Roxfort RPG

A zuhogó esőben bugyborékoló Londonban olyan érzés hazafelé sétálni, mint egy kiadós gyónásban részesülni fájdalmas kérdések nélkül – mikor kiléptem a Foltozott Üstből, már hallani lehetett a távoli mennydörgés angyali morajlását, de az égi csata vízhadtestére várnom kellett a hosszú séta alatt. Emberek sietnek el mellettem, mindenkin riadt kifejezés, mintha valóban a világunk vége közeledne abban a sötét fellegben, de engem inkább feldob a gondolat, így zavartalanul gyalogolok hazafelé, boldogan üdvözölve a végül megérkező esőfüggönyt a testemen. Kedvem lenne táncra is perdülni, de néhány apró lépésnél többre nem ragadtatom magam, hiszen valószínűleg otthon várnak már rám, reményeim szerint egy nagy bögre kakaóval, amely fölött minden olyan édesnek és biztosnak tetszik… hosszú volt az út idáig, de hamarosan tényleg hazaérek, minden értelemben.
- „It's a new dawn/It's a new day/It's a new life/For me/And I'm feeling good..”

Körülöttem táncol és pezseg a néptelen utca életre kelő mágiája, melyhez talán nem kell pálca, mégis ott lebeg, egy karnyújtásnyira tőlünk. Egy új kezdet ígérete minden egyes újabb villámlás, új lehetőségek a nyomában szaladó mennydörgések, és mindent begyógyít az eső…
- Minerva Balmoral?
Két szó csupán a név, amelyet hallgatok ugyan egy ideje, de semmiképp nem kötődik hozzá kellemes érzés, ha az egy sötét sikátorból szűrődik felém. Megállok az út közepén, a cseppek kopognak a fejemen, és gyanakodva fordulok meg a legjobb meggyőződésem ellenére. A homályossá ázott bőr alatt sebesen felpörögnek a kerekek, a félelemmel vegyes izgalom szalad át a csontjaimon, hogy bizakodó mosolyban nyilvánuljon meg a könnypatakoknak teret engedő arcomon. A pálca egy mozdulatnyi távolságra helyezkedik el az ujjaimtól, de az idegen állást foglalt a beszélgetés mellett a megátkozás helyett, így udvariatlanság lenne rögtön a legrosszabbra gondolni – elvégre ki fáradna azzal, hogy leszólítson, ha utána rám kíván támadni…?
- Személyesen. – figyelem a kis utca bejáratát – Kihez van szerencsém?
Igen, tisztában vagyok vele, hogy a baj a nyomomban jár, olykor megemeli előttem a kalapját, hogy aztán egy távoli kacsintásban bukkanjon fel újra – óvatosabbnak kellene lennem, olyannak, aki már a vonásokra telepedő kifejezésben megláthatja a veszélyt, de nehéz ezt kivitelezni, ha nem is tudom pontosan, mit keresek. Kihúzom magam, és bizonyos olvasatban halált megvető bátorsággal, míg mások véleménye szerint őrült vakmerőséggel közelebb lépek a két ház találkozásában ölelt sikátorhoz, az esetleg megmozduló alakot fürkészve. Bevallom, egy pillanatra azt hittem, ismerem a hang tulajdonosát, de ez csupán a képzeletem lelkes szikrája volt arra, hogy viszontlássak valakit, aki most távol jár, és aki nem helyeselné az akciómat… de amiről nem tud, az nem fáj.
- Nem vall épp jó modorra, ha így kezdjük az ismerkedést. – simítom ki a hajamat az arcomból – Az első benyomás, ugyebár…
A vizes járda murvásan súrlódó illata betölti az érzékszerveimet, ahogy elérkezem a falhoz, amelynek túloldalán valószínűleg rossz döntésem szereplője áll, de én mégsem érzek félelmet. Izgalmat, reményt a kihívásra igen – talán valóban igazuk van a hangoknak, amelyek igen rövid életet jósolnak a balszerencsés Minnie Balmoralnak. De mit számítanak a hangok, ha a kérdéseimre választ kaphatok…?

Mi is juthat az ember eszébe, ha egy ismeretlen egy sikátorba próbálja csábítani, bizalomra hivatkozva, névtelenül egy vihar közepén?
A rég elveszettnek hitt veszélyérzetem agresszívan rángatja a karomat az ellenkező irányba, mindenféle fájdalmas tapasztalatokra hivatkozva, és ugyan igazat adok neki, a kíváncsiság sokkal erősebbnek bizonyul nála. Teszek még egy lépést, habár nem ez életem legdiadalmasabbja, mikor a férfi egy jelvényt villant az arcomba. Mondhatnám persze, hogy ez semmit nem bizonyít, hiszen lopni oly könnyű, értünk hozzá, de én bízni akarok, hinni és követni, így elnémítom gyanakvó énem, és beértem abba a körbe, ahol már láthattam is a jelenet másik szereplőjét: az öltönyt viselő férfit.
- Igen, a sikátorok köztudottan a legkevésbé bizalmatlanságra okot adó helyek… - vonom fel a szemöldökömet, de a megjelenő ajtó meglehetősen hatásosnak bizonyul, így nem folytatom a gondolatot. A férfi leemeli a kalapját, így most az esőtől olyan lelkesen ölelt haja keretezi az arcát, amely talán ismerős, talán nem. Nemes vonások, sötét színek, harcias arcél, nyugalomért kiáltó formák összessége, amely értelmezhető sokféleképp, de persze csak én lehetek olyan őrült, hogy ezt feszegetem, mikor még a nevét sem tudom. Ha csapdába akar csalni, nagyon jól csinálja, felkeltette az érdeklődésemet az egész jelenléte, talán kissé gyerekesen a kalapja is, így a következő invitálásra már nem tétovázom annyit, hanem a tekintetével megmutatott ajtó kilincsét megragadva egy gyárhelyiségben találom magam. Nem állítom, hogy ez a legvidámabb és otthonosabb helyszín, ami fogadhatott, de ez nem lényeges jelenleg.
- Tudja, a régimódi szokások rabja vagyok, - pillantok körbe, majd felé fordulok – mit szólna, ha a horrorba illő felvezetés keretein belül bemutatkozna? Azt hiszem, én nem vagyok adósa a nevemmel, az önét viszont nem tudom, kedves ismeretlen ismerős, holott elhiheti, roppant kíváncsi vagyok, mi dolga velem a törvénynek.
A régi ismerős, a visszakérdezés mosolya mögé rejtőző igazság… úgy látszik, örök partnerem lesz a stílus, melyben bájosnak tűnünk, udvariasnak, és drágán mérjük a valóságot. Nem mintha hazudni terveznék, de az évek olyanná neveltek, aki ritkán adja ki magát egyből.
Gondolkozom, ismerem e a kalapost, de ha annak idején belém is kényszerítették a nevét az egész családfájával együtt, az arca kimaradt a látószög erőszakos tágításából – anyám nyilván haragudna ezért, de épp itt van a kutya elásva: egy szökésben lévő halálfaló ritkán törődik az efféle formaságokkal. El tudom képzelni, hogy ennek köszönhetem ezt a kalandot, bár sok kérdést vet fel a tálalás, hiszen a ház jelenleg is aurori felügyelet alatt áll, anyám pedig isten tudja, hol és mit csinál pontosan. Megjegyzem, ezt még civil korában is nehéz volt megmondani róla, de miért törődne ő olyan semmiségekkel, mint a tettei következményei, vagy a lánya?
Nem akarok rákérdezni, figyel e, vagy honnan szerezte az értesüléseit a tartózkodási helyemről, nem akarom elrontani az esetleg kialakuló párbeszédet, de be kell látnom, kissé még lúdbőrzöm a lehetséges kimenetelektől – és persze a hideg, nedves ruháimtól. Nem épp ez az a megjelenés, ahogy az ember a törvényt kívánja fogadni, és habár tudom, hogy a külsőségek nem rontanak a kiálláson, kettőnk közül mégis én emlékeztetek jobban egy ázott kiscicára.

Ha a kalapos udvarias is akart lenni az invitálásával, igen messze lőtt a céljától – a nincs itt az ideje nem a válasz, amit szívesen hallok egy férfitól, aki nem csak elhárítja a kérdéseimet, de egy ilyen régi szerkezetekkel teli helyiségbe terel, mintha ez mindennapos esemény lenne köztünk. Lehetséges, hogy rá ez valóban jellemző, de a modora annyira rozsdás lehet, mint a gépek körülöttünk. Magas pozícióban lévő embereknél előfordul, hogy olyannyira részei lettek szerepüknek, hogy az álarc nem töredezik már a külsősök előtt sem. Felvonom a szemöldököm, főleg, mivel a lépcsőn elindulva már azt sem érzi kötelességének, hogy előre engedjen, és ugyan nem abban mérem a tiszteletet, követi e a norma szerinti gesztusok pókhálóját, de mindenképp elgondolkodtató észrevétel ez egy férfitól, aki ilyen jelvénnyel van felvértezve és jól szabott öltönyt visel. Követem, persze, de egyre kevesebb rokonszenv tölt el, ahogy a mozgó hátát, majd az arcát néztem.
Hát persze, nem fontos. Egy randevú alkalmával, egy családi vacsorán, egy baráti találkozón – de rögtön elhelyezi a feleket a táblán egy ilyen szituációban. Nem mondom, hogy meglepődöm, mikor ismerősnek találom a nevét – ki ne ismerné a családját? A megkerülhetetlen, az örökre zászlóshajó „Dicső Huszonnyolcak” egyike. A nagy titkok tudói, akik elárulták az arany vérüket, hogy a muglik világát védelmezzék, testvéreikkel szemben. Ezek persze sovány kis ténymegállapítások egy tanulni amúgy sem akaró gyerek számára, aki annak idején voltam, mikor a férfi neve először átfutott a fejemen, és úgy tűnik, az az első alkalom bizonyul majd a kellemesebbnek. Nincs aranyvérű utód, aki ne hallana róluk, és aki ne futna falba rögtön, ha szimpátiát érez a különlegesen csengő szótagok után – a család aktuális helyzetéről épp ezért keveset tudok. Anyám szembehelyezkedett mindenkivel, mikor az alkarjára került a jegy, de korábbi éveiben is szerette a származását koronaként viselni, ebbe pedig nem tartozott bele szerinte a józan gondolkodás arról, miért is szorulnak a varázstalanok védelemre… nos, épp az olyan emberek miatt, mint ő is.
A Shafiqok ezen tagja tökéletesen megfelelt annak, ahogy egy igazi aurort elképzelnék: magas, határozott, a gerincoszlopa pedig olyan egyenes, hogy mértéknek lehet tekinteni minden időkben. Mindez azonban semmis, hiszen a modora… hagy némi kívánnivalót maga után.
- Hogyne, csak tessék. – bólintok, nem mintha különösebb véleményt kellene formálnom arról, varázsol e a jelenlétemben. Az izgalmasabb az lenne, ha én tenném, hiszen még pár hónapig a nyomjel büszke tulajdonosának mondhatom magam, és a leendő karrierem igen szokatlan kezdete lenne, ha épp előtte szegném meg az ezzel járó korlátozást is. Figyelem a mozdulatait, ahogy a kisimulását is, és biztos vagyok benne, hogy én következem ezután.
- Igen, köszönöm.
Elhessegetem a gondolatot, miszerint olyan, mintha máris befolyása lenne rám, ez ugyanis természetes valamilyen formában. Egyre kíváncsibb vagyok, mire is készül Shafiq pontosan, ugyanakkor tartok tőle, hogy nem fogom annyira élvezni, mint mikor először szólított meg. Úgy látszik, ez a nyár az idegen férfiakkal való ismerkedésé, de háromból háromszor én sem nyerhetek.
- Tudja, nehezen fogom vissza magam ennyi kedvesség és lovagiasság láttán, - mosolyodom el – de kezdetnek talán elárulhatná, miért ezt a díszletet választotta az irodája helyett?
Az a bizonyos mosoly… jelenthet őszinteséget, napsugaras jó időt, bárányfelhőkkel az égen kergetőzve, ugyanakkor ugyan ilyen eséllyel kiszámított lépést, viharidőt és persze egy játszma kezdetét is. Az előbbinek szánom, mert a karón kívül, amely tökéletesre merevíti a valószínűleg kötelességek erdejében bolyongó őz lelkét, nem találok benne valódi ellenségességet vagy rosszindulatot. Annak az embernek tűnik, aki nem csak intézi, éli is a hivatását, és ha most menten rám is üvölt esetleg, ez valami, amit tisztelni tudok és valahol talán… követni is.

Tapasztalataim alapján az úriemberekkel jól tesszük, ha vigyázunk: a férfi, aki öltönyt visel, páncélt is. Talán elmúltak azok az idők, ahol a lovagok hősiessége még mérvadó volt, ugyanakkor sajnos ez azzal is járt, hogy csak ezen szerepükben maradtak meg a köztudatban – holott lenne pár dolog, amit a számlájukra lehet írni. Talán nincs is tudatában a jól öltözött delikvens saját hatalmának és kiállásának, talán csak kötelezően viseli, azonban ez nem kisebbít a tekintélyén. Egy öltönyös úriember tehát számtalan meglepetéssel szolgálhat, és a jól szabott zakó alatt Shafiq még bármit elrejthet.
- Csodás marketing egy kevésbé csodás helynek. – állapítom meg – De máris otthonosabban érzem magam. Gondolja, hogy egy harmadik fél is kíváncsi lehet az itt lezajló dolgokra?
A játékos él felpuhítja kissé a beszélgetésünket, és habár ezúttal nem akarok egyébre célozni, bőven lehet szárba szökkenő humornak is értelmezni ez utóbbi kifejezést. Persze, ha kombinálni akarunk, sokáig is eltarthatna ez a játék, de csupán ennyivel akartam adózni a sziporkáimnak egy ilyen, egyébként érthetően komor szituációban.
- Vannak ötleteim, igen.
Shafiq érdekes vászna az érzelmeknek: ha nem jókor pillantok rá, talán észre sem veszem a rajta átszaladó hangulatot. Remek színész, hogyne, de a színjátszók megnyugtató belterjességének hála kijelenthetem, hogy minden páncélnak lehetnek gyenge pontjai. Újra elmosolyodom, bár ez jóval kevésbé vidám, inkább egyfajta csendes beleegyezés abba, hogy nem vettem észre semmit, hivatalosan. Tekintetem az általa bűvölt, kényelmes fotelekre siklik, és elfog a szorongás: mi az, ami miatt olyan hosszan időzünk majd, hogy erre szükség lehet? Visszakényszerítem a fókuszom Shafiqra, akit bevilágít a jól időzítő villám.
- Meghalt, ugye? – kérdezem színtelenül.
Önkéntelenül szaladnak ki a szavak a számon, de nem követik érzelmek vagy egyéb vonulatok. Olyan sokféleképp elképzeltem már ezt a pillanatot, hogy egyből helyet követel magának, még akkor is, ha benne van a pakliban, hogy nem ez lesz a téma. Anyám jelenthet kimondhatatlan szörnyűségeket, megválaszolatlan kérdéseket, de egyfajta zsibbasztó rémületet is, ha eltaláltam az igazat.
Még nem ültem le – a kalapos egy olyan kihúzott gerincű embert láthat, aki szinte eggyé vált a várakozással. Mintha ugrani készülnék, vagy rajtnál térdelnék, úgy figyelem a válaszát, ami vezethet egy hosszú évek után elérő, megbékülő sóhajhoz. A kép a fejemben mindig csak eddig szaladt, fogalmam sincs, hogyan reagálnék a valódi halálhírére, vagy annak hiányára. Ez így is, úgyis egy korszak lezárta és kezdete, hiszen anyám rémálmokat ihlető alakja még most is a hátam mögött áll, és azt suttogja: „Valaki egyszer fizetni fog mindenért.”

Tétováztam ugyan egy darabig, de aztán úgy ítéltem meg, bármit is akar közölni, azt jobb lesz ülve meghallgatni, így nem kérettem magam sokáig. Szórakoztató volt végignézni a jeleneten, amely biztosan lezajlott már sokszor ebben az irodában, bár egy kirúgás sem ért fel ahhoz a kellemetlenséghez, ami bennem lezajlik, ha a családom kevésbé szép oldaláról kell beszélnem.
- A téma alanya tett róla, hogy így legyen. – néztem rá a szemöldökömet felhúzva – Melyik múltbeli eseményre gondol pontosan?
A mókával és kacagással alig jellemezhető kapcsolatunkról sokan tudtak, hiszen én sem titkoltam el a sérelmeimet, de részletekkel nem szórakoztattam senkit: bőven elég volt egyedül emlékezni rájuk, és rosszul viselem, ha az emberek sajnálnak. Talán ez is az ő hatása lehet, gyakori szavajárása volt a büszkeséget éltető dallam, amely most is visszhangzik a fülemben. Nem szoktak érzéketlenséggel vádolni, még ennyire sem, viszont meg tudom érteni, Shafiq szempontjából nem hoztam sem az anyját vesztő gyerek kétségbeesését, sem az ellensége bukásán derülő vezér örömét sem, és ez talán ijesztő lehet az arcomra nézve. Figyelem a ténykedését, a mozdulatait, és megállapítom, hogy a gesztusai némiképp kényszeresek, de illenek a szerepéhez – míg én felvillantottam előtte a belső arcom egy pillanatra, amelyhez minél kevesebb embernek van szerencséje, annál jobb.
- Igazán alantas alak lehet. – a póz, amiben ülök, remekül illik a szavak sötétségéhez – Tudja, sosem értettem, miért kezd valaki olyan játékba, amelynek nem ismeri a szabályait. A gyáva halálfalónál kevés szánalmasabb van, mert olyan féltékenyen ragaszkodik az életéhez, holott másokét meggyalázta, vagy akár el is vette.
Mire észbe kapok, megint többet mondtam el annál, amit eredetileg terveztem. Nem mintha jelentősége lenne annak, milyen oldalon foglalok állást a bűn és bűnhődés nagy vitájában, de mivel tudom, ki miatt is merült ez fel, önkéntelenül is szembe akarok helyezkedni vele. A gyávaság egyébként is szörnyű bűn ebben a megvilágításban, de emésztő haragnak adja át a helyét a lelkemben, ha a halálfalókra gondolok. Úgy érzem, becsaptak, és valójában a gonosz, amely rányomta az ujját az életünkre, valójában csak egy játszadozó gyermek, hatalommal az oldalán. Mi ez ahhoz képest a lángelméhez, amit elképzeltem – a mindig spekuláló, érvekkel rendelkező, megérthető, de ki nem ismerhető sötétséghez? Felfordul tőle a gyomrom is.
- Logikus döntés, Mr. Shafiq.
Nem szorul rá az elismerésemre, hiszen nem véletlenül ül a pozíciójában, de a válaszom tulajdonképp egyfajta beleegyezés abba, ami ezután jön. Mikor végül megfogalmazza a kérést, úgy érzem, megáll az idő körülöttünk, ahogy magában a gyárban is. Mintha még az eső is belesimulna a csendbe, csak a saját felébredő szívdobogásom tölti be a kiüresedett teret – legalábbis számomra.
- Gondolom, ez most csak halálfalói minőségében érdekes. – sóhajtok fel, időt nyerve – Mert ugyan remek pszichológiai esettanulmány is lehetne, de a nézetei megelőzik a jellemét.
Nem fogok beszélni egy olyan gyerekkorról, amely a mesék sötét változataiban él – mikor Piroskát széttépi a farkas, mert a vadász nem ért oda időben. Ha anyámra gondolok, az emlékezetem szilánkjai fájdalmasan nagyot szúrnak, ahogy az általa szétzúzott porcelán darabjai. Nem szándékozom sokkoló kis történetekkel untatni, mert nagy részük olyan valószínűtlen, hogy én sem hinném el, ha mástól hallom, és egyébként is, nem akarom, hogy az életem leírása ennyi mérget és fertőt tartalmazzon. Én a lány vagyok, a mosollyal meg a vörös szegélyű talárral, és ragaszkodom is ehhez – a Louval való emlékembe kapaszkodom, Aila ölelésébe, Párizsba és Londonba… mielőtt a fájdalom visszapenderít Aberdeenbe, egy komor villa falai közé, ahonnan ezek szerint soha nem lesz menekvés.
- Nos, nagyon jól eltalálta, bár a nehéz úgy érzem, enyhe jelző a témánkra. – keresztbe teszem a lábaimat, és megköszörülöm a torkom – El kell keserítsem, Mr. Shafiq, bár nagyon szeretném, mégsem tudom elárulni, hol tartózkodik jelenleg. Még az időjárást is jobb esélyekkel lehet megjósolni, mint az ő kedélyét, így be kell érnie apró részletekkel. Ellenben biztosítom róla, hogy minden segítséget meg fogok adni ahhoz, hogy megtalálja.
És hogy én érjek oda előbb, csak egy órával, nem többel. Nem becsülöm túl a képességeimet, de az ő megállításához egyébként sem a pálca a kulcs – tudni akarom, és érteni, miért jutottunk idáig. Tettem már előkészületeket a felkeresésére, de én sem jártam több sikerrel, mint az auror: a bújócskában mesteri fokozatot szerzett ember után futunk, jó eséllyel végtelenített körben, mert addig nem ad jelet magáról, amíg a szeszélye úgy nem diktálja.
- Nem mondanám, hogy elveszítettem, hiszen ha valamit nem birtokolunk soha, nem veszíthetjük el azt. Sajnos igaz ez az ő józan eszére is. A Roxfort ostrománál láttam… utoljára, és tudtommal el is menekült még a csata utolsó pillanatai előtt.
Futólag, de igen kellemetlenül végződött találkozónk még ennyi idő távlatából is haragot generál bennem, és ez valami olyan, ami nem jellemző rám. Sosem voltam bosszúálló, holott kézenfekvő tulajdonság lenne valakinek, aki ilyen körülmények között nőtt fel, de őt apró darabokra tudnám átkozni, és erről nem is tettem le. Süthet a nap és lehet nyár, akár örökre is, de mindig ott lesz majd az égen néhány elmozdíthatatlan viharfelhő, amit a zsigeri utálat szült.
- Két éve nem élünk együtt, de ebben a két évben is együtt töltöttünk néhány hetet, lévén jelenleg ő az egyetlen boszorkány rokonom. Nem sok rálátásom volt a kapcsolataira, de mivel ezekből kevés van, nem volt nehéz következtetnem. Halálfalókkal barátkozott, bár talán túlzás ezt a kifejezést használni, kevés emberrel találta meg a közös hangot, de közéjük tartozott Greyback, Macnair és Bellatrix Black is, velük gyakran találkozott, míg együtt éltünk. Sokszor tett olyan utazásokat, amelyekről nem volt hajlandó beszélni, és a kérdésekre mindig agresszívan reagált… bár most úgy sejtem, nem mondtam semmi olyat, amely újdonság lenne az ön számára.

Shafiq igen különös ember – bujkál valami a tökéletesre szabott öltöny mögött, amit akár ijesztőnek is lehet titulálni, valami olyasmi, mint amikor forró felülethez érünk, és egy lélegzetvételig nem tudjuk eldönteni, hideg vagy meleg ez a megmagyarázhatatlanság…?
Épp valami kevéssé udvarias megjegyzés akart utat törni magának az ajkaimon keresztül az időrablásra tett kritikája okán, amikor végül elmosolyodott, én pedig várakozón pislogtam párat. Annyira igyekeztem, hogy ne szóljon bele Louise véleménye a mostani hangulat hullámzásába, hiszen hiszek az első benyomás jogosságában, de abszolút kezdtem megérteni mindent, amit mondott az úrról.
- Ne haragudjon, hogy ezt mondom, de igen kevés pszichológiai érzék kell ahhoz, hogy valaki ne számítson némi előjátékra, amennyiben a partnere traumákat készül felidézni.
Halk sóhajjal kifújtam magam, az apró megjegyzés biztosan nem ingatja meg az öltönyöst, de segít nekem abban, hogy a továbbiakban se tegyek semmi meggondolatlant, valamit kevésbé marja a torkomat a keserű emlékek csípős perzselése. Újra kihúzom magam, és hogy ne érezze úgy, feleslegesen untatja egy olyan diáklány, mint jómagam, tovább gurítottam a szálat.
- Általában a Foltozott üstben, és hasonló helyeken laktunk, és minden alkalommal megjegyezte, hogy ez az én hibám. Rajongott a fényűzésért, de tudja, számára igen nagy problémát okozott, hogy nem vagyok aranyvérű, amiért a körök, amelyekben forogni szeretett, megvetették. – elmosolyodom – Ezért igyekezett kerülni a feltűnést, ha velem volt, könnyű volt megfenyegetni, hogy jelenetet rendezek, talán ez volt az egyetlen, amivel egy kicsit sakkban lehetett tartani.
Megdörzsölöm a halántékom, kissé kényelmetlenül érzem magam, elvégre soha, senkinek nem szerettem beszélni anyámról, mármint a szokásos ócsárláson kívül. Ez a téma vészesen közel került ahhoz, amikor megkérdezik, fáj e még az egész, és akkor bármennyire távol áll tőlem, hazudni szoktam. Shafiqqal szemben sem lenne lehetetlen, de annak az elmepárbajnak messze szaladó következményei lennének, és nem látom okát ennek.
- Általában hetente két-három napra biztosan eltűnt, ilyenkor már nem érezte szükségét a szürkeségnek. Fontos tudnia, sosem viselt mugli ruhákat, még akkor sem, ha az illett volna a szituációhoz: végtelenül bigott boszorkány volt, aki nem spórolt a vitriolos megjegyzésekkel másokra. A kritikát persze rosszul viselte, pedig kijutott neki bőven, még a legközelebbi ismerősei között is. A legutolsó alkalommal azonban valami félresikerülhetett, mert arra ébredtem, hogy nem egyedül érkezett vissza. Veszekedett valakivel, és bár ez nem újdonság, a partnere ezúttal sokkal agresszívebbnek tűnt a megszokottnál.
Felnézek a plafonra, bár eszemben sincs fokozni a hangulatot, el kellett gondolkodnom, milyennek is érzékeltem azt a bizonyos estét, amely olyan máshogy nem alakult, mint a többi. Shafiqon állapodik meg végül a tekintetem, feszülten az ajkamra harapok, fülemben visszhangot vet az éjszaka, amit senki másnak nem mesélnék el.
- Egy férfi volt az. Azt hiszem, anyám nem akart megtenni valamit, amire kérte, és ez okozhatta a dulakodást, de amikor rájuk törtem, megátkoztak. Komoly kárt persze nem mertek bennem tenni, de így végignézhettem a vitájuk végét, amikor a férfi anyám arcába mutatta a karjára vésett jegyet, majd elviharzott. Anyám sokáig kiabált utána, még két emelet távolból is hallottam a panaszos sírását, szinte teljesen kifordult magából: „Morgan…!” sikoltozta újra és újra. Hosszú idő telt el, mire eszébe jutottam, és ha nem sértődik meg, nem mennék bele, milyen az Imperius hatása alatt tűrni a fizikai bántalmazást. Ilyen alkalmakkor mindig franciául beszélt hozzám, talán önkéntelenül is, és ezzel vissza is kanyarodnék az általános jellemzőihez, tudtommal franciául és oroszul kiválóan beszél.
Hirtelen némulok meg a monológ után, de ezúttal az ablakra tapad a szemem, nem akarom észrevenni az esetleges szánalmat vagy közönyt az auroron. Erre a kérdésre nincsenek jó válaszok, mert visszamenőleg nem oldhatunk meg hibákat. A háború épp elég borzalmas volt anélkül is, hogy most, a végeztével ilyen csekélységeken hullassunk könnyeket. Felállok a fotelből, lassú léptekkel megkerülöm a jegyzetelőt, és jól esik közel éreznem magam a hűvös üveghez. Elgondolkozva fordulok meg, némiképp visszanyerve a képességet arra, hogy szembenézzek az esetleges kommentárjával, bármilyen legyen is az.
- Furcsán kettős személyisége van… egyfelől roppant gyerekes, kislányos dialektust használ, cserébe viszont rettenetesen agresszív. Ha megenged egy következtetést, olyan helyen tartózkodik jelenleg, amelyre soha nem gondolna, viszont semmiképp nem varázstalanok között, és az első szóra elillan, ha komolyabban megneszeli, hogy a nyomában van. Könnyű hízelegni a büszkeségének, habár a gyűlölete nem oldható fel – ezután az este után számtalan levelet találtam attól a Morgan nevű férfitól, ajándékokkal karöltve. Azért gondolom, hogy a kiismerhetetlen álneve ellenére mégis ő, mert anyám soha nem akart semmi igazán komolyat a férfiaktól, Mr. Shafiq.
Kíváncsi vagyok, vajon a szavaim után saját gondolatai megtelnek e tapasztalatokkal, talán épp egy vörös tincs fordul meg a lelki szemei között? Kis nyugalmat ad a tudat, hogy valamivel én is többet tudok róla, mint elsőre hittem, habár ezek nem olyan bűnös bilincsek, mint amelyek engem is anyámhoz kötnek…

Sok mindenre számítottam: őrjöngésre, további jeges hangulatra, sőt, még egy esetleges vallatásra is, de Shafiq reakciója nem tartozott ezek közé. Farkasszemet néztem a valódi, mélyből felránduló arcával, és habár ő csak az idézőjeles közönyömmel találkozhatott, biztos voltam benne, hihetetlen dolgok zajlanak le benne. Egy pillanatra mintha egyenrangú felek lettünk volna egy közös ellenséggel szemben, amely karjaival mindkettőnk élete felé kap, de együttes erővel megfékezhetjük – ez persze nem ilyen mesebelien egyszerű. Nincs az a kard, amellyel a gonosz könnyedén, elegáns fölénnyel agyon szúrható, az aurorhoz képest én csak bosszú hajtotta futó vagyok a táblán, még ha ez a mostani lehetőség túl is mutat a szerepen.

Shafiq megállapodik mellettem, majd egy képet ad a kezembe, amelybe rögtön bele is merülök. Visszhangzom hosszú sóhaját, majd a szemébe nézve átnyújtom a fecnit.
- Igen, ő volt az. Morgan Dernier. Az egyik levele végén igen könnyelműen elárulta a nevét. Azok a levelek azonban… elégtek az utolsó találkozásunkkor. Jártam azóta a házban, megpróbáltam őket rekonstruálni, de átok semmisítette meg őket, így…
Nem kellett folytatnom ahhoz, hogy tudjam, mit jelent neki és nekem is mindez. A forró nyom az ujjaim alatt hűlt ki, akár a haldoklók teste az utolsó nagy versenyfutás után a halállal. Keserűen pillantottam rá, abban a biztos tudatban, hogy mindketten épp olyan csalódottak vagyunk. Ugyan eldöntöttem régebben, nem szaladok a rejtőző után, elvégre ismertem képességeit és az élvezetet az arcán, amikor bánthatott, de ez a beszélgetés feltüzelte a kedélyemet, és legszívesebben mindent alárendeltem volna ennek a célnak – mégis, ez most nem vezet sehova. A sors igazán igazságtalan kacagását nem volt ritka hallani, ez azonban egyenesen kegyetlennek hallatszott, mikor már egy karnyújtásnyira kerültünk…
- Sajnálom, hogy csak eddig vezethettem, Mr. Shafiq. Kérem, ha mégis következtet ebből valamire, ami az én figyelmemet elkerülte, ossza meg velem. – furcsa, kurta kis nyugtató gesztussal a vállára teszem a kezem – A célunk ugyanis közös.
Hátrébb is lépek, hogy teljes képet kaphassak a férfi érzelmeiről, amelyek nyilván olyan viharosak ebben a szituációban, mint amilyeneket én érzek, ha Cerys szóba kerül olykor. Nemsokára elválnak útjaink, és olyan lezáratlannak, gyengének látom ezt az elvarratlan szálat, mégsem sétálhatok csak úgy el efféle szellemi finálé után.
- Tudom, hogy csak egy diáklány vagyok ön mellett, azonban a diáklányok sokkal többre képesek, mint gondolja. – mosolygok, és a mondat mögött felsejlik Louise állhatatos alakja - Minden értelemben. Ha év közben nyomra bukkanna, kérem, ne titkolja el előlem.

Morgan Dernier… anyám egyik olyan ostoba hibája, amelyet nem tudott eltitkolni valaki elől. Ezt követik a feltételezett gyilkosságok, a végtelen kegyetlenség, a fájdalom, amit okozott, a jegy a karján, a szökése… és persze mind közül a legszégyenteljesebb, amelyről mindenki tudomást szerezhet tizenhat egész éve: a lánya.
Sokat ültem a közös házunkban, mert otthonnak nem nevezném, azon merengve, vajon tudja e, hogy valójában mindig mások fizetnek e az ő bűneiért, különös pördüléseiért, amiket a kedélye diktált. A játékos asztal fölött görnyedve a mosolya elárulta, hogy nagyon is, sőt, nem is lát más megoldást. Az a dühös gyerek most Shafiqqal szemben vonja le a következtetést, hogy nem fogja kifizetni a számlát, inkább iszik néhány kört a másik kontójára, mielőtt visszaadná a sok hosszú év és élet adósságát.
- Ugyan, ön is tudja, milyen dühítő ez! – csattanok csak halkan – Mikor akarunk valamit, és olyan közel jutunk hozzá, de elérve rájövünk, hogy nem pont az, amire vágytunk. Ez emberekre is áll, Mr. Shafiq, de okosabb embernek gondolom annál, hogy olyan ellenfél ellen harcoljon, amellyel szemben nem nyerhet. Ne bántsa meg, rendben?
Tudom, hogy mikor kimész azon az ajtón, mikor kimondott a jégnek is beillő szavakat a búcsúzásra, valahol sejted, mire és kire céloztam, de nem firtatom tovább. Kilép csak egyszerűen, ridegen és keményen, ahogy befelé is érkezett, én pedig megvárom a végső nyikorgást, mielőtt dühösen belerúgok az itt hagyott asztalba.
- A megátalkodott, karót nyelt mindenit… - szitkozódom, és valahol szórakoztatónak találom, hogy még a távozása után is megválogatom a szavaimat, mintha bizony hallhatná – Te jó ég, remélem, soha nem leszek ilyen!

Ez persze hazugság, és percek kérdése, hogy rájöjjek, nagyon is vágyom a szerepére, az öltönyös igazságosztóéra, aki csak így viharzik ki a beszélgetésekből, mögötte pedig asztalt rugdaló diáklányok maradnak. Élénken él bennem Louise minden szava, és egy utolsó fáradt, engedő fújással magam is kifelé indulok. Könnyebb lenne ezt csörtetésnek titulálni, de nincs itt senki, aki kifogást tehetne a zajongásra, és nekem pont arra van szükségem, hogy legalább egy kicsit levezessem a tehetetlenségből fakadó puffogásom. Kilépek az utcára, nem vagyok rest kivágni az ajtó szárnyát, ami nagyot döngve csapódik a falon. Nem érdekel, itt ólálkodik e még, vagy végképp távozott, lassan magamra erőszakolom a korábbi rezzenéstelenséget, de ez már elkésett gesztus a csapkodás után. Leporolom a zakómat, afféle pótcselekvéssel adózva az eseményeknek, rágyújtok, és a füstöt bámulva gondolok arra, hogy bármennyire is hinni akarom, hogy nem érdekel, nem számít, nem lényeges többé a bosszú, a vágy a törlesztésre… ez nem igaz – de most már tudom majd, nem egyedül kergetem a gonoszt azon a végtelen körön. Talán én nem leszek elég hosszú életű ehhez a vállalkozáshoz, de lesz kinek a kezébe letenni a fonalakat.
De addig is  hazasétálok a ködös városban, egykedvűen dohányozva, az eső illatát inhalálva, amíg elérkezik a játszma legvége, talán hamarabb is, mint bármelyikünk számít rá.