Roxfort RPG

Csodálom a pompát, úgy egészében. Ahogy a kastély méltóságteljesen foglalja el helyét az ő szépségét dicsőítő növények között. Teljes tudatában önnön eleganciájának és gazdagságának. Az ablakok üvegein a kertbe folyó fény arany ösvényeket jelöl ki a füvön. Az elhelyezett füzérek pedig gyöngyökként ékesítik az elém vetülő képet. Párocskák beszélgetnek itt-ott vagy épp kifinomult kellemmel haladnak az épület felé. S mikor a főkapun belépnek. Ők is eggyé válva a hely szellemével, részesei lesznek a pompának.

Nem jártam még ennél igazibb bálon. S miközben lelkesedésem egész héten családom hangulatát is még vidámabbá varázsolta, számomra úgy kezdtek el egyre lassabban telni a napok. Tudtam, az este végre igazi Jane Austen hősnőnek érezhetem magam, s ez úgy hiszem meglátszódott higgadt józanságomon és ítélőképességemen…
Mégis mikor végre elérkezett a mai nap, úgy éreztem sikerült a lehető legnagyobb nyugalommal és türelemmel családtagjaim szakértő kezeire bíznom magam.
S persze a munkából vagy mókából mindenki kivette a részét…
Hiszen egy ilyen kitűnő eseményen, neves emberek között ma én képviselem a Meadowsokat. Úgy jogos hát, ha a park összes női lakója, köztük Lia is, viseletem és kinézetem valamely apró momentuma fölött, érvényre juttathatja akaratát.
Hajamat Avelin óvatos, de tartós hosszabbító bűbájjal kezelte, amikbe Lia apró fonatokat és egy-két virágot helyezett. Anyu pedig sminkemet készítette el, az ő elmondása alapján éppen olyanra, amilyen én is vagyok; kifinomultan kedvesre.

Önmagamon sosem tapasztalt magabiztossággal siklok felfelé a lépcsőn, majd végig az előcsarnokon. Halvány ruhám szellő lengette búzakalászként keretezi lépéseim nyomát. S érzem, ahogy emberek állnak meg beszédükben vagy hallgatásukban, ahogy elhaladok előttük. Apró mosoly jelenik meg arcomon, gondolatom nyomán. Sosem voltam az a fajta ki több figyelmet képzeljen önmagának, mint amennyit valóban megkap, s most mégis erről ábrándozom. Elegánsnak, szépnek és furcsamód felszabadultnak érzem magam. S kedvemet még az sem szegi le, hogy minden teremben merre járok, leginkább csak párokkal találkozom, én pedig nagyon is szemmel láthatóan egyedül érkeztem…

Gondolataim kissé elszárnyalnak, valamerre Boethius felé. Egy olyan múltba, mely vége felé senkinek sem okozhatott örömet. Már jó ideje nem merengek a történteken. Emlékeim szívembe rejtettem, ami örökre megőrzi, s amit lezárva, immáron új fejezeteket megkezdve, új lapokat írhatok tele történetemmel.

Rövidke gondolatomból hamar visszatérít a csodák helyszínére, mikor a bálteremből kiszökő dallamokban a számomra egyik legkedvesebb zenét ismerem fel.
Lassan elindulok hát irányába, miközben tekintettemmel végigsiklok a falon függő díszeken és képeken. Majd megállok egy nyitott ajtó előtt.  
Aprót bepillantva is azonnal látom, hogy a nagy teremben padlótól plafonig könyves polcok, s rajtuk telített sorokban, számomra talán csak Roxfortban látott mennyiségű, könyv van. Belépek. S bár azonnal látom, hogy a helyiség üres, s gondolatban egy pillanatra meg is fogalmazódik bennem egy halovány gyanú… Könyvek iránti szeretetem mégis nagyobb annál, mintsem igazán foglalkozzam vele. Csak egymás után érintem meg a könyveket, elvarázsolódva e tökéletes gyűjteménytől. S immáron a kellemes muzsikával körülölelve, csak csodálom a pompát, úgy egészében.

Összerezzenek a csendbe lopózó hangok hallatán. A zenében szünet állhatott be… épp nem szűrődnek át a bál fennkölt hangjai. Viszont lépések nyomán visszhangoznak a polcok. S én tekintetemmel keresem a sok között azt az egyet, melyet igazinak vélhetek, s amely felől társaságomat várhatom.

Aztán lassan kirajzolódik a félhomályból egy alak, magas és vékony, már-már esetlenül suta ifjú benyomását keltve. De mikor közelebb ér… előtűnik egy arc, mely mintha meggyötörtségét próbálta volna leplezni, könyvtárba száműzött magányában. S én hirtelen otromba betolakodónak érzem magam, ahogy mélyen szemeibe nézek… Nem ifjú volt ő, ahogy elsőre hittem. S bár arcának holdfehér sápadtsága semmit sem sejtetne… Szemei sokat látott szemek voltak, melyeken belenyugvó fáradtság tükröződött.

Önkéntelenül is lépek egyet felé. E különleges alak úgy vonzz magához, mintha csakis miatta léteznék. Óvón, védőn állok előtte, mintha az ő fájdalmának enyhítésére érkeztem volna.
Furcsa volt, hihetetlen, maga az érzés, mintha már ismernéd, s ő még egy szót sem szólt...
Ajkaim óvatosan szólásra nyitom hát, s szívem izgatott váltásba kezd hallván, hogy megelőz.

- Elnézést, kisasszony… A könyvtár a bál idejére le van zárva, de… látom, ön is a kötetek szerelmese. Leon R. Lutece vagyok, ez esetben a ma esti könyvtárosa. Kérem, ne haragudjon, ha megzavartam, magára hagyom, ha úgy kívánja. Ha mégis úgy döntene, hogy a hirtelen megjelenő énem nem ijesztette meg, akkor szívesen körbevezetem.
- Bocsánat – Kezdem reszkető hangon, arcomat pírral telítve – Az ajtó… tudja az ajtó nyitva volt. Bevallom gyanúsnak kellett volna lennie… - Szabadkozom, miközben zavart gesztikulációval intek az említett felé. De a férfi, tévedésem ellenére maradásra invitál, s bemutatkozik. Hangja kellemes, modora udvarias, de én érzem az álcát, a burkot, mely a fájdalmat és kétséget takarja. – Agnes Meadows. – Nyújtom felé kezem, miközben rámosolyogva feltárom számára barátságomat és bizalmamat is. – Jól látja, uram. Igazán szeretem a könyveket. És bevallom, talán még a Roxfortban sem találkoztam ilyen impozáns gyűjteménnyel, mint a magáé. – Kezdem a beszélgetést, hogy maradhassak, s kezdem a beszélgetést, hogy megismerhessem…

Figyelem a férfit. Az apró rezdüléseit, ahogy próbálja elrejteni, mindazt mit érkezésem előtt élhetett át, és mindazt, mit érkezésemmel… Mintha a félelmet és aggodalmat fedezném fel gesztusaiban. De ezeket nem válthatja ki személyem. Nem, ebben nem hiszek. Mintha lelke törékenységével együtt is önmagától tartana leginkább… S én mintha önkéntelenül is gyógyírnak tartanám önmagam az ő magánya ellen, úgy teszek apró, megfontolt, de minden jóságomat felé sugárzó mozdulatokat.

- A mi könyvtárunk… - tekintek körbe kérdése nyomán. – Meglehetősen aprócska ehhez viszonyítva. És javarészt a mugli nagypapám gyűjteményéből áll. Mindazon által, talán a legérdekesebb, amit valaha láttam, s ebben felülmúlja az összes többit. Ő ugyanis szerelmese volt a furcsa vagy hibás mágikus könyveknek.
Gyorsan lehajtom fejem, s ismét csak elpirulok. Talán túl sokat szóltam… Dakota a szavak mestere, én mindig inkább csak megfigyeléseimből éltem. S bár pörgő családom stílusát hamar fölveszem, valamint Dakota számára is jó beszélgetőpartnerré tudok válni, de sosem gondolkoztam el rajta, milyen is az, mikor egyedül kell megállnod a helyed egy ismeretlen férfi oldalán lépkedve. Aztán óvatos mosolyra húzom szám, mikor ő is aggodalmát fejezi ki esetleges untatásomtól félve. De csak biztatóan nézek szemeibe, hisz majdhogynem boldogan hallgatom minden egyes szavát. Valahogy maga az egész lénye vonzz maga felé, mintha ő lenne a Föld, s én a helyes útját épp most megtaláló Hold, mely a gravitációs mezőnek köszönhetően forog körülötte. Már most is érzem hozzá való helyezkedésemben mindennek az elméletnek a leképeződését. Ez pedig furcsán hat. Hisz lassan rá kell döbbennem; nem ismeretlen a férfi, ki mellettem áll. De mindig is ismertem őt, téren, időn, világokon átívelve… - Nem untat. – Válaszolom aztán mégis, nagyon halkan. – Meglehetősen kevés az olyan téma, melyet én nem hallgatok szívesen. – Mondom, aztán rájövök, hogy ez esetleges félreértésekhez vezethetne. – Mármint, természetesen a jó modor és illem határain belül. Mármint azokon belül nagyon szívesen hallgatnám bármiről… - Teljesen elpirulok és tekintetemet megint csak elkapva inkább a földet nézem. Ahol észreveszem a lassan közénk kúszó sötétséget, s a kíváncsiság megint csak fölnézésre vonzza szemeimet.

- Értekezések a varázslattal teli és azt nélkülöző történelemről... – kezdi mondandóját, s vele párhuzamosan az egyik legszebb varázslatot, melyet valaha láttam, mindig az adott témában felvillantva gyűjteményének darabjait. „A sötétséget legyőzi a tudás fénye…” Jut eszembe, mit egyszer valahol olvastam, s mi azóta meglepően elterjedt gondolattá vált. Találó, ahogy most, mindezt mágia segítségével a valóságban is megjeleníti. Könyvtárosom minden bizonnyal sokat olvasott, s tanult ember, állapítom meg ismét csak mindazt, mi tulajdonképpen legelejétől kezdve egyértelmű. Beszédén, stílusán, öltözetén és viselkedésén is látszik mindaz a tökéletes jó modor, melyet az ember saját intelligenciájára építve, olvasással és tanulással sajátíthat el leginkább. 

- Tökéletes. – Állapítom meg szolidan, mikor remekművéről beszél. Valóban úgy, mint egy művész alkotásáról. S valahol mindez az is… Körbepillantok az apró csillagfényeken és önkéntelenül is elmosolyodom azon, hogyan lehetett még szebbé tenni egy önmagában is pompázatos termet. – Hiszek. – Válaszolom a férfi közelébe lépve. – Hiszem, hogy léteznek kívánságok, melyeknek teljesülniük kell. – Nézek mélyen a szemeibe. - Hagy mutassak valamit én is... - És már magamban ki is mondom a két kis szót, apró óvatos pálcaintéssel kísérve, hogy a varázslatos hangulatot nehogy véletlenül elijesszem kettőnk közül. S fejünk fölött apró fénypontok jelennek meg. Mintha a könyvek fényeit, s a csillagokat egyszerre hívtam volna alakjaink fölé. Bájos kis olasz varázslat, melyet gyermekek megnyugtatására használnak szüleik, de engem mindig ámulatba ejtett szépsége. – Ön, hisz a csodákban, Mr. Lutece? – kérdezem alig hallható suttogással, majd apró mosollyal kísérem szavaim. – Aztán. Bemutatta, milyen impozáns is gyűjteménye. De engem sosem az általános érdekelt… – Mosolygom még mindig, s enyhe pajkossággal ejtem ki szavaim. – Ha kérhetem… mutassa meg nekem azt az egy könyvet, melyet olyankor vesz kezébe, ha szomorú. Melyik az, melyben megnyugvást talál?

Talán elsőre furcsa, a harmónia, melyet e hely tökéletessége nyújt a számomra. Ismét elfog az érzés, mintha nem is idegen helyen volnék, de mintha mindig is e polcok között jártam volna. Olyan, mintha azonnal tudnám, mit, merre keressek, s ez megadja azt az önbizalmat, mi után mindig is vágyódtam. Csak elmosolyodom, ahogy tekintetem a férfiéra emelem és tudom, hogy ma már nincs okom elbizonytalanodni. Ez az este tökéletesebb lesz még annál is, mint amire számítottam.

- Nagyapámat elbűvölte a tudat, hogy a családjában mindenki mágus. És a legkülönlegesebb embernek tartotta magát, ahogy a legszerencsésebbnek is. Így hát, a könyvtára olyan, mint ő maga is volt… Telis-tele olyan könyvekkel, amikből csak egy-egy darab létezhet. Ezektől tulajdonosuk megvált, mert már eleve hibásak voltak vagy valamiért azzá váltak. – Mesélem felszabadultan, már-már szinte én is érezve az olasz ízt hangomban. Ez eddig egyedül rokonaimmal és talán Dakotával tudtam ilyen szabadon, csak úgy, nem is tudom… fecsegni? - Az egyik például tüsszenteni szokott. Csak úgy, mint minden átlagos ember… kiszámíthatatlan időközönként. Már megtanult kellemes morajló hangot kiadni, ha egészséget kívánsz neki. Vagy a másik kedvencem, amelyik minden kinyitáskor másik nyelven fedi fel történetének szálát… Jó lehet egy olyan embernek, aki sok nyelven megérti őt. – Igen, számomra a könyveknek is lelke van. Épp ezért bűvöl el a varázslat, amit a férfi mutat nekem. Gyönyörűen kiemeli az egyes darabokat. Egy tökéletes rendszert alkotnak, amely megkoronázza dicsőségüket. S így ebben a pillanatban az én számomra ez a csoda definíciója.

- Lehet-e másképp beszélni a csodáról, mint egyének elképzeléséről? Mindenki számára mást és mást jelent. Így természetesen csakis arra lehetek kíváncsi, ami a maga számára az.
Ezután kettőnk közé lebegtet, majd a tenyereimbe illeszt egy ódon kis kötetet. Belelapozok. S bár a sorok franciául íródtak, de ahol ilyen gondossággal alakították a betűket, ott jelentésük csakis szép lehet. – Igen, kérem. – Nézek a férfira várakozón, miközben ujjaimat végighúzom a könyv borítóján. – Csodálatos nyelv a francia. Bár ez eddig sosem éreztem hiányosságnak, hogy nem beszélem, még, ha hallgatni szeretem is.

Csak várom a szavait. Úgy figyelek, mintha gyermek lesné szülőjét, ki esti mesét készül mondani. Épp ez is egy olyan pillanat, amit én, ha nem is csodaként, de már a megközelítőjeként emlegetnék. De ez természetes. Hiszen eleve az egész estére úgy tekintettem, mintha szebbet nem láthattam volna még eddigi életemben… Olaszország gyönyörű. És a rokonságom is csak olyan emberből áll, kikért sosem szégyenkezhetem. De ez a kifinomult elegancia és intelligencia, amit e néhány percben, itt tapasztalok, ez az amit én mindig is kerestem. E felé terelni az életem. Ebben keresni és meglelni a boldogságot.

Odakintről ismét beszűrődnek a bál hangjai, s a halk váltásban felfedezhetem a szívemnek egyik legkedvesebb dallamot. Amely bizonyára a táncoló párok közül tört utat magának egészen a könyvtárig. – Nagyon szeretem ezt a zenét. – Jegyzem meg halkan, majd kissé le is hunyom a szemem, mintha így magamba szívhatnám minden egyes hangjegyét a kottának. – Sosem volt alkalmam még élő hangszeren hallani. – Emelem tekintetem ismét vendéglátómra. De most elfog egy érzés valahol a sok kellemes között. Furcsa és elszomorító, s én nem akarnék engedni neki… Még nem. Még nem szeretnék megválni a csodától…

Tudom, hogy minden csoda, csak pár percig tart. S tudom, ahogy mindig, most is engednem kell majd az igaz világ ölelésének, ahogy kiragadnak kezei a nyugalom és béke oltalmából. Nem fáj. Elfogadom a sorsom…

- Már nem él. – Mondom halkan, miközben önkéntelenül is megérintem elegáns arany karkötőmet. A kis ékszert papó hagyta rám. Aznap kellett megkapnom, mikor életemben először szakadok el családomtól. Aznap, amikor a Roxfort Expressz elvitt engem a meghitt csodák földjéről a nyüzsgő sokaságéba. – Most én gondozom a könyvtárát. És csak remélni tudom, hogy méltó leszek rá… Szóval, ha nem veszi tolakodásnak. És kérem, tényleg ne vegye udvariatlanságnak a kérésem… - Arcomat próbálom kissé elrejteni, miközben megszeppenve kérésembe kezdek. - Gyönyörű gyűjteménye van. Ha valaha… ha valaha olyan darab kerül kezeibe, mit nem érez méltónak, hogy itt helyet kapjon, Meadows Parkban mindig otthonra lelhet. Kérem.

Óvatosan a férfira nézek. Arcán talán most sem látok mást a határtalan tudás mögé rejtőzve csak azt az apró fájdalmat, ami mintha mindig ott húzódna. Még mindig csak remélni tudom, hogy jelenlétem nem túl kényelmetlen, s nem ez váltja ki arcának apró rezdüléseit. Mit talán más meg sem látna. Tán arra születtem, hogy lássam más emberek szemében az igaz fényt, amely sosem hazudik. Láttam Ephram szemében is a félelmet, mikor azt hittem ő az kitől tartanunk kéne. S láttam Dakota szemében is ugyanezt, mikor erősnek akart látszani. S most is itt a magány. Az önmagát elzáró lélek örök fájdalma, amely ugyanúgy felbukkan…
Nekem nincs jogom segíteni. Itt és most tán csak enyhíthetek egy életen. De, ahogy elfogadom sorsom, úgy elfogadom azt is, nem én vagyok az, kinek sorsok átírása jár feladatául.

- Igen. Olasz az anyanyelvem. – Válaszolok egy apró, még percekkel ezelőtt feltett kérdésére. – És mivel édesapám valamint nagybátyám kutatók, ezért majdnem tökéletesen megértem és beszélem a latint is. – Halványan elmosolyodom. – Talán nem én vagyok a legalkalmasabb ember, akit a csodáról kérdezhet. Számomra túl sok definíciója van. Egyszerű lélek vagyok, aki mindenben boldogságot lel. Csodának tekintem a nyarakat, amelyeket Olaszországban tölthetek. De csodának tekintem azokat a napokat is, mikor a nyüzsgő iskolában vagyok a barátaimmal. – Végignézek a könyvön, melynek története épp az előb rajzolódott ki előttem, s aztán ismét a férfira mosolygok. - Bár, ha szabad ezt mondanom… Most. Itt. Ez a pillanat is egy csoda. Hiszen gyönyörű hangján megosztotta velem kedvenc történetét. Köszönöm, kedves Mr. Lutece. – Fogom óvatosan ujjaim közé a mindennél is többre becsült kötetet, mikor a férfi felém nyújtja.

- Ez éppen így volt tökéletes. – Helyezem kezem kezébe, minden nyugalmamat és békémet lelkemből lelkébe ajánlva. – Köszönöm. Elfogadom ajánlatát. De sose féljen attól, hogy rabolja más figyelmét. Ki nem érti meg magát, az nem érdemes rá, hogy figyelmét kérje. Számomra ma csodát ajándékozott. Nekem kéne hát szabadkoznom a sok jóért, mit elvettem, de ami helyett semmim sincs, mit felajánlhatnék. – Ismét halvány mosoly jelenik meg arcomon. – De most már elmúlt a szavak ideje. A tánc varázslata csak szótlan némaságban jelenik meg. – Apró kis puszit lehelek a férfi arcára, melynek nyomán az enyémet azonnal a pír színezi be. De most nem bújok el a férfi tekintete elől. – Csak… Köszönök mindent Mr. Lutece. – Mondom még utoljára, suttogva, majd átadom magam a halkan zene ringatásának. S én ismét részese leszek a csodának...