Roxfort RPG

Egy hosszú út, melynek mindkét oldalán boltok sorakoznak. Itt mindig nagy a tömeg. Mindig vannak olyan varázslók és boszorkányok, akik épp be akarnak szerezni valamit az Abszol úton.

Zsebpiszok köz folytatása

Úgy tűnik a kirohanásom nem sikerült olyan finommá, mint szerettem volna. Loreena megretten. Remélem nem azért, mert világossá vált előtte, hogy milyen szándékaim vannak, s milyen mivoltomban fejtettem ki a véleményem. Nem, nem, korántsem szeretném, ha a bájos kis hölgy – újabb kellemetlen szó – netán meggondolná magát, s tényleg hanyatt homlok elmenekülne. De, még sikerül idejében javítanom egy aprócskát, az előbbi baklövésemen. A riadalom továbbra sem oszlik a nőben, amint látom, de már kicsit másképp áll a dologhoz.
Igen, a csapból is ez folyik, hogy mennyi eltűnt, halott... És még mennyi lesz... Ismét gúnyos mosoly húzódik szám szegletébe, de Lor még a maga riadalmával van elfoglalva... ezt kis eséllyel láthatja csak.
Teljesen letaglózta a téma... Inkább javasolja is, hogy váltsunk.

-  Természetesen Lor, ha úgy óhajtja. Nem szeretném, ha rossz szájízzel folytatnánk a sétát. - negédesen kedveskedő stílusban adom elő a dolgot. Remélve, hogy ezzel minden kétséget eloszlatok, ami a nő fejében megfordul.

A fiatal boszorkány, azért még hozzá teszi, hogy tényleg fő az óvatosság. Aztán ráeszmél valamire, mert ismét sűrű szabadkozásba kezd. Egyre jobban kedvelem. Ejnye. De tényleg. Ez a kislányos, naiv viselkedés, hol az őrületbe kerget, hol megkedvelteti velem ezt a nőt. Milyen érdekes. Ilyen teremtménnyel sem hozott még össze a sors, aki ennyire ellentétes érzéseket volt képes előhozni belőlem. Egyik pillanatban legszívesebben leátkoznám... a másikban meg... Csibészes mosoly... Ezt lehet hogy észreveszi, ha épp rám tekint...
Rám mosolyog, s jön a viccelődés... és az ál sértődöttség... Megdorgál, de azt is oly kedvesen teszi... Fúj még egy... na de már nem is annyira gyomorforgató... szó... ha róla van szó, ha vele kapcsolatos. Ej ej...
Tündéri kis monológ. Váoh, ne már... ez már tényleg sok, még nekem is... illetve nekem főleg, vagy mi? Ez a szó. Jajj ne...
Nem akar lelombozni... De a pletykák, meg a sötét helyek... és igaz... és …

-  Hát igen, az ilyen sötét környék, a kevésbé sötét pletykákat is igen csak be tudja árnyékolni. Tény, hogy a családommal kapcsolatban is meg vannak a szóbeszédek, mende-mondák, de... azt hiszem, kevés az, ami negatív, és az, mire adni lehet. - felelem könnyeden, mintha egyáltalán nem érdekelne a dolog, ami valamilyen szinten így is van.

Egyáltalán nem érdekel, hogy ki mit gondol rólam. Ki kedvel, netán ki utál. Jelenleg azért próbálom úgy alakítani a dolgot, hogy kedves – pf – beszélgető partnerembe ne üsse fel a fejét a kétely, s bátran csatlakozzon hozzám. Ó, ha tudná szegény ártatlan, naiv lélek, hogy a sötét oldal egyik hű katonájához csapódott. De igazán ráérek még ezt a fátylat fellebbenteni, s elárulni valódi énemet.
Aztán ismét megdicsér, hogy büszke lehetek magamra. Oly bájos... pffff.. kiráz a hideg. Ránézek, mosolygok, kedvesen, és sármosan... kicsit csábítóan.

Mosolyog, nem kapja el a tekintetét, sőt kíváncsiság csillog a lélektükrökbe, s még valami... Nem tudom mi, nem tudok rájönni. És, igen csak lusta vagyok legilimenciát alkalmazni. Meg, azt hiszem e csábos kislány úgy is mindent el árul nekem, amit csak akarok, csak jól kell kérdezzek, és jókor.
A bók hatására oldódni látszik,  már nem olyan görcsös, kezd visszatérni az egészséges arc színe is, s ismét szabadkozik... És tessék, visszatértünk oda, ahonnan elindultunk. A Nagyúr. Pedig ő akart tovább lépni. Jaj, hogy ismerem én a nőket. Csak a türelem, az altatás, nyájaskodás kell, s ott vagyunk, ahol én akarom, hogy legyünk.
E közben kiértünk az Abszol-útra. Itt sokkal világosabb, és kedvesebb... jajj ne... szóval világosabb volt. Jobbra fordultunk és elindultunk a Vasorrú felé. Nem volt messze, és kellemes kis hely volt...

-  Ó, ne aggódjon, nem tűnt félvállról vevősnek – ó dehogynem, de az nem baj – sőt, értem én a félelmét. Hiszen... nem tudhatjuk, hogy mi is történik velünk a következő pillanatban. Meg, megértem én, hogy úgy érzi, ha nem foglalkozik a dologgal, akkor kimaradhat belőle... De, el kell keserítsem. Sajnos, a helyzet jelenlegi állása szerint az kerül bele leghamarabb, aki minél távolabb akar maradni. - úgy ejtem a szavakat mintha mélységes sajnálatot éreznék minden egyes kioltott élet iránt, amit halálfalók vettek el az emberektől... amit én vettem el...

-  Lássa be, csupa-csupa ártatlan ember szenvedi meg ezeket a vészterhes időket. De azok, akik valóban harcolnak, na ők bezzeg megússzák... - micsoda álszent dumát nyomok itt.

Még magamtól is megijedtem. Még a végén elhiszem én is, hogy milyen rossz is a szegény ártatlanul szenvedőknek. Meg... na jó, azt tudom, hogy nekünk milyen jó, sőt.
Kedveskedő, együtt érző, bájgúnár mosoly, csak hogy nyomatékot adjak a szavaimnak. Hiszen, egyelőre kell az álca, a pajzs. Elég lesz később megmutatni ki is vagyok valójában. S amilyen kis szentimentális hölggyel hozott össze a sors... Ahogy a hozzá állását nézem, még akár arról is meggyőzhetem, hogy én állok a jó oldalon, s mindenki más a rosszon. És neki is milyen előnyös lenne, ha a mi, a Nagyúr oldalára állna. Ez az ártatlan gyermek, ez a naiv lélek, milyen jó szolgálatot tehetne... Ha sikerül... Ha nem, hát ott egye meg a fene. Egyel több, vagy kevesebb ellenség mit számít? Meg egy jól irányzott emlékezet módosító bűbáj, s azt sem tudja szegény kivel is hozta össze a balsors. Egy dolog lesz majd, ami emlékezteti... Ez pedig egy aprócska heg lesz a bokája belső felén... Egy tetoválás szerű... Az Én kézjegyem...
Egy újabb mosoly, s megálltam a kitűzött cél előtt... Lássuk...  mi lesz...

Ó, az a bizonyos csibészes mosoly feltűnik neki, de még mennyire! Azonban nem akarja Angelus orrára kötni, hogy igenis látta, mikor megmosolyogta a kótyagos naivságát és állandó szabadkozásainak füzérét. Tisztában van vele, milyen nevetséges lehet első találkozáskor, de ami azt illeti, őszintén hisz abban is, hogy ez a vélemény az első benyomás és egy kis idő elmúltával még megváltozhat. Nem mintha bosszantaná az a kis mosoly, mert nem.. csak szeretné ő, ha komolyan vennék, nem pedig valami esztelen kis csitrinek néznék, aki úgy cseverészik a világ nagy dolgairól, mintha mindent egyfajta rózsaszín, üde virágillattól terhes fátylon keresztül szemlélne. Áh.. persze erre már csak gondolni is ostobaság, hisz miért kéne máris a legrosszabbat feltételeznie? Egyáltalán nem vallana rá - talán agyára ment a Zsebpiszok-köz! Más magyarázata nem lehet, hogy ennyire gondolatai közé fúrta magát az a pimasz gyanú, hogy éretlen csitrinek bélyegezheti a másik és a butaságán vigyorog.
A zavaró gondolatot hamar kénytelen tovahessenteni magától, hisz túl feltűnő volna a további hallgatása és talán még sértő is a másikra nézve - nem tudhatja. És nem is akarja megbántani.
- Örülök, hogy ezt mondja. Tényleg.
Kijelentését megerősítendő jókedvű mosolyba vonja ajkait, s hogy leplezze könnyen jött zavarát, ismét csak füle mögé gyűri a múltkoriban is kiszabadult, rakoncátlan, élénkvörös fürtöt.
- Nehéz lehet úgy élni, hogy az emberről mindenfelé pletykálnak; és a nevesebb családok körében sokkal gyakoribbak is az ilyen furkálódások, mint máshol. ~Mit keresett a Zsebpiszok-közben?..~
Hasít tudatába a kérdés, szinte rikácsolva, ám a nőnek arcizma sem rándul - továbbra is élénk kíváncsisággal fürkészi a férfi szemeit, s talán még el is pirul a neki szánt sármos mosolyt látva. Nahát.. kifejezetten szép mosolya van, maradjunk ennyiben - és a kisugárzásában is van valami hátborzongatóan vonzó, ami úgy altatja el azt a híres női megérzést, ahogy egy gyöngéd anya a csecsemőjét. Hogy árthatna neki? Meg sem fordul a fejében! Hogy ez a fickó valami magányos harcos, aki vélhetőleg valami szigorúan titkos küldetésben járt a Zsebpiszok-köz omladozó, sötétre vakolt házaktól közrezárt hepe-hupás utcácskájában? Na igen, ez már annál inkább. Akaratlanul is a regényben olvasott hőshöz kezdi hasonlítani, s ez jóval könnyebbé teszi a fesztelen csevegést, hisz Lor szívét megdobogtatja a bátor, sötét szemű fickóból áradó hűvös magabiztosság. Most őszintén: melyik lányét nem?

Az Abszol útra kiérve Loreena a komolyra fordult téma ellenére is valósággal fellélegzik. Még a félhomályba borult utca levegőjébe lehelt aprócska párapamacs is a szabadság hírnökeként szökik meg ajkai közül, ahogy végighordozza tekintetét az aranysárgán ragyogó közvilágításon. Igaz, még nem feketéllik az ég, de itt máris égnek a fények! Ez olyan megnyugtató; mintha valami lassan szárba szökkenő rémálmot hagyott volna maga mögött, hogy aztán megébredve zavartalanul folytathassa a megkezdett napot. Csak egy kis kitérés, cseppnyi megingás - és egy férfi, akinek csak hálás lehet azért, amiért visszatérítette az éberség ösvényére.
"..sőt, értem én a félelmét."
- Tessék?
Úgy fordul vissza Angelus felé, hogy a hátára hulló, girbe-gurba fürtök fürgén rebbenve mellkasára szállnak. Talán nem figyelt? De igen, túlságosan is.
- Óó.. Tudja, .. szemernyit sem tartanék ettől az egésztől, ha tudnám, mi történik majd a következő pillanatban. Úgy értem, ha előre tudnám, hogy három perc múlva úgyis előugrik néhány halálfaló a sarok mögül, megátkoznak, agyonvernek, esetleg elhurcolnak, hogy szórakozzanak velem, nem félnék. A bizonytalanságot viszont nem szeretem..
Kicsit elhalkul a hangja, ahogy a férfi arcába bámul merengőn, mintha csak barátkozni akarna az aranysárga fényárban fürdő vonásokkal. Gyanakvóbbnak tűnne? Inkább komolyabbnak. A téma megköveteli - és nem akarja, hogy ostoba, mindentől rettegő libának nézzék. Mégis csak griffendéles volt annak idején, a csudába is!
Angelus szavai felébresztettek benne valamit, ami eddig békésen szunnyadt a lelke mélyén. Nem, nem a félelmet és nem is a gyermekes dacot - hanem egy réges-régi emléket egy fiúról. Hogy miért jutott az eszébe most hirtelen, azt ő maga sem tudja, de kénytelen megmosolyogni a csöppnyi jelenéssel eszébe ötlő hangulatot. "Harcolni fogok!"
- De igaza van.
Vágja rá néhány másodperccel később, de kellemes hangulatát makacsul magához szorítva mosolyog fel Mr. Mirol szemeire.
- Báár..
Cinkossá válik a pillantása, s mintha csak játszana, hátat fordít kísérőjének és hosszúra nyújtott léptekkel kerül elébe, szinte már valami más számára hallhatatlan zenére lépdelve.
- A harcosok csak annyival vannak előrébb, hogy ismerik a terveket, nem igaz?
Hátrasandít a válla fölött, majd egészen szembefordul, de nem áll meg. A könyvet és ezzel együtt kezeit is háta mögé rejtette, s mintha csak kekeckedne az ismeretlennel, úgy táncol és hátrál előle egyenesen a Vasorrú felé.
- Aki viszont kimaradna, attól a legmeglepőbb, ha egyszer cselekvésre szánja el magát. Mert rá nem számítanak.
Végre megáll és bevárja a másikat, hogy együtt sétálhassanak tovább.
- Ha képes lennék rá, talán még bele is ártanám magam, de azt hiszem, meg kell maradnom külsősként, bármilyen kecsegtető volna is részt venni egy ilyen összecsapásban. Ügyesen érvel.
Nem, nem csengnek gúnyosan a szavai, csak elmereng. Már megint.

To: Clyde  :-*

~ Trallala, tralallaa… szabadság, szabadság, szabadsááááág… ~ - A „változatosság” kedvéért igen jó hangulatban volt. A madarak csicseregtek, az ég gyönyörű kék volt, s nem hozta magával egy könyvét sem. Ez több mint elég volt a boldogságra. Nade még hozzá a… sapka is! Pár nappal ezelőtt Tom küldött neki egy csomagot. Merthogy messzire elutazott egy munka miatt, s küldött az egész családnak ajándékot. Ő pedig, a legnagyobb örömére, kapott egy szép zöld baseball sapkát. Az elején egy aranyos cicafejjel ami sárgán kiviláglott. Meg volt bűvölve, így a muglik pillantása nem esett rá, de a boszorkányok láthatták, hogy miképp is nyitogatja a száját a cica, meg kacsint néha egyet a nagyvilágba. Egyszóval tökéletes volt! Nem is tudta hova tenni magában, hogy ilyen jó ajándékot választott számára a testvérkéje. Pedig eddig állandóan nyúzták egymást. Most meg… Szinte minden héten kapott tőle egy levelet, s valami kedves szóval is illette. E vagy vihar előtti csönd, ami enyhe kis remegést idézett elő a gyomrában, vagy szimplán kedvesség. Esetleg beütötte a fejét s megváltozott körülötte minden. Nagyon remélte, hogy az utóbbi. Úgyis még várt arra, hogy az anyjáék milyen retorziót vesznek rajta a bizonyítványa miatt. Valahol a kellemetlen, borzalmas, s halálos titulusok közt válogatott. De… Addig is…!

~ Trallala, trallala… Szabadság, szabadsááág… ~ - még pénzt is kapott. Ez még meglepőbb volt. Persze nem túl sokat, de egy-két fagyira, s egy új füzetre pont elegendőt. Persze mintha említettek volna valami olyasmit is, hogy vegyen belőle egy könyvet. De ez azon nyomban kiesett a fejéből, hogy meglátta az állatkereskedés kirakatát. Az üveghez nyomulva, szerencsére sokakat nem kellett félrenyomnia, figyelte az aranyos kis állatkákat.
Szóval, a lány. Ma sem nézett ki túl felnőttesnek. Alacsony is volt, vékony is… Oké, annyira nem volt lapos. Ez meglepő. De egyébként nem mutatott többnek mint egy 13-14 éves kis diáklányka. Pedig ő már bizony 15 éves volt a javából!  Egy sötétkék, barna mintákkal telített kis cipellőt viselt, fölötte egy halványzöld ruhával. Ami persze pont ment az égővörös hajához, s zöld satyekjához. Najó, az anyja nem akarta így elengedni. Mármint a sakával együtt, merthogy nem mutat túl nőiesnek, d ő kötötte az ebet a karóhoz, hogy már pedig hordani fogja mindhalálig. S valahol ezen időszak kezdete akkor volt. A vége…? Nem rívott ki túlzottan a tömegből, legfeljebb szülőket hiányolhattak mellőle, amik jól láthatóan hiányoztak. Nade biztos csak megszökött…nem igaz?

- Oh, de aranyosak…! – megkocogtatva az üveget, hogy az egyik kis szőrös bigyó pont rá figyeljen, mosolyodott el szélesen. Elkezdett játszadozni azzal a gondolattal is, hogy esetleg egy újabb kedvenccel állít haza. Végülis… A macska állandóan elvan, Tom elvitte a baglyot, Gregory pedig… Persze, odaadná neki! Ah. De ez nem jó. Ő még túl pici az ilyen játékokhoz. Köhöm, vagyis állatkákhoz. Esetleg vehetné az apjának a születésnapjára is. De ez is túl gyenge kifogás. Eltolva magát az üvegtől, átengedve a helyet a fiatalabb generációknak, sóhajtott fel halkan. Lehet, hogy tényleg könyvekre kéne költenie a pénzét? Milyen szomorú… A kisebb kis csoportot elhagyva, a könyvesboltok felé véve az irányt, sétálgatott lassan, nyugodtan. Leginkább csak nézelődött, bambult, s próbálta kikerülni a magas embereket. Szerette ezt a helyet, már a maga módján, de ezek a boszorkányok meg mágusok néha ráhozták a frászt. Ahogy a gondolataikba temetkezve mászkálnak, s néha annyira rondán néznek rá. Pedig még csak hozzájuk sem szólt. Ezért próbálta kerülni a pillantásukat. Inkább a „rendes”, tisztességes boltosok részén maradt, néha kukkantva csak fel, titkon, tiltott pillantást vetve az óriásokra.

money tour (http://www.youtube.com/watch?v=voBNpdXkLnU)
Rohanó léptek, kikötődött cipőfűző lebben a magasba. Fújtatás, levegővétel. Az egyik sarokról vetődik az utca ezen szegletére, szürke farmert, zöld pólót visel, oldalán egy kisebb lánc csörgedezik. Kezei lábaival ellentétesen lendülnek a magasba, ahogy átugorja az előrejutását akadályozó, utcára helyezett kukát. Startolási pozícióban ér földet, egyik térde érinti a talajt is, de nincs ideje gyönyörködni a napfényben, s arra sem , hogy bekötözze a cipőjét. Azonnal tovább lendíti önmagát, tornacipői könnyedén gördülnek az Abszol út kövezetén, előre lendítve őt. Fejét hátra fordítja, csak egy pillanatra, s ekkor látja, hogy a taláros fazon még mindig üldözi őt, bár már egyre nagyobb közöttük a távolság. Tekintete újra előrelendül, a következő saroknál balra fordul, s folytatja a menekülést...

- Ide a bevétellel! - mordul fel, miközben pálcáját a talárkészítő mesterre fogja. Tekintetét le sem venné a zavarodott férfiről, aki rémülten pillant a támadójára. Pálcáját is mindvégig neki szegezi, felkészülve a védekezésre.
A riadt eladó először segítségért kiáltva pillant körbe, azonban egy árva lélek sincs az üzletében rajta és Clydeon kívül. Ráadásul még saját pálcája sincs mellette, hisz soha életében nem rabolták még ki, ellenségei sem voltak, így nem is gondolta azt, hogy egy napon ilyen helyzetbe keveredhet.
- Mi a szxrra vár? Ide vele! - Lép előrébb, támadó jelleggel, majd az immár sarokba húzódott úr torkának szegezi a pálcáját.
- Máámáris, csak ne bántson, könyörgöm...- Feleli a riadt, idősödő férfi, akinek szinte megszámolható, hány szál borítja a fejét. Irwine mellé lép, s szinte odalöki az öreget a kasszához, majd hátulról szegezi neki a pálcát.
- Mindet vedd ki, tedd ebbe! - morran fel, miközben szabad, kesztyűvel borított kezével odanyújtja a papírzacskót.
- Siess! - Sürgeti és stresszeli az öreget, aki remegő kezekkel pakolja meg a papírzacskót, majd félve fordul a mardekáros felé és úgy nyújtja át a zacskót.
- Te..tessék. -
Clyde összeszűkült szemekkel pillant az öregre a kötött sapka kiszabott résein keresztül. Közben szájával is fúj egyet, hogy a sapka szálai valamennyire elkerüljék ajkait, mivel ez igen irritálja őt.
- Köszi tata! - Mondja gúnyosan, majd félrelöki az útjából az öreget, s szinte kitöri magát a bejáraton.
- Segítség, kiraboltak! - Hangzanak a riadt szavak az épületből, s alig pár másodperccel később máris Clyde nyomában lohol az egyik szomszéd. Rohanás, ujjak fonódnak a sapka aljára, egy gyors felfelé mozdulattal lerántja magáról a kötött maszkot, s elhajítja valamelyik irányba....

...Újabb pillantás hátrafelé, egy tompa ütés a mellkasánál, melynek következében, elveszítve az egyensúlyát előreborul, leterítve "áldozatát", egy alacsony, kissé lapos, vörös hajú, idétlen sapkás kölyköt.
- Bxzd meg, neked ez a járda széle? Tanulj meg közlekedni. - morogja , miközben még mindig nem néz a másik arcába.
- Hol a zacskó? -  Hirtelen, kapkodó mozdulatokkal keresi az elejtett zsákmányt, amire gyorsan rá is lel. Azonnal rámarkol a zacskóra, de ahogy korábbi útiránya felé pillant, meglát egy érdeklődő, idegesnek tűnő taláros fazont. Idegesen ráncolja össze a homlokát, majd a kölyökre pillant, s lekapja fejéről a sapkát, majd a saját fejébe húzza. Csak ekkor veszi észre, hogy a kölyök egy lány.
- Te lány vagy? - Néz rá nagy szemekkel, teljes meglepődéssel, miközben feláll a földről és összekapkodja a lány cuccait is...

Hé, a sapkám!!!  :o

Lassú léptek, egy gyönyörű szép ruha. Ez már rögtön megragadta a fantáziáját. Szinte letett az édesség garmadáról is, amikor… Lökés, elterülés, s sötétség borította el a világot. Alázuhant a mélységnek, s semmi sem fogta fel. Régi képek keringtek körülötte, s az eddigi élete apróbb, szilánkosra tört darabkái ordítottak azért, kapj el! De… Miért? Ne aggódj. Csak egy látomás, puszta képzelet. Hiszen annyira nem is ütötték meg. Ugye? Laposakat pislogva, fel sem fogva, hogy voltaképp mi is történik vele, állapodtak meg kis kezei a férfi mellkasán, melyben a szív vadul kalimpált. Egyelőre az első mondatok még a távolba vesztek, hisz most fogta fel csak igazán a helyzetet. Egy idegen férfi nehezedik rá. Öhm… Fekve. Az utcán.
A lélegzete is elállt, úgy pislogott a sapka árnyékából. Míg ugyebár azt megtehette.

- Én… én… sajnálom! Nem direkt volt…! – rebegett halkan, miközben feltápászkodott a másik mellette, ki láthatóan még most sem nyugodott meg, s várakozott. Megütötte magát, fájt, nagyon is, ám most ez a fájdalom egy csöppet sem érdekelte. Inkább csak az az éles kérdés, az apró titok, misztikum? Ki lehet ő? Igen, nagy ostobaság. Ez a nők egyik keresztje. Mindig, mindent tudni akarnak. De a kérdés…

- Mi? Hogy?! Miért… Vagyis, igen! OH! - nos, talán ha itt futásra veszi a dolgot akkor marad a sapka. Ámde miképp is hagyhatta volna azt szó nélkül, hogy voltaképp nem is nézte volna lánynak?! Mégis hány fiú járkál zöld ruhába?! Ez azért eléggé felbosszantotta. Szinte feledtette is vele a megszokott idegességét. Inkább valami mást hozott elő benne. De hát így, még mielőtt bármit is reagálhatott volna a dologra, már szép ívben került a másik fejére a kalpag. Ami elég furcsa volt. Sőt. Nagyon is furcsa. De így, ahogy elnézte a másik fején…

- HÉ! Az az enyém! Meg… Meg az is! – nem várt bátorsággal, mit talán még annak idején a Süveg felfedezett benne, megragadta a táskája pántját, még ha halovány esélye sem volt a másik ellen, s vetette meg a lábait. Mert talán a sapka még csak-csak, nade hogy a táska is?! Amit egy végkiárusításon szerzett, majdnem eltört karokkal?! Na azt már ne! Szegény Clyde, nem gondolhatta, hogy egy nőnek az egyik legnagyobb fájó pontja, ha ruházatot vesszük, a kiegészítő. Ezeket nem érdemes piszkálni. Mint ahogy bizonyos megjegyzéseket sem érdemes tenni. Mint például, ez kövérít vagy öregít, esetleg, lapos vagy.
Szóval, nekiveselkedve, beleadva azt a negyvenöt kiló súlyát a dologba, húzta a táskát, s ráncolta össze a homlokát. Nem, hölgyeim és uraim, nem volt vörös! Inkább csak kis pukkancs. Izgalmasnak ígérkezett a menet.

- nyau – igen. Ez a sapka. Mintegy varázsütésre, épp a legrosszabbkor, a legrosszabb helyen, ami elég gyakran megesett Kirkével, elnevette magát. Persze a táska azért félig meddig maradt. De nem tudta megállni azt, hogy ne kuncogjon a sapka egy újabb mutatványán. Eddig az ő fején nem is nyávogott. Szépen nézett volna ki, főleg a mugli tömegközlekedésen… De itt, s most… Oh, átkozott sors! Ebből baj lesz. Nagyon nagy baj. 

Összeráncolt szemöldökkel figyeli a földről feltápászkodó vöröst, aki csak hebeg és habog, mintha keresnie kellene a szavakat, talán túlságosan is megrázta ez az utcai baleset. Lehet, hogy még segítene is rajta és odalökne egy elnézést, ha nem ebben a helyzetben lenne. Ugyanis most menekülnie kell, még ha egyelőre biztonságban is van, főleg, a furcsa zöld sapkának köszönhetően. Miközben a lányka pattog, ő ismét elfordítja a fejét és tekintetét le nem venné a taláros fazonról, aki bő mozdulatokkal gesztikulál a járókelőknek, magasságot és szélességet mutogatva. Szavai ugyan nem érik el Irwine fülét, a srác azonban biztos abban, hogy őt keresik. A lány további rikácsolása rángatja vissza a jelenbe, jobban mondva az adott szituációba. Kékesszürke íriszeit a fiatal lányra emeli, aki ekkor már a táskáját rángatja, teljes erőből. Clyde is meglepődik ezen, hogy milyen erélyes a vörös.
-   Állítsd már le magad, mit kell itt pattogni? Csak felvettem a földről. – Ekkor elengedi a táska fülét, így, ha a lány még mindig erősen húzgálja, előfordulhat az, hogy az erőfeszítéstől ismét hátra szambázik. Ugyanebben a pillanatban valami idétlen nyávogás hallatszódik, minek következtében a mardekáros szemei azonnal a magasba szöknek, a feje búbját kémlelvén.
-   Ez meg mi a szxr? – Csusszannak ki a szavak, egy pillanatra leemeli a zöld sapkát és észreveszi az elején ékeskedő cicust, aki nyávog.
-   Vazz, honnan a bánatból szerezted ezt a giccses szxrt?  - teszi fel a kérdést, miközben visszailleszti fejére a jelenleg legalkalmasabbnak mondható álcát, vagy épp a legjobb lebuktató kiegészítőt.
-   Még mielőtt pattogni kezdenél, nyugi, visszaadom, de nem most! Maradj csöndben és gyere mellettem, ha nem akarod , hogy …hogy darabokra szaggassam ezt a macskás fejfedőt. – próbálta megfenyegetni a lányt, miközben ismét oldalra pillantott.
-   Na gyere, és a következő sarkon visszakapod, csak tégy úgy, mintha a bátyád lennék. – mondja a lánynak morcosan, mégis halkan, hogy csakis a célszemély hallhassa a szavait. Eközben szabad kezével megfogja a lány kezét, s ha tetszik neki, ha nem, elindul vele a járdán…

Nos, gondolom az nem kérdés, hogy hátraesik-e vagy sem. Nagyot zuhanva, újra csak a fenekére, amit lassan már szinte fel sem vett, pislogott nagyokat a magasabb alakra. OOOOOH, és még azt hitte, hogy valami utcai tolvaj vagy ilyesmi! Kicsit el is szégyellte magát, hogy ilyen rosszakat gondolt a srácról. Pedig nem is ismerte. Lehet csak sietős a dolga, vagy fogócskázik valakivel. Szóval, bármi megeshet. Csak az anyjáék nevelték mindig azt belé, hogy az idegeneknek ne higyjen el semmit sem. De hát, miért is akarná bárki is bántani őt? Annyira logikátlan a következtetés. Szóval kicsit piromkodva, feltápászkodva, leporolva a szép zöld kis rucó alját, pillantott fel a másikra.

- Sajnálom… Nem akartalak megbántani. – száz vattos mosoly, táska a vállra, s szende pillantás. Ami tartott egészen addig míg le nem hordta a sapkáját. Oké, nem ő volt az első. Pedig alig haladt benne még. Hisz ez volt az első nap, hogy az utcán is viselte! Ez azért elég kiábrándító volt. De, megfogadott magának egy szent célt, ami év végén fogalmazódott meg a fejében. Nem fog szégyenlősködni, s elfutni! Soha többet! Igaz, hogy milyen jókor tartja be a fogadalmait? Szóval, annak ellenére, hogy azért zavarban volt, s az idegesség ott kúszkált a gyomrában, maradt, s elengedte a füle mellett a hallott megjegyzést is. Pontosabban azért próbált összeszedni rá valami választ.
Tehát, elkalandozott a figyelme. Újra. Ajvé… Az még eljutott a tudatáig, hogy viselkedjen úgy mintha a huga lenne. Hmh… Ez elég furcsa kérés. Még sosem mondták ezt neki. Nem mintha nem így kezelne minden idősebb fiút, csak… Amikor megragadta a kezét, s húzta maga után, valami ismerős, régi érzés fogta el. Még amikor Tommal sétált az utcákon. Mindig ilyenkor jött rá, hogy voltaképp mennyire is hiányzik neki.

- Öh… De… Miért? Oh, tudom! – mély hallgatás, mintha csak most készülne a sikolyra. A tudás szikrái ott pattogtak a kék íriszekben. Egy ki nem mondott hatalomszó, hisz ebben a pillanatban akár a kezében is lehetett volna, ha…

- Bújócskázol a barátaiddal, igaz?! A Roxfortban, persze még kisebb koromban, mi is játszottunk ilyet. Pontosabban futottunk Hóborc elől. De… Azt még mindig csináljuk. De ha ez neked ennyire fontos akkor nem árullak el. – édes mosoly, a tudatlanság gyönyöreivel, s egy átkarolt kéz. Igen, a bátyjára is mindig ugyanígy csimpaszkodott, ragaszkodva hozzá, hogy közben senki mással ne beszélgessen. Merthogy épp ő vele sétál az utcán. Hát igen, imádta amikor vele van. Szóval ez a kis nosztalgikus érzés nem töltötte el félelemmel. Főleg mert az ő fantáziájában a tolvajok mint vékony, gonosz, mocskos ruhákban járó alakoknak tűntek. Akik semmiképp sem segítenek a kislányoknak. Nem állítják fel őket, s nem adják vissza a táskájukat sem. A srác pedig, annak ellenére, hogy kérés nélkül vette el a sapkáját, nagyon kedvesnek tűnt. Nem gondolta volna huszonévesnek, szóval talán az iskolájába is eltudta volna képzelni. Talán épp griffendéles! Igen. Csak a griffisket ilyen rendesek.

- Te melyik házba jársz, vagy jártál?! Én griffendéles vagyok. De igazság szerint sokkal jobban szerettem volna a hugrabugba kerülni. Nem tudom, valahogy sokkal békésebbnek tűnik az a hely. – megszokott hangerővel csacsogva, légiesen lépkedve mellette, egész jól adva a hülye kistestvér szerepét, nézegette a kirakatokat, s csak beszélt, s beszélt… Általában persze nem nyílt meg ennyire senkinek sem. De, az a szörnyű igazság, idősebb griffendélesnek gondolta. Aki talán épp most végzett. S mint ilyen, megérdemelte a bizalmat. Nespa? S egyébként is. Nagyon hiányzott már neki a testvérkéje. S a másik most valamiképp ezt pótolta a számára. Ha akarta, ha nem… S az üldözőit tekintve egyelőre akarhatta. Majd meglátjuk, hogy meddig is.

- Ráadásul a házvezető tanárjuk sem annyira rémisztő mint McGalagony Professzor. Mindig engem piszkál… Azt mondja, hogy túl szétszórt vagyok. Pedig nem is. Nézd! De aranyos! – az egyik kirakatra mutatva, ahol mi más, játékok voltak, fékezett le egy percre. Természetesen az egyik nagyon nagy nyúlra mutatott, mely fehéren világlott ki a többi ócska plüss, s vonat rikító kavalkádjából. Belül a fülei rózsaszínok voltak, s mintha meg is lett volna bűvölve.

- OOOOOH… De édes! – elkalandozva, a monológot el is feledve, pedig valamit szeretett volna kihozni belőle, nézett fel Clyde-ra, persze továbbra sem engedve el a másik kezével sem a karját.

- Nem lesz baj ha nem tudják merre vagy? Biztos aggódnának ha csak úgy elvesznél… - pislogás, kérdő tekintet. A nyúl már megint feledve. Úgy látszik pont ennyi időre kötötte le.

A lány várhatóan hátra is esik, köszönhetően az akaratosságának. Clyde nem nyújtja a kezét, álljon fel magától, elvégre nem öregasszony, kell lennie benne annyi erőnek, hogy egyedül is feltápászkodhasson. Szemei a másikéra fókuszálnak, egy pillanatig átfut a fejében, hogy talán mégis futnia kellene és itt hagyni ezt a béna fruskát, aki talán még lebuktatja őt. Mérlegel. Ismét körbepillant, elég sokan vannak, köszönhetően talán a jó időnek és a délutáni óráknak. Ha ismét futásnak eredne, az lenne számára az igazi buktató, ráadásul már kiloholta magát, nincs kedve egy újabb körhöz.
- Megbántani? Heh...- Egy apró kacaj kúszik ki a torkán, meglehetősen ritka, hogy nevessen, de ez a szöveg a kislány részéről akaratlanul is mosolyt csal az arcára. Még, hogy őt megbántani? Elég nehéz lenne, főleg olyan dologgal, amiben épp annyira felelős, mint a másik.
- Na ne röhögtess. Inkább gyere, ha vissza akarod kapni az idétlen sapidat. -Ismétli, ezután ragadja meg a kezét és húzza maga után. Vet egy pillantást a mellette, kissé lassabb léptű lánykára , össze is ráncolja a homlokát az ostoba kérdéseken. Vagy, talán nem is olyan ostoba, de Clydeot akkor is bosszantja, sosem tartozott magyarázattal senkinek és nem is szereti ecsetelni a dolgait. Mindent , amit tesz, saját érdekében cselekszi, attól függetlenül, hogy másoknak mi a véleménye az egészről. Néhány lépéssel később az egyik saroknál balra fordul, utánfutóként rántva maga után a lánykát, aki ismét valami eszement dologról fecseg. Irwine nem szól semmit, arcizmai kicsit összehúzódnak a sok hülyeség hallatán, de próbálja az effajta gyerekes dolgokat kizárni a fejéből. A vöröske persze csak fecseg és fecseg, rosszabb, mint egy kakukkos óra, azt legalább le lehet ütni...
~ Bakker, a legidiótább kölyköt fogtam ki menekülés címszó alatt. Hogy a fenébe tud ennyit fecsegni?...Griffendéles? Pfejj...ő? ~ Lassan elérnek egy újabb utcasort, ahol újabb kirakatok tűnnek fel. Clyde hátrapillant, szerencsére már messze vannak a taláros alaktól, úgy tűnik, sikerült eloldalaznia feltűnésmentesen, hogy a továbbiakban a nyomára bukkanjanak. A lánykára pillant, akinek továbbra sem áll be a csőre. Pedig, itt most az ő szerepe véget ért. Mardekárosunk hirtelen megtorpan, a kirakat mellett, majd elengedi a lány kezét és vet egy pillantást arra a kirakati nyúlra.
- Ez édes? Ez a giccses szőrős porfogó? Te iszonyatosan gyerekes vagy. - pillant vissza a lányra.
- Totál dedó, nem is értem, hogy járhatsz a Roxfortba....bár, jah, ott vannak az elsősök...- jegyzi meg, s eszébe jut, hogy ő anno egyáltalán nem volt ilyen, mint ez a lány. Sőt, a társai sem voltak ennyire gyerekesek, legalábbis a mardekáron belül senki sem viselkedett így. Az apró gondolat foszlányok tovaszállnak, s újra a vörösre pillant, aki még most is fecseg, már igen idegesítően.
- Elég! Muszáj ennyit fecsegned? Engem nem keres senki, én nem bújócskázom és nem is fognak értem aggódni. -vágja oda a szavakat keményen.
- Most már leléphetsz, ó, itt az idétlen sapkád! - Még egy kicsit gúnyolódik, leemeli fejéről a zöld sapit, majd a lány fejébe húzza.
- Csá naív hercegnő. - Böki oda a szavakat, majd ellép a lány mellett, s elindul a járdán...

„what…?” - Bátyusnak *_*

- Mi? De… - a fejébe nyomják a sapkát, s leszólnak mindent. Jah, pont olyan mint a bátyja. Kábé ő is így végzett volna a sétával. Mert újra csak felidegesítette őt. Annyira jellemző volt. Nem tudott semmit sem jól csinálni. Pedig talán… Talán?! Nem. Nem is kellett volna találgatásokba esnie. Elszúrta és kész. Mert tényleg túl gyerekes. Nem lát túl azon a kis világon ami körülötte van. Vagy ha ki is kukkant egy percre… A színes dolgok túl hamar elterelik a figyelmét.

- Talán valaki mégis féltene. – pislogott utána, de nem mondta túl hangosan a dolgot. Talán meg sem hallotta. S egyébként is, a nagy kék lélektükrök már elhomályosultak. Megremegtek az ajkak, ökölbe szorultak a pici kis ujjacskák, s…

- BÁTYUUUUUUUUUUUS! – jó nagyot ordítva, mert miért is ne, hiszen felzaklatták, rohamozta meg a másikat, s vetette rá magát. Ami csak annyit jelentett, hogy átkarolta a derekát, s mellkasához fúrta a fejét, ha amaz nem tért ki, vagy nem próbálta minden erővel távolabb tartani magától. Mintha igazából soha többet nem akarta volna elereszteni. Még mielőtt teljesen őrültnek néznénk a gyermeket. Csak egy kis szocializációs problémája van ami a neveltetéséből adódik. Vagyis. Kisebb korában ritkán vitték más gyerekekhez, így eléggé a szülők védelmező szárnyai alatt volt. Játszópajtásnak pedig csak a bátyja volt ott. Tehát érzelmi szempontból, mint a legközelebb álló személy, csak ő volt ott. S ezel, hogy immár a roxfortban sem lehetnek együtt, bár amaz folyamatosan levakarta magáról, egy olyan támaszt vesztett el az életében, ami… Oké, lassan képes idegeneket is bátyusnak tekinteni. Főleg ha azok annak akarják kiadatni magukat. Egy fajta katarzis élményt élt meg, mi arra vonatkozott, pótolható. Más férfiak is lehetnek magasak, vállasak, s pont olyan bunkók. Csak az a kérdés, hogy tényleg jó ez neki? Nem túl naiv ő ahhoz, hogy úgy higgye, szívesen pótolnák ezt a szerepet. Főleg, csak úgy…? Mert még csak véletlen sem fordultak meg oly beteges gondolatok az elméjében, hogy testi örömök vagy társai. Annak ellenére, hogy egyesek az évfolyamából, persze nem nevezzük nevén őket, szívesen gyakoroltak volna. De ő…? Oké, tudta azért miről van szó, de nem, nem. Azt csak házasság után lehet. S ezzel vége is a történetnek.

- Nem fogok többet beszélni, jóóóó? Csendben maradok. – szipogott hangosan, ami persze… köhöm. Az ordításra lehet, hogy felfigyeltek. Igen, a kis boszorkányok, akik csinosabbak voltak nála s persze teltebbek is, olyan édesen kuncogtak egymás között, hogy milyen édes kis testvérpáros…! Hát nem zabálnivalóak? S ahogy a nagyobb pátyolgatja a kisebbet…! Hát eszem a zuzájukat! Akkor mostmár biztos nem szakadnak el egymástól. Vagy… Vagy mégis?

- Annyira utálok egyedül lenni. – erősebben megmarkolva a ruha anyagát, melyet csak remélni tudunk, hogy tarthatott, pihegett halkan a másik mellett. Nyugodt volt. Végre újra nyugodt lehetett. Félt este egyedül a szobájában, rettegett a mumustól ami bármikor előjöhet bárhonnan, s utálta Gregory állandó bömbölését is. Jó volt Tommal együtt hülyéskedni, s az sem zavarta ha csak mögötte mehetett sokszor az utcán, mert tudta, hogy úgyis megvédené őt. Clyde hirtelen olyan sok dolgot szabadított fel. Amik ott voltak, mert mi másért viselt volna egy olyan ruhadarabot, csak… Nem igazán realizálódtak a fejében. Nem tudta miért szorong, vagy mire fel nem tekint úgy a kicsire mint eddig. Mind-mind olyan megválaszolatlan kérdések melyek hirtelen értelmet nyertek. Csak… Nem épp a megfelelő személlyel? 

Vörösnek

Apró mosoly kúszik az arcára, amint ellép a lány mellett, s megmosolyogva őt, próbálja elhagyni a helyszínt, kezében szorongatva a papírzacskót, amelyben ott lapul az a néhány bankó, melyből oly sok füvet tud majd vásárolni. Ritkán ül ki az arcára effajta érzelem, de nem tehet róla, ez a kiscsaj, úgy, ahogy van vicces. Persze, elég kiborító a viselkedése, de olyan nagyon gyerekes, hogy nem is igazán lehetne rá haragudni. Legalábbis mardekárosunk egyelőre így véli, bár ki tudja, hogy mi lesz a későbbiekben.

Vajon az ő húgai is ilyenek lennének? Ilyen kis szeleburdiak, csacsogósak és ennyire naivak? Egy pillanatra elgondolkodik ezen, arcvonásai komorrá válnak, s próbálja kizárni elméjéből ezen fájó dolgokat. Pedig milyen jó lett volna, ha együtt nőhet fel velük, egymás támaszai lettek volna, s mindenben számíthattak volna egymásra. Clyde egész biztosan jó bátyjuk lenne, vigyázna rájuk, ha kell megdorgálná őket az elkövetett hülyeségek miatt, avagy épp arra biztatná őket, s természetesen nem maradhatna el az állandó piszkálódás sem. Ám, ez mind-mind csak ábránd lehet, hisz ő ezt sosem tapasztalhatja. Egyedül van ezen a világon, s csak magára számíthat. Kivervén fejéből a lelkét sanyargató gondolatokat tovább haladna, ám ekkor meghallja a lány ordítását, amitől szinte beszakad a dobhártyája. Szemei elkerekednek, s arcára kiülnek a "mi a fene" gondolathullámok okozta döbbent vonások. Ebben a pillanatban kapja el két kéz a derekát, s egy vörös hajzuhatag préselődik a mellkasának, azzal a vigyorgó cicás sapkával, mert hogy, az még mindig Clydeon vigyorog.

- Te meg...beléd mi a fene ütött? - teszi fel értetlenül a kérdést, miközben a vállainál fogva próbálja eltolni magától a lányt. A vörös persze folyamatosan csacsog, sőt, már az egész utca tőle zajong. Irwine zavartan pillant körbe, felmérve, hogy vajon mennyien lehetnek a nézői ennek a nem éppen kellemes, s színpadra sem illő darabnak.
- Csss, maradj már csöndben! - Morcos vonásokkal, s hasonló pillantásokkal néz a lány szemeibe.
- Jobban is teszed, ha csöndben maradsz, mert esküszöm, hogy behajítalak a szökőkútba, utána már lesz okod erre az őrült harsogásra. - Morogja a vöröskének, aki csoda, hogy el nem pityergi magát. Néhány lány is elsétál mellettük, s széles mosoly terül el az arcukon. Remek, már csak ez hiányzott. Clyde feléjük emeli a tekintetét, s az arcára varázsol egy erőltetett mosolyt, amolyan "a húgom már megint hisztizik" félét, majd, mikor már elmúlt a boszorkányveszély, ismét lepillant a kabátját szorongató kishölgyre.
- Eressz el, én nem vagyok a bátyád és...mi közöm van nekem ahhoz, hogy te egyedül vagy? Vagy ennyire rajongsz a Mardekárosokért? Mert, ha unatkozol, elvihetlek hozzájuk, tudod mennyire kedvelik az ilyen kis griffendéles lánykákat? - Villantja meg fehér fogsorát, talán most túl gonosz volt, de csak ezt az egy módot ismeri arra, hogy valahogy lerázhassa a másikat. Talán beválik, vagy nem? ...

Bátyus *_*

Nagy kék szemek, pislogások, s lebiggyesztett ajkak. Betartotta az ígéretét, miszerint nem fog újra megszólalni. Persze nála az mindig kétséges volt, hogy meddig is képes betartani. De egyelőre hősiesen tartotta magát. Bár a másik kabátját igen nehezen tudta elengedni. Görcsösen kapaszkodott belé, küszködve azzal, hogy ne sírjon újra hangosan. Miért is volt ilyen? Hangosan, hüppögés, vagy zokogás nélkül nem lett volna képes megfogalmazni. Egyszerűen csak bámult fel rá, s azt remélte, hogy egyszer csak a bátyuskája lesz a helyén, s véget ér ez a rossz álom. Mintha csak a szél fújta volna el, egy esti rossz film okozta volna az egészet.
Miért is volt ilyen? Anna Freud elmélete szerint, ez egy elhárító mechanizmus, pontosabb nevén fantázitevékenység. Jelenleg ugyanis azt képzeli el, hogy a másik helyettesíteni kívánja az idősebb testvérét. Ezzel azt a stresszt próbálja feldolgozni, hogy magára maradt a szüleivel, s legkisebb testvérével. Elveszítve azt, ki egész gyerekkorában vigyázott rá.

Kísértetiesen hasonlított az elválásukra. Egyik nap Tom jött, mosolygott, s megölelve őt, amit akkor nem értékelt, hisz épp rajzolt, boldogan bejelentette, állást kapott! Egy nagyon jó helyen, rendes emberek közt, régi griffendélesekkel. Azon kuncogott, hogy a háza győzhette meg a munkaadóját. Mintegy egy kis plussz eséllyel indulva a többi jelentkezővel szemben. Annyira lelkes volt! Még ő is lerakta a ceruzáját, s csillogó szemekkel hallgatta a beszámolót. Ahogy lelkesen gesztikulált, nevetett még a szeme is, s kiejti a szavakat.

- … pár évig külföldön leszek! – ekkor fagyott le minden. Egy nagyon naaaagy rendszerleállás következett be nála. Az apuka s anyuka persze rögtön ránéztek, de ő úgy tett mintha az utolsó mondatot meg sem hallotta volna. Örült persze, gratulált, s visszatért rajzolni. Még Tom is azt gondolta, hogy végre felnőtt, s nem veri ki a hisztit a hír hallatán. Az igazság azonban az volt, hogy nem hitte el. Ez csak egy tréfa, nem mehet el. Lehet nem is kapott állást! Már megint csak hülyéskedik mindenkivel. Meg egyébként is! Ő Tom, az én bátyusom! Nem lehet, hogy elhagyjon…! Sosem tenne ilyet. Még akkor sem hitte el a hírt amikor a másik már pakolt. Figyelte, segített, nézegette az eszközöket, de semmi más. Várta a huncut mosolyt, sanda oldalpillantást, majd vallomást. „Oké hugi, téged nem szedtelek rá, mégsem megyek.” S ő nem haragudott volna rá. Egészen elhatározta, hogy mindenkivel ellentétben ő azonnal megbocsát. S még csak a szemére sem fogja vetni a jövőben. Nem-nem. Mert ő már csak ilyen rendes hugica. A napok pedig rohantak, minden elkészült, elérkezett a búcsú órája. Álltak a kandalló előtt, ő pedig remegő tagokkal figyelte a jelenetet.

- Tom.. elmész? – nos, ekkor mindenki ledöbbent. Talán nem is ok nélkül. Hisz oly naivitással, meglepettséggel kérdezte az egészet mintha nem is lett volna ott az elmúlt egy hétben. Tomhoz rohant, átkarolta a derekát, pontosan így mint most, s zokogott a mellkasára. A fiú pedig… Kicsit meghatódott, de úgy érezte, hogy csak ez az egy mód alkalmas Kirké igazi megnevelésére. Hogy végre elfogadja az igazi nevét, ne éljen álomvilágban, s tudjon majd magával valamit kezdeni. Mert örökké senki sem pesztrálgatja majd. Az éve feletti is telnek, már rég nem kilenc éves, s az iskolában sem hatódnak meg a könnyezésétől. Szóval erőszakkal lekaparták róla, úgy ahogy, s felvitték a szobájába.

Talán ha nem engedte volna el… Ha elsőre elhiszi amit mond… Hibásnak érezte magát. Úgy gondolta miatta ment el egy olyan távoli vidékre. Mert utálja. Mint ahogy ez az idegen fiú is utálja. Pedig alig szólt még hozzá.
Elengedve a kabátot, mi talán fájóbb volt mint a fenyegetés, aminek csak a felét fogta fel igazán, lépdelt hátrébb, öntudatlan mozdulattal véve le magáról a sapkát. Akart valamit mondani. Illett volna bocsánatot kérni, esetleg… Bármit! Annak is örült volna ha annyit kitud nyögni, hogy akkor hello. Vagy nem, nem, én nem is szeretem a mardekárosokat! Persze ez elég nyilvánvaló volt, már csak a természetét is figyelembe véve. Mégis, minden igyekezet, gyötrődés ellenére, csak állt kukán, s bámult fel rá. Ahogy elnézte az idegen vonásokat, furcsa mosolyt, tudatosult benne, tényleg nem Tom az. Őt nem tudja itt tartani maga mellett. A földre szegezve a tekintetét, kis ujjai a sapkára görbültek, megtörve a cicafejet, mely most torz képet mutatva a világnak, még nyávogni is feledve vicsorgott az ismeretlenbe. Nagyon dühös lett magára. Mert megint elrontott mindent. Az elhárító technikák túl erősen működtek benne, hogy belássa, Tomtól kéne elszakadni. Inkább úgy volt vele, hogy újra meg kéne találni. Csak ehhez még mindig túl nyuszi volt. Megtörölve a szemeit, megremegett a mellkas, s összerezzent a szív. Nem is kellett volna eljönnie vele. Biztos valaki nagyon gonosz. Igen… Csak valaki nagyon gonosz lehet. S nem kellett volna a sapkát sem elfogadnia. Mert ezzel semmit sem pótol. Már-már belefehéredett a keze, úgy szorította a sapkát, de igazán észre sem vette a dolgot. Kavarogtak egyre-másra a gondolatok a fejében, melyek… szüntelen felkorbácsolták a bűntudat, s magány lángjait, fájó sebeit, mik szüntelen ott lüktettek a mellkas mögött. Csak ideig-óráig titkolva létezésüket. S akármennyire úgy vélte, megfontoltan, már ha nevezhetjük ilyennek ebben az állapotban, nem eresztette a sapkát. Továbbra is ott feszültek az ujjak rajta. Mint egy örök lakat. Mert az nem menekülhetett el. Ő viszont már igen.
Megfordulva, vöröslő arccal, mert szégyellte magát ugyebár a megtörténtek miatt, eredt futásnak. S csoda ami csoda, még másokat is képes volt félrelökni ahhoz, hogy a tömegben is viszonylag gyorsabban haladjon. Ami annyit eredményezett, hogy egy kövérebb valaki a falhoz vágta s a nagy futás ennyi ideig is tartott. Felkenődve egy falra, kábé húsz méterrel arrébb. Nade Clyde lehet nem is követte figyelemmel merre fut, vagy ha igen, mondhatta volna azt magának, hogy igen, ezaz. Nem zavar többet, nem jön utánam, hazamegy. Az életben nem kell többet látnom, s le sem buktat. Egyébként nem is tartozik semmilyen felelősséggel felé, szóval… Utána kéne mennie? Oh, dehogy. Végülis, csak egy griffendéles. Elvileg olyan bátrak, hogy mindenből kimásznak.  Amúgy sem lehet túl sok baja. Oké, azt nem biztos, hogy egészen érti, miért is csúszik le a fal mentén a földre, s gyűri maga alá a kis lábait. Talán elfáradt. Vagy csak összeszedi magát. Igen-igen. Szóval, ami a lényeg. Nincs semmi baj.

Little Sister ^^

Arcára az elégedettség jelei kúsznak, ahogy a másik végre elhallgat, s végre véget vet az ostoba, idegesítő és amúgy is hatástalan hisztirohamnak vagy feltűnősködésnek, ki hogyan nevezi azt. Tekintete a kezekre siklik, melyek végül elengedik a kabátját, ez is könnyebbséggel tölti el őt, hisz nem lenne kedve fellökni a vöröskét, aki mégis csak kisebb, ráadásul lány. Valószínűleg most megint csak csodálkoztok, ugyanis ez nem éppen egy vérbeli mardekárosra vall. Na de ki mondta azt, hogy Clyde vérbeli? Persze, az aranyvér és a normák, plusz a neveltetés, mindezek után ezt várnánk tőle, mégis, ő más. Nem véletlenül kóricál egyedül, nem véletlenül nincsenek barátai a saját háza táján. Amolyan különc, a maga útját járó sérült lélek. Igen, talán ez a legjobb jelző rá, hisz ezek után egyáltalán nem nevezhető gonosznak. Mondjuk a szó jelentésén is vitatkozhatnánk, ugyanis , ha az eddigi életvitelét tekintjük, akkor a sorozatos lopások és a füvekkel való üzérkedés nem éppen tiszta lélekre vall...

Figyeli a lebiggyesztett ajkú, hátrébb lépdelő lányt. Valahogy most már nem is olyan büszke arra, hogy milyen gorombán fenyegette őt, nem akarja, de mégis megsajnálja ezt a kis hülyét. ~Olyan szomorú, olyan kis egyszerű, naiv lélek. Biztosan griffendéles? ~ Merülnek fel a gondolatok Irwine fejében, miközben még mindig a vöröskét figyeli, aki zavartan szorongatja a sapkáját. Clyde arcára egy apró mosoly húzódik, igazából már csak kínos mosoly, mintha lelkiismeret furdalása lenne. Sőt, egész biztos, hogy az van, mert elég csak rá néznie és tudja, hogy ő miatta gyűrődik össze az a giccses sapka.
~ Gyerünk, húzz már el innen, menj már. ~ Elméjében rimánkodik, meddig kell még néznie ezt a bűntudatra késztető arcocskát? Aztán, valami történik, a lány elfordul, mardekárosunk pedig még mindig ott cövekel, valamit mondani akar. Már megint az a nehéz szó, amit képtelen kimondani. Bocsánat. Azért, amiért kihasználta, amiért megbántotta, amiért leordította a fejét. Habozik, bal keze a tarkójára siklik, ez történik, ha ideges vagy zavart. Most mindkettő jellemző rá. Ideges, mert önmagában örlődik, az elme játszik az érzések ellen. Ekkor azonban, úgy tűnik, a sors közbeszól, s nem Irwinenak kell döntenie. A lányka elrohan. Talán ez a legjobb, így megkíméli saját magát egy ilyen barom társaságától, aki semmi jó példát nem tudna előtte felmutatni, Clyde pedig megmenekül a bocsánatkérés elől. Sóhajt egy nagyot, újra szabad, megszabadult a pár perces "testvéri" kötelék alól. Újra belegondol, milyen is lehetne, ha lenne egy húga, közben tekintetével a száguldó vöröst kémleli, aki úgy suhan előre, mint egy flippergolyó, jobbra-balra ütődve az embereknek, mígnem az egyik védtelen járókelő, egy nagy termetű legény neki nem csapja a falnak. Látja, de nem akar vele foglalkozni. Tornacsukája orra már fordulatra készen áll, törzse is lendül, s hátat fordít. Előrébb tesz egy-két lépést, de nem tudja megállni, hogy ne nézzen vissza. Ekkor látja, ahogy a lányka lecsusszan a fal mellett, akárcsak egy tapadós gumijáték a csempe oldalán.
~ Nem, nem érdekel....~ Fordítja előre a fejét, de valami belülről készteti, az agyában ott pulzál a stop.
~ Francba, áááh~ Mogorván fordul meg, ismét, s gyors léptekkel indul el a lány felé. Saját magára dühös, mert nem érti, hogy mi a fenéért nem tudja ott hagyni, miért akar segíteni neki. Hisz csak egy lány, csak egy griffendéles. Mégis, léptei előrehajtják őt, majd odaérve megáll, s lepillant a fal mellett ülő vagy épp csak pislákoló lányra.
- Jól vagy? - Teszi fel ezt az egyszerű kérdést, közben megrázza a fejét, jelzésértékűen saját maga felé, hogy miért is ilyen hülye. Aztán leguggol, s kékesszürke tekintetével a másik íriszeit keresi.
- Jól vagy Vöröske? - Ismétli a kérdést, ugyanis a nevét nem tudja, de ez a jelző talán illik rá...

Bátyus  :-*

Nos, ezt kicsit furcsa volt beismerni, de nagyon jól esett neki amikor szabadon futott, s másokat lökdösött. Egyszerűen… Mintha szabad lett volna. S ezt sehogysem tudta hova tenni magában. Még a sírás sem fájt már úgy. A díszítés sem vágta a kezét, s a körötte zúgolódó hangok sem nyertek értelmet. Futott, mert ki tudja meddig tud még, s önmagát korholta. Mert egy percre sem feledkezett meg arról, hogy újabb csúnya, fájó jelzők jussanak eszébe magával szemben. Újra csak ismételgetve, a mások által is népszerű, kis hülye jelzőt. Mintha csak azt szerette volna, hogy mint egy tetoválás, egy el nem tűnő fájó seb martaléka ott villódzon a gondolatai közt. Mert ki más lett volna képes erre?
Ekkor, mintegy ezzel visszarángatva a valóságba, mert mi másra is lett volna szüksége, egy nagyobb férfi könnyűszerrel a falra passzírozta. Melyet megtoldott egy, a mai gyerekek milyen bunkók, s bezzeg az ő idejében, d ha nem lenne akkora szívem monológgal, melyet fél füllel még Kirké is elkapott. S érdekelte? Fura, máskor azért vörösödött volna el mert mily igaz, mit tett, de most… Most az egészbe ott szart bele épp ahol volt. Remélte, hogy szerzett lealább egy sérülést a hájas, s boldog volt attól, hogy még csak közelebb sem lépett hozzá, hogy lássa a dacos, mocskos arcot, melyet még mindig könnyek borítottak. A hátát a falnak vetette, nem lépett el mellőle, s mint egy kicsiny, buta baba, úgy csúszott le a mentén, engedve a gravitációnak, s önnön erőtlenségének. Ez a helyzet is csak saját kis belső világát tükrözte vissza. Egyedül a földön, mindenki más olyan nagy, s ügyes, ő pedig… Ő pedig ott ül, s vár arra, hogy befogadják. Minden milyen áron. Lehunyva pilláit, kezeivel megtámaszkodva a földön, ezzel még jobban bemocskolva a sapkát, pihegett halkan. Tom biztos nem hagyta volna csak úgy itt. Tényleg nem tette volna pontosan ugyanezt? De. Hát persze. Csak akkor… Akkor most mi lesz? A fürtjei, mintegy önálló életre kélve, hisz megszabadulhattak a hajgumi rabságából, keretezték a bájos arcot, simították a nedves bőrt. Egy pillanatra megborzongott, miképp a könnyed szálak érintették a fehér, szeplős bőrt, de az érzés hamar tova is kúszott. Most egyetlen kellemes dolgot sem engedhetett be. S egyébként is… Mi ez a hang? Felemelve a fejét, kicsit kiegyenesedve, bár ülve maradva, pislogott értetlen a másikra.
Mit ne mondjak, a torkát továbbra is a sírás vasmarka szorongatta, s a könnyek sem szaladtak el könnyeden. Pedig, a saját kis ideáljai szerint, most aztán tényleg nagyon jól kéne viselkednie. Hiszen ki lenne oly bolond, hogy pont vele foglalkozzon?

- Jól… - préselte ki magából a választ, miközben enyhült a fogása a sapkán, s szabad kezével gyorsan a szemét is törölgetni kezdte. Mintha mi sem történt volna. Mert tényleg nem kellett volna semminek sem.

- Csak elestem… megint. – jó lett volna úgy mosolyogni mint általában. De most egy igen halovány kis másolatát tudta idézni a régi varázsnak. Pedig annyira, de annyira szerette volna azt mutatni, hogy igen, rendben vagyok, nézd, már semmi baj! Mint ahogy az iskolában is titkolta azt, mily érzelmek is dúltak a lelkében. Mert nem igazán tudta, hogy mások mit reagálnának erre a szoros ragaszkodására. Kinevetnék, vagy undorodnának tőle, esetleg többet nem is állnának szóba vele? Hisz mindenki más oly jól manőverez az életében. Csak ő az aki nem tudja hova tenni magát. Nincsenek pontos tervei a jövőre vonatkozóan, s még csak rendesen boldogulni sem tud egyedül. A pici kis Sunny, akire igen, vigyázzni kell. Csak kérdés az, hogy tényleg jó-e neki ez az állapot.

- Jól vagyok. – ismételgetve, mintegy önmagát is győzködve ezzel, a másik vonásait kutatva, keresve a ki nem mondott kérdésre a válaszokat. A megfelelő viselkedés tehát, visszafogott, érzelmektől mentes, nyugodt, ami majd tetszik ennek az új valakinek is. Úgy talán nem hagynák el. Nos… ezzel szemben, megmozdulva, lábait mozdítva, megszokott kis kamikaze akcióként húzódott közelebb a másikhoz, ki fejét a feje alatt a mellkasához simítva. Most az egyszer persze nem volt olya erőszakos. Tehát, saját erejéhez mérten, nem próbálta a lelket is kiszorítani a másikból. Ujjaival megkapaszkodott a gyűrött ruhadarabban, melyet tán ő tett így tönkre, s halkan szuszogva lélegezte be az illatát. Persze HA elhúzódott, esetleg félretolta akkor nem próbált minden áron közeledni. Csak érezni akarta azt, hogy újra átölelik. Bármit megadott volna érte.

Little sister  ;D

Figyeli a fehér, szeplős arcot, a vörös tincseket, melyek imitt-amott megakadnak a hamvas bőrön, fülei felfogják az igen erőtlenre sikerült választ, amely nem igazán tükrözi a valóságot. Clyde már sokakat látott megtörten, főként drogos körökben, így tudta jól, hogy Vöröske egész biztosan eltitkol valamit. Lehet, hogy csak Irwine durva viselkedése rázta volna meg ennyire? Vagy a háttérben valami más lehet? Ha már visszajött, amilyen ostoba volt, akkor már nem fogja így itt hagyni a lányt. Ha mást nem is tehet érte, legalább visszaszállítja őt a Roxfortba, leadja a ruhatárnál, vagy valamelyik griffendéles prefektusnál, sőt, amilyen sápadt, elképzelhető, hogy a gyengélkedőig is elcitálja, de az utcán nem maradhat. A lány próbálkozik valamiféle színészkedéssel, mardekárosunk még egy mosolyt is felfedez az arcán, de egy pillanatra mintha csak saját magát látná, legalábbis azokat a vonásokat, melyeket ő erőltet az arcára, ha a pszcihológusával beszélget.

Gondolom furcsának találjátok, hisz ki gondolná, hogy Clyde képes eltolni magát egy őrült, őszes hajú muksóhoz, aki az élete húrjait feszengeti? Ő maga nem is menne, ha a nagyapja nem erőltetné rá. Ugyan már nem kisfiú, kinek meg kéne alázkodnia az öreg előtt, aki deszkákat hasogatott a hátán, s néha korbáccsal is odavert, mégis, még mindig tart az idős nárcisztikus sexxfej módszereitől…

-   Aha, láttam, ahogy a falhoz képelt az a dagi kölyök…- Hangjában érződik, hogy egyáltalán nem hisz a lány szavainak, s talán némi gúny is szorult belé, bár utóbbi már csak megszokásból. Még mindig ott guggol mellette, egy pillanatra oldalra néz, látja az elhaladó járókelők sötétben játszó árnyait. Tekintete visszasiklik a lányra, aki újabb meglepetést okoz neki, s újra képes ledermeszteni. Clyde mellkasához ismét egy arc simul, s ruhadarabjait újra kis kezek szorongatják, legalábbis az ő férfi kezeihez mérten. Szemöldökei összeugranak, kezei mozdulatlanul lógnak a teste mellett, már megint nem tudja, hogy mi van. Számára ez az egész helyzet furcsa, hisz soha senki sem bújt így hozzá, még azok a cafkák sem, akiket néhány kellemes óra erejéig elviselt.  Őszintén szólva már arra sem emlékezett vissza, hogy milyen volt az, amikor a húgai rohantak hozzá így, elfelejtette ezen pillanatokat, vagy talán csak az érzést.

Mit tegyen? Újra lökje el magától, kockáztatva azt, hogy a kis griffendéles ismét elrohan, s ki tudja, hogy hol köt ki? A muglik világában Clyde már sokszor megfordult és látott hozzá hasonló lányokat koldulni az utcán, kéjelegni idős férfiak társaságában. Ezen gondolatra ismét csak összeráncolódik a homloka, legszívesebben beverte volna az összes olyan alak képét, akik fiatal korúakra vágyakoztak.  Talán épp ez miatt nem tudta azt, hogy most mit is csináljon, mert ha magához öleli, akkor az már olyan, mintha… abból már bármit gondolhatnának, már, ha tudnák az igazságot, miszerint nem is testvérek.

-   Öhm, Vöröske, nézd vedd úgy, hogy nem förmedtem rád , meg te sem hisztiztél, nem is vagyok rád mérges, csak ne ölelgess, ez olyan…Nah, gyere, inkább menjünk vissza a suliba, aztán meséld el, hogy mi a baj.  – Gyengéden fogja meg a vállait és finoman tolja el magától, ezzel nem akarja bántani, de nem igazán tudja elviselni ezt a szeretetrohamot. Felegyenesedik, majd kezét nyújtja a lány felé, s ha a másik hagyja, felsegíti őt.
-   Clyde vagyok , gyere, menjünk, mert lemaradunk a vacsoráról…- Valamit mondania kell, bár már érzi, hogy most is hülyeséget csinál, csak magának okoz gondot azzal, hogy felkarolja az elesett lányt…

Big Brother  ;D :-*

Csak egy pillanat, még egy pillanat! Kérlek, kérlek, ne most fogd meg a kezem! Persze tudta ő is, nem kéne ezt csinálnia. Olyan kis ostoba, tétlen bogárka így. Aki egyre csak keresi azt, aki megvédené ő az óriás vízcseppektől, mi mások számára csak nyári zápor. Nem, ő félt ezekben a nagy záporokban. A lelke megremegett a hirtelen változásoktól, s kereste a kiutat, azt a kapaszkodót, a biztos támaszt mi majd megmenti a magánytól. Mert ettől félt leginkább. Egyedül a sötétben, lehagyatva állni, s várni a biztos… A biztos mit?! Ordítani lett volna kedve, leginkább az anyjával, s az apjával, mégis miért engedték el! Kilökte volna a kisbabát az ablakon, mert úgy gyűlölte már a sírását, s utálta önmagát mindezért, mert nagyon rossz testvérnek érezte magát. Persze mindezt kinek mondhatta volna el? Ki hallgatta volna meg mindenféle ítélet nélkül? Egyáltalán… A csacsogására ki volt kíváncsi?
Nehezen eresztette a durva anyagot. Mégis engednie kellett az óvatos, dédelgető erőnek, mely akkor áthatotta a kis vállakat. Apró kacsói a nagy kezekre simultak, még mielőtt felsegíthette volna őt a földről, s úgy pislogott a másikra. Most kéne előadnia a tökéletes, érintetlen lélek meséjét, hol a gonosz boszorkáknak helye sincs. Nyíltak az ajkak szólásra, még mosoly is ferdült volna az édes kis arcon, de egyelőre nem igazán tudta ezt előadni. Mintha leleplezték volna. Lehajtotta a fejét, kezeit leejtve, hisz ez illetlenség, igazgatta meg a ruha szélét, mely meggyűrődött a nagy „dulakodásban”.

- Semmi baj. Csak elfáradtam. – mondta maga elé, mely nem is volt oly értelmetlen, bár korának nem épp megfelelő passzus. De mi mást adhatott volna elő? Már így is túl sokat beszélt, s mesélt. Egy-egy elejtett mondat, félig elsuttogott bánat, már… Olyan volt mint egy őszinte vallomás. Titkolt, t tiltott. Főleg tiltott. Bűnös vágy, mely csak rosszból fakadhatott.

- Fáradt vagyok csak. A sok tanulás. – ökölbe szorított kezével viccesen koppantva a buksin, ezzel is jelezve, hogy nehezen mennek bele az előadott dolgok, mosolyodott el. Nem. Erős volt. Nem a legerősebb, legbátrabb, merész kalandozó, ki egy igazi griffendéles vakmerőségével hódítja meg a világot, de… Igen, ő is vörös volt. Egyfajta belső erő, egy tűz ott lobogott a kis mellkas mögött. Csak még nem igazán tudta felfedezni ezt magában. Hisz oly nehéz megismerni önmagunkat. Belesimulva az erős kézbe, zavartságát leküzdve támaszkodott rá, s emelkedett fel a földről. Megsérült, hát igen. Ha nem lettek volna a varázslatok, melyekkel hetente találkozott a gyengélkedőn, tán az is látszott volna, hogy hányszor, de hányszor történt már meg vele kábé ugyanez. Csak akkor nem lökdösődik hanem pusztán önnön ügyetlensége botladozik egyik lépcsőről a másikra. Persze, nem engedve el a másik kezét, közelebb húzódva az erős karhoz, mely biztonságérzettel töltötte el, vigyorgott a nagyvilágba. Nem volt az az igazi, szívből jövő valami, de legalább nem pityergett. Ez is jobb volt a semminél. S inkább csacsogott ostobaságokról, mintsem megnyissa a szívét, s kiadja önmagát. Az túl rossz.

- Nem is vagyok éhes. Vagyis nem annyira. Ráadásul azt mondta McGalagony professzor is, hogy írunk valamit holnap. Hmh… Vagy nekem kéne az órára készíteni valamit? Valahogy etzek a dolgok mindig összekavarodnak a fejemben. De biztos vagyok benne, hogy valami írni kell. Bárcsak emlékeznék, hogy mit is mondott… - igen, egy beadandó dolgozat. Hogy legalább felküzdje magát az elfogadható szintre az évvégére. Persze így már nem sok lesz belőle. Mint ahogy eszébe sem jutna esetleg, hogy a piszkot varázslattal eltüntesse a ruháról. Sőt mi több, nagy szemekkel csodálkozik amikor valaki csak úgy előbukkan. Még mindig. Pedig megszokhatta volna már. Ajvé…

- Ahha! Szóval így tűnnek elő a hoppizék. Dejó! Aa is tud ilyet. Csak ritkán használja. Mert valahol elhagyta a kislábujját, s nem vette észre… Azóta nem kedveli. Szerintem én meg sem fogom tanulni. Túl félelmetes. Inkább akkor sétálok. Igen! Séta meg vonatozás. Ezért jó év elején a vonatozás. Meg visszafele is. Te is szereted a vonatozást? Biztos mindig hátul szoktál ülni azért nem láttalak. Pedig sokkal jobb elöl leülni. Én legalábbis jobban szeretek. S valamiért a prefik is szeretik ha szem előtt vagyok. Nem értem, hogy miért… - miközben épp ezt fejtette ki, két dologra döbbenhettél rá. Először is, nem csak akkor beszél ha zavarban van, vagy épp unatkozik, hanem akkor is amikor épp szeretne valamit sürgősen elfelejteni. Tehát non-stop dumagép. A második, a prefektusok állandó félelme NEM alaptalan. Ugyanis alig tettetek meg három lépést már majdnem felbukott egy kiálló macskakőben. Amiben csak egy jó reflex, ki tudja honnan jött, meg a kezed akadályozta meg igazán.

- Hupsz! Ez közel volt. Milyen rosszak ezek az utcák… - pillantott le a földre, majd fel rád, teljes ártatlansággal. Ami… tényleg az volt. Mihez kezdene ő a halálfalók között?! Még elfutni sem tudna...

Figyelte a lánykát, majd felsegítette őt a földről. Valamiért megesett rajta a szíve, s bár ez viccesen hangzik, hisz mégis csak Clyde Irwineról van szó, arról a bunkó srácról , aki mindenki fejére csak bajt hoz, ráadásul veszélyes is és talán több ellenséggel rendelkezik, mint bárki más a földkerekségen. Bár, erről csak ő tehet és az ostobasága, mely szerint nem bízhat meg senkiben, s minden barát se...fej, s minden lány kx....va.
Talán, ha történne valami pozitív az életében, s nem csak a napi iskolai dolgok, meg a már szokásává vált esti portyák, mikor szemtelenül ellopja társai vagyonát, akkor talán ő is normális lehetne, mint mondjuk ez a lányka. Bár, ha jobban belegondolunk, ezzel a lánnyal sem stimmel valami, egész biztosan hangya mászott az agytekervényei közé. A srác felhúzott szemöldökkel hallgatja a lány továbbra is tagadó válaszát, de eldöntötte, nem fog vele leállni vitázni. Ha azt mondja, hogy nincs baja, akkor valószínűleg ez az igazság, vagy csak nem akar erről beszélni.
- Ha te mondod...na menjünk..- mondta a lánynak, s végre elindultak. Clyde talán még nem is tudja, mibe keveredett. Ez a lány egész biztosan ki fogja készíteni az idegeit. A kis griffendéles egész út alatt csak fecsegett, minden marhaságról , be nem állt a szája, s igen csak fárasztotta a fiút, kinek arcán néha már a düh és a "menten megfojtlak" gondolat jelei cikáztak.
- Állj már le! - Morran rá, s ekkor a lány majdnem orra bukik az egyik macskakőben.
- Nem az utcákkal van baj, csak túl sokat fecsegsz. Ha néha az orrod elé is néznél, akkor nem lenne gond. Most pedig hoppanáljunk, mert kxrvára éhes vagyok és esküszöm, hogy itt hagylak, aztán majd beszélhetsz a falhoz, vagy tudom is én, hogy mihez..- mondta bosszankodva, miközben elővette a pálcáját, hoppanálásra felkészülve...

Bárkinek az éterben Vigyorog

A lenyugvó nap utolsó sugarai betöltik a keskeny utcát, búcsút intve a ma szörnyűségeinek.  Egy vékony, magas, bíborra színezett alak azonban elállja a fényt a sokat megélt kockakövek elől. Serpenrosa kissé megremeg és összébb vonja sötétlila köpenyét magán. Smaragdzöld szemei töprengőn tekintenek fel az egyre szürkülő égboltra, amiken lassan felcsillannak a csillagok.
-Pedig milyen szép lenne, ez a mai este!
Szakad ki belőle hirtelen a mondat, egy halk sóhaj kíséretében. Megrázza a fejét és lépésre erőlteti fáradt lábait. Közben az aznapi események emlékképei villannak fel, mint valami rossz, szűnni nem akaró rémálom.
*Az éles sípolás sérti a fülét, megpróbál átfordulni az ágyában, nem akar még felkelni, nem akar bemenni újra és látni a szomorú, reményvesztett arcokat. A ?véletlen? baleseteket szenvedett áldozatok sérülései, amikre nem mindig tudnak enyhülést adni. Ám mégis ráveszi magát, hiszen ez a dolga, hogy gyógyítson mindentől függetlenül, jót és gonoszat; gyilkost és az áldozatát. Értelmetlen erőszak az egész. Így gondolta még fiatalkorában, mikor csendesen olvasott a Mardekár klubhelységében derengő, kísértetiesen zöld fénynél. Gyorsan elmúltak azok az évek.
A tükörhöz vánszorog, azonban amikor belenéz csupán egy fáradt, sápadt arcot lát, élénk zöld szemekkel amikben aranysárgán csillogó vékony erek kúsznak végig, s mind ezalatt sötét árok. Aminek a két hete tartó hosszú munkanapok az okai. Majd továbbvonul a fürdőszoba felé.
Következő emlékképe egy szigorú arcú, idősebb boszorkány, aki épp pergő nyelvvel osztogatja a gyógyítókat.
-Hellsing, maga a negyedikre megy ma.
Serpenrosa először összerezzen, majd bólint.- Igen asszonyom. - Megfordul és elindul a lépcsők felé.
A nap nem hozott semmi jót: egy súlyosabb kartörés, könnyű beteg, kezdésnek nem rossz. Az utána érkezők azonban egyre szörnyűbb képet festenek. Ismeretlen eredetű sérüléseket elszenvedett betegek sora. Serpenrosának feláll a hátán a szőr, ha meghallja, hogy ismeretlen eredetű sérülés, általában ez halálfalók okozta sérülések. Egyre több az ilyen páciens, van akit rögtön az elmeosztályra kell küldeni. Egy férfit is behoztak, a sérülései súlyosak és mélyek, félrebeszél; öt gyógyító küzdött az életéért, sajnos azonban nem sikerült megmenteni. A családot és a papírmunkát Serpenrosára bízták, mivel ő vette fel. Ahogy kilépett a folyosóra meglátta a családot. Nem érdekelte a férfi neve, hogy ki volt és miért halt meg. Ezen már túl volt, az első évben még minden alkalommal foglalkozott ezekkel, megismerni a pácienseket, az életüket. Mostanában már nem, csak bemegy, ellátja, ha nagyon muszáj vált velük néhány szót, aztán továbbhalad a következő beteghez. Így kevésbé viselik meg a soha fel nem épülő betegek és családjaik. Egy kislány szalad elé és ránéz kék szemeivel, talán öt éves lehet.
Szereti a gyerekeket és mindig elszorul a szíve, ha közölnie kell, hogy a szülő vagy szülők többé nem térnek vissza.
Hirtelen felocsúdik gondolataiból, csörömpölést riasztja meg, azonban csupán egy aranyos, barna cica ugrott rá egy szemeteskukára.  Jobb kezével hátralöki csuklyáját, sötétbarna haja vállára omlik, másik kezével ösztönösen pálcájához ér, kicsit habozik, de végül előhúzza.
*Késő van már te lány, nem biztonságos ilyenkor felelőtlenül mászkálnod!*
Suhan át agyán ám, talán hogy kissé megnyugodjon megfordul és elkezdi nézegetni a könyvesbolt kirakatában lévő könyveket.

Valahol nem messze az Abszol úttra nyíló szakaszától  Egy a járkálástól enervált, és fáradt vándor ténfereg. Bejárta London teljes belvárosát. Rengeteg zegzugos helyet látott. Úgy vélte, mintha egy helyen hoppanálás zaját is hallotta volna, de aztán nem látott semmit. Micsoda hatalmas város.. valójában valahol így estefelé kezdett rádöbbenni milyen hatalmas dologba fogott is bele egy ilyen barátságtalan környéken. Kissé sokat járkált már, és most egy olyan helyre tévedt amit nemigen tudott hova tenni. Úgy emlékezett már járt erre, de most mégis elvesztette a fonalat. A sötét utcasor végén falat látott.
- Remek zsákutca..Zsörtölődött félhangosan, majd sóhajtás közepette letette egy pillanatra a gitártokját, és a táskáját is, mely csendben landolt a nedves aszfalton. Körbenézett, de csupán egyetlen fényforrást látott az egész környéken. Valami cégtábla szerűségnek tűnt, egy eldugott lebujféleség lehetett. Maga mögött hagyva a holmijait elindult a fény irányába, és végül kiolvasva a cégtáblát végzetes gyanúja támadt. "A Foltozott Üst" volt olvasható.
- Hm.. Mindössze ennyire tellett most a fiútól. Lassan beletúrt a hajába, és megdörzsölte a szemét. Szinte már sötét volt. A nap utolsó sugarai alig érték el a mellékutcát. A következő percben azonban egy meglehetősen szakadtnak látszó taláros fickó vetődött ki a lebujnak látszó hely ajtaján.
- Meg ne lássunk itt még egyszer! Visszhangzott odabentről, és furcsa szagok terjengtek, míg a hely ajtaja be nem csukódott. Olyan szagok, melyeket Craig utoljára gyerekkorában érzett. Érezte, hogy jó helyen van. Pár percig el is mélázott rajta mennyivel szeparáltabb itt a rendszer, mint Ausztráliában. Nyilván ez az eldugott rész lehet a varázslónegyed kezdete. Fejtegette magában a dolgokat. Ez a pár percnyi mélázás éppen elegendő volt ahhoz, hogy az üzletből kivetőfő fickó elsuhanjon mellette. Craig kis késéssel észbe kapott, és a maga mögött hagyott holmija felé tekintett, tartott tőle, hogy a rossz külsejű alak eltűnt velük. Mikor visszafordult azonban azt tapasztalta, hogy a cuccok megvannak. A fickó azonban eltűnt a zsákutcában. Mostmár egyre világosabb volt számára a dolog. A holmiját felkapva most már nyugodtan vette elő aránytalanul hosszú pálcáját, és megindult a zsákutca fala felé. Közben újabb alakok jöttek ki a foltozott üstből, és nyomtalanul hoppanáltak mögötte így nem maradt ideje kérdezősködni. Az első gondolata az volt, hogy a fal egyfajta kiábrándító illúzió könnyedén áthaladhat rajta. Azonban az első koppanás erre rácáfolt. Megvakarta a fejét, és az ütés helyén keletkezett apró púpot. Ismét sóhajtott, majd a pálcájával körkörös mozdulatot tett, minek végén megérintette a kőfalat.
- Mutasd magad! Mondta határozottan, mire a fal néhány tégláján sejtelmes fény csillant. Már minden világos volt az ifjú vándor számára. Szépen sorban érintette a téglákat, és a következő percben feltárult előtte az itteniek által Abszol Útnak nevezett hely. Magabiztosan haladt előre, és kezdett körbenézni. Az imént erre távozott fickót nem látta. Tulajdonképpen kihalt volt a hely. Az egyetlen látható, és mozgó alak egy sötétlila köpenyt viselő árny volt. Craig kezdetben nemigen törődött vele azonban tanácstalan, és kíváncsi lépései talán magára vonhatták a figyelmet. Lassan bámulta a kirakatokat. Óvatosan lépkedett előre, egy pillanatra egy macska által keltett neszre figyelt fel. Nemsokára elhaladt a kirakatot bámuló másik mellett tekintetében tanácstalansággal. Rendkívül elszokott a varázsvilágtól erre most kezdett egyre jobban rádöbbenni. Mi lesz ezután?

Az egyre tompuló fényben egyre kevésbé tudja elolvasni a könyv borítóin lévő szövegeket, de hát így jár, aki ilyenkor sétál erre. Hirtelen léptek neszére lesz figyelmes, szeme sarkából pillant csak a hangforrás felé, itt nem ajánlatos megbámulni az embereket. Egy nagydarab, rosszarcú férfi jelenik meg az Abszol út kapujában, Serpenrosa izmai megfeszülnek, szemei sárgára váltanak. Azonban az úriember inkább elcsörtet mellette és eltűnik a Zsebpiszok köz irányába. Serpi ezt egy sóhajjal affektálja, persze ez nem jelent biztonságot.
*Ideje hazamenned kislány! Áhh, de jól esne egy cigi most! Meg egy tea. Ó, ennyire nem lehetek fáradt! Bemegyek apához, bár úgysincs már nyitva, de végülis kulcsom van.*
Az ötlettől megkönnyebbül, azonban öröme nem tart sokáig. Egy újabb idegen léptei törik meg az út csöndjét. Ismét csak fél szemmel nézne oda, azonban…*Mi a fene? Egy mugliii itt?* Odafordítja fejét teljesen és álmélkodva néz, majd ajkai mosolyra húzódnak.
*Jesszus, ezt a csávót meg honnan szalasztották?! Úgy néz ki, mint valami mugli utcai zenész. De ezzel nem lesz probléma, tuti nem halálfaló.*
A srác lassan mellé ér, elég elveszettnek tűnik, pedig amennyire a lilaruhás lány meg tudja állapítani kb. egykorúak. Szenvtelenül szemügyre veszi a fiatalembert, barna haj és amennyire látszik kékes szempár.
*Elmegy. Hm, lehet, hogy van cigije? Egy próbát mindenesetre megér.*
-Helló, figyelj nincs véletlenül egy cigid?- Szól utána abban a reményben, hogy az elhaladó meghalja és rendelkezik a fent nevezett tárggyal, akkor legalább nem kell feltúrnia a fél teaházat. Hogy biztosan észrevegyék tesz egy lépést a barnahajú emberke felé.
-Nem akarok beleszólni, de tudod nem szerencsés ilyen szerkóban ilyenkor, itt flangálni.
Szeme színe kissé visszavált smaragdba, de az arany érek még mindig erősen látszanak benne, azonban ha a másik figyel, akkor észreveheti, hogy tekintete töprengőbbre vált.
*Lehet, hogy nem véletlenül mászkál itt. Végülis lehet százfűléfőzetet nyelt auror is, aki épp csalit játszik, ami nekem nem túl szerencsés. De max. gyors hopponálás, ha ég a talpam alatt a talaj.*

Ahogy a tanácstalan vándor lassan elsétálna a jelenleg egyetlen a közelben lévő mellet. Feltöltve régi emlékeit új élményeivel hirtelen megszólítják. Csupán a hang üti meg a fülét a tudatáig el sem jutnak a részletek. Sem hogy nő e vagy férfi az illető, vagy egyáltalán kiféle miféle a hangnem. Abban a percben az ösztöneire hallgat. Talán hibásan, de kénytelen ezt tenni az ösztönösség viselkedése sajátja. Hirtelen perdül meg a tengelye körül, és a régen tanultakat figyelembe véve reflexszerűen húzza elő a pálcáját a ruhája ujjából. Az eddig mögötte álló, de így vele szembekerülőre szegezve azt. Nem szól csupán meredten bámul előre kék lélektükrein át. A fordulattól a kócos barna tincsek a szemébe csúsznak. Lassan derengeni kezd neki a néhány másodperccel ezelőtti megszólítás magvas tartalma. Hosszú percekig bámul ennek ellenére ugyan, de ha nincs ellenreakció leereszti a pálcát, mely csakolyan meglepően hosszú, mint a megjelenése. Lassan mérlegeli a dolgokat, és össze áll a kép. M3egvakarja a fejét, majd lassan szólal meg kissé vontatottan, miközben elteszi a pálcáját.
- Van persze..
- Talán kérsz is? Kérdez vissza kihívóan, aztán a választ meg sem várva beletúr a zsebébe és egy doboz Camel-t húz elő. Lepattintja a doboz tetejét, meg a tenyeréhez csapja, így egyetlen szál kandikál csak ki. lassan a másik felé nyújtja, a holmijai a földön hevernek. Ha a másik a szálért nyúl ő közben alaposan belefúrja tekintetét. Kénytelen megállapítani, hogy első körben kissé udvariatlanul, és gyanakvóan reagált a lány megnyilvánulására. leszegett fejjel feszül az újabb megjegyzésnek, aztán előrebillentve fejét haját ezzel az arcába lódítva méri végig saját magát.
- Ezt hogy érted pontosan? Kérdez vissza.
- Mármint, pontosan hol? És pontosan milyen "szerkóban" Stilizál idéző jelet a kezeivel. Miközben kérdez.
- Ami azt illeti fogalmam sincs hol vagyok.. és bevallom azt sem értem mi bajod a cuccaimmal ez a Jackie Aboriginal.. bár bevallom látom itt elég régimódi a szokás.. vet utaló tekintetet a lány kissé régimódi köpenyére.. hiába ezek a kultúrális különbségek.. a varázslóvilágban is jelen vannak..

Az ifjú, valószínűleg elbambulhatott, mert elég hevesen reagált a lány megszólítására. Serpenrosa reflexei jók, meg is rezzent a keze, mikor a fiú megpördült, de végül csak egy csengő nevetés tudta elhagyni ajkaik. A srác viselkedése elég fura, lehet nem érti jól a nyelvet?
*Atyám, ez egy holdkóros, nem hallott még arról, hogy nem illik bámulni másokat? Bár lehet az értelmi képességeivel akad probléma, a reflexei gyorsak, de... a szelleme lassab...jóóóóval lassabb. De legalább van cigije.*
-Köszi, ez igazán kedves tőled.
Serpi kissé türelmetlen tekintettel néz rá, azonban túlsiklik ezeken az apróságokon. Majd elveszi a felé kínált szálat, és pálcájval meggyújtja azt, a srác megpróblja belefúrni tekintetét a lány lélektükrébe, ami a pálca fényénél gyilkosan megvillan egy pillanatra.
-Ezek szerint nem vagy idevalósi, vagy valami eldugott faluból jössz. -Mondja mármár gúnyos-nevető hangon.-Nos úgy értem, hogy tökéletes prédajelölt vagy a halálfalóknak, akik gonosz varázslók, muglikínzási fétissel. Anglia meglehetősen veszélyes hely lett és ez egyre rosszabb lesz. Nekem nincs  bajom a mugli cuccokkal, de ha túlélésre játszol, itt jobb, ha kicsit konzervatívabban öltözöl, főleg este.
Felvonja a szemöldőkét, majd megállapítja, hogy a fiatalember vagy most szabadult a Mungóból, vagy külföldi...
*Elég régimódi a szokás. Anglia mindig is tradicionális elveket vallott. Persze nem mindig pozitív értelemben. Ha csak az aranyvér beltenyészetre gondolok. *
-Ez itt az Abszol út, London és talán Anglia egyik legrégebbi varázsló vásárnegyede, többek közt. Más kultúrális szokások? Miért honnan jössz?
Immáron nyugodt zöld szemeiben kiváncsiság fénye csillan. Mélyet szív a dohányáruból, majd fejét kissé felfelé-félre tartva kifújja a füstöt.

Míg hallgatja a másik magyarázatait körbenéz maga körül, hogy rendben vannak e a cuccai. Minden körülötte hever a földön. De szerencsére látszólag épségben vannak. Míg hallgatja a másik felet maga is rágyújt egy szálra, ám kevésbé színpadias módon egy öngyújtó segítségével. Nos igen nyilvánvalóak a különbségek. Időközben a máik a mondandója végére ér. Ekkor ismét Craig szólal meg. Most már, hogy valamivel többet hallani a hangját jól kivehető az akcentusa, és bár nem tudni a másik halott e már ilyet egyértelműen Angol, már túlzottan is .. egyszerűen Ausztrál. Csak úgy tördeli a szavakat. Közben pedig elharapja a végüket. A lány nevetésére a fiú lesüti a szemeit őszinte szégyen ül ki az arcára. Nem erre számított, nem tudta hogy a tájékozatlanság ilyen szörnyű bűn erre felé.
- Halálfalók mi.. replikázik unott hangon, még mindig kicsit szégyellve magát a kinevetése kapcsán.
- Tehát igaz, hogy ti erre felé háborúsdit játszotok.. nem hittem, hogy ez ennyire komoly..
- Egyébként köszönöm kérdésed.. Craig vagyok, és igen nemigazán ismerem a járást Sydney-ből jövök.. Ausztráliából..
- Talán már halottal róla. Tördeli kissé idegesen a kezei, és szívogatja a cigarettát. Szabad pillanatiban az öngyújtóját pörgeti az ujjai között. A haja minduntalan már már ütemesen a szeme elé vándorol, végül inkább hagyja az egészet. nem húzogatja semerre. Magabiztosnak látszik mégis elveszettnek, ez egyfajta furcsa bájt kölcsönöz a karcsú idegennek.
- Szóval ez itt a híres Abszol Út.. Forgatja körbe a tekintetét, miközben csak eregeti a füstöt.
- Tényleg lenyűgöző.
- Szóval akkor azt is mondod, hogy bármikor itt teremhet valaki aki el akar kapni..? Teszi fel csalafinta tekintettel a kérdést. Ha ez így van ez két dolgot jelenthet.. neked vagy nincs félnivalód, vagy nagyon bátor vagy..Nyugtázza magában a gondolatait, melyeket persze ki is mondd. Pár perc csend következik, majd ha nem kell a másikat félbe szakítani, így szól.
- Ha már ilyen kedves voltam, és megkínáltalak stilizál idézőjelet ismét.
- Kérhetnék egy szívességet én is?

Úgy tűnik az úriembert nem igazán figyel a szavaira, ez kissé irritálja a fiatal hölgyet, de természetesen nem teszi szóvá, elvégre is nem az ő bőre bánja. Tekintetével követi a fiú pillantását, láthatóan hozzá tartoznak a földön heverő holmik. Ő is rágyújt, de egy öngyújtó segítségével, ami errefelé szokatlan holmi, legalábbis nem gyújtóforrásnak szokták használni. Az ausztrál szemmel láthatóan zavarba jön, amikor Serpi nevet rajta.
*Ez de kis cuki, de az akcentusa nem szörnyű, bár lehet csak azért, mert Walesben nőttem fel, majd idővel kissé átszokik.*
Mivel a gyógyítóhölgyemény elég jó emberismerő és megfigyelő, hamar ráeszmél, hogy a barnahajú fiatalember kissé zokon vette a nevetését. Sóhajtva hátrább simítja rakoncátlan fürtjeit pálcás kezével, majd egy lépést tesz a másik felé a szemébe nézve.
-Bocs, nem akartalak megbántani, csak tudod egy kicsit-keresi a megfelelő szót- szokatlan vagy nekem.
Megvárja amíg a szemben álló elmondja a mondókáját, addig türelmesen, élvezettel beleszív néha cigijébe.
-Nem játszunk, bárcsak játék lenne, de ez élet-halál harc. Sok ember meghalt vagy eltűnt és egyre többel fog ilyesmi történni. Jobb résen lenni, csak óvatosan. -Nekidől a kirakat falának, közben átpörgeti az agyában az információkat, amiket agyában tárol.*Kenguru, emu, sziget, körötte van egy két kisebb sziget, ott lesz a nyári olimpia, tasmán farkas és ördög, koala maci, eukaliptusz, a Nagy-korallzátony, meg az a nagy vörös hegy.*
-Én pedig Serpenrosa vagyok- Átveszi a cigit tartó kezébe a pálcáját és kezet nyújt, amit lehet, hogy a másik fél nem fogad, de az illem megkívánja, meg már a megszokás.-Craig érdekes név. Igen, tudom hol van. Elég messze jöttél akkor.
*Jesszus rosszabb, mint egy túlpörgött tündemanó.* Gondolja mikor a srác elkezd játszani az öngyújtójával.
Komolyan bólint, de aztán cseresznyeszín ajkai mosolyra húzódnak ismét.
-Nos igen, bár talán még kicsit kora van még a gyilkoláshoz, de bármi megeshet. Ami azt illeti nekem kevés félnivalóm van, illetve kevesebb, mint a többségnek. A bátorság itt nem sokat ér. Meg erre tudok rövidíteni.
Vállat von, azonban ami ez után elhangzik kissé kiéleződik benne a gyanakvás. Pár percig nem is válaszol, a mardekáros fele, lazán elintézné a dolgot; de hát végülis...nem tűnik túl ártalmasnak. Végigméri az idegent, tekintete fürkésző, de szemei nem árulnak el túl sokat, közelebbről: semmit. Szokás szerint a távlságtartóbb énje győz.
-Persze, kérni bármit lehet.*Csak nem biztos, hogy teljesül is*
A fiatal gyógyító figyelmét kissé megosztja a sötét, illetve a sötétben megrezzenő árnyék, pálcáját visszavéve jobb kezébe, immáron ismét borostyánszín szemmel fürkészi az Abszol út egyik távoli szegletét. Persze azért a kis kenguruföldire is figyel fél szemmel.

Újdonsült éjjeli beszélgetőpartnere láthatóan olvas a sorok között. Könnyedén kiveszi, hogy a fiúnak nemigen volt ínyére a kacaj. Nyomban igyekszik korrigálni. Ám a fiú sem volt tétlen, lassan kezdi körbe bástyázni magát az információkkal. Koránt sincs hazai pályán. itt kissé mások a viszonyok. A lány közelebb lépésére feltekint, de nem mozdul semerre. Kissé bágyatag pillantásra méltatja a bocsánatot kérni igyekvőt. "Szokatlan vagy nekem.." hangzik, miközben Craig búján dörzsöli táskás nedves szemeit. Erre a fiú azonnal félbeszakítja a rituálé szerű dörzsölgetést, és nyomban kifakad belőle valami rendkívül őszinte, amolyan ausztrál.. gondolat.
- Hm érdekes, ezek szerint nem túl gyakran van dolgod az ellenkező nemmel.. Állapítja meg Craig rendkívül őszintén, bár igazából fogalma sincs róla. Rendkívül bántó maga a gondolat, és modortalan maga a feltevés is, de a hangnem rácáfol mindenre olyan természetes vad őszinteség sugárzik a kérdésszerű megállapításból, hogy lehetetlen volna akárcsak a vizet is felkapni miatta.. Legalább is eléggé valószínű, hiszen a bántás látszatát sem próbálta kelteni.. Eztán pedig újabb újabb őszinte reakció következi. Természetesen Craig elfogadja a kezet azonban mulatságos, de helyesnek vélt mozdulatra ragadtatja magát. Rezzenéstelen arccal kezet csókol a lánynak, miközben esetlenül hajol meg, s végig felfelé tekint figyelve a másik szeme járását, valami ehhez hasonlóval a tekintetében. Nos itt valahogy így szokás nemde.. A másik könnyedén ismét kacajra fakadhat az őszinte de esetlen gesztuson, melyet Craig helyesnek vél.. mintha egy antik szakadék tátongna kettejük között, melyet a fiú most a múltba révedve próbálna áthidalni egy általa nem túl gyakran gyakorolt gesztussal. Megint csak idevegyül a szemtelen, de bájos érzés, mintha kicsit a középkorból érkezettnek érezné a lányt a kócos ausztrál rockzenész..

- Érdekes?? Kérdez vissza a nevét ért jelzőre, miközben felegyenesedik a kissé hosszúra nyúlt esetlen kézcsókból. Lassan a szájába teszi a cigarettát egy utolsó mélyet szív, majd eldobja és eltapossa a csikket.
- Serpenrosa! A te neved viszont kifejezetten tettszik.. valami kígyós dolog igaz.?
- Serpenros.. Serpenrosa.. Ízlelgeti a nevet. Azt hiszem tettszik! jelenti ki végül, miközben kissé felakadnak a szemei a gondolkodás közben. Rendkívül mulatságos, de valahol mégis bizalmat sugárzó jelenség Craig.. az már egyszer elég valószínű.. persze ki tudja..
- Hát jah messziről mondhatni.. Nyugtázza ennyivel a felvetést.
- Amúgy pontosan hogy érted ezt a dolgot, mármint ha tényleg.. ilyen Spooky itt a helyzet.. Huhog, és imitál szellemet közben a kezeivel.
- Akkor neked tudnod kell valami eléggé komolyat, hogy ennyire nem félj semmitől.. vagy valaki nem mond igazat.. Töpreng el megint, miközben az égre tekint.
- Ami pedig a kérést illeti.. csak arra gondoltam, ha már így leszólítottál talán kicsit körbevezethetnél, meg mutathatnál valami helyet ahol elalhatok.. ha már amúgy is az itteni varázsvilág miatt jöttem.. jó volna ebben a közegben elszállásolni magam..
- Szóval valami fogadófélre hotelra gondoltam.. ha tudsz valamit.. meg lenne még pár kérdésem eléggé nehezen ismerem itt ki magam.. Szóval kalauzolhatnál.. vagy hogy is mondják erre.. Köszörüli meg kissé a torkát.
- Szóval ha nem sietsz. De egy szállást ha mást nem tényleg mutathatnál.. Miközben kifejti kívánságát nem kerüli ela figyelmét, hogy a lány fürkészni kezdi a "távolt". Ujjai a lelógó kabátujj alatt ösztönösen a pálcára tekerdenek, de ő maga nem lát semmi, még mielőtt az iménti felvetésre replikázhatna a másik kíváncsian, mint egy turista kérdezi.
- Láttál valamit?

Serpenrosa ledöbbenve mered a fiúra, aztán idegesen elhajítja a cigaretta maradék részét. *Hogy MIT mondott, téééényleg kimondta, amit mondott???!! Ez nem komplett, na mindegy ezzel nem rontom el az estémet.*
Legszivesebben sikítana, annyira abszurd az egész helyzet, mint valami groteszk színdarab, amiben ő az egyik szereplő. *Kézcsók, hát; vagy ezer éve csókoltak neki kezet, lehet ők csak annyit mondanak csá...El kéne húzni a kezem.*
S a gondolat megszólalása tettre sarkallja a testet is, könnyedén húzza vissza a kezét, láthatóan semmi más reakciót nem mutat arca és szeme is hüvösen fürkészi a másikat. Kicsit oldalra dönti a fejét amikor a srác ismét beszélni kezd.
-Nem azt mondtam, hogy nem tetszik a neved, csak annyit, hogy érdekes, de amúgy erős név és fura, nem véletlenül mondják, Nomen et omen. De mit jelent a neved?
Amennyiben válaszol a beszélgetőpartnere meghallagatja, ha nem hát nem. De mivel kissé már kezd fájni a lába, hol az egyikre, hol a másikra helyezi testsúlyát, persze nem túl feltűnően.
-Kígyó rózsa, vagy rózsa kígyó, én is szeretem. De te tényleg olyan vagy, mint aki beszívott...
Mosolyog, nehéz napja volt, és mégis, ez a fiú megmosolyogtatja, a lilaköpenyes hölgyemény nem is érti hogyan. Elmehetett volna már régen és mégis beszélget, lehet ezt nevezik karizmának. Vagy csak azért maradt, mert...miért is? Általában nem szereti az idegeneket, és soha nem állna le ilyen dilis szerzetekkel, főleg nem azokkal, akik mugliruhába flangálnak. Miközben ezen agyal a srác ismét átmegy "bolondba" .
-Spooky- Kicsit összevonja szemöldökét. Ám végül nem bírja és elneveti magát megint.-Igen, jó okom van rá, hogy miért nem félek, illetve miért nem kell attól félnem, mint a többieknek. De ezt nem kötöm az orrodra.
*Nah te jó ég, én, mint idegenvezető, hát végülis...holnap szabadnapom lesz. Viszont ilyen cuccban kizárt, hogy velem koslasson, nem akarok feltűnést kelteni, pláne nem itt. *
Serpi kicsit idegesen játszik a pálcájával. Azonban éberen figyel, hiába lát jól így szemével, aki álcázni akarja magát az tudja is, nem támad, ez azt jelenti, hogy nem ők a célpont, de szerencsés lenne most elmenni innen.
-Nem vagyok benne biztos, tudod van egy kis paranoiám, de még megvagyunk, úgyhogy ez bíztató jel.
A barnahajú fiatalra pillant, majd válaszol is a kérésre.
-Nos rendben, de nem maradhatsz ebben a szerkóban, ki-zárt. Jobb kerülni a kiváncsi szemeket,  elvileg a Foltozott Üstben kell lennie helynek, ott elalhatsz és addig a többi holmid is lepakolhatod. Aztán kalauzollak, amerre akarod. A melómnak mára vége. Az itteni varázsvilág miatt jöttél? Ahogy gondolod.
Ha a srác elfogadja a feltételt, akkor elindul az Abszol út bejárata felé, ha nem akkor várakozik tovább.

Megkönnyebbülés ül ki Craig arcára, mikor a lány diszkréten ugyan de határozottan adja tudtára, hogy nincs ínyére ez a fajta üdvözlés.
- Huhh.. Fújtat egyet, és ismét a gépies mozdulat a kusza hajtincsek végett.
- Már azt hittem itt tényleg így mennek a dolgok.. Szóval a bemutatkozást is letudtuk.. nyugtázza magában a fiú. Aztán a láthatóan kissé zavarba ejtett lányra tekint.
- igazából, én se gondoltam komolyan! Kacsint fél szemével, majd megvakarja a fejét.
- Örülök, hogy azért nem haladtam vissza ennyit az időben! Szabadkozni próbál, de az őszinteség nem maradhat el. Látja, érzékeli, hogy a lány kissé furcsán tekint rá. Az ilyesmi azonban őt sosem zavarta különösebben. Lassan a zsebébe mélyeszti az ezidáig ujjai között pörgetett öngyújtót, de időközben a pálcáját, még mindig startra készen fogja.
- Erős.. Horgasztja le fejét amolyan helyeslően a srác, majd közelebb lépve ismét felemeli. Nedves kékes szemein megcsillan a kirakatüvegen átsejlő világosság.
- Hát valahogy úgy.. Sziklát, követ jelent..  Úgy tudom Skót eredetű vagyis inkább Gael.. igazából.. Nicholls vagyok..
- Craig Robert Nicholls.. Robert az apám után.. Ecseteli a családi dolgokat enyhe sötét tónussal a hangjában. Valamint jól láthatóan némi kétség, és harag a szemében az apját illető pár szó magasságában. Nem tudni mondd e valamit a Nicholls név a másiknak, hiszen bár hiába Ausztrália egyik legrégebbi, és legismertebb aranyvértű famíliája ez itt Anglia.. bár kétségtelenül rendelkezik Skót, és Ír gyökerekkel, velük maga a család sem tartott kapcsolatot sosem. Az azonban biztos, hogy a testvérei jelenleg is itt tanulnak, dolgoznak. A bátyja, és a nővérei róluk talán már hallhatott, és ezért csenghet ismerősen a név. Persze valójában az a helyzet, hogy ez a vonatkozás a legkevésbé sem érdekli a fiút. Maga is elég kimerült az egész napi járkálástól a csomagjaival, nem beszélve az akklimatizálódásról.
- Nahh tudtam én hogy kígyó! Csillan fel a srác szeme meglepően valami gyermeki játékos vadságot csillantva meg ausztrál temperamentumából, kissé talán ijesztő, de mégis törekvően vonzó módon. Tetézve ezzel a reakcióval is a róla kialakult képet.
- Beszívott? őőő.. Forgatja a tekintetét.
- Pontosan mire gondolsz? Nem mondod komolyan, hogy képben vagy ezzel kapcsolatban? Kérdez vissza, persze lehet nem egyre gondolnak.
- Szóval az itteni boszorkányok is cuccoknak? Kérdezi kitágult pupillával? Esetleg ha gondolod van nálam némi.. szóval.. De itt inkább félbe is hagyja a mondandóját, hiszen rájön, hogy lehet a lány valami egész más dologra célzott..
- Mindegy .. Közben a lány is a végére ér a titka magában tartásának. - Háát jó ahogy gondolod, biztosan nagyon nagy titok lehet.. de úgy látom annyira mégsem nagy, hogy magabiztosságot adjon. Céloz ezzel a lány folyamatos gyanakvó pillantásaira a távolba, és az ideges mozdulatokra. Végül úgy érzi a kezébe kell vennie a dolgokat. Látványosan abba az irányba fordul amerre a lány eddig figyelt. Eztán határozottan kijelenti.
- Szerintem megnézem.. azt hiszem én is éreztem valamit.. lassan előkerül a jobban, és közelebbről szemügyre véve rendkívül furcsa hosszú pálca. A fiú előre szegezi, és lassan elindul a megfelelő irányba, ha csak valami más megállásra nem kényszeríti. Néhány lépés után megtorpan, és egyértelműen egy irányba szegezi a pálcáját. Óvatos körkörös mozdulatot tesz vele a levegőben majd szabd kezét ököl beszorítja. És halkan kimondja
- Mutasd magad! A pálcája végén aranysárga izzás jelenik meg, majd kialszik. De remélhetőleg nem fog történni semmi. Ha esetleg mégis aki a közelben álcázza magát, ha nem is fogja felfedni kilétét a helyzetét már egyértelműen meg lehet határozni. Ha nem történik semmi lassan visszasétál a másikhoz, ha mégis valami kibontakoznak //annak leírását rábíznám engedelmeddel//. Visszaérve nyomban így folytatja.
- Le lehet akadnia ruhámról.. csak ilyen cuccaim vannak.. talárt pedig nem fogok venni.. arról nem is álmodj! Reagál durcásan, mint egy kisgyerek. - A foltozott üst? Nem tűnt egy barátságos helynek.. gondolja magában, de nemigen van mit tenni ha eljutnak idáig elindul a másik után, és közben válaszol.
- Igen amiatt.. de amit eddig láttam belőle azt hiszem akadnak majd vele problémáim.. elég sok itt az antik hagyomány.. otthon nem egészen úgy mentek a dolgok.. ha érted mire gondolok.. úgyhogy eljöttem. Itt talán majd más lesz.. még mielőtt példálóznál a háborúval.. azt hiszem nem fog ártani az izgalom
- na de nem untatlak tovább.. ha a részletekre vagy kíváncsi azt hiszem meg fogod kérdezni..

//Ha esetleg közbejön a korábbi résznél valami akkor ezt az utóbbi pár sort semmisnek lehet tekinteni, de reméljük eljutunk az üstig.//

- Elég középkori a legtöbb szokás és dolog, de ez a fajta üdvözlés, csak az idősebb, aranyvérű korosztály köreiben szokás.
Mondja Serpi egyhangúan. Félrepillant majd rendezi vonásait, valóban meglepte kicsit, ez a fajta köszönési forma, hiszen eddig, csak néhány bálon volt ez a szokás. A srác elmondja a neve jelentését és teljes nevét.
* Nicholls, valahol már hallotta ezt a nevet, de nem emlékszem hol, nem is érdekes annyira.*
A fiú közelebb lépett hozzá, ami azt illeti kissé zavarja a dolog, mert ezzel elvesztette az eddigi irányítást. Persze nem mutatja ki ezt sem. A beszívott szóra úgy reagált, ahogy a lány gondolta.
*Nah szép, bár érthető, ha valaki rám néz és közben ismeri kicsit Angliát eléggé meglepődhet, hogy a mugli drogokról tud egy s mást az ember.*
-A reakciódból úgy vélem tudod mire gondolok. Nagyon is jól.
Kissé elfintorodik, majd láthatóan megvetően és haragvóan néz, a válasza pedig kissé undokra sikerül.
-Tudod gyógyító vagyok, találkoztam sok mindennel, meg ismerem a muglikat szó mi szó. Szoktam látni őket a parkban, belőve vagy beszívva. Nem túl szép látvány. Inkább szánalmas és szomorú. Valahogy sejtettem, hogy van nálad.
*Miért is vagyok még itt, ez a srác nem komplett és füvet vagy még rossszabbat hord magánál, azt hiszem, ebből csak Üstig kalauzolás lesz. Miért kell ilyesmivel élni, az más, ha gyógyszernek vagy fájdalomcsillapítónak szedik, de csak úgy kedvtelésből tönkretenni magad. Bár az ő döntése, valószínűleg nem találkozunk többet, az ő élete az ő dolga.*
Nem kommentálja a fiatal férfi megjegyzését a magabiztosságáról. Ő tudja mit miért tesz és ennyi elég. Gondolatából a barnahajú varázsló hirtelen kijelentése zökkenti ki. A fiatal lány bal kezével utánanyúl és megfogja és megszorítja Craig karját, remélve, hogy a másik megáll vagy valami.
-Ne hülyéskedj már. Ne csináld.
De már késő,  a varázslat elröppen. Serpi egy kicsit megremeg, majd gyorsan visszahúzza a kezét, Mardekáros volt, nem erőssége a bátorság, a kitágult pupillából látni lehet, illetve csak lehetne. Szíve hevesen ver, légzése mélyül.
 *Nem szabad, nem történt semmi, nem is fog semmi történni, irány az Üst, semmi kedvem most ehhez. Csak nyugi, átkozott suhanc.*
Megkönnyebülten nevet fel a durcás kijelentésre, aztán megcsóválja a fejét.
-A te dolgod, nincs talár nincs kalauzolás. Ha a mugli Londonban lennénk, okés lenne, itt is szoszó.-Kezét vizszintesen tartja és kézfejét kissé megbillegteti- Még talán nappal is, ezen a környéken. Igazán vakmerő vagy és ostoba.
Könnyed mozdulattal hátradobja a vállához hullott tincseit. Majd jobb karjával megfogja bal felkarját, majd félrenéz.
-Azért nem antik! Max. középkor, elég sok problémád lesz vele,én is azt hiszem. Főleg, ha ennyire makacs vagy. –Kiölti egy pillanatra a nyelvét, visszakomolyodik.- Nos egy kicsit kell alkalmazkodni mindenhez. Megérten, néha nem éppen a legkönnyebb a szülőkkel, de őket nem lehet megválogatni. Amúgy meg nem untatsz, hallgatni mindig jól tudtam.
Könnyeid lépteit szinte nem is lehet hallani a kockakövön. Lassan, de magabiztosan megy a jól ismert fogadóba.

Látható, hogy az újabb téma kibontakozásával a srác egyre kevésbé van ínyére a lánynak, de azt kell hogy mondjuk emiatt Craig különösebben nem zavartatja magát. Csendesen tűri a lesajnáló pillantásokat, és a megvető gúnyos reakciót. Nincs egy véleményen a másikkal, mi az hogy, de megszokta már az efféle helyzeteket akár a családján akár bizonyos kapcsolatain keresztül. Tisztában van vele, hogy ez a muglik világában is igen komoly vitaforrást képez. Mindössze ennyit reagál az undok kijelentésekre.
- Azért ne ítélj elsőre.. Majd mély levegőt vesz és furcsán megnyomja a mondandója végét.
- Gyógyító.! Ekkor kezdett bele a kis akciójába, mellyel szintén nem aratott osztatlan sikert. A másik megragadja a karját, mire Craig hirtelen hátra tekintve néz végig a lányon, miközben az a kezét szorítja ő mélyen belefúrja a tekintetét a másikéba, és megmagyarázhatatlan arckifejezéssel kissé értetlenül, de mégis bájosan méregeti a másikat. A varázslat elillan és a feltáró bűbáj hatására kivilágosodik minden. Látszólag csak a képzeletük játszott mindkettőjükkel, vagy valaki/valami jóval képzettebbel állnak szemben. A hatás végeztével megvárja míg a lány lassan elengedi, aztán színpadiasan széttárja a karját, és így szól.
- Jólvanmár.. ennyi volt.. befejeztem.. Csak gondoltam leépítem kissé a gyanakvásod.. magyaráz a srác miközben most a változatosság kedvéért a pálcáját pörgeti az ujjai között nemigen törődve azzal idegesíti e ez a másikat. Azonban a lány csak köti az ebet a karóhoz. Craig pedig beadja a derekát szüksége van idegenvezetésre így hát nemigen van más választása.
- Jó legyen ahogy akarod.. Mondja, majd felhagyva a pörgetéssel éles mozdulatot tesz a pálcájával maga előtt, és a bőrdzsekijére mutat. A következő pillanatokban a ruhadarab megelevenedik, és leomolva sötét fekete talárrá hosszabbodik "kapucnival" együtt. Craig ismét széttárja a karját, és gyermekded hangnemben ellenállhatatlan kölykös daccal kérdezi.
- Remélem boldog vagy, mos úgy nézek ki mint egy beteg mexikói kalóz.. Majd idegesen igazgatni kezdi a talárt magán. Valóban furán áll rajta de illik hozzá. Most már tényleg megindulnak a fogadó felé. A különc turista ismét átadja az irányítást a lánynak, és hangtalanul követi őt a célfogadó felé. Rendkívül kíváncsi rá mit tartogat még számára, vagy számukra ez az este. Már ha a másik vállalja a további kísérgetést. Egyelőre azonban a fiút jobban izgatja, hogy hogyan cincálja át az utcán a cuccait ebben a számára lehetetlen viseletben. Rendkívül mókás látványt nyújt ahogy küszködik a lelógó köpenyszerű ruhadarabbal.

Mosolyog a fiúra, mikor az megjegyzi, hogy ne legyenek előítéletei. Egyhangúan jegyzi meg.
-Tudod, ezzel a mondattal elkéstél, de legalább tudom mire vélni a fura ketyóidat.
Nem bírja tartani a pillantást, félrenéz. Most nem tud nyíltan nézni, pedig ez nem jellemző rá.
*olyan sok dolog történt, történik.Vajon meddig játszhatom még a szerepem? Vajon meddig rejthetem el az életem? Meddig lehetek gyógyító? Ennyi amit örökül kaptam, egy billog, ami örökre szól és amihez hű a családom. És mire mentek vele? Én nem akarom ezt. Gyűlölök félni minden lépésemnél.*
-A gyanakvásom?! -Felvonja szemöldökét.- Én nem gyanakodom. Csak hát; csak hát, mindegy.
*Helyes, helyes tanulékony. Hm...pedig egész cuki talárban. Jobban áll neki, mint a mugli cucc. Bár tény, hogy a farmer kényelmesebb. És abban látszódik, minden lényeges. Elkanyarodtam a témától asszem.*
-Abszolútte boldog vagyok kedves Craig.  Nem hiszem, hogy Mexikóba lennének kalózok.-Elmélázva néz. Majd visszazökken és látványosan végigméri az ausztrál fiatalembert.- Szerintem jól áll. Idősebbnek tűnsz benne és komolyabbnak. Így már túrázhatunk, csak majd mondd, hogy mi érdekelne. Köszönöm, hogy bevállaltad a dolgot.
Mosolyog miközben a fiú előtt lépdel, aki viszont eléggé ügyetlen a talárban, de bájos is, ahogy rángatja a cuccait és próbál közlekedni. Szerencsére nincs olyan messze az Üst, így hamarosan ki is érnek a fogadóba.
/holnap,legkésőbb holnapután írok oda is Craigie, ha van kedved ide írsz még, ha nincs akkor oda/

[Arleth Gresham számára]
1997. június
Az Abszol Úton való sétálgatás mindig is a kedvelt szórakozásaim közé tartozott. A sok mugli által benépesített város, utca kezdett rám nyomasztóan hatni. Ha egy varázslóval, valamelyik barátommal sétálgattam, nem beszélgethettünk hangosan a kvidiccsről, az iskoláról, olyasmiről, ami feltűnt volna a varázstalanoknak. Ráadásképp még a varázslók által közkedvelt talárokat is el kell hagyni ilyenkor. Itt azonban mindig agy volt a nyüzsgés. Boszorkánycsemeték rajongtak a különböző állatokért, bölcs öregemberek méricskéltek a bájitalhozzávalókból, a varázslatos receptekkel teleírt könyvek lapjait bámulták a boltokban a háziasszonyok, fiatal suhancok ujjongtak a legújabb seprűmodellek körül.
Ezúttal egymagamban sétálgattam a forgalmas ucán. Körülbelül egy órája lehetett, hogy egyik barátommal elbúcsúztunk, addig egy kocsmaszerűségben múlattuk az időt. Jól esett vele beszélgetni, ő másik országban tanult, és most érkezett haza egy időre. Mikor elváltunk egymástól, pár ember már kissé illuminált állapotban volt, és oda-oda füttyentettek a csinosabb lányoknak, akiknek a legtöbbje tüntetően észre sem vette őket.
Sétálgatva én is felmértem az embereket. Jobban lekötöttek, mint a számos bolt milliónyi ajánlata. Figyeltem a sok vidám családot, és csodálkoztam. Még ezekben az időkben is képesek felhőtlenül nevetni, és örülni az együtt töltött perceknek. Arcomon halvány mosollyal sétáltam tovább. Egészen kellemes hangulatban voltam, egészen addig a pillanatig, amíg az egyik legforgalmasabb helyen egy száguldozó srác nekem nem jött. Nem volt annyi idős, mint én, nem is ismertem fel, de dühösen kiálltottam utána. Kis híján levitte a kezemet is a helyéről.
Mérgesen néztem utána, aztán megfordultam, és még mindig a srácot figyelve elindultam. Nem figyeltem előre, későn vettem észre az előttem sétáló lányt, és elkövettem ugyanazt a hibát, amit az előbb az idegen: elkaszáltam.
A lány megtántorodott, nem sokon múlt, hogy elessen. Átkoztam magam, amiért rövid időn belül másodszor megyek bele valakibe. Az előző ilyen balesetem nem végződött túl kellemesen, és nem akartam, hogy a törékeny szépség az utcas közepén elessen. Utána nyúltam, hogy megfogjam, de még bocsánatot kérni sem volt időm, ő dühösen, arcán fájdalmas grimasszal szitkozódni kezdett. A hangja után kezdtem felismerni... Egy mardekáros lány volt az, Arleth.
Remek, gondoltam. Még egy mardekáros, akit feldöntök. Senki sem kaparja le rólam már, hogy szándékosan lökdösöm őket.
Sajnáltam a dolgot, mert persze eszemben sem volt direkt nekimenni. Pláne, mikor megláttam, hogy milyen magas sarkú cipőben próbál megmaradni a macskaköveken. Mérgelődve eltántorgott a közeli padig, és bokáját masszírozva lerogyott rá, nem hagyta, hogy segítsek. Követtem.
- Ne haragudj... - szabadkoztam, bár tudtam jól, hogy ez nem elég. Az is lehet, hogy kiment a bokája. - Nem... nem vettelek észre.
Már majdnem magyarázkodni kezdtem neki, hogy én is kaptam egy ütést, és azért nem láttam, de aztán meggondoltam magam. A mardekár ház tanulóinak többsége tesz rá, hogy ki mivel magyaráz és mit. A saját bajuk sokkal fontosabb. Persze akkor még nem tudtam, hogy Arleth is ilyen önsajnáló típus-e, sosem beszéltem még vele, de hallotam róla, a nevét. Ráadásul elég feltűnő jelenség volt lobogó szőke hajával, élénk tekintetével, magabiztos megjelenésével.
Mérges lettem magamra, dühös a helyzetre. Nem szerettem csinos lányokat így megismerni. Arlethet viszont még nem ismertem, nem tudtam, érdemes-e egyáltalán megismernem, nem olyan kis kényes és arrogáns csaj-e, mint a legtöbb mardekáros.
Leültem mellé, és megkérdeztem.
- Jól vagy?
Elég ostobán hangzott, mivel grimaszba fordult vonásai nem erről tanúskodtak.

Lucas Conolly
~ Anyone can make you smile, some people can make you cry, but it takes someone really special to make you smile with tears in your eyes ^^
 ~ Akárki képes megmosolyogtatni, sokan tudnak sírásra késztetni, de igazán különlegessé az tesz valakit, ha megmosolyogtat - könnyekkel a szemedben :]

  Nem, az nem lehet, hogy Lucas Conolly lökte fel, persze nem szándékosan, de ez most nem lényeg. Nem nagyon ismerte a fiút, csak látásból, de még elsőben, amikor először látta, nagyon megtetszett neki a fiú. Aztán, amikor kiderült, hogy griffendéles, és a jó oldalon áll, akarva – akaratlanul kiszeretett belőle, bár az akkor olyan hirtelen fellángolás volt, nagyon azt sem tudta, hogy mi az a szerelem.Sosem beszélt még vele, nem is látta nagyon gyakran a suliban, de akkor is, akármennyire is nem szabadott volna, örökké akart beszélni vele. És most itt az alkalom. Akármennyire is griffendéles, és akármennyire is a jó oldalon áll, nem számít, most az egyszer kedves lesz egy griffendélessel. Életében először, és bizonyára utoljára kedves lesz egy “ellenféllel.” Cöh, hülyeség.
  De erőt vett magán, elengedte sajgó bokáját, és felpillantott – kedvesen.
-   Nincs ... Nincs semmi baj. – motyogta halkan, mosolyogva, de arcát eltorzította a fájdalom, amit bokájában érzett, és ami felnyillalt egészen a térdéig. Magában egy gyógyító bűbájon gondolkodott, ami használna is most, ebben a helyzetben, és nem is tűnne bébisnek. Szégyen, nem szégyen, sosem volt olyan jó a bűbájokból, mindig is a legtöbb figyelmet a sötét varázslatok iránt fordította – és most derült ki, hogy jobb lett volna, ha annak idején valamit bűbájtanból is elsajátított volna – már ha vannak gyógyító bűbájok, mert lehet, hogy ezeket is keveri. Örökké sápadt arca enyhén pirosas lett, kissé égett a szégyentől, de a fájdalomtól is.
-   Figyelj, Lucas, nem tudsz valami ... Valami olyan varázslatot, ami helyrehozná? Iszonyatosan fááj ... – sziszegte fogai között, miközben visszapillantott a fiúra. – Ó, öhm, bocs ... Még be sem mutatkoztam. Arleth. Arleth Gresham, Mardekár. – jelentette ki kissé vidámabban, egy bájos mosollyal az arcán, mert még nem jött rá, hogy elszúra. Elszúrta, mert az előbb a nevén szólította a fiút, amivel lebukott. Inkább hallgat, nem szól semmit. A káromkodás sem kellett volna, mindent elrontott. Szuper. Közben őszintén remélte, hogy egy mardekáros sincsen még az abszól úton, vagy egyáltalán, roxfortos diák, aki meglátná őket, mivel elég szépen néznének ki. Egy bokáját fogogató mardekáros és egy megbánó arcú griffendéles.
  Halkan ismét felszisszent – bizonyára valami komoly a sérülés, és átkozta is ez miatt magát. Egy ilyen alkalom, és itt most kényeskedik ... Óvatosan felpróbált állni, de amikor lábát letette a földre, szemei elfátyolosodtak, és csalódottan visszahuppant a padra.
  - De jó. Hatodéves vagy, nem? Nem tudsz valamit? Légyszii … - mondta alig hallhatóan, könnyes szemekkel. Höhh, ilyent sem  látni minden nap – egy mardekáros “légyszizik” egy griffisnek.

[Arleth Gresham számára]
~ Beauty gets attention, personality gets hearts.
~ A szépség figyelemfelkeltő, az egyéniség szerethető.
Tűzött ránk a nap, az emberek ide-oda mászkáltak, nem nagyon törődtek velünk, pedig a szép arc fájdalmat tükröző vonásai feltűnhettek volna valakinek, mivel én semmit sem tehettem. Egyetlen iskolatársamat vagy tanáromat sem láttam a tömegben. Mielőtt azonban felállhattam volna, hogy valakit megkérjek, hogy segítsen, a nevemen szólított. Azaz a Conollyt nem mondta ki, de a Lucas is elég volt, hogy felkapjam a fejem. Nem tudtam, honnan ismerhet. Az, hogy hatodikos vagyok, még rendben van. Láthatott a Roxfortban, végülis én is tudtam a nevét, de én korántsem voltam olyan feltűnő jelenség, mint ő.
- Én Lucas Conolly vagyok - mosolyogtam rá.
Aggódva figyeltem a lányt, mert arca egyre inkább eltorzult. Mikor megpróbált felállni, nem sikerült, finom arca bánatos grimaszt öltött, szemében könnyek kezdtek gyűlni. Kellemetlenül éreztem magam, mert semmi sem jutott az eszembe, amivel könnyíthettem volna a helyzetén, csak segítettem neki visszaülni.
- Inkább maradj...
Láttam rajta, hogy szenved mosolya ellenére is, így lázasan törtem a fejem egy igézés után, amivel valahogy segíthetek rajta. Épp, mikor megkért, jutott eszembe valami.
- Egyszer említette Flitwick professzor... Fájdalom csillapításra használják. Azonnal elmúlik tőle, ha jól sikerül. - Bizonytalan képet vágtam. - Elméletben.
Ránéztem. Nem akartam mondani neki, hogy fogalmam sincs, működik-e, hogy nem fogom mondjuk megnöveszteni vele a lábujjait méteresre, de valószínűleg kihangzott, mert nem tűnt túl bizakodónak. Túl rosszul nézett ki, hogy még ijesztegessem is. Inkább magabiztosnak állítottam be magam. Élénk szemeibe fúrtam az én tekintetem, mint mikor a muglik sebtapaszt rántanak le a sebeikről. Elővettem a pálcát, és még mindig a szemébe nézve kérdeztem:
- Kész vagy? - nem vártam meg a választ. - Akkor... facilio statim!
Várakozva meredtem Arlethre. Vártam, hogy felkiálltson, hogy rosszabb lett, a fejemhez vágja, hogy tönkretettem, vagy valami jelenetet rendezzen, de tévedtem. Az előítéleteim miatt azt hittem, nekem ugrik majd. Lenéztem a lábára, nem zöld-e mondjuk. Minden normálisnak tűnt, de nem mertem bizakodni. Akkoriban rám járt a rúd, nehezen koncentráltam bármire is. Közeledett a nyár, az első nyaram, amit egyedül töltök az otthonom romjainak a helyén.
Mindenesetre ekkor úgy tűnt, Arleth kellemes csalódás lesz. Mosolya talán nem volt őszinte (köszönhetően a fájdalomnak), de mosoly volt, és nem hisztériásroham. Nem kellett attól tartanom, hogy fejhangon kiabálni kezd, hogy mit képzelek magamról. Pedig megérdemeltem volna, hiszen majdnem felborítottam.
- Na? Jobb? Biztos, hogy a bokád még nincs a helyén, ha kiment... Hogy érzed? Jól mozog?
Pár ember megnézett minket, a síráshoz közel álló lányt, meg engem, aki pálcával a kézben ülök mellette. Nem lehetett túl bizalomkeltő a látvány. Nem akartam a bámészkodókra szólni, de mikor egy középkorú házaspár hölgy tagja alig pár méterre megállt tőlünk, és rosszalló-aggódó tekintettel figyelte a mellettem üldögélő keserű arcú Arlethet, a fejem felé fordítottam, és egyetlen szó nélkül a szemébe néztem. Nem tartott sokáig, hogy a nő karon ragadja mamlasz férjét, és elvonuljanak. Persze néhány perce, mikor még nem volt nálam pálca, senki még csak felénk sem pislantott. De ha belegondoltam, érthető volt a reakció. Senki sem tartózkodott szívesen egy pálcát rántó ember közelében, és ha az illető társaságában még egy csinos, de fájdalmas arckifejezésű fiatal lány is ült mellette tehetetlenül, talán még az is megfordult a fejükben, hogy esetleg én átkoztam vagy fenyegettem meg. Inkább eltettem hát a pálcát, nehogy gyanúba keveredjek.
Aztán megint a mardekáros lánynak szenteltem a figyelmem.

*Kócos alak sétál lógónak tetsző orral az Abszol Úton. Ruházata hanyag eleganciát tükröz. Bár talán több is benne a hanyagság mint az elegancia. Mégis nehéz volna más külsővel elképzelni a kócos alakot. Kopott világoskék farmert visel szürke pólót, és kapucnis fekete pulóvert, mely talán nagy is rá, s így talárnak hathat, de nem ezek egyértelműen mugli ruhadarabok. Kissé ki is tűnik a tömegből. Azonban ha ez nem lenne elég a hátán méretes bőrből készült gitártokot visel. Az ujjai között pedig aránytalan kinézetű pálcát forgat nagy műgonddal. A zsebpiszok köz irányába halad szakadatlanul. Sápadt vértelen arca furcsa benyomást kelthet. Úgy ahogy van szokatlan de a maga nemében talán bohókásnak bájosnak hathat a jelenség.. Rendületlenül lépdel előre talán senki, vagy semmi sem tartóztathatja fel.. talán..  Néha hanyagnak tűnő mozdulattal eltakarítja a haját az arca elől. Sokkal inkább emlékeztet valami utcazenészre, mintsem varázslóra.. mintha csak úgy találta volna pálcát, s most értéket sejtve mögötte egy zálogház felé sietne. Azonban a léptek mögött más szándék húzódik meg.. ki tudja milyen.. talán ő maga sem sejti..*

Ma is rossz napom van. Ez volt az első gondolatom amint kiléptem a Czikornyai és Patzából kezemben egy jó adag könyvvel egyensúlyozva. Szőke hajamat teljesen szétzilálta a szél hiába is kötöttem reggel takaros kis lófarokba, ezen már semmi sem segít. Nincs rajtam talár mostanában ha nem muszáj nem is hordom kezd idegesíteni. Egyszerű mugli ruha van rajtam egy fehér trikó rövid fekete bőrdzsekivel és koptatott farmerral. Lábamon egyszerű tigrismintás tornacipővel. Én bizony így érzem jól magam akárki akármit mond. Ahogy így lépkedek hirtelen valaminek neki megyek pontosabban az a valami jön nekem. A földön landolok és minden könyvemet elejtem, prüszkölve fújom ki a levegőt nem is nézve az akadályra. -Idióta, holdkóros vadbarom! Sipítom éles hangon. -Azt hiszed te vagy a bója és én majd leszlek szíves kikerülgetni. Akkor nagyon tévedsz. Már lehalkultam egy kicsit elég ha az illető hallja aztán rá nézek. Férfiemberről van szó nem épp két ajtós szekrény de azért szerintem elég izmos. Gitártok van nála lehet hogy gitár is végül is miért szaladgálna bárki is egy olyan gitártokkal amiben nincs gitár. Egy percig még szemrehányóan vizslatom majd elkezdem összeszedni a könyveimet nehogy valami idegbajos rátaposson.

*Hamarost esemény. Esemény a szó szoros értelemben, hiszen az "összeütközést" követően a szőke lány földre kerül. Na nem éppen önszántából, de azt sem lehetne mondani, hogy az Ausztrál akarata teljesült ki ilyen formában. Craig lehetőség szerint gyorsan reagálja le az eseményeket. A nem túl keménykötésű srác maga is kissé megrázkódott az incidens nyomán, de nem különösebben jön zavarba, vagy ilyesmi. nem szokása, és különben is Ausztrál.. már ha még jelent ez valami.. az elmúlt hónapok elég kuszán teltek ami azt illeti. Na de visszatérve a gyors reagálásra. Ahogy Craig lepillant a földre huppanó szőkeségre a saját tincsei is arcába hullnak eltakarva azt teljes egészében, így odalentről békaperspektívából akár kissé ijesztő is lehet. A gesztusai azonban határozottak, és udvariasnak mondhatók.*
- Oops.. *Tör elő belőle elsőként.*
- Ne haragudj elkalandoztam kicsit! *Folytatja nyomban, miközben lehajol, és kezét nyújtva megpróbálja felsegíteni a lányt, ha az nincs túlzott elfoglalva a könyveivel, s közben természetesen állja a heves gesztusokat. A kiabálást, bár az arca mivel a haja takarja nem nagyon árul el semmit. Craig hangja nyugodt és barátságos.*
- Egyébként meg nem nem hiszek semmi effélét.. *Teszi hozzá hűvösen, miközben ha a lány engedi segíteni próbál kissé szokatlan módon. Az eddig furcsa mód a kezében lévő pálcát gyorsan a farmerja hátsó zsebébe csúsztatja, majd..*
- Megengeded? *Kérdi, és közben az immár szabad kezeivel legyez karmester módjára, minek hatására a könyvek felemelkednek a földről, és kupacba rendeződve a lány elé lebegnek, hogy az újra kézbe vehesse őket. Eközben az ausztrál is felegyenesedik, és kissé oldalra döntve a fejét vizsgálja meg a könyveket haját kiigazítva a szeméből.*
- Nem lett nagy bajuk..? *kérdezi, miközben megvakarja tarkóját, és a pálca nélküli varázst követően szokatlan módon ismét előveszi a pálcát, és pörgetni kezdi ujjai között, mintha az csak dísznek, vagy játéknak lenne nála. Tekintete talán összetalálkozik a másikéval, talán nem, és így kiolvashatná mennyire dühös a másik.. már ha tenne ilyesmit.. de nem tesz mert ő egyszerűen Ausztrál.. nyílt, és egyenes.. a maga furcsa akcentusával együtt talán valami furcsa báj is vegyül bele..*

Sikerült elmondanom egy igazán szép kis monológot és bár egyáltalán nem káromkodtam nagyot nem vagyok büszke rá hogy ezeket az Abszol úton sikerült egy teljesen ismeretlen emberhez vágnom. Na most már nem sokat tehetek az ellen hogy idegbeteg szőke nőnek nézzen, nem baj maximum majd megpróbálok egy csöppet udvarias lenni.
-Semmi baj! Mondom immár emberi hangnemben.-Megesik.  Teszem hozzá és magamban azt is hogy szó szerint. Helyre teszi a könyveimet talán mégsem idióta ezekszerint csak a holdkóros jelzőt sikerült eltalálnom. Aztán a könyveim hogy léte felől érdeklődik. -Nem hiszem, szerintem rendben vannak. A mondat közben könnyedén felemelkedem a földről . -Sajnálom hogy lehordtalak mindennek, nem kellett volna. Mondom kicsit furcsán hangzik a számból hiszen nem valami gyakran kérek bocsánatot bárkitől is nem hogy az utcán egy teljesen idegen férfitól. -Amúgy... Simítom hátra szőke hajamat ami ezek után már tiszta kóc. -Brookelle des Pres vagyok. Nyújtom felé másik, szabad kezemet és ha elfogadja kezet fogok vele.

*A lány indulatai lassan elcsitulni látszanak, kissé érződik, hogy nem erősség, vagy inkább nem szokása a bocsánatkérés. Craig szemében tova tűnik egy halvány csillám, mintha megérezné, hogy ritka eset ez a mostani.*
- A lényeg, hogy nem mentek tönkre.. *Dünnyögi Craig furcsán megnyomva a tönkre szót.. ezzel is egyre inkább érzékelhetővé válik a távolinak tűnő akcentus. Az Ausztrál lassan átnyújtja a könyvkupacot a lánynak, minek utána kissé feljebb húzz a nadrágját, melyet amúgy is igen mélyen hord. Ebben a pillanatban kivillannak a sáros szürke egykoron jobb napokat is látott tornacipő maradványai a lábán. Talán fehér lehetett egykoron. A fűzője sem az eredeti. A pálcapörgetés az ujjak között egyre csak folytatódik, így egyre inkább hiperaktív benyomást kelt a szikár barna alak. De a figyelme nem lankad egy percre sem. Elfogadja a lány kezét, és maga is bemutatkozik. *
- Craig.. *Kis szünet, és egy áthatónak mondható pillantás a kócos szőke tincsektől övezett szempár irányába.*
- Craig Nicholls..  *S közben gondolataiban ízlelgeti magában a lány számára szokatlan hangzású nevét. des Pres.. des Pres.. hallott már valaha ehhez hasonlót.. ? mi tagadás nem volt otthona francia hangzású nevekben.. vajon hogy kell leírni.. elmélkedett, s közben kissé el is mélázott majd így folytatta.*
- Érdekes neved van, még sosem hallottam hasonlót ez nem Angol ugye..? *Enged meg egy kósza bugyutának tettsző kérdést igazából maga sem tudja miért, hiszen dolga volna.., s talán a másik is siet.. de persze kialakulhat valami furcsa is.. furcsa mint az érzés ami kezdi körüllengeni Craig gondolatait..*

Most már jobban megtudom nézni, kissé szakadt én hozzá képest a poros felsőmmel és a kócos hajammal maga vagyok a megtestesült tisztaság. Aztán meghallom hogy Craig-nek akcentusa van, ilyenfajtát még nem hallottam pedig a családban is van bőven akcentusos, például anyám aki úgy raccsol mint ha kötelező lenne és a nővérem aki minden mondat végét megnyomja. Nekem nincs akcentusom pedig lehetne hiszen nem teljesen vagyok angol. Mintha új ismerősöm enyhén hiperaktív lenne egy percre a szemébe nézek nem is tudom miért valamit látok a tekintetében nem is tudom mit.Aztán fel tesz egy kérdést most megmondhatnám neki hogy elnézést de sietek, nem mondom. Nem én sietek hanem a családom ők pedig nem igazán kultiválják a társaságomat. Egy közeli boltból ki is lép az anyám nyomában Shay-al, a nővérem felé szól. - Mi van Brookelle nem mozog a lábad? Kérdezi gúnyosan vigyorogva, ettől forr fel folyamatosan az agyvizem szinte azonnal válaszolok neki. -Kopj le! Mert egész véletlenül rettentő nagy pofonnak leszel a gazdája. Nyugodt vagyok a hangom közömbösebben cseng mint ahogyan vártam úgy látszik igyekezem nem idiótaként viselkedni Craig előtt. Shayla felhúzott orral távozik, anya észre sem vesz. Remélem nem kérdezi meg kik ezek mert attól félek olyat mondanék rájuk amit később megbánok. Craig felé fordulok és válaszolok. - Nem vagyok teljesen angol, igazad van. Belga vagyok. Jelentem ki, a legtöbb embernek erről a belga csoki jut eszébe. -Te pedig... Megpróbálom kitalálni és megtippelem. ausztrál? Kérdezem.

*Az ismerkedésnek talán még nem nevezhető de beszélgetéskezdeményt, kisebb közjáték zavarja meg. Craig némán hallgatja, s figyeli az eseményeket. A furcsa nevű lány ismét hevesen reagál. Craig nem szól egy szót sem. Szinte beleveszik a közegbe mozdulatlanságával. Nem kíván belefolyni a dolgokba, annál is inkább, mivel látható nem fűzi túl kedves viszony Brookelle-t az ismeretlenekhez. Korukat tekintve talán a szőkeség testvéréről, és édesanyjáról lehet szó.. na de nem is fontos egyelőre.. Annál is inkább, mert hamarosan választ kapa kérdésére az Ausztrál.*
- Értelek.. *Mondja hűvösen, majd kis szünet után így szól ismét.*
- Szép neved van egyébként furcsa de szép.. *Jelenti ki határozopttan Craig, majd felborzolja a hájt, pontosabban annak hátsó részén, s közben figyel. azonban hamarosan elszorul lélegzete. A szemében fény csillan, és egy pillanatra meg is dörzsöli a szemét. Kissé megrémül.. és egy furcsa kép áll össze benne. Tulajdonképpen lány ruhája az övéhez hasonlóan inkább utcai jellegű.. talán  ő is jobban ott van a mugli popkultúrában.. de hisz akkor felismerhette.. nem nem hessegeti el a gondolatokat.. de mi van ha mégis.. tekint végig riadtan bőrkabáton és leopárdmintás cipőn. Újabb torokköszörülés jön, és kérdés.. de ez eléggé félszegen remélve, hogy csupán az akcentusa árulta el.. és a lány nem ismerte fel benne a muglik közt is ismert Craig Nichollst.. a rockzenészt..*
- Igen ami azt illeti.. *Viszi le a gangsúlyt.*
- De de honnan tudtad..? *Kérdezi őszinte kíváncsisággal kissé elkalandozva a lány kócos hajtincsei közt tekintetével.*

Hála a jó istennek Craig nem is foglalkozik a kis családi problémámmal és én még Shayla-nak is elmondanék egy köszönömöt hiszen ilyen helyzetben leginkább elkezdi szétkiabálni a kedvenc kis természetesen téves információit rólam én pedig nem szeretném ha az egész Abszol út tudná hogy szerinte mekkora céda vagyok.A gondolkozásból a következő mondata zökkent ki, na valaki szerint legalább az én nevem is szép. -Kössz. Legalább neked tetszik, én utálom. Vallom be ennél már csak a Shayla név hangzik furcsábban.Egyszerre csak furcsán kezd viselkedni mintha ideges lenne vagy félne valamitől, Jézusom ennyire ijesztő kis bestia lennék szenvtelen mégis gondolkozó arccal vizslatom aztán hirtelen visszatér a világunkba. Úgy látszik eltaláltam a származását.
-Hát...igazából csak megtippeltem csak a beszéded hasonlított egy ismerősömére aki történetesen pont ausztrál. Mondom kicsit kedvesebben. A keresztanyám, ő volt ausztrál már nem él nem is tudom miért most jutott eszembe. Rámosolygok Craig-re azért egy kis jó benyomása is legyen rólam ne csak az hogy szépen tudok veszekedni és válogatott cifraságokat mondani.

*Nos egyre inkább úgy fest Craig megnyugodhat. A lány nem ismerte fel.. vagy ha mégis egyelőre nem igazán árulja el. Jó ez így Craig-nek feltétlenül jó. Talán kezd kissé furcsává válni a helyzet, hogy egy kisebb ütközés után, még mindig egymással szemközt állnak. A tömeg azonban csak kavarog körülöttük igazán tudomást sem vesz róluk senki. Leszámítva az iménti kis közjátékot. *
- Mindig ezt mondjatok.. *Replikázik kissé unottan, de jóindulattal Craig a lány saját nevét illető megnyilatkozására.*
- Hm.. ennyire hallani..? *Kérdez közben vissza fiú ismét.*
- Pedig már itt vagyok egy ideje.. mondjuk.. *De nem mondja végig inkább dob egyet a hátán lévő gitárokon, és meg dörzsöli a szemét.*
- Amúgy nem szeretnélek feltartani, talán már így is többet akadályoztalak a kelleténél.. szóval ne haragudj még egyszer az ütközésért.. *Szabadkozik újra a srác, és talán távoznia is kellene, de mégsem teszi.. mintha várna valamire de tulajdonképpen tényleg nem tudja mire. Haloványan visszamosolyog a lányra, és még mindig a nevét ízlelgeti persze magában, végül önkénytelenül is kiböki.*
- Vagy ha gondolod, jóvátenném a figyelmetlenségem.. nem tudom merre sietsz, de ha gondolod segítek vinni a könyveket.. *Jelenti ki a fiú, ajánlkozik fel. pedig igazából neki is lenne elfoglaltsága. De úgy érzi várhatnak a dolgok.. tiszta tekintettel néz maga elé, és várja a másik válaszát ami teljesen érthető, ha elutasító.. de talán ez sem rendítene meg semmi Craig-ben.*

Már egy ideje itt álldogálunk az út közepén és tekintve hogy ez már másoknak is kezd zavaró lenni arra gondolok hogy legalább arrébb állhatnánk egy kicsit aztán a nevemre tett megjegyzésemre válaszol. Vállat vonok, lehet hogy igaza van.  Aztán válaszolok a kérdésére. -Annyira nem feltűnő én is csak a hangsúlyból jöttem rá.
Mondom kedvesen, aztán felajánlja hogy cipeli utánam a könyveimet, lehetne személyes hordárom persze nem is tudom hová sietek vagy pont nem sietek. Miközben hallgatom kibontom hosszú szőke hajam és megpróbálok valami normálisat erőltetni rá de nem igazán sikerül, végül is összefogom a tarkómon.
-Hát...igazából már nem nagyon kell mennem sehová szóval ha gondolod kárpótlásképpen szívesen meghívlak valahová. Ajánlkozom kedvesen, ha nemet mond az se olyan nagy baj. Miközben némán várok a válaszára egy pár fiú - a háztársaim- a nevemen szólítanak utánam fütyülnek. Remek, szemeimet forgatva nagy levegőt veszek már épp csak egy hajszál választott el attól hogy sértő kézmozdulatot tegyek feléjük, aztán végre eltűnnek.

*Craig dob egyet a gitártokján, hogy így valamivel kényelmesebben tarthassa. Pár lépést tesz oldalra, hogy elengedjen egy kisebb társaságot, akinek az útjában lenne. Közben ismét egy közjáték szakítja félbe a kibontakozó eseményeket. Egy kisebb sráccsapat füttyentget Craig beszélgetőtársa után. Az Ausztrál erre sem reagál igazából de pontosan érzi a lány feszültségét, még egy kisebb kidagadó eret is észrevenni vél. A száját kissé felhúzza valami halovány, és sejtelmes mosolyt erőltet így az arcára. Keveset mosolygott az elmúlt napokban nem mintha nem lett volna oka rá.*
- Úgy veszem észre eléggé népszerű vagy. Nem biztos, hogy szerencsés ha egy magamfajta alakkal látnak.. de köszönöm a meghívást! Azt hiszem élnék vele, már ha tudsz valami jó helyet, meg pontosan mire szeretnél meghívni.? *Kérdi Craig, és csak most tűnik fel neki, hogy míg másfelé figyelt a lány összefogta a haját. Kíváncsi tekintet tükröződik a szemében, és várja a lány válaszát. Kíváncsi milyen ötlettel áll elő a másik hová hívná meg őt.. Craig még mindig nem teljesen biztos benne, hogy nem ismerték fel..*

Craig sejtelmesen vigyorog rám, most az egyszer nem bírok visszavigyorogni rá, remélem már nem akadunk össze több ismerőssel mert kezd betelni a pohár.Aztán a népszerűségemről  beszél, majdnem felröhögök az én népszerűségem jó mélyen el van ásva legalább a fúriafűz alá, de oda is csak azért mert egyenlőre nem sikerült mélyebb helyet találni neki. -Hidd el, az én népszerűségemmel már bárkivel látnak nem lepődnek meg. Mondom mosolyogva, na arra vagyok kíváncsi  ebből mit tud majd kihozni, reméljük nem azt amit mások annál csak több esze  van. Aztán megkérdezi hova akarom meghívni, na ezen az egyen még nem volt időm elgondolkodni. Hát a Foltozott Üstbe inkább nem, egyrészt mert már voltam ott másrészt mert elég biztos hogy ott vár be az én drága családom ami valószínű hogy azt jelenti hogy amint oda érek csúnyán néznek rám majd otthon rettenetes veszekedés lesz, de erre jobb nem is gondolni. -Hát igazából arra hívlak meg amire csak akarod és hogy hova mehetnénk?Teszem fel a kérdést kicsit magamnak kicsit neki. -Azt nem tudom...még. Mondom és gondolkodva elhúzom a számat aztán mivel továbbra sem jut eszembe semmi normális, kedvesen pislogok a beszélgetőtársamra.

*A szőke lány harsánynak mondható nevetésben tör ki, mely nem valami elegáns, de Craignek annál szimpatikusabb. Ritka az ehhez hasonló természetesen őszinte gesztus errefelé Angliában. Legalább is eddig azt tapasztalta. No de ebből tetszésnyilvánításból sem sok ül ki az arcára, talán azért is mert megint barna tincseket fújt arcába a szél, melyeket sebtében igazgat ismét, meg talán azért is mert nem az a fajta akinek jellemzője volna az efféle verbális célozgatás. Ugyanolyan hűvös nyugodt, de őszintén barátságos arccal kissé kíváncsian fürkészi a lányt, majd így szól. Reagálva annak szavaira.*
- Ha te mondod. *Jelenti ki nyugodtan, és a pálcájával kissé megvakarja a tarkóját. Ez sem feltétlenül elegáns, de mondhatni illik Craig egész megjelenéséhez. Amire csak akarom..? Ismétli el magában a vékony fiú.. és talán más rögvest lecsapna a keletlenül magas labdára valamiféle ízléstelen, de rendkívül humorosnak tetsző megjegyzéssel.. mely igen sok lánynak kedvére is válik.. gyakorta.. Háát.. ki tudja most kár e vagy sem, de Craig most nem tesz ilyet.. annál is inkább, mert fel sem merül benne eleve az egész gondolatmenet. Ennél ő jóval kézenfekvőbb.. mondhatni akár egyszerűbb is.. vagy csupán idegen a természetétől az effajta meglehetősen olcsó "Jópofáskodás". Kissé elmerült a gondolataiban, de hamar visszatér, és a másikra nézve így szól.*
- ha tudnám mit akarok.. az nem is lenne rosz.. de most nem is tudom.. *Magyarázza határozottan, mintha épp arról beszélne milyen pontosan tisztában van a dolgokkal, pedig épp ellenkezőleg nem nagyon tudja mit szeretne. Viszont a későbbi felvetésre rögvest van ötlete.*
- Nincs kedved akkor csak úgy sétálni..? *Kérdezi Craig kíváncsian.*
- Ezeket majd viszem én, ha megengeded. *És ha a lány beleegyezik az ötletbe, és nem ellenkezik Craig a kezét nyújtja a könyvkupacért. Ha megkapja azokat a pálcával, mellyel imént a fejét vakargatta, most kis kört ír a levegőbe, majd hozzáérinti a kupachoz, végül hirtelen elrántja, melynek eredményeképp a könyvkupac halványkéken felizzik, majd egészen kicsire zsugorodik, végül egy újabb izzást követően furcsa alakot vesz fel, melynek eredményeképp az egész kupac egy kék-sárga arapapagáj formáját veszi fel, és a következő percben volt nincs kupac a fiú karján már egy méretesnek mondható tukán üldögél. Az állat átszáll Craig vállára, és jellegzetes hangot hallatva ide oda forgatja a fejét. Lassan elcsendesedik, és ismét Craig szól.*
- Aztán majd útközben ha meglátunk valamit oda bemegyünk.. vagy ha nem az se baj.. én szeretek sétálni.. *Mondja Craig fej vakarva. Persze ha a lány eleve nemet mond, a papagájt meg a többit nyugodtan semmisnek tekinthetjük.*

(http://3.bp.blogspot.com/_wfu86uh4wlU/SlJheAUyasI/AAAAAAAAAog/IF0G3CCMikk/S220/sq-nicholls-vma-rehearse-wi.jpg)
(http://ceipturodeguiera.xtec.cat/treballs/c0708/america/imatges/tucan_big.jpg)

Craig láthatóan elgondolkodott valamin én meg egész véletlenül kezdek el bambulni,pont bele Craig arcába nem őt nézem csak úgy bámulok. Aztán határozottan...nem tudja hogy mit akar, nem baj, aztán megkérdezi nincs-e kedvem sétálni, elmosolyodom. -Ez jó ötlet. Szeretek sétálgatni. Craig felveszi a könyveimet majd tukánná változtatja őket ami azonnal a vállára is száll. Jó kis varázslat, hasznos ha sok dolgom van és nem bírom el őket. Lehet hogy a tukán praktikusabb mint a könyvek? Lehet hogy igen. -Kössz. Mondom egy halvány mosoly kíséretében és ezek után már nem csak egy gitáros sráccal fogok mászkálni hanem egy gitáros, tukános sráccal.Ha most hozzáakarnék nyúlni a tukán-tankönyveimhez akkor nem hiszem hogy elérném mivel Craig legalább 2 fejjel magasabb nálam. Engem nem zavar.Aztán újra beszélni kezd, én egyetértek az ötletével jobban szeretek sétálni mint üldögélni főleg ha túl sok energiám van. -Rendben. Válaszolok neki, majd elindulunk valamerre.

*Szerencsére Craig nem ütközik ellenállásba, és az ötlete is sikert arat. Már amennyire ez "nagy ötletnek" számít. Minden esetre a lánynak van kedve sétálni, mi több szeret is ez pedig nem utolsó. A fiúnak feltűnik, hogy a szőke lány kissé bámulja, de minden bizonnyal helyesen nem tulajdonít ennek nagy jelentőséget. A varázslat is sikerül, a tukán hamarosan ott trónol a vállán. Így most Craiga gitárt leszámítva egyre jobban emlékeztet egy varázslóra.*
- Hát nincs mit.. *Válaszol Craig, és egy pillanatra a madárra néz, majd vissza a lányra.*
- Ha gondolod, megtarthatod így is. majd ha akarod visszaváltoztatod. *Jelenti ki az Ausztrál talán kissé meggondolatlanul, hisz nem tudja pontosan a lány képes e ilyesfajta varázslatra, de kinézni kinézi belőle, meg különben sem gondolkodik általában előre ilyesmiken ennél sokkal a barátságosabb, és egyszerűbbnek mondható. Ha nem jó így majd a másik úgy is szól. Végül is pontosan azt sem tudja a lány hány éves lehet, de egyelőre ezt annyira nem is akarná firtatni. Meg amúgy is érték már furcsa csalódások, ebben a számára ismeretlen országban.*
- De ha akarod így is maradhat, bár most nem olyanra csináltam, ha akarod megtudom variálni úgy, hogy felmondja neked a könyvek tartalmát. *Folytatja a kócos srác, miközben a madár ide oda tipeg bambán vállán, meresztve nagy kerek fekete szemeit. közben lassan elindulnak az utcán, el el hagyva különféle üzleteket, pár percnyi csend után, Craig szólal meg ismét, ha csak lány nem előzi meg.*
- Az az igazság, hogy nekem volna egy pár perces elintézni valóm a Zsebpiszok közben, ha nemgond elnézünk arra?, vagy nem tudom te hogy állsz azzal a környékkel, én úgy tudom az itteniek kerülik szóval csak egy pár perces dolog lenne, de nem baj ha nem. Utána mehetünk bármerre. *Mondja Craig, s várja a választ.*

Craig ezzel a tukánnal kezd egyre varázslósabban kinézni mondjuk talán kissé feltűnő varázsló. Aztán azt mondja meg tarthatom a könyveimet tukán formájában, persze aztán majd otthon anyám leszedi a fejem mert egy kedves ismerősöm tukánná változtatta a könyveimet. Nekem ez a tukán határozottan tetszik. Hmm könyvetukán nem is olyan rossz ötlet mit szólnának erre a tanárok a Roxfortban, elszomorodom a Roxfort már nem ugyanaz fogalmam sincs miért megyek vissza. Nem vagyok a sötét oldal híve, nem lázadozom inkább alkalmazkodom mást úgysem tehetek. Aztán Craig-hez kezdek beszélni.
-Egyenlőre jó lesz így is. Mondom a tukánra.
-Esetleg majd visszaváltoztatod később. Döntöm el aztán csak sétálok, sokáig megyünk különböző boltokat hagyunk el aztán Craig megint megszólal, a Zsebpiszok közbe menne, sokan félnek oda menni. Én nem vagyok  ijedős típus felőlem mehetünk oda.
-Mehetünk. Engem nem zavar, nem vagyok félős. Megvillantok egy féloldalas mosolyt voltam már a Zsebpiszok közben és még mindig élek szóval nem hiszem hogy félnivalóm lenne.

*A lány mosolya némiképp megnyugtatja a fiút. Tehát nincs ellenére a dolog. Legalább így Craig is gyorsan az elintéznivalója végére járhat. Kissé meg is változtatják így a haladási irányukat, és hamarosan megérkeznek a korábban említett üzletrészekhez. Itt már jóval komorabb hangulat, és jóval sötétebb alakok fogadják őket. Nem bámul senki, úgy tűnik mintha Craig igen gyakran járkálna errefelé. A szőkeség már annál kevésbé megszokott. Páran talán meg is fordulnak lány után akit ez minden bizonnyal hidegen hagy. Lassan megérkeznek egy egészen szűk sikátorhoz a sétájuk során mely egy falban végződik. A falnál pedig egy sötét lépcsősor vezet lefelé. Craig mélyet sóhajt, és így szól kissé gondterhelten.*
- Megvárnál itt esetleg..? *Kérdi félszegen.*
- Tényleg pár perc az egész.. *Magyarázza a fiú, majd csettint egyet mire talán kissé meglepve a lányt a tukán átszáll az ő vállára. Craig a pálcájával megböki a madarat ami hamar felborzolja a tollait, és ide oda kezdi fürkészni járókelőket.*
- Ha valaki beléd kötne esetleg csak érintsd meg a tukánt. Nem lesz semmi baj, ne haragudj hogy ilyen környékre hoztalak, de tényleg percek kérdése, és itt se vagyunk. Utána oda megyünk amerre te szeretnéd. *Kacsint egyet az ausztrál, aztán perceken belül eltűnik a lépcsőknél a falnál.*

//Elnézést a késlekedésért.//

Elindulunk a Zsebpiszok köz irányába Craig nem feltűnő, én igen. Sokan megnéznek vagy csak szemöldöküket felvonva elmennek mellettünk furán nézhetünk ki. Nem is értem hogy ez itt miért nem megszokott erre felé elég sok furcsa kinézetű ember járkál. Aztán megállunk egy sötét lépcsősor előtt.
-Öhm.. persze. Megvárom miért is ne. Azt mondja pár perc, vállat vonok engem nem zavar nem sietek én sehova. Aztán a tukán átszáll az én vállamra félszemmel a madarat félszemmel Craig-et nézem  aztán a madár tollai fölborzolódnak. Megrázom a fejem.
-Semmi baj. Mondom Craig-nek aki elmondja mit kell tennem ha bárki belém kötne.Csak megúszom nagyobb fajta perpatvar nélkül azt a pár percet. Aztán a fiú rám kacsint visszakacsintok egy halvány mosoly  kíséretében majd távozik. Figyelem a járókelőket, egyre többen megbámunak de nem zavar. A falnak vetem a hátam és bámulom a lépcsőt. Illedelmesen várok.

//Semmi baj!  ;) //

*A kócos srác tehát lassan eltűnik a lépcsők irányában. A percek telnek múlnak, a lány pedig a hátát a falnak vetve várakozik az ausztrálra. A környék önmagában rendkívül barátságtalan de valamiért jól áll a szőke lánynak. Vagy inkább fordítva a lány állna jól ennek a sötét sikátornak..? Valószínüleg ezen senki sem gondolkodna el komolyabban, maximum Craig, ha most éppen ismeretlen járókelőként baktatna erre. Viszont ami azt illeti nincs is túlságosan sok idő ilyesfajta gondolatokra. Hiszen a sikátor előtt elsétáló emberek közül lassacskán kiválik egy páros, és befordulva a szűk utcába maguk is a lépcső felé veszik az irányt. Azonban a lányt megpillantva habozni látszanak. A kihívónak tetsző falnak támaszkodás könnyen félrevezető lehet. Minden esetre a két alak lassít, és fordul. Aztán egyenesen Brookelle felé veszik az irányt. Gyorsan haladnak, és ilyen közelségből már jól kivehető a két varázsló. Egy fekete talárt viselő kopaszodó magasabb, és egy teljesen kopasz alacsony borostás. Valamit súg az egyikük a másiknak, majd szinte másodpercek alatt már ott is vannak körülállják a lányt, s a magasabbik hamarosan szóra is nyitja a száját.*
- "Szép madár." *Jelenti ki kissé gúnyásan. Craig egyelőre sehol.*
- Hol szerezted.. és különben is mit csinálsz erre ilyenkor? Nem vagy te kicsit fiatal ehhez a környékhez? *Érkeznek az újabb kérdések, közben az alacsonyabb csak folyamatosan vigyorog, míg végül püffedt tenyerével a lány arca felé nyúl, és a másik fickó is közelebb lép. Craig ez idő alatt, sem kerül elő a két fickó pedig egyre kevésbé félreérthetetlen magatartást tanúsít a szőke lánnyal szemben.*

Csendesen várokozom Craig-re közben a madár csendesen üldögél a vállamon. Két ember kezd el a lépcső felé sétálni de amikor meglátnak megtorpannak és bámulni kezdenek. Az egyik a magasabbik megszólal.
-Semmi köze ahhoz hogy hol szereztem ahhoz meg pláne hogy mit csinálok. Válaszolok a kérdésekre közömbösen aztán újabb kérdést intéz felém a férfi. Undorító alakok, de gondolhattam volna hogy nem úszom meg felhajtás nélkül. Ez az én formám. Mindenki azt hiszi hogy csak aranyos szőke kislány vagyok.
-Hadd döntsem el magam mihez vagyok fiatal és mihez nem.  Ugyanolyan közönyös vagyok egészen addig a pillanatig amikor az alacsonyabbik megpróbál hozzám érni. Ellököm a kezét ne nyúlkáljon hozzám.
-Ne próbáljon hozzám érni mert nagyobbat ütök mint amit gondol vagy amit a mogyorónyi agyával képes felfogni! Ez fenyegetés? Bizony az ha mégegyszer a közelembe jön...nem is folytatnám. Felhúzom a jobb szemöldökömet. Mondhatnám hogy nem vagyok egyedül de nem mondom. Nem félek a madár a vállamon pedig egyre nyugtalanabb.

 

*A madár, melynek színpompás tollazata groteszk foltként "tündököl" ezen a kietlen, és hideg helyen valóban egyre nyugtalanabbá válik. A lányt természetesen nem kell félteni, ki tud ő állni magáért. Azonban a két alak lelkesedését, vagy inkább fellángoló elszántságát sajnálatos módon ez egy cseppet sem lohasztja le. Sőt a szokásos buta frázisok. "Milyen kis harapós.." stb stb.. kíséretében egyre elszántabbá válik a két meglehetősen lepukkant alak, és a legkevésbé sem fest úgy, hogy alábbhagynának molesztálással. Az egyikük talárjának a zsebéből a pálca is előkerül. A nagyobb darab fickó csak egyre jobban a falhoz próbálja szorítani a lányt, miközben a magasabb a pálcáját egyenesen a mellkasához szegezi, miközben elvakultan mormolja.*
- "Denudo" *A lány bőrkabátja pedig a varázslatnak megfelelően hamar lependerül róla, és az utcakőre hullik. A helyzet egyre komolyabbra kezd fordulni a madár láthatóan egyre jobba felborzolja a tollát a lány vállán, és nyugtalanul mocorog. Craig körülbelül 10 perce mehetett el, és még nem jött vissza. Talán neki is közbejött valami odalent a lépcsők alján. A valóság azonban a következő. Az Ausztrál a lépcsősor alján egy leginkább ruhatáros pultra emlékeztető alkalmatosság előtt áll, és éppen némi készpénzt nyom egy rendkívül összeaszott kobold kezébe, aki cserébe egy kis fekete dobozt nyújt át a fiúnak.*

Az egyik alak a nagyobb darab vészesen közeledik hozzám, akkorát rúgok bele amekkorát csak bírok, pont bokán találom.A támadó meglepetten és fájdalmasan pislog.Aztán valami varázsige segítségével lekerül rólam a kabát, ezt nem engedem azt hiszik védtelen vagyok? Hát marha nagyot tévedtek. Craig sehol, nem is várom hogy megmentsen az nem az én stílusom. A másik az alacsonyabb egy jól irányzott gyomorszájon rúgással lesz gazdagabb amitől egy percre összecsuklik. Ezzel a stratégiával nem sokra jutok mert egyrészt mindkettőnél alacsonyabb vagyok másrészt elég egyenlőtlenek az erőviszonyok. Úgy néz ki itt így illik két perverz idióta egy lány ellen. Pontosabban egy lány és egy nyugtalan tukán ellen. Hirtelen ötlettől vezérelve ahogy Craig mondta megérintem a madarat valójában a szorult helyzetem miatt teszem de úgy is kíváncsi voltam mit tud a kis aranyos. Egy percre a sötét lépcső felé nézek, semmi. A francba! A pálcám a kabátom zsebében maradt. Várom mit tesz a madár. Remélem valami hatásos és számukra fájdalmas lesz.

*A két perverz fickó valóban nem adja fel sőt. Ráadásul tudtukon kívül még a pálcájától is megfosztották a fiatal szőke boszorkányt. Talán jobban szeretné, hogy ne így legyen, de jelen pillanatban nem mutatkozik más választás. A furcsa madár.. a megbűvölt könyvkupac, vagy tudja isten már micsoda.. Brookelle, megérinti hát az izgatottnak tetsző állatot, mely mintha csak erre várt volna. Az ütésektől, rúgásoktól túlságosan nem rendült meg a két fickó, így ismét közelednek, mikor a madár akcióba lendül. Elrugaszkodik lány válláról, és méretéhez képest igen nagy szárnyait kitárva a levegőben a támadók felé száll, majd hevesen csapkodva a két férfi legnagyobb meglepetésére egészen komoly szikraesőt zúdít rájuk. A varázslók meghátrálnak, majd hamarosan előkerülnek a pálcák, és egy kábító varázslat segítségével a falnak csapják a tukánt, és eloltják a ruháikat. A madár rikácsolva zuhan a földre, de mire leér csupán néhány méretesebb könyv hever az utcakövön. A nagyobb darab férfi arcán pár komolyabb égési sérülés is keletkezik, ez pedig mindkettejüket felbőszíti. Előreszegezett pálcával lépnek a lány felé, szinte egyszerre. Ezzel párhuzamosan bukkan ki Craig fekete kapucnis feje a lépcsőfeljáróban. *

A madár hatásosnak viszont rövid életűnek tűnik semmi pénzért nem vallanám be de kezdek ideges lenni persze ezt úgy leplezem amennyire csak tudom. Kicsit fázom is hiszen csak egy patyolatfehér póló van rajtam ami szinte teljesen átlátszik. A madaram könyvek formájában hullik a földre és a két idióta veszélyesen közeledni kezd. Nyugtatom magam de egyre hevesebben zihálok kissé megijedtem. A két férfi minden rezzenését figyelem és keresem a pillanatot mikor lehajolhatok a bőrdzsekimért vagy legalább a zsebében lévő pálcámért amivel azt hiszem kimenthetném magam. Képes vagyok felmérni hogy erre nem nagyon lesz lehetőségem hiszen két fickó le sem veszik a szemüket rólam. Nem vágyom arra hogy Craig vagy bárki más megmentsen de most mégis segítségért imádkozom magamban. Folyamatosan szorítanak a falhoz, rugdosódni egyrészt nem tudok mivel a fennmaradó hely elég apró másrészt teljesen hatástalan. Várok valamire vagy inkább valakire.

*A hangulat egyre csak forrósodik, már ha lehet ezzel a szófordulattal élni. Ha igen, ha nem a lényegen nem sokat változtat. A lányt a két megsebzett, és feldühített molesztáló szorítja sarokba.*
- "Miféle varázslat ez..? " *Kiabálja az égettebb arcú nagydarab, miközben görcsösen mutat a lány felé a pálcájával.*
- "Nyughass már.. most majd kezelésbe vesszük." *Csitítgatja a másik, aki időközben a tukánt is elhárította.*
- "Ravasz kis boszorkány vagy hallodé!!" *Magyarázza a magas, legalja Angol akcentusával, és még egy lépést tesz.*
- "Micsoda kis konfúziós madarat rittyentettél. Nem is rossz egy ilyen kis csitritől, nem mintha ez segítene rajtad. Besétáltál az utcánkba." *Beszél a magasabb férfi, és szavai semmi jóval nem kecsegtetnek, ahogyan az arcára kiülő vigyor sem. A nagydarab közben egyre jobban felhergeli magát, és dühös a madár okozta sérülések miatt. Craig körülbelül ez időtájt bukkan elő, a két fickó szerencsére túlságosan el van foglalva a számításaik ellenére kissé elfajult helyzettel, így nem figyelnek rá. Annál is inkább, mivel nem is tudhatják, hogy a lánnyal van. Az ausztrál nyomban felméri a helyzet súlyosságát, és higgadtsága ellenére keményen elönti a lelkiismeret, hiszen számíthatott erre. A madár sehol, tehát elég egyértelmű a helyzet. Craig azonban nem az a fajta aki azon kezdene vacillálni ilyentájt, hogy hogyan szabadkozzon, amiért ilyen helyzetbe hozta a másikat. Arról persze nem beszélve.. hogy ő többször is szólt. Így talán tárgytalan is lenne az egész, na de mindegy is hiszen cselekedni kell, és ha valamiben jók kenguruk földjéről érkezettek az a cselekvés. Úgy látszik az utolsó pillanatban ugyan, de mégis időben lép ki a lépcsőfokok közül a fiú. A magasabb moleszter lendíti pálcáját, és szegezni a lány felé.*
- "Desc"..*Harsogná a varázslat nevét, de ekkor a távolból csendül fel az ezúttal akcentus mentes varázsige Craig torkából, aki "szédületes" gyorsasággal lendíti a pálcáját, és korát meghazudtoló hatásfokkal varázsol megelőzve a fickót.*
- "Desc.."
- Contumelia!!! *Harsogja hát az ausztrál megelőzve a támadókat, akik a varázslat hatására mindketten összecsuklanak, mintha egy láthatatlan ököl csapta volna őket gyomorszájon. Talán maga Brookelle sem csinálta volna jobban a. Craig azonban nem áll meg ennyinél, tovább "hadonászik" ezúttal varázsigék nélkül. Egy erős suhintással a lány kabátját visszajuttatja a gazdájához a földről, majd miközben a két alak sebeit nyalogatva a hasukat fogva tápászkodnak fel, így szól.*
- Lapsus volucrum!! *Hanggzik a varázslat, és a lány úgy érezheti, mintha valaki megragadná a nyakánál fogva, és kissé a levegőbe emelné. Nem fájdalmas, vagy kellemetlen inkább fura érzés. Perceken belül Craig mellé lebeg, aki míg a másik kettő összeszedi magát így szól a lányhoz.*
- Nagyon sajnálom.. neharagudj.. bántottak..? *De nincs is nagyon ideje a válszt várni, hiszen pálcávala kézben újra akcióba próbál lendülni a páros.*

A helyzet nem tűnik jobbnak de még mielőtt bármi különösebb bajom történhetne Craig szerencsésen megérkezik és kiment. A férfi újabb varázslatba kezd bele és kicsit félek nem tudom hogy fiú milyen gyorsan kapcsol. Utálom ugyan a tudatot hogy meg kell menteni mint valami kis hercegnőt de talán most az egyszer kibírom. Azt hiszem. Craig először olyan varázsigét alkalmaz amit én is tettem volna pontosabban tettem is csak jóval gyengébben és lábbal. Aztán megmentőmnek köszönhetően felkerül rám a kabátom és egy másik varázsige hatására Craig felé kezdek lebegni. Mikor földet érzek a talpam alatt azonnal megkérdezi hogy bántottak-e. Kicsit várok a válasszal mert láthatóan a két perverz alakkal van elfoglalva. Beszállnék hiszen a varázspálca ott lapul a zsebemben de nem akarom megzavarni. Kicsit később válaszolok a kérdésére.
-Kössz jól vagyok. Mondom és közben azon gondolkodom hogy én vagyok szerencsétlen vagy valóban vonzom az ilyen rossz kinézetű alakokat mint a támadóim.

*Szerencsére a lánynak semmi baja, ráadásul kellően higgadtnak is tűnik, bár eddigi rövid ismeretségük alapján Craig nem is várt mást. Szóval nem volt meglepődve. Valójában az ausztrál módfelett kellemetlenül érezte magát az egész helyzet miatt, de tulajdonképpen számíthatott volna erre.. mint ahogy azt már sokadjára gondolja végig. Még nem sikerült kitalálnia, hogyan kérhetne megfelelő módon bocsánatot.. hiszen alig ismeri a másikat.. de valahol úgy érzi ez az egész ismeretség az elejétől fogva.. el van átkozva... ha kicsivel később érkezik fel talán egész más helyzet tárult volna a szeme elé.. ne de mindegy is majd később ráér ezen gondolkodni. Ugyan is Brookelle jól van.. ép és egészsége.. nem történt hát nagy baj. Azt azonban talán a lány is érzékelhetni, hogy a fiú meglehetősen határozott. Mintha a kisujjából rázná ki a helyzethez szükséges varázslatokat.. talán köze volt ilyesmihez korábban is.. vagy egyszerűen a vele született hévtől lenne ilyen.. nem is fontos.. talán. Nyugodtan, de hangjában valami rémisztően higgadt nemtörődömséggel szól a magát lassan végleg összeszedő két fickóhoz. Közben tesz egy lépést előre, és így a lány elé áll gyakorlatilag. Tudja jól valahol érzi ő belül.. hogy talán pont annyiira nem fűlik a lány foga a megmentősdihez, mint neki itt a megmentőt játszani. De a lelkiismeret furdalás, és tömény határozottság most felül kerekedik ezen a kétes érzésen. Csak álldogál a lány előtt leeresztett pálcával..*
- Gyökerek.. baromi gyorsan lépjetek le.. amíg még lehetőségetek van.. rá.. *Furcsa akcentusával egészen szürreálissá teszi a szavak hangulatát. A támadók nem törődnek az egésszel csupán dörögve rontanak előre.*
- "Takarodj innen kölyök, semmi dolgod ahogy ennek a kis ri*ancnak sem, de vele azért még elbeszélgetünk." *Harsogják, majd Carig szól.*
- Háromig számolok!! F*szfejek! *Jelenti ki meglehetősen ízesen.*
- "Tűnés!!" *Kiáltja kórusban a két fickó, és pálcát szegezve Craigre, és a lányra egyszerre varázsolnak.*
-"Obstructo !!"
-"Reducto!" *Hangzik fel a két varászige, melyek egyszerre igencsak komoly hatást fejthetnek ki. Craig azonban nem emeli ellen varászlatra a pálcáját, ami jelen esetben nem azt jelenti, hogy nem készül varázsolni. A két fickóval szinte egyszerre próbálja kimondani saját varázsigéjét, melyhez nem szükséges pálca emelés, mivel a varázslatot maguk elé az utcakőre irányítja.*
- Muros molior!! *Hallatszik a robbanások zajában Craig hangja, és a következő percben a semmiből kőfal emelkedik, és így ebbe csapódik a két varázslat. A vastag de nem túl magas kőfal megrendül a robbanásoktól, és kőpor száll fel, ami elborítja a sikátort. A lány pedig érzékelheti, hogy Craig szemvillanás alatt eltűnik előle. A por mindent beborít, és csupán pár kiáltás, egykét elmosódott varázsige hallatszik, és néhány szikra csapódik fel. Amint a füst elül a következő látvány tárul a lány szeme elé. A két támadó vérző arccal, és orral fekszik a földön nyöszörögve Craig pedig mellettük állva néz vissza a lányra. A portól szürke arccal pálcáját a zsebébe dugva. A fal még mindig ott meredezik a sikátor közepén kissé viseltesen. Craig lassan visszasétál lányhoz, és így szól.. *
- Talán picit túl lőttem a célon.. jobb volna ha lelépnénk innen.. mit gondolsz..? *Kérdi kissé aggodalmasan Craig.*

Craig nagyon jó varázsló ráadásul nagyon gyorsan kapcsol. Vajon sokszor megfordul ilyen rossz környékeken? Ezen még később is tudok gondolkodni. A fiú lassan elém áll és szépen kiosztja a két idiótát, akik láthatóan föl sem veszik. Mikor ler*bancoznak akkor betelik a pohár de ezt nem mutatom ki igazán megszokhatnám már mert a saját nővérem is elég gyakran mond rám ilyet. Craig varázslat segítségével falat emel , eztán mintha itt sem lett volna eltűnik előlem. Kiáltásokat és varázsigéket hallok aztán. A két férfi jól megkapta a magáét, Craig lassan megérkezik mellém aztán megszólal.
-Talán. Állapítom meg de annyira azért nem volt durva, ezek ketten megérdemelték.
-Na ezzel most nem vitatkozom. Mondom és úgy érzem hogy tényleg le kéne innen lépnünk

*Időközben egyre több a korábbiakhoz hasonlóan rossz arcú alak kezd betekinteni az utcába, sikátorba. Ez a kisebb felfordulás jócskán felhívta a járókelők figyelmét, akik közt kifélék, mifélék is lehetnek. Craig felvetése szerencsése sokadjára ismételten hallgató fülekre talál, és a közeledő emberek hatására egyre égetőbbé válik a dolog.*
- Hoppanálás..? *Néz kérdően a lányra Craig, ugyan is nincs meggyőződve róla, hogy a lány ezek után is kész vele tartani, bár igazából nem is tudja miért invitálja, talán azért, mert egyedül itt nem tanácsos maradnia az biztos. Bár igazából nem tudja, vajon a lány elboldogult volna e... hiszen az is meglehet hogy könnyen elbánt volna ő is a támadóival. Azt sem tudja a lány képes e hoppanálni, hiszen mióta Angliában van megtanulhatta, hogy az itteni fiatalabb varázslók boszorkányok képzettsége gyakran egészen más irányban terjeszkedik, mint ausztrál társaiké. Ezt ő természetesen nem ítélte el, csupán próbált tapintatos, és elővigyázatos lenni. Egyszóval várta a lány reakcióját.*

Egyre több ehhez a kettőhöz hasonló embert pillantok meg a sikátorban.Istenem, hogy nekem ilyen nagy szerencsém legyen. Craig felveti a hoppannálás ötletét. Szerencsém van hogy már megtanultam. Bólintok.
-Rendben.
Ekkor gondolkodom el a következő kérdésen ami felmerül.
-Hova? Kérdezem meg Craig-et , kezdenek túl sokan lenni körülöttünk. Tudom hogy túlzok de olyan mintha a város összes bizarr alakja itt állna és minket bámulna. Craig-re pillantok.

- Azt mondom így elsőre legyen Roxmorts! *Jelenti ki Craig határozottan, és időközben előveszi a pálcáját, és felkészül a varázslatra. Kissé tényleg felforgatták a helyet, pontosabban ő maga forgatta fel, de talán enyhít a helyzeten, hogy hasznos cél érdekében tette. legalább is ő most ezt gondolja. A későbbiek talán őt igazolják majd talán nem. Egy azonban biztos cselekedniük kell. Annál is inkább, mert a hevesen bámészkodó tömegből két elég határozottan előretörő alak kezd kibontakozni, és biztosra vehető, hogy nem jó szerencsét kívánni jönnek.*
- Induljunk!! *Mondja Craig, és még utoljára vet egy pillantást a lányra, és a tömegre, ezt követően pedig minden bizonnyal hoppanálni fognak. Utolsó simításként, hogy elfedje saját magukat, Craig, még elereszt egy kósza varázslatot.*
- Nebula! *Mondja halkan, és köröz a levegőben a pálcájával, minek hatására sűrű ködfátyol ereszkedik eltakarva őket így a kíváncsi szemek előle, hogy nyugodtan felszívódhassanak.*

//Nem tudom, hogy hova érkezzünk, de ha még nem untál nagyon rám, meg a játékomra. Valahova írhatsz Roxmortsba egy kezdő, folytató reagot.. ha meg már nincs kedved akkor befejezhetjük akár itt is, én folytatom szívesen.//