Roxfort RPG

Még közelebb
Shafiq ház, Wales
1998. augusztus 30.

(http://2.bp.blogspot.com/-RFa9Gz7gCzk/T1NZG-eeYEI/AAAAAAAAKBs/iEBhXWaLi8g/s1600/9House-at-the-Park-01-minimalista+modern+h%C3%A1z2.jpg)

- Esetleg… Beugorhatnánk hozzám… A házamba.
Bukfencet vetett a gyomrom, ahogy Louise rám pillantott, mosolyra húzva a száját. Talán már ezért az egy másodpercért is megérte konkrét idiótát csinálnom magamból. Továbbra sem tartottam jó ötletnek azt, amire készültünk, de mellette erőre kaptam, és kész voltam megtenni bármit, hogy megkapjam azt, amire vágytam: Őt…
- Rajta – válaszolt a lány, majd belekapaszkodott a karomba.
Mély levegőt vettem, majd kiürítettem az elmémet, megszabadulva a részeg és pajzán gondolataimtól. Lelki szemeim elé egy ház sziluettje kúszott be, és szinte orromban éreztem a tenger felől áramló, sós szellő illatát.
Lábaink alól hirtelen kicsúszott a talaj, mi pedig pörögve-forogva belevetettük magunkat a nagy semmibe. Mellkasom összenyomódott, és fogyni kezdett a levegőm, mintha csak egy szűk gumicsövön rángattak volna át. Ám a szorítás úgy múlt el, ahogy jött, szinte másodpercek törtrésze alatt. A pörgés megszűnt, talpunk pedig ismét szilárd talajt ért. Kinyitottam a szemeimet és elégedetten néztem szét. Úgy tűnt részegen is tökéletesen működött a varázserőm.
- Isten hozott!
A kovácsoltvas kapu, mely előtt álltunk, egy csettintésemre kitárult, szabaddá téve az utat a házamig. Maga az épület egy apró, tengerbe benyúló földnyelvre épült, melyen sűrű erdő növekedett. Az otthonom, akárcsak ruhatáram, hűen tükrözte személyiségemet, s tökéletesen visszaadta rajongásomat az egyszerű formák iránt.
Gyorsan letudtuk a kapu és a villa közötti távolságot, időt sem hagyva a kíváncsi szemlélődésre. A vastag tölgyfa ajtó magától kitárult, ahogy a közelébe értünk, majd fény gyulladt az előszobában, ahogy átléptük a küszöböt.
Louisenak ezúttal is csak másodpercek jutottak, hogy szétnézzen, ugyanis megragadtam a kezét és megpörgetve magamhoz húztam. Arcunk olyan közel volt egymáshoz, hogy akár a szeplőit is megszámolhattam volna, ha úgy kívánom. Én azonban még közelebb akartam kerülni hozzá. Oly közel, hogy már azt se tudjam, hol érek véget, és hol kezdődik ő maga.
Mondhattam volna kismillió dolgot, bókolhattam volna, elárulhattam volna, hogy milyen kivételes, hogy rajta kívül még egy nőt sem hoztam ide. Azonban minden egyes szó, minden betű, melyet megformáltam és kiejtettem volna a számon, súlyos időpazarlás lett volna. Már késő volt visszafordulni, de nem is akartam. Valahogy furcsán sorsszerűnek éreztem a pillanatot, és ha csak rövid időre is, de végre félre tudtam tenni a kettőnk között tátongó korbeli szakadékot.
Újból megcsókoltam, közben pedig kinyúlt, fehér pólójával kezdtem babrálni. Feltett szándékom volt minél korábban megszabadítani őt az amúgy kidobásra, vagy legalább is felmosásra ítélt ruhától. Ha már ily könnyedén el tudta csavarni a fejemet, látni akartam mindazt, amivel bűnre csábított.
Ezúttal nem engedtem a csókból…

♦♦♦

Az ész és a szív harcában az utóbbi állt nyerésre, s ez tőlem oly szokatlanul hatott, hogy minden egyes mozdulatom, minden mondatom, és maga a tekintetem, ahogy a lányra néztem, egy idegen emberé voltak. Talán pont azért is vonzott annyira a lány, mert mellette végre kifordulhattam önmagamból. Levethettem a szürke öltönyömet, a szabályokat, melyeket az élet aggatott rám, és végre élhettem egy kicsit. Megfiatalított, és valósággal bolondot csinált belőlem. Én pedig hagytam, és élveztem, hiszen sosem volt még részem hasonlóban.
Beléptünk a házba, de nem szóltunk egymáshoz. Szavak nélkül is megértettük egymást, s elég volt egy elegáns pörgetés, egy enyhe szorítás ahhoz, hogy oly közel kerüljünk egymáshoz Louise-szal, mint még soha. Megcsókoltam, és végre én magam is éreztem, hogy átszakadt egy gát kettőnk között. Egyre oldottabbnak éreztem magam, és különös rutinnal kezdtem becserkészni a lányt.
Kezeim a pólója szélét gyűrték, hogy aztán egy határozott mozdulattal kibújtassam belőle törékeny testét. Egy pillanatra megtorpantam, szemügyre vettem idomait, majd újból közelíteni kezdtem. Újabb csókkal támadtam, ő pedig végre rájött, hogyan oldja ki az övem csatját. A bőrszíj ezüstkapcsa felkarcolta a fényesre polírozott padlódeszkát, ahogy koppanva Louise fehér pólója mellé hullott, én azonban nem foglalkoztam ezzel, hiszen ráértem bosszankodni emiatt másnap is. Lassan továbbaraszoltunk a házban, ruhákat hagyva magunk után. Mintha csak attól tartottunk volna, hogy eltévedünk a hatalmas villában, ám ezúttal morzsák helyett farmernadrágot, nyakkendőt, melltartót, öltönyt, inget, és bugyit hagytunk.
Végül a hálószobában álltunk meg, mely ugyanolyan egyszerű volt, mint amilyen én magam is voltam. Csupán egy hatalmas ágy terült szét benne, szemben az óriási, egész falat betöltő üvegablakkal, mely egyenesen az óceánra nézett. A falak szürkék voltak, és téglaberakás borította őket. Az éjjeli szekrényeken halványan világítottak a lámpák, de rajtuk kívül egyetlen tárgy sem volt a szobában. Odabent végre én lehettem a legérdekesebb látnivaló.
Elszakítottam ajkaimat a lányétól, és hagytam, hogy ezúttal kissé távolabb sodródjunk egymástól. Nagy levegőt vettem, és belevetettem magam az éjszakába…