Roxfort RPG

          Szerencsére a korábbi évekkel ellentétben nem köszöntött be a rossz idő, ahogy elkezdődött a szeptember. Nincs az a nagyon jó idő, ami nyáron volt, de azért nem lehet okunk a panaszra. Ezt a kintről beszűrődő gyerekzsivaj is megerősíti. Furcsa újra a Roxfortban lenni, ahol annyi minden történt, és ahol kapott egy nagyon is furcsa fordulatot az életem. És most megint. Mikor azt hinném, hogy csak egy rövid időre sodort össze minket a szél, kiderül, hogy egész hátralévő életünkben egymást fogjuk boldogítani. De nem is számít annyira, most egyedül vagyok, csendben, nyugalomban. A többivel ráérek majd akkor foglalkozni, mikor a helyzet úgy kívánja.
         Sok érdekes tapasztalattal vagyok gazdagabb már az első napokban, és sokat segítettek a nyáron megesett találkozások is. Az ablakhoz lépek és figyelem a lemenő napot. Még egy csodálatos lilás és vöröses fényben úszó felhőkkel búcsúzó nap. Erről eszembe jut, hogy vajon mi lehet Mimivel. Az ő megismerésének estéjén is ilyen volt az ég. Mostanra már biztos neki is elkezdődött az iskola. Megadtam a perth-i lakás címét, de nem tudom mikor lesz lehetőségem elmenni és megnézni a leveleket. Azt pedig még kevésbé tudom, mikor fogom lenyomozni az iskolájának a címét, hogy meglátogathassam. Ahogy hallottam az eddigi osztályoktól és a folyosón megállító diákoktól, jó lenne egy párbaj szakkört is beiktatni valamikorra, ha nem is rendszeresen, de alkalmanként, és talán egy felzárkóztató vagy ismétlő órát, ahova bárki eljöhet, hogy átismételjük az eddig tanultakat.
          Az asztalhoz lépek, ahol átnézem az órarendem és gondolkodok rajta, hogy hova is tudnék beszúrni néha egy-egy foglalkozást. Leginkább a délutáni idősávba, vagy a hétvégibe, de még egyeztetnem kell a többi tanárral is, hogy mikor vannak szabad órák, akár délelőtt is. Azt hiszem, a párbajszakkör és a felkészítő órák egy időpontba kerülnek majd és heti váltóban lesznek. A szakkör úgysem fog örökké tartani, akkor a felkészítés át fogja venni majd a helyét. Leülök a székre és gondolkodni kezdek. Nem csak magam miatt, de a diákokat sem kéne ezzel tovább terhelni, még akkor sem, ha egyik óra se lenne kötelező. Bár, már most látom néhány diákon, hogy valakiknek kötelezővé kéne tenni.
          Kicsit felkészülve a hatodévesek másnapi órájára, pakolgatni kezdem a könyveim és jegyzeteim, a diákok névsorát még gyorsan átfutom, amikor feltűnik egy név. Minerva Balmoral. Nem hiszek a véletlenekben, de ez akkor sem lehet ő. Pont ezen gondolkodok, mikor nyílik az ajtó, és mire leteszem a papírt az asztalra, már csak egy elesett Leont látok a földön.
          - Jó estét, Lutece professzor. Nem számítottam a látogatására, de ha már így beesett, akkor megkínálhatom egy teával?
          Felállok az asztaltól, felveszem a csészéjét és a teafüvet, és a saját teázós asztalkámra teszem. Mellette az egyik székre mutatok. Szándékosan teszek úgy, hogy mintha nem hallottam volna meg a köszöntését. Nem szeretném mindjárt a második napomat elrontani. Az is csoda, hogy az évnyitó vacsorát kibírtuk anélkül, hogy akár szóban, akár tettlegesen egymásnak essünk.
          - Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar beesik hozzám, ha tudom, akkor készültem volna esetleg egy kis éjszakai csemegével. Azonban egy kevés süteményem van még korábbról, a tanévnyitó vacsoráról mentettem meg őket.
          Leteszek egy kis tányért az asztalra, amin van még néhány édes és sós sütemény. Bevallom számítottam erre a találkozásra, de kicsit később. Nem baj, jobb is ez így.
          - Ha már így beesett hozzám, akkor szeretnék megbeszélni magával valamit. Mégpedig egy alkut vagy nevezze magában úgy, ahogy akarja. Egy hasonlóra gondolok, mint a bál ideje alatt. Nem vitázunk, tiszteletben tartjuk a másikat, és legfőképp a diákok szeme láttára nincs ez. A Roxfort falain kívül természetesen ez nem él. Ez az ajánlatom. Hozzáfűznivalója van?
          Töltök neki a csészébe teát, a sajátoméba pedig kávét. Amíg gondolkodik, addig megkóstolnám az italomat, de sikerül magamra öntenem, mikor a könyököm lecsúszik az asztalról. Felpattanok a székről egy kéztörlővel a kezemben, és elkezdem törölgetni.
          - Ne haragudjon, azonnal jövök, csak átveszem az ingem.
Elmegyek a szobámba egyedül hagyva öreg barátomat.

          Tudom, nagyon dolgozik rajta, de nem fog kiborítani. Ezúttal nem veszem fel, ahogy ő mondaná a bőrdzsekis modoromat. Nem mintha bármit be kéne bizonyítanom neki, bárkinek. Bizonyítottam én már eleget. Ellenben az, hogy mind a ketten újra a Roxfortban vagyunk… Talán most meg tudjuk kötni ezt az alkut, de ki tudja, hogy meddig fog tartani.
          - Nos, Mr. Lutece. Az én pozíciómból pont annyira kényelmes felajánlani ezt az alkut, mint amennyire a maga pozíciójában elfogadni. Szóval, megegyezhetünk abban, hogy a saját pozíciónkban betöltött helyünk nem befolyásolja az alkunk végrehajtását és betartását.
          Felrohanok a szobámba, ahol lekapom magamról a talárt és az inget, majd egy másikat felhúzva elindulok vissza. A talárt már nem veszem fel, ellenben egy mellényt és egy zakót igen. Még terveztem egy sétát sötétedés után, és oda ez megfelelő öltözet lesz.
          - Azért látom, ízlik az én összegyűjtögetett süteményem. Egyébként nem; teljesen frissek, alig fél órája hozta fel nekem egy házimanó. De hogy a kérdésére is válaszoljak. Valóban hasznos dolog a partedli. – leülök vissza a helyemre, töltök még adag kávét, de ezúttal odafigyelek rá, mikor a számhoz emelem. – És tudom, hogy a modorom mellett minden mást is szeret kigúnyolni, ami hozzám tartozik, de azért gyereknek ne nézzen. Ennél sokkal érettebb vagyok.
          Akármi is legyen ennek a beszélgetésnek a vége, biztos, hogy vagy még ellenségesebbek leszünk egymással, vagy kicsit közelebb kerülünk. A kérdés csak az, hogy meddig bírjuk majd az első esetben még akkor is, ha ragaszkodunk az alku betartásához.
          - Az élményeimre kíváncsi? Nos, ahogy korábban is mondtam, azt a süteményt egy házimanó hozta, így ki tudja találni, hogy a konyhán már jártam. Ha gondolja, egyszer majd megint elmehetnénk inni.
          Nem teljesen őszinte a kijelentésem, hiszen legutóbb pont egy olyan éjszaka után romlott el minden. Szerencsére néhány házimanó felismert így nem kellett előröl kezdenem a hízelgéses folyamatot, és tanárként azért könnyebben is kapok meg sok dolgot, mint annak idején diákként. Ellenben van valami, ami nagyon is foglalkoztat, de egyelőre még nem akarok rákérdezni.
          - A motorom valószínűleg többet sír utánam, hiszen én elmehetek hozzá, ápolhatom és fényezhetem, de ő nem élvezheti az kerekei alatt száguldó kilométereket. Úgy gondolom, hogy mégis nagyszerű helyen van a lakásomnál, és ha esetleg úgy adódik, akkor egy szép napos időn még elvihetem, hogy a tél beállta előtt érezze a friss levegőt.
          Leon, vajon tudod milyen az, ha ennyire tudsz ragaszkodni valamihez, ami elhozhatja számodra a boldogságot? Átérezted már valaha azt a fajta szenvedélyt, amit a szabadság utáni vágy nyújthat? Ezt a fajta szabadságot nem csak egy motor adhatja meg, hanem bárki és bármi. Nem hinném, mert ha így lett volna, akkor nem lenne a motorom a célpontod. De akkor haladjunk is tovább a beszélgetésben.
          - Viszont a legjobb dolog, amit hallottam, és ami kétségkívül feldobta a napomat, sőt az egész hetemet és úgy döntöttem, hogy már ezért érdemes volt tanárnak jönni ide, az valójában magához kapcsolódik. Higgye el, könnyesre nevettem magam, mikor meghallottam a hugrásoktól, hogy betévedt a bűbájtan órájukra. Talán szüksége van egy kis ismétlésre?
          Nem fogja kihozni belőlem akkor sem a bőrdzsekis modoromat. Nem tud olyat tenni vagy mondani. Újfent a számhoz emelem a bögrét, amiben a kávé van, és figyelem a reakcióját, ami szórakoztatóbb, mint maga a történet. Mégiscsak egy nagyon jó tanévnek nézünk elébe.
          - És magával történt valami még ezen kívül? A saját irodáját azért megtalálja, igaz?
          Nem hiszem, hogy meg kéne említenem neki, hogy lesz majd párbajszakkör, attól valószínűleg frászt kapna, és most nem vagyok kíváncsi a hegyi beszédére. Annál sokkal jobban szórakoztat a tény, hogy milyen zavarba tudom hozni, és valószínűleg ez még csak az első alkalom volt a sok közül.
          - Lehetségesnek tartja, hogy egyszer elfogadja a tényt, nem olyan vagyok, mint amilyennek képzel?
          Rengeteg másféleképpen is befejezhettem volna ezt a kérdést, de úgy gondolom, hogy ez az, ami leginkább kettőnk közé áll, és a legalapvetőbb probléma a kapcsolatunkban.

          Azért kíváncsi vagyok rá, hogy mégis mikor jutunk el ahhoz a ponthoz, amikor vagy ő áll fel sértődötten az asztaltól, vagy én. Csak a saját esetemben kicsit macerás, hiszen mégsem vonulhatok ki sértődötten a saját szobámból. De ahogy megfogadtam már korábban is, nem fog felidegesíteni, nem hagyom neki.
          - Mégis ki akarja bizonygatni az érettségét? Maga? Nem hiszem, hogy szükség lenne erre, hiszen már az is elegendő bizonyíték rá, hogy mind a ketten itt vagyunk, újra – teszem hozzá a végét kicsit morogva.
          A legkevésbé sem számítottam rá, hogy majd nem a diákok fogják megnehezíteni az életem, hanem valaki, akit nem akartam látni. Főleg a bál után nem.
          - Még azóta se volt Roxmortsban? Sajnálatos, pedig itt az iskolakezdés előtt is lett volna ideje elmenni. Ha ezt tudom, akkor elhoztam volna magammal, mikor én voltam kicsivel régebben, mint egy hete. Béreltünk volna egy közös szobát a Szobor szállóban, mondjuk egy nászutas lakosztályt. Mit szól hozzá?
          Na, jó, azért nem tudok kibújni a bőrömből, ha már adja magát a lehetőség. Be kell vallanom, hogy nagyon is hiányzott ez a bál óta. A kis csipkelődések, amikkel az előkészületek alatt boldogítottuk egymást. A kellemetlen élményre viszont nem akarok rátérni, az maradjon csak a múlt ködös homályának a része. Félek, ha az most megint előkerülne, akkor nem csak kis csipkelődésekkel boldogítanánk a másikat. Vagy talán azt már nem is lehetne boldogításnak nevezni.
          - A motorom? Igen, adtam neki. Egy nagyon kedves közös ismerősünk után neveztem el Minervának, és néha felviszem a lakásba, és lefekszek mellé. Simogatom és betakarom, hogy ne fázzon. Lutece, minek néz maga engem?
          Nem mintha nem tudnám, de azért túlzásokba se kéne esni. Nem vagyok annyira magányos és eszét vesztett, hogy a motorommal kéne házas életet élnem. Sőt, ami azt illeti, volt néhány kellemes élményem az utóbbi időben, ami miatt akár a slusszkulcsot is a szögre akasztanám. És bár, Mimi személyesen nem lehet jelen az iskolában, biztos mulattatná ez a beszélgetés. Majd elmesélem neki, ha legközelebb találkozunk.
          - Én nem vonnék le ennyire komoly következtetéseket az elkövetkezendő napjaimról. Ez még csak valaminek a kezdete, két nap után nem mondanék véleményt egy egész évről. Még az is lehet, hogy újra meglep majd valahogyan, és az felül fogja múlni az egész eddigi életem legjobb pillanatait.
          Nem hiszem, hogy ez bekövetkezne, de valahol el kell kezdeni a dolgot. Nyilván nem várok tényleg csodákat két nap után. Azok már megtörténtek volna. Ha léteznek csodák, akkor itt helyben kellett volna megtörténnie azzal, hogy barátként borulunk egymás nyakába. De nem, és úgy érzem, ez így is van jól.
          - Nem, volt ott néhány duzzadó kebel is, de való igaz, hogy a benzinkutak… Nocsak, ismeri ezt a szót, pedig nincs is oda a mugli masinákért. Szóval, igen, valóban sokszor fordultam meg a benzinkúton, de csak azért, mert Minervát is etetni kell valamivel.
          Jól van, lassan leállok ezzel, de még most is annyira szórakoztató nézni az arcát. Nem is tudom a csészém mögé rejteni a mosolyomat.
          - Sajnálhatja. Észak-Írország nagyon szép hely. Nem kéne hagynia, hogy néhány kellemetlen emlék miatt megfossza magát ettől az élménytől. Maga sokkal inkább a múltban él, mint én. Hogy képes erre? Egyébként, ha én is így tenném, akkor sohasem mennék haza. Gyerekkoromban volt egy fiú, akinek majdnem megutáltatnia velem a saját szülővárosom. Szerencsére csak egyszeri találkozás volt, de… De pont ugyanolyan fellengzős volt a modora már akkor is, mint most magának. Naiv volt, és vétek lett volna nem kihasználni ezt. De elég is az én emlékeimből.
          Illetve a gyerekkoriból elég csak, mert Párizsról azért tudnék én is mesélni néhány szót. Sokat nem láttam belőle, főleg miután a zöld tündér rányomta a bélyegét az egész estémre. Mondjuk nem csak az enyémre, de ez határozottan befolyásos emlék.
          - Párizs. Szép hely, és a kisasszony nagyon féltékeny tud lenni, ha megcsalják. Remélem, maga nem tett még vele ilyet.
          Teljesen rám ragadt a város megszemélyesítése Mimiről. Pedig akkor is idegenül hangzott, és még most is furcsa így gondolni rá, pedig a szavak csak úgy jönnek maguktól. Nem kerüli el a figyelmem, hogy nem akar válaszolni a kérdésemre. Talán van még valami rejtegetni valója, és ki fogom szedni belőle valahogyan, vagy valaki másból, aki tudhatja, hogy mit rejteget előlem. Nem lesz egyszerű, de úgyis megtalálom a módját. Leteszem a kávés csészét az asztalra, és kényelmesen helyezkedem el. Tehát megváltozik a beszélgetés hangneme, amihez muszáj elővennem nekem is a komolyabbik énemet.
          - Ami azt illeti, mindig is reménykedtem benne, hogy nem úgy fog végződni a megismerkedésünk, mint ahogy végződött. Én már készen állok arra, hogy ha pozitív irányba fordulnak a dolgok azt is el tudjam fogadni, ahogy a negatívakat. A jövő teljes egészében kiszámíthatatlan. A kapcsolatunk már most is egy olyan szinten van, amivel nem találkoztam eddig, és ez egyedivé teszi. Minden meg van benne, talán csak a féltékenység hiányzik. Mert akár akarja, akár nem, a szeretet is megtalálható valamilyen formában. Biztos vagyok benne, hogy változik, ha nem is egyik napról a másikra, de szép lassan. Legalábbis visszagondolva arra, hogyan váltunk el egymástól tizenöt éve, és hogyan a bál után. Az idő nem szépít meg mindent.
           Vélemény. Ez csak egy vélemény volt, és nem hiszem, hogy tényleg így lesz, bár nagyon szeretném. Újra felveszem a csészém, és belekortyolok. Már alig lötyög valami az alján, de kell valami, amit a kezembe vehetek. Hosszú lesz még ez a beszélgetés.

         Azt hiszem, maga a helyzet, a tanév és az életem is kezd egy olyan fordulatot venni, amit nem láttam előre, és amire biztos nem voltam eddig felkészülve. Hogy ezt a fordulatot pont Leon fogja elhozni nekem, és nem a nyár elején Roxi vagy a nyár közepén Mimi, az azért eléggé meglepő számomra, még most utólag is. Talán, de tényleg csak talán, lesz majd egy pillanat az életemben, amikor rájövök, hogy miért is alakult ez így. De addig is, nem lesz mit tenni, mint barátkozni a helyzettel, ahogy eddig is tettem. Ahogy eddig is tettük, hiszen nem ringatom magam olyan képzelgésekbe, amik nem igaziak. Nem könnyítem meg az életét, ahogy ő sem az enyémet, és ez így van jól. Ezért haladunk előre, és ezért tudunk mindennek ellenére olyan jól együtt működni. Ha kell.
          - Nem, kár. De ettől még egy körbevezetést természetesen vállalok. A szállót persze nem hagyhatjuk ki, mert a szobroknak történetük van.
          Arra inkább nem térek ki, hogy milyen véleménnyel van a barátnőimről. Szerintem, ha belekezdenék abba a mesébe, akkor nem távozna a mai nap során a szobámból, és nem azért, mert olyan sokan voltak, hanem azért mert újra és újra vissza kellene térnem ugyanahhoz a témához, amihez nem igazán van kedvem.
          Az viszont tetszik, és mindig is tetszett, ahogy apaoroszlánként védi Mimit. Nem csodálkozok rajta, hogy megkapta a Griffendél ház vezetői pozícióját. Csak kár, hogy más miatt, mondjuk saját maga miatt nem áll ki ennyire hevesen. Meddig kéne cukkolnom, hogy ezt megtegye saját maga miatt is?
          - Nyugalom, Leon. Tudom, hogy tudja, hogy csak szórakozok. Ettől függetlenül, remélem, nem várja el, hogy a maga kénye-kedve alapján alakítsuk a kapcsolatunkat. Távol tartom magam tőle, amennyire tudom, és ezzel is igyekszem a maga kedvében járni, de… - Hogyan is folytassam, hogy ne tiporjak ennél jobban a lelkébe? – Leon, nem fogom életem végéig kerülni, ha ő látni akar. A felmerülő pletykákról pedig egyáltalán nem tehetek. Vagy az esetlegesen felmerülő pletykákról.
          És tényleg csak a vak nem látja, hogy talán több lesz ez, mint a barátság viszonya.
          - Nem értem, akkor magyarázzon el valamit. Ha maga képes elismerni saját magáról, hogy megváltozott, és képes a jövő felé tekinteni, akkor rólam miért nem képes elképzelni, hogy már nem vagyok ugyanaz az ember, mint egykoron?
          Csak nekem kezd furcsa lenni ez a történet a múltról? Kezd túl sok lenni a hasonlóság, és biztos vagyok benne, hogy nincsenek véletlenek. De ha ez mégis az lenne, akkor túl nagy pofont kapnék az élettől és át kéne értékelni az eddigi életfilozófiám.
          - Lefogadom, hogy nem volt úgy kiöltözve az a szegény fiú, mint maga, olyan puccparádéba. Egyébként miért is várja el egy olyan kisfiútól, hogy felismerje, hogy baj van? Én találkoztam korábban olyannal, aki azt vallotta, hogy teljesen egészséges, miközben be voltak esve a szemei, fekete karikák voltak alatta, kopasz volt. És ez fordítva is megesett. Szóval, mielőtt bárkit leszólna azért, mert hat évesen nem vette észre, hogy a kispajtása beteg, talán gondolkodjon. Ne a felnőtt fejével, hanem a hatévesével.
          Azt tudom, hogy akkoriban mindent megtettem volna, és mindent meg is tettem azért, hogy a családom felfigyeljen rám. Tény, hogy nem viselkedtem túl szépen, de ennek csak ez az egy oka volt. Eleinte legalábbis. Aztán már nem érdekelt a családom sem. Ha esetleg ez a kis történet valamilyen csoda folytán mégis rólunk szólna, akkor ez a két lehetőség játszott, és csak egy hajszál választja el egymástól a kettőt. Nem csodálkoznék rajta, ha ezek után már saját maga tanítaná Mimit az svk-ra, mert még órán sem engedné a közelembe. Feltéve, ha tényleg kettőnkről szól a történet, de az lehetetlen.
          - Igen, én így hallottam róla először, és sikerült ezt is átvennem. Minerva megmutatott néhány dolgot a városból, és ő mesélt így nekem róla. Akkor azt mondtam neki, hogy mekkora hülyeség is ez, de amint a jelek erre utalnak, rám ragadt. A benyomásom? – Kicsit elgondolkodok. Azért nagyon össze kell szednem a gondolataimat ezzel kapcsolatban. Főleg, mert nem minden olyan tiszta előttem. – A benyomásaim jók. Legalábbis az elsők. A többi pedig még jobb. A segítségének köszönhetően volt szerencsém megkóstolni az igazi francia konyha remekműveit.
          A kis fogadásunkról pedig nem kell tudnia, de a lényeg, hogy az is kicsit kiszínezte azt a napot is. Bár, azután, hogy azt hittem, feleslegesen fogok elmenni oda, már minden kis apróság számít. És tudom, nem tetszik neki ez az új információ, és már várom a pillanatot, mikor ezt is valamilyen formában a fejemhez fogja vágni. Sajnos nem a jó értelemben, mint ahogy a következő mondandóját is teszi. Miért kell neki olyan dolgokat feleleveníteni, amiről nem akarok beszélni?
          - Lutece, akkor jelentse. Nem akarom, hogy a lelkiismerete ellen tegyen azzal, hogy a cinkosom lesz. Azt hogyan dolgoztam fel, és hogyan vagyok képes azóta is felkelni, nem tartozik magára. Ahogy rám sem tartozik az, ahogy maga képes a cinkosságommal együtt élni. Bűntudatot? Maga szerint, ha éreznék bűntudatot, akkor most így és ilyen formában beszélgetnék itt magával.
          Csak egy hajszál választ el attól, hogy kirakjam a szobából. Az újbóli találkozásunk óta sok mindent tűrtem el neki, azt is, ahogy akkor beszélt velem, mikor a bál másnapján kiléptem a háza kapuján. Már nem is tudom, hogy miért akartam először bizonyítani neki, hogy megváltoztam, hogy már nem az vagyok, akit először megismert.
          - Maga talán nem csinált még olyat, amit más nem nézett jó szemmel, de maga szerint helyes volt. Nem, az akkori tettemre nem a helyes a jó kifejezés, hanem a kötelesség. Lutece, bár sohasem gondoltam, hogy egyszer ezt mondom majd, de az a férfi megölte a bátyámat. Nem felejtettem el a múltam, pontosan tudom, hogy mit köszönhetek nekik, de akkor is a családom, akikért meg kellett ezt tennem. És ha nem is büszkék rám ez miatt, kit érdekel? Eggyel több vagy kevesebb szálka lesz csak a szemükben, amit én szúrtam be oda, ahogy eddig is.

          Hogy milyen lehet, ha az embernek fivérei vannak, nem kell megmondania senkinek, tudom én magam is. Hogy milyen, ha szerető fivérei vannak, arról már fogalmam sincs. Hogy milyen mikor az embert szeretet veszi körbe, és nem csak egy halvány reménysugár, hogy talán majd lesz valaki, akinek tényleg jelentesz valamit, fogalmam sincs. És akkor jöttél, az álarcom mögé láttál, és most itt vagyunk mind a ketten, és nem tudok másként rád gondolni, mint arra a férfira, aki először felnyitotta a szemem. És tudom, hogyha valaha barátok is leszünk, nem lesz felhőtlen a kapcsolatunk.
          - Kettőnk közül, csak maga lovagol még mindig azon az eseményen. Minerva értékeli az otromba vicceimet, mi több, valahogy még nem panaszkodott rá, hogy otrombák lennének. És nem csak ő nem, más sem.
          Lehunyom a szemem egy kicsit. Bűn? Igen, bűn amit elkövettem, és fogalmam sincs róla, hogy mi volt az, ami nem buktatott le Till előtt, de az vajon micsoda, amit ő csinál mással? Elhitetni, hogy dönthet mások sorsáról azzal, ha hazugságokkal tömi tele a fejüket. Ugyan már, mi ez, ha nem manipuláció? Mások irányítása annak megfelelően, ahogy mi akarjuk, hogy haladjanak a dolgok, és a hiszékeny emberekkel nincs is nehéz dolga egy ilyen személynek. De Leon, te mennyire vagy manipulatív? Nem annak ismertelek meg, és mégis a szavaid néha… akkor ott. Már sohasem fogok tudni elvonatkoztatni attól, igaz?
          - Óh, hogyne. Mióta újra találkoztunk, nem is láttam másban, csak ebben az elegáns, kihívó puccparádéban. A bálon el sem tudtam dönteni, hogy most éppen ünnepel vagy csak egy sima hétköznapi napja van. Igazán unalmas, hogy mindig ugyanaz az összeállítás van magán.
          Ami nem jelenti azt, hogy nem áll jól neked, vagy nem öltözöl elegánsan, vagy nem jó az ízlésed, csak unalmas és semmi szórakoztató nincs benne. De talán egyszer sikerül majd mást is felvetetnem veled. Egy pólót mondjuk. Még összehozom egyszer valahogyan, erre mérget vehetsz.
          - Célozni a puskával szoktak, de… - De akármennyire is próbálom elhessegetni a gondolatot, egyre nyilvánvalóbb számomra, hogy az a fiú, akivel találkoztam, Leon volt. – Találkoztam már zavart személlyel korábban, kisgyerekként, és hallottam félrebeszélni valakit csak azért, hogy elkerülje a verést, de nem jött össze, viszont. – Kíváncsi vagyok felismeri-e majd a mondatot, mert akkor egyértelmű lenne az, amit talán csak mind a ketten sejtünk. Hogy is mondtam akkor pontosan?  - „Kell a cipőd, add ide!”
          Nem szó szerint így, de ez volt a lényege. Azok alapján, amit eddig elmondtál, már tudom, hogy te voltál az, a kérdés, rájössz-e, hogy a másik én voltam. Furcsa fintora a sorsnak, hogy már évekkel a megismerkedésünk előtt is összehozott minket, és akkor sem váltunk el másként, mint általában, ahogy szoktunk. Vajon mit tartogat még nekünk a sorsunk?
          - Azt hiszem, akkor a nővérednek nem árultam el a nevem, csak neked, szóval nem igazán tudom, hogyan emlékezhetne rám úgy, hogy a Roxfort óta nem is találkoztunk, és már akkor sem emlegette nekem, és ezek szerint magának sem. De ne aggódj, ha legközelebb összefutok vele, akkor majd rákérdezek.
          Kicsit hátradőlök, hagylak tollászkodni, bár nem tudom minek, így is tökéletesen festesz, mint mindig. Kicsit elhúzom a szám, mert a tökéletességet már olyan magas szinten űzöd, hogy attól már majdnem beteg vagyok.
          - Na, végre. De igen. Minerva hívott meg magához Párizsba a nyáron. Csak egy estét töltöttünk együtt, de az legalább annyira volt felejthető, mint felejthetetlen. Főleg, mivel egy részére nem emlékszem a zöld tündér miatt.
          Kacsintok egyet, de aztán el is tűnik az önbizalmam. Miért kell mindig felhozni a családomat? És megint a te szádból kell hallanom ezt? Nem, ezúttal sokkal rosszabb, mert… de mit is tudhatsz, aki nem is ismer, és aki… hirtelen felállok, kezeimet az asztalra teszem és talán közelebbről, talán elég távolból, de a szemedbe nézek.
          - Hogy merészeli? A családomnak semmi köze az életemhez, amihez pedig igen, már elrontották elég rendesen. Semmi közük hozzám, és ha tehetném, eldobnám a nevemet – féloldalasan elmosolyodom – és felvenném a Balmoralt.
          Próbáltam, akárki is lát most, én tényleg próbáltam őszinte lenni veled, és betartani az ígéretem, hogy nem megyek a közelébe, hiszen nincs is itt, de ezzel most túl messzire mentél, megint. Hát nem emlékszel rá, hogy legutóbb is az egyik veszekedésünk pont a családom miatt fajult el olyan nagyon?
          - Legalább annyira vagyok isten, mint maga mindentudó. Olyan jól tudja, hogy mi van köztem és a családom között. Olyan jól tudja, hogy milyen a kapcsolatom Minervával. Akkor természetes, hogy azt is tudja, hogy isten vagyok, aki dönthet életekről. Ahogy döntöttem a magáéról, döntöttem eddig Minerváéról és még rengeteg emberéről, akikkel megismerkedtem.
          Igyekszem magamban elszámolni tízig, mire kimondom a következő szavakat, mert a mostani hangsúlyom csak újabb vitákat szül majd kettőnk között, de nem megy. Már annyira unom ezt az egész gyerekes viselkedésed… Várjunk, ezt a szemedbe is mondhatom.
          - Fogja be a száját! Semmi köze hozzá, hogy mit, mikor és miért csinálok vele. Ha annyira nem akarná a társaságomat, akkor nem keresne. Eddig a maga kedvéért kerültem amennyire tudtam, többször meg is ígértem, hogy ezt teszem majd a továbbiakban, de elegem van ebből a gyerekes hisztiből. Igen, hozzá fogok érni ezekkel a kezekkel, és nem érdekel, hogy látja-e vagy sem. Most pedig olyan gyorsan tűnjön el innen, ahogy beesett, és remélem, annak ellenére nem látom jó ideig, hogy majdnem egymás mellett van az irodánk.
          Még a testbeszédemmel is rásegítek egy kicsit azzal, hogy az ajtó felé mutatok, de ezt le akarom most, itt zárni. És bár tudom, hogy örökre nem megy, legalább a ma estére. Remény… Már nincs reményem semmire veled kapcsolatban, talán csak annyira, hogy még egyszer lássam Minervát, mielőtt megfojtalak vagy te engem.

          Mikor mindig azt hiszem, hogy talán megejthetünk egy normális beszélgetést, mint két férfi egymás között, akkor sorra rá kell döbbennem, hogy akármennyire is szeretném, nem lehet. Mi valahogy ösztönösen nem bírjuk egymást, és akárhogy is próbálok tenni ellene, semmilyen módszer nem használ. Ezért is van az, hogy bár a beszélgetéseink viszonylag jól indulnak – szerintem – a vége rendszerint eldurvul. Mit is mondhatnék még? Nem kell mást, a kapcsolatunk magáért beszél.
          - Ha humoristának akartam volna készülni valaha is, akkor nem itt lennék, feltételezhetően. Egyébként a mindig változó dolgokban is meg lehet találni az igazi értékeket. Nem feltétlenül jelenti azt, ha elhagyunk valakit vagy valamit, akkor mindenkit elhagyunk. Az emléke ott lesz velünk, és idővel a legértékesebb dologgá változhat az életünkben. Lehet ez egy tárgy, egy hely, vagy egy személy. Mindegyik egyedi, más dolgot képvisel és másként. Nincs kettő egyforma belőlük így elveszni sem tudnak.
          Nem hiszem, hogy ki kéne oktassalak ezekről a dolgokról. Tapasztaltál te is különböző dolgokat, de biztos vagyok benne, hogy azokban megtaláltad azt az értéket, amit gondoltál. Felhúzom a szemöldököm. Engem is meglep a közös régmúltunk, de ez a káromkodás? Mi ez? Oké, pont hozzád illik, de akkor is. Ami viszont még jobban meglep, hogy téged ennyire ledöbbent valami, ami teljesen hétköznapi dolog. Mitől lenne különleges két ember találkozása a múltba még kisgyerekként? Mi zárta ki a lehetőséget, hogy korábban már találkoztunk, mint a Roxfort? De ahogy látom, ez nem is igazán rossz hír számodra, de akkor sem akarom tudni, hogy vajon mi járhat most a fejedben. Talán nem is annyira jó dolog a számomra.
          - Mi baja van, Lutece? Jobb, ha elfogadja ezt a tényt, hiszen a kisasszony nem vetett ki magából, és biztos vagyok benne, hogy még megjárom azt a várost. Ami pedig a bemocskolást illeti. Nem tettem semmi olyat.
          De minek is magyarázkodnék, már teljesen felesleges. És nem is értem, hogy miért kéne valami miatt magyarázkodnom, ami meg sem történt. Az már más kérdés, hogy te minek képzeled. Jesszus, Leon. Most komolyan, mit tudnék csinálni a halálomon kívül, ami megnyugtatna téged? Miért? Miért kell mindig ezzel, az én dolgommal foglalkoznod?
          - Nincs igaza. Mégis milyen traumám lehet, amit másra vetítek ki? Nincs ilyen, és ha lenne, akkor sem másra tartozna. Tanári katedra? Na, erről maga is tudna beszélni? Biztos benne, hogy azok a látomásoknak nevezett valamik, amikkel mindenkit hülyit, tényleg létezik? Nem lehet, hogy akinek valóban szüksége van egy pszicho-medimágusra, az maga?
          Rengetegszer mentem már messzire a kijelentéseimmel kapcsolatban. Te sem vagy kivétel, és nem tagadom, néhányszor meg is bántam a dolgot, de nem mindig. Most viszont nem fogom megbánni. Semmit sem fogok megbánni az itt elhangzottakból.
          - Csak nem a halál angyala akar lenni, vagy a személy, aki örökre megkeseríti az életem? Nem, ezzel ne fáradjon, már megtörtént. És tudom, hogy ott lesz akkor is, mikor meghalok.
          De vajon mit fogsz akkor hozzá szólni? Hogy mit tettem, kivel és mikor, egyáltalán nem tartozik rád. De hogy ő mit fogsz tenni velem, esetleg a saját kezed fogod vérrel itatni, azt csak a jövő tudja, és ezt a jövőt még te sem tudod megmondani. De abból is elegem van, hogy úgy bánsz Minervával, mint egy pólyással, akit még a széltől is óvni kell. A lány ugyan mugli, de nem olyan gyenge, mint amilyennek mutatja magát. Tudom, láttam, de te vajon mit láttál, hogy így dobálózol a szavakkal, a védelmével, a tettekkel. Már nyitnám a szám a válaszra, mert lenne éppen mit mondanom, ez a beszélgetés bármennyire is akarom, nem ér itt véget, de akkor loccsan a teája az arcomban. Hogy…
          Ha létezne olyan, hogy azonnal elpárolog rólam az ital az idegesség hatására, akkor az most bekövetkezne, de mire a pálcámért nyúlnék, hogy talán sokkal előbb pontot tegyek az ügy végére, mint ahogy valaha ezt gondoltuk, már csapódik is mögötted az ajtó. Gyáva alak vagy, tudtam én. Bezárom az ajtót, nem akarom még véletlenül se, hogy ide gyere. Hogy meggondold magad, és még valamit az arcomba vágj a teádon vagy a szavaidon túl. Háborút akarsz? Akkor kapsz, és figyelmeztetlek, a módszerekben nem fogok válogatni, de valakit biztos nem fogok felhasználni. Minerva, akárhol is vagy most, remélem nem jut ez a beszélgetés a füledbe, mert félek, csalódnál. Nem csak bennem.

---