajam és az arcom. A kör alakú, furcsa matricákkal díszített tükörbe bámulva két dolog jut eszembe: az első, hogy Greg minden bizonnyal úgy tervezte, ma este egy túlélő túrán fogok részt venni, így a rajtam lévő festéket úgy applikálta rám, hogy az ellenálljon a természeti katasztrófáknak is. A második pedig az, hogy ez egész biztosan nem normális, és lehet, hogy az elkövetkező x évet így fogom leélni – de akkor ő is gazdagabb lesz néhány örökbecsű új vonással.
- Várj, az imént emlegettél valami sóbálvány dolgot is… - szólalok meg, talán azért is, hogy elűzzem a furcsa hangulatot, amit a harci festékem keltett- Illetve azt is nagyon szívesen megnézném, hogy akarsz felkapni és észrevétlenül odáig szállítani. Be kell látnod ezek a kijelentések mind megérnek egy-egy bizonyítást, és akkor ott van még az a sóbálvánnyá átkozás dolog, azt hogy tervezed…
Óriási pechemre ezt a pillanatot választottam arra is, hogy kilépjek a mozaikos helyiségből, egyrészt hogy ellássam a partneremet is egy ilyen rózsaszín lepedővel, másrészt hogy ne egy csukott ajtóval beszélgessen, de az elhatározásom két egész mozdulatig terjed, ekkor ugyanis szembesülnöm kell a félmeztelen Willow látványával.
Szeretném, ha itt állna feketén és fehéren a tény, miszerint láttam már ilyet, sőt, a pontos megfogalmazás érdekében még kóstoltam és éreztem is, de azért na, adózzunk néma csenddel a kis Minnie arcáért, ami csak az isteni gondviselésnek köszönhetően nem váltott a vörös legélénkebb árnyalatába. Az úriember nyilván nem csak gitározni szokott szabadidejében, az ugyanis nem járul hozzá jótékonyan a tökéletes izomzat megteremtéséhez, az én várhatóan lesújtó balszerencsémre. Fogalmam sincs, észreveszi e a pillanatnyi töprengésemet, vagy azt, hogy a szívdobogásom hisztérikus ütemet diktál saját magának, én a tőlem telhető legbarátságosabbnak szánt mosollyal nyújtom át neki a megszerzett törölközőt, lefagyasztott és felperzselt agyamban valaki ismétlésre állította a ’Merlinre…..!’ szöveget, helyenként kiegészítve megfelelő káromkodással és dicsérettel.
- Oké, uram, be kell látnia, hogy ön igenis görög istenségek kegyeltje. – ezt már a hátam válaszolja, én ugyanis erős vágyat érzek arra, hogy megszemléljek egy befejezetlen képet a falon, és közben lelkesen szárítgassam a hajam – Értem már a sóbálvány dolgot, ezt a módszert még nem hallottam a probléma megoldására, de hatásos, el kell ismernem.

          Nem is tudom, miért fordul meg a fejemben ez a kérdés. Talán azért, mert az alatt a rövid idő alatt is, olyan dolgokat éltem át mellette, amiket korábban nem, vagy csak részletekben. A lelkem másik fele is lehetne akár, bár én látom, érzem, hogy itt van, nem álmodom. Mégis olyan hihetetlen, hogy azok után, amin keresztül mentem, amiket tettem, a sors egy ilyen angyallal ajándékozna meg. Nem, biztos, hogy csak egy furcsa csavar, és mikor nem számítok rá, akkor majd elveszi tőlem. De kapaszkodni fogok belé, ha kell akkor foggal-körömmel.
          - Mivel ennyire nem jó a fantáziám, biztos, hogy valóság vagy. - Nem is tudom, hogy az ő megnyugtatására mondom ezt vagy inkább a sajátoméra. – Hát, ha neked van pokoli mázlid, használd ki az alkalmat. Ha ragaszkodunk ahhoz, hogy az égiek nem kedvelnek minket, akkor lassan történni fog valami, ami miatt…
          Inkább nem fejezem be a mondatot. Nem akarom megijeszteni a sötét gondolataimmal. Boldognak tűnik, amit az esőtáncunk csak tovább fokozott. Magamat viszont ismerem. Ha bekerülök a Roxfortba, ahol bármi megtörténhet, jobb nem ígérni semmit és nem bizakodni semmi másban.

          Figyelem, ahogy eltűnik a fürdőben. Keresnem kéne valami felmosó-szerűséget, hogy összetakarítsuk a ruhánkból és rólunk csöpögő vizet. Hallom, hogy valamit mintha mondana, de csak foszlányokat hallok belőle.
          - Persze, hogy szeretném, hányszor erősítsem még meg benned ezt? – Macska? Hogy jön a macska a szüleihez? – Nem, nincs macskám. Semmilyen háziállatom sincs. – Marie Antoinette? Na, ő meg kicsoda? – Nem tudom, kiről beszélsz, de biztos szebb vagy nála.
          A keresgélésem persze kudarcba fullad, nem is tudom, miért várom, hogy majd egy vad idegen házban a teljes lakás átkutatása nélkül megtalálom, amit keresek. Persze, ha nem félnék attól, hogy bármelyik pillanatban megjelenhet az ajtóban, akkor elővenném a pálcám. Hiába próbáltam meg a pólómat és a széket egy olyan helyre rakni, ahol nem okozhat nagy kárt a víz, de nem igazán találom meg a tökéletes pozíciót. Ezúttal tisztán hallom, mit mond, amiből arra következtetek, hogy megtalálta a törölközőket.
          - A sóbálvánnyá átkozást? Nos… – fordulok felé.
          Nem készültem rá konkrétan, hogy majd meg kell magyaráznom, főleg egy muglinak, de ahogy végignézek rajta, végül nem is kell. Nem gondoltam, hogy majd ilyen reakciót vált ki belőle. Úgy tűnik, a varázslók valójában a mugliktól vették az ötleteket néhány varázslathoz. Ha nem tudnám, hogy mugli, akkor most fel kéne oldanom róla az átkot. Elmosolyodva közelebb lépek hozzá, és elveszem a felém nyújtott törölközőt. Megtörlöm kicsit a hajam, majd a mellkasom, de közben kíváncsian figyelem őt. Akár tüntetőleg, akár nem, nagyon figyel egy képet a falon. Közelebb lépek hozzá.
          - Mi olyan érdekes, én is látni szeretném. - Kicsit elgondolkodok a szavain. – Nem hiszem, hogy a görög istenek kegyeltje lennék, de köszönöm a dicséretet.
          Főleg azért nem, mert ha így lenne, akkor az azt jelentené, hogy az ő balszerencséje sokkal nagyobb az én szerencsémnél, ez viszont rémisztő gondolat. Mivel továbbra se látom, mi lehet olyan érdekes a falon, összetekerem a törölközőt, a nyakamba teszem és visszamegyek a pólómért.
          - Kicsavarom kicsit a fürdőben. – Meg a nadrágomat is, de ez már másodlagos. – Ha tudsz, öltözz át, talán nem fognak megharagudni, hogy kölcsön veszel egy ruhát. Mimi!?
          Nem vagyok biztos benne, hogy hallja, amit mondok, még mindig olyan mereven bámul előre és legalább három perce ugyanazt a részt szárítgatja a haján. Remélem azért mégis meghallotta, amit mondtam. Becsukom magam mögött a fürdőszoba ajtaját, és leveszem a nadrágom. A csap felett kitekerem kicsit a pólóm, ami annyira elég csak, hogy ne csöpögjön belőle a víz. A nadrágom oldalzsebéből kiveszem a kulcsaimat, a tárcám és a pálcám, amit a kád szélére teszek, majd azt is elkezdem kicsavarni kicsit.
          Egy bokszerben állok a fürdő közepén, mikor hallom, hogy nyílik az ajtó. Kintről nem hallottam hangokat, hogy esetleg visszajöttek volna Mimi ismerősei, és mivel rendesen kilincsre csuktam, biztos nem egy kósza huzat játszik velem. Egy pillanatra pánik fut át rajtam, a pálcám pont a helyiség másik végében van, ha kinyitja az ajtót, akkor rá fog látni. Sok mindent ki tudnék magyarázni, azt az egyet nem. Legalábbis nem annyira hihetően. Odaugrok a kádhoz, majd rádobom a törölközőmet a három tárgyra.
          - Mimi?! Kérdeztél valamit?
          Próbálok teljesen természetesnek tűnni a nadrággal a kezemben a kád mellett állva, de biztos látszik rajtam zavartságom. Máskor nem éppen úgy fejeződött be egy ilyen jelenet, mint ahogy most kell befejeződnie. Nem hagyhatom, hogy úgy fejeződjön be, mint máskor.

Kifejezetten szeretem a művészetet, habár nem álltatom magam azzal, hogy minden szegletét tökéletesen megértem és befogadom. A tekintetem kereszttüzében fürdő vázlat szürkével kevert vörös vonalai azonban számomra is kézzelfogható értéket képviselnek a maguk kacskaringós, körökből kirajzolódó módján. Egy titán bámul vissza rám, még nem teljesen megmunkált tekintete pimaszul húzódik össze, biztos vagyok benne, hogy eszméletlenül jól szórakozik. A dög.
- Ja, csak feltűnt, hogy ez még nincs befejezve! – jegyzem meg, kedvesnek szánt hangon – Itt voltam, amikor elkezdték. Rajonganak a római és görög mitológiáért. Ez itt az Idő.
Ez abszolút így van, hosszú órákat töltöttem azzal, hogy a padlóra terített szőnyegen hallgattam az újabb történeteket, melyekért töretlenül lelkesedtek. Távoli világ volt ez, messziről suttogó sejtelmekkel, de igazából nem tudtam tökéletesen erre koncentrálni, abban a tudatban, hogy Willow a hátam mögött áll. Elmesélhetném neki azokat a meséket, de nem ez a megfelelő pillanat, hogy felidézzem az Időt, aki felzabálta a saját gyerekeit.
- Ööö, oké, igazad van! Menj csak csavarni.
Sarkon fordulok, és elsietek a háló felé, azzal a feltett szándékkal, hogy megfogadom a tanácsát. Igaz ugyan, hogy előbb fogok páncélt és különböző bohém jelmezeket találni, de ez tulajdonképp elenyésző amellett, milyen zavarba hoztam magam, látszólag a semmitől. A szituáció csak akkor lett volna kínosabb, ha mosolygás helyett esetleg hanyatt vágódom, így maximum szende kislánynak nézhetett, ami nem kifejezetten tetszik, de úgy tűnik, valamennyire mégis jogos. Míg a szekrényben rámolok, elvigyorodom arra a gondolatra, ugyan mit szólna a Roxfort közönsége, ha megtudnák, bizony létezik az a férfi, aki belőlem is pironkodó szűzlánykát varázsol, még ha nem is szó szerint.
A szoba berendezése nem is térhetne el jobban a külső tértől – úgy tűnik, sokkal hatásosabbnak tartották, hogy míg a szalon úszik a káoszban, itt a visszafogott skandinávok hófehérsége uralkodik. Már épp kiválasztanék egy nagy és kényelmes pulóvert, az elmaradhatatlan Klimt féle mintával, mikor eszembe jut, hogy a táskám a fürdőben maradt, és ha Willow egy pillantást akar vetni a képekre, nem a cigaretta lesz a legnagyobb kellemetlenség, amit talál. Benne felejtettem a pálcámat is… úgy tűnik, a balszerencsém ma is utcahosszal vezet. Ügyesen ki tudom magam vágni sok helyzetből, de egy varázspálca azok közé a dolgok közé tartozik, amelyet nem lehet ’csak úgy’ magunknál tartani, már amennyiben nem akarunk pszichiátriai esetnek látszani a muglik között.
Ledobom a ruhadarabot, és átrobogok a lakáson, de szorult belém annyi udvariasság, hogy ne lépjek be kopogtatás nélkül. Mivel hajszárítót nem hallok, egy kicsit topogva jutok arra, hogy figyelmeztetem a jöttömre.
- Willow, bemehetek? Szükségem lenne a táskámra!
Nem érkezik válasz, és én a legrosszabbtól tartva mégis rámarkolok a kilincsre, és benyitok. Túl erős a rettegés a képtől, amelyben a csönd azért állhatott be, mert az eddig mit sem sejtő Willow, kezében a pálcámmal, döbbenten és ijedten mered rám. Arra persze nem számíthatok, hogy ennél még egy fokkal rosszabb dolog történhet: farkasszemet nézünk a díszletben, ő alsónadrágot visel, én meg a félig kicipzárazott ruhámat magam előtt tartva. Drámaírók sírnak fel valahol féltékenységükben, amiért a sors ellopta a tökéletesen zavarba ejtő jelenetek királynőjét, én azonban nem érzem magam ennyire kitüntetve, hogy a részese lehetek.
- Mondd, mire készülsz azzal a nadrággal? – kérdezem suttogva, a szavak végére halványt mosolyt kanyarítva – Várj, akarom én azt tudni…?
Helyes, gondold csak azt, hogy ura vagyok a helyzetnek, még véletlenül se azt, hogy hevesen váltogatja az agyam a két lehetőséget, melyek keretein belül vagy megnyílik alattam a padló, és én biztonságot találok a kellemetlenségek elől, vagy becsatlakozom az önkéntes vetkőzésbe… rossz Minnie! Most komolyan, mi a franc ütött belém?
- Gyakran kerülsz ilyen helyzetbe hölgyek fürdőjében? – nyerem vissza a kontrollt az események fölött legalább annyira, hogy ilyen kérdést tehessek fel, természetesen fölényes mosollyal kendőzve az egyébként nagyon is tomboló fantáziámat – Csak hogy tudjam, mire számítsak a későbbiekben.

          Na, jó, ez nem a legtökéletesebb pozíció, amit felvehetek egy fürdőszobában. A pólóm a csap szélén, a törölköző a kádra dobva, hogy eltakarja a holmimat, én állok egy bokszerben a nadrágommal a kezemben, és Mimi éppen benyit. Nos, mit is kéne elmondanom erről a helyzetről? Rossz hely, rossz idő, rossz ember. Ez a három dolog tökéletesen összefoglalja a problémát. Ha nem Minnie lenne itt, akkor tudom, hogyan folytatódna.
          - Ezzel? Nos, úgy gondoltam, hogy elviszem sétálni, amíg megkeresed a ruhádat.
          Megpróbálom egy poénnal elütni a dolgot, nem tudom milyen sikerrel, de a célom inkább az, hogy ne legyen még ennél is kínosabb a szituáció. Talán nem is tud róla, hogy a magabiztos mosolyom mögött jelenleg milyen érzelmek húzódnak meg.
          - A gyakran azért túlzás, de előfordult már, hogy hasonló szituációba kerültem. De megnyugtatlak, ezúttal nem fog úgy végződni, mint általában, ahogy szokott.
          Nem biztos, hogy ezzel éppen megnyugtatom. Valószínűleg inkább kíváncsivá teszem, vagy ki tudja. Most már viszont szeretnék felöltözni, még akkor is, ha a nedves ruháimat kell visszavennem.
          - Azt mondtad a táskád kell? Vidd csak nyugodtan.
          Ahogy látom, már ő sincs teljesen felöltözve, ezért elfordítom a fejem, amíg bejön a holmijáért. A nyitott ajtón keresztül hallom, ahogy az eső még mindig kopog az ablakon, bár már nem dörög. Leülök a kád szélére, amikor egy pillanatra átfut az agyamon egy gondolat. Be kéne avatnom abba, hogy varázsló vagyok, akkor gyorsabban száradnánk meg. Nem, nem is kellene beavatni, csak elkérni a ruháját aztán nem válaszolni a kérdéseire. Hallom az ajtó csukódását, pedig már régóta csukva van. Olyan volt, mintha abban a percben történne meg minden.
          Felállok a kád széléről, felveszem a nadrágomat és a pólómat, amitől összerezzenek, ahogy a hideg és nedves anyag hozzáér a bőrömhöz, majd kimegyek a nappaliba. Minnie még nem végzett az átöltözéssel, ezért leülök az egyik fotelbe, hátrahajtom a fejem és figyelem az ablakon kopogó esőcseppeket. Régen éreztem ekkora nyugalmat valakinek a közelében. Mimi minden szempontból különleges, és még az sem jelent közöttünk akadályt, hogy mugli.
Miért hazudok magamnak? Volt már korábban ilyen érzésem, mikor Emilyvel mentünk a színházba. Csodálatos este volt, annak ellenére, hogy eleinte kétségeim voltak a sikerességével kapcsolatban. Kíváncsi leszek majd az iskolára, hogy ott hogyan sikerül lopnunk néhány pillanatot egy nyugodt beszélgetésre.
          - Minerva – kiáltok. – Mennyi idő, amíg elkészülsz?
          Szerintem kell itt lennie egy vagy két esernyőnek, és akár mehetnénk is tovább. Mármint tetszik ez a lakás, hangulatos, de valahogy nem így képzeltem el a helyzetet. Esőből otthon is kapok eleget.
          - Figyelj, arra gondoltam, hogy talán tovább is mehetnénk most, hogy csillapodott a vihar egy kicsit.
          Nem vagyok biztos benne, hogy hallotta, amit mondtam, de nem is baj. Eszembe jut valami, ezért felállok és ahhoz a befejezetlen képhez megyek, amit korábban olyan elmélyülten figyelt. Kronosz, az idő ura. Vajon mit változtatnék meg a múltamban, ha hatalmam lenne az idő felett? Egyáltalán megváltoztatnék bármit is? Mindenkinek van olyan a múltjában, amit megváltoztatna, az enyémben is.
          Lutece. A vele való találkozást biztos megváltoztatnám. Ő több borsot tört az orrom alá, mint a két varázsló háború összesen. Szerencsére mióta elvégeztem a Roxfortot nem hallottam róla, és bár annyiszor megfogadtam magamnak, hogy majd megkeresem, és felnőtt fejjel revansot veszek, mégsem tettem. Akárhol is van most, elég messze van tőlem ahhoz, hogy békében egymásra nem gondolva éljünk. Nem is tudom miért jutott eszembe tizenhét év után. Remélem, semmire sem készül, ami újra keresztezhetné az utunkat.

- Nem állítom, hogy meggyőztél volna.
Továbbra is kíváncsian figyelem a ténykedését, már-már arról is megfeledkezve, én milyen öltözékben vagyok. A humorérzéke nem szokta cserbenhagyni, most azonban elég nyilvánvaló, mennyire nem találja a helyét a kérdéseim után. Felhúzom az egyik szemöldököm, átszalad a tekintetem a jelenet összes részletén, de könnyű nekem magabiztosnak lenni, a pálcám biztonságban van a táskámban, míg Willow nyilván valami olyasmire készült, amit most nem fog elmondani az istennek sem.
- Tudod, ez azért elég sértő, el kell ismerned. – jegyzem meg – Bármennyire is megnyugtatásul szántad.
Felszegem a fejem, és ez a szög némiképp a helyzet fölé emel a magasságnak köszönhetően. Megpróbálom elsősorban magamban lerendezni a mondatait, de ehhez meg kell küzdenem a saját büszkeségemmel, amit meg magamnak kell ismernem, ügyesen és stílusosan sértett meg. Annyiban azonban szerencsém van, hogy az iménti zavartságom semmivé foszlik, így már kevésbé lágy a hangom.
- Köszönöm, - veszem el a táskát – neked pedig további jó… szórakozást.
Kisietek, vissza a hálóba, ahol kissé hangsúlyosabban teszem le a zsákmányt, mint indokolni lehetne, magamra húzom a pulóvert, kirángatom alóla a ruhámat, és közben mélységesen haragszom, már a Minisztériumra, hogy nem varázsolhatom egyből tisztává. Mindent megoldana, és Willownak sem kellene a fürdőben korzóznia a vizes anyagokkal. Ez persze következményekkel járna, így csak egy fáradt sóhajjal törődöm bele a tehetetlenség átkába. Kisimítom a hajamat az arcomból, de be kell látnom, nem épp a féktelen vidámság az első, ami eszembe jut magamról a tükörbe tekintve.
Talán valami baj van velem? A megszokott szempár, a szeleburdi tincsek, az elgondolkozó tekintet, és mégis, az imént a fürdőszobában… félrepillantok, mert nehezemre esik tisztán itt tartani a kicsapongó elképzeléseimet. Ezt már egyszer lejátszottam magamban, elfogadtam és fejet hajtottam, ugyanakkor most mégis mardos az a bizonyos elégedetlen pulzálás. Visszatévedek a körvonalaimra, a számat dacos morgás hagyja el.
- Ugyan, ne álltasd magad, - suttogom magam elé – nem tetszhetsz mindenkinek, fogadd el. Ez a dolog itt úgyis sokkal fontosabb a drágán dédelgetett büszkeségnél. Fejezd be a hisztit.
De hiába szuggerálom magam, nem lesz tőle sokkal jobb. A kezemet a nyakam alá támasztva sétálni kezdek a szűk szobában, biztonságot keresve az érveimben, de akkor miért idegesít ez ennyire, még ha tudom, milyen gyerekes is? Talán egyszerűen tényleg nem tudom elviselni, ha nemet mondanak?
- Minerva! Mennyi idő, amíg elkészülsz?
A nyelvemen ég a csípős replika, de lenyelem, és az ajtóra meredek. Azt hiszem, megtaláltam a megoldást: még soha senki nem utasított el ilyen határozottan azelőtt, hogy tisztában lett volna a vélt vagy valós szándékaimmal. Mennyivel könnyebb dolgod lenne a túlélésben, Willow, ha nem sértetted volna meg az öntudatom…!
- Figyelj, arra gondoltam, hogy talán tovább is mehetnénk most, hogy csillapodott a vihar egy kicsit.
Hát hogyne, hogyne, majd pont úgy táncolunk a továbbiakban, mintha nem hangzott volna el az imént…! Mégis, megnyerő mosolyt erőszakolok az arcomra, és kilibbenek elé. Nem titkolt örömmel veszem észre, hogy még mindig a vizes ruháiban feszeng, talán csak becsapom magam, de mintha kissé elveszett is lenne. Helyes, azért mégsem maradhat minden megtorlatlanul. Az iménti fali motívumot nézegeti, és habár erős a kísértés, hogy a frászt hozzam rá, ledobom magam a kanapéra.
- „Az asszony összetör/megkínoz, meggyötör…” – dúdolom, elsőre talán magamnak, de épp elég jól kivehető a szöveg – „Vigyázz, csak vigyázz/Az asszonyoktól félj!”
Jólesően melenget az apró, gyerekes revans, de ha nagyanyám szavait idézem fel, az apró győzelem is épp olyan értékes, mint egy háború dicsősége. Kényelmesen elhelyezkedve pillantok rá, lelkesen kacsintok is egyet, habár érzékelhető, ezúttal nem jókedvemben teszem.
- Beszéljük csak meg az iméntieket… érdekelnének a részletek, hiszen egy ilyen izgalmas történetet nagy kár lenne félbehagyni, nem igaz? – elmegyek mellette, jelentőségteljesen súrolva az oldalát – Egyébként is, nem érdemes a hülyeség miatt megfáznod.
Előveszem a szekrényből a hajszárítót, és gúnyos mosollyal a mellkasára irányítom a forró levegőt – oly csekély elégtétel ez, mégis, az idő útjai kifürkészhetetlenek. A kádra dőlök, féloldalasan, Willow felé tartva a szerkezetet, amit így átvehet tőlem, ha úgy gondolja.
- Egy mesére mindig van idő, és ne legyél zavarban, épp elég idős vagyok a magyarázathoz ahhoz, hogy ne álmodjak csúnya dolgokat!

          A hangjára magamhoz térek a gondolataimból, és felé fordulok. Tetszenek a célzások, de nem értem, hogy mit is akar vele pontosan. Viszont ez a pulóver, amit választott nagyon jól áll neki.
          - Milyen iméntieket szeretnél megbeszélni? Van valami, amit meg kéne beszélnünk?
          Közelebb megyek hozzá, mivel pontosan tudom, hogy mire gondol. Nem gondoltam, hogy ennyire a lelkébe gázolok, azt hittem, hogy pontosan tudja, ismeri a köztünk lévő kapcsolat mibenlétét. Megtorpanok, mert feláll és hozzámérve elmegy mellettem. Ezt már nem tudom figyelmen kívül hagyni, de nem tehetem meg vele, és ezzel tisztában vagyok. Korábban is így volt, és most sem lesz másként. Megfordulok felé, de addigra eltűnik a fürdőszobában, mire követni kezdem. Alig lépek be az ajtón, mikor letámad egy hajszárítóval.
          - Biztos vagy benne, hogy hallani akarod a mesét? Miért?
          Sok mindent megosztok vele, több dolgot is, mint kellene, és nem fogom tönkretenni ezt semmivel. Jól esik, ahogy elkezd a hajszárító nyomán megszáradni a pólóm, mégis úgy érzem, most nem állhatok itt meg, ha később el akarom kerülni az olyan helyzeteket, mint ez. A hajszárítóért nyúlok, kiveszem a kezéből, és kikapcsolom. Felkapom az ölembe, és a hálószoba felé megyek vele.
          - Mesét szeretnél? Kapsz egyet, amihez elég felnőtt vagy már.
Leteszem a hálószobában az ágyra, majd leveszem a felsőm és a földre dobom.
          - Két éve volt egy nő, akinek egy olyan éjszaka, mint a mai a fürdőszobában kötöttem ki. Pont olyan helyzetben, mint ahogy te is rám nyitottál. Akkor ott a nadrág nem visszakerült rám, hanem a földre. – Közelebb lépek az ágyhoz és fél lábbal feltérdelek rá. – Szép volt, okos, tiszteltem, hamar egy hullámhosszra kerültünk, azt hittem róla, hogy ő az igazi.
Egyik kezemmel megtámaszkodom a dereka mellett, a másikkal az arcán simítok végig.
          - Annak a mesének nem lett jó vége. Két héttel az éjszaka után szakítottunk. Sok dologban hasonlított rád. Mimi, kedvellek, és nem fogom még egyszer elkövetni ezt a hibát.
          Nem ő volt az első nő, akivel elkövettem és mégis mindig belefutottam. Ezúttal meg fogom akadályozni bármi áron, hogy ez megtörténjen. Látom rajta, hogy akaratomon kívül megbántottam, és valahogy muszáj lesz tisztáznom vele, de mégis meddig mehetek el, amíg már nem lesz késő? Leszállok róla, és leülök az ágy szélére, és kicsit belemélyedek a gondolataimba. Meg akarom magyarázni neki, hogy mit érzek, de úgy, hogy az ne bántsa őt.
          - Mimi, gyönyörű felnőtt nő vagy, aki előtt ott áll a jövő, de nem fogom még egyszer elkövetni azokat a hibákat, amiket korábban már megtettem. Neked talán én lennék az, akivel meg tudod tenni, de kérlek, értsd meg, hogy nekem ez már nem lenne ugyanaz.
          Felállok az ágyról, a pólómhoz sétálok és visszaveszem. Ránézek a lányra, de nem hagyom el a szobát, csak visszaülök az ágy szélére. Nem vagyok biztos benne, hogy a legjobb módszert választottam arra, hogy megértessem vele a problémámat.
          - Mimi, megértem, ha esetleg most még csalódottabb és dühösebb vagy rám, mint korábban, de úgy gondolom, az egyszerű szavak már nem hatnának.
          Nem mozdulok az ágy széléről. Kintről behallatszik a tetőn kopogó eső hangja, a rádióból még mindig szól valamilyen zene, de én nem mozdulok, és nem mondok többet. Vagy talán mégis, csak még egy mesét.
          - Volt még egy nő. Fiatal voltam, ő idősebb, akkor is ugyanez a helyzet állt fel, de akkor nem én kezdeményeztem, hanem ő. Együtt töltöttük az éjszakát, én még az Akadémiára jártam, végzősként. Másnap reggel egy üzenet várt a nappaliban egy köteg pénzzel. Addig és azóta se éreztem magam annyira megalázottnak, mint akkor.
          A pénzt otthagytam a helyén, ahol volt, és napokig nem mozdultam ki az Akadémia területéről. Ez olyan hatással volt rám, hogy évekig muglik közelébe se mentem, de erről hogy is mesélhetnék neki? Lassan ideje lesz túllépnem ezen a kérdésen, mert elrontom vele az egész estét. Csak annyit szeretnék, hogy megértse, még törékeny és nem én leszek az, aki összetöri majd végül.

Elgondolkozva figyelem a meleg levegő nyomán pulzáló, hólyagosodó képet, a délibábot, amely a forró napok sajátja, és amely most Willow körül köröz. Tudom, hogy ez egy fordulópont, talán ezért is lehet, hogy a szokásosnál is feszültebben mérem a reakcióit, gesztusait, a tekintetem mesterlövészként fókuszál a célpontra. Vajon mit mond majd…?
Arra azonban nem számíthatok, ami történik – miután kicsúszik az ujjaim közül a kis gép, és épp ellenkezni akarnék, hogy bármennyire durcásnak is tűnök, eszemben sincs azt kívánni, hogy tényleg megfázzon, mikor két kéz nyúlik felém, és a karjaiban találom magam. Önkéntelenül is belebújok az ölelésbe, de mikor megkapaszkodom, az nem a gyerek mozdulataival történik, aki megijedt, és biztonságot keres, hanem azokkal, amelyek egyszerre árulkodnak bizalomról és bevallom, némi pánik is fűszerezi őket. Próbálom kifürkészni az elkövetkezőket, mérlegelni, mi forog itt kockán, és mi veszhet, ha rosszul dobunk vele.
- Nos, rendben, köszönöm. – jegyzem meg, holott nincs rá igazán szükség. Ráhajtom a fejem a vállára, megérkezik a hálószobába, és puhán az ágyra tesz. Nem kell tudnia, hogy valahol mélyen mennyire félek most, legszívesebben magamra húznám a takarót, és megkérném, bújjon mellém, olvassunk egész este verseket, igyunk kávét, sztorizgassunk, bármit, ami ránk jellemző lehet, csak ne ezt, ne azért, mert kell, mert lehetséges… Mosolyogva figyelem mégis, ahogy megszabadul a pólójától, mert én nem szaladok el a kihívások elől, eszembe sem jut. Ha most az következik, amivel sokan próbálkoztak előtte, akkor sem hátrálok meg, mert tulajdonképp én akarom, fogalmad sincs Willow, mennyire nagyon, és mégis, mennyire gyámoltalannak érzem magam érte.
- De akkor mit csináltál odabent…?
Önkéntelen a kérdés, engedmény a kíváncsiságnak. Nem tudom elképzelni sem, mi lehet a tartalom emögött az esemény mögött, amit nem lehet nem félreérteni. Végképp tanácstalan vagyok, bár ehhez köze lehet annak is, hogy hozzám ér, és persze a közelségnek. Gyomorgörccsel gondolok arra, hogy vajon az ember akarhat e valamit, aminek megkapásától aztán mégis lúdbőrzik? Mintegy válaszul a hívó szóra, végigsimítok a mellkasán, az oldalán, és próbálom magam súlytalannak tenni, olyannak, akinek ez az egész igazán semmiség, játék, elvégre én mindig játszom, mindenkivel mindenkor, és most dőljön meg ez a szép elmélet…? A bőre kellemesen meleg, rólam meg mindent elárul a hideg ujjak apró körtánca. Buta kis lépések ezek, holott szeretnék neki iramodva futni, rohanni, még akkor is, ha Párizs csak egy megálló a hosszú úton, ha nem jelent semmit. A francba is, mondjuk ki, pokolian kívánom Willow-t, de… mindig ott a de. Egy igen nagy, mocskos de.
- Az első kijelentésedre reagálva: miért nem dönthetem el én, hogy azok hibák e? – bátornak tűnő szavak ezek valakitől, aki egyszerre remeg gyomortájékon a vágytól és a rettegéstől is – És akkor miért is csinálod most ezt? Miért gondolod, hogy a szépség elismerése miatt van az egész?
Öt egész perccel korábban magyaráztam saját magamnak erről a közeli kis tükörbe, és csak ennyi idő kellett ahhoz, hogy rájöjjek, a probléma ezen bőven túlmutat, olyannyira, hogy érdemes lenne alapos önvizsgálatot tartanom. Van pont, ahol sérthető a büszkeségem a külsőm elutasításával, itt azonban az mutatkozott meg, mennyire félek attól, hogy nem felelek meg. Le kellene szoknom erről, döntöttem el igen gyakori dohányzások alkalmával, elvégre nem élhetek mindig mások kénye-kedve szerint, de nem gondoltam volna, hogy ez még itt is megjelenhet, a nem elég jótól való félelmében kisírt szemekkel, és az első legkevésbé is nem elismerő gesztusra eléri, hogy pánikolva szaladjak mégis a csatába.
Willow szerencsére nem sejti, hogy mi zajlik le bennem, könnyedén hagy ott, és egy pillanatig meg akarom állítani, de szörnyen, hátborzongatóan meg is könnyebbülök, hogy nem fogunk egy olyan keringőt is eltáncolni, ami sokkal messzebb mutat annál, mint amit még kontrol alatt tudok tartani.
- Magyarázd meg az iméntit.
Leül mellém, a közelsége már szerencsére nem fest vörös rózsákat az arcomra, de még így is érzem, hogy felgyorsul a pulzusom, szépen, rejtetten a bőr alatt.  A fülem mögé simítom a hajam, aminél árulkodóbb jele nincs is a zavaromnak, de feszülten kíváncsi vagyok, mi következhet még.
Döbbenet adja át a helyét a belül kiélezett húroknak, ahogy hallgatom a legkevésbé sem tündérszerű meséjét. Ugyanakkor történik még valami meglepő: ökölbe szorul a kezem, és ugyan halványan átsejlik rajtam az a hányingerkeltő fájdalom, amit az ember érez, amikor így megalázzák, de a harag erősebb. De még milyen erős… mindig jól uralkodtam az érzelmeimen, mert megtanultam, hogy jobb, ha eldönthetem, kinek mutatom meg a valódi gondolataimat és véleményemet, most mégis nehezemre esik nem annak a nőnek a halálát kívánni. Bűnös, sötét kis reakció ez, és nincs ember, aki előtt elismerném a létezését, de biztosan nem sajnálnám tőle néhány átkomat…
Feltérdelek az ágyon, a kezeimmel keretet készítek Willow arca köré, közelebb húzom magamhoz, és egy keserédesre színezett mosoly kíséretében megcsókolom… a homlokát. Ő talán nem sejti, hogy meg vagyok ijedve attól, amit érzek, a heves gesztusoktól, attól, hogy lesz, aki a függöny mögé lát, és lesz valaki, aki miatt így kiadom magam. Rémisztő dolgok ezek, mert hatalmasabbak az embernél és játéknál, a való élet előtt nekem is térdet kell hajtanom, ha az ilyen eszközzel kényszerít rá.
- Willow, soha többé nem lesz senki, aki megteheti ezt, ígérem… - magamhoz ölelem – Talán nem leszünk együtt az év nagy részében, de a távolság nem számít semmit, rendben? Csak szólj, és én ott vagyok, bármikor, és… hozom az ásót.
Halkan kuncogok az utolsó megemlített fonálon – oldódik bennem a feszültség, enged a görcs is, most, hogy tudom, rosszul mértem fel a helyzetet. Mert az a bizonyos helyzet sokkal bonyolultabb és kibogozhatatlanabb, mint hittem volna, és én mégsem bánom.
- Mi lenne ha… megszáradnál, és aztán mennénk tovább? Akármi is történik, akkor sem akarnám, hogy tüdőgyulladást kapj, aztán mehessek látogatóba. Szörnyű látogató vagyok, és a levesem előbb ölne meg, mint a kór, szóval… csak fel a fejjel, Willow, rendben?
Még mindig szorongatom, nem akaródzik elengedni, és valahol tudom, hogy nem is lesz rá szükség, mert a fizikai távolság csak egy szám, a kor is csak egy szám, jelen esetben a pálcám is csak egy bot, mert ezek a szálak erősebbek sok mindennél… épp ilyen hétköznapi dolgok szakítanák el?

          Ahogy az ölembe veszem, és a vállamra hajtja a fejét, egyre jobban érzem, hogy ennek a dolognak a lehető leghamarabb véget kell vetnem. A módszereim talán kifogásolhatók lesznek, nem lepődnék meg, ha utána jól összevesznénk, vagy legalábbis romlana a kapcsolatunk. Mégis sokkal jobb lesz a számára és számomra is, ha ezt egyszer s mindenkorra lerendezzük.
          Csak ülök mellette az ágyon, és még mindig azon gondolkodok, hogyan tudnám még jobban megértetni vele, mit érzek. Már keresném a következő emléket, ami szintén segítségemre lehet, amikor megsüllyed mellettem egy kicsit az ágy, és az arcomat lágyan maga felé fordítja.
          - Az ásót? – nézek kérdőn rá.
          Próbálom elterelni a gondolataim a tetteiről és a mondandója többi részéről. Bevallom, egy pillanatra azt hiszem, hogy a kis játékom nem úgy sül el, mint ahogy elterveztem, mikor megcsókolja a homlokom. Egy pillanatra meg is merevedek, talán jobban is, mint egy fadarab. Húzódnék el, de tart annyira erősen, hogy ne találjam a menekülési utat. Arcom a vörös különböző árnyalatait veheti fel, érzem, ahogy a forróság végigfut az arcomon, de igyekszem úrrá lenni a vonásaimon.
          Aztán úgy ölel magához, mintha meg akarna óvni bárkitől és bármitől, de leginkább a világtól, mégis tudom, ez nem helyes. Nekem kéne megóvnom őt. Ahogy neki is mondtam, többször már nem fogom elkövetni ezt a hibát. Ha pedig mégis, az nem vele történik meg, és a saját döntésem lesz.
          - Majd meglátjuk, hogy engednek-e kiszabadulni egy kis időre is abból az apácazárdából.
          Eddigi fadarab merevségem feloldódni látszik, aminek következtében viszonozni tudom az ölelését. Határozottan állíthatom, hogy érzelmek és érzések széles skáláját jártam már be, de ilyet korábban még sohasem tapasztaltam. Egyszerre, örömöt, megkönnyebbülést és biztonságot. Érzem az öleléséből, hogy nem kell tovább gondolkodnom a magyarázaton, mert így is megértett mindent, amit mondani akartam, és talán azt is, amit nem mondtam.
          - Rendben, nekem tetszik az ötlet. Bár, boldogan halnék meg a levesedtől, mert tudom, hogy szeretettel készítetted nekem. Egyébként egy szimpla tüdőgyulladás nem vesz le a lábamról.
          Nem akarok kibújni az öleléséből, de másként nem tudnám megszárítani magam. Lazítok az ölelésen, a kezemmel megfogom az övét, és kettőnk közé helyezem.
          - Mimi, köszönöm ezeket a kedves szavakat, de te törődj csak a saját dolgoddal. Biztos okoz elég fejfájást a családod, az iskola és a jövőd. Ha folyton rám figyelsz, akkor elfelejtesz majd élni.
          Ha lenne saját gyermekem, akkor ő is ilyen idős lenne, mint most Mimi. Tudom, hogy ilyenkor a jövőjükön jár az eszük, a szerelmen és még mindig a szüleik idegesítésén. Nem könnyű időszak, nekem se volt az. Mégis itt vagyok, szakmám van, szabad vagyok, elértem majdnem mindent, amit akartam és olyat is néhány dolgot, amit nem akartam.
          Valahogy meg kell majd nyugtatnom mielőtt elválnak az útjaink. A levelekben hazudhatunk is, és biztos nem fogok olyan dolgokról beszélni neki bennük, mint ez is. Azokat még személyesen se feltétlenül, nemhogy egy olyan üzenetben, amit bárki meg tud nézni. Bár, azok az idők már elmúltak mikor levadászták a baglyokat és alaposan átvizsgálták a leveleket.
          Elengedem a kezét és a fürdőszoba felé indulok. Tényleg jól esnek a szavai, egy pillanatra újra tinédzsernek éreztem magam, de azok az idők már elmúltak. A nadrágom zsebébe nyúlok a pálcámért, hogy gyorsabban megszáradjak és indulhassunk tovább, de meggondolom magam. Annyira már nem vizes a pólóm, bőven elég lesz a hajszárító is.
          - Hova megyünk tovább?
          Igyekszem túlkiabálni a hajszárító hangját, de abban sem vagyok biztos, hogy a hálóból kijött, akkor pedig lehetetlen, hogy bármit is meghalljon abból, amit mondok. Igazából nem is lényeges, hogy hova megyünk. Párizs eltörpül mellette mind szépségben, mind kedvességben.

Kevés emberrel beszéltem valaha a szexualitásról, még kevesebbel őszintén. A természetemmé vált ügyesen keverni a lapokat – ha tetszett a játék, nem csaltam, ha azonban a legkisebb neszét is vettem annak, hogy utolérnek, felmutattam a nyerő kombinációt, a játszma be volt végezve. Számomra nem volt egyiknek sem tétje, már azon kívül, hogy el kell ismernem, rendelkezem gyengeséggel, réssel a pajzson, de ettől is féltem annyira, hogy borítsam az asztalt, ha bajba jutok.
Ülök az ágyon, ezúttal már egyedül, gyűrögetem a kölcsönpulcsi hosszú ujját, halkan sóhajtok egyet. Elsülhetett volna sokkal ijesztőbben is, de egyszer eljön az idő, amikor átlépek saját magamon… csak mikor?!
- A pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve, ugyebár! – biccentek mosolyogva – És őszintén, nem értelek. Egyszer ijedten reagálsz a lehetőségre, hogy nem tartjuk a kapcsolatot, aztán pedig ez. Nem könnyű veled, Willow, de tudod, szeretem a kihívásokat.
Jelképesen és valóban is kisétált a szobából, tehát most itt üldögélek magamban, és kergetem a jobbnál jobb sötét gondolataimat. Ami azt illeti, nincs túl sok okom bizakodni, de ehhez a kint hajszárítót kapcsolónak semmi köze, úgymond egyszemélyes meccs. Nem tudom, én rontottam e el eleve évekkel ezelőtt, vagy a hathatós segítség juttatott idáig otthonról. Olyan rémképek ezek, amelyek képesek a legboldogabb emlékből idézett patrónust is nyom nélkül eltüntetni, és nem vagyok büszke arra, hogy ez nálam lehetséges. Mindenki gyűlöl a saját teljesítményével szembesülni, amennyiben az alulról súrolta a lécet, egy teljesítmény orientált számára ez valóságos ítélet, méghozzá a halálos fajta.
Hihetetlen, milyen arzenálját járom be ma az érzelmeknek, fárasztó lenne megszámolni is őket, és ami az illeti, rettenetesen ijesztő is. Hogy létezhet ember, aki ilyen játszi könnyedséggel húzza elő a fejem kalapjából azokat a bizonyos nyulakat… példa nélküli. De őrültnek kellene lennem ahhoz, hogy ne féljek.

Felkelek, habár a mozdulatok nehézkesek, fáradtak, jól tükrözik azt, ami belül játszódik le. Kinyitom az ajtót, átlépdelek a műtermen, töltök egy pohár vizet, aztán felülök a színes kockával kirakott pultra. Máshol nem tenném, itt azonban rendszeres vendége vagyok a konyhaszigetnek, estébe nyúló borozások kedvelt helyszíne ez az ücsörgésre. Odakint továbbra is lóg az eső lába, de már nem folyik olyan vigasztalhatatlanul végig az üvegen, és a mennydörgés is távoli dorombolássá szelídült. A kedélyem nem az igazi, de ezért hosszú évek negatív élményei felelhetnének, nem a mostani kissé valószínűtlen, kissé pasztell jelen.
Mintha Willow szólna hozzám a zajon keresztül, de nem vagyok benne teljesen biztos, és nem akarom megismételni az iménti epizódot a benyitással, így a helyemen maradok, és tovább kortyolgatom a vizemet. A zene még mindig szól, habár csak foszlányok szűrődnek el hozzám, darabjaira szakad a dallama. Mikor mégis ráismerek, úgy érzem, a hangulatomat egy igen nagy száj alatt rejtőző igen nagy tüdő fújja tova.
-”La vie en rose” – énekelem a végét már a kis eszköz mellett állva, teljesen elandalodva a sorokon. Mindig volt valami a francia sanzonokban, amelynek nem tudtam ellenállni, és ez az apró kis szikra új energiával tölt fel, így boldogan mosolygok, háttal a fürdő ajtajának, és háttal a saját hülye problémáimnak. Nem kétséges, hogy szembe fogok nézni velük valamikor, de miért rontanám el a valószínűleg ritka szép pillanataink egyikét velük?
- Willow, elkészültél? – figyelek fel az elcsendesült hajszárítóra – Mihez lenne kedved ma este?

          Meggondolom magam. A bekapcsolt hajszárítót leteszem a kád szélére, majd bűbájjal gyorsan megszárítom a nadrágom és a pólóm is. Tudom, hogy ez az éjszaka már rég nem abban a mederben halad, mint mikor összefutottunk a Roosevelt téren, de mit lehet tenni. Ha vele vagyok már tervezni se merek, mert úgysem úgy alakul semmi sem. Úgy vélem lassan elég idő telik el, már eléggé megszáradhatott a ruhám, ezért lekapcsolom a hajszárítót. Az ajtóhoz lépek, és éppen csak meghallom a kérdését.
          - Igen, végeztem. És lássuk csak. Mit szólnál mondjuk a Moulin Rouge-hoz. Legalábbis, ha rám bízod a választást, és nem akarod a saját kezedbe venni az irányítást.
          Odasétálok hozzá, és nekitámaszkodok a kanapé karfájának. Kíváncsi vagyok a reakciójára. Ahogy korábban abból a francia mondatból is felkészítettek, úgy meséltek nekem a fontosabb nevezetességekről a városban. Nem feltétlenül ehhez lenne most kedvem, egy Szajna partján tett séta ugyanolyan jól szórakoztatna, mint az Odeon színház egy darabja.
          - Vagy esetleg más terveid vannak?
          Szerintem nem felkészületlenül jött. Igaz, néhány órája még abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán lesz ebből a találkozásból valami. Újra kiegyenesedek és a konyha keresésére indulok. Kicsit megszomjaztam, jól esne most egy pohár víz.
          - Te kérsz egy pohár vizet? – kérdezem a helyiség ajtajában állva.
          Azt hiszem, igazán hálásak lehetünk ezeknek a barátoknak. Megosztják velünk a ruhájukat, a vizüket, a hajszárítójukat, akár itt is tölthetnénk az éjszakát. De persze nem, azt azért nem. Valószínűleg elkísérem majd a szállodába, és mindenki megy majd a saját dolgára. Ki tudja, mikor találkozunk legközelebb.
Nekitámaszkodok a konyhapultnak a pohárral a kezemben.
          - Egy pezsgő jobb lenne, nem gondolod?
          Bár fogalmam sincs, hogy mit kéne ünnepelnünk, ami miatt pezsgőbontásra adnám a fejem. A pezsgő egyébként sem az én műfajom, az erősebb italokhoz vagyok szokva. Leteszem a poharat a pultra, de nem mozdulok. Még maradnék legszívesebben egy kicsit, de akkor mi lenne a kisasszonnyal? Nem akarok egy egész várost magamra haragítani. Nem addig, amíg Mimi hisz benne, mert én viszont nem. Ez pont olyan, mint Leon képessége a jövőbe látással. Hülyeség az egész.
          - Mit szólnál inkább egy sétához? A város sok dolgot mutathat, amire mindenki kíváncsi, de egy sétának sokkal jobban örülnék.
          Az az igazság, hogy a friss levegőt sokkal jobban kívánom, mint bármilyen zárt teret. Elszámoltam magam, mikor belefogtam abba a játékba. A cél szentesítette az eszközt és elértem a célt, de az eszköz önállósította magát. Kell egy kis tér, hogy újra úgy tudjak sétálni Mimi mellett, mint korábban. Ráadásul az esőáztatta utcákon lenni legalább annyira kellemes és jó érzés, mint magában az esőben sétálni vagy táncolni.

Egy másik világ lángjai (https://www.youtube.com/watch?v=Pe31QijVajw&list=PLB674F3A632EBE1ED&index=11)


- Á, a Moulin Rouge, Monsieur? – pillantok rá cinkos mosollyal – Biztosan tudja, milyen hely az?
Színpadiasan sóhajtok, persze, egy percig sem komolyan vehető, túlságosan jól mulatok ehhez. Hátrahajtom a fejem, afféle látszat felháborodást színlelve, halkan kuncogva.
- Istenem, hát azt gondolja, hogy én olyan lány vagyok? – kacsintok rá – Tudja, uram, én nagyon is olyan lány vagyok, aki tudja, mi zajlik a vörös malom szárnyai mögött, a kérdés az, nem fél e ön Párizs sötét arcától?
Lecsúszom a kanapé oldalán, rá a párnákra, és még az érkezéskor is nevetek az egészen. Ugyan, Willow, hova gondolsz? Biztosan csak félmondatokat hallottál futtában a leghíresebb vörös mulatóról, amely annyi mindent rejt magában, sötét és szórakoztató dolgokat, ahol ez a kettő már nem is választható el egymástól. Olyan ez, mint úri hölgyek között megtalálni épp azt, aki lapos pillantással gyújtja lángra az ember képzeletét.
- Ugyan, fiatal vagy még a Moulin Rougehoz, és mielőtt azt mondanád, hogy akkor én pláne, közbevágnék, hogy nem számít, ha valaki már tiszteletbeli francia. Tudod, más konstansok, más variánsok. Egyébként én már pontosan tudom, hova megyünk, és úgy sejtem, jobban is illik a tisztességes szándékokhoz, mint a malom.
Felkászálódom a helyemről, kíváncsian nézek ki a kanapé támlája mögül, gyerekesen és kíváncsian, mintha jelentősége lenne a vízivásnak. Tulajdonképp van is, én is gyakran teszem ezt, még akkor is, ha a pulton sorakozik rengeteg másféle innivaló is. A kastély teheti, ahol nem szaladgálhatok csak úgy a konyhaszekrényből zsákmányolt bögrékkel minden csaphoz. Milyen furcsa is belegondolni, hogy pár hét, és ott találom magam a szabályok labirintusában, Párizs pedig emlék lesz, nem jelen.
- Szerezhetünk útközben, ha szeretnéd. – tornázom magam kifelé, de aztán elvétem a kapaszkodást, és nemhogy nem állok fel, még a földön is landolok. Habár tudom, bölcsebb lenne csendben maradni egy ilyen mutatvány után, remélve, hogy észrevétlen marad, nem bírom ki nevetés nélkül. Így Willow legfeljebb a lábamat láthatja, de gondolom, nem hiszi, hogy valamiféle merénylet áldozata lettem, elvégre elég jól szórakozom a saját balszerencsémen.
- Bizony, sétálni fogunk! – ülök föl – És megmutatom azt, amit eredetileg is akartam. Megszáradtál már? Olyan helyre megyünk, ahol könnyen meg lehet fázni, és tényleg halálos a levesem.
Felkapaszkodom végül függőlegesbe, mosolyogva biccentek, és villámsebesen visszaöltözöm. Fintorgok ugyan egy sort a még hűvös, nyirkos anyagon, de annyi baj legyen – az arcomon játszó vigyor épp olyan lelkes, mint amilyen az ottani hangulat lesz, és egy pillanat alatt megszáradok.
- Már várnak ránk biztosan! – lépek ki az hálóból összeszedetten – Szóval még a pezsgő belefér, azért biztos nem haragszanak meg, ha amiatt késünk…
Mosolyogva fogom kézen társamat a kalandban, majd miután mindketten ellenőriztük a holminkat, illetve én a berendezés helyretételét, elindultunk ismét Párizs utcáin, a kellemesen hűvös esőillat színezte hangulatban. Vidáman kopogtam, a cinkos kis titkom melegítette a lelkemet, mert én persze már szinte magam körül éreztem azt a pörgést, azt a mágiát, amit Willow hamarosan megismer majd.

- A pezsgő az én dolgom. – fékezek le egy közeli kisbolt előtt –Igazi úriember voltál, de egy kicsit szeretnék én is lovagias lenni. Milyet szeretnél?
- Félszárazat. De hagyd csak a pezsgőt, nem hiszem, hogy most egy kortyot is tudnék inni belőle.
Az égre emelem a szememet, mint aki megsértődik, de aztán egy mosollyal suhanok be az egyetlen boltba, ahol ismerem annyira az eladót, hogy meg is kapjam az áhított italt. Willownak nem kell tudnia, hogy bizony korhatár alatt vagyok, és ebben Dreyfus úr vidám somolygása hatalmas segítség. Végül a kívánalmak szerinti pezsgővel bukkanok fel ismét, diadalmasan felmutatva.
- Ugyan, ne nézz így! – karolok bele – Valahogy majd csak elfogy nagy utálkozva.
Sietünk tova a sötétedő városban, ahogy egyre közelebb érünk, füst illatát hozza felénk a szél. Hatalmas, csipkés, sötét vásznakat kerget az égen, mikor a folyó is feltűnik, és engem már sürget, hajt a vérem előre. Zene szűrődik át a levegőn, dob és egy férfi mély énekhangja. Tűz pattog, és nem is kell sokat haladnunk ahhoz, hogy a lépcsőkön leérve kibukkanjon a leszálló éjszakából a lakóhajók kis közössége. Boldogan iramodok meg, ügyelve azért arra, hogy Willow ne maradjon le sokáig bámészkodni, hamarosan az egyik takaros kis bárkához érkezünk, aminek fedélzetén fél tucat ember áll körbe egy hordóban gyújtott tüzet. Hangosan nevetnek, és elsőre ügyet sem vetnek ránk, így marad egy utolsó lélegzetvétel, amivel bevonhatom a gitárost a rá várókba.
- Csak bízd rám magad, rendben? – hajolok közel hozzá, cinkos hunyorgás ül az arcomon – Nem csinálok akkora őrültséget, amilyennek esetleg látszik.
Fellépek a pallón a közösségbe, mire minden arc felénk fordul. Egy pillanatra csönd van, aztán hangos éljenzés tör ki, és én nevetve vetem magam zenészismerőseim karjai közé. Folyik a szóváltás, pörög a saját, számomra egzotikus nyelvük, innen is, onnan is hallom a nevemet, a forgatagban színes, bohém anyagok között adnak kézről kézre, míg elérkezem legidősebb barátomhoz, akinek a hangját már messziről hallottuk. Roux kíváncsian méregeti Willow-t, így először röviden összefoglalom neki, kiről van szó, hogy kerültünk ide, és hogy épp úgy gondoltam, nincs is jobb lehetőség megismerni Párizs vándorait a mostaninál. A monológom végén elgondolkozva feláll, kezet nyújt a gitárosnak, a maga megnyugtatóan zengő basszusán szólal meg, tökéletes angolsággal.
- Isten hozta a közösségünkben! – sötét ajkain mosoly játszik – A barátaink barátai a mi barátaink is, Willow Fawcett!
Erre persze sokan kíváncsian figyelnek, de végül ismét elül a pezsgés, előkerülnek a poharak, és beszélgetés kezdődik, azzal a nyilvánvaló ígérettel, hogy hamarosan pörög tovább a tánc, hiszen az emberek már az utolsó falatokat fogyasztották a vacsorájukból. Közelebb húzok két kisebb hordót, még olyan távolságra a legközelebbiektől, hogy ne legyen sértő, de ne is zavarjuk egymást. Leülök, és jelentőségteljesen nézek újdonsülten befogadott zenészünkre, a kezébe téve az üveget.
- Tudom, hogy elsőre talán nagyon mások, mint gondolnád, de igazán lenyűgöző a kultúrájuk, és kevesen tudnak annyira értékelni egy másik gitárost, mint ők. – finoman megérintem a vállát – Szóval lényegében családtag vagy. Csak arra figyelj, ne utasíts el semmit, amivel megkínálnak, ha mégsem kérsz, váltsd ki valamivel… egyszer beleestünk ebbe a hibába, aztán ne tudd meg, milyen csúnyán görbült akkor az este!
Kuncogok az emlék felelevenítésére, kinézek a Szajnára, amely finoman, csendesen ringatja a világot körülöttünk, és kíváncsian figyelem az elkövetkezőeket. Mielőtt azonban nagyon belefeledkezhetnék a szép látványba, Roux újra dalba kezd, mire mindenki becsatlakozik, páran táncolni kezdenek. Az egyik velem egykorú lány megragadja a kezemet, és én nevetve hagyom magam berángatni a tűz fényével átitatott térre. Hosszú, színes, zsizsegő szoknyák között pörgök tapsolva, mintha egy másik világ lángjai perzselnének....

          Elmosolyodom. Valahogy pont úgy reagál, ahogy számítottam rá. Bár, meg kell mondjam meglep, amit hallok. Ha kiderül róla, hogy még volt is benn, mint tiszteletbeli francia, akkor szögre akasztom a taláromat.
          - Jól van, nem ragaszkodom hozzá, de jobb, ha tudod, fiatal korom ide vagy oda, veled vagy nélküled, de bemegyek egyszer oda.
          Nem fenyegetésnek szánom, de legyünk tisztában a játszmákkal. Talán nem ma vagy holnap, talán tényleg nem jutok el oda, de legalább tervben van, és talán még tiszteletbeli francia idegenvezetőm is lesz.
          Egy pillanatnyi csönd után egy huppanást hallok, majd hangos nevetést. Kinézek a konyhából, hogy minek köszönhető ez a jókedv, majd mikor meglátok két kalimpáló lábat az ágy mellett, én is elmosolyodom. Furcsa az a kettősség, ami uralja. Az egyik pillanatban még olyan komoly, hogy úgy érzem bármit meg tudnék beszélni vele a köztünk lévő kor és egyéb különbségek ellenére, a következőben pedig pont olyan, mint egy gyerek. Akkor bújik a legjobban elő belőle a felelőtlensége és óvatlansága.
          - Nem kell, nem ünneplünk semmit, és…
          És valószínűleg a falnak beszélek. Kár volt megemlítenem, egyébként is fiatalkorú, nem fognak adni neki sehol, én pedig nem veszek majd.
          - Megszáradtam, de miért érdekes? Az eső ellenére szerintem elég meleg van odakinn.
Kivéve, ha a víz mellé megyünk. Ott biztos sokkal hidegebb van, mint a város többi pontján.
          - Nincs gondom a sétával, bár jobban szeretem a két lábam a motorom irányítására használni.
          Hogy nem rendelkezem nagy tudásanyaggal Párizsról, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy néhány dolgon kívül semmi sem jut eszembe, ahol fázhatok, és gyalog mehetünk záróra után. Kilépek a konyhából, és megállok a bejárati ajtónál. Megyünk, szóval nincs értelme beljebb mennem a lakásban. Kicsit összezavarodok. Várnak ránk? Hol? Kik?
          - Mimi, tényleg nem fontos az a pezsgő – sóhajtok.
          Kilépünk az utcára, a friss és kicsit mégiscsak hűvös levegő, szinte simogatja a lelkem a korábbi szmogtól és dohányfüsttől bűzös környezet után. Elindulunk valamerre, ezúttal hagyom magam sodorni az árral. Azokból általában nem szokott olyan rossz dolog kisülni. Igaz, sokáig sem tartottak, de jelenleg ez nem is számít.
          - Félszárazat. De hagyd csak a pezsgőt, nem hiszem, hogy most egy kortyot is tudnék inni belőle.
          Mintha papagáj lennék, ugyanazt a mondatot ismételgetem folyton. Megállok az út szélén, és megvárom, amíg kilép a boltból. Reménykedem benne, hogy nem lesz nála üveg, de tévedek.
          - Ezt mégis hogyan intézted el? Soha nem mondtad ki konkrétan, de tudom, hogy nem vagy még nagykorú.
          Egy percre se állunk meg, addig se, amíg megbeszélhetnénk ezt a helyzetet. Ahogy haladunk egyre csak előre, a levegő kezd hűvösebb lenni. Biztos vagyok benne, hogy a folyópart felé tartunk, de a cél az még nem körvonalazódott. Aztán úgy tűnik, ténylegesen elérünk oda, ahova készültünk. Zeneszó hallatszik, aminek nagyon megörülök. Főleg azért, mert ennek köszönhetően ismertem meg Minervát, és nem hiszem, hogy ezúttal is csalódás fog érni ezzel kapcsolatban. Hihetetlen látvány tárul elém, aminek következtében néha megállok nézelődni, hogy aztán sietős tempóban érjem utol idegenvezetőmet.
          - Rendben, bízom benned.
          Ha valami mégis balul sülne el, akkor hoppanálás, egy kis memóriatörlés és minden meg lesz oldva. Kicsit zavar a hirtelen figyelem, és hogy miattunk talán félbe is marad ez a buli, de hirtelen olyan éljenzésbe kezdenek, ami szintén meglepő számomra. Még sehol sem fogadtak ilyen ovációval, és biztos vagyok benne, hogy ezt még lehetne fokozni, most ennyivel is beérem.
          Minerva tánclépéseivel szemben, én simán követem őt, jól felmérve a körülöttem lévőket. Szakmai ártalom vagy csupán előrelátás, nem tudom, de nagy tömegeknél mindig az első dolgom megkeresni a kiutat. Aztán hirtelen megállunk egy idős férfi előtt, akit Minnie látszólag már nagyon régóta ismer. Lépek egyet hátra, mikor feláll, de hamar kezet rázunk.
          - Örvendek a találkozásnak!
          Kicsit meglep az angol nyelv használata, szinte már furcsa, pedig az anyanyelvemről van szó. Aztán megint jön ez a nagy figyelem, amit nem tudok hova tenni, végül pedig Minnie jelenik meg két hordóval, két pohárral és a pezsgővel. Kibontom, és töltök neki is és magamnak is. Talán mégiscsak jó ötlet volt ez az ital, bár ennyi embernek nem elég. Ennyi ember. Átadom az üveget a legközelebbinek, hogy adja tovább annak, aki kéri.
          - Láttam már elég furcsa dolgot, Minnie. Eggyel több vagy kevesebb már olyan nagyon nem számít – elmosolyodom a szóhasználaton. – Családtag? Meglepődnék. Köszönöm a tanácsot, megfogadom.
          Úgy tűnik, hogy vége a csendes pihenőnek, mert mire komolyabban kérdezhetnék ezekről az emberekről, addigra megszólal a zene és Minnie-t elrabolják tőlem. Elmosolyodok, ahogy látom, mennyire jól érzi magát. Már megérte eljönni ide. Nézem még egy kicsit a tapsoló, nevető és táncoló tömeget, majd mikor kiszúrok egy árválkodó gitárt, leülök az öreg mellé és játszani kezdek rajta. Sikerül teljesen azonosulni a dallammal, és egy gyors hangolás után már mehet is a tényleges mulatás. Nagyon jól érzem magam, mintha egy másik világba kerültem volna, egy olyanba, ahol nincsenek gondok, nem történt meg a háború, és ahol minden úgy szép és jó, ahogy van.

Kopognak a lépéseim a deszkákon, elvegyülve sok más ember táncmozdulataival – egyetlen nagy, pulzáló energiával átitatott tömeg vagyunk, mindannyiunk arcán ég a tűz fénye, és valami sokkal hatalmasabb hatalomé: a szenvedélyé. Karok fonódnak a kezembe, együtt hullámzunk, az ajkunkon nevetés harsan a zene dallamával összhangban, míg tovapörgünk a lázas koreográfiában…
Az egyik fordulatnál látom, ahogy Willow a gitárral a kezében átadja magát a hangulatnak, és szélesen elmosolyodom, ezzel a pillantással pedig egyből el is kapom Roux tekintetét, aki mintha elemezni akarná az arcomat. Vidám kis intés kíséretében már szaladok is tovább a kezek erdejében, itt ugyanis nem lehet megállni, amíg forog a tánc.
- Honnan ismeritek egymást? – kérdezi Roux, aki az egészet elmeséli nekem majd másnap, tudva, mennyire szeretem a részleteket – Ritkán látjuk ilyennek. Mindig vidám, mindig mulat, de a szeme nem mindig mosolyog.
Leteszi a maga hangszerét, átadja a dalban elfoglalt helyét is az egyik férfinak, gyanakvó, de jóindulatról árulkodó testtartása Willow felé fordul. Sötét, cserzett bőre melegen simul a vörös hajban és szakállba, amelyről a nevét is kapta – még nekem sem árulta el, mi áll a papírjaiban, de ahogy ő, én is tudom, az számít igazán, mekkora utat járunk be ezután. Tiszteltem azt, hogy képest volt a szabadság iránti vágyát valami konstruktívba belesimítani, hálás voltam kéretlen, de éleslátó megjegyzéseiért, amelyekkel ekkor a gitáros felé nyitott, míg én épp vidáman kopogva suhanok tova a többiek alkotta körben.
- Mondtam már neki: nem való neked az élet, amit elképzelsz. Sötét, merev és korlátok közé zár, de ő csak nevet rajtam, bolondnak nevez. – int felém az állával – Pedig velünk is élhetne, de ő harcolni akar, győzni mások felett… aztán megjelenik egy másik vándorral. Ne is kérdezd, látom az ilyet, látom a mozdulatokból, amelyekkel azokat a hangokat ébreszted. Vigyázz vele, de vigyázz rá is: a nő olyan, mint a hangszer, mindkettő szeszélyes játékot játszik, amikor azt hiszed, megismerted… de épp ettől olyan gyönyörűek.
Én ekkor a levegőben vagyok – az egyik izmosabb fiúnak tetszik az elképzelés, hogy a magasba dobáljon, elfelejtve azt a tényt, hogy mi lesz, ha nem kap el. Ez itt még szerencsére nem történik meg, az arcomon ugyanolyan önfeledtség uralkodik, mint az övén, amikor végül a kezei között érezhet.  Roux két poharat vesz elő maga mellől, teletölti őket abszinttal, és a barátom felé tartja az egyiket, míg ő már jólesően bele is szagol a sajátjába.
- La fée verte. – magyarázza – A te nyelveden zöld tündér. Igyunk pertut, üdvözlünk a családban, öcsém. Ritkán látni ilyen ügyes kezet idegen dalban, idegen hangszernél, és Párizs kényezteti egy kicsit a kegyeltjeit.
Ezt a pillanatot történetesen épp láttam, habár csak a vállam fölött odasandítva, mielőtt az ujjaimra színes gyűrűs kezek fonódtak volna, megpörgetve a saját tengelyem körül. Kipirult arccal folytatom hát a kötetlen, szabad, mégis elemi erővel vonzó táncot, egy kósza mosollyal megemlékezve a poháremelésről, amely öreg barátomtól érkezik válaszul.
- Csinos fiú! – suttogja a fülembe a mellettem elhaladó Florence, akinek sötét tekintete mélye csupa huncutság – Vigyázz rá, Mimieux!
- Ja, mi nem úgy, a barátom! – mosolygok rá, de ő szinte egyből le is üti.
- Akkor is vigyázz! Párizs féltékeny teremtés…!
Együtt nevetünk, hiszen tudjuk, valóban így van: olykor a város lélegző, létező személyének felületén a sértődöttség fut végig, és akkor jaj nekünk, tiszteletbeli franciáknak. A gondolatról eszembe jutott a megkezdett beszélgetésünk a vörösben égő malomról, és a válaszok, amelyekkel feleltem Willow kérdéseire.

- Akkor a legjobb, ha velem jössz a Moulin Rouge ajtói mögé...- mosolygok akkor rajta – Jobb, ha ismerős vezet körbe, úgy nem zuhansz egyből olyan mélyre.
Az emlékben ugyanolyan fölényes és vidám vagyok, mintha valóban bementünk volna: nem kell tudnia, mennyi ismerősöm van a városban szerte, és milyen helyekre jutottam már el a segítségükkel… talán én magam sem mindig szeretném feleleveníteni ezeket a kirándulásokat, de épp ezek tették számomra olyan valóságossá Párizst, mintha tükörbe nézve találnám meg mindig változó vonásait magamon.
- Egy úriember nem érdeklődik a hölgyek kora iránt! – zárom a megkezdett emlékek fonalát ezzel az utolsóval, amellyel még az utcán feleltem meg egy kényes témára. Ugyebár minden nézőpont kérdése, és ma eszemben sincs olyan csekélységek miatt aggódni, mint hogy hány éves vagyok.

Végül egy kicsit később én is elfáradok, kilépek a mulatók közül, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy helyet foglaljak a remeknek ígérkező ismerős társaságban, de ekkor a korábbi partnerem karon ragad, és jelentőségteljes mosolya arról árulkodik, ő nem fejezte be. Egy biccentéssel jelzem, hogy majd később folytatjuk, és végre tényleg elfoglalhatom a Willow mellett árválkodó hordót, a magam abszintos poharát dédelgetve.
- Na, beállsz te is? – kacsintok rá, telve még a parkett szikráival – Vagy beszélgettek még egy kicsit?
- Mimieux, hagyd a férfiakat egy kicsit. – koccint azért velem Roux – Hisz a múltkor is hajnalig roptátok, kell egy kis bemelegítés, még az ember zenész is.Hív a fehérnép... Mindjárt jövök…
- Ártatlan vagyok! – intek feléjük somolyogva, aztán lehajtom az italomat, ami a maga ánizsos, hűvös becézgetésével szorít magához, hogy titokban leheljen mámoros csókot az ajkaimra. Roux után nézek, aki az egyik fiatal lánnyal elegyedik elmélyült beszélgetésbe, és leteszem magam mellé a poharat, jelezve a társamnak, hogy eszemben sincs a továbbiakban alkoholba fojtani az estét.
- Hogy érzed magad? – támasztom a tenyerembe az államat – Szimpatikusabb már a kisasszony? Vigyázz az abszinttal, itatja magát, és alattomos. Greg is a saját kárán tanulta meg, de csak miután lehúzott egy üveggel belőle, azt kiabálva, hogy ő skót, és neki bírni kell. Persze, most nem erre játszunk, de nem árt az óvatosság. Ha esetleg szeretnél tovább indulni, azt is megértem, de úgy látom, teljes az egyetértés abban, hogy kedvelnek téged.
Kicsit csitul a hevület, az emberek szintén beszélgetni kezdenek, van, akik párban, és van, akik kisebb csapatokba tömörülve. Kezükben a miénkhez hasonló zöld tündér integet, néhányan pedig érdeklődő tekintettel figyelnek kettőnket, gondolom, különböző szándékoktól hajtva.
- Ha valakivel beszélgetni szeretnél, szólj nyugodtan. Kevesen beszélnek angolul, azt hiszem, talán csak Roux, Sébastian, - pislogok a korábbi partnerem irányába, aki erre szélesen elvigyorodik és csókot dob, majd illetlen mozdulatot tesz – meg én. Nem is hinnéd, hogy ki tudják forgatni az ember szavait…Szóval csak lankadatlan éberség, rendben?

          Hamar sikerül felvennem a ritmust még úgy is, hogy teljesen ismeretlen dallamot játszok. Néha ugyan hamis hangot pengetek a gitáron, de mintha senkit sem zavarna. Engem sem. Figyelem, ahogy Mimi táncol az emberek között, olyan önfeledten és mindenről elfeledkezve, mintha egy nyolcévessel lennék itt. Most látom először gyermeki bájait, eddig habár meg tudtam pontosan saccolni a korát, a mondandója és tapasztalatai alapján idősebbnek tűnt. Most olyan, mintha szabad lenne, láncoktól és gondoktól mentes.
Aztán a zenét kicsit túlharsogva meghallom a mellettem ülő öreg kérdését.
          - Úgy két hete futottunk össze egy pubban. Az öccsének volt a gardedamja, amiből az lett, hogy csatlakoztam hozzá én is. Véletlen találkozás, mintha a sors akarta volna.
          Tudom, hogy nincsenek véletlenek, és biztos vagyok benne, hogy valamelyikünknek útmutató a másik, ha nem mind a kettőnknek. Csak még azt nem tudom, hogy milyen irányba visz majd.
          - Igen, most teljesen más, mint mikor megismertem. Aznap éjjel túl komoly volt, ez sokkal jobban áll neki.
          Nem tudom, hogy az öreg mennyit tud róla, de lényegében én se sokat. Mégis, ha azok alapján kellene döntenem, mint amit megélt, akkor nem lepődök meg, hogy ennyit változott miután kicsit felszabadult.
          - Mióta ismeri Mimit?
          Érdekel egy kicsit, hogy mégis mennyi ideje tagja ennek a közönségnek. Nekem úgy tűnik, mintha már ezer éve ismerné őt, de alig lehet több pár évnél, és a bentlakásos iskola miatt ez is csak nyárra korlátozódik maximum.
          - Gondolja? - Hirtelen ránézek, még a dallamot is elrontom. – Egy vándorral? Miből gondolja, hogy vándor vagyok?
          Nem lehet, hogy valaki, akit alig néhány perce ismerek, így megmondjon rólam bármit is. Az öltözékem, a viselkedésem, semmi sem utal arra, hogy mit csináltam eddig. És nem csak eddig, ezután is. A nyárból még van egy kis időm, és ha tehetem, akkor kihasználom majd a jó időt, elég gyakran. Hallgatom a jó tanácsait, majd elgondolkodva nézek Mimi felé. Mit rejthet még az álarca mögött, amit eddig nem vettem észre?
          Kicsit félve veszem el az italt. Az illata megnyerő a színe már kevésbé. Nem hiszem, hogy hallottam már korábban róla. Az idős férfira nézek, és kicsit elámulok. Mégis milyen család lehet ez? Egyáltalán mit jelent az, hogy család?
          - Miért olyan fontos Párizs? Ez csak egy város, nem? Mimi is úgy beszél róla, mintha élő, lélegző személy lenne, de én nem látom annak.
          Vagy azért, mert túl keveset láttam még belőle, vagy azért mert egyszerűen nem tudom átélni ezt a fajta érzést. Mindenesetre annak azért örülök, hogy nem azzal jön mindenki, a város bármelyik pillanatban kidobhat magából, annyira nem vagyok idevaló. Nem lennék meglepődve rajta. Egy kicsit kiszállok a dalból, amíg felemelem a poharam, majd megisszuk a pertut. Egy húzással iszom meg, de ez olyan erős, hogy majdnem eldobom a poharat a meglepetéstől. Köhögni kezdek, és egy pillanatra a hangom is elmegy.
          - Finom.
          Pedig nagyon sokféle alkoholt ittam már, nem lehetne ez sem meglepetés, és úgy tűnik mégis. Viszonylag gyorsan kapom vissza a hangomat, és folytatjuk egy kicsit a beszélgetést, és a húrok pengetését is. Ez tényleg más világ, talán olyan, amit meg is tudnék szokni hosszútávon, ha nem lennék már foglalt.
          - Csatlakozz csak, engem nem zavar.
          Nyitnám a szám, hogy szóljak, még nem kéne innia, de a pub, a pezsgő és úgy egyébként minden után ez már meg sem lep. Főleg az a része, hogy itt úgy kínálják, mintha hazajáró vendég lenne. Mert az is, igazság szerint. Félreteszem a gitárt, amíg Mimivel beszélgetek, csak zavarna a játék közben.
          - A kisasszony? – gondolkodok el egy pillanatra. – A kisasszony még nem mutatott annyit magából, amitől el tudnám dönteni, hogy szimpatikus vagy sem. Eddig összességében pozitív véleményem van róla, de ezt inkább neked köszönheti, és nem saját magának.
          Észrevettem mennyire. Eléggé felégette a torkom, de már kívánnám a következő kört. Greg sohasem változik meg. Csak azt nem értem, hogy miért engedik neki. Mimi is.
          - Nem, maradhatunk még, de szólj, ha fázol. Akkor inkább menjünk tovább.
          Amennyit ugrált, nem hiszem, hogy most fázna. Ráadásul, ha jól gondolom, valami takarófélével mind a kettőnket ellátnának. Tényleg úgy érzem, hogy megkedveltek, és amíg én se rohanok tőlük sírva, addig biztos nem lesz baj. Márpedig nem hiszem, hogy sírva rohannék el bárki elől is, még nem volt rá példa.
          - Nem becsülsz egy kicsit alá engem, és a múltamat? Hidd el, voltam már az, aki kiforgatta az emberek szavát, és az is, akinek kiforgatták. Ez utóbbi kevésbé volt szórakoztató az elsőhöz képest, de egyik sem zárja ki a másikat. Egyébként pedig a zene nyelve egyetemes, nem kell nekem tolmács.
          Még akkor is, ha igaz, nem feledkezhetek meg róla, hogy a zenével nem úgy tud az ember kommunikálni, mint szavakkal. Tekintetemmel megkeresem Roux-t, majd odamegyek hozzá. Megkérem, hogy játsszon el nekünk egy dalt, majd visszatérve Mimihez a kezem nyújtom felé.
          - Az esőben nem volt zene, de jót táncoltunk. Most lesz zene, de nem esik az eső. Ettől még táncolnál velem egyet?

- A kisasszony még nem mutatott annyit magából, amitől el tudnám dönteni, hogy szimpatikus vagy sem.
Mosolyogva nézek rád, mert nem tudod, hogy ez akár az én jellemzésem is lehetett volna, ha véletlenül nem te vagy az a valaki, aki belát a függönyök mögé, és megérti, hogy hány szempár les még odabent a sötétben. Mindenki másra igaz lenne ez, kivéve téged. Talán az alkohol teszi, talán Párizs otthonossága, de nem ijedek meg. Ráérek arra még holnap reggel, az ágyamban felülve, realizálva, hogy megint őszinte voltam valakivel, és elkezdhetek akkor rettegni attól, hogy ez mivel járhat együtt. Most inkább töltök magamnak némi vizet, és hallgatom a szavaidat.
- Bármelyik másik városra azt mondanám, most egészen biztosan megsértődött rád ezért, de ez itt Párizs: ki tudja, mi tetszik neki, talán a következő pillanatban már egészen más a véleménye. Talán furcsa lehet neked, hogy így emlegetem, de számomra valóban olyan, mint egy kiismerhetetlen karakter, akit attól függ, kedvelünk e, hogy jókor kaptuk e el. Mindig más, mikor ide jövök, és én is mindig máshogy távozom innen.
Idáig érzem a tűz lobogását, de még tart annyira melegen a lendület, hogy ne akarjak közelebb húzódni hozzá. A víz fölött vagyunk, itt hamar hűl le a levegő, és már így is elégszer kísértettük a szerencsénket egy fájdalmasan kiadós nátha lehetőségét megszellőztetve. Csalóka a dolog, elvégre az abszint elég erős hozzá, hogy elnyomja a hideget – Roux szerint arra is alkalmas, hogy ezt az ember szívében tegye. Emlékszem, jót nevettem akkor rajta, pedig utólag mindig rá kell jönnöm, hogy nem szokott tévedni.
- Sajnálom, ha úgy tűnik. Nem becsüllek alá, csak… nem tudom, furcsa lenne azt mondani, hogy amíg itt vagy, felelősnek érzem magam érted? – fordulok felé teljes testtel – Persze, tudom, hogy idősebb vagy, valószínűleg sokkal több helyen jártál, mint én, de ettől ez még egy önkéntelen reflex. Mint amikor otthon vagy, vendéget fogadsz, és te tudod, hogy a könyvespolcnak billeg a lába, és finoman odébb húzod a gyanútlant, nem azért, mert nem hiszed, hogy feltalálná magát, csak… segíteni szeretnél, mert te már megjártad.
Hagyom, had eméssze ezt is az alkohol mellett, egyébként is valami beszélnivalója akadt öreg barátommal, így kicsit hátradőlök, és úgy figyelem a társaságot. Érdekes történet a miénk, szinte már túl mágikus egy boszorkány számára is… utólag persze megtudom, hogy Roux röviden elmesélte Willownak is, némi gyanúsan varázslatos részlet lefaragásával.

- Három év óta, úgy emlékszem. – kezében szinte folyamatosan újratöltődik a zöld ital hathatós segítségével – Ültem itt, a parton, festettem. Sokan járnak errefelé, akkor is sokan voltak, nem törődtem a lánnyal, aki mereven figyelte, mit teszek. Azt hittem, turista, úgy is volt öltöztetve, de észrevettem, van valami a mosolyában, ami ismerős. Megkérdeztem a nevét, és attól kezdve Mimieux minden délután a vendégem volt. Nem félt egy cseppet sem attól, hogy bántani akarom, a furcsa szokásainktól, és úgy beszélt franciául, mint aki a szomszéd utcában született. Mesélt a családjáról, arról, hogy mindig megszökik az anyjától, és azt tervezi, egy nap nem megy vissza hozzá többé, elcseréli a nevét, és ideköltözik, hozzám. Akkor azt mondtam neki, hogy mindig küzdeni kell azért, ami a miénk, azért, ami fontos számunkra. Másnap eltűnt. Azt hittem, megbántottam, vagy talán lebukott. Egy évvel később, kivirulva ismét itt toporgott, a lány a mosollyal. Azóta is mindig visszatér hozzánk, mintha hazajönne. Csak ő nem ismeri a csendet, mindig táncolni akar…
Ha ott lettem volna, biztosan kiegészítem jó pár dologgal, de persze fogalmam sem volt, miről is beszélgetnek, amíg én a tömeg részeként forgok és pörgök. Érdekes volt felismernem, hogy Roux, aki ritkán engedi bő lére a mondandóját, még egy egészen más témában is megszegte ezt a szokását.
- Te egy vándor vagy. A hasonló felismeri a hasonlót. – mosolyodik el – Az utak ott kígyóznak benned, ne is hagyd el őket. A szabadság szerelmesei sosem felejtik el ezt az ölelést, de a bölcsek tudják, mikor kell megállni. Az én mostani otthonom Párizs, de ki tudhatja, holnap nem máshol ébredek e, vagy felébredek e egyáltalán? Mit tehetnék, szeretem a különös mosolyát, amikor nyár van, a zord tekintetét, ha itt a tél. Itt vagyok önmagam… azt hiszem, ezért létező személy. Segít megérteni magunkat. Csodálatos lenne, ha az asszony is képes lenne erre, de hát… ő sem lesz már fiatalabb. Minden kapcsolat, amiben ott tükröződünk teljes valónkban: maga az élet.
Lehajtja egyetlen húzásra az italát, a szeme sem rebben közben. Ekkor érkezem meg én, és eddig tart a gondolataim hosszú fonala is, ugyanis Willow áll előttem, a kezét felém nyújtva.

- Mindig! – állok fel nevetve, az ujjaimat az övéibe fűzve. Tehát ez volt az a vidám hunyorgás Roux arcán, amikor felém fordult… néha úgy érzem, az öreg varázsló a jövőt is látja, hiába tudom, hogy ez lehetetlen. Ebben a helyzetben, ebben a városban mégis teljesen más értelmet kap a ’lehetetlen’, valószerűvé változik. Ezen jár a fejem, de aztán már a kör közepén is állunk, és mosolyogva helyezkedem újra a tánchoz illő pozícióba, kíváncsian arra, milyen dal hangzik el ezúttal hozzá.
- Melyik dalt kérted tőle? – kérdezem halkan, nehogy megzavarjam az éppen ébredő gitárt és dallamot – Á, ez az egyik kedvence, amit elég ritkán ad elő. Talán a szöveg miatt választotta…
Ismét felcsúsztatom a kezem a vállára, a másikat a tenyerébe adom, de mivel tudom, hogy ez nem a hagyományos, keringőre illeszthető hangulat lesz, ezúttal semmi kötöttség nincs a mozdulataimban. Jó érzés, hogy épp a szemébe tudok nézni, olyan… igazán közeli és őszinte. Mikor a szövegre hivatkoztam, tulajdonképp azt értettem alatta, hogy Roux általában franciául énekelt, néhány dal kivételével, amelyeket csak angolul szeretett. Ez is közéjük tartozott, és már az első sornál tudtam, hogy nem kell majd fordítanom. Pengette a gitárját, és közben alig figyelt ránk, inkább eggyé vált a zenével, én pedig csak mosolyogva hagytam magam vezetni Willow által.
- „Nem ez a vágyam/ veszem a szárnyam / van egy holtig rejtett hely…”
Egy lépésnél szélesedik a mosoly az arcomon, és egy rövid ütem erejéig átveszem az irányítást: finoman megpörgetem maga körül. Kíváncsian figyelem a reakcióját, de már csak úgy, hogy vissza is zártam a karjai közé, miközben fölöttünk tovahullámzik a refrén.
- „Remeg a föld / reped az ég / de ha te ringatsz, jöhet a vég! / Borul a Föld / szakad az ég/ de ha te rám ragyogsz, maradok még… / Jöhet a tűz / jöhet a jég / más halál vár ránk, ó de szép!”

          Egyre többször töltődik újra az ital, aminek az illata és az íze vonz ugyan, de kezdem érezni jótékony hatását, így már csak lassan, nagyon lassan kortyolgatom. Nem tudom, mennyi lehet bennem, de annak ellenére, hogy jól bírom az alkoholt, kezdem elveszteni a koncentrációmat. Ami rossz lenne, mert van egy olyan érzésem ugyanis, hogy nem itt fog véget érni az éjszakánk. Figyelmesen hallgatom a történetét. Furcsa, hogy néhány dolgot pont egy idegentől tudok meg róla. Azt már sikerült megtudnom, vagy kibogarásznom a meséiből, hogy a szülei elváltak, és az édesapja újranősült. Gondolom, az anyja, akiről szó van, jelen esetben az édesanyja lehet. A mondandója végére elmosolyodom.
          - A megismerkedésünk estéjén kicsit úgy éreztem, mintha a beszélgetésünk egyszerre lett volna sakkjátszma és tánc. Élveztem, talán ez az, ami annyira megfogott benne, hogy eljöjjek ide is utána.
          Kicsit elgondolkodom, hogy mi lehet az én otthonom. London? Perth? Belfast? Dublin? Vagy a Roxfort, ahova készülök? Akármelyik is az, egyszer eljön az idő, mikor megtalálom azt a helyet, ahol letelepedhetek. Ahol megállhatok, és onnantól élvezhetem az életem. Legalábbis az életem egy más szemszögből. Talán Roux-nak igaza van, és az lesz a tökéletes hely, ahol meg tudom érteni majd magam. Ez pedig egyik városra sem igaz, ahol eddig megfordultam.

          Éppen csak kiürül a poharam, máris új adag kerül bele. Nem is tudom eldönteni, hogy a mosolyom természetes vagy már kicsit kínos. Elég sokfelé jártam, de ennyire vendégszerető társasággal még nem találkoztam.
          - Engem nem az érdekel, hogy a városnak tetszem-e, Mimi, ezt nem fogod megétetni velem. Egy város nem él, lélegzik és… lüktet.
          Csak, ahogy haladok előre a mondattal jövök rá, hogy de igen. Egy város él, lélegzik és lüktet. A város utcái a vérerek és az emberek benne a vér, ami mindig felfrissíti és mozgásban tartja. Újra a számhoz emelem a poharat, de ezúttal egy hörpintésre megiszom a tartalmát. Megszámolom a poharak számát, és úgy ötig jutok. Sok lesz ez rövid időn belül, kicsit le kell állnom.
          - Nem ez teljesen normális érzés. Meséltem, hogy még nem jártam Párizsban, de ha nem is, akkor is hamar ki lehet találni, hogy így van. Ha én vinnélek el valahova, akkor én is felelősnek érezném magam érted. Meg aztán, annyi helyen nem jártam még, mint gondolod. Leginkább a Királyság és Hollandia területét jártam be eddig.
          Elmosolyodom, miközben magam felé húzom. Nem volt egy kifejezett dal, amit kértem. Annyi megkötésem volt, hogy azok közül, amiket ismer, válasszon egyet, ami illik hozzánk. Nem éppen keringőzni fogunk, de alapfelállásnak jó lesz. Aztán ahogy változik a dallam, úgy változik a mozgásunk is, amibe még az is belefér, hogy ő pörget meg engem. Eléggé meglep a dolog, le se tagadhatnám mennyire. Aztán mire észbe kapok, már vált a dal, engem pedig elvonnak Mimitől, és bekerülök abba a táncoló forgatagba, amiben az előbb még csak ő volt. Legalább pohár nincs a kezemben, és a csípős hideg levegő sem zavar már annyira. Legalább egy pulóvert hozhattam volna, mert a pólóm eléggé kevésnek kezd bizonyulni.
          - Mimi! – kiabálok keresztül a tömegen, amíg a tánc hevében újra egymás mellé nem érünk. – Öreg vagyok én már ehhez, de köszönöm, hogy elhoztál. Sokkal jobb, mint a nyugdíjasoknak való múzeumba járkálás.
          Persze, végig mosolygok, és nem is vagyok annyira kifulladva, csak néha vesztem el az egyensúlyom a lebegő hajó és a már bennem lévő alkohol miatt.
          - Tudod mit? Legyen még egy kör.
          Mielőtt eltávolodnánk egymástól, határozottan megragadom a kezed, és magamhoz vonlak. Mintha Roux tudta volna, pont időben kezd bele egy tangóba. A szenvedély táncába, amit annyian szeretnek űzni, mert a legkifejezőbb táncnak tartják. De előtte egy fordulásnál, még megiszom a poharam tartalmát. A mozdulat csak egy pillanatra töri meg a lendületet, hogy aztán folytatódjon tovább, egészen addig, amíg rosszul nem leszek és a gyomrom tartalmát a hajó korlátján keresztül a folyóba engedem, majd leülve ott nevetni nem kezdek.
          - Azt hiszem, alábecsültem az ital és a köztem lévő kapcsolatot. Elsőre talán nem kellett volna ennyire sokat innom belőle ennyire rövid idő alatt.
          Sohasem tudtam megálljt parancsolni az alkoholnak egy jó társaságban, de most úgy tűnik muszáj lesz, ha nem akarok rövid időn belül a földön fekve, önkívületi állapotba kerülni.
          - Menj, szórakozz csak tovább, majd csatlakozom én is pár pillanat múlva.

Tudom, sok ember számára különös, hogy személyiséget társítok bizonyos dolgokhoz: tárgyakhoz, városokhoz, még olyan megfoghatatlan misztikumokhoz is, mint a számok. Számomra a kilences mindig a kegyelten lesz, akitől a nyolcas és a tízes is retteg, míg a hetes csak szórakozott huligán, aki után az ötös titokban eped… elkalandoztam. Gyakran megesik, és habár azt mondják rólam, én magam vagyok az a bizonyos kilences, sokkal inkább csak a kettes, amely két arcával tekint a gyanútlanra. Nekem Párizs eldúdolja a dalait, London elsírja a bánatát, Aberdeen magába zárja őket, mert élénk képzeletű gyerek voltam, és ritkán volt társaságom… hát teremtettem magamnak. Kisajátítottam fogalmakat, mert úgy gondoltam, túl varázslatosak ahhoz, hogy ne nyugodjon több a mélyben belőlük. Talán többek között ezért is kaptam annak idején annyi pofont, hogy ne beszéljek hülyeségeket…
Aggasztónak találom Willow élénk vágyát arra, hogy elfelejtse, hányadik pohárnál jár…? Egy kicsit, igen. Nem mintha nem lennék kíváncsi a kipirult, részegen csillogó szemére, vagy mondjuk arra, ő mit mond a részegek szokásos billegő őszinteségével, de én szánni valóan józan vagyok mellette, és valami azt súgja, ezen nem is érdemes változtatni a mai estén. Vagy pont, hogy igen?
A biztonság kedvéért én is lehúzok még két pohárral, a zöld tündér vacog a fogaim alatt, és némi bátorságra is szert teszek, habár fogalmam sincs, miért lenne rá szükség. De ugyan kit érdekelnek az ilyen apróságok, amikor táncolhatunk is?

Nevetek rá, de nem csak a szám, az egész lényem, a mozdulataim, a hangom, az egész lényem. Hamar elragadnak mellőle, és én vissza akarok menni, mert ez az enyém, és emlékszem a tanácsra is, nem akarom, hogy Párizs elragadja előlem pont most, amikor épp csak megismertem. Utólag nevetséges félelem lesz ez, olyasmi, amit másnaposan fejfájós emberek csak dünnyögnek a tükörnek homlokkal támaszkodva, megtartva az egész világukat egyetlen lábujjon, de most kinyújtom felé a kezemet, és mások kapaszkodnak bele, hallom a hangját, és követem a tekintetét, várva a lehetőséget, hogy visszaszerezzem.
- Willow! – válaszolok neki egy nagyobb lendülettel teleitatott pörgésnél – Dehogy vagy öreg… ehhez sosem leszel az!
Az alkohol az én hangomon is lágyít, amit megfigyeltem már korábban: mintha vizet csöpögtetnénk eleve puha színekre, felöleli az összhatást, légiesebb lesz az egész. Ez talán hamisnak tűnik, mesterkéltnek, közben valahol tudom, hogy ez vagyok valójában. Valaki, aki nagyon is sebezhető, nagyon is álmodozó, és valaki, aki nem élné túl az életem balszerencséjét. Teszek még egy utolsó kísérletet az elérésére, és érzem, hogy az abszint bennem is dolgozik annyira, hogy sikerüljön. Hallom, hogy hozzám beszél, tovább akarja táncolni, én pedig nem is lehetnék lelkesebb.
Megszorítom az ujjait, aztán hagyom, hogy végigrohanjanak rajtam. Tangó? Legyen. Nem készültem rá, de Willow tele van meglepetésekkel, és olyan ritkán van lehetőségem ennyire jól szórakozni valaki oldalán. Hozzá simulok a mozdulatok közben, a pohara közvetlenül előttem ér az ajkához, és sok minden eszembe jut újra a lobogó tűz fényével megfestett bőrét látva. Mielőtt azonban valami olyasmit tennék, amit utólag nekem is meg kellene bánnom, bármennyire nem is lenne őszinte, olyan hirtelen lesz rosszul, amit még maga Greg is megirigyelhetne, aki hihetetlenül jó volt abban, hogy az egyik percben nevessen, aztán zöld arccal térdeljen, majd két másodperccel később ártatlanul megjegyezze, hogy ő ugyan soha nem volt még ennyire részeg. Kilököm a táncolók közül, a lehető legjobb időpontban, aztán már tényleg csak annyit tudok tenni, hogy simogatom a hátát, és elnézek a görnyedő alakja fölött, hallgatva Párizs gúnyos nevetését… hát igen. Az abszint nem való mindenkinek. Párizs, remélem, nagyon boldog vagy most.
- Ugyan, nem te vagy az első, és nem is az utolsó, akit elbűvölt a zöld tündér… - mosolygok a nevetésén, aztán letérdelek mellé – De azért egész jól bírtad. Biztos, hogy jól vagy…?
A homlokára teszem a kezemet, jól mutatja ez, mennyire nem vagyok összeszedett én sem. Nem ittam ugyan annyit, amennyit ő, de azért az alkohol engem sem hagy hidegen. Hátrasimítom a haját, és a szemébe nézek, onnan latolgatva, vajon mire lenne a szüksége leginkább most – már persze azon kívül, hogy pihen egy sort.
- Tudod, értékelem, hogy nem én voltam a célpont. – helyet foglalok mellette, odahúzva egy közelben felejtett színes takarót – Nem hagylak itt. Sosem hagynálak.
A mellkasának dőlök, magamra húzom az anyag másik végét, mert sejtem, hogy hamarosan a józanodással párhuzamosan megindul a kihűlés is, még az én tagjaimon is, pedig most lángoló tűznek érzem magam, ami megperzsel bármit, ha nem vigyázok rá…
- Figyelj, mesélek neked valamit, te meg idd meg ezt közben. – felmarkolok egy felém gurított vizes palackot, és elkapom Roux cinkos pillantását – Volt egyszer a farkas, és a Hold. A farkas magányos volt, egyedül bolyongott végtelen utakon, keresve azt, amiről nem is tudta, hogy szüksége van rá, csak hajtotta valami előre, tovább, mert ilyen volt a természete. A Hold ott ragyogott fölötte, néha eltűnt, aztán újra felbukkant… végül egy éjszaka nem jött vissza. A Farkas keresni kezdte most őt, de nem volt a végtelen utakon, sem a mély erdők mélyén, nem kelt fel a hegyek fölött, ahogy korábban, hogy a fényével bevilágítsa a magányos életét. Az állat kétségbeesetten szűkölni kezdett: ’Hol vagy? Hiányzol, gyere vissza, vagy vigyél magaddal!’, de választ nem kapott rá, csak amikor már azt hitte, soha nem hallja majd: ’ Nem vihetlek magaddal, én halott vagyok, te pedig élsz. ’
Felsóhajtok ennél a pontnál, mert ezt szerettem a legkevésbé. Úgy tűnt már annak idején is, mintha igaz lenne, mintha emberekről szólna, akik éltek valahol és valamikor, csak a nagyanyám képzelete így formálta át őket, hogy ne sajnáljam a mesét. Ha ez is volt a terve, nem sikerült… olyannyira nem, hogy az eredeti változatra nem is emlékszem, csak arra, amit magamnak találtam ki, mert nem szeretem a sötét lezárásokat. Közelebb húzódom Willowhoz, a vállára hajtom a fejem, és csak egy kézzel mutogatok tovább, ahogy halad a történet szála.
- De akkor a farkas rájött, hogy végig a fényt követte csak… mert a fény besütött mindenhová, erősebb volt a sötétnél, és mindig utat mutatott neki, habár ő maga sem tudta, merre is megy. A Hold pedig, mikor megértette, mit kell tennie, leszállt az égről, hosszú, ezüstszőke palástját húzva maga után, magához ölelte a farkast, és együtt felmentek az égre… azóta is ott ragyognak, mindketten.
Remélem, soha nem fog eszembe jutni az, ahogy először hallottam. A képzeletem jó mélyre földelte a tudatom talajába, és nem bánom, felőlem így maradhat örökre.

Végignézek az embereken, akik most kicsit lepihentek a tűz köré, kis csoportokban beszélgetnek, csak Roux követi a mozdulataimat időnként szemmel, de úgy látom, nem aggódik különösebben. Hálás vagyok azért, hogy befogadott mindkettőnket, sokat jelent számomra az itteni viszonylagos szabadság. Erről álmodtam lázas éjszakákon, és ezt irigylem a kötelességekkel teli nappalokon… de rám harcok várnak. Érzem magam mellett Willow testének melegét, és arra gondolok, talán most az egyszer kivételt tehetnék, és lehetne valaki, aki mellettem marad. Nem úgy, mint barát, hanem mint az, akinek mindent elmeséltem, az összes szép és sötét történetet az életemből. Vagy az alkohol festi ilyen szépre a profilját, megbízhatóra? Ritkán hallgatok a megérzéseimre, mert a logikus döntések mögé rejtőzni könnyebb és egyszerűbb, de most megszegem a szabályom. Ha elvétem a tánclépést, csak eggyel több dolog lesz, amit nem bánok meg, bár mások szerint kellene… de ahogy nem szégyellem, hogy létezem, úgy nem fogom azt sem, hogy megbíztam benne és őszinte voltam vele.
- Hogy érzed magad? – kérdezem halkan, még mindig az alkoholtól puha hangon – Még mindig elhiszed, hogy valódi vagyok?

          Sejtettem, hogy nem fog öregnek tartani, habár a szervezetem ellenkezne ezzel a kijelentéssel. Fogalmam sincs, hogyan reagáltam volna a zöld tündérre, mondjuk tíz évvel ezelőtt, most már nem olyan jól, ez biztos. És mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy most a korlát szélén támaszkodva engedek bele mindent a folyóba, ami a gyomromban volt, amíg ő simogatja a hátam.
          - Jól vagyok, azt hiszem.
          Persze valaki, aki egy hajó korlátjának van dőlve és valószínűleg a zöld különféle árnyalatait veszi fel éppen, nem mondhatja, hogy teljesen jól van. Ez a zöld tündér pedig egy aljas alak, aki nem úgy teljesíti az ember kívánságait, ahogy az elvárható tőle. Csak repked itt az ember körül, amitől már nagyon idegesítő is néha, ahogy az ujjaival hívogat, és te mész utána, amíg az arcodba nem röhög, és el nem árulja, hogy: „Te balfácán, minek ittál ennyit, ha nem bírod?” Aljasak ezek a tündérek már tudtam ezt gyerekkoromban is, de hogy Párizs is felhívja rá a figyelmem, arra nem gondoltam. Aljas Párizs is, hogy tehette ezt velem?
          - Minerva, Párizs nagyon aljas, nem szeretem.
          Felhúzott szemöldökkel nézek rád. Ha eddig nem is voltál biztos benne, hogy mennyire vagyok berúgva, most már teljesen biztos lehetsz benne, már nem tudok egyenesen járni. De tisztán gondolkodni se nagyon. Kellett ugyan egy kis idő az alkoholnak, míg teljesen kifejti a hatását, de ez is megtörtént mostanra.
          - Sose csinálnék belőled célpontot. Nem… - ingatom a fejem. – Arra van más jelöltem. Mondjuk az a nagy zöld és forgó izé, ami ott van… ottan, ni!
          Az a nagy zöld izé egy tűzijáték egyik fellőtt rakétája, ezért ha észre is veszed időben, egyértelműen nem lehet komoly célpont. Átölelem a válladat és magamhoz húzlak.
          - Jól van, akkor ne hagyj. Féltesz a tűzben ugráló lidércektől? Nem fognak bántani, megígérték.
          Lassan kezdem elveszteni a fonalat, hogy mit is mondok ki hangosan és mit gondolok csak. Talán nem ártana háromszor végiggondolnom, hogy mit is mondok. Főleg, mert nem szólhatom el magam, hogy varázsló vagyok. Nem, már csak az hiányozna. Hogy húznék elő egy nyulat a cilinderből?
          - A zöld tündér után adsz egy fehér… nem egy átlátszó angyalt?
          Próbálkozom a kinyitásával, de nem igazán megy, percekig csak bénázok, vagyis inkább próbálkozok vele, de aztán sikerül.
          - Akkor a farkasra és a Holdra.
          Megemelem a palackot, belekortyolok, majd ezzel a lendülettel ki is köpöm, nem számít, hogy kit találok el vele. Megtörlöm a számat a takaró szélében.
          - Meg akarsz mérgezni? Ennek az izének borzalmas íze van. Várj, mindjárt kitalálom… Nem, ne mondj semmit… Pont olyan az íze, mint… Mint annak az izének… a… hova akarsz magaddal vinni?
          Ezzel át is lépek annak a problémáján, hogy mi is van a palackban. Aztán hirtelen felpattanok, mert a hajó billegése miatt egy újabb adag vacsora akar távozni a gyomromból. És sikeresen, már megint.
          - Azért finom volt az étel, tényleg. Jogosan nyertem. Mármint te? Én? Mindegy is.
          Megfogom a kezed, felsegítelek a földről, majd az egyik meggyújtott hordó felé húzlak. Már megszoktam újra a hajó imbolygását, de mégis halaszthatatlannak tűnik egy mutatvány, amit be akarok mutatni. Megállok két hordó között, terpeszbe teszem a lábam, kétoldalt felemelem a karom.
          - Szörfölök, látod? Súúúúú, csak úgy száguldok a hullámokon. Várj, mindjárt partot érek.
          Lépek egyet, ami a valóságban csak egy deszkányi lépés, de én már partot is értem. Aztán megmarkolok valami drótot, vagy fonalat, vagy kötelet, vagy nem tudom, mi van a hajókon.
          - Látod? Légszörfözök. Jössz kipróbálni? Nincs akkora szél, nem fog elrepíteni.
          Lényegében abban se vagyok biztos, hogy van valamennyi szél. Mármint valamennyi biztos van, de az én egy helyben állásom és a felső testemmel történő esetleges mozgásom nem helyettesíti a légszörf mozdulatait. Egy centire se tudok ellépni, majd mikor úgy érzem, hogy kezdem megunni ezt a dolgot, elengedem a kötelet. Utána felkaplak az ölembe, és elindulok a hajó korlátja felé veled.
          - Akarsz úszni egyet velem? Te leszel Ariel én pedig a jóképű herceg, jól van?
          Azt hiszem, mosolygok rád és nem vicsorgok, de csak a bátorítás miatt.

Ahogy Willow részeg kiadását nézem, hipersebességgel jutok arra a megállapításra, hogy én ehhez túl józan vagyok, sőt, ami azt illeti, túl melankolikus is – ezen pedig segítendő megragadom a mellettem felejtett üveget, és istenesen bepuszilom a tartalmát. Arra eszmélek, hogy a mutatványt nemhogy üdvrivalgások tömkelege nem fogadja, de egyenesen leköpnek. A büdös úristenit….
- Ez nem volt szép… - motyogom kissé zavartan – Baromira nem volt szép…
De aztán már cipelnek is egy hordó felé, ami olyan, mintha rám kacsintana. Kicsit megdőlök ugyan oldalra, de még pont elkapom Willow karját, mielőtt a homlokom gyengéd csókot váltana a padlóval. Nem múlik sokon, de aztán kihúzom magam, és úgy nézek rá, mint egy frissenszült… frissensült… mindegy, elengedem a hasonlatot, és belebámulok a lángokba. Csak arra nézek fel, hogy Willow szörföl, és annyira viccesnek látszik, hogy egyből el is indulok felé, de valaki rosszindulatúan elbillenti száznyolcvan kemény foknyit a látószögemet.
- Tudodte… - na fussunk neki megint – Tudod te, mi vagy? Kalóz! Én is kalóz akarok lenni… milyen király már nekik, csak nők, meg rum, meg szabadság… oké, az első nem kell, tök mindegy, mekkora mellük van… de a rum meg a freedom az királyság! Hajózunk majd, meg ilyenek, kirabolunk néhány halászt… ja várj… lopjunk egy szigetet! Hallod, Willow, lopjunk egy szigetet!
Teljesen belelkesülök, pacsit akarok adni, táncolni és énekelni egyszerre, de ehelyett azt figyelem, ahogy a leendő földrészem társtulajdonosa illusztrálja a szörfözési képességeit, vagy mit. Nem értem tisztán, miről beszél pontosan, csak azt nézem, hogy olyan, mint egy gyerek. Állok ott bárgyú mosollyal az arcomon, a józan tudatom még valahol fuldoklik odabent a halódó gátlásaim pocsolyájában, de annyit sem foglalkozom vele, mint Willow a fizikai törvényeivel. Egyik sem lényeges, amikor az ember igazán tombol és jól érzi magát… annyira tetszik, amit látok, hogy nem is folytatom a fiktív földről szőtt álmaimat, pedig már azt is kitaláltam, hogy Winnie névre fog hallgatni. Odafent csillagok integetnek felém, kicsit mintha forognának is, de ez szelíd és szép, még ha a billegés miatt nem is tudom megmondani, hol van melyik csillagkép. Úgysem érdekel különösebben, Minervának persze nincs csillaga. Kénytelen leszek lopni egyet… felnyúlok az ég felé, és azt hiszem, el is érhetem őket. Nevetek, mert egy pillanatra gyerek vagyok, aki mindenben bízni tud, nem számít, ki figyeli abban a percben.
- Willow! – kiabálok integetve – Lopok neked is egy csillagot, de psszt… ne áruld el másnak, mert ezt csak neked veszem el, és titok lesz örökre!
Nem derül ki, mi történne, mert ekkor felkap, és cipelni kezd a víz felé. Nehezen fogom fel a lényeget, csak amikor már úszásról van szó, de akkor egyből ugrom is egyet, hátrahajtom a fejem a nyaka és a válla közötti otthonos résbe.
- De akkor… nem nekem kéne megmenteni téged? – kérdezem nehezen megtalálva a szavakat – Meg szájon át lélegeztetni, meg ilyenek. De én a diznihercegnő leszek, oké? A másik meghal, és… megszakad a szíve. Nem akarom, hogy megszakadjon a szívem. Olyan kicsi és magányos, erre te itt vízbe akarod fojtani… bár tudod mit?! – nevetek fel hirtelen gondtalanul – Oké! Ha bárki vízbe fojthatja, az te leszel, jóképű herceg!
Nem tudom már, merre van a fölfelé vagy a lefelé, tényleg boldogsággal tölt el a hullámsírba temetés lehetősége. Már elértünk a peremhez, érzem, alattam jóval hidegebb van… felnézek megint a csillagokra, hamisan égnek odafent… ostoba csillagok, fulladjatok meg velem! Legalább nem egyedül lennék odalent a vízben… a rossz emlékekkel… ne, nem akarok meghalni… még nem is éltem semmit… anya, ne üss meg… nem tehetek róla…
- Willow! – szólalok meg az utolsó pillanatban – Menjünk haza! Kérlek, menjünk haza!
Kiülök a hajó peremére, és a szememet dörzsölöm. Ez a mese rossz változata, ahol a lány szívét összetörik és hab lesz belőle, csak itt a boszorkány átka még azelőtt eléri, hogy igazán megszerethetné a herceget.

Hamarosan már lefelé mászunk a hajóról, de az utca felé. Roux ugyan mondott valami olyasmit, hogy túl részeg vagyok ahhoz, hogy elmenjek, de megnyugtattam – abban nem vagyok biztos, hogy emberi nyelven történt ez, de a vállamra támaszkodó Willow meg én biztos elő tudtuk adni, hová készülünk, mert csak az utánunk integetők kurjongatása hallatszik az amúgy csendes parton. Úgy érzem magam, mintha még mindig a hajón lennénk, jobbra-balra hullámzik a világ, és valaki bekapcsolta a pezsgőfürdő funkciót is, már ami a koordinációt illeti. Próbálom egyenesen tartani a gitárost, de aztán alig haladunk két percig, egy fájdalmasan hülye lépéssel kimegy alólam a bokám, és mindketten a földre esünk, bár ő puhára.
- Te Willow, adj gyógy puszit… - nyöszörgöm a lábamat megölelve – Te vagy a herceg, vagy mi, hol a lovad…? Ja de várj, kalózok vagyunk, azok meg nem izélnek ilyeneken. Gyere! Vár minket a szigetünk!
Valahogy kiegyenesedem, de annyira részeg vagyok, hogy nem is veszem észre igazán, hogy ez mindenféle testrész kézzel való minőségellenőrzése árán történik. Mikor végre a fejem eléri a szokásos utazási magasságot, egyből érzem is a föld marasztaló suttogását.
- Húúú de nehéz vízszintesen állni… hogy csinálják ezt mások? – kérdezem halál komolyan, aztán tovább indulunk erőnek erejével – „What should we do with the drunken sailor” …?
Én tökéletesen alkalomhoz illőnek érzem a zenei aláfestést, egy mellettünk elsétáló, fiatal srácokból álló banda már kevésbé. Beszólnak valamit, mire közlöm velük, hogy másszanak vissza az édesanyjukba, vagy ha az kényelmesebb, egymásba. Ez persze okoz némi impertinenciát köztünk, ők ugyanis szentül állítják, hogy egy részeg idióta vagyok, én meg kikérem magamnak a részeget. Már épp le akarnám ütni őket, és csak egy egészen kicsit tántorodom meg, amit úgyis felfog a közeli ház fala, amikor az utca végén jellegzetes villogás fest minket homályos jelenetté. Nem hiányzik nekem egy igazoltatás, szóval kihasználatlan testi erőmet arra használom fel, hogy belökjem Willow-t a legkézreesőbb kapualjba, és berántsam magunk után a szerkezetet.
A sötétben vigyorogva a szájára teszem a kezemet, belőlem persze majdnem kitör a nevetés, így figyelem a csillogó szemét a fekete valóságban. Nem bírom ki, suttogni kezdek, de nagyjából úgy, ahogy a gyilkos szokott a horrorfilmekben: - Nyugi, nyugi, kalózok vagyunk… psszt, ne röhögj már, most te vagy a herceg… vagy én röhögök? Mindegy, a lényeg, hogy kalózok vagyunk, és azok… nem félnek semmitől. Kapaszkodj, Kapitány, ma éjszaka Hook kormányoz…!

          Valahol a szörf és a légszörf vagy ki tudja mi között foszlányokat hallok a környezetemből. Kalóz.
          - Mimi! Hasrakalóz! – Mi? Nem. – Mimi kalóz! Hasra!
          Nem még így se jó, de mintha nem is hallaná a hangomat, mert teljesen mással van elfoglalva. Bezzeg én a földre vetem magam. Nem mintha félnék a hasrakalóztól. Fordulok egyet, hogy lássam, mi történik a fejem felett, de a könyököm valami keménynek ütközik, ami hangos csörömpöléssel a lábamhoz szóródik. Hogyafenébe lehet ez?
          - Te lány! – intek az egyik mellettem elhaladónak, aki furcsán ugyanabban a pozícióban van. – Ez a hajó itten furcsán mozog. A lábam vonzza a csörömpölős izéket… Na, mi az… Mindegy, szóval mágnes a lábam.
          Tekintetemmel keresek valakit, csak nem tudom, hogy kicsodát. Ja, de már igen. Egy magas szőkét, aki olyan kedves volt velem eddig. Valamit mutogat, de nem látok semmit a fényes pontokon kívül.
          - Kő az egyik, csajszi? Eléred? Várj! - Felemelem és megpróbálom közelebb vinni. – Megvan? Várj, Ariel…
          Ariel? Ő mintha nem szőke lett volna. Mindegy, ez legyen a legkevesebb. Mind a ketten csajok, csak nem fognak ezen összeveszni.
          - Engem, nem mentesz meg! – ingatom a fejem. – Nem, nem. Itt én vagyok a hős! És a herceg, látod a lobogó köpenyem?
          Nem láthatja, mert nincs lobogó köpenyem, de majd mindjárt szerzek egyet. Ott van a négylábú szörnyetegnél. Megfogok egy kardot és egy páncélt, majd elkezdek hadakozni a gaz sárkánnyal, végül pedig diadalittasan, de lehet, csak ittasan emelem fel a visszaszerzett köpenyem. Végül már teljes hercegi díszemben állok a víz pereménél és éppen dobni készülöm a sellőt a vízbe, mikor megállít.
          - Jól van, bogyó, menjünk haza. Figyelj, hozom a hintót, jó?
          Elindulok a hajóról, de csak egyedül. Mire észbe kapok, már tényleg átértem, így mehetek vissza érte.
          - De akkor gyere te is, bogyó! Hoztam térképet, amivel megtaláljuk a hintót.
          Egymásba karolva és egymásra támaszkodva elindulunk a lakás felé, de mikor lelépünk a pallóról, a fülébe súgok.
          - És ezzel elfoglaltuk a szigetünket. Minek akarod elnevezni?
          Bárminek, ami nem úgy kezdődik, hogy Párizs, mert Párizs aljas és utál engem. Nem mintha én nem így tennék vele. Semmi hasznom nem származott abból, hogy megismertem. Nem is szeret, akkor én miért szeressem őt. De most majd tisztázom a helyzetet vele.
          - Párizs, felkérhetlek egy beszélgetésre, hogy tisztázzuk a nemi életünket?
          Nem tetszett neki a kérdésem, mert sikítva rohant el a drága, hogy rohadna meg. Hát ide se jövök többet. Átver mindenféle tündérekkel, aztán mikor beszélgetni szeretnék vele, akkor az arcomba köp és elmegy. Bezzeg, mikor már tényleg ki vagyok rá nagyon akadva, akkor magához ránt, de megfog valami puhával.
          - Jé, szia, bogyó. Mit keresel te alattam?
          Igyekszem lemászni róla, de mintha az egész utca mozogna, nem tudok csak úgy egyszerűen. Azért nagy nehezen leülök, és rá nézek.
          - Gyógy puszit? A lovagok nem adnak… Hogy mik? Kalózok? Már megint itt vannak a hasrakalózok? Nem… - vakarom a fejem. – Várj, nekünk már van egy szigetünk, nem? Most is azon járunk. Ugye nem Párizsnak nevezted el?
          Ha kalóz vagyok, akkor most mit csináljak a köpenyemmel? Hátranyúlok érte, de már nincs is meg. Megrántom a vállam, és Mimi arcához hajolok, hogy gyógypuszit adjak. Talán már nem fáj a valamije ettől. Aztán nagy nehezen ugyanúgy megküzdve az elemekkel, amik az arcomba csapnak, nagy nehezen kiegyenesedem. Legalábbis azt hiszem, mert ide-oda lépkedek, amitől végül sikerül megtalálnom az egyensúlyomat. Hát így! Mondom diadalittasan, de mivel bogyó nem reagál rá, talán csak gondoltam rá. Aztán becsatlakozok hozzá a dalba.
          - „Early in the morning/Put him in the bed with the captain's daughter…” Jé, bogyó, nem is tudtam, hogy ismered ezt a dalt.
          Magamhoz ölelem, és úgy megyünk tovább, énekelve, hülye járással. Büszke vagyok a mellettem lévő bogyóra, aki legalább olyan jó az ír zenében, mint a farancijá… nem a falan… nem a francba, is ezzel, pont olyan, mint Párizs, utál és én is utálom őt, mert aljas. A srácok megjelenésére a kardomért nyúlok és kihívom őket egy párbajra, de érdekes módon velem egyiküknek sincs kedve kezdeni, csak bogyót molesztálják, amíg aztán valami furcsa fényjáték nem kezdődik, ami lehet akár utcai karnevál is, de már nem várjuk meg, mert hamar egy sötét ajtóban találom magam, a számat pedig befogja.
          - Ha kalózok vagyunk, és nem félünk, akkor menjünk táncolni az utcabálon – fordulnék el, de megállok. – Mi vagyunk a hasrakalózok? Azért nem találkoztam eddig egyikkel se?
          Nem bírom megállni a nevetést, ahogy látom őt is kuncogni. Ő nem is kalóz, ő egy angyal. Ducc! Lassan közel hajolok hozzá, a homlokom kicsit nekikoccintom az övéhez. A mutatóujjam pedig a szám elé teszem. Nem tudom, meddig vagyunk ebben a pozícióban, talán egy kicsit be is alszok, de mikor megmozdulok, adok a szájára egy puszit, majd elrohanok.
          - Csókot loptam! Csókot loptam!
          Ennek persze az lesz a vége, hogy hasast esek, mert elakad valamiben a lábam. Talán egy fának a gyökere, vagy csak simán egy gyökér, aki már korábban elfeküdt a földön. A hátamra fekszek és nevetek. Angyal! Valaki küldött nekem egy angyalt.

Sok hülye történetet ismerek kalózokról, akik áthajózták a tengereket, megtalálták a kincseket, aztán a kalandjaikról évszázadokig beszéltek az emberek… de nekik biztosan nem kellett azzal megküzdeniük, hogy a házfal elmozdul a kezük alatt. Egy fájdalmas nyikkanással ülök a hátsómra a még vizes aszfaltra, és csak az nyugtat meg, hogy nem vagyunk már messze, és még látom Willow-t kiterülni nem túl messze tőlem. Innen integetek felé, de annyival könnyebbnek tűnik négykézláb odáig haladni, hogy inkább ezt választom, mindegy, milyen nőietlen csámpázás is kell hozzá.
- Mi vagyunk a kalózok…! – jegyzem meg a kellemesnél jóval hangosabban – És jönnek értünk a… rend… a fakabátok! Azt ismered, hogy „Nekem egy fakabát a barátom/ Elég ciki, belátom” ?
Ki az a bogyó? Van itt rajtunk kívül valaki? Homályos tekintettel bámulok körbe, mert akkor bizony hihetetlenül jól lopakodik itt már a part óta, hogy én nem vettem észre. Aztán persze leesik, hogy hozzám beszél, és muszáj hangosan nevetnem rajta.
- Hogyne ismerném azt a dalt… én mindent tudok! Na jó, azért lenne pár kérdésem… - ülök le mellé vidáman, miután látom, hogy a rendőrök már messze járnak – Először is: miért nem bírod te az alkoholt? Hát kalóz vagy, az istenit…! Aztán meg… hol a fenében vagyunk, és miért ülünk a földön? És végül: mi ez a fura érzés, amit érzek? Nem oké ez, Willow, nem azér’ lettem kalóz, hogy itt összevissza érezzek mindenféléket… na gyere, vár minket a szigetünk! És én neked Hook vagyok… ő tök ász volt. Kampó, szemtapasz, meg minden. Szexi, nem? Szexi vagyok, bizony. Nem tudsz ellenállni!
Ahogy én sem a gravitációnak, de azért megpróbálom, és sikerül is valahogy függőlegesbe kerülnöm. Békésen sóhajtok a jól végzett munka után, de érzem, hogy kezdek fázni… hogy is mondtam az előbb? Nem oké. Megragadom Willow kezét, és egy erőteljesen elegáns mozdulattal felrántom magam mellé, aztán együtt billegünk tovább szépen békésen.
- Párizs… hát, asszem, nem jössz be neki! – jut eszembe egy sokkal korábbi kérdés – Nem lehet mindig mindenkinek. Így van ez: vannak viszonzatlan szerelmek… de ez olyan szomorú… jobb nem is érezni semmit. Én nem akarok érezni semmit. Mint eddig.
Furcsán körbeforog körülöttünk a világ, nem is tudom hirtelen, merre megyünk, esetleg nem visszafelé e… meg kell támaszkodnom egy kerítésben, mert különben biztosan orra buknék. Már így is több a horzsolás rajtam, mint amennyit meg lehet magyarázni egy ártatlan vacsora után, de Greget úgysem lehet ennyivel leszerelni… végül aztán erőt veszek magamon, és odaérünk. Fogalmam sincs, mennyi idő telik el, vagy egyáltalán ez a valóság e, de nálam boldogabb ember még biztos nem botladozott be azon a kapun a társát maga után vontatva.
- És most psszt megint… legyél nagyon csendben… HALLOD?! LEGYÉL CSENDBEN! – na most már biztos hallotta – Most minek hangoskodsz… mondtam… psszt és pöcc. Izé. Csak lazán.
A lépcső úgy magasodik előttünk, mintha egy olimpiai versenyszámra neveztek volna be két, legfeljebb az ovi udvarán szaladgáló kisgyereket. Nyelek egy nagyot, és inkább leülök a földre, mert ennek nem lehet csak úgy nekivágni, mindenféle előkészületek nélkül. Érzem, hogy rá akarok nyújtani, de fönt van a táskám, a gyújtóm, és Willow biztos nem tapsolna nekem érte. Francba, ez a rövid és tömör ténymegállapításom az ügyről.
- Én boldog akarok lenni, de itt ez a lécső… lépcső. – kommentálom sírós hangon – Miért vannak lépcsők? Hogy az embereknek rossz legyen, és ne legyenek boldogok? De én boldog vagyok most veled, Willow, szóval kibasztunk a lépcsővel.
Nyomatékosítva rá is csapok a korlátra, de persze ez is nekem fáj csak. Végül nem sok lelkesedéssel megindulok fölfelé, bár érzésem szerint ezt sokkal könnyebb lenne mind a négy végtag bevetésével összehozni… hát, a hatékonyság nevében legyen. Szóval most már becsatlakoztatva az eddig érdemtelenül elnyomott másik két kiálló testrészemet vonulok egyre magasabbra, remélve, hogy Willow tud követni… legalább fizikai szinten. Aztán valami két forduló után megállok pihenni, mert kimerítő elfoglaltság ez, nem is tudom, józanul hogy vagyok rá képes minden nap.

Van időm jól megbámulni magamnak a gitárost, és arra jutok, hogy pokoli jó dolgom van nekem. Oké, most annyira vagyunk egyben, mint a kiöntött tej, de egyébként a most a fizika törvényeivel küzdő férfi meglehetősen sok lepkét szabadít fel a gyomromban. Nem, ehhez semmi köze az alkoholnak, azt mindig jól bírtam, de most valami nagyon nem oké velem. Megnyalom a számat, és minden józan gondolatomat a borgőzbe fojtva figyelem tovább, hogy dolgoznak az izmai a feljutásért, hogy küzdenek a vonások az arcán a normális formák megtartásáért, és amikor végül rám néz az átható szemeivel, a bőröm felforrósodását a legjobb indulatú hazugsággal sem tudnám az abszintra fogni többé. Ha most józan lennék, menekülnék rég, de egyrészt ez el sem jut igazán a tudatomig, másrészt mindig hibás volt bennem a veszélyérzékelő, ennek meg nem tett jót a kicsapongás gyengéd lórúgása.
Rád mosolygok, Kapitány, amikor végre valami csodával határos módon bejutunk a lakásba, bár közelebb a padló, mint a plafon, és nehézkesen csukom be az ajtót is, de a lényeg, hogy a küldetés teljesítve.
- Kapitány, jelentem…! – csapom fel a kezemet nevetve – Észrevételeim vannak! Egy: megérkeztünk, kikötöttünk! Kettő: száááárazföööööööld a láthatáááárooooon!
Kényelmesen elfekszem a hajópadlón, amit biztosan azért raktak ide, hogy én egyszer megjegyezhessem, mennyire alkalomhoz illő ez a dolog. Szétterül körülöttem a hajam, így némi szenvedést igényel, hogy ne húzzam én saját magam a tincseket, de aztán mikor minden a helyére került, kézzel kitapogatom Willow… nos, az ujjait akartam, de jutott azért máshová is a mozdulatokból. Rossz Minnie, rossz.
- Három: állítsd már le a körhintát… most már ideértünk, nem buli. És négy: nem is így kell csókot lopni! Várj, megmutatom!– hirtelen felülök, és magamhoz húzva megcsókolom. Szélesen vigyorogva dőlök aztán hátra, csak a fejem koppanása jelzi, hogy vannak még dolgok, amelyek normálisan működnek ezen az éjszakán... de én már csak nevetek az egészen.

          Látom a felém kúszó angyalt. Állj, várjunk csak, az angyalok repülni szoktak nem kúszni. Tévedtem, de ha igaz, amit mond meg is értem. Egy kalóznak nincs szüksége angyalra. A kalóz a saját szerencséjét csinálja, és akkor kicsoda a kalóznak ez a lány? A szeretője? A kalózoknak egyáltalán van szeretőjük?
          - Nem ismerem… Kellene? Elloptál valamit? Mármint a hajónkról? Azért miért jönnének?
          Nem értem, ha a saját hajónkról lopunk el valamit, akkor miért jönnének értünk a fada… nem, a fapulóver… nem, mindegy a fából készült izék. Egyébként is, nincs olyan, hogy valamit mindenki tud. Nem, valaki mindent tud. Vagy mégis az első lenne a jó? Mindegy. Lassan…
          - A fenéket vagyok kalóz! Én vagyok a hős, a lovag, aki megmenti a bajbajutott hölgyet. Csak elhagytam valahol a köpenyem, de ha akarod, visszamegyek érte.
          Ülő helyzetbe szenvedem magam, ami valahogy úgy nézhet ki, hogy először visszafordulok a hasamra, aztán feltérdelek, majd, mint egy járni tanuló gyerek a fenekemre huppanok pont bogyóval szemben.
          - Bírom én az alkoholt, tök jó cimbik vagyunk. Most komolyan, miért olyan fontos neked, hogy kivel barátkozok? És nem vagyok kalóz, hős lovag vagyok.
          Végignézek rajta, aztán megakad a szemem a melleinél, és utána lejjebb is, majd nevetni kezdek.
          - Bepisiltél!
          Még akkor is ezen kuncogok, mikor valahogy sikerül eltávolodnom a földtől. Alaposan megnéztem már magamnak néhányszor, és nem… mármint igen… nem, ő nem Hook, és igen, elég szexi, de Hookként biztos nem szexi.
          - Mi a szexi a szemkötőben? Eltakarja a szép szemed. Annak pedig nagyon is ellent tudok állni. Nem, ellentállni… Szóval, úgy nem vagy szép.
Biztos nem az ital beszél belőlem, mikor arra gondolok, hogy mekkora ostobaságokat mond. Hogy lehet, hogy valaki nem érez semmit? A fájdalom is egy érzés. Rácsapok a fenekére, majd diadém… nem diadalittasan közlöm vele.
          - Ezt is érezted, te buta. Ne mondj már butaságokat, buta.
          Megfogom a kezét, mielőtt a lendülettől előre buknék, vagy hátra, vagy nem is tudom merre, de viszem csak magammal, ki a világból. Aztán ott a hegy előttünk, amit egy hatalmas kiabálással üdvözöl. Ha itt ez a szokás, akkor én is kiabálok egyet.
          - Hegymászás!!!
          Aztán elnevetem magam hirtelen, végül a biztonsági hevedert megszorítva mindjárt az első akadályban elbukok. A fenébe, így sokáig tart majd felmászni ezen az istenverte hegyen. Visszafordulok, és jól megrúgom azt az akadályt, amitől meg a lábujjam mellett a sarkam is fájni kezd. Hát, milyen világban élünk, hogy egy hegy fájdalmat okoz nekem pusztán a jelenlétével. Nekem! Nem is értem, hogy gondolja. Ezért kap még egyet, tök mindegy már mindenhol fáj. Újra felnézek a hegy tetejére. Bogyó már messze jár, úgy tűnik, neki nem kell hóviharral küzdeni ahhoz, hogy feljussunk.
          Felegyenesedek, mind a két kezemmel megragadom a biztonsági hevedert, aztán elindulok felfelé. Lassan, nem kapkodva, ahogy a jó hegymászókhoz illik. Szerintem másztam már vagy ezer métert, amikor muszáj megállnom. Ez sokkal magasabb, mint azt gondoltam. Rohadjon meg, és pont most nem tudok hoppanálni. Mennyivel egyszerűbb lenne megmászni ezt a hegyet. Vagy az már csalás? De kit is érdekel a csalás? Veszek még egy utolsó lendületet, és miután megakadályozom, hogy ne lefelé guruljak, elindulok felfelé. Bogyó mosolyogva vár rám, de a legjobb az, hogy elértük a hegy tetejét.
          - Matric… Matróz! Pihenj!
          Lekuporodok a földre, közvetlenül bogyó mellé. Intek a kezemmel, hogy mondja csak tovább. Az első két észrevétele nem is volt igazán észrevétel. Egy hegy tetején hogyan érhettünk volna partot? Pontosabban, hogyan tudtunk volna kikötni? Mindegy. Még nem ivott eleget a józan gondolkodáshoz.
          - Akkor most hol is vagyunk? Egy hegyen, egy hajón vagy egy körhintán? Én csak hegyen vagyok, mindjárt leveszem a felszerelésem, és akkor majd jobb lesz.
          Már nyúlok a nadrágomhoz, mikor váratlanul megcsókol. Nem hosszan, és leginkább a részegségi mérőnkhöz mérten vagy a józansági mérőnkhöz mérten? Tök mindegy. Szóval, az egyik mérőhöz mérten gyengéden. Nem mondanám, hogy ez egy pillanat alatt kijózanít, inkább egy pillanat alatt megrészegít még jobban.
          - Ne lopd el a csókjaimat!
          Fölé hajolok, majd még egyszer, kicsit hosszabban megcsókolom. Mikor végzek, négykézláb megyek valami felé, ami olyannak tűnik, mint egy ágy, de előtte felhúzom a hátamra bogyót.
          - Kapaszkodj, mert ha leesel, akkor leesel a hegyről.
          Meggörnyedve, mint egy nyolcvanéves papus elindulok a hálószoba felé. Ott legurítom az ágyra, majd én is mellé fekszek. Addig helyezkedek, amíg meg nem találok egy nagyon kényelmes párnát. Azonnal elalszok, annyira, hogy a világomat sem tudom. Legalábbis addig nem, amíg meg nem mozdul alattam a párna. Azt hiszem, a világ legkicsavartabb pozícióját vettem fel, mikor a lábam beleakadt az ágy végén lévő rácsba, míg a fejem bogyó hasát használta párnának, közben a testem pedig kilencven fokban elfordult. Csoda, hogy nem törtem ki valamelyik testrészem.
          Azért bogyó se panaszkodhat. Ahány keze van, annyi felé, és a lába is. Most meg fordul és… Au. A rohadt életbe! Miért ilyen kicsi ez az ágy? Kikerültem ugyan azt, hogy lecsapjon, de ennek következtében leestem az ágyról. Mászva megkerülöm az ágyat, és most a másik oldalon próbálkozok az alvással. Remélem, több szerencsével.

Bevallom, kevés dolog rémlik a visszaútról, de azokról már mind megemlékeztem. Ezek közé süllyed majd a viszonzott csókom, amit majd egyszer felidézek magamban, meglepetten elgondolkozta a motiváción, amivel eleve elloptam… most viszont csak fekszek a padlón, és mosolyogva belemerülök. Már húznak is fölfelé, pedig még kapnék az ajkai után, de igaza van, amikor az ágy felé indul: leragadnak a szemeim, már nem számít a szoba ütemes forgása sem körülöttünk.
- Nem akarok leesni. Nem akarok meghalni. De itt vagy, és nem is fogok, mert te vagy… - a vállam fájdalmasan ugrik egyet az izmok nyúlásán – Te vagy a hős lovag. Én meg Bogyó.
Mintha ezer évig tartana eljutnia odáig, de nem csodálom, nem lehet könnyű úgy, hogy én már nem is segítek a haladásban. Puffan a testem a takarón, érkezik mellém ő is, de még annyi maradt bennem, hogy önkéntelenül tépni kezdjem magamról a ruhát lefelé, elvégre mégsem alszunk kisestélyiben, még részegen sem. Üggyel-bajjal aztán át is húzom a mellkasomon, de megakadok a hajamnál, szóval azon szentségelek egy sort franciául, mire végre az aljas ruhadarab elfoglalhatja a megérdemelt helyét a padlón. Nagy nehezen Willow pólóját is utána küldöm, de ez nehezebb, mint hazáig eljutni volt, mert vagy azt hiszi, hogy éppen erőszakot akarok tenni rajta, vagy azt, hogy ez a helyezkedés része. Végül, a csodával határos módon, kegyetlen francia káromkodás-hullámok hátán evezve aztán hanyatt dobom magam a párnák közé, és ahogy a nyakam a puha anyagok közé merül, már érzem is a fejét a hasamon. Nincs erőm felnézni, hogy megkérdezzem, mégis mire készülsz, már hajózok is a szigetünk felé…

Nem tudom, mikor ébredek fel, de azt érzem, hogy valami meglehetősen fáj. Persze, ha az ember keze a háta mögött kicsavarodva préselődik egy izmos test alatt, arról nem a komfort jut eszébe először. Ki akarom húzni, de nem akar sikerülni… közben még hallgatom Willow bizarr kis monológját a bármiről, ugyanis hiába van közel a fülem a szájához, fogalmam sincs, mi a kiselőadás tárgya. Fáradtan felemelem a fejem, rögtön fújkálom is odébb a képbe csúszó hajamat, közben azért igyekszem kihámozni a morgásokkal és mormogással tarkított beszéd értelmét.
Végül ásítva visszadőlök, abban a tudatban, hogy biztos írül szórakoztatja a nagyérdeműt. Még egy csontroppantóan kellemetlen rántással visszaszerzem a kisajátított karomat, aztán elfészkelem magam mellette, és folytatom is az alvást.

Meleg bőr ölel körbe, szívdobogás dallama, és halk lélegzetvételek sorozata. Épp rá akarok szólni az öcsémre, hogy ne érezze már magát olyan otthonosan az ágyamban, megfordulok, már amennyire ez lehetséges, de csak azért, hogy aztán rögtön kipattanjon a szemem. Szembe találom magam Willow alvó alakjával, meglehetősen intim közelségben. Ha a testem egy pillanatra is úgy gondolta, hogy rosszul akar lenni, azt tökéletesen elűzte a látványa, amire azért nem minden reggel ébredek. Sőt, ha egészen pontos akarok lenni, ez az első alkalom. Kicsit odébb helyezem a súlyomat, így próbálom magamban is tudatosítani, kivel és hol vagyok, és hogy ez teljesen átlagos szituáció, ami egyetlen kérdést sem vet fel.
Kihalászom nagyon is maradásért kiabáló végtagjaimat alóla, és törökülésben, a fejemet a tenyerembe támasztva akarom folytatni az elemzés fáradtságos műveletsorát, hogy rádöbbenjek ezzel a lendülettel, hogy melltartóban és bugyiban aludtam, míg a jelent férfi főszereplője félmeztelen. Lehet, hogy mégis érdemes lenne azokat a kérdéseket feltenni, de mivel egyéb érdekesség nem érkezik, sem vérmes öregasszonyok sikítását megkövetelő vérfolt nincs a lepedőn, utat engedek a lassan szivárgó múlt éjszakai emlékeknek. Á, igen, a zöld tündér, a tánc, a kalózok, a lépcső… azt hiszem, ezekkel számolunk. Ez összességében semmi olyan, amin megbotránkozni illene vagy lehetne, így a szemem sem rebben a továbbiakban, ha ez szóba kerülne köztünk. Felkelek az ágyról, és így indulok a fürdőszobába szemrevételezni magamat.
Volt már verekedés, amiből elegánsabban kerültem ki – húzom a számat a zuhany alatt állva. Csúnyán lehorzsolt térdek, lábszárak, combok, karok és kézfejek. A hajnalban zseniálisnak kikiáltott elképzelésem, miszerint négykézláb fogok közlekedni, most már józanul az egyik legnagyobb hülyeségnek tűnik, amit magam ellen követtem el. Nem vagyok persze sokáig bosszús, elvégre egyszer remek történet lesz belőle…
Végül egy doboz félig üres müzlivel indulok vissza, a tegnapi pulcsis-nadrágos formámat felöltve. Remélem, nem ijesztem meg Willow-t túlságosan…
Nincs szívem felébreszteni, úgy alszik, mint egy gyerek. Viszont nem tudok magamnak parancsolni sem, amikor finoman átsimítok az arcom felé forduló bőrén – épp csak halványan, hogy ne tegyem tönkre az álmát. Türelmes ember vagyok, nem okoz gondot a várakozás, így elhúzom az ujjaimat, és egy sokat ígérő mosoly kíséretében az ablakhoz sétálok, hogy megnézzem, Párizs melyik arcát mutatja ezen a borongós fényben tündöklő délelőttön a tegnapi váratlan, csókra nyíló szájú helyett.

          Szorosan magamhoz ölelem, hogy ne essen le. Nem eshet le, akkor én is leesnék. Elérve az ágyat, leülök a szélére, és mire észbe kapok, már nyúl a felsőmért, vagy értem, vagy valamiért mögöttem. Mi a fene lehet mögöttem? Bezártuk egyáltalán az ajtót? Van ezen a hajón egyáltalán ajtó? Megpróbálom elhessegetni a kezét, de teljesen felesleges a próbálkozás. Végül megadom magam az alvásnak.

          Azt hittem, hogy végig fogom aludni majd az egész estét, de azon a kalandon kívül, mikor leestem az ágyról, volt még egy emlékezetes. Szintén Mimihez kapcsolódva, mikor azt hittem, meg vagyok kötözve, de kiderült, csak annyira egymásba vannak gabalyodva a végtagjaink által, hogy ilyen érzést váltott ki belőlem. Ettől viszont a közelség már sokkal nagyobb, mint amit valaha el akartam érni nála. Nagyon óvatosan, hogy ne ébresszem fel, kiszabadítom magam, megfordulok, és alszok is tovább.
          Reggel, vagy délelőtt, vagy délután, vagy nem tudom mikor, de ébredek és az első, ami feltűnik, hogy a borongós idő ellenére is nagyon világos van. Miért nem lehet lekapcsolni azt a lámpát, legalább ilyenkor? Lassan kimászok az ágyból, megvakarom a fejem, és elindulok a fürdőszoba felé, de nekimegyek a falnak.
          - A rohadt életbe, ki tette ide ezt a falat?
          Kicsit jobban kinyitom a szemem, és realizálom, hogy nem a saját lakásomban vagyok. De akkor hol a fenében? Gondolkodni kezdek az éjszaka történteken, amitől meg megfájdul a fejem. Oké, ettől még sorba kell vennem, hogy mi történt előző nap. Keresek egy széket és leülök rá. Párizs, Minerva, az étterem, a művész barátainak a lakása, a hajó és onnantól már csak homályos emlékeim vannak. Kicsit jobban kinyitom a szemem, és felismerem a festést korábbról. Remek, ez a kérdés megoldódott. A következő: Hol van Mimi?
          Mivel közvetlenül a környezetemben nincs, a keresésére indulok, és végül meg is találom a hálóban. Átöltözött, de nem emlékszem rá, hogy mikor és egyáltalán miért kellett neki. Vagy, hogy este még ez volt-e rajta. Vagy… én miért vagyok félmeztelen? Miután beléptünk a lakásba és elterültünk a padlón, már nem sokra emlékszem.
          - Mimi, mi… te… én…
          Le se tagadhatnám, hogy milyen zavarban vagyok. Nem akartam elrontani a kapcsolatunkat a szexszel. Bár, majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy nem történt meg. És legalább ennyire reménykedek abban, hogy nem varázsoltam. Gyorsan megtapogatom a nadrágom, mert láthatóan az még rajtam van, vagy már megint. Úgy tűnik, minden a helyén, ahol volt is. Megjegyzem, ha varázsoltam volna, akkor valószínűleg már tudnék róla Mimi által.
          - Ha nem gond, akkor most lezuhanyzom. Van itt fejfájás csillapító?
          Bekapom a pirulát, amit ad. Remélem, mire végzek a zuhannyal, addigra hat is, mert lassan, de biztosan, egyre hangosabban kezd korogni a gyomrom. Fejfájósan pedig nem tudok még egy rántottát se összedobni. Legközelebb becsomagolok néhány bájitalt is, ami elmulasztja ezt a hasogatást.
          - Kérsz valami reggelit?
          Nem tudom hall-e a zuhany másik oldaláról. Abban sem vagyok biztos, hogy van itthon valami, amiből bármit össze tudok ütni. Percekig csak állok a zuhany alatt, hagyom, hogy a víz lemosson rólam mindent. Aztán még vizesen visszaveszem a ruháimat. Mikor hazaérek, úgyis mennek a mosásba, hogy elmúljon ez a büdös ital szaga. Vajon hányszor öntöttem nyakon magam azzal a tündérkével? Kilépek a helyiségből, és mindjárt szembe is találkozok Mimivel.
          - Van itthon egyáltalán valami ehető? Vagy amiből ehetőt tudok készíteni?
          Kimegyek a nyomában a konyhába, előveszek néhány alapanyagot a hűtőből, és nekiállok a reggeli készítésének. Közben nézem a pulthoz ült lányt. Megtöröm a csendet, nem igazán vagyok hozzászokva, hogy némán legyek a konyhában főzés közben. Valamilyen zene mindig szól nálam, ha nincs senki a közelemben.
          - Én nagyon jól éreztem magam. Tudom, Párizs még mindig nem szeret, de eljövünk majd máskor is?
          Bedobom a sütőbe a holmit, beállítom az órát tíz percre, majd Mimi felé fordulok, de végül nem kérdezek semmit. Előveszek két tányért, evőeszközöket, és megterítek. Pont végzek a mosogatással is, mikor jelez az időzítő. Kiporciózom az  adagokat  (https://eletemetelei.files.wordpress.com/2015/03/img_1712_pm_logo_small.jpg), majd leülök.
          - Akkor jó étvágyat!
          Direkt várok egy pillanatot, hogy lássam az arcán visszatükröződni a végeredményt. Én már tudom, hogyan főzök, ezért szoktam várni. Az első arckifejezések sokkal többet mondanak a szavaknál. Aztán a reggeli és a kávé végeztével, elrakom az edényeket.
          - Nos, örülök neki, hogy újra találkoztunk. Nagyon jól éreztem magam, tényleg.
          Azt hiszem, az éjszaka történtek miatt, már túllépett a kapcsolatunk a kézfogáson. Megölelem, majd az ajtóhoz lépek.
          - Találkozunk még szeptember előtt? Majd… megadtam már a címem, ha van valami, akkor üzenj.
          Nem tudom, hogy neki bele fog-e férni az idejébe, vagy az enyémbe bele fog-e férni, de megpróbálok majd még egy találkozót összehozni még szeptember előtt. Meg kell bűvölnöm a kalapot és ki kell szednem belőle valahogyan a címét az iskolájának. Kilépek a ház kapuján, még visszanézek, de a tetőtér ablakai nem éppen utcabarátok. Elmegyek a legközelebbi sikátorig, majd onnan először az ismerősökhöz, majd haza hoppanálok. Elmosolyodok, mikor eszembe jutnak a képek, amik miatt találkoztunk. Nem hoztam el őket tőle, de nem is baj. Úgyis csak egy ál indok volt, hogy újra találkozzunk egymással. Jó lesz a következő találkozáshoz is ál indoknak.

Egykedvűen rágcsálom az egyébként nem is túl finom müzlit, végérvényesen arra jutva, hogy túl fiatal és bohém vagyok ahhoz, hogy igazán másnapos legyek. Persze, majd pár év múlva már engem is felkér a mindenki által fájdalmasan emlegetett macskajaj néhány körre, most azonban legfeljebb csak a lehorzsolt és sebes tagjaim fájnak jótékonyan csendben, amíg én bámulok kifelé a vízcseppes ablakon. Csak arra figyelek fel, hogy Willow ügyetlenül sétára indul az ágyról, de egyrészt tele a szám a hadtáppal, másrészt érdekel, mi lesz a kaland vége, így végignézem, hogyan sétál neki a falnak. A csodálatos jellememnek köszönhetően nem kezdek el nevetni, pedig igazán vidám pillanat, ha elkapjuk, amint másnaposan pislogó társunk közel kerül egy ilyen felülethez. Ha akarnék is válaszolni, leteszek róla, mert már ajtón kívül is van, és eltelik legalább tíz perc, mire visszatalál, addig pedig a nyugalmamat a párkányra telepedő galambok müzlivel való kínálásba fojtom. Az egyikük prüszkölve menekül az első csipegetés után, szóval én is feladom a táplálkozásra való hajlamaimat, és sóhajtva odébb teszem a leszerepelt dobozt. Az tényleg ehetetlen, amit még a városi madarak is csőr felhúzva hagynak hátra…
- Mimi, mi…te…én…
Meglepetten fordulok hátra, mert ezek szerint Willow megtett egy teljes kört a lakásban, és most bumerángként visszatért a kiindulópontra. Szélesen elmosolyodom a reakcióján, elvégre a helyzet tényleg félreérthető, bár ha két pillantást vetne a múltba, egyből rájönne, hogy még a létezés is komoly kihívásnak tűnt annyi alkohol után, pláne bármi más testmozgás.
- Jó reggelt, Kapitány! – kuncogok halkan – Szerencsésen partot értünk, de ez volt a legvadabb dolog, amit csináltunk, szóval ne aggódj.
A kérdésére aztán kivándorolunk a konyhába, és némi keresgélés árán a kezébe nyomom a kívánt gyógyszert. Őszintén remélem, hogy nem néztem félre a kis pirulákat… bár persze csak a rossz humorérzék beszél belőlem, az, amelyik kedvtelve figyeli Willow még nem teljesen összeszokott végtagjainak mozgását a fürdőbe befelé. Szórakoztató látvány, de még mielőtt nagyon szélesen jó kedvem kerekedne, be is ütöm a kezemet a hűtőbe. Ennyit ugye az eleganciáról…
Mintha hozzám beszélne, de ebben nem vagyok teljesen biztos a víz hangja miatt. Beviszem addig a pólóját, ügyelve arra, hogy a függöny elhúzva maradjon, amíg beosonok, de szerintem nem köti össze a dolgokat logikailag, ahogy kisétált mellőlem a hálóból is, gyanítom, engem keresve. Mikor visszatér, már a pulton üldögélek egy pohár víz társaságában, szomorúan mérlegelve, hogy vagy a galambok által sem ajánlott müzli, vagy hazáig nem eszem, ugyanis nem igazán vagyok jártas a konyhaművészetben.
- Itthon? – kérdezem mosolyogva – Szerintem biztos van valami.
Teszünk néhány lépést az általam imént leütött hűtőhöz, és aztán már csak kíváncsian figyelem visszaülve Willow tevékenykedését. Rám néz az étel fölött, és úgy látom, átlendült a zavarán.
- Én is. – bólintok – Persze, hogy eljövünk! Annyi minden van még, ami megváltoztathatja a véleményedet a kisasszonyról… vagy az övét rólad. Arra jutottam, talán egyszerűbb, ha oda sem figyelsz arra, amit suttog rólad, szereti az ilyen trükköket. Párizs képes rá, hogy egyszer pirospozsgásan mosolyogjon, mint egy ártatlan bárányka, hogy aztán a következő öt percben hátba szúrjon gondtalanul szaladva…
Az ajkamba harapva húzódom hátra. Ezt a jellemzést nem volt nehéz előrántanom a képzeletemből, majdnem szó szerint elhangzott egyszer: velem kapcsolatban. Talán itt az ideje, hogy átgondoljam az életem és a másokhoz való hozzáállásom. A tegnap éjszaka nálam részben az őszinteség mocsarában fuldoklás is volt, habár a gitáros nyilván nem ragadta meg a lényeget belőle, számomra nagyon is ijesztő, hogy bevallottam neki, sokszor nem érzek semmit. Persze, a bőrömön a hideg esőt, a hűvös szél cirógatását, esetleg egy kéz erélyes csapását a fenekemen, de érzelmileg… nem is olyan nehéz visszaemlékeznem rá, milyen üres tudok lenni. Nem mellette, mert mellette valahogy minden él és az illatok, színek, formák kavarognak, hogy aztán egy lenyűgöző képet alkossanak magukból, de rég találkoztam olyan emberrel, aki ezt váltotta ki belőlem.
Nem tudom, mi jár a fejében, amíg a sütőben készülő ételt figyeli, én meg a poharamat. Végül, hogy hasznossá tegyem magam, nekiállok kávét készíteni, addig sem azon agyalok, vajon miket is mondhattam tegnap éjszaka, amelyeknek nem a pikáns részletei ütnek vissza, hanem azok, ahol eddig rejtett gondolatokat villantottam fel. Hamarosan azonban leülünk enni, és a szemeim valószínűleg akkorára nőnek, mint egy-egy pontlevonás mértéke, amikor dohányzáson kapnak valakit.
- Hát ez… hihetetlen! – pislogok, közel hajolva az ételhez – Miért nem mondtad, hogy egy szökött mesterszakács vagy…? Így még fényesebb a tegnapi győzelmem. Bon apétit! Köszönöm!
Felteszek evés közben ugyan néhány kérdést az elém került ételről, de utólag nem tudnám felidézni, miről is szóltak ezek pontosan. Egyébként sem tartott sokáig a szeánsz, hamar megettem mindent, de ez nem is csoda, Willow valóban minden szerénykedés nélkül kijelenthetné, hogy olyan valaki, akinek a főztjén örökké tudnék élni.
Már a kávé fölött somolygok, mikor eljön a búcsú, amiről sejtettem, hogy közel van már. Mindkettőnknek akad bőven átgondolnivalója, nekem meg pakolnivalóm, aztán pedig jóóó sok magyaráznivalóm az öcsémnek arról, hol töltöttem végül az egész éjszakát a megbeszélt este helyett. Attól nem félek, hogy apáék is becsatlakoznának a vallatásba, Greg bőven elég kreatívan hazudik ehhez.
- Részemről az öröm. Nem pont így képzeltem el, de melletted sosem unatkozom. – jegyzem meg, amikor elköszönéskor megölel – Mindenképp! Akkor… egyszer csak. Kitalálunk valami még izgalmasabbat. Prends son de toi, Willow!

- Ilyenkor kell hazajönni, ilyen állapotban…? – kérdezi Greg a kanapén heverve, pont olyan testtartásban, mintha a szülő várná haza a csintalan lányát – És miért sebes a térded, Mimieux? Te becstelen nőszemély…
- Móka és kacagás volt! – jelentem ki szélesen mosolyogva, amikor lehuppanok mellé – Mr. Alkohol megint hű volt a nevéhez, de csodálatos volt!
- Hála istennek, ezek szerint nem kell megbosszulnom a drága nővérem kegyeit… - kacsint rám, aztán bekapcsolja a tévét – Remélem, nem hiszed, hogy a legkisebb részletet is kihagyhatod. Pokoli éjszakám volt, majd megőrültem…
- A kíváncsiságtól, igaz? – helyezkedem el a nagy párnák között, jótékonyan ráhúzva a pulcsim ujját a már beragtapaszolt kézfejemre – Hát, még ha megtudod, hogy én nem mentem haza éjfélkor, mint a kedvenc hercegnőd…
- Akkor mától te vagy a kedvenc hercegnőm, letaszítottad a trónjáról a tegnap délutáni végzet asszonya kiadást. – egy laza mozdulattal vált át a mesékre – És bizony, már látom, milyen izgalmas történetet fogok én erről rajzolni.
- Mi lenne, ha ezúttal csak úgy viselkednél, mint a tegnapi meleg divattanácsadóm? – de már szinte félig álomba is merültem az andalító színek és hangok összességére – Mi lenne, ha minden csak pontosan ilyen szép és nyugodt maradna…?
- Akkor talán odaadhattad volna neki azt, amiért eredetileg indultál. – hallom még a kommentárját, nyilván látta a képek szélét a táskámban.
- Talán… vagy talán egy másik találkozón… egy másikon, bizony…egy olyanon, ami már nem a párizsi ég alatt játszódik…