Roxfort RPG

(http://i362.photobucket.com/albums/oo64/emily_dean3/ava02_zpsovbtxkmv.png) (http://i362.photobucket.com/albums/oo64/emily_dean3/ava01_zpsbawqpnky.png) (http://i362.photobucket.com/albums/oo64/emily_dean3/ava03_zpsp09gz27n.png)

Hangosan, már-már idegesítően csöpög a fürdőszoba régi, rozsdás csapja, a ritmikusan leérkező vízcseppek hangját alig-alig nyomja el a lány halk, megtört beszéde. A feszültség betölti a helyiséget: egyszerre járja át a félelem és a fájdalom keserves érzése, ahogy megnyílik a fiú előtt. Valahol mélyen talán meg is nyugszik, hogy végre nincs egyedül a múltjával és jelenével, mégis rémisztőnek tartja, hogy valakit minden titkába beavat ezen az estén. Meglepő módon most nem részeg, azért kezdett el mesélni neki, mert szerette volna, ha jobban megismeri a fiú. Nem kényszerítették, nem követelték tőle a történetét. Hirtelen szabadnak érzi magát, válláról súlyos terhek gördülnek le. Ömlenek belőle a szavak, de ezúttal nem vicces történeteket mesél, hanem az életéről beszél; arról, hogy hogyan is lett az, aki.

- Nem vagyok túl egyszerű eset. – vág bele a történetbe. – De ezt te is tudod. Bonyolult és zavaros a múltam, ahogy a családomé is. Félvér szülők gyermekeként születtem meg Angliában, a Devon megyei Plymouth városában. Voltaképp egészen szép gyerekkorom volt. A szüleim, amennyire lehetőségeik szerint képesek voltak rá, mindent megadtak nekem: voltak játékaim, szép ruháim, könyveim, de nem csak ajándékokkal és tárgyakkal halmoztak el: a legfontosabb az volt, hogy mindig szerettek és vigyáztak rám. Gyakran elmentünk kirándulni a környező erdőbe vagy a városba, ahol sosem hagyhattuk ki a fagyizást. Igazi családi programok voltak ezek, s mikor hazaértünk, már ott vártak a könyvek, hogy minél okosabb legyek a Roxfort kezdésére. Ambiciózus kisgyerek voltam, már akkor tudtam, hogy a tudás hatalom, ahogy szokták mondani, és ezt mai napig vallom is. Élveztem, hogy a tudásommal le tudtam nyűgözni az embereket. De nem csak a tanulásé és a könyveké volt a főszerep: anyukám sokat mesélt nekem, nem csak esténként, lefekvés előtt, hanem mindig, amikor csak kértem. Hiába volt fáradt, vagy szomorú: mindig én voltam a legfontosabb számára. Sok különórára jártam, így megtanultam zongorázni, gitározni, festeni és táncolni. Sosem tudtak lefárasztani, mindig voltak tartalék energiáim, annak ellenére, hogy nem is igényeltem túl sok alvást. Eléggé csendes (talán koravén?), mégis boldog voltam, sokat nevettem, imádtam futkározni, és jól kijöttem a társaimmal. A családban elég sok gyerek volt akkortájt, amikor én születtem, s a szüleim gyakran rendeztek különféle összejöveteleket a család részére. Az unokatestvéreimmel különösen jó kapcsolatot ápolok, velük rengeteg kalandban volt részünk: a plymouthi házunk a Plym folyó mentén, egy erdő ölelésében fekszik. Amikor már nagyobbak lettünk, gyakran mentünk le a partra, hogy bámuljuk a vizet, kavicsokat dobáljunk, vagy csak hajókázzunk kicsit; a nagybátyám, Alton épített nekünk egy tutajt, amit mi magunk díszíthettünk fel, és mikor elkészült, már szelhettük is a habokat. Legtöbbször azt játszottuk, hogy kalózok vagyunk, ilyenkor mindig én voltam a kapitány; tízedik születésnapomra kaptam egy kalapot is anyukámtól, amit a legcsodálatosabb kincsemnek tekintettem. Sosem adtam oda senkinek, úgy vigyáztam rá, mint a szemem fényére.

Apró szünetet tart, majd nagyot sóhajt és megköszörüli a torkát. A dolog még csak most fog bonyolódni, és tudja, hogy ezt lesz a legnehezebb elmesélnie valakinek. Ebben a pillanatban a bizalmáról ad tanúbizonyságot; csak remélni tudja, hogy nem fogja megbánni.

- Az ominózus tízedik szülinapom után nem is sokkal, csupán néhány héttel később apám nem jött haza vacsoraidőre. Sosem fordult még elő ilyen, én már akkor éreztem, hogy valami nincs rendben. Anyukám egész este szomorkodott, hiába bújtam oda, hiába próbáltam megvigasztalni, nem tudtam megnyugtatni. Aggódott apám miatt, de éreztem, hogy fél is. A vacsora befejezte után gyorsan küldött fel a szobámba, én pedig nem mertem ellenkezni vele. A zongora a szobám sarkában állt; rajta aranyszín váza ékeskedett, életem első anyagozásának eredménye. Halkan játszani kezdtem egy lágy dallamot, mikor hatalmas dörrenésre lettem figyelmes. A zajban a bejárati ajtó csapódását véltem felfedezni, így gyorsan az ajtómhoz siettem. Apám üvöltése betöltötte a házat, visszhangoztak szidalmai a falak között. Anyukám nyugtatgatni próbálta, figyeltem a kétségbeesett sírását, de tehetetlennek éreztem magam. Apám hirtelen a nevemet kiáltotta, majd hangos robajjal elindult felfelé a lépcsőn. Reszketni kezdtem, lábaim a földbe gyökereztek, mozdulni sem bírtam; mikor el akartam ugrani az ajtó elől, apám már be is rontott hozzám, én pedig a földre zuhantam, ahogy kivágta az ajtót. Sosem láttam még ilyennek: bűzlött az alkoholtól, alig állt meg a lábán, szavai összefolytak, ahogy üvöltözni kezdett velem; leszidott a zongorázás, majd a (nem létező) rendetlenség miatt, utána pedig azért, mert hallgatóztam. Mérgében a vázát a földhöz vágta, majd felkapott a földről, és először történt meg az, ami aztán így ment több napig, míg rendszeressé nem vált.

Mintha ejtették volna, úgy rogyott a földre az égető fájdalomtól. Világos színű bőrével éles kontrasztban álltak a mély vörös foltok, melyek immáron az egész testét borították. A vérszín sebek már-már egybefüggő mintáját kékes-zöldes nyomok törték meg: korábbi esetek emlékét őrizték. Hatalmas csattanás visszhangzott ismét a ház pincéjében, majd egy kétségbeesett kiáltás elhaló hangja zengett fel az egyik szobában. A padlót borító sötét por furcsa állagú keveréket alkotott a kibuggyanó vércseppekkel, ahogy a lány elterült a földön. Könnyei lassan, aprócska csermely módjára peregtek le sápadt arcán; a sós folyadék szinte égette az érzékeny bőrt, de ez a fájdalom már eltörpült a többi mellett. Nem könyörgött azért, hogy ne bántsák - pontosan tudta, hogy felesleges lenne, azzal csak többet ártana saját magának.
Egy utolsó, hangos csapást mértek rá, majd csend következett. A lány halkan fújtatott, miközben próbálta összeszedni maradék energiáit ahhoz, hogy kijusson onnan. Lépések ritmikus zaja hangzott fel, mikor kinyitotta könnyben úszó szemeit, a nyugodtság lassan járta át a testét, hiszen tudta: mára vége a szenvedésnek.
Hosszú percekig feküdt még a koszban, karjai széttárva helyezkedtek el meggyötört teste mellett. Nem mert megmozdulni; tisztában volt vele, hogy minden pillanatban felszakadhatnak újra a sebek. Végül óvatosan tolta fel magát, majd a sarkára ült és mélyet sóhajtott -  a düh és a harag továbbra is tombolt benne, jobban, mint valaha.
Maga sem tudta, hogy került vissza a szobájába, ki segített neki megfürdeni, felöltözni, ágyba bújni, pár másodperc erejéig még abban is kételkedett, hogy vajon otthon van-e. Szemeit erőtlenül nyitotta ki, egy aggódó, mégis mosolygó szempárral találkozott elhomályosodott tekintete. Édesanyja gyengéden simított végig lánya világos, rakoncátlan fürtjein, majd zokogni kezdett.
- Vigyáznom kellett volna rád. Ne haragudj, bocsáss meg nekem! - súgta, de a lány mielőtt válaszolhatott volna, ismét álomba merült.

- Rendszeresen bántalmazott, néha durvábban, néha gyengébben. Sosem tudhattam, hogy milyen állapotban és hangulatban jön haza. Rettegtem, magamba fordultam, és csak a tanulás éltetett. Gyakran leveleztem külföldi rokonainkkal, így hamar megtanultam portugálul és izlandiul. Anyukám, hogy távol tartson apámtól, hosszú időre, közel egy évre Izlandra küldött. Tizenegyedik születésnapomat is itt töltöttem Delia nénikémékkel, akik úgy szerettek, mintha saját gyermekük lettem volna. Hatalmas születésnapi partival köszöntöttek, s mikor megkaptam a roxforti levelemet, egy apró, ezüst medállal leptek meg, melybe egy ősi, izlandi rúnát véstek: Draumstafir. Ezt a rúnát a 17. századtól kezdve ezüstbe vagy fehér bőrbe karcolták, vésték; a monda szerint Szent Iván éjén, ha valaki a rúnát ábrázoló bőrdarabbal vagy ezüsttel alszik, úgy megálmodja, hogy szíve mire is vágyik. Lehet, hogy butaság, de tudod, én szeretek hinni az ilyesmikben. Azóta is sokat jelent nekem ez a lánc, de a szimbólum is, ezért a csípőmre tetováltattam a jelet.


Hirtelen hátradől, nadrágját lehúzza annyira, hogy a tetoválás még épp, hogy látszódjon. Feketén, némileg csillogósan virít rajta az izlandi rúna, melyen óvatosan húzza végig ujjait, majd visszahúzza a nadrágja cipzárját, és belekezd a folytatásba.

- Imádtam a gondolatot, hogy a Roxfortba járhatok, még akkor is, ha ez azt jelentette, hogy vissza kell térnem Angliába. Nehéz volt a búcsú az izlandi barátoktól, a családomtól, ismerőseimtől. Úgy éreztem, hogy az az igazi otthonom, amit semmi sem pótolhat – de tévedtem. Apám rideg, hűvös üdvözlése nem szegte kedvemet, mert tudtam, hogy nemsokára elutazhatok tőle, s kellőképp biztonságos környezetbe kerülök majd. Anyukám a hazaérkezésemet követően rögtön az Abszol útra vitt, hogy beszerezzük a szükséges felszereléseket. Talán a pálcám vásárlása volt a legérdekesebb és legizgalmasabb része a beszerzőtúránknak. Hosszú ideig tartott, mire Ollivander megtalálta a hozzám illő pálcát: egy 9 ¾ hüvelykes, fűzfából, egyszarvúszőr maggal készült darabot. Csodálatos volt, talán ekkor éreztem először azt a bizonyos természetfeletti erőt, amellyel elvileg már akkor is rendelkeztünk, amikor megszülettünk. Erősnek és legyőzhetetlennek éreztem magam, olyan volt, mintha többet senki sem bánthatna. Boldog voltam és szomjaztam a tudást. Gyorsan jött el a tanévkezdés, és azt hiszem, minden tökéletesen alakult. Pontosan oda osztott be a ház, ahova kerülni szerettem volna, a vonaton, majd a vacsoránál számtalan emberrel ismerkedtem meg. Olyan volt, mintha ismét Izlandon lennék; tudtam, hogy itt megtalálom majd a helyemet. Az első évet különösen sikeresen zártam, mind tanulmányi, mind ismeretségi szempontból. Mindent tárgyat sikerült maximálisan teljesítenem, és ezt nem csak annak köszönhettem, hogy mindent magába szív az agyam, mintha egy szivacs lenne a helyén; megküzdöttem érte, ha kellett, egész napokat töltöttem a könyvtárban. Maximalizmusom nem akart békén hagyni, folyamatosan a tökéletességre törekedtem, ha tanultam, akkor csakis arra koncentráltam, semmi sem terelhette el a figyelmemet. Alapvetően kedves természetemből adódóan több háztársammal összebarátkoztam, így a tanulásban sem maradtam egyedül. Julia, egy velem egyidős lány gyorsan az egyik legjobb barátnőmmé vált, bár ekkor még nem nagyon tudtam, hogy az mit is jelent. Meggondolatlanul és felelőtlenül bíztam rá titkaimat, amelyet rövid időn belül meg is bántam. A karácsonyi szünetben Izlandra utaztam, ezúttal anyukám is velem tartott. Életem egyik legszebb karácsonya volt, újra láttam mindazokat, akik a legfontosabbak voltak számomra. Sosem felejtem el azt a békés érzést, mely akkor járt át, amikor leültem a kandalló elé egy bögre teával. Úgy éreztem, hogy kerek az életem. Sosem kérdeztem, hogy apám mit is csinált azon a karácsonyon, de úgy gondolom, nem véletlen, hogy nem jött velünk akkor.

Ismét sóhajt egyet, majd felhajtja laza, puha ingjének az ujját. Kezd fáradni, de még kitart; tudja, hogy messze még a történet vége.

- Az első tanévet követő nyár első felét otthon töltöttem Plymouthban apámékkal, aki továbbra sem hagyta abba az ivást. Reménykedtem benne, hogy az egy év alatt, amit távol töltöttem, talán változott valamit – anyukám sosem írt erről – de nem így volt. Ismét jöttek a veszekedések és a verekedések, de ezúttal anyukámat sem kímélte. Próbáltam megvédeni, de nem tudtam, kicsi és gyenge voltam. Amit azon a nyáron átéltem, arra ösztönzött, hogy még több átkot és varázslatot tanuljak meg, hogy egykor mindent kamatostul visszaadhassak apámnak. Gyerekes bosszúnak tűnt ez még akkor, talán még magamat sem vettem komolyan, de ahogy nőttem, egyre inkább éreztem, hogy a szándékaim egykor valódiak voltak. Mára már változott a helyzet, természetesen. A nyár második felét ezúttal Amerikában, Hawaiion töltöttem a másik nagynénikém családjánál, ahol menthetetlenül a víz szerelmesévé váltam. Halovány bőröm egyik pillanatról a másikra vált csoki barnává, a mosolyom egyre szélesebbé vált, én magam pedig egyre boldogabb voltam. A vízben megtaláltam azt a lelki egyensúlyt, amit sehol máshol: megtanultam élvezni az életemet.

Elmosolyodik, de épp csak egy pillanatra. Hófehér fogai kivillannak rózsaszín ajkai mögül, majd lágy hangja ismét felcsendül.

- A másodévem és a harmadévem kísértetiesen hasonlított az első évemre: mindenem volt a tanulás, és minden szabadidőmet Juliaval töltöttem. Szép lassan megnyíltam előtte, majd ő bevezetett egy nagyobb, népszerűbb társaságba. Először visszahúzódó voltam, féltem a társaságban igazán önmagamat adni, így időről időre különféle álarcokat kezdtem el viselni. Nem mondom, hogy hazudtam volna bármiről is, csupán elhallgattam részleteket az életemből, s nem minden tulajdonságomat mutattam meg egyszerre. Jó volt, hogy mindenki csak felületesen ismert, a mélyebb titkaimat, mint apám cselekedetei, inkább titokban tartottam. Nem mertem bevallani senkinek sem, hogy valójában mennyire rettegek tőle, és mennyire kétségbeesetten menekülni próbálok a gondolataim elől. Élveztem minden percét a velük eltöltött időnek, bár ez – ha minimálisan is – de meglátszódott az eredményeimen is. Fontosabbá vált az, hogy kedveljenek, mint az, hogy milyen osztályzatot kapok a beadandó dolgozatomra. Megváltozott az értékrendem, még ha tudtam, hogy ez nem helyes, akkor is. Az áldozat nem volt hiábavaló; rövid időn belül én lettem a legnépszerűbb lány abban a társaságban. Mindenkit lenyűgöztem, bár még mindig nem értem, hogy pontosan mivel. Én voltam a lány, aki Izlandon nyaralgat. Különleges volt az, ami számomra természetes. Ilyenek a gyerekek. A karácsonyi szünetben Julia családja megismerkedett az én családommal, s így együtt tölthettük a teljes szünidőt: hol náluk, hol nálunk voltunk, két hétre pedig elvittem magammal Izlandra is. Sosem volt még annyira izgalmas a nyár, mint vele: felfedeztük a környéket, gejzíreket és vulkánokat csodáltunk, hegyet másztunk és a friss levegőn futottunk. Minden hajnalban edzeni mentünk, ami futásból, nyújtásból, tornából állt. Julia meglehetősen sportos alkat volt, a szülei rendszeresen jártak kirándulni a hegyekbe, így igyekezett folyton a legjobb formáját hozni. Egyszer éppen a Gullfoss-vízesésnél jártunk, amikor csúnyán összevesztünk. Julia manipulatív lány volt már egészen kiskorától kezdve, de efölött akkoriban még próbáltam szemet hunyni, igazából fel sem tűnt, hogy mit csinál. Nem tudta elviselni, ha valami nem úgy történik, ahogy ő azt korábban eltervezte, a programokat mindig ő szervezte, mert úgy gondolta, más nem tud kellőképp izgalmas ötlettel előállni. Elég józan gondolkodású voltam ahhoz, hogy tudjam, butaságot fog csinálni, de nem állítottam meg, annyira mérges voltam rá. A vízesés széléhez sétált, majd ott egyensúlyozva indult meg egészen a szakadékig. Utána szóltam, hogy jöjjön vissza, de nem hallgatott rám. A gyomrom görcsbe szorult, éreztem, hogy valami baj fog történni. Minden erőmet összeszedve kezdtem el futni felé, mire ő is gyorsítani kezdte a lépéseit. Egy pillanat volt az egész, megbotlott, és zuhanni kezdett lefelé.


Szünetet tart, hangja elcsuklik. Nem tud tovább beszélni, feje belefájdul az emlékekbe. Iszik egy kortyot a poharából, hátha az segít. Amikor úgy érzi, hogy összeszedte magát, közli a talán leglényegesebb információt.

- Nem halt meg. Szerencsére pont akkor érkezett meg apám, aki még időben ki tudta lebegtetni a szakadékból. Nem tudom, mi történt volna, ha akár egy perccel is később érkezik; mindenesetre, nem jöttem jól ki a történetből. Julia úgy mesélte el, mintha én üldöztem volna őt, és én tehettem volna arról, hogy leesett. Persze, ez nem így volt. Julia féltékeny volt rám, mert úgy érezte, kitúrtam a helyéről. Pontosan tudta, hogy mivel jár az, ha valami rosszat csinálok; apám nem bánt kesztyűs kézzel velem ezen az estén sem. A nyár hátralévő részében ki sem tettem a lábamat otthonról, ahol az alkoholproblémái egyre súlyosabb gondokat okoztak. A munkahelyén is problémák adódtak, gyakran elkésett, sokszor haza kellett jönnie. Negyedéves koromra előtört belőlem a tinédzser, a lázadó, és igyekeztem minden szabályt felrúgni. Ekkor kóstoltam bele az alkohol gyönyörébe, s hirtelen én lettem a híres-hírhedt Ipswick, az ügyeletes partihercegnő. Nem kell persze komolyra gondolni, hiszen gyakorlatilag gyerekek voltunk még, de nem vetettem meg egy jónak ígérkező, kihágásokkal teli bulit sem. Imádtam vad lenni, imádtam elengedni a feszültséget, a gondokat, a gondolatokat, a fájdalmat. Élveztem, hogy szabad lehetek, hogy senki sem akar irányítani – Julia akármit is csinálhatott, nem tudta visszaszerezni korábbi pozícióját. Jobban szerettek engem, aki természetes volt, és senkinek sem kellett rettegnie tőle. Nem ordítottam le azokat, akiket barátaimnak neveztem, és igyekeztem úgy viselkedni velük, mint ahogy az igazi barátokkal szokás. Szerencsére nem tudott róla, hogy apám bántalmazott is; csupán alkoholproblémáiról meséltem neki, de ez is épp elég volt ahhoz, hogy rövid időre a sajnálnivaló lány szerepét ölthessem magamra. Megalázott és megszégyenített a társaink előtt, mikor szétkürtölte ezt a problémát. Nem sokkal később levelet kaptam anyukámtól, hogy azonnal haza kell utaznom, mert a Minisztériumban van jelenésem.

Ismét nagyot kortyol a poharából, vesz egy mély levegőt, szemeit lazán megtörölgeti.

- Apámat tárgyalásra hívták, az állása volt a tét. Anyukám hosszú éjszakákon keresztül könyörgött, hogy hazudjak, én pedig hiába éreztem végtelen dühöt, haragot, gyűlöletet és fájdalmat, anyukám szemeibe pillantva úgy gondoltam, hogy az a helyes, ha így teszek. Anyukám valóban elhitte apámnak, hogy meg fog változni, bízott benne, hogy helyre tudják majd hozni a házasságukat. Végül az ítélőszék előtt nem mondtam igazat. Apámat felmentették, a minisztériumi állását is megtarthatta. Mikor visszautaztam a Roxfortba, apám behívott a dolgozószobájába, ahol megköszönte, hogy segítettem neki. Ebben a pillanatban én magam is elhittem, hogy változtathat még, de ez az álomkép gyorsan szertefoszlott. A tanév hátralévő részében a tanulás háttérbe szorult, bár az érdemjegyeim még ennek ellenére is jók maradtak. Mindig tudtam, hogy mennyi időre, energiára van szükségem ahhoz, hogy egy felső-jó szintet hozni tudjak. A maximalizmusomat az alkohol, a bulik, a társaság mámora elnyomta, bár gyakran kerültünk büntetőmunkára emiatt. Csendes estéimen a lány mellékhelyiségben bőgtem, annyira szégyelltem magam. Úgy éreztem, hogy saját magamat köpöm szembe, mindazt, ami ellen egykor még küzdeni akartam. Mégis, a gondolat, hogy megszabadulhatok a terheimtől, ha csak egy kis időre is, de felszabadított. A tanévet követő nyáron ismét barnulni vágyva, Hawaiira utaztam. Itt kóstoltam bele egy új, muglik által kedvelt és űzött sportba, a pole dancebe. Nem hittem volna, hogy valamit egyszer így megszeretek, de megszállottjává váltam. Hazatértemkor a szobámba is került egy ilyen, bár a szüleim kezdetben ellenezték a dolgot, mondván, hogy ez közönséges, nem illendő. Végül, hosszú kérlelés után megengedték, hogy megtartsam – anyukám ezzel akart kárpótolni mindazért, amit az elmúlt pár évben át kellett élnem, apám pedig úgy érezte, adósom, hogy a bíróság előtt nem az igazat mondtam. Mondjuk, ha azt tettem volna, valószínűleg már az Azkabanban rohadna, és bármennyire is hangzik gonoszan, ott is lenne a helye.

Lepillant a földre, ujjai nyaklánca köré fonódnak. Nehéz az apjával való viszonyáról beszélnie, de úgy érzi, itt az ideje, hogy valakinek őszintén megnyíljon. Csak ezért vesz erőt magán, hogy folytassa.

- Az ötödik évem hasonlóan telt: buliztam, társasággal voltam, rendbontottam, néha tanulgattam is. Rengeteget voltam büntetőmunkán, főleg az új rezsim meglehetősen szigorú keretei és szabályai miatt, a második félév első felében pedig már az órákat sem nagyon látogattam. A kaotikus helyzetre való tekintettel, illetve annak köszönhetően, hogy valamennyire igyekeztem legalább a minimum követelményeket teljesíteni (körülményekhez képest meglepően jól), nem rúgtak ki, de ez mindig csak egy hajszálon múlt; mindig az utolsó pillanatban kaptam össze magam annyira, hogy jó eredményeket szerezhessek, a vezetőségnek pedig volt ekkortájt nagyobb baja is. Február környékén kaptam a hírt, hogy apám kórházba került egy halálfaló-támadás következtében. Elhagytam az iskolát, s a Mungóba siettem, annak ellenére, hogy nem tudtam még megbocsátani neki. Aggódtam érte; egyrészt, mert tudtam, hogy az alkoholizmusa betegség, hogy a függősége már réges-régóta kezelést igényelne, másrészt pedig tudtam, hogy ebben a pillanatban az életéért küzd. Nem sok esélyt láttak rá, hogy fel fog épülni. Egyik este, ahogy az ágya mellett ültem, kitört belőlem minden fájdalom, és sírni kezdtem. Órákig zokogtam. Könyörögtem, hogy gyógyuljon meg és gyógyuljon ki. Nem tudtam, hogy miért mondtam neki ezeket, de úgy éreztem tehetetlenségemben, hogy talán ezzel még segíthetek valamennyit. Végül – talán ettől, nem tudhatom – sikerült visszatérnie az életbe. Április végén engedték ki a kórházból, hosszú lábadozás után. Ez idő alatt visszatértem igazi tanulós énemhez, minden percemet az RBF vizsgákra való készülésnek szenteltem, ami igen nagy falatnak ígérkezett, tekintve, hogy meglehetősen elhanyagoltam a tanulást. Igyekeztem behozni minden lemaradásomat; hosszú éjszakákon keresztül nem aludtam, egyetlen társam a kávé volt. Bár évközben igyekeztem kimaradni a háborúból, főként a félelmemből adódóan, a végső csatában magam is részt vettem, s a jók oldalán harcoltam. Tudom, hogy néhány lefegyverző bűbáj nem számított világmegváltónak, de örülök, hogy elmondhatom, hogy talán hozzájárultam én is ahhoz, hogy a Roxfort népe ilyen szépen helytállt. Büszke vagyok a társaimra, büszke vagyok azokra a hősökre, akik életüket áldozták azért, hogy legyőzzék Voldemortot. Úgy érzem, hogy végre eljöhet tényleg a béke kora, és alig várom, hogy ebben kezdhessem meg az új életemet.

Mosolyog, egy pillanatra megkönnyebbül. Arcáról nyugalom sugárzik, szemei csillogni kezdenek.

- Szerencsére, ez a néhány hónap elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy minden hiányosságomat pótoljam, így az RBF vizsgák – csodával határos módon – remekül sikerültek. A tanáraim örültek, hogy év végére sikerült visszatérnie annak a lánynak, aki elsőben besétált a Roxfortba, majd lenyűgözött mindenkit. Igyekeztem ilyenné válni.

Helyezkedni kezd egy picit, majd ismét belekortyol a kellemesen hűsítő vízbe. A csap még mindig idegesítően csöpög, de már lassan hozzá is szokott a ritmikus cseppenésekhez. Rosszallóan megrázza a fejét, s csak azután szólal meg.

- A sikeres RBF-ek után természetesen visszatért a társaságkedvelő énem; hiányoztak a barátaim, hiányzott az, hogy a középpontban lehessek. A néhány tanulással töltött hónap sokat ártott a hírnevemnek és a népszerűségemnek, úgyhogy ezt igyekeztem kicsit visszaszerezni. A nyáron több roxfortos barátommal is találkoztam, és nem ritkán az alkohol is előkerült - megint. Egyik alkalommal a szüleim nem voltak otthon, Jillian, a társaság legidősebb tagja pedig egy üveg Lángnyelv Whiskeyvel állított be hozzánk. Kezdett elfajulni az este, egyre több ember érkezett, egyre mocskosabb játékok kerültek elő, a szobámban felállított rúd pedig egyre perverzebb mutatványok eszközévé vált. Erre a látványra nyitottak be a szüleim, akik váratlanul toppantak haza. Természetesen a buli azonnal véget ért, és abban a pillanatban jobban szégyelltem magam, mint valaha. Az alkohol hatása egy másodperc alatt múlt el, egy csettintésre józanodtam ki. Miután mindenki elment, a szüleim hatalmas ordibálást rendeztek – jogosan. Ott ültem az ágyon, kővé dermedve. Féltem, hogy mi következik, de a veszekedésen kívül más nem történt. Már éppen aludtam volna, amikor deja vu érzésem támadt; felcsendült apám éles-érdes hangja, poharak törtek, majd a lépcsőn lépések zaját hallottam. Tudtam, hogy apám közeledik, s tudtam, hogy mi következik. Alig bírtam mozdulni. Kurvának nevezett, azt mondta, hogy szégyelli, hogy a lánya vagyok. Sosem éreztem még azt, amit akkor. A kalapot, a régi kalózkalapomat a fölhöz vágta, majd többször rátaposott, miközben azt üvöltötte, hogy semmire sem vagyok jó. A rúd egy pálcaintésre repült ki a padló és a plafon rögzítéséből, mely a szomszédos falon álló tükröt apró darabokra zúzta. Én ebbe a törmelékbe estem bele, s bár szerencsés voltam, néhány vágást így is ejtett a hátamon. Több heg tanúskodik erről az esetről még mai napig – és fog is örökre. Anyukám nem bírta tovább nézni, ami történik, és megdermesztette apámat. Egy pillanatot sem vártam tovább, elszöktem otthonról. Egy lepukkadt, undorító helyre érkeztem, egy koszos klub volt, ahova egykor gyakran benéztünk a barátaimmal. A kidobó beengedett anélkül, hogy megnézte volna, hány éves is vagyok – így ment ez azon a helyen, a lényeg az volt, hogy legyen elég pénzed, hogy piálhass. Én pedig piáltam. Itt ismerkedtem meg egy fiúval, akiről sosem gondoltam volna, hogy olyan fontos lesz egyszer nekem, mint amilyen most. Visszahúzódónak tűnt, nem illett a hely forgatagába, és pont ezért vonzott annyira. Nem csak azt az estét, de rengeteg utána következő napot töltöttünk együtt, míg én szökésben a Három Seprűben bújtam meg. Furcsa kapcsolat alakult ki közöttünk, úgy éreztem, hogy engedhetem el. Egyik nap aztán nem érkezett meg a megbeszélt találkozóra, én pedig aggódni kezdtem. Napokig nem láttam, s úgy döntöttem, megkeresem – nem mondom, hogy megbántam, de abban az időszakban túl sok volt, amit láttam, túlságosan is nagy tehernek tűnt, hogy ezt a vállamra vehessem. A fiúról kiderült, hogy vérfarkas; a szemem előtt változott át, majd annak ellenére, hogy még emberi formájában próbált távol tartani magától, farkasként rám támadt. Csak a szerencsémnek köszönhettem, hogy valami elterelte a figyelmét. Azóta feszült közöttünk a légkör, pedig azt akarom, hogy tudja: nem ítélem el, sőt, még mindig érzem, hogy vele kell lennem. A vele töltött idő során boldogabb voltam, mint valaha, a farkas-énjével való találkozás pedig rádöbbentett arra, hogy át kell értékelnem az életemet, számba kell vennem, hogy milyen hibákat is vétek. Tulajdonképp, csak hálás lehetek neki. Arról nem is beszélve, hogy ez talán több is részemről, nem csak kedvelem. Hát, így ismerkedtem meg Iannel.

Elvörösödik, fejét lazán lehajtja, ujjai egymásba fonódnak.

- Hazatértem utána. Apám bocsánatot kért, megígérte, hogy megpróbál megváltozni, most egy elvonón van. Úgy gondolom, hogy ez kezdetnek nem is rossz. A nyár maradék felét Ian elől menekülve, Izlandon töltöttem. Végig rá gondoltam, és arra, hogyan is megyünk majd tovább. Lesz-e egyáltalán folytatás. Tudtam, hogy a barátsága mindennél fontosabb számomra, és hogy nem akarom elengedni. Még ha véletlenül is tudtam meg a titkát, ha így alakult, akkor támogatnom kell. Feltéve, ha hagyja, vagy ha szüksége van rám. Mindenesetre, úgy döntöttem, ezt az évet máshogy kezdem: tanulni fogok, bejárok az órákra, és semmiképp sem a társaság az első. Az új kihívást nekem Ian jelenti.

Szavai egyre halkulnak, majd elnémul. Ez volt az ő története. S hogy hogyan tovább…? Az egyelőre a jövő titka marad.

        Bár alapvetően nyugodt típus, mégsem áll tőle a bosszúállás. Nehéz felidegesíteni, ha viszont ezt valakinek sikerül elérni, akkor az illető meneküljön, mert kő nem marad kövön. Nehezebb szituációkban hidegfejű, higgadtan képes kezelni a problémákat. Imádja a szarkazmust és az iróniát, ha egyedül van, gyakran elvont és álmodozó. Igazi művészlélek, tehetséges festő, valamint tud gitározni és zongorázni is. Folyékonyan beszél angolul, portugálul, izlandiul és sellőül. Meglehetősen okos és leleményes, azonban sosem villog ezzel. Alapvetően visszafogott stílusú, mégis gyakran tör ki belőle az elfojtott gyerek és mutatja meg bohókás énjét. Lételeme az izgalom, a kihívás, nincs számára lehetetlen. Nem szeret engedelmeskedni másoknak, a saját útját járja. Általában jókedvű, remek a humora és kedves a társaival, ezért mindig jól lehet vele szórakozni. Talpraesett, nehéz átverni. Retteg az érintésektől és a fizikai kontaktusoktól, csak akkor engedi közel magához az embereket, ha teljesen megbízik bennük. Rendkívül őszinte. Gyakran vannak rémálmai, idegesen alszik, főleg, ha egyedül van. Vágyik a békére, nyugalomra.

Korábban egy lázadó, népszerű diák volt, aki szerette áthágni a szabályokat, s bár ez eredményein nem látszott, ritkán jelent meg az órákon is - csak azért nem tanácsolták el az iskolából, mert jegyei ennek ellenére is jók maradtak. Hirtelen változott meg a nyár folyamán, azóta mintatanulóvá vált. Csendes és visszahúzódó énje tört a felszínre, melyet nem tudnak hova tenni az emberek. A korábbi, bulizós Ava már a múlté; emiatt sok pletyka kelt szárnyra, sokan támadták, de ettől tökéletesen el tud vonatkoztatni. Vallja, hogy az számít, amit az ember maga tud, nem az, amit mások mondanak róla.
Sok minden iránt érdeklődik, szeret tanulni. Korához képest nagy tudással rendelkezik a legkülönbözőbb területeken, sokat olvas, szeret kísérletezgetni. Agya szivacs módjára szívja be a tudást, amelyet ki is használ tanulmányai során. Mivel egyszerre több minden érdekli, semmiben sem mélyül el igazán, gyakran hagy félbe dolgokat, nem tud előre tervezni, inkább a jelenben él.

Bár bántalmazták, nem fél szeretni igazán, őszintén, sőt, éppen ellenkezőleg. Várja annak a személynek a felbukkanását, akire rázúdíthatja szeretetét, azonban nagyon nehezen, hosszú idő után adja csak meg magát, mivel fél az elköteleződéstől. A problémákat hajlamos maga előtt görgetni, figyelmen kívül hagyni. Alapvetően nem a legromantikusabb alkat, akivel az ember találkozhat, inkább játékosabb típus a szerelemben. Az életében vannak, akiket „kihívásnak” és „küldetésnek” tekint. Gyakran érzi úgy, hogy van olyan, akivel foglalkoznia kell, még akkor is, ha pontosan nem tudja, miért. Meggyőződése, hogy ez csakis felsőbb erők játéka lehet.

        Az Ipswick család Anglia déli részéről, Southamptonból származik. Az első feljegyzések a családról az 1100-as években születtek, hatalmas befolyással bíró, köztiszteletben álló aranyvérű családként nevezik meg őket; elsőként Bernard Ipswicket jegyzik, aki Southamptonban hatalmas területekkel rendelkezett. Felhalmozott, ismeretlen eredetű vagyonából számtalan kúriát építetett fel az ország különböző pontjain, melyeket leszármazottaira hagyott. Az épületek egy része az idő múlása során más kezekbe került, egyrészt a varázslóháborúk eredményeképp, másrészt a családfa kihaló ágai miatt.

A család az 1900-as évek környékén két nagyobb ágra vált: a félvér és az aranyvérű ágra. Az aranyvérű ág elszigetelődött a félvér ág tagjaitól, ellenezték az ősi, nemes vér felhígítását, így a családi örökséget is ennek megfelelően, egyenlőtlen arányban osztották el. Az aranyvérű rokonok ezáltal a gazdagabb, jómódúbb tagjai a családfának. A két ág közötti rossz viszony többször párbajba torkollt, így a kapcsolat fenntartásával egyik családtag sem próbálkozik már.

Egbert Ipswick, Ava édesapjának közvetlen felmenői között nemzedékek óta a Minisztérium szolgálatában álló varázslók szerepelnek, akik minden esetben az aktuális hatalmon lévő erőt szolgálják, így történt ez a háború évei során is. Ebből adódóan a családot – mind az aranyvérű, mind a félvér ágat – gyakran bírálják, s tartják őket sötét varázslóknak. Fontos megjegyezni, hogy Egbert Ipswick nem tartozik az elitista ág tagjai közé: édesanyja félvér származású boszorkány volt, így a család aranyvérű tagjaival sosem tartotta a kapcsolatot, bár vágyott rá.

Ő maga is, aurori képzésének befejezése óta a Minisztériumban dolgozik; jelenleg a Misztériumügyi Főosztályon tevékenykedik. Szüleihez hasonlóan Egbert szintén félvér nőt vett el, Kendra Coltont, a neves-tehetős, félig ír, félig izlandi származású varázslócsalád tagját, aki a Mágikus Balesetek és Katasztrófák Főosztályának Mugli-kapcsolatok irodájánál dolgozik. A háborúban betöltött szerepük megkérdőjelezhető minisztériumi tevékenységeik miatt. A háborút követően nem állították elő őket, mégis rossz hírben állnak.

A család vagyonát tekintve nem tartoznak sem a leggazdagabb, sem a legszegényebb varázslók közé, mivel Kendra a családjától nagyobb örökségre tett szert. Jelenleg Plymouthban élnek, az örökségből vásárolt házban.

A két varázslócsalád még élő tagjai elszórtan élnek a világban; Izlandon, Portugáliában, Amerikában is laknak közelebbi rokonok, így Ava a nyarat legtöbbször külföldön töltheti.