Roxfort RPG

          Hát ez a nap is eljött. Nem gondoltam, hogy fel fogom venni ezt az öltönyt még egyszer, nem igazán érzem magaménak. Igaz, mindenki azt mondta, hogy jól áll a világoskék, de akkor sem hiszem, hogy ezzel a darabbal kéne próbálkoznom. Inkább választok egy másikat. A szekrényhez lépek és már kiveszem az első kezembe akadó barna darabot, de meggondolom magam. Ez az este a mulatságról fog szólni, az újrakezdésről. Még akkor is, ha holnap egy olyan dologba kezdek bele, ami teljesen ellentétben áll az éjszakával.
          Belebújok a cipőbe, elvégzem az utolsó simításokat az öltözékemen és már indulok is. Ez lesz az első olyan alkalom, amikor az iskolán kívül fogok találkozni sok diákkal. Gondolom ők is legalább olyan kíváncsiak rám, mint én rájuk. Főleg azok után, amit a Sötét Varázslatok Kivédése eddigi tanárairól hallottam.
          A hoppanálásnak köszönhetően az egyik helyen eltűnök, a másikon pedig felbukkanok. Még van tíz percem a hivatalos érkezési idő előtt, de muszáj néhány szót váltanom Leonnal. Azonnal a keresésére is indulnék, ha nem várna már az előkertben.
          - Fegyverszünetet szeretnék ajánlani – lépek oda hozzá. – Ha tovább nem, a bál idejére.
          Tudom, elég nyers ez így, azonnal ráborítva a mondandómat, de nem akarom, hogy azt higgye a fegyverszünet miatt mindjárt puszipajtások is leszünk. Nem leszünk, mi sohasem.
          - Akkor ezt meg is beszéltük.
          Kivételesen kezet rázok vele, hogy lássa, tényleg komolyan gondolom a tűzszünetet. Még mindig van idő az első vendégek érkezéséig, mégis egy furcsa eddig nem tapasztalt érzés kezd eluralkodni rajtam. Érzések, amik eddig csak külön-külön uralkodtak el rajtam; a kíváncsiság, az ismeretlen utáni vágy, a remény, hogy tényleg nem történik semmi az éjszaka folyamán. És az izgalom, hogy másnap minden rendben legyen, és addig is tudjak úgy mosolyogni, mintha minden rendben lenne.
          Aztán szép lassan érkeznek a vendégek, ahogy elmúlik a kapunyitás ideje. Egyesével minden érkezőhöz odamegyek, bemutatkozom neki és adok egy kisebb fáklyát. Szándékosan kerülöm az iskola témáját, nem akarom, hogy tanárként tekintsenek rám. Arra lesz még kilenc hónapjuk, és van még addig néhány napjuk. Odaintek magam mellé egy pincért, aki minden felnőtt korú érkezőnek egy pohár koktélt ad, a fiatalkorúak pedig választhatnak a különböző alkoholmentes italok közül.
          A bál megnyitóját koránra tettük, a máglya most még nem fog olyan jól mutatni, mint majd este a sötétben, de nem is ez a lényeg. Az összetartozás és az újrakezdés is lehetett volna ennek a napnak a mottója, de végül valami sokkal titokzatosabbat választottunk. A szemem sarkából meglátom Minnie-t, akiért kicsit aggódok. Ennyi varázsló között nem biztos, hogy jó ötlet volt szólni neki erről a bálról. Leon igazán felelőtlen tud lenni, ami akár családi vonás is lehet.
          - Mimi! Szia! – Láttam már korábban is, hogy megérkezett, de eddig az érkezőkre figyeltem inkább. – Minden rendben van?
          Nem titkolom, hogy mennyire aggódok érte. Remélem, hogy nem kerül majd túlságosan is előtérbe a mágia. Remélem, Leonnak lesz annyi esze, hogy nem engedi majd belekeverni. Lassan elérkezik az idő, mikor hivatalosan is megnyitjuk a bált.
          - Megkérek mindenkit, hogy foglalja el a helyét a máglya körül, hogy perceken belül meg tudjuk nyitni a mindenki által várt eseményt a máglya meggyújtásával. Köszönöm.
          Még odamegyek az utolsó pillanatban érkezőkhöz. Nekik is bemutatkozok, és elmondom a kérésem. Szerintem már mindenki megérkezett, aki úgy határozott, hogy jönni fog. Meggyújtom a saját fáklyámat, majd elfoglalom a helyem a körben, és két oldalsó szomszédomnak átadom a tüzet. Mikor körbeér a sor, egyszerre hajolunk a máglyához, és gyújtjuk meg. A sejtésem beválik, sötétben sokkal látványosabb lenne, de most nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy itt és most egy csoda van kialakulóban. Nem nagy, csak egy kicsi, de akkor is csoda.

All night long. (https://www.youtube.com/watch?v=_C7UgR_sIW0)

A nyár utolsó napjai olyan hirtelenséggel szaladnak tova, mint az öcsém, ha megemlítem neki, hogy talán leszokhatna az ivásról. Egyik jelenség sem ismeretlen számomra, bár ez utóbbira kevésbé vagyok büszke – de persze ez most csak elterelés, egy nyitott táska fölött térdelek, és a rossz cipzárral bajlódom. Az emlegetett drágaság az ágyamon üldögél, arcán olyan vigyorral, amit más országokban bizonyára büntetnének.
- Szóval a kicsi Minnie felnőtt, és most kirepül, hogy csodálatos pillangó legyen! Elvégre az emberek nem minden nap járnak bálokra. – jegyzi meg kajánul, közben valamit firkálgat az ölében.
- Te tuti imádtad a Hamupipőkét gyerekkorodban, - szólok oda, még mindig a táskával szenvedve – és nincs olyan szerencséd, két nap múlva úgyis visszajövök.
- Hogy aztán Karácsonyig megint eltűnj.
Meglepődöm a hangjában uralkodó szomorúságon, így felnézek az ügyködésből, de már csak az elmélyülten rajzoló koncentrációt láthatom. Nem akarom így itt hagyni, de magammal sem vihetem a mugli öcsémet egy ilyen rendezvényre, egy házba, amiben minden olyan nehezen megmagyarázható, ha az embernek nincs a kezében egy pálca… bár bőven elég lesz Willow jelenléte, gyanítom, lesznek alkalmak, mikor látványos figyelemelterelésre szorulok majd. Leon ugyan megígérte, hogy nem a mágia lesz az est főszereplője, de a legkisebb részlet is okozhat a végtelenbe nyúló papírmunkát, mert valakitől el kell vennünk a kétes emlékeit.
- Te is hiányozni fogsz nekem, de most tényleg hamar visszajövök.
Lehuppanok mellé, az ágyrugók fájdalmasan veszik tudomásul a bővülő társaságom, de ez persze jelentéktelen amellett, hogy Greg félig keserű, félig elgondolkozó arca felém fordul. Átkarolom a vállát, és vetek egy pillantást a kezei között fekvő noteszre, amiben saját magamat láthatom viszont, amint hercegnőként kiszállok egy hosszúkás alakú hintóból… Greg hivatalosan is halott ember.

Mikor másnap kora este nekiállok öltözködni, még mindig felidéződik bennem az a menekülésre képtelen állatokhoz hasonlatos sikoly, amit akkor hallatott, mikor nekiestem. Pechére igen csiklandós alkat, így kétség sem fért hozzá, ki kerül ki a bűn és bűnhődés témakörből győztesen. Elmosolyodom az emlékre, aztán sietni kezdek, mert nagyjából fél órám maradt a vendégek érkezéséig. Leon nyilván életerős görcsök közepette álldogál az előtérben, amit ő udvariasságnak titulál, én azonban túl bohém vagyok ehhez, illetve hivatalosan nem is vagyok a szervezők közé sorolható. A fotós lép ki az ajtómon, és így is álltam az öltözködés kérdésköréhez is: a hercegnőségtől most elvették a kedvem, így a kicsit több mobilitást és elvegyülhetőséget szolgáló külsőm botránkoztathatja meg unokabátyámat a lépcső aljában.
- El se kezd, nem, nincs semmi bajom a női szerepkörrel, de ma valami sokkal izgalmasabbat fogok csinálni: megörökítem a megörökítésre méltó pillanatokat. Nagyon ideges vagy?
- Csak azt akartam mondani, hogy csinos vagy… - néz rám a szeme sarkából, egyenes alakja mintha kissé megremegne – És igen, meglehetősen. Tudom, hogy nem illik ezt, főleg nem veled, de nem lehetne, hogy…
A két perccel később kint lezajló, éj leple alatti titkos dohányzás elég árulkodó a kapcsolatunk milyenségéről – ki sem kellett mondania, mire gondolt. Ez persze az iskolában nem mérvadó, de jó tudni, hogy titokban mindig van valaki, aki megérti az efféle problémákat. Az első vendégek érkezése miatt visszasiető unokabátyám a kötelességei rabja, és én nagyon szeretném, ha ma este mégis jól szórakozna a szervezéssel eltöltött frusztráló napok után. Viharsebességgel fejezem be a pöfékelést, ekkor ugyanis feltűnik a szokatlanul elegáns Willow, aki gyanítom, kevésbé fejezné ki a lelkesedését a cigaretta látványára, mint az amúgy is teljes ellentéte Leon. Legártatlanabb mosolyaim egyikével lépek mellé az egyik kedvenc gépemmel felszerelkezve, és kattintok párat, míg ő fáklyákat oszt az érkezőknek. Mindenkinek jut egy kacsintás, egy vidám kis intés, elvégre olyan rég találkoztunk, és olyan sok minden lezajlott azóta, de nem felejtek el rájuk a lencsén túl is figyelni.
- Szép estét neked is! – emelem meg képzeletbeli kalapomat – Egyelőre igen, de várd csak ki a végét.
Nem teszem hozzá, csak magamban, hogy remélem, ezúttal nem lesz igazam, hiszen igen kellemetlen folytatása lenne a jó hangulatnak, ha egy amneziátor is közreműködne a párosunk tevékenységében, mert valami félremegy. Leon és ő amúgy is képesek spontán katasztrófákat generálni, ha ehhez hozzáadom a saját balszerencsémet, illetve a vendégek esetleges rossz lépéseit a koreográfiában, nem nehéz egyből a rosszra gondolni.
Mivel Willow láthatóan nem szabadul még egy darabig, egy intéssel tovább sodródom, elvégre régi ismerősöket, barátokat kell üdvözölnöm, cinkosan kacsintanom és lelkendeznem az eleganciájukon. Tulajdonképp olyannyira belemerülök a szórakoztató pezsgésbe, hogy elérkezik a máglya meggyújtásának ideje, így az egyik kezemben a saját kis fáklyámat, a másikban a gépemet egyensúlyozva adom át magam a pillanatnak.

Hallom az ébresztőóra rikácsolását, mely felvert igen békés álmomból. Kinyújtom a karom, kézfejemmel ide-oda tapogatok, hogy vajon hol lehet az az ördögi szerkezet. Kitapintom a formáját, aztán akkorát csapok a tetejére, hogy csak nyekken. Elhallgat. Végre, gondolom, és felülök az ágyban. Elgondolkozok, hogy miért is állítottam be ezt ilyen koránra. Hajnali 8. Beleremegek a gondolatba, hogy a Roxfortban még hamarabb kell majd kelnem. Eltelik egy perc mire kitisztulnak a gondolataim. Milyen nap van ma? 22-e. Hisz ma van a bál! Hát persze! Magam is meglepődöm a reggeli bambaságomon. Visszanézek a párnámra. Nagy a kísértés, hogy még legalább egy él órát szunyáljak. De a fenébe is! Dolgom van, sok dolgom. Készülődnöm kell. Felkelek, megmosakodom, felöltözök. Mindig meglepődök, hogy a szállodai szobákban, mennyire tiszta a fürdőszoba. Pedig minden évben itt szállunk meg anyuékkal, ha feljövünk az utolsó két héten Londonba. Gondolkozok, mik is a mai teendőim. Mindenképpen kell valami elegáns cipő a bálra. Valami piros. Csak egy estélyim van, az is vérvörös színű. Kinyitom a szekrényt, s kiemelem az említett ruhadarabot. Nem nőttem én ezt ki? Felpróbálom, s szomorúan veszem észre, hogy hosszában már kicsi rám. A francba! Szólok Anyának, aki töprengeni kezd. Majd egy zsáknyi galleont nyom a kezembe, közölve, ha már cipőt veszek akkor, vegyek ruhát is. Örömmel bólintok, és elindulok.

Amint benyitok Madame Malkin Talárszabászatába, egy kedves asszony fogad.
- Mivel szolgálhatok kedves? - kérdezi mosolyogva.
- Egy estélyi ruhát szeretnék, hozzá illő cipővel - válaszolom a tőlem telhető legudvariasabb módon. Az asszony tetőtől talpig végigmér, aztán egy intéssel odahívja az egyik lebegő mérőszalagot.
- Magácskának valami különleges kell. Melyik házba jár? - kérdezget, miközben engem buzgón méricskél a lebegő szalag.
- Hollóhátas vagyok.
- Hmmm... Valami kék kell akkor. - motyogja alig hallhatóan. - Magácska is a bálba megy, ugye?
Megrökönyödve nézek rá. Honnan tudja? Hisz nem is mondtam neki? Vagy ennyire híres lehet az esemény? Mintha hallaná a gondolatmenetem, válaszol fel nem tett kérdésemre.
- Többen is jöttek a héten, ugyanúgy ruhát csináltatni. Ahogy látom, azonban magácska az utolsó pillanatra hagyja a vásárlást. - rám pillant, közben észreveszem, hogy a szalag már a keze felé repül. - A ruha olyan két órán belül készen van. Ne felejtsen érte jönni!
Válaszul kinyögök egy köszönöm-öt, elbúcsúzok, aztán kilépek az üzletből.

- A Mágus tér! - kiáltom, s kieresztem a hopp-port a kezemből. Egy pillanat, s az említett helyen találom magam. Kicsit émelyegve kilépek a kandallóból. Felrémlik bennem, hogy miért is utálok így utazni. Minden alkalommal, telemegy az orrom füsttel, amitől köhögőrohamom lesz. Könnyes szemmel felnézek, még egy kicsit krákogok, aztán elindulok a kiszemelt üzlet felé. Kinyitom a Diadém ajtaját, s amint belépek az eladó már ferde szemmel méreget. Koboldok. Mikor nem mogorvák?
- Mit tetszik? - kérdi nem mindennapi orrhangon.
- Egy nyakláncot szeretnék, egy kék estélyihez. - mondom zavartan. A kobold élesen rám néz, aztán eltotyog az egyik szekrényhez. Elhúzza a vitrint, s egy ezüst láncot vesz le a polcról. Visszatotyog, és felém nyújtja. A vékonyka láncon egy szem alakú medál van. A pupilla közepén, egy zafírra emlékeztető, kék kristály pihen.
- Ez egy olcsóbb darab. 10 galleon. Megveszi?
- Igen! - elmosolyodok, s a kobold kezébe nyomom az árát. Ő átadja a becsomagolt ékszert, és én boldogan lépek ki az üzletből.

Nincs időm, hogy belenézzek a ruha csomagolásába. Amint kifizetem, már rohanok is vissza a hotelba felpróbálni. Az ágyamon ülve bontom ki a kis csomagot. Amikor kiemelem a ruhát, elakad a lélegzetem. Egy gyönyörű kék-fekete estélyit tartok a kezemben. Mellrésznél, mintha egy fekete madár szárnyai bontakoznának ki. A szoknyarész nem hosszú, de nem is túl rövid, olyan térdig érő. Az ujjak vállrésznél ki vannak vágva. Egy percig még gyönyörködöm a ruhában, aztán kibontom a cipőt is. Kis kék-fekete balettcipő, amit látszólag a ruhához terveztek. A sarka egy picikét megemelt, de nem annyira, hogy elbotoljak benne. Sose szerettem a tűsarkú cipőket. Egyszerűen tökéletes. Behunyom a szemem, s veszek egy nagy levegőt. Egyre inkább tudatosul bennem, hogy mennyire várom az estét.

17:00-kor elkezdek öltözni. A hajamat kifésülöm, és egy feltűzött, kontyszerű frizurát csinálok. Belenézek a tükörbe, felrakok egy halvány sminket is. Felöltöm a csodálatos ruhát, hozzá a topánkámat, majd végül az ékszert. Anyu vet rám egy utolsó pillantást, s örömmel megjegyzi, mennyire csinos vagyok. Fogom a táskámat és elindulok. A kúriát hagyományos busszal közelítem meg. Eszem ágában sincs zsupszkulcsot, vagy hopp-port használni. Mire észbe kapok, már a hatalmas bejáratnál találom magam. Elakad a lélegzetem amikor belépek. A kert valami gyönyörű. Az emberek szebbnél szebb ruhákban nyüzsögnek. Kábulatomból a házigazda, Willow Fawcett ver fel. Bemutatkozok, majd illendően pukedlizek. Ő egy széles mosolyt küld felém, majd elmagyarázza a tennivalókat. A kezembe nyom egy fáklyát, aztán továbbsiet az újonnan érkezőkhöz. Valahol egy fényképezőgép kattan, a vakuja hirtelen elvakít. Meghúzom magam ez egyik sarokban a máglya meggyújtásáig. Ekkor én is beállok a körbe, s miután a hatalmas lángok fellobbannak, már csak a gyönyörködésre tudok koncentrálni.

Mire körbe nézek eljött az augusztus vége… eltelt a nyár. Unom a nagyszülőket, mehetnékem van. Pont kapóra jön hát a bál, addig sem kell az öregekkel pusztulnom. Sajna az erre a nyárra lehetséges Londonban tölthetett időmnek már a végére jártam, így nem is találkozhatom Miyuuval tanévkezdésig… de várom már a pályaudvart, a King’s Crosson fütyülő vonatok hangját, hogy ismét találkozhassunk a Roxfort Expresszen. Addig viszont, az egyetlen lehetőséget, hogy meglógjak a vén csontoktól – ez a bál jelenti.

Késő délután van, ideje hát készülődnöm. Zuhanyozom, lenyúzom arcomról az ősemberi szőrzetet, majd előkotrom nyáron vásárolt öltönyömet (http://s22.postimg.org/xk5ztw1z5/3b72f989dba14f3da887a0faac501c46.jpg) a szekrényemből. Lassan simítok végig a hűvös, fekete szöveten, s előtörnek az emlékek, mikor a leányzóval idén nyáron színházban voltunk… Mily boldog este volt, s emlékszem mennyire jól éreztük magunkat. Akaratlanul is összeszorul a szívem, hogy nem lehet velem.

Lassan húzom magamra a gúnyát, mintha második bőröm lenne – simul rám a nadrág és az ing. Gyakorlott mozdulatokkal kötöm meg a nyakkendőmet… valami csak kifizetődik a nagyapámtól tanultakból. Gyors mozdulattal bújok a cipőmbe, kanyarítom magamra a zakómat, és már dudálnak odakint. Pár pillanat, s hallom nagyapám hangját is – Megjött a taxi!

Pálcámat, a zakóm belső zsebébe rejtem, még egy utolsó pillantás a tükörbe… pöpec.

Bepattanok a taxiba, s megadom a meghívón szerepelt Lutece kúria címét. Kissé idegesen az órámra pillantok, 18:45… de ekkor gurulunk be a hatalmas kastélyhoz. Végignézem a impozáns épületet…

- Aztarohadt… - csúszik ki a számon, de a taxis csak egyetértően bólogat. - Van mit a tejbe aprítaniuk – teszi hozzá fancsali képpel. - Van biza – válaszolom, előkotrom a tárcámat, s rendezem a cechet.

A kapun belépve egy teljesen új világ tárul ki a számomra… Vazze, ez majdnem olyan, mint a Roxfort – villan át a gondolat. Nem is sejtettem volna, hogy ilyen jól megy Lutece-éknek. Bentebb kerülök… a meghívást megköszönve lekezelek a házigazdával, és én is megkapom a fuck ya-t. Süti, lassan itt az idő, s lehet pirománkodni. Magam is a máglya felé veszem az irányt, ismerős arcokat keresek… azért remélem csak nem lesz dög unalmas ez az este.

but I'm the chosen one... (https://www.youtube.com/watch?v=JSvnxv_Mh2A)

Nagy lélegzettel fújom ki a levegőt, ahogy kilépek Hermione lakásának ajtaján, és tudatosan menekülési utat – utakat keresek. Tudom nagyon jól, szükségem lesz rá, hiszen a bájos és imádni való leányzó egy vérengző boszorkánnyá változik, amint észreveszi mi történt a jegyzeteivel. Nem tehetek róla… egy apró és ártatlan kávéfolt, semmi több. Teljesen véletlen volt, és abszolút nem az én hibám. Már miért is tehetnék én arról, hogy a fél csészével ráborítottam a kávézóban mikor a pincérnő nagy kegyesen végigforrázta a karomat, mert túl kicsi volt számára a pohár szája… vagy mittudomén.

Addig jó, amíg ezt nem kell szemtől szemben elmagyaráznom… Pillantok jobbra – pillantok balra, mikor hurrikánként csattan a falakon is átszűrődő sivítás… - HARRY!

Ehe-ehe… észrevette – nagyot nyelek, akaratlanul is elvigyorodom. Remélem, nem futok össze vele ma este, aztán ha mégis, addigra már lenyugszik.

Nyakamba veszem a lábaim, és a járókelőket kerülgetve elinalok… Voldemort ide vagy oda, Mio-tól jobban félek. Azért nekem is van életösztönöm, ám remélem, ismét megúszom egy újsággal való tarkón csattintással. Imádom ezt a nőt, csak ne lenne ilyen heves a vérmérséklete.

Lutece kúria, az meg vajon hol ménkűben van… még szerencse, hogy van még időm, meg aztán a meghívón is szerepelnie kell. Ahogy távolabb kerülök immár nyugodtabban lépdelek tovább a Black ház felé. Az ostrom utáni nyarat már itt töltöttem. Van mit kipofozni a helyen, de időm van bőven. Már nem kell horcruxok után a világot járnunk. Ejtőzöm hát egy keveset, aztán ahogyan egyre jobban közeleg az este mégis csak készülődni kezdek. Nem akarok elkésni… felpattanok az első buszra, ami irányba visz, és unottan számolom a megállókat… egészen addig, míg újra eszembe nem jut a kora délután. Jajj nekem, ha Mio is ott lesz. Végül is, beszéltünk róla… azt mondta nincs kedve ehhez a felesleges csicsához, csak időpocséklás… - mindig is tudtam, hogy a süveg igazából büntetésből osztotta a griffendélbe, mert a lelke egy az egyben egy hollósé. Viszont, hogy mégis így alakultak a dolgok kinézem belőle, hogy ha már másért – bosszúból felbukkanjon, és az orrom alá dörgölhesse baklövésem.

Ahogy elmélázom a gondolataimban mire észreveszem már meg is érkeztem. Kissé meredt végtagokkal szállok le a buszról, s egy jó nyújtózkodás után belépek a nyitott kapun.

- Szép hely, azt meg kell hagyni.  – pillantok körbe a lassan kibontakozó kertre, s főépületre. Követem a fényeket és a zsibongást, mígnem találkozom a házigazdával. Az udvariassági köröket letudva, s egy fáklyával gazdagabban magam is elindulok a többiek után, hogy a bál végre a kezdetét vehesse… ám szemem sarkából folyamatosan figyelek, hogy vajh honnan jöhet az a bizonyos felcsavart újság, s az apró kéz, aki azt tartja.

Room of Angel (https://www.youtube.com/watch?v=NdXCsXcs6nA)

-   Nahát, máris visszahoztad? Ráért volna még, én már átrágtam magam rajta… - mosolygok Harry-re – Gyere csak be, épp teát főzök.
Bezárom az ajtót, aztán nem is várva választ a konyha felé veszem az irányt. Kicsi, épphogy egy ember meg tud benne fordulni, de a célnak éppen megfelel. Ahogy otthonom többi része is. Nehéz ennél tágasabb lakáshoz jutni Londonban jó áron. Ám nyugodt, és csendes környéken van, tökéletes arra, hogy a napjaimat tanulással és pihenéssel tölthessem. És erre szükségem is van, ha nemsokára vissza akarok térni a Roxfort-ba. Az elmúlt időszak idegőrlő volt, ráadásul lemaradtam a tanulással is… minden egyes tantárggyal. Persze, a tanárok nyilván megértik majd - Ron is folyton ezt szajkózza. Nem várhatják tőlünk azt, hogy minden úgy menjen tovább, mintha mi sem történt volna. Persze, valószínűleg igaza van. De én nem ezt várom magamtól. És ez az oka annak, hogy a nyarat vaskos könyvek társaságában töltöttem.
-   Milyen teát kérsz? Van gyógynövényes, epres meg sima fekete! - kiabálok ki, miközben a teafőző fülsértően sikítani kezd, így alig hallom Harry válaszát. Elzárom a gázt.
Mire kilépek a kis helységből, be az apró nappaliba, már csak az ajtócsukódást hallom. Siet: dolga van. Csupán a lépcsőházból hallatszik egyre tompábban a szapora léptek zaja. Vállat vonok hát, majd fogom az asztalon hagyott jegyzeteket. Szórakozottan pörgetem át, miközben elindulok a könyvespolchoz, ahol a többi tankönyvem is sorakozik: szépen egymás után, minden egyes tanévé. Csupa szép emlék, az ártatlan gyermekkorból…
-   HARRY! – hördülök fel aztán hirtelen, ahogy megpillantom az irdatlan kávéfoltot, mely szinte teljesen olvashatatlanná tette a lapokat. Az ablakhoz szaladok, hátha még elkapom a menekülő csirkefogót, ám az utca épp olyan kihalt volt, mint Csernobil az erőmű robbanása után. Ugyan apró bosszúság, ám a nap hátralevő részére mégis rányomta bélyegét. Képtelen voltam nyugton ülni: annyira nem tudtam koncentrálni, hogy a rúnaismeret jegyzet sorai a sokadik olvasás után se tudtak értelmes gondolattá összeállni fejemben.
~ Gyáva alak… ~ tért vissza dühöm újra meg újra. ~ Igazán vehette volna a fáradtságot, hogy legalább bocsánatot kérjen… ~
Végül feladtam. Szombat délután négy óra volt, és én ott ültem az albérletemben. Más fiatalok ilyenkor randizni mennek, vagy legalábbis szórakozni. Persze, eszem ágában se volt plázázgatásra szánni az időt, de ha már hasznosan nem tudom, hát legalább kellemesen töltsem el.

Nem sokkal később már a tükör előtt álltam. A ruha, az az élénk piros darab, amit még Fleur-ék esküvőjén viseltem valahogy nem azt a benyomást keltette most, mint régen. Ugyan csak egy év telt el, ám az események mégis szomorú nyomot hagytak rajtam. Ha egész nyáron hamburgeren éltem volna, se tudnám visszaszedni az elpárolgott kilókat… Eredetileg nem is akartam elmenni erre az ostoba bálra. Időpazarlásnak tartottam az egészet, most mégis bosszantott a gondolat, hogy amúgy se mehetnék. Egyszerűen a puszta látványom alkalmatlanná tett. Csüggedten roskadok a fotelba, mire Csámpás fájdalmasan jajdul fel. Ráülhettem a farkára, ám még mielőtt bocsánatkérően megsimogathattam volna, ő már sértődötten eliszkolt a hálóba. Kész: ez az egész bálosdi buta ötlet volt. Fogom a telefont: fel akarom hívni Harry-t, ám csak a hangposta válaszol.

Nem maradt más hát…

Amikor megérkezem a Lutece kúria elé bátortalanul húzom össze magamon a vállamra terített fekete kendőt. Egész ide úton az volt az érzésem, hogy mindenki a melleimet bámulja… vagyis azt a zselés valamit, amivel kipótoltam. Persze, ez nyilván hülyeség, de melyik embernek nincsenek rögeszméi? Így legalább kinézett rajtam valahogy ez a bosszantóan elméretezett gönc, és nekem se kell Csámpással töltenem ezt a szép nyári estét. Amúgy se tudtam kiimádkozni az ágy alól.
Mostanra minden haragom elszállt, így kedves mosollyal üdvözlöm a kezembe nyomott koktélos poharat, ami kellően szórakoztató és megértő partnernek ígérkezett erre az estére. Nem sokkal fáklyagyújtás előtt álltunk, így már a vendégek többsége megérkezhetett. Igyekszem megerőltetni magam, felismerni az embereket, összehozni az arcokat a megszokott taláros-iskolai emlékképekkel. Aztán meglátok egy igazán ismerős figurát: vagyis leginkább a tarkóját, nem sokkal előttem. Ennél jobb alkalom nem is kínálkozhatott volna! Megint felmegy bennem a pumpa, ahogy felsejlik szegény pórul járt jegyzetem emlékképe. Így hát hirtelen felindulásból üdvözlöm Harry-t a lapockájára mért jól irányzott ridikül-lendítéssel…

To Zanarkand (https://www.youtube.com/watch?v=RPnElw4TloE)

Nem túl nagy boldogság, ahogy reggelente nem a megszokott hőség fogad, ahogy az esték zordabbak és az ember lassan visszaszokik a jó meleg rumos teára. Nagy ellenségem a hideg, de mindig le tud győzni. A nyár utolsó napjait nem is lehetne szebben megkoronázni, mint egy bállal.
Fabian és Chelsea „én is akarok jönni” hisztijét már tegnap este meg ma délelőtt letudtam, volt pohártörés, sírás, fenyegetőzés. Anya inkább fogta ma mindkettőt és elvitte őket valami gyerekrendezvényre. Olyan hálás vagyok érte, hogy holnap tuti veszek neki egy nagy csokor virágot.
Nem igen teszem magam oda a készülődésbe, de ahogy a nyakkendőm felhúzom elégedetten nyugtázom, hogy nem is áll olyan rosszul az öltöny, mint amennyire kényelmetlennek érzem. Fabian miatt a kicsit röhejes szuperhősös nyakkendőt veszem fel, mert megígértette velem. Szerinte Batman annyira menő, hogy a Roxfortban is ilyet kéne hordanunk.
A legnagyobb laposüvegemre esik a választás ami még pont elfér az öltönyöm belső zsebében. Különleges alkalom, ezért egy tizenkét éves whiskey a választásom. Nem kockáztatok, nem hinném, hogy fiataloknak felszolgálnak alkoholos italokat jobb biztosra menni. Persze ha már emelkedett lesz a hangulat nem lesz nehéz dolog a konyhából elcsenni ezt azt.
Ahogy utoljára mérem magam végig a tükörben elgondolkodok, hogy miért is megyek el. Igazából nincs senki konkrét akihez indulnék vagy bárki akivel megbeszéltem, hogy én is ott leszek, de valahogy a körítése annyira tetszett, hogy ellenállhatatlan programnak ígérkezik az egész. Sőt oldottabb hangulatban talán még ismerkedhetek is.
A taxi út eseménytelen, hangulatomat az izgalom és félelem borzolja. Most már tartok tőle, hogy kik lesznek ott. Inkább előre nyugtatom az idegeim és meghúzom a tiltott varázst. A kesernyés ízt még a gyomromban is érzem, de hozza a kellő hatást. Magabiztosan nyitom ki az ajtót és indulok a bejárathoz, ahol  Mr. Willow fogad bemutatkozással. Kezemet nyújtom és mélyen a szemébe nézve veszem át a fáklyát miközben elharsogom a nevem.
Már csak ezért a máglyáért megérte eljönni.  A meggyújtásáig elfogadom a felajánlott alkoholmentest és egy sarokba vonulok, ahol azt kiöntve finomabb ízeket töltök a poharamba a laposüvegből. Mikor megindul a nép igyekszem a sor végére pozícionálni magam, csak hogy tudjak nézegetni. Elég vegyes vágott a társaság, de ettől csak még jobb. Ki akarna elvégre csak felnőttekkel mulatni.
A többiekkel együtt gyújtjuk meg a máglyát, elég tetszetős látványt nyújt. Csak ekkor veszem igazán szemügyre a kertben emelkedő épületet is, nem semmi kis házikó.

Moby - Porcelain (https://www.youtube.com/watch?v=rqpvmoOkqRg)

(előzmény: http://www.roxfort.frpg.hu/index.php/topic,11561.msg60922/topicseen.html#msg60922 (http://www.roxfort.frpg.hu/index.php/topic,11561.msg60922/topicseen.html#msg60922))


Az első, amit Sam érzett, amikor kinyitotta a szemét, az a lüktető fájdalom volt, ami valahol a szemürege mögött kezdődött és, ami néhány pillanat alatt átterjedt a halántékára. A bőre alatt futó erek valósággal lüktetettek.
Megpróbált felülni - még a mozdulatsor feléig sem jutott -, ám fájdalmas nyögéssel visszazuhant a matracra, a kényelmes és biztonságos takaróhullámok közé. A poharazás Ashley-vel jobban megviselte, mint azt remélte. Megpróbálta felidézni a tegnap estét, de nagy erőlködéstől az emlékei szilánkokra estek szét az agyában. Felpillantott a párnáról - nem akarta megkockáztatni az újbóli felülést -: a teli whiskys üveg most üresen ásítozott a rozoga asztalon. Jócskán kirúghattak a hámból. Mindazonáltal nem fetrenget egész álló nap az ágyban. Folytatnia kell a csomagolást és vár rá egy bál, ami egyfajta nyárzáróként funkcionált a roxfortosok között. Nem nagyon rajongott a hasonló estékért, de az utóbbi hónapok eseménye átértékelt benne jó néhány dolgot. Ideje jobban nyitnia a világ felé. Ki tudja, hogy melyik lélegzetvétele lesz az utolsó.
Nagyon lassan felült. Körkörös mozdulatokkal megmasszírozta ütemesen doboló halántékát, majd az asztalon álló ezüst kancsóhoz botorkált. Az éjszaka folyamán szája teljesen kicserepesedett, a torka pedig kapart a szárazságtól.
Megmarkolta a kancsó fülét, és az apró, egyszemélyes fürdőszoba felé sétált. A botladozás talán jobb jelző lenne arra, amit Sam mozgás gyanánt előadott.
Megnyitotta a csapot, és félig megtöltötte a kancsót jéghideg csapvízzel. Az üstökét is mellé tette. Abban a pillanatban, hogy az éltető víz megcsókolta a tarkóját, újjászületett. A fejfájása is elviselhetőbb volt. A pólusai úgy szívták magukba az élénkítő folyadékot, mintha a bőre egyik pillanatról a másikra szivaccsá változott volna.
Elzárta a csapot, s visszasétált a szobába. Töltött magának egy pohár vizet, amit egyetlen korttyal magába döntött. Újratöltötte. Most már csak aprókat tudott kortyolni, mert érezte, hogy a folyadék kezdi megülni a szüntelenül liftező gyomrát.
Mikor már többé-kevésbé a józanság határán állt, végig hordozta másnapos tekintetét a szobáján: átható alkoholszag terjengett, a hátrahagyott csomagjai- tekercsek, pennák, néhány könyv és a seprűje - úgy hevertek szanaszét, mint megcsonkított testrészek egy elhagyatott csatamezőn. Ennek Tom nem fog örülni.
Egy ugrással az ablaknál termett: megfogta a kilincset és egy határozott mozdulattal - a rozsdától megvénült zár hajlamos volt arra, hogy csak sokadig húzásra engedelmeskedjen - kitárta. A beáramló reggeli, zúzmarás levegő egy pillanat alatt felébresztette.
Újonnan szerzett erejével szűk félóra alatt renddé szervezte a káoszt: a könyvei és egyéb iskolai felszerelései már a ládában várták a Roxfort Expressz indulását.
Visszasétált a fürdőbe: gyors, hideg vizes - valamelyik vendég megint elhasználta a meleget - zuhanyzás után törülközőt csavart a teste köré. Belebámult a csap fölött lógó, repedezett tükörbe. Varázslat nélkül aligha fogja vállalhatóvá változtatni azt a szénaboglyát a fején, amit frizurának csúfoltak. Tett néhány reménytelen mozdulatot, hogy a koponyájához ragasszon néhány égbe meredő hajtincset. Hamar visszavonulót fújt.
Visszasétált a szobába, s felöltözött: a fekete mugli farmernadrágjához szürke pólót húzott. A lábára tornacipőt húzott, és komótos-kótyagos léptekkel lesétált a hallba.
Amikor Sam feltűnt a lépcsőfordulóban, Tom rávillantotta fogatlan mosolyát. Az immár ötödéves griffendéles biccentett, majd elfoglalta a szokásos helyét a terem egyik félreeső sarkában. Elég messze volt a nyüzsgéstől, viszont elég közel ahhoz is, hogy láthassa az újonnan érkező boszorkányokat és varázslókat. Tegnap estig még minden reggel az ajtót kémlelte, várva, hogy Ashley mikor bukkan fel sugárzó mosollyal. Már nem várt senkit. Akire szüksége lett volna, ő már soha többé egyetlen ajtón sem fog belépni.
Pár perccel később Tom felbukkant az asztalánál, kezében egy nagy tál tojásrántottával és egy pohár frissen facsart narancs djuice-zal. Mondjon bárki-bármit: a fogatlan kocsmáros a maga módján remek szakács volt.
Sam egyre növekvő étvággyal fogott hozzá a reggeliéhez. Apró karikákra szelte fel a tojás halomra fektetett virsliket. Hatalmas adagonként tömni kezdte magába az ételt. De olyan tempóban, mintha attól tartana, hogy bármelyik pillanatba elvehetik tőle. Nem egészen tíz perc múlva a tányérján nem maradt más, csak két koszos, ketchup pecsétes evőeszköz és egy olajtól foltos szalvéta. Ideje elkezdeni a napot!
Lassan - a jól lakottságtól dudorodó hasa nem engedte meg a hirtelen mozdulatokat - felegyenesedett a székből. Megköszönte Tomnak a reggelit, majd távozott a Foltozott Üstből. Ezúttal viszont nem az Abszol út mágikus ösvénye felé igyekezett, hanem a koszosan csillogó London belvárosa felé vette az irányt.


A mugli Londonnal csak egy dolgot utált jobban: a mugli tömegközlekedést. Valamiért az gondolják az emberek, hogyha közvetlenül a metró ajtajában várják ki a soron következő megállót, akkor az utazási idő gyorsabban telik majd. Azért ez mégsem egy zsubszkulcs.
Fáradtan, ingerülten és a szokásosnál is csapzottabban nyitott be a dohos, füstös kocsmába. Biccentett Tomnak - aki épp egy menthetetlenül koszos poharat próbált meg tisztára törölni egy még koszosabb rongydarabbal -, és némán felrohant az emeletre. Elfordította a kulcsot, s miután a zár halkan kattant egyet, belépett. Óvatosan lefektette a kezében szorongatott emberméretű vászontáskát az ágyra, majd, a mai nap már másodszor, úgy döntött, hogy lezuhanyzik. Le akarta mosni magáról az utazás okozta frusztrációt és mély melankóliát. Most döbbent csak rá, hogy halálfalókkal pálcapárbajozni sokkal kellemesebb és felemelőbb elfoglaltság, mint öltönyre vadászni.
Miután kellően száraznak ítélte magát, hozzá fogott az öltözködéshez. Pár perc múlva fehér ingben, és burgundi színű öltönyben tetszelgett a szoba közepén. Már csak az öltöny színével megegyező nyakkendő volt hátra, aminek a megkötése - varázslat nélkül - sokkal nehezebb feladatnak bizonyult, mint gondolta. Legalább negyed órájába telt, mire sikerült egy normális, épp kézláb windsort kötnie.
Az öltözködés után ismét a fürdőszobába sétált. Feltett szándéka volt, hogy kezd valamit az elálló hajfürtjeivel. Az eredmény az lett – „fél kiló” hajfixáló után -, hogy a hajszálai egytől egyik a koponyájához ragadtak. Csak remélni merte, hogy nem fest úgy, mint egy pojáca. Miután kellően bál-kompatibilisnek ítélte magát, visszasétált a szobába. Épp az újonnan vásárolt elegáns cipőjét kötötte, amikor megakadt a tekintete a bál szórólapján. Átfutotta újra szövegeket. Ezúttal nem csak felületesen. A hirdetmény szerint pálcát nem vihetnek magukkal. Erről teljesen megfeledkezett. Felállt az ágyszéléről és az éjjeli szekrényéhez lépett. Kihúzta a legfelső fiókot, hogy biztonságba helyezze az egyetlen fegyverét, amivel védekezni tud az éj sötét teremtényeivel szemben. Habozott. Nem igazán akaródzott megszabadulnia a pálcájától. Néhány pillanatnyi néhány töprengés után úgy döntött, hogy nem is fog. Közvetlenül az öve mögé, az ing alá rejtette a fegyvert.
Hanyagul a zsebébe süllyesztette a kezét, majd kisétált a szobából.


Sam, amikor a kapu elé érkezett, megtorpant. A homloka gyöngyözött a feszült izgalomtól. Nem volt az a tipikus bálozó. Mindig kényelmetlenül érezte magát. Attól félt, hogy alulöltözött megjelenése miatt kinézik. Ezúttal úgy ítélte meg, hogy a lehetőségeihez mérten kitett magáért.
Lassú léptekkel elindult az ösvényen, beleolvadva a bálba tartó diáktengerbe. A tekintetét jobbra-balra kapkodva szívta magába az új élményeket. A feje felett elegánsan csillogó fényfüzér világított, balra tőle pedig pompázatos kert terült el. Átfutott rajta a gondolat, hogy a bál nagy részét idekint fogja „átvészelni”.
Jól esne már egy ital…
Végül az első adandó alkalommal lefordult és a hatalmas máglyarakáshoz sétál. A programfüzet szerint - amit befelé menet a kezébe nyomtak -, a felcsapódó első lángokkal veszi kezdetét a nyár utolsó és legimpozánsabb bálja.

The aptly titled... (https://www.youtube.com/watch?v=GLqiQWAXQh8)

-És hogyhogy a Naras bá kísér ki? Mi van, ha hirtelem most akar mindenki árvákat látogatni, és már a sarokig áll a sor, mert nincs portás?- Kérdem ártatlan érdeklődéssel az öreget. Jah... ártatlan érdeklődés... -Najó, csak nem, de szóval teccik érteni.
Mindehhez pedig nyakból kell felfele néznem a bácsira, miután ő jó hetvenes évei ellenére se akar alacsony lenni, én meg állok tőle úgy két lábra, mert nincs több hely a buszon annál.
-Tudod te azt, Tökmag.- Borzolna egyet a hajamon az öreg, de odakapok gyorsan. Most kivételesen nem édesmindegy a hajamnak, hogy mennyire áll hogyan, ugyan ne borzolja már össze. De amúgy igaza van, tényleg tudom én, miért nem valamelyik nevelő kísér el, miért pont az árvaház portása, de olyan lassan megy ez a busz, én meg már türelmetlen vagyok, had próbáljam legalább elütni az időt valamivel.

Merthogy én bálba megyek ám! Én is meglepődtem a meghíváson így a semmiből, de most hagyjam ki, és punnyadjak inkább az árvaházban? Naugye. Mennyibe, hogy az a lány ott valahol előrébb a kék-fekete ruhában is ugyanoda jön?
Én tuti nem leszek ennyire alkalomhoz illő, főleg, ha ez tényleg ennyire ilyen komoly bál lesz, de magamhoz képest azért én is ki vagyok csípve. Egész konkrétan mindenki rámszállt, hogy pont én bálba megyek. Najó, nem mindenki, de több lány és Ms. Saltonstall is úgy döntött, hogy annyira hercegnőt csinál belőlem, amennyire foggal-körömmel ellenkezés nélkül hagyom. Még jó, hogy nem Ms. Grelod akart becsatlakozni, olyan karótnyelt viktoriánus úrihölgyként feszítenék, hogy a fal adja a másikat.

Végülis egész jól kiegyeztünk. Nem vagyok nevetségesen Disney-tündér, bár azt mondjuk nem úsztam meg, hogy a hajam kapjon egy kis göndörítést és két masnis copfot, a ruhát is megúsztam az egyik Leena-ruhával (https://encrypted-tbn0.gstatic.com/images?q=tbn:ANd9GcRW6uwZLgcseMjmGEr9VUQTUOAFNODsu69baxxQsUSVjAQ6MzG7Nw), egy sötétkék, fehér hajszálcsíkokkal kockás darab - köszönöm, kedves Roman "kuzin", mostantól már hivatalosan is ez a neve ezeknek a ruháimnak - úgy nézek ki most, mint egy cuki múltszázadi kisangyal. Vagy egy mániákus gyilkos.
Tessék, a végén még sajnálni fogom, hogy kinövöm ezeket a ruháimat. Mert ugye azért ki fogom nőni őket valamikor. Hadilábon igazából nem is álltam velük, inkább azért nem hordtam őket túl gyakran, mert ismerem magamat, és nem élnék túl a hétköznapjaimat sokáig. Nem olyan rossz csinosnak lenni, csak ráér nálam megtartani azt ilyen alkalmakra.

Bármily hihetetlen, a busz végül méltóztatik elérni a megfelelő megállóhoz is, ahol Naras bával leküzdjük magunkat a járműről.
-Aztán jó kislány legyél, Tökmag, ne szabadítsatok a világra valami ősi istent a kis barátaiddal.- Viccelődik még búcsúzóul az öreg. Vigyorogva átölelem a derekát.
-Biztos nem teccik benézni? Naa. Csak egy kicsit? Teccik tudni, hogy nem harapunk.- Kérlelem még egy utolsó próbálkozásként.
Érdekes, most, hogy belegondolok, soha egyetlen szóval sem említettünk semmi varázsvilággal kapcsolatosat, csak legfeljebb utalgattunk rá, pedig igazából mindketten tudjuk, hogy tud róla, mégis úgy kezeli, mint ha tabu lenne a gondolat is, én meg úgy tűnik, átvettem, amikor ővele beszélek. Pedig annyira nagy cucc nem lehet, van egy csomó olyan gyerek, akiknek muglik a szülei, és azok is megtudják, amikor a grerküket felveszik a Roxfortba, és az árvaházból sem én vagyok az első boszorkány.
-A kedvemért. Na?
-Rendben, Tökmag, talán egy kis időre benézhetek- Adja be végül a derekát a kérlelésemre Naras bá. -De csak ha Ms. Grelod is jóváhagyja. Vele még mi se húzunk ujjat.- Teszi hozzá cinkosan, miközben én diadalmasan belevigyorgok a gyomrába.

Végül elengedem, hogy keressen egy telefonfülkét, mielőtt a bál helyszínéül szolgáló birtokot keresnénk meg. Ez jól hangzik, arról beszél, hogy a portát zárják be. Tehát nem fog nyolcra visszaérni. Lakik egyáltalán azon a portán kívül bárhol? Egész nap bármikor járok arra, ott ül mindig. Áh, biztos csak van valami lakása is, de azért remélhetem, hogy ez azt jelentené, hogy végig marad is, nem?
A kék ruhás lány, akit a buszon láttam, már elment időközben, de szerencsére szállingóznak az érkezők, akik felismerhetően szintén a bálra tarthatnak, úgyhogy nem olyan nehéz odatalálnunk nekünk se.
Na nézd csak! Az a szemüveges srác, aki egy azóta befutó busszal jött az nem...? Na nemár, és tényleg ő lenne? De nem tudom most bizonyítani a sejtésem, a távolodó tarkójából nem derül ki semmi perdöntő, egy öreg bácsi meg egy ilyen rövidléptű kis jómagam meg nem tudja tartani vele a lépést, de majd úgyis meglátjuk a bálon.
Ott, hogy a házigazda egy mosoly mellett egy-egy fáklyával is fogadja az érkezőket, és egy nem elhanyagolható rakás fa ily csinos máglyába van rendezve, ott már biztos, hogy ígéretesen kezdődik ez a bál is. Pláne, amikor közösen gyújtjuk meg a máglyát is. Akinek véletlen lepörkölődne a szemöldöke, mondja csak, hogy nem érte meg az élményt. Ha meri!

Nem vagyok az a tipikus bálbamenős férfi, ugyanis jobban szeretem a magam társaságát, azt a szűk kis családi kört, amit már a megszokottnak mondhatok. Így hogy mi vett rá arra, hogy mégis beálljak a tükör elé és egy majdnem két órás készülődést tudhassak magaménak, rejtély. Ha jobban belegondolok, ilyen tekintetben talán rosszabb lehetek, mint egy nő, de hát az ember úgy dönt, hogy vagy tetszeni akar másoknak vagy nem. Elsősorban magamnak szeretnék megfelelni, és ahhoz igen sok időt kell igénybe vennem, ahogy a keleti bölcsek mondták, nem szerethetsz addig mást, míg magadat nem szereted. Az évek során már eléggé hozzászoktam mindenhez, ami én vagyok, el is fogadtam a tényt, hogy gyógyulni nem fogok, így hát tükörképem mosolyogva nézett vissza rám.
Mögöttem a fotelban Caleb szürcsölgetett valami vörös lét, biztosra veszem, csak bor lehet az édesebb fajtából, szegény gyerek nagyon rászokott a vörös dolgokra, főleg ha van is valami alkoholtartalmuk. Nem tudtam, hogyan jelenhetnék meg az éjszakában. Szeretek elegánsan öltözni, az addig teljesen oké és normális, de hogy egy egész éjszakát kibírjak a szűk öltözetben, amiben lehetséges, hogy akár melegem is lehet, maga a gondolat sokkoló. Odamegyek egy lányhoz, felkérném táncolni, mire hajolnék egyet, kiszakad a nadrágom és máris megvan az est fénypontja: Ian, aki egy folttal a hátsóján szaladgál a vendégek előtt. Vagy éppen az emlegetett kutyaszag, amit tényleg nem tudom, honnan szednek - lehet az irigyeim -, mert nekem nincs olyan. Egész kellemes az illatom, Caleb is azt mondta, hogy egyenesen nekem rohanna, ha lány lenne. Edwinről ne is beszéljünk... néha fura a gyerek, de a legjobb barátom, mindig mellette állok bármiben, ha kell, ahogy ő is mellettem, elvégre ő volt az első, aki megtudta a kis titkomat.
Egy selymes, acélkék inget (http://i.imgbox.com/0vFavS9b.jpg) kaptam fel magamra, s egy fehér nyakkendőt (http://i.imgbox.com/qFx8L8LP.jpg) igazgattam a tükör előtt, hogy a véletlen folytán se tudjam felkötni magam, vagy más tegye meg ezt helyettem, igyekeztem elegáns, ugyanakkor lezser maradni. Alulra egy alkalmi szűkített, sötétkék nadrágot (http://i.imgbox.com/O2cdA4PW.jpg) vettem fel, nem azt a mattot, hanem az átlagosnál fényesebbet, nem akartam úgy kinézni, mint egy ballagó diák. Na, a cipő... azzal gondok voltak. Mivel nem akartam senki hátsó felébe belerúgni, inkább kerülném a hegyesorrú modelleket, s egy könnyebb darabot (http://i.imgbox.com/78ibFNzQ.jpg) választottam, amiben én is szívesen elmászkálok. Mondhatnám hétköznapinak, néha nem árt egy kicsit meghazudtolni a környezeted. Haj (http://i.imgbox.com/bR7HON3H.jpg) tökéletesen belőve, nem kell több. Mondjuk ez mindig így néz ki, a nap huszonnégy órájából huszonnyolcat. Igen, így szoktam felébredni.
- Te miért nem jössz? - kérdezem a mögöttem ülőt, amikor már teljesen késznek láttam magam a tükörben.
- Egy: ha neked nem való a bál, nekem még ugyan nem. Kettő: hogy nézne ki, ha én már úgy megyek, hogy beálltam? Három: van az a csaj - érdekes kifogások, de a jó sose rossz. Csajokról pedig eddig még egy szót sem szólt.
- Milyen csaj? - na most már kezd kíváncsivá tenni. Kérdésemre csak vigyorog, mutogatja a foga fehérjét, aztán c-betűket szórva a semmibe mutogat felém.
- Hát az a csaj, akinek te tetszel. Na, az a csaj, akit lehet elszednék tőled, ezért inkább nem megyek veled - csücsörít és fél szemmel néz rám, mint egy kalóz. Ezt meg ki érti! Bár azt se tudom, melyikről beszél, vagy egyáltalán vannak e ilyenek. Megvontam a vállam, aztán inkább úgy döntöttem, megvárom, míg bealszik, aztán úgy eltűnök innen, mint a kámfor. Percek kérdése volt csak, s már utaztam is a célállomásra.

Egy ideig csak álltam egy helyben, szemmel keresve a helyem, mert egyedül a nagyvilágban olyan elveszettnek és magányosnak éreztem magam, mint egyébként az erdőben eddig még sosem éreztem magam. Nagy a tömeg, mégis egyedülibbnek érzem magam, mintha ténylegesen egyedül lennék. Sóhajtok egy nagyot, megtörlöm a homlokom, hogy erőt vegyek magamon, amikor meglátok egy ismerős arcot: Ava. A Nő. Emlékeimben szerepel a legutolsó találkozásunk, ami egy szép kis estén történt, persze már nem emlékszem, mi is történt pontosan. Remélem, hogy nem ittam be nagyon, mert az elég szégyen, és azt sem tudom, hogy egyáltalán elköszöntem e tőle. Azt mindenesetre jobban átpörgettem a gondolataimban, hogy nem bántottam meg valamivel, nem e mondtam neki olyat, ami esetleg félreértésekhez vezet, mert akkor itt kötöm fel magam.
Szépen lassan odasétálok hozzá, amikoris megtorpanok, mert észreveszem, milyen gyönyörű. A ruhája, a mosolya - igen, a mosolya a leginkább, a csillogó szemei, s a tökéletes haja, ami olyan, mint a vattacukor és most úgy beleharapnék. Áh, sületlenségekre gondolok már megint! Úgy epedem, hogy beletúrjak azokba a loknikba.
- Hölgyem... lenne kedve velem tartani? - mint egy úriember szólítom meg, a további este részét persze nem így fogom eltölteni. Örömömre szolgálna, ha végül egy ilyen nő lépkedne mellettem teljes pompájában - megjegyzem azért, akkor is csodálatos, ha éppen nem így néz ki. Ha nemet mond, biztosan csalódott leszek, de ha igent, hát biztos nem lenne szükségem seprűre ahhoz, hogy repüljek.

Or -hand. Whichever suits you. (https://www.youtube.com/watch?v=vbttZVTSJRU)

-Nyugi, Anya, azóta sem gányolódott szét, hogy az előző percben is megigazítottad.- Próbálok hatni a készülődési lázban égő szülőmre, ahogy ő meg próbálja rendbeszedni a taláromat már sokadjára. Csak azért nem sikerül bármit javítania az eredményen így is, mert már rég nincs hova továbbigazgatni. Jó, hogy nem rajtam akarja kivasalni, hogy feltétlen tökéletes legyen. Miután mozdulni sem volt alklmam az elmúlt percekben, még az a járulékos gyűrődés is kiesik, hogy a ruhaujj hajlik teszemazt a könyökömnél.
Ezzel végül csak annyit érek el, hogy Maxine-re szabadítom rá az igazítási vészt. Érdekes, valahogy ő mégis kevesebb utolsó simítással, emellett nemkevés olvadozó kézjel-áradozással megússza. A cukiságfaktornak is megvannak az előnyei végülis, még teljes értékű tömegmanipulációként is hatékony tud lenni. Ha már valaki ilyen göndör fürtös kis angyal, mint Max, végülis, használja is ki a lehetőségeit.

Valahogy végül csak sikerül eljutnunk az indulás programpontig, persze még Apa se úszhat meg előtte egy utolsó nyakkendőigazítást - nem mintha kifogásolható lett volna előtte is - de csak lecsillapodnak a kedélyek annyira, hogy meg tudjuk fogni egymás kezét, Max Anyáét, én Apáét, a társas hoppanáláshoz. Aztán jön az a felettébb fura érzés, mintha a köldökömnél fogva áthúznának egy gumicsövön, vagy valami hasonló, nehéz ezt értelmesen meghatározni, és végül mind a négyen ott állunk a Lutece birtok előtt.

Nem éppen korán esünk be mi sem, a legtöbb vendég már egy gondosan felépített farakás körül gyűlik, kezükben még meggyújtatlan fáklyákkal. De legalább szépek vagyunk! Az is valami.
A házigazda odasiet még egy-egy fáklyával is mindenkinek, és minket is beinvitál a körbe a leendő máglya köré.
Végignézek az arcokon. Van, akit nem ismerek, van akit csak látásból, van akit személyesen is. Nekik egy mosollyal és biccentéssel köszönök is innen, mielőtt még egy irgalmatlanul nagy tűz korlátozná a lehetőséget erre. Aztán össznépileg a farakáshoz lépünk, és megpróbáljuk csak a máglyát gyújtani meg.

Diadalmasan nézem a legyőzött ellenfelem, miközben az utolsó megidézett tanú és/vagy döntőbíra is visszatér a maga dolgára a bálon.
-Magadnak köszönheted csak- vigyorgok rá, mint a győztes tejbetök.
-És még egész jól jártál.
Mondom ezt én, a leendő harmadikos a leendő... Mennyi, hetedikes, vagy ez a nyolcadikos, amit a korai évzárás miatt bevezettek? De amúgy is, egyenlített esélyekkel legyőzném. Csak sunyi becstelen petaQ-ként az asztal alatt átkozott meg nonverbálisan. Ismerem ám én a trükköket, amit már várom, hogy tanuljunk, még ha négy év múlva is lesz az.
Egészen kimelegedtem itt a vallatásban. Mondjuk lehet, hogy köze van a dologhoz a még mindig bőven égő, ámde annál nagyobb máglyának is, amitől elég nehéz lenne itt fázni. Igazítok egyet a bordó nyakszalagomon, amit még Roman "kuzinom" vett nekem. Vagy ha már kuzin, akkor ugye Leenának.
Fel azóta vettem, hogy megérkeztünk ide, az árvaházban tuti kifogásolták volna amilyen maradiak tudnak ott lenni a nevelők. Igazából lehetnék most Leena is, olyan ruhák ezek rajtam, de Romant nem láttam itt a bálon. Meg aztán...

Nem terveztem előre, hogy letámadjam Sophie Florest, mondjuk nem is támadtam le, akkor nem így néznénk ki. Csak számonkértem rajta a bűneit, hogy valljon színt, főleg, hogy itt van az a Dom gyerek is, aki szintén ott volt az Üstben.
Oké, az lehet, hogy kicsit hangos voltam, meg elragadtattam magam, de sikerrel jártam, az a lényeg. Miután két felnőtt kihozott minket ide. Asszem a házigazdák? Meg még két Griffendéles lány, meg Dom, akit direkt kértem is mint elsődleges szemtanú, voltak még itt kint tanúskodni a vallomáshoz. Naras bá valahogy elkerülte egymást a jelenettel, biztos talált valami beszélgetőtársat, vagy lemaradt róla. De kielégítő eredmény ez is, Sophie vallott, hallotta egy eredeti jelenlévő is az Üstből, két további diáktárs, akik még ismerhetik is, és két felnőtt, akik azért csak felnőttek, számít az is.
-De megkaptad magadtól azt, amit érdemelsz, úgyhogy kvittek vagyunk- nyújtok neki békejobbot. Akár a bűntudata, amit hallok is, akáraz, hogy ezt nyilvánosan beismerte magáról, leginkább a kettő együtt. De visszanyert a becsületéből, hogy vállalta a bűnét és a következményeket, úgyhogy én tényleg békén fogom hagyni. Persze ez erre az esetre vonatkozik csak. De csak nem akar megint merényelni valamit ellenem valamikor, tehát részemről letudtuk. Elfelejteni azért nem fogom, azt ne remélje.
-Azért volt képed rendesen. A te lelkeden száradt volna a kezem- emlékszem vissza a nyáreleji esetre.

          Lassan éjfelet üt az óra. Ideje lesz lezárni a bált, és ehhez össze kell mindenkit terelnem az előkertbe, ahol már eltakarították a máglya maradványait, most pedig rengeteg asztal van ott, lámpásokkal, papírlapokkal, pergamenekkel, tollal és pennával. Mindenki választhat a kedvére valók közül. Tíz perccel a napforduló előtt körbejárom a helyeket, a bálteremben egy pillanatra magamhoz veszem a mikrofont, és megkérek mindenkit, hogy erre a röpke pillanatra jöjjön le mindenki oda. Sokan leszünk, de ha érkezéskor elfértünk, akkor most sem lesz gond. Megkeresem Leont is, hogy szóljak neki, majd elindulok vissza az előkertbe.
          Nem tagadom, a néhány pillanattal korábban történtek eléggé felzaklattak. Mimi és Asterling között lezajlott események mellett, ha akartam volna se tudok elhaladni szó nélkül, de biztos vagyok benne még mindig, hogy valahogy vissza kell majd térnem egyszer erre a témára. De nem tudom mikor és hogyan.
          Lassan szállingóznak vissza az emberek, akit tudok eligazítok az asztalok felé, és részleteket is mondok azzal kapcsolatban, hogy mi is pontosan a feladat. Odalépek az egyik asztalhoz, és felírom egy pergamenre az én saját idézetemet.


          Összehajtom a papírt, rákötöm az egyik lampionra, majd mikor elérkezik az éjfél időpontja, akkor meggyújtom a benne lévő kis éghető anyagot, aminek segítségével elkezd felfelé szállni. Tekintetemmel Mimit keresem, akivel elsodródtunk most egymástól, de ha a kívánságom teljesülni fog, akkor hamar visszatérünk még arra az útra, ahol most vagyunk, vagy ahol talán lennünk kéne. Figyelem, ahogy a rengeteg lámpás a levegőbe emelkedik. Csodálatos látvány, igazán illik ehhez az estéhez, és főleg a lezárásához. Tekintetem Leont is keresi, igazán kíváncsi lennék rá, hogy ha írt a saját lapjára, akkor mit írt. A nyár eleji nyugodt levelezésünk után azt hittem, hogy ha újra találkoznánk, akkor talán megváltozna a viszonyunk, de tévedtem, és valahol örülök is ennek. Még akkor is, ha Minnie miatt ez az ellentét még keményebb lesz, és számára még nehezebben elviselhető.
          Látom, hogy vannak néhányan, akik távoznak, ezért tőlük elbúcsúzom. A fiatalabbaknak, ha kell, akkor hívok kísérőt, vagy ügyelek rá, hogy a kandalló segítségével hazaérhessenek. Egy biztos, a ma este nekem még nem ért véget addig, amíg minden vendég itt van, utána pedig egy másik élet vár rám.

          Tudtam mindig is, hogy bírom az éjszakázást, ezt már többször be is bizonyítottam nem csak magamnak. Most mégis mintha már elég lenne ebből, kezdek fáradni, aminek ez a rengeteg ember lehet az oka, és a mulatság, a fények, a zene és minden más. Miután elválok Clartől, keresek magamnak egy táncpartnert, akivel lejtek még néhány kört, aztán érkezik is Mr. Fawcett, hogy bejelentse a bál következő programját, ami ha jól tudom mindjárt le is zárja. Nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan el fog majd telni az idő. Bálra érkező társam keresésére indulok, hogy együtt menjünk vissza az előkertbe, ahol a program lesz. Végül sikerül is összefutnom párommal, így együtt megyünk kifelé.
          - Szerinted mi lesz ez az utolsó program?
          Emlékszem még rá a meghívóba beletett programlista alapján nagyjából, de hogy mit is takart pontosan azt nem tudom. Kinn látom, hogy eltakarították a máglyának a helyét, és egy rakás asztalt tettek oda, valamint lampionokat. Ebből már tudom, hogy mi lesz a feladat, tapsolok is párat örömömben, de aztán gyorsan befejezem mielőtt még idiótának tűnök majd. Az egyik asztalhoz lépek, megfogok egy tollat és egy papírt, majd felírom rá a legnagyobb vágyamat.


          Hogy mennyire klisés nem különösebben érdekel, de nekem jelenleg ez a legnagyobb vágyam, és erről is szól ez a bál. Csodálatos a látvány, ahogy a rengeteg lampion a levegőbe emelkedik. Eddig sohasem láttam még, pedig a falunkban is szoktak ilyet csinálni, csak akkor én a Roxfortban vagyok, de most végre ez is összejött. Mikor oszlani kezd a társaság, még gyorsan felírok egy pár soros üzenetet egy cetlire, amit Clar felé nyújtok.
          - Ezt add át Caelnek, kérlek. Én megígértem apuéknak, hogy innen hazamegyek majd. Nagyon köszönöm, cserébe kérhetsz majd valamit.
          Beszélgetünk még egy kicsit, visszamegyek táncolni is, de nem sokkal később az előtérben lévő kandalló felé veszem az irányt. Elbúcsúzok a házigazdáktól, és Clartől is, megölelem, majd belépek a kandallóba, és lezárom ezt a ma éjszakát.

---

Köszönöm a játékot. ☺