Roxfort RPG

- Minnie, Minnieeeee, alszol? – gyengéd lórúgás a vállamon – Minnie, ébredj, légyszi!
- Nem én voltam… - sóhajtom félálomban – Csak fiatal voltam és szükségem volt a pénzre…
- Anya, Minnie megint furi dolgokat mond!
Felnézek, és szembetalálom magam a kishúgom foghíjas mosolyával, amint abba a hitbe ringatja magát, hogy most ezzel a könnyed kis zsarolással csalta ki a figyelmemet. A mellette lévő ülésen Greg vigyorog pofátlanul, nyilván ő lehetett az eredeti ötletgazda. Már épp visszadőlnék a karomra, hogy folytassam a megkezdett, kényszeres relaxációmat, amikor az akcióba becsatlakozik az anyósülésen helyet foglaló Emma máskor megnyugtató hangja.
- Minnie, nemsokára odaérünk. Egyébként miért is volt szükséged a pénzre…?
Bizony, így kezdődik ez a rémálmok színhelyéül is remekül megnevezhető hétvége, aminek keretein belül mindannyian meglátogatjuk apa szüleit a Perth melletti Skellingtonban. A kocsiút még a pihentetőbb felvezetések közé tartozik, de pár percen belül elszabadul majd a pokol, ahol is rég nem látott apai nagyszüleim megcsipkedik legkisebb unokájuk arcát, mire az durcásan reagál, megjegyzik, hogy Greg legközelebb jöhetne olyan nadrágban, aminek nem szakadt a térde, ő pedig valami igen illetlent válaszol majd a hátuk mögött, és én… abban a kiváltságban részesülök, hogy megnyugtatnak, már át is hívták a szomszéd kölyköket, hogy újabb varázslatos trükkökkel szórakoztassam őket. Valahol azért andalító a tudat, hogy nem csak én nem szeretek itt lenni, apa ugyanis mindig befeszül, ha ő kerül előtérbe, meg a dolgok, amelyeket nagyiék szerint nem tett meg, pedig kellett volna, egyedül talán csak Emma ússza meg a hegyi beszédek hosszú láncolatát, illetve Taylor, aki már napok óta eleve itt üdül. Mindannyian gyanítjuk, hogy ő jól érzi magát, különben önként nem élvezné a vidéki élet szépségeit minden adandó alkalommal, de amíg középső testvérem kipihenve, kezében egy rakás új könyvvel tér haza, mi rendszerint ajtócsapkodással egybekötött műsorral honoráljuk a pár napig tartó idegi dögönyözést.
- Nem akarom, hogy megint megcsipkedjenek! – háborodik fel már jó előre Celia – A múltkor is nagyon fájt!
- Kicsim, a nagyiék jót akarnak neked, csak… így fejezik ki. – sóhajt Emma, a tenyerébe hajtva a fejét.
Tudja szegény, hogy eleve mind vesztesen indulunk a csatába, bár ezúttal legalább én utoljára teszem tiszteletemet a faluban ezen a nyáron. A kocsi üvegére hajtom a fejemet, és épp kihasználnám a maradék perceket, hogy felkészüljek a jó modorom teljes és kényszerű kihasználására, mikor a beszélgetés folytatódik.
- Szerintetek megint kikérdezik a történelmet? – Celia rátapintott a lényegre, már hallom is, ahogy Greg sóhajtva belekezd.
- Skellington tizenhetedik századi település, mely egy itt élt Jack Skellington nevű férfiról kapta a nevét a falu akkori lakóitól, hálából, amiért állítólag megszabadította őket a pestis pusztításától. Ebben az időszakban a népesség fele elhalálozott a kórban, amire látszólag nem volt megoldás, míg a férfi meg nem érkezett, de nem volt hajlandó elárulni a titkot, mindenesetre soha többé egyetlen hasonló megbetegedés sem történt a környéken. Jack Skellington szobra ma is megtalálható a templom oldalában, a főtéren.
- Köszi, innen átveszem… - csatlakozom – A későbbi évszázadok során a lakosság nagyrészt a mezőgazdaságból tartotta el magát, a falu híres emellett a kézműves söreiről, melyet a negyvenes években itt letelepedett ír családoknak köszönhet. Jelenleg rendelkezik két templommal, egy üzletsorral, és hatszáz lakossal, valamint ennek a duplájával, ha haszonállatokról beszélünk. A legnagyobb látványosságok közé tartozik az őszt köszöntő Jack Skellington-nap, a Virágkarnevál májusban, valamint a szüreti ünnepségek sorozata. Építészeti stílusát tekintve a skót vidéki házak hangulatát hozzák, ritka a kétszintesnél magasabb épület, és mind rendelkezik kerttel. Egy általános iskola található benne, habár a közeli Perth agglomerációjaként a lakosság nagy része mára ott dolgozik, a diákok pedig már ott kezdik meg felsőbb éves tanulmányaikat. A falu jelmondata: „ A legnagyobb kaszás a félelem”, de ezt sehol nem lehet olvasni a főtéren található templom oromzatán kívül. Zászlójuk egy zöld alapon elhelyezett tök.
Emma döbbenettel vegyes tisztelettel fordul hátra felénk, pár pillanatig olyan csend van, hogy ha lenne légy, kitüntetett figyelemhez jutna. Annyiszor hallottuk már az összes információt erről az egyébként számunkra nem túl érdekes faluról, hogy lényegében könyvet is írhatnánk róla… Greggel sok unalmas esténket betöltötte az elképzelés, hogyan is dobnánk fel a vidéki álmot nyugvó profilját.
- Megérkeztünk… hála istennek. – zárja le a témát apa, és egy utolsó fordulással bekanyarodunk a már korábban rémálombelinek nevezett üdülésünk színhelyére, és már látom is integetni a nagyszülőket az ajtóban állva. Egyébként is aggasztó mosolyuk kiszélesedik, ahogy végignéznek rajtunk, és ilyenkor azért valahol bánom, hogy százhetven centimétert nem tudok csak úgy elrejteni hirtelen…


Két órával később úgy szabadulok ki a házból, mint aki várfogságból menekül, az oldalamon siető öcsém pont ezt fejtegeti nekem, ahogy beérünk az Őszköszöntő forgatagába. Ez szerencsére elrejt majd minket a végtelennek tűnő beszédek elől, melynek tárgyai mi vagyunk, és persze nem az erényeink oldaláról. Mikor kifújtam magam, el kell ismernem, az idei kis ünnepség kivételesen varázslatosra sikerült, olyannyira, hogy szinte nem is hiszem el, hogy nem élnek itt mágusok. A kis bódék sora hosszan vezet végig a főutcán, a távolban beleveszik a főtér ölelésébe, a levegőt a meleg, bársonyos vanília és sütőtök tölti be, a hulló levelek vörös-arany keretet kölcsönöznek a hangulatnak…
- Azta… - álmélkodik a máskor szörnyen faragatlan öcsém – Ezért már majdnem azt mondom, hogy megérte ez a száműzetés. Csinálunk akkor képeket?
- Persze! – lelkesedem most már én is – Tökéletesek a fények és a háttér egy igazán jó őszi sorozathoz, de ha nem haragszol, nem csak te cukinak nevezett hátsódat akarom megörökíteni, szóval, ha majd lennél szíves néha érvényesülni is hagyni… mondjuk, mi lenne, ha szereznénk először azokból a cukorral bevont almákból?
Greg erre válaszol valami olyasmit, ami nem igazán tűr nyomdafestéket, de aztán felcsillan a szeme az édességre, és már meg is indul vitorlázva az emberek között, hogy beteljesítse mindkettőnk végzetét az édes dolgokat illetőleg…
- Tényleg, láttam a képeidet arról a férfiról, Mimz. – szólal meg tíz perccel és egy ragadós réteg almával később – Miért nem adtad oda neki? Nem azért találkoztatok?
- De, csak aztán… máshogy alakult. – vonom meg a vállam – Írtam neki egy levelet azóta, hogy szeretné e, ha elpostáznám, de még nem válaszolt. Igazából… lehet, hogy nem ragasztottam rá elég bélyeget, vagy ilyesmi. Azért tudod, ő nagyon jó alany volt... ritkán találok olyan embert, mint ő, és most, mielőtt perverz módon elrontanád a dolgot, kijelenteném, hogy a fotózásról beszélek.
- Hát hogyne, mi másról? – kérdezi kaján vigyorral – Azt mondod, ritkán? És mit szólsz ahhoz a férfihoz, ott? Várj, ne bámuld már, csak finoman… jó ég, nehogy észrevegye már, hogy róla beszélünk. Ott áll, most fordult meg. Nekem elég fotogénnek tűnt ő is, már persze, csak és kizárólag abból a szempontból, hogy magas, sötét hajú, markáns arcélű… mert te ezt érted a fotogén alatt, nem igaz?
- Hogy nyelnéd félre az almát, Greg. – nevetek fel azért mégis a pofátlanságán – Azt mondod, legyünk ma mi a fura kérdésekkel közelítőek, akik csak úgy leszólítanak egy ártatlan alakot azzal, hogy bocsi, lefotózhatnánk, csak mert olyan megkapónak tűnsz…?
De mielőtt a viccnek szánt fejtegetés végére érhetnék, az öcsém már el is indul felé, arcán csillog az elszántság és a cukormáz maradéka. Beleharapok a saját almámba, aztán a gépemet megragadva követni kezdem, hogy alkalomadtán bebizonyíthassam, nem valóban perverzek vagyunk, hanem félreérthető, és néha vakmerő művészek…

          Soha nem lesz vége. Mielőtt elhagytam volna a Lutece kúriát Leon figyelmeztetett, hogy nem lesz jó vége a tettemnek, de nem hallgattam rá. Miért is tettem volna. Erre tegnap megjelent a lakásomon az az auror és Leanderről kérdezgetett. Mi is volt a neve, valamilyen Doll? Nem, Till. Ott volt a bálon is, ha jól emlékszem. Mindegy, most úgy tűnik sikerült leráznom, csak kérdezgetni jött, de nem tudom mennyi ideig lesz még ez így. Nem fogok elmenekülni, ha kiderül, hogy mit tettem, de nem is fogom olyan könnyen feladni magam.
          Teljesen véletlenül jutott a fülembe, a szomszéd kisebb városban a falunap. Pont jó lesz a tegnapi dolog levezetésére. Felöltözök, felülök a motoromra, és elhajtok oda. Nem messze a délutáni forgatagtól leparkolok. Délutáni forgatag. Csak annyira vannak sokan, amennyire egy falusi napon szoktak lenni. Ráadásul ez nem is egy nagy falu, itt szinte mindenki ismer mindenkit, ami már abból is látszik, hogy még alig szállok le a motorról, máris rengeteg szempár tekint rám.
          Elindulok a sátrasok és kipakolósok felé, hogy körbenézzek kínálat szempontjából. Veszek néhány szuvenírt, majd leülök egy borozós standhoz. Kérek egy száraz vöröset először csak kóstolás miatt, majd egy pohárral fogyasztásra. Két kislány szalad hozzám, hogy feltegyenek egy csomó kérdést. Már messziről látom a csillogást a szemükben. Friss hús érkezett a faluba, akit ki kell kérdezni. Kiveszek a szuvenírek közül két nyalókát és nekik adom. Ezzel remélem sikerül elhessegetnem a kíváncsiságukat, és nem kérdezgetnek olyat, amihez semmi közük. Úgy tűnik, őket sikerül leráznom, de a fiatal lányokat, akik odaülnek körém, amíg a kislánykákkal vagyok elfoglalva, őket nem sikerül.
          - Honnan jöttél?
          - Mi a neved?
          - Miért jöttél ide?
          - Mennyi idős vagy?
          Csak úgy záporoznak a kérdések. Megemelem a poharam, majd egy húzásra lehúzom a tartalmát. A fenébe, ezt nem így kellett volna. Ez a bor ennél sokkal többet érdemel. Még le se teszem a poharat az asztalra, máris eltűnik a kezemből, és pár perc múlva tele tér vissza.
          - Nos, csődör, elárulod nekünk, hogy mi szél hozott erre?
Nincs mit tenni, be kell avatnom őket.
          - Ti, szép lányok és ez a fesztivál. Sok jót hallottam már róla, és mivel itt lakok a környéken, úgy döntöttem eljövök és a saját szememmel nézem meg. Ahogy látom, tényleg igaz volt, minden pletyka.
          Nem nagyon akar fogyni a bor, ezért a lányok tesznek róla, hogy mindig csináljak valamit, amitől újra kell tölteni. Néhányan elmennek, talán rám unnak, mások viszont töretlenül maradnak. Azt hiszem, a kezdeti hat főből még mindig van három az oldalamon. Meg is jön a kedvem a beszélgetéshez, lassan pedig egy gitár is előkerül. Remek, ennél jobb párosítás nem is szükséges ahhoz, hogy kicsit elfelejtsem a tegnap történteket.
          Megpendítem a húrokat, hogy halljam, mennyit kell állítani rajtuk, majd egy kis hangolás után bele is fogok a dalba (https://www.youtube.com/watch?v=tQmjJzaS-7A). Furcsa, hogy végig, amíg játszok és maga a dal is olyan, hogy csak egy valakire gondolok közben, aki nem lehet itt, akivel talán már nem is találkozok hosszú ideig.
          - Nos, hölgyeim. Köszönöm a figyelmet, de most mennem kell.
Visszaadom a gitárt, és állnék fel, de egy kéz óvatosan visszanyom és egy újabb pohár bort ad a kezembe.
          - Maradj még, a fesztivál zárónapjának programjai még csak most kezdődnek el.
          Oké, ha ilyen szépen marasztalnak, akkor maradok még egy kicsit. Leteszem a poharat az asztalra, majd megfogom a gitárt és újra megpengetem a húrokat. Ezúttal egy másik dalba kezdek bele, amíg úgy nem érzem, hogy figyelnek. Régen éreztem már ilyet és annak nem volt jó vége. Pontosabban egy párbaj és a háború egyik csatája itt Perth-ben.

A bal kezemben a gépem, a jobb egy cukrozott alma szárára fonódik, így követem a legkevésbé sem drága öcsémet az emberek között haladva. Ő pont úgy fest, mint a minden elborító tökök faragott mosolya, kissé csálé, de azért nagyon lelkes, én pedig… nem is tudom, valami furcsa érzés kerített hatalmában, amihez semmi köze az édességnek. Mintha több lenne az ismerősnél a férfi, aki felé most közeledünk, és akit szorosabban fognak közre a falusi lányok, mint engem a nagyszüleim aggályai afelett, hogy fura öregasszonyként halok meg, akinek nem jut más szórakozás a kártyatrükkökön kívül.  Az első látogatásom alkalmával apa megpróbálta elmagyarázni, miért nem láthatnak gyakrabban a nyilvánvalón kívül, miszerint nem is akarnak, de még a Roxfort említéséig sem jutottunk el, máris eldöntötték, hogy bűvész vagyok. Azóta minden Skellingtonban eltöltött napom hamis pénzérmék előhúzkodásával, kendők előrántásával, meg hasonló fergeteges prezentációkkal telik, mert én ugyan szívesen felgyújtanám mondjuk a hetvenkettedik családi fotót, amire valamiért véletlenül idén sem kerültem rá, de lennének kifogások ez ügyben, így, mint máskor, most is csak mosolyogva suhanok az itt élők között, akik szemében akkor is én leszek a bizarr kívülálló, ha mondjuk hirtelen bejelentem, hogy mától ingyen van a sör.
- Ááá, szia, Minnie! – köszön rám valaki hirtelen, és az almámmal integetek a nagyszüleim tejesemberének, aki kivételesen azok táborát erősíti, akik nem szurkolnak az aggszűzségemért – Lenne kedved később beszélgetni? Most még Chastity-t kell összeszednem valahol, biztos megint édességre vadászik. Láttad azt a… motorost?
A nálam fél fejjel alacsonyabb férfi épp a leendő fotóim tárgya felé int, bár ő nem olyan lelkes, mint az időközben közelebb somfordáló Greg. John, a szóban forgó helybeli, most az én hasonlóan elítélő véleményemre vár, látom rajta, hogy azzal jó pontot szereznék a szemében, és kicsit közelebb sorolódnék a tiszteltbeli falusiak köréhez, mint az ezek szerint máris hírhedt motoros.
- Először is, helló, John. – jegyzem meg mosolyogva – Persze, de most akadt egy kis dolgom, tudod, le kell fotóznom azt a veszélyesen bandatagnak látszó úriembert, akiről az előbb olyan hangsúllyal mondtad, hogy motoros, mintha arra gondolnál, hogy sorozatgyilkos. Kipróbálom, tényleg az e, aztán dumálunk, rendben? Chastity pedig az imént rohant el a templom felé, a kezében egy nyalókával.
John bizonytalanul bólogat, de mivel a húgát eléggé félti, utána is ered, én pedig végre túltehetem magam a vidéki gyanakvás kötelező körein, remélhetőleg.

Sajnos, a rossz dolgokban mindig igazam van, így, mikor már csak két lépés választ el a vélhetően cseppet sem tömeg mészáros férfitól, a körülötte üldögélő lányok, nagy részük korombeli, gyanakodva fordulnak felém. Nem is tudom pontosan, melyik zavarba ejtőbb: hogy én nem öltöztem talpig narancsba az ünnep tiszteletére, hogy nem viselek két copfot, esetleg hogy egy teljes fejjel magasabb vagyok a legtermetesebb kisasszonynál is, aki történetesen szent küldetésének tekintheti, hogy megakadályozzon a célom elérésében. Pökhendien végigmér, alaposan elidőzve a kezemben integető édességen, aztán olyan akcentussal szólal meg, amit még egy olyan, toleranciához szokott ember is fájdalmas arckifejezéssel honorálna, mint én.
- Mit akarsz itt, Minerva? – csípőre teszi a kezét – Ugyan miért nem szórakoztatod a férfiakat, ahogy mindig?
- Szép jó napot, Dora! – biccentek derűsen – Szeretném most is ezt tenni, de láthatóan megakadályozol benne. Egyébként csicseregjetek nyugodtan, csak pár képet szeretnék…
Gitározik. A férfi gitározik, és valamiért elakad a szavam. Dora persze fölényesen pislog rám, de nem különösebben érdekelne az sem, ha hirtelen óriási kanárivá változna, kikerülve őt, néhány nyújtott lépéssel szembekerülök a társasággal. A lányok egy emberként bámulnak, mint megannyi sirály, de ekkor maga a férfi is követi a példájukat, és belőlem sóhajként szakad fel a felismerés.
- Willow? – elmosolyodom – Hogy kerülsz te ide?
Aztán muszáj nevetnem az irónián, hogy már megint úgy találtam rá, hogy lefényképezni akartam, és mégis, volt valami előérzetem már messziről is. Hirtelen nem is tudom, mit mondjak, így csak figyelem őt, a most harmadszor látott mély tekintetet, a szép vonásokat, és persze a gitárt, aminek tulajdonosát annyira hiányoltam már.

          Még mindig nem sikerült rájönnöm, hogy a kinézetemnek vagy annak a ténynek köszönhetem a rajongást és érdeklődést, hogy idegen vagyok ebben a kis faluban. A háború idején sok falut körbejártam, hogy megnézzem a varázslókat, és ha kell, akkor meg is védjem őket. Ez a falu azonban hírhedten mugli falu, ha jártam is erre, csak átutazóban, és minél feltűnés-mentesebben.
          Csak játszom a dalokat folyamatosan egymás után, néha énekkel kísérve, de legszívesebben szabadulnék már. Túlságosan is rámenősek a lánykák, és ez nekem nem jön be. Az olyan beszélgető partnerek, mint Minerva már sokkal inkább. Nem az a lényeg, hogy minél előbb eljussak a szexhez, hanem, hogy élvezzem a beszélgetést, a szellemi kihívást, és ezt ő megadja nekem. Párizs, milyen régen volt, pedig alig néhány hét telt csak el azóta. Felfigyelek a hirtelen hangulatváltozásra. Hallom mögöttem valakinek az érkezését, de nem fordulok hátra, inkább kihasználom, hogy nem én vagyok ezúttal a figyelem központjában.
          Felfektetem az asztalra a gitárt és várok a megfelelő pillanatra, mikor azt mondhatom, hogy megyek, köszönöm szépen a vendéglátást. Azonban felkelti az érdeklődésem a név, amit hallok. Nem lehet ekkora véletlen, de azt sem hiszem, hogy tényleg ő lenne az. Még akkor is, ha a hangja teljesen olyan, mint Minerváé. Mégis mekkora az esélye annak, hogy itt találkozunk majd össze? Szinte semmi. Nem is tudok róla, hogy a rokonai ezen a környéken laknának. Nem mintha valaha szóba került volna a szűk családi körén kívül bárki. Nem is foglalkozok vele a továbbiakban, annyira lehetetlennek tartom ezt az egészet.
          Magamhoz veszem a gitárt és megpengetem még egyszer, hogy kicsit áthangoljam a következő dalhoz. A szemem sarkából látom, ahogy a nő elhalad mellettem, majd megáll. Felnézek rá, és egy szempillantás alatt válik valóra minden reményem. Leteszem az asztalra a hangszert, felállok és átölelem.
          - Minerva! – mondom hangosan, majd a fülébe súgok. - Ments meg! Ezek a lányok kikészítenek, és nem tudok szabadulni tőlük.
          Oké, ha nagyon akartam volna, akkor már régen itt hagyom őket, de nem akartam túlságosan erőszakos lenni velük. A végén még kiutálnak a faluból, és akkor nem jöhetek még csak a közelébe sem. Nem mintha az elkövetkezendő kilenc hónapban valamikor is alkalmam lenne rá. Mikor elengedem, elmosolyodom, majd visszaülök a helyemre, odahúzok magamhoz egy széket és leültetem rá.
          - Ahogy tudod is, itt lakok nem messze Perth-ben. Hallottam erről a falunapról, és eljöttem megnézni.
          Azt nem fogom elárulni neki, hogy igazából az utolsó rúgást, ami miatt a jövetel mellett döntöttem, az Till volt. És úgy tűnik, akár neki köszönhető a megjelenésem, akár teljesen más oknak, de megérte megjelennem itt.
          - És te mit keresel itt? Azt hittem, hogy Londonban vagy.
          Legalábbis azt tudom, hogy ott él a családjával, de miért ne jöhettek volna el még nyaralni egyet a hétvégére? Vagy teljesen más oka van neki? Ha jól tudom, akkor van itt a közelben egy bentlakásos lányiskola. Talán annak a tanulója, de nem értem, miért nem mondta akkor el, mikor meglátta a címem. Na, ez mindjárt kiderül.
           - Csak nem itt a közeli lányiskolába hoztak a szüleid? Most van a beköltözés vagy csak előtte nyaraltok még egyet búcsúzásként?
          Csak egy igent mondj, és onnantól nyert ügyem van. Pontosan tudom a címét a helynek, akár motorral, akár hoppanálva is meg tudom közelíteni, ha egy hétvégén meg akarom látogatni.

Talán nem árultam el mindent a faluról a húgomnak, ahogy nekem sem siettek elmesélni az olyan kellemetlen részleteket, amelyek olyanok, mint a sötét titkok minden családban: sosem mesélünk róla szívesen, hogy az anyánk gyilkos, a nagybátyánk örökre eltűnt, és ezen a két tényen már a szemünk sem rebben, mert más eltűntek és gyilkosok leszármazottai vagyunk, csak arra várva a sötétben, mikor ér el minket is az örökség… Kérdés az, melyik a kettő közül. A Balmoralok történetei sosem voltak gyerekek fülébe valóak, ahogy az sem, hogy Skellington is aktívan kivette a részét annak idején a boszorkányüldözésből. Mára senki nem tudja, hol álltak azok a máglyák, hol a közönségük, de én valahol ironikusnak tartom, hogy a velem szemben álló három lány most is feleleveníti a nagy elődök szórakozását, épp csak nem tudnak róla. Dora Chester és a két barátnője részéről a ki nem mondott, csak éreztetett utálat az irányomba nem pusztán a vidékiek idegenkedése a messziről jöttek felé, vagy nem féltékenység. Valahogy mintha zsigerileg éreznék, hogy távol kell tartaniuk magukat tőlem, és ezt most kiterjesztik Willowra is.
- Szia! – boldogan mosolyogva ölelem vissza, aztán felnevetek a suttogásán – Örömmel. Ha sokáig maradunk, figyeld meg, már össze is hordják számomra a gallyakat a máglyámhoz.
Érdeklődve foglalok helyet a tekintetek kereszttüzében, és próbálok úrra lenni a meglepődöttségemen – tényleg, mindenkire számítottam itt, de pont Willowra nem. Emlékeztem rá, hogy Perthben él, de akkor is furcsa, hogy csak úgy falunapokra kiránduljon. Szívesen rákérdeznék, hogy tényleg ennyire zsánere a bukolikus idill, vagy valami más hajtotta e esetleg ide a tökfejek közé, de épp miattuk nem igazán lehetséges ez egyelőre.
- A nagyszülei élnek itt. – szúrja közbe helyettem Dora – Minerva időnként meglátogat minket, mindenki nagy örömére.
Hát persze, de nagyon csodálkoznék, ha kettőnél több embert tudna felsorolni, akik a legkisebb örömhöz hasonló reakciót is ki tudnák préselni magukból az ittlétemre. Kezd idegesíteni a kikapcsolhatatlan kommentár a narancsba öltözöttektől, így az almámat kicsit leengedve nézek rájuk.
- Dora, mielőtt kifejted, mennyire vidáman szoktuk egymás haját befonni, megemlíteném, hogy az öcsém is itt ólálkodik valahol, és még mindig a számodat akarja. Szerinted mennyire vagy feltűnő ebben a jelmezben?
Mérgesen fúj rám, amit nagyon csúnya módon élvezek. Farkasszemet néz egymással az ő megjátszott prűdsége, meg az én pofátlanságom. Csodálatos páros vagyunk, ez már régen kiderült, amikor az öcsém, nem bírva tovább a történeteket arról, mi történt a bibliakörben, tiszta szórakozásból megjegyezte, hogy áruba bocsájthatná a testét, akkor nem lenne ennyire savanyú, és ő elvállalja a felavatási ceremóniát is. Dora Chester azóta úgy menekül előle, mint a tűztől, de mindegy, milyen undorodó hangnemben emlegeti a bűnös Londoniakat, attól még látom rajta, hogy mint minden bigott embert, őt is érdekli a háttérben zajló esetleges titok… Most mindenesetre felhúzza az orrát, és int a követőinek, mert ha logikusan belegondol, Greg előfordulási helye nyilván a közelemben lesz.
- Menj vissza Salembe, vagy New Orleansba. – szúrja oda – Borzold ott a kedélyeket, ahová való vagy.
Ezután már csak a hátát látjuk távoztában, amiért kimondottan hálás vagyok, mert nem hiányzik egyikünknek sem az eddigi meleg fogadtatás mellé még egy szóváltás is.

- Bizony, én vagyok a helyi rosszéletű, aki valóságos Szodomává változtatja az itteniek szent közösségét. – nevetek a gitárosra – Szóval nem, nem az itteni lánynevelőbe járok. Akkor szerintem már a templom összes szenteltvizét elhasználták volna rám. Így is bőven elég gyanús voltam, amikor az első vasárnap nem mentem be oda… nem vagyok ellene, vagy ilyesmi, csak nekem ez nem a mindennapok része. Viszont te is előkelő helyet szereztél magadnak a szívükben, ahogy elnézem. Mit iszol?
Tartok tőle, ha pontos címre kérdez rá az iskolával kapcsolatban, akkor meg leszek lőve. Eddig kikerülhettem a nyílt hazugságot, de mintha a sors folyamatosan utalgatna nekem. Mégis, milyen véletlen kellett ahhoz, hogy épp itt, épp ma találkozzam vele? A múltkori, óriáskereket is megállító megmozdulás óta paranoiásabban kezelem a témát, de még nem volt lehetőségem alaposan utána nézni, képes e az önkéntelen mágia ilyesmire. De ha jobban belegondolok, ha ezeket nekem mesélnék, a minimum, hogy gyanakodnék a mesélő szavahihetőségével kapcsolatban…
- Tetszik a kabátod. – helyezkedem el kényelmesebben – Ha tudom, hogy ma nem Dora ugratása és a fényképezés lesz az egyetlen jó dolog a napban, én is felvettem volna. Írtam neked egy levelet, de fogalmam sincs, odaért e, a második pedig már olyan… zaklatásnak tűnt, mert ugye hamarosan kezdődik a tanév, gondoltam, biztos szorgosan próbálgatod a tanár bácsis talárokat, aztán felbukkansz itt bőrkabátban, Tökföldön, és meg kell mondjam, ritkán csalódom ennyire kellemesen. Almát? Várj, a másik oldala még sértetlen.
A kezébe adom az édességet, aminek vaníliás, merev cukormáza a mesék elátkozott gyümölcseire emlékeztet. Jót mosolygok az asszociáción, elvégre ott is épp egy boszorkány kínálja őket, és itt is ez a helyzet, még ha Willow nem is sejti.
- Elkérhetem? – nézek jelentőségteljesen a gitárra – Eszembe jutott valami alkalomhoz illő. Hátha távol tartja őket még egy kicsit a hangom, meg persze a szöveg…
Az ölembe veszem a hangszert, az asztal szélére felteszem az egyik lábam, és Willow szemébe nézve, a mosolyt ezúttal elcsitítva kezdek bele.
- „There is a house in New Orleans / They call the Rising Sun. / It’s been the ruin of many a poor girls/ And god, i know i’m one…”
Lassan, fájdalmasan átélve pengetem a kevés dalok egyikét, amit megtanultam ezen a hangszeren. A levegőben égett cukor, falevelek és mágia illatát érezni, körülöttünk lassú táncot jár a természet haldoklás közben, a vörös-arany összekeveredik a szürkével, és számomra eltűnnek az emberek. Talán nem tökéletes a játékom, nem is vagyok szokva közönséghez, de Willow mellett valahogy minden könnyebb.

          Bevallom, nem igazán sikerült rájönnöm még, hogy mennyire lepődjek meg Mimi felbukkanásán, és örüljek neki vagy sem. Mármint mindenképpen örülök, ez nem is kérdés igazából. Csak annyira nem számítottam rá, hogy ez most nagyon furcsa. Az, hogy nem futottunk össze eddig nem meglepő. Elkerültem ezt a falut, inkább a másik irányba mentem. Ha mégis áthajtottam rajta, akkor a lehetőségekhez mérten gyorsan. A bukósisak és a tempó miatt, ha el is mentem mellette, biztos, hogy nem akadt meg rajta a szemem. Ma már másként lenne.
          - Tudod, mi a furcsa? Látva a falusiakat el is tudom képzelni rólad. Köszönöm, hogy megmentettél tőlük.
          Elnevetem magam a templomos dolgon. Mintha saját magam hallanám viszont. Apu ugyan rendszeresen járt, de engem a közelébe se mert vinni, nos, a már ismertetett okokból. Egyszer úgyis elkárhozok, de azt ne az ő szeretett templomában tegyem meg. Nem tudom, mire célzott ezzel, de sohasem érdekelt igazából.
          - Akkor azt hiszem, már ketten vagyunk. Ha bemegyek, minden szent kiszalad onnan. Úgy pedig elég unalmas lenne a hely, ha egyedül lennék. Édes vörösbort. Mármint csak úgy teszek, mintha innék. Valahogy Párizs óta már nem csúszik úgy az alkohol. Nem tudod mi történt ott véletlenül?
          Széles mosolyra húzom a szám. Bár nem tisztán, de emlékszem rá, hogy mégis mi történt Párizsban. Bár a szörfözést vagy mit, lehet, másodszorra inkább kihagynám, és nem dicsekednék vele.
          - Ha már Párizsnál tartunk. Te tisztán emlékszel minden percére?
          Teljesen mindegy, hogy igent vagy nemet mondd, ebből a kérdésből már nem jövök ki jól, és erre csak akkor jövök rá, mikor már túl késő. Egy nagyon szép aduászt adtam a kezébe, amit biztos vagyok benne, hogy le fog csapni. Nem olyannak ismertem meg, aki kihagyja a lehetőséget, csak legfeljebb elhalasztja későbbre. Pont ezért tetszett már meg a gondolkodás módja a pubban. Mellette aztán tényleg résen kell lennem, és az ilyen hibákat nem követhetem el. Ez a lány kihívás, minden szempontból.
          - Köszönöm, azt hiszem, nem ehhez az oldalamhoz vagy szokva, de ez vagyok valójában én. A motoros, bőrkabátos alak, aki a pubban szeret ismerkedni emberekkel. És a jelek szerint minden olyan helyen, ahol alkoholt árulnak.
          Megemelem kicsit a poharamat. Ha belegondolok, Párizsban is a barátait úgy ismertem meg, hogy azonnal előkerült az alkohol is. Úgy érzem, ettől a billogtól már nem fogok megszabadulni, és csak a szerencsémnek köszönhető, hogy Leon eddig nem látta az összefüggéseket.
          - Nem kaptam tőled levelet eddig. Mikor adtad fel?
          Nem lennék meglepődve, ha rosszul írtam volna le a címem. A varázslók mindig megtalálnak, mugliknak pedig nem szoktam megadni a címem, esetleg a környéken lakók tudhatnak rólam. Illetve van néhány mugli ismerős, akiknek megadtam, de ők előre be szoktak jelentkezni, ezért általában találkozunk valahol és én vezetem őket a lakáshoz.
          - Nyugodtan küldhetted volna a másodikat is, nem zaklatás. Néhány napig nem voltam ugyan itt, ahogy gondolod, az iskolával kapcsolatban kellett intézkednem, de azt egy délután alatt sikerült elrendeznem. Talár? – elfintorodom kicsit. – Nos, igen, muszáj lesz talárt hordanom majd, de azokat már júniusban beszereztem, mikor megtudtam, hogy felvettek. Vagy talán július volt?
          Nem számít lényegében, mert meg vannak, ott vannak az iskolában, már csak az én érkezésemre és a tanévkezdésre várnak. Nagyokat pislogva fogom a kezembe az almát, de aztán elmosolyodom, és beleharapok. Köhögni kezdek, és a torkomhoz kapok.
          - Megmérgezted!
          Oké, a színészi játékom hagy némi kivetni valót maga után, de a semminél azért jobb. Elmosolyodom, és újra beleharapok az almába. A kezébe adom a gitárt, mivel Greta megtanított rá még gyerekként, hogy teli szájjal nem beszélünk, aztán csak figyelek. Mintha úgy rémlene, azt mondta, nem tud semmilyen hangszeren játszani, de nem lennék meglepődve, ha rosszul emlékeznék rá. Kényelmesen elhelyezkedek a padon, meglötyögtetem kicsit a bort a pohárban, majd beleiszok. Oké, a játéka tényleg nem tökéletes, de nem is reménytelen. Viszont a hangja még mindig csodálatos.
          - Tudod, ha én abban az iskolában tanítanék, ahol te tanulsz, akkor biztos adnék neked különórákat, ahol gyakorolhatsz. Nem vagyok én se profi, de felismerem azt, aki tehetséges, és akinek csak egy kis iránymutatás kell.
          Furcsa, mintha ugyanazokat a szavakat mondanám most vissza neki, mint amit nekem mondtak annak idején a tanáraim. Igen, mert több is volt. Miután szakítottam a lánnyal egy időre abbahagytam a gitározást, de aztán hiányzott, és egy újabb tanárhoz eljárva felelevenítettem az emlékeket. Azt hiszem, megérte, még akkor is, ha akkor és ott nem gondoltam így. Ahogy hallgattam a játékát, elfogyasztottam az almát, ezért a pálcikát és a csutkát kidobom egy szomszédos kukába.
          - Egyébként tényleg csak a fesztivál miatt jöttem ide. Kicsit ki akartam kapcsolódni még az iskola előtt, de nem nagyon eltávolodni Perth-től. Kézenfekvő volt ennek a fesztiválnak a választása. Ha tudom, hogy itt ennyire vendégszeretők az emberek, akkor korábban is eljöttem volna.
          Ami persze nem teljesen igaz. Tény, hogy vendégszeretők voltak a lányok, de a rosszabbik fajtából. Nem szabad visszatartani a vendéget, ha menni akar. Mondjuk az is igaz, hogy ebben az esetben ez volt a szerencsém. Ha akkor elmegyek, nem találkoztam volna Mimivel. Erről jut eszembe. Nem neki szántam, de ha már így alakult, akkor miért is ne. Véletlenek nincsenek, és egyébként is megláttam, megtetszett, de ilyet én nem hordok. Kiveszem a dobozkát a táskámból és a zeneszám végeztével egyszerűen átadom neki.
          - Hogy Kalapon kívül legyen, ami  emlékeztet  (http://orig09.deviantart.net/58f6/f/2012/073/1/c/wolf_pendant_by_keyperscove-d4srn01.jpg) rám az iskolaidő alatt.

Lassan érek a dal végére, mert valahogy nem akar elszakadni a dallam, valamit érzek mögötte, amit most nem oszthatok meg veled, Willow, mert nem hiszem, hogy értenél... Sok mindent érthetsz belőlem, rajtam és bennem, talán te vagy az egyetlen, akinek ez egyből sikerülne, de a mágia nem tartozhat ezek közé, mert nem csak az én titkom. A narancsba öltözött lányok jól sejtették a ki nem mondott idegenkedésük okát, boszorkány vagyok, és ez most közénk áll némiképp, ahogy azt sem mondhatom el neked, hol tanulok. A furcsa kettősségbe beleborzongva eresztem le a hangszert, de aztán egy mosollyal úgyis megnyugtatlak.
- Szóval nem csúszik az alkohol...? Hol is hallottam én már ezt...? - billentem félre a fejemet - Á, már meg is van, éppen Párizsban. A kisasszony azt súgta a fülembe, hogy látott egy kalózt, aki nem bírta az alkoholt...
Közelebb hajolok hozzá az asztalra könyökölve, kicsit már illetlen távolságba húzódva is, kíváncsi vagyok, mennyire tudom szavakkal és puszta közelséggel zavarba hozni. Szeretem az ilyen játékokat, szeretem érezni a vad szétszaladó tekintetét magamon. Hogy gonosz vagyok e, olyan gonosz, mint a falusi lánykák állítják, férfiakat bűnre csábítóan, boszorkányokról szóló mendemondákat ihletően gonosz? Úgy tűnik, van rá lehetőség.
- Ha így teszed fel a kérdést, valószínűleg többre emlékszem, igen, viszont elárulom, ha pontosan kérdezel, pontosan válaszolok is majd. - jót mosolygok az arckifejezésén, aztán visszaülök a helyemre, meghagyva őt a kétségek között. Később úgyis feloldozom majd a nem is létező bűnei alól, de addig egy kicsit még élvezem a gitáros újkeletű bizonytalanságát.

Érdeklődve figyelem, ahogy iszik, és már a játék közben is feltűnt, hogy édesszájú - másképp biztos nem ette volna meg az almát, de tulajdonképp hálás vagyok neki, nekem már nem ment volna. Emlékszem, a később nem olyan szép sorsra jutott sütinek is meglehetősen örült, de inkább inni látom, mint enni. Úgy tűnik, a kapcsolatunk harmadik tagja az alkohol, ami egyáltalán nem olyan meglepő vagy sajnálnivaló, mint néhányan állítanák. Lehetséges, hogy legutóbb mélyebben merültünk a zöld tündér ölelésébe, mint terveztük, de attól még nagyon szórakoztató este volt, amit nem cserélnék el semmiért.
- Igen, megmérgeztem, és elég lassan hat, szóval még addig megkínálhatsz azzal a borral, amit olyanok isznak, akik egész templomokat tudnak kiüríteni a puszta jelenlétükkel. - kacsintok rá - Hmm. Emlegetted a levelet is... azt hiszem... pár nappal Párizs után. Nem tudnék pontos dátumot mondani.
Most talán egy kissé megremeg a mosolyom, ami leginkább annak köszönhető, hogy nagyon is tudok pontos dátumot mondani, de ez egy olyan információ, amit most inkább megtartanék magamnak. Persze sokat enyhít rajta, hogy rögtön megnyugtatsz a zaklatást illetően, így a legközelebbit már nyugodt lelkiismerettel fogom útjára engedni.
- Tudom, beszéltünk már erről korábban, és tényleg nem tudlak elképzelni talárban... illetve igen, de az olyan, mintha magamat látnám mondjuk olyan vidám tökjelmezben, mint az iménti hölgyeket, de pontosan miért is idegenkedsz tőle ennyire? A lekorlátozottság miatt? Én mindig úgy voltam vele, hogy vannak dolgok, amelyekért érdemes a fejünket a nyaktilóba hajtani... persze ez egy elég morbid példa, de nem félek tőle, hogy nem érted.
Nagyon jól esik, amikor a képességeimről van szó, mert ritkán szoktam mások előtt hangszeren játszani. Korábban nem voltam vele egészen őszinte, de ez annak köszönhető, hogy az életem hegedüléssel eltöltött idejéről nem tudok nem komoly traumákat az arcomon lejátszva beszélni. Anyám sosem ütött úgy, hogy maradandó legyen hosszútávon, mert félt a következményektől, de akkor az egyszer szabadjára engedte a haragját, és én viselem is a jelét, valószínűleg amíg meg nem halok... Szórakozottan játszom két húrral, az ujjaim le és föl csúsznak rajtuk, kicsit az ajkamba is harapok, ezzel adózva annak, hogy vannak olyan emlékek, amelyeknek én sem vagyok ura.
- Köszönöm. - engedem el a gitárt, és fordulok teljes testtel feléd - Hidd el, ha ugyanoda készülnénk szeptembertől, biztosan igénybe venném a segítséget. Méltattam már elég sokszor a tehetséged, szóval igazi megtiszteltetés lenne tőled tanulni. Mit szólsz a jövő nyárhoz? Akkor egészen szabad leszek, te is kicsit eltalártalanodsz, szóval ideális időszak a gyakorlásra. Persze nem akarlak rákényszeríteni, vagy ilyesmi, de érzed magadban az erőt, rajtam nem múlik.

Vendégszeretőek, persze... mint a börtönben, leginkább. Kettőt pislogsz, és tényleg ég alattad a szociális kirekesztés kicsiny máglyája, a konzervatív eszmék lángjai sütnek kellemesen porhanyósra. Kicsit megint elragad a képzeletem, de ez Willow mellett gyakran megesik, mivel nehéz egy meglehetősen inspiráló ember mellett nem folyton elmerülni a gondolatok tengerében.
Meglepetten pillantok rá, amikor a kezembe adja a nyakláncot, és egy régi ismerős, az elpirulás kér helyet az arcomon. Gyorsan úrrá leszek a gesztusaimon, de a csillogó tekintetem és a széles mosolyom úgyis elárul.
- Köszönöm! Ez... gyönyörű...! Mindig imádtam a farkasokat, lenyűgöző teremtmények, de... azt mondtad, nem tudtad, hogy itt leszek. Csak úgy magadnál tartod? - közben felpattanva rögtön a nyakamba is fűzöm - Nagyon cseles, Mr. Fawcett, várjuk a megfelelő embert a falkataggá avatásra...? Vigyázni fogok rá, ahogy Kalapra is. De most már mindenképp szeretném, ha nálad is lenne valami tőlem... hmm, gyere, ehhez kicsit kockáztatjuk az életünket, de anélkül úgysem éltünk igazán...
Még köszönésképp egy gyors csókot nyomok az arcára, aztán megragadom a kezét, és mosolyogva finoman húzni kezdem az oroszlán nagyon is vidéki barlangja felé...

          Lassan ideje lesz beismerni saját magamnak, hogy már nem vagyok a régi. Legalábbis az alkohollal kapcsolatos problémát veti fel bennem jelenleg. Nem tagadom, hogy a Párizsban töltött délután nem minden perce világos számomra, de az biztos, hogy semmi olyan nem történt, amit egy másodpercre is megbánnék.
          - Nem, úgy tűnik, már nagyon nem csúszik. De azt hiszem, nem is az alkohollal van baj, hanem a fajtájával. Lehet, hogy csak az abszint az, ami nem csúszik.
          Felemelem a poharamat, hogy bizonyítsam, az alkohol maga nem árt. De azért van még valami, ami nem árt. Megkérdezni, hogy tényleg jól emlékszem-e rá, hogy nem feküdtünk le egymással. Szóval, most igyekszem legyűrni a zavaromat, és nem kertelni a témát.
          - Ha egyenes beszédet szeretnél, és pontos kérdést, akkor legyen. Jól emlékszem rá, hogy nem feküdtünk le egymással, csak valahogy – na, ez a rejtélyes számomra, hogy hogyan – eljutottunk az ágyba és ott aludtunk? Így volt, igaz?
          De ha nem az sem számít, utólag miért keseregjek a múlton. Csak… Akkor csak örülök neki, hogy úgy alakult, mégis összefutottunk itt. Nem akarok csak úgy eltűnni az életéből, mintha egy szellem lettem volna, és nem akarom, hogy csak egy következő állomás legyen, mint néhány nő az életemben korábban. Ő ennél többet érdemel. És még szerencse, hogy így gondolom, különben nem tudtam volna annyiszor elismételni ezt a bál szervezése alatt Leonnak.
          - Ezzel? Biztos vagy benne? Az egyik lány hozta nekem. Nem félsz tőle, hogy az alma mellé ez is mérgezett? Nekem már amúgy is mindegy, de neked még nem.
          Azért felé nyújtom a poharat, hogy ha akar, akkor igyon belőle. És természetesen, ha kér még, akkor hozhatok is. A pultnál a kisasszony már úgy köszönt rám legutóbb is, mintha egy régi ismerőse lennék.
          - Hm. Párizs után közvetlenül? Akkor már régen meg kellett volna kapnom. Na, várj, leírom még egyszer a címem, és akkor biztos megkapom. Bár, az is lehet, hogy elkevertem, mikor a bálra készülő meghívó mintákat nézegettem. Ne haragudj.
          Fogalmam sincs, hogy mi lett a levéllel, és már arra se nagyon emlékszem, hogy egyáltalán jó címet adtam meg neki. Keresek egy papírdarabot, de csak egy blokknak a hátuljára tudom ráírni. Átadom neki egy mosoly kíséretében.
          - Ez most biztos jó, és ennek segítségével biztos meg is kapom. Jól vigyázz rá. De miért nem mondtad korábban, mikor Leonnál voltunk és a bált készítettük elő? Tudom, nem mindig, de találkoztunk ott.
          Elmosolyodom a gondolaton, hogy talárban leszek. Nem is, a jó kifejezés inkább az lenne, ha sírnom kéne. Biztos, hogy nem fogom órán kívül használni.
          - Nos, ha lenne a közelemben egy olyan jó fotós, mint te, akkor küldenék neked egy képet, amin talárban vagyok.
          Persze ez azért sem igazán lehetséges, mert a Roxfortba nem lehet különböző masinákat bevinni. Legalábbis nagyon ki kell válogatni, hogy mit lehet és mit nem. Ha jól tudom, a régebbieket, amikben még nincs annyi elektronika, az talán működik.
          - A talártól miért idegenkedek annyira? Nos, egyrészt azért mert nem képezi a mindennapos öltözékem részét. Már akkor sem szerettem hordani, mikor tanultam. Másrészt egy olyan kötöttséget vállalok magamra, amit nem biztos, hogy fel tudok vállalni. Még nem vállaltam magamra egy egész iskola… nem is, a fiatalok, a következő generáció okítását. Voltam magántanár, de az más volt, és csak inkább olyan iskolára felkészítő inkább.
          Miért érzem néha úgy Mimi mellett, hogy a beszélgetések különös fordulatokat vesznek? Mármint nem annyira, mert tudom, hogy én indítom el őket, de már most megtervezni a következő nyarat, mikor még azt se tudom, hogy mi lesz holnap. Nem tudom, ez nekem olyan fura. Ennyire sohasem terveztem előre. És mondom mindezt úgy, hogy jelentkeztem a Roxfortba tanárnak, ami szintén nem egy-két napra vagy egy-két hónapra szól, hanem évekre, talán életem végéig. Majd csak kiderítem valahogy, hogy melyik iskolába jár, és akkor talán tudok beszélni az egyik tanárral, hogy adjon neki zeneórákat. Nem, nem, ezt nem tehetem. Ki vagyok én neki, hogy beleszóljak az életébe?
           - Rendben, akkor majd jövő nyáron tanítalak egy kicsit, amennyire tudlak. De ahogy hallgattam most a játékod, már csak gyakorolni kell, tanítani újat nem tudnék.
           Azt hiszem, lebuktam, de most már teljesen mindegy. Van, hogy az ember nem tud mindent elrejteni, amit akar, és van, hogy nem is érdemes elrejteni ezeket a dolgokat.
           - Nem, tényleg nem tudtam, hogy itt leszel, de… - veszek egy mély levegőt. – De neked szántam, mikor megvettem. Az egyik levélben akartam elküldeni, valamikor az ősszel. Azonban, ha már így alakult, akkor nem húzom el odáig az időt.
           Elmosolyodok. Örülök, hogy sikerült meglepnem. Kicsit meglep ugyan a puszi, de aztán az még jobban, hogy felhúz a helyemről, és már rohanunk is valahova.
           - Mimi, hova megyünk? Itt van a motorom, mehetünk azzal is.
           Ha már úgyis ígértem neki egy utat vele, akkor itt lenne az alkalom, hogy meg is ejtsük. Még gyorsan visszakapok a csomagomért, aztán már rohanunk is tova a tömegen valahova, amiről csak ő tudja, hogy hol van.

[

Ahogy a hátunk mögött emberek táncolnak el szinte végtelenített felvételként a szememnek, arra gondolok, vajon nem fog e már túlságosan is hiányozni a társaságod? Most itt vagy, habár véletlenül, mégis, ahogy hallgatlak, úgy jövök rá, hogy hosszú volt ez az időszak is szóváltás nélkül. Nem szoktam ragaszkodni senkihez ilyen hamar ilyen mélyen, mert a mugli világgal limitáltak a lehetőségek a kapcsolattartásra, de még ha ugyan nem is tudom egyelőre, veled hogy fog menni, biztos vagyok benne, hogy megoldom valahogy.
- Tudod, az abszint kifejezetten alattomos ital. - figyelem a mozdulatait - Ahogy a tündérek a mesékben és történetekben általában mindig. Talán úgy tűnhet, hogy ők vannak érted, de valójában a hálójukba kerítenek, aztán már csak a vélt vagy valós jóindulatukon múlik az ember testi épsége. Érdemes velük vigyázni...
Kíváncsian figyelem a bor fordulatait a pohárban, belélegezve a meleg, súlyos illatát, és aztán a tekintetem újra a tartó kéz gazdájára koncentrál. Most vajon bizonyítani szeretne valamit? Vagy zavarba hoztam? Ha ez utóbbi, elértem, amit az imént szerettem volna, bár ez csak egy apró, másnak nem fájó kis győzelem. Ezt a kérdést ott is feltette, és meg is válaszoltam, most pedig jobban belegondolva nem teljesen értem, mi okom lenne mondjuk hirtelen bevallani. Azt mindenesetre eddig is tudtam, hogy jobban bírom az alkoholt, de hogy ennyire kibillenthető az egyensúlyából...
- Igen, teljesen jól emlékszel arra, amire emlékszel, amire meg nem... - cinkosan elmosolyodom - Az az, hogy a fizika törvényeivel dacolva fölmásztunk a lépcsősoron, aztán emberfeletti erőről tanúbizonyságot téve valahogy bemásztunk az ágyba, és igen, pontosan, aludtunk. Illetve meg kell mondjam, valamikor hajnalban tartottál egy monodrámát, azt hiszem, írül, de ezt két okból nem merném biztosra mondani, először is azért, mert nem beszélem a nyelvet, másodszor pedig azért, mert én is inkább félálomban voltam, mint ébren. Sajnálom is, hogy nem hallottam tisztán, mert nagyon lelkesnek tűntél.
A kuncogást a felém tartott pohár mögé rejtem, és csak óvatosan kortyolok bele - ha már az ital áldásos és kevésbé áldásos hatásairól van szó, nem jó ötlet prezentálni az ezen a téren való képességeimet. Ahogy a nyelvemhez ér, szinte önkéntelenül is felidézi a pezsgő aromáját, és persze jó néhány emléket, amelyek mintha egy másik világban zajlottak volna. Mosolyogva adom vissza a nem túl sokkal megrövidített italt, még ízlelgetem egy rövid ideig, mert ez már nem az az augusztus eleji, fényárban úszó játékosság, sokkal inkább valami füstös, a jövőbe tekintő érzetet hagy maga után. Még tart az évszak, de ott fent, északon, ebből nem sok mindent látunk már.
- Roux mondogatta mindig, hogy ha jó borban issza a mérget, azért nem számít, mert megérte, ha meg rosszban, akkor úgysem érdemes tovább élnie. - billentem kicsit félre a fejem - Szóval még az is lehet, hogy most mentettem meg az életedet. Elég jó egy salemi boszorkánytól, nem igaz?
Megint érzem azokat a vidám kis szikrákat kettőnk között, az ajkaim minduntalan mosolyra húzódnak, és amelyek nagyon hiányozni fognak. Nem, ez rossz megközelítés... Amelyek annyira feldobták az utolsó egy hónapot, mielőtt véget ért volna igazán a nyár. Táncoltunk egy vonatállomáson, megállítottunk egy óriáskereket, felfedeztük Párizst... Ha mindent megörökítettem volna képeken, nekem lenne a legvarázslatosabb gyűjteményem váratlan meglepetésekből. Az ujjaim végigtáncolnak a saját combomon, lábszáramon, és szinte hallom is a metró mellettünk elhúzó hangját, a nevetésünket, a tűz ropogását.
- Hát öhm... Mondjuk úgy, hogy nem vagyok túl jóban a postásokkal. - terelem kuncogva a témát - Vagy a postákkal... Köszönöm megint, ezúttal ígérem, a csodálatos kézírással körmölt levelem biztosan megtalál. Annyiszor írjak neked is, mint Celiának...? Ő biztosan a napi adaghoz fog ragaszkodni, de nem biztos, hogy téged is lekötnének az étkezésekről szóló ismétlődő leírások.
Zsebre vágom a most kapott cetlit, gondosan ügyelve rá, hogy ne tudjam elkeverni. Nem mintha az előzőt eltüntettem volna, vagy hasonló, de valahogy sosem sikerült a levél olyanra, mint akartam: az első változat a testvéreim és a szomszéd gyerekek pancsipartijának esett áldozatul, bár némi elégtétellel szolgált, hogy olyan csúnyán néztem a kis bajkeverőkre, hogy mindjárt kezesbárányok lettek a nap további részében. A másodikat biztos vagyok benne, hogy Maccavity tulajdonította el, más magyarázatot nem találok arra, hogy az asztalomon várakozó pergamen hová máshová sétált volna ki azalatt a tíz perc alatt, amíg kimentem dohányozni. Ezek után a saját áldozatom lettem, mivel többnyire oldalakat töltöttem meg lényegtelen információkkal, hogy aztán ezek átcsapjanak személyes kis történetekbe, amelyek vagy túl személyesek voltak ( az eset, amikor ártatlan fejjel voltam kénytelen pislogni a kanapé párnáján feltűnt körömlakkfolt fölött), vagy érdektelenek harmadik félnek (az eset, amikor Natalie nálunk üdült, és a hazatérő apám neki tulajdonította az ehetőre készült vacsorát, csak mert őt találta épp akkor a sütőnél). Szóval nem volt könnyű eset, de miután Willow megnyugtatott, hogy igényt tart a soraimra, sokkal bátrabban árasztom el... baglyokkal? Na igen, a megoldásra váró kérdés misztikuma...

- Leonnál? Hát, valahogy nem jött föl a téma. Épp elég sandán nézett rám, mikor két lépéssel kiléptem a biztonságosnak ítélt fél kilométeres körből, már ami szerinte számomra betartandó, hogy jobbnak láttam nem feszegetni a dolgot. - elérek a térdemig, innen indul a mutatóujjam visszafelé - Amúgy is szórakoztató volt figyelni, milyen, amikor úriemberek próbáltok lenni tea és aprósütemény fölött. Imádtam azokat a jeleneteket, komolyan. Van köztetek egy olyan dinamika, amit nehéz megmagyarázni... Hm... Olvastad a Nyomorultakat? Tudod...
Leteszem a sarkaimat a földre, kihúzom magam, és egy nagyon apró koreográfiát rögtönzök a székem segítségével. Páran felén pillantanak, de ez nem állít meg a forradalmi lendületben, integetek nekik, mire persze valahogy mindenkinek sürgős tennivalója akad...
- "Do you hear the people sing? / Singing the song of angry men"... - nevetve teszem a helyére az ülőalkalmatosságot, de magamat már nem helyezem vissza rá - A forradalom valahogy mindig feldob... Bár ez nem hiszem, hogy Párizs után meglep még. Van valami ebben a dalban, amitől olyan szabadnak érzem magam, mintha már nem lenne semmi, amitől félnem kell. Neked van olyasmi, ami ezt adja? Várj... a motor, igaz? Hmm, most már tényleg el kell vinned egy körre.
Letámasztom a kezeimet, és még egy halk nevetéssel kísérve zárom le a gondolatot. Félreérthető, de hát mikor nem voltunk igazán azok? Ez annyira meg tudja adni a beszélgetések ízét és színeit, mintha csak vászonra festenénk saját magunkat. Közben megpróbálom elképzelni azt a talárt, ami a fantáziámban közel sem olyan unalmas, mint a miénk lesz... Ha nem tökéletesen klasszikus szabás, még jól is állhat neki, bár megértem, hogy nem érzi a magáénak, ha egyszer kötelező.
- Szerintem jó leszel benne. Tudom, mondhatod, honnan tudnám, nem vagyok a diákod és tanítani sem láttalak, de érdekes és izgalmas ember vagy, akit jó hallgatni, és ezt a diákok értékelni szokták. Fiatal vagy és mégis, olyan sok élettapasztalatod van, amit megoszthatsz velük, és ami kiszínezi a kötelező perceket is... Szóval ha magadban esetleg nem is bízol, bennem bízz. A tanítást pedig köszönöm, de mindig van hová fejlődni, főleg, hogy ez inkább csak egy ügyes trükk volt... ismersz már.
Kacsintok egyet, aztán lep meg annyira, hogy szinte a szavaim is elakadnak...

- Köszönöm. - érintem meg a medált, és aztán a szemébe nézek - Nagyon sokat jelent nekem. Mint a vörös fonál az ujjon... ismered azt a legendát?
De majd út közben mesélem el úgyis, mert én már tudom, hogy viszonozni fogom a meglepetést, méghozzá nem is akárhogy... Én sem hinném el, hogy nem terveztük meg előre, ha nem futunk véletlenül egymásba, és nem én lennék a történet másik szereplője. Nem engedem el az ujjait, a tömegben navigálva haladunk a hosszú utcán, bár időnként oda kell intenem az illem kedvéért néhány ismerősnek, a világért sem engedném, hogy elvesszen mögöttem.
- Nem megyünk messzire, de szavad ne feledd, utána mindenképp megnézem! - mosolygok rá a vállam fölött - Vár ránk egy újabb kaland... bár egy kicsit más jellegű, mint az eddigiek.
Imádom a kifejezést, ami az arcán megjelenik erre a kijelentésre. Sosem fogom megunni a helyzet kétarcúságán való derülést... hamarosan kiérünk az emberek közül, és bekanyarodunk a falu egy most kevésbé használt mellékutcájára. A házak errefelé nagyon hasonlítanak egymásra, tipikusan olyanok, amiket a hangzatos eladók 'kis vidéki ékszerdoboz' címen szoktak emlegetni. Lehet, hogy csak a Skóciában való penészedés teszi, de engem nehéz lenyűgözni igazán az angol tájban elhintett falucskák bájával, ezt jól tükrözi minden évben a lelkesedés, ami ide hajt. Meg a kötelesség.
- Remélem, tudod, hogy használd azokat a bizonyos izmokat. - szól a végszavam, és az első háztól számított hatodik kerítésén lendítem már át a lábam - Képzeld azt, hogy tolvajok vagyunk, és azok elég csendes népség... bár nekünk ez már elég profin megy.
Elfojtok egy kis nevetést, ami ott ül azért a szám szélén, és átlendítem a másik lábamat, landolok a túl gondosan ajnározott gyepen. Ezt a kertet nem lepik el úgy a játékok, mint a miénket, de azért nem árt kerülgetni a mutatóba készült sziklakertet, halastavat, akármit, ha nem akar az ember huzamosabb ideig itt ragadni. Néhány nagyobb lépéssel máris hátul termek, ahol jól fejlett sövény keretezi a ház falát - épp ennek a tetején integet felénk egy félig nyitott ablak, a célpont. Csípőre tett kézzel méregetem a paramétereket, amíg Willow is csatlakozik, le sem tagadhatnám, hogy mennyire élvezem, hogy már megint rosszban sántikálunk, cinkos mosollyal pillantok rá, aztán intek, hogy az út felfelé vezet tovább, és már be is akasztom az egyik vaskosabb inda hurkába a bal lábamat. Ha eszébe is jutna, hogy segítsen, hamar eloszlik majd a kétsége afelől, hogy szükséges, sokszor megjártam már ezt az utat mindkét irányba, elvégre senki sem gondolhatja komolyan, hogy visszatart egy ilyen kis akadály. A sokadik mozdulat után azért megállok fülelni és figyelni, hátha valaki vagy valami közbeszólna, de semmi gátló tényező nem hátráltat, így perceken belül felülhetem a széles párkányra, és bepréselem magam az ablak résén. Nem túl elegánsan, de a helyzetnek megfelelően landolok a szőnyegen, és rögtön felfeszítem az ablak tolható részét, hogy Willow is beférjen - nem mintha olyan látványos különbségek mutatkoznának a magasságunkban, de én már ismerem a járást.
- Üdv az oroszlán barlangjában. - szedek le egy különösen ragaszkodó növénydarabot a válláról - Ez csak egy ideiglenes cella a falu boszorkányának, az én szobám nem ilyen ijesztően rendezett. Helyezd magad kényelembe, mindjárt visszajövök...
Megfordulok, és néhány körbepillantás után kiosonok a folyosóra - Greg szobájában kell keresnem az érkezésünk okát. Eredetileg nem terveztem, hogy így érkezem majd vissza, de azt sem terveztem, hogy összefutok a gitárossal, és aztán bűnre is csábítom. Míg a táskák között keresgélek, Willownak van alkalma körbenézni a másik helyiségben, amiben csak az árulja el, hogy nem egy vidéki öregasszony lakja, hogy a földön egy túlságosan is kislányos bőrönd várakozik arra, hogy megmagyarázzam, az enyém az utolsó utáni percben felmondta a szolgálatot, így kénytelen voltam Celiától kölcsönözni egyet. Hamarosan azt is megtudom, mire gondolt a vendégem az ugráló nyuszikat bámulva, de előbb még mindkettőnknek el kell számolnia azzal, hogy a lépcsőn fölfelé súlyos léptek közelednek, és apa hangja betölti a rendelkezésre álló teret...
- Minnie? Te vagy az? Minden rendben? - hátrapillantok, és még pont elkapom, ahogy a keze a szobám kilincsére téved. Az egy dolog, hogy láthatom apa reakcióját az ágyamon üldögélő motorosra, de hogy még mindezt ilyen jól időzítve, premierben is végignézhetem... Az már igazi balszerencse.

          Írországból származom, és mégis meg tud lepni ezekkel a tündérekkel. De abban a kontextusban, ahol az abszint a másik fél, már nem is lepődök meg rajta. És mégis a legnagyobb megkönnyebbülés, ami talán látható is rajtam, az akkor ér, mikor megtudom. Ő sem emlékszik rá, hogyan kerültünk pontosan az ágyba, de nem történt semmi, és ennek nagyon örülök. Most már százszázalékosan bízom az aznap esti emlékeimben. Bár, eddig sem kellett volna panaszkodnom, mert általában, amire nem emlékeztem, azt minek bolygatni, amire pedig emlékeztem, az meg tényleg úgy is történt. Oké, a Mount Everest megmászása a lépcső helyett talán nem pont ugyanaz, de a magasság abban az állapotban legalább a háromszorosa.
          - Tényleg? Egy teljes monodrámát? – Más is mondta már, hogy beszélek álmomban, mikor részeg vagyok. – Hát, az angolon kívül még írül tudok, szóval ha valamit nem értettél, akkor az ezért volt. Szívesen elmondanám, hogy miről beszéltem, de fogalmam sincs. Az viszont, hogy nem csapkodtam csak egyet jelenthet. Valami jót.
          És tényleg. Volt már olyan, hogy valakit leütöttem így az este, és másnap azt se tudtam megmondani, hogy miért. Nagyon ciki volt, de szerencsére nem látszódott meg a hölgyön, hogy mi történt.
          Óh, Roux, mennyire hiányoznak azok a bölcsességei, bár, a vége felé már nem tudom, hogy azokat is képzelem csak vagy tényleg el is mondta őket. Részegen szeretem bölcsnek képzelni magam, és erről könnyen meg is győzöm magam.
          - Az életemet nem mentetted meg, mert a borba már beleittam, és ha az almát is megmérgezted, akkor pillanatokon belül össze kell esnem. És ha már Salem, akkor hogyhogy itt vagy? Kicsit messze van az innen, vagy talán idáig menekültél éveken keresztül?
          Egyébként nem kell olyan messze elmenni, hogy boszorkányüldöztetésről legyen szó. Angliában is elég sok helyen üldözték őket, és végignézve ezen a falun, nem hiszem, hogy csak a múltban. Vajon mit szólnának hozzá, ha elmondanám, hogy varázsló vagyok? Azon kívül, hogy azonnali hatállyal elveszteném a tanári állásom, és örülhetnék, ha nem kell az Azkabanba vonulnom.
          - A salemi boszorkányüldözések csak azért jöhettek létre, mert hisztiztek az akkor élő emberek. Egy igazi boszorkány sohasem fedné fel magát. – Legalábbis az ép elméjűek. - Az pedig, hogy valaki gyógyfüveket használt gyógyítás szempontjából, és abból elixíreket készített még nem tesz senkit sem boszorkánnyá.
          És mondom mindezt úgy, hogy a bájitaltannak, a gyógynövénytannak és úgy összességében a medimágusoknak ez a dolguk. Szép magyarázat, gratulálok. Mindegy, mert ő úgysem érti, hogy ez miért fontos valójában, és hogy milyen jelentőséggel bír, és mégis olyan jó beszélni róla vele. Ha tudná, mennyi minden titok rejtőzködik a háttérben. Kicsit elmosolyodom. Ha ő nincs jóban a mugli postásokkal, akkor mit szóljak én?
          - Nem harapnak azok a postások, hidd el, és ha Celia ettől megnyugszik, akkor küldj minden nap. Vagy csak gyűjtsd össze a napit, és küldd el hetente.
          Furcsa, amit mond, mert a bál szervezése alatt egyszer sem hagyta el hangos szó, vita, veszekedés a szánkat. Az a kis élcelődés pedig belefért. Anélkül nem is lettünk volna saját magunk. Csak azt sajnálom, hogy egy ekkora méretű dolgot kell tennünk ahhoz, hogy valóban úgy viselkedjünk, ahogy kéne. Remélem Leon nem vette észre, de sokszor figyeltem őt, ahogy a szervezésbe mélyed. Mennyire másként alakult volna minden, ha ott… és akkor… De ezen kár is gondolkodni. A múltat nem tudom megváltoztatni.
          - Igen, olvastam, és láttam egy musicalt is belőle. Fiatalkorom és lázadó éveim kedvenc darabja. – Becsatlakozok a végére én is. – „Singing the song of angry men…” Azt hiszem, jó páros lennénk.
          És már nem is tudom, hányadszor mondom ezt neki, vagy valami hasonlót. Jó lenne, ha végre elhinné nekem, mert lassan kezdek kételkedni a saját szavam hihetőségében.
          - Itt áll a motorom a tér szélén a parkolóban, akár most is mehetünk egy kört.
          A talár, sohasem szabadulok már meg ettől a témától, de nem is baj. Legalább addig is együtt vagyunk és beszélgetünk valamiről. Ha már motorozunk, akkor akár el is vihetném haza hozzám. Ha most elérnénk, akkor még időben vissza is érnénk és senkinek sem tűnne fel, hogy elhagyta a falut. Mondjuk említette, hogy Greg is itt van valahol, de egyelőre sehol sem látom. Oké, ha ennyire nem hagyja nyugodni a dolog, akkor majd rajzoltatok egy portrét magamról, és azt küldöm el neki.
          - Ugyan ne köszönd, mert nincs mit.
          Mégis nem tudom mi ütött belém. Még sohasem vettem nőnek csak úgy ajándékot. Nem mondom, hogy minden esetben akartam érte valamit cserébe, de ennyire önzetlenül, inkább csak azért adni valamit, hogy mindig emlékezzenek rám, ilyen még nem fordult elő.
          - Igen, ismerem azt a legendát. És a kérdésedből ítélve te is, ezért…
          Éppen csak sikerült felállnom az helyemről, már rohanunk is át a tömegen. Biztos vagyok benne, hogy komoly oka van rá, csak nem tudom mi váltotta ki belőle ilyen hirtelen. Mármint remélem, nem érzi úgy, hogy most azonnal viszonoznia kell az ajándékot. Viszont a kalandokat szeretem, és mellette mindig ér is néhány. Nem az életveszélyesekből, hanem az emlékezetesekből, és ez nekem teljesen jó. Azonban nagyot nézek, amikor átmászik egy kerítésen és már mondanám is a magamét, hogy hát ezt azért nem kéne, mikor feltűnik, hogy túl nyugodt és túl jókedvű ahhoz, hogy csak egyszerűen arra buzdítson, hogy betörjünk valahova.
          Átlendítem én is a lábam a kerítésen miután alaposan körbenéztem, majd tovább indulok utána. Oké, hogy az öltözékem nem éppen öltönyből, nyakkendőből áll, de azért nem hiszem, hogy feltűnésmentes lennék a bőrkabátomban. És persze, hogy most nem varázsolhatok, nincs itt egy seprű, amint felrepülhetnék az ablakig. Mindegy, ha ez is hozzátartozik a kalandhoz, akkor fel kell mászni, nincs mese. Akármennyire is kínos vagy sem, hagyom, hogy segítsen bemászni az ablakon, majd leülök kicsit a fal tövébe.
          Miután kimegy a szobából, felállok, és kicsit körbenézek. Ez ugyan nem a saját szobája, mégis valamennyire a sajátja. És igaza van, túl nagy a rend, én nem ilyennek képzeltem el sohasem, bár a nyuszis bőröndje már kicsit hasonlít bohókás természetére. Miután gyorsan mindent megnézegettem leülök az ágyra, és türelmesen várom a visszatértét néha visszatérve a nyuszikra. Már pont kezdenék örülni a közeledő léptek hallatán, mikor meghallok egy férfi hangot, ami ráadásul nem Gregé.
          Sóhajtok és úgy döntök, hogy teljesen mindegy mikor, egyszer úgyis túl kell esni ezen a találkozáson, akkor legyen inkább most. Már úgyse jövök ki jól ebből a helyzetből. Annyi időm nincs, hogy kimásszak az ablakon, a ház elé rohanjak és becsöngessek. Az talán még több kérdést vetne fel, mint ez a helyzet, csak másmilyeneket. Úgy tűnik, Mimi balszerencséje ezúttal sokkal nagyobb volt az én szerencsémnél. Megpróbálok legalább normális arckifejezéssel a végzetem elé állni, és nem egy félős kis… nyusziéval. Akkor legalább legyünk stílusosak.

  A minimum megkérdőjelezhető falmászási képességeim a legkevésbé sem meglepőek - mondhatná bárki, aki gyerekkoromban is ismert, esetleg látott az akkori szobám ablakából az életveszély miatt sebesen kimászni... Ez most a múlt része, elvégre mi éppen behatolunk valahová a menekülés helyett. Az ingatagnak látszó sövény azonban sok minden kibír, és erre a második ittlétünkkor jöttünk rá Greggel, amikor alternatív bejáratot kellett találnunk, mivel nem szándékoztunk nyolckor valóban aludni térni, mint a jó gyerekek teszik.
  Nem lepődöm meg, hogy a betörés művészetéhez annyira hasonlító képesség Willow eszköztárában is benne van, elvégre az olyan szépen felépített izomzat, mint az övé, nem a kanapén olvasgatástól fejlődik tovább... Nem kellene ilyesmiken merengenem, miközben csak az egyik kezemmel tartom magam, még ha a zuhanás nem is lenne halálos, legfeljebb szörnyen kínos. Ahogy a kezéért nyúlok, és segítek megtenni az utolsó néhány mozdulatot, folytatom az utcán megkezdett beszélgetésünk fonalait néhány új színnel.
 - Mennyire ismered a salemi pereket? Csak mert szerintem bőven elég ijesztő a történelmünk azon fejezete ahhoz, hogy egyszerű hisztinek lehessen titulálni. - nem vagyok éppen elutasító, de a hangomon érezhető a kételkedés - Egyébként nem használtak gyógyfüveket, nevezheted lényegében egyszerű emberi gyarlóságnak... Szép szóval élve. Nem nagyon tudom szalonképesen megfogalmazni, milyen érzés, amikor a közösségbe nem tartozás leginkább a külsőd miatt következik be, az ember pedig hajlamos a másikat vádolni a saját vágyaiért...Nem én tehetek róla, az a démon elcsábított, szemmel vert, és az ágyába rángatott azzal, hogy elveszi a lelkemet. Most szeretjük azt hinni, hogy civilizáltak vagyunk és humánusak, de attól még ugyanúgy saját magunkkal nem tudunk szembenézni, és szeretjük a céltáblákat.
  Ellépek mellőle, és ahogy kimegyek a szobából, még a szavain gondolkozom. A boszorkányperekben épp az volt a szörnyű, hogy a varázstalanok csak egymást gyilkolták halomra a vallásuk nevében, valódi boszorkányokat nem. Miután volt szerencsém kipróbálni, milyen a saját otthonunkban osonni a fal mentén, félve attól, hogy a következő elkapott tekinteténél csattan a pofon, vagy valami sokkal rosszabb...
  Talán túl komolyan veszem az egészet. Nem csak ezt, mostanában szinte minden mást is. Tudtam, hogy a háború vörös festékét nem lesz olyan könnyű lemosni magamról, de korábban sosem szorultam rá, hogy az őszintének látszó, de legkevésbé sem igazi attitűdömet vegyem fel. Vannak persze pillanatok, amikor eszembe sem jut, mi következhet még, és Willow mellett éltem át szinte az összeset - mivel nem ismeri a hátteret, nem is sejtheti, milyen bizarrul szimbolikus a kezemben tartott ajándék, amit neki szántam. Véletlenek nincsenek - nekem pedig van olyan szörnyű humorérzékem, hogy ezen a leendő poénon csak én nevessek.


  Apa hangjára úgy fordulok meg, mint aki szellemet lát. Lényegében tényleg, csak nehéz eldönteni, kettőnk közül ez kire igaz inkább - ha kinyitja az ajtót, nagyon hosszú és drámai beszélgetés veszi kezdetét arról, melyikünk vét nagyobbat a másik magánszférája iránt: én azzal, hogy egy számára idegen férfit rejtegetek a szobámban, mert nem kétlem, hogy elég hamar erre fordulna a téma, bármennyire is nehéz rejtegetni száznyolcvan centi tömény varázslatot, vagy esetleg ő azzal, hogy apácának gondol, ami ízléstelenséget még a nagyszüleimről sem feltételeznék. Feszülten állok fel, és egy kínosnak is nevezhető mosollyal szólalok meg, még az utolsó utáni pillanatban, mielőtt a pokol tüzén égünk el valamiért, amit el sem követtünk.
  - Apa! Itt vagyok. - közelebb lépek hozzá, erőteljesen imitálva a jólányságot, vagy legalábbis azt, amiről azt hiszem, hogy azt hiszi, hogy az - Miért ne lenne rendben? Mármint mi? És te mit csinálsz itt fönt? Nagyiék elől bujkálsz?
  Legjobb védekezés a támadás, ugyebár, és ez kellemetlenül érintheti. Lehet, hogy egy apró bűntudat-szikrát azért érzek még, de ez semmi ahhoz képest, ami akkor következne, ha kinyitná az ajtót.
  - Hangokat hallottam... ne vigyorogj, nem olyan hangokat. Az enyémek nem beszélek úgy hozzám, mint a tieid. - a mosolyából látom, hogy tényleg nem gyanakszik - Aztán megnéztem, épp megszökni készülsz e, hogy beállj a rég emlegetett motorosbandába.
  - Persze, apa, gondoltam, soha jobb pillanatot, hogy drogozni kezdjek, megszökjek egy motorossal, és beálljak leányanyának. - bólogatok, aztán kitör belőlünk a nevetés - De bevallhatod nyugodtan, ha őket akarod elkerülni. Előtted az én magasságomra tettek megjegyzéseket, sőt, lehet, hogy másra is, de azt már nem vártam meg, sürgősen el kellett kárhoznom.
  - Igen, az ajtón át távoztatok, méghozzá elég hangosan. - gondolkozik el, és látom, hogy sikerült öngólt rúgnom ezzel - Ezért is lepett meg, hogy motozást hallok fentről. Hogy jöttél be?
  Felteszem a jól begyakorolt egyedi pókerarcomat, és közben észrevétlenül a zsebembe csúsztatom az átadásra szánt apró kis csomagot. Szép mosoly, Minnie, ez a titka az egésznek. Végül is, nem kell akkorát hazudnom, bőven elég hihetetlen az igazság is.
  - Bemásztam az ablakon. - jelentem ki egyszerűen - De azért valahol bánt, hogy feltételezed, hogy Zach DeWitt lánya nem jut be oda, ahová csak szeretne.
  Pillanatokig csend van: gondolom Willow már rég megbánta összes bűnét az ajtó mögött, kezdve azzal, hogy megismert, de ő nem ismeri apámat, és nem látja ezt a szétszaladó, kisfiús vigyort az arcán, bár a nevetése hangjából már befelé is jut.
  - Micsoda megátalkodott kis boszorkány vagy, Minnie. Gyere, öleld meg öreg apádat, aztán hagylak is menni, tudom, ezek a motorosok nem szeretnek várni. Küldj majd képeslapot, és sok unokát szeretnék. De menőek legyenek, mint a nagyapjuk!
  Nevetve ölelem meg, és ugyan tudom, hogy valójában ezeknek a dolgoknak épp az ellenkezőjét preferálja, már a menő unokákat kivéve, és ha bekövetkeznének, maga kergetné a rezidens apukát egy fegyverrel végig az országon, de épp ez a bizalom ment most meg minket. Nem mintha egyébként tartani kellene attól, hogy Willow megszöktet, de amíg nincs bizonyíték, nem történt bűntény, nem igaz?

  Mély levegőt véve lépek be a szobába, azért hallgatózom egy kicsit, hátha eszébe jut még valami, Willow szája elé teszem az egyik ujjam, de csak a néma csend, és a lélegzeteink nesze hallatszik a szűkös falak között. Kifújom a levegőt, mert azért bármennyire jól játszottam a mintacsemetét, benne volt a pakliban bőven, hogy ezúttal egy kicsit kevésbé van humoránál, és mondjuk le akar ülni velem megint csevegni a fogamzásgátlásról, meg hasonlókról... Azt meg még a gitáros nélkül is jobb elkerülni. Egyetlen tizenéves sem akarja meghallgatni a szülei kínban vergődő előadását a méhecskékről és virágokról.
  Előveszem újra a pici borítékot, és a váratlan vendég tenyerébe teszem. Egy huncut mosoly kíséri a gesztust, elvégre most ő is legalább annyira meg fog lepődni, mint én korábban, és már alig várom.
  - A legegyszerűbb, ha azt mondom, nincsenek véletlenek. - teszek egy lépést hátrébb - Ez a dolog... valahogy... hozzám tartozik. Szeretném, ha veled lenne, még ha mondjuk nem is viseled, vagy ilyesmi.
  Izgatottan várakozom, vajon mit gondol majd róla. (https://img1.etsystatic.com/062/0/9670701/il_570xN.788944371_l97z.jpg)Amikor végzett, a másik, kicsit kevésbé formális dolgot már nevetve adom át.
  - Gregre is elég komoly benyomást tettél... Szóval üdv a szuperhősök között, Captain Alcohol. - ezt egyébként sem lehetne nem ilyen széles vigyorral kijelenteni. Egy viszonylag kicsire összehajtható füzet, egy rövid képregény, amelyet az öcsém készített róla. A lapjain a kicsit átgondolt éneink megmentik a gyanúsan jóképűre rajzolt Greget, aki hálából örökre a kalandjaikból inspirálódik. Ironikus.

  Helyet foglalok újra az ágyon, és az egyik párnának dőlve figyelem a nemsokára már nagyon hiányzó mimikáját, a vonások csodás összjátékát. Willow tényleg fotogén, mindegy, milyen megvilágításról beszélünk... Hirtelen mintha beugrana valami vele kapcsolatban. Először halványan az abszint ízét érzem, aztán... Megrázom a fejem. Nincsenek vakfoltok az estémben, legfeljebb a visszaútról néhány, ezalatt nem sok izgalom történhetett, már úgy értem, tudnék róla, ha mondjuk varázsoltam volna, vagy elárulok magamról valami kínosat, vagy...Rendben, ezt mindenki minden alkalommal megfogadja, de soha többet nem fogok inni.
  - Tudod, megleptél a Nyomorultakkal. Pont azt akartam kifejteni, hogy emlékeztettek Jean Valjean és Javert viszályára, de nem számítottam rá, hogy szereted is a művet. Az emberek általában nem erre szoktak lázadni, pedig tényleg elég lázadó a hangulata, ha átrágtad magad a végtelen leírásokon és hasonlókon. - félrebillentem a fejem a magyarázat közben - Lehet, hogy a Nyomorultak a mi vörös cérnaszálunk?
  

          Néha elgondolkodok az életemen. Ez is egy olyan pont, ahol most vagyok a lugason felfelé mászva. Miért és hogyan jutottam én el idáig? Persze, tudom a választ, és az okát is sejtem, hogy miért így törünk be egy házba, ahol ráadásul ő lakik, de hát valahogy akkor is furcsa.
          - Eléggé ismerem a Salemi pereket.
          De hogy magyarázhatnék meg valakinek valamit, úgy hogy nem beszélhetek a tényleges háttérben zajló eseményekről? Lehetetlenség.

          Aztán a vér is meghűl bennem. Azért nem gondoltam komolyan, hogy majd így és itt fogok bemutatkozni a szüleinek, pedig igazából nem is értem, hogy miért kéne bemutatkoznom nekik. Mármint tudom, hiszen az ember szereti megismerni a gyerekei barátait. Legalábbis Greta mindig ezt mondta. Sohasem tudhatod, hogy hova megy és kivel, jobb, ha tudod hol vagy kivel kell keresned. Nos, azt hiszem, azért Mimit nem kell félteni tőle, hogy valahova elviszem, ahonnan nem tér haza. Mármint én ezt tudom, talán ő is sejti, de…
          Milyen nevet is mondott? Zach DeWitt. Na, ő biztos nem fogja tudni, hogy tényleg nem akarom elvinni tőle örökre. Milyen bizarr dolog már az, hogy motoros banda, meg lepukkant hotel? Hogy feltételezhet ilyet a lányáról?
Csak ülök az ágyon és hallgatom a beszélgetésüket. Kicsit melegséggel is tölt fel az a közvetlen hangnem, amit megütnek egymással szemben. Nekem sohasem volt ilyenben részem, és ha lett is volna, akkor valószínűleg nem itt ülnék most, hanem valahol máshol, és mi sohasem találkoztunk volna. Vajon a találkozásunk már akkor elrendeltetett, mikor még meg sem született?
          Megrázom a fejem. Miért gondolok ilyen szentimentális dolgokra, mikor nem is öregszem? A beszélgetésük is kezd lassan a végére érni, ideje felállnom és közelebb menni az ajtóhoz. Igen, gyáva módon el fogok bújni mögötte, de azért, ha esetleg az apuci benézne a szobába, akkor ne vesszen kárba ez a csodálatos magyarázkodás arról, hogy miért az ablakon keresztül jött be a házba. Kilépek a takarásból, mikor már csukódik az ajtó, és kérdeznék, de aztán fülig vörösödöm. Hogy? Miért csinálja ezt?
          Ellépek tőle, mikor már lehetséges, hogy akár a legkisebb zajt is csapjuk. Az ágy kicsit nyikorgós, de nem annyira vészesen. Végül talán nem is kellene, de a monológ után mit is mondhatnék? Főleg, hogy nézem a boritékot, és fogalmam sincs, hogy mi is a lényege.
          - Végre leírtad a címedet, ahova mehetek meglátogatni a tanítási idő alatt?
          Kicsit elhumorizálom a dolgot, mert fogalmam sincs, hogy mi lehet az, amit ha viselek úgy is jó, ha nem, akkor az sem baj. Kinyitom a borítékot, és egy lánc hullik a kezembe egy szarvas medállal.
          - Mimi, ezt nem… - Nem fogadhatom el? Ez hülyeség, miért nem? – Köszönöm szépen, csodálatos. Mindig velem lesz.
          Nem veszem fel, de elrakom a kabátom egyik zipzárral zárható zsebébe. Még el sem veszem a kezem onnan, mikor meglátom a másik felém tartott dolgot. Elnevetem magam, ahogy felismerem a találkozásunk estéjét. Mindezek ellenére meg kell hagyni, szépen rajzol a fiú. Bárcsak a piát is így bírná. Mondjuk, pont én mondom, miközben úgy kiütöttem magam Párizsban.
          - Nos, ez igazán hízelgő – lebegtetem meg a kis füzetecskét. – Üzenem Gregnek, hogy nagyszerűen rajzol. Azért kíváncsi lennék a folytatására is.
          Igen, jól gondolod. A Párizsban történtek képregény formájára. Ott már biztos nem lennék egy ilyen hős. Ott a hőst kellett megmentenie egy másik hősnek. Mert nyugodtan kijelenthetem, hogy jó helyen volt, jó időben aznap este mikor találkoztunk.
          - Nem a mi vörös cérnaszálunk a pub. Akármikor akármi történik, biztos lehetsz benne, hogy ott megtalálsz. Csak egy jelet küldj és én megyek.
          Ha pedig az mégsem lenne jó, akkor ott van a két lánc, amit akarva-akaratlanul is összekötnek most már minket.
          - És mi van Kalappal? Az nem lehet vörös cérnaszál?
          Mondjuk, most nem ugrik be hirtelen, hogy kire is gondolhat Valjean és Javert párosaként. Mármint az egyik biztos én vagyok, de ki a másik? Leon? Zach? Zach-et még nem is ismerem.
          - Kérdezhetek valamit?
          Nézem, ahogy elfekszik az ágyon. Olyan szép, olyan ártatlan, és úgy megérinteném, de nem lehet. Inkább felállok és az ablakhoz sétálok.
          - Mit szólnál hozzá, ha egy hétvége alkalmával megszöktetnélek az iskolából? Cserébe csak annyit kéne tenned, hogy soha senkinek nem árulod el, hogy mit tapasztaltál a hétvége alatt.
          Természetesen a hoppanálásra gondolok, és a varázslatra. Nem szívesen venném el az emlékeit, de már így is szerencsém van, hogy nem gyanakszik az Óriáskerék…
          - És mi van akkor, ha az Óriáskerék a mi vörös fonalunk?
          Ez csak eszembe jutott, de tény, hogy ott történt egy nagyon fontos beszélgetés és fordulópont a kapcsolatunkban, pedig csak néhány órája ismertük egymást. Felülök az ablakpárkányra, és onnan figyelem a rá vetülő gyenge napfényt, ahogy néha kibukkan a felhők közül. Szinte angyalian ragyog már. Az én angyalom.

          Néha úgy gondolom, hogy a csak mondja, és mondja és mondja szöveg rám illene a legjobban. Ha már érzem, hogy elengedhettem magam, akkor néha le se lehet lőni, bár a leginkább olyan dolgokról beszélek, amikről teljesen felesleges. Azon csodálkozom, hogy még nem fogta be valamivel a szám, mert idegesíti a szövegelésem.
          - Igen, tudom, és hidd el, ha majd ott leszünk, akkor rájössz, hogy miért volt addig is ez a nagy titkolózás.
          Ha a minisztériumban már erről a két mondatról valakinek tudomása lenne, kapnám a fejmosást, hogy még ennyit sem lehet. De nem ám, mert ha csak megszimatolják a varázslatot, akkor nekünk abból nagy bajaink lehetnek. Kicsit meglepődök a kérdésein, de aztán rájövök, hogy nagyon is indokoltak. Olyan hirtelen ugrottam fel mellőle, hogy azt már lehetetlen lett volna szó nélkül hagyni. De mit kellett volna tennem, ha egyszer egyre vonzóbbnak találom?
          - Nem, nem ijesztettél meg, csak… És nem is félek tőled. Miért félnék? Nem adtál rá okot.
          Remélem, hogy nem kérdez vissza az első mondatom félbehagyott részére. Nem, akkor valami nagyon jó hazugságot kell kitalálnom. Valami sokkal jobbat, mint az igazság. Kicsit mégis megrezzenek, mikor hozzám ér, ez már nem az az érzés, mint korábban, de még mindig nem az, mint mikor szerelmes voltam. A szavai nyomán azonban felállok a párkányról, hátrálni kezdek, de lényegében ez nulla centimétert jelent, mert eleve a falnál voltam. Egy kis megkönnyebbülést érzek, ahogy magához ölel. Először esetlenül ölelem magamhoz, de mikor már megnyugszom – amit ő is érzékelhet -, akkor kicsit meg is szorítom azt az ölelést, hogy még közelebb érezhessem magamhoz.
          Figyelem az arcát, de ő másfelé tekint. Követem a tekinteted a szekrényre. Furcsa, eddig még nem láttam, hogy milyenek lennénk így ketten és rá kell jönnöm arra, amit talán mindig is tudtam. Nem lennénk életképesek, akárhogy is akarnám. Nem egy a környezetünk, nem egy a korosztályunk, és nem látnám az év túlnyomó többségében.
          - Nem, egyáltalán nem vagy perverz.
          Elfordulok a tükörtől, ami mintha most égetné a bőrömet, és inkább a kertben lévő fákon dalolászó madarakat nézem. Kicsit szórakozottan válaszolok neki a feltett kérdésére, elvégre bárhova vele mennék, nem számít, hogy mi lenne a következménye. De aztán rájövök, hogy ez nagyon is ellentmond egymásnak. Még szerencse, hogy nem hallja a gondolataimat. Akkor most lennék bajban. Hevesen bólogatok tovább, majd elindulok kifelé az ablakon a képregényt benn felejtve az ágyon. Lentről felnézek rá, de aztán el is fordulok, és elsétálok a kerítésig. Talán figyelnem kéne rá, hogy ne vegyen továbbra is senki észre, de úgy gondolom, hogy ez most a robot mozgásom mellett már mellékes.
          - Hova is megyünk?
          Kicsit úgy térek magamhoz, mint Csipkerózsika a száz éves álmából, pedig alig tíz percre bambultam el nagyon a gondolataimba mélyedve.
          - És utána hova akarsz menni? Mármint a motorozáson kívül. És mi is van a celláddal? Milyen cellára gondoltál?
     Azt hiszem, ha a robotmozgásom nem is tűnt fel neki, ezeket a kérdéseket már sehogyan sem fogom tudni eltussolni. Kivéve, ha…
          - Mit szólnál hozzá, ha elvinnélek magamhoz? Itt van nem messze, szerintem át is haladtok a városon, ha ide jöttök.
          Bár, ez csak egy meghívás. Ő is beinvitált első… ELSŐ éjjel a házá… oké, a házuknak az udvarába, de azóta azért történt egy-két dolog. Remélem, tényleg remélem, hogy csak egy kötetlen beszélgetés zajlik majd köztünk, mert nem tudnám elviselni, ha az megtörténne, amitől Párizsban azon a reggelen rettegtem.

          Élj! Legalább csinálj úgy, mintha élnél, és nem pont összeomlani készülnél valami felett, amiről mindig is tudtad, hogy nem lehetséges. Miért kellett nekem egy olyan dologba belelovalnom magam, ami a lehetetlenség küszöbén kopogtat, hogy aztán visszaforduljon és visszalökjön a valóság kemény fagymenti talajára.
          - Ne haragudj, csak elgondolkodtam valamin, de nem fontos.
          Bízom benne, hogy ennyi elég lesz, és rövidre tudjuk majd zárni ezt az ügyet. Nem akarom beleavatni abba, amire gondoltam. Még nem, vagy talán sohasem. Igen, ez utóbbi lenne a legjobb, ha sohasem kéne beleavatnom. Ennek köszönhetően kicsit össze is zavarodom. Olyan könnyen mondta ki, hogy eljön hozzám. Csak én gondolom, hogy még mindig felelőtlen? Hogy olyan óvatlan, még annak ellenére is, hogy már eléggé ismerjük egymást, és igazából tudom, hogy tudja, hogy nincs mitől félnie.
          Szinte suhanunk át a főutcán lévő tömegen. Vannak még ugyan, akik megnéznek, de a legtöbben az aktuális programmal és még mindig a vásárral vannak elfoglalva. Szerencsére, így elmúlik az a feltűnés, amit mind a ketten keltettünk, és aminek most elég nagynak kéne lennie ahhoz, hogy ne tudjunk így keresztülvágni rajtuk. Aztán megállunk egy templom előtt, és elmosolyodom. Pont ott vagyunk, amiről korábban már beszélgettünk. Tuti elkárhozok, de azért vonz az, amit bent láthatok. Azt hiszem, életem során egyszer voltam csak templomban, mikor apu megemlékezést tartott anyu tiszteletére a halálának tízedik évfordulóján. Akkor nem kárhoztam el, azóta annyit nem romolhatott a helyzet, hogy most mégis.
          - Köszönöm. Örülök neki, hogy vannak karok, amik vigyáznak majd rám, de nem lehetne, hogy inkább ki se gyulladjak?
          Nagyokat pislogva nézek rá, mert nem gondoltam, hogy majd egy ehhez hasonló témával fog előrukkolni egy templom bejáratánál állva. Félrelépek néhányat, hogy egy idős hölgyet beengedhessek a hűvösbe, majd Mimi felé fordulok.
          - Nincs béke, háború nélkül. Istennek a nevében indítani ezt a háborút miben különbözik, mint mondjuk Cézáréban? Vagy Artúr királyéban?
          Oké, tudom. Egy legendát és egy ókori császárt felhozni példának nem éppen a legjobb dolog, de a lényeget így is megfogalmaztam, viszonylag tömören. A válasz pedig részben az, hogy semmiben. A királyunkban, a vezetőnkben hinni ugyanaz, mint Istenben. A különbség annyi, hogy míg Cézár egy kézzel is megfogható személy (volt), addig Isten csak valaki, akiről úgy gondolják, hogy létezik. Talán nem is nekem kéne ott benn meggyulladnom, hanem annak, aki… Mindegy. Belépek a nyomában, de meg is állok az ajtóban, mikor elindul visszafelé. Azt hiszem, ennyi elég is volt neki, de aztán a nedves kezével ér hozzám, ami részben rémisztő, másrészt megnyugtató. Már nem fogok elkárhozni, ez biztos.
          A keze után kapok, ahogy halad a sorok felé, de aztán meggondolom magam. Nem hiszem, hogy akkor kéne mégiscsak elkárhoztatni magam, mikor már kiderült, hogy semmi ilyen jellegű dologgal nem kell számolnom. Nem, azt nem lehet, de már lebeszéltem magammal, csak tartanom kéne magam hozzá.
          Érdeklődve nézek rá, és mégis a kezéért nyúlok, hogy ellenőrizzem, tényleg nem perzselődött meg sehol, de ő gyorsabb, így ugrok egyet ijedtemben, de mire felé fordítom a fejem, addigra a freskókat nézi teljesen ártatlan arckifejezéssel. Nem maradok adósa, belecsípek a fenekébe, majd megfogom a kezét és az utolsó sor felé húzom, hogy leüljünk.
          - Nos, azt hiszem, azt a rossz gyereket sem kell feláldoznunk, mert tapasztalom, hogy nem lehet olyan rossz az a gyerek, hogy elkárhozzon. Te is így gondolod?
          Mélyen a szemébe nézek, már zavarba ejtően sokáig. Szerencsére a félhomályban nem látszik, hogy tényleg elpirulok, érzem a fülem vörösségét, ezért elfordulok tőle, és inkább a festett üveg ablakokat nézem. Nem tudom, mennyi időre gondolt, amíg itt vagyok, de az egyik elhaladó házaspár valószínűleg már ezt a pár percet is soknak gondolja, amit valószínűleg az öltözékem vált ki.
          - Szólj, ha kész vagy, mert akkor mehetünk is akár.
          Kicsit fészkelődni kezdek a helyemen, de aztán egy hirtelen mozdulattal a kezem az arcához emelem, és végigsimítok rajta, kicsit megtámasztom, mintha éppen egy csókhoz készülődnék. Mélyen a szemébe nézek, majd a lehető legkomolyabb hangom kérdezem.
          - Nem lesz gond, ha Greg meglát, amint elrabol egy motoros banda tagja?
          Feltéve, ha akkor már a fejemen lesz a bukósisak, és véletlenül kifogunk egy erre közlekedő motoros bandát. Aztán rájövök mennyire nem ideillő ez a viselkedés és talán olyat tettem, ami nem az ínyére való, ezért gyorsan elengedem.

          Meglepetések sorozata ez a lány. Sohasem gondoltam volna, hogy olyan dolgokat fogok elkövetni mellette, mint amiket mostanában mellette. Dolgokat? Az Óriáskerék megállítása, a tánc az ismerőseivel és az esőben. Igen, ezeket sohasem gondoltam volna, hogy valaha megteszem.
          - Elkárhozni valaki mellett, akit… akit szeretsz, nem bánnám meg soha.
          És nagyon remélem, hogy most nem úgy érti majd a szeretni szót, mintha szerelmes lennék belé. Nem, csupán barátként szeretem, ez teljesen más, már máskor is éreztem ilyet.
          - Ha félteném a lelkem, akkor papnak állok nem pedig tanárnak. És legfőképp, akkor nem ülök be egy bizonyos pubba.
          És még sorolhatnám azokat a pontokat az életem utóbbi néhány hetében, amiket akkor másként kellett volna csinálni. Mégsem így lett, és egyáltalán nem bánom. Bár, nem tagadom, ha valóban olyan erős az ő balszerencséje, mint ahogy állítja, akkor a véletleneknek… Nem nincsenek véletlenek. Az, hogy itt találkoztunk talán el volt rendelve valahol, csak mi nem vettük észre. Hiszen a nagyszülei mindig is itt éltek, én pedig jó ideje lakom már Perth-ben. Várható volt, hogy összefutunk ezen a fesztiválon.
     Greg reakcióra a látványra miszerint elrabolják a nővérét, olyan tipikus lenne.
          - Nem hiszem, hogy tényleg megérdemlem én azt a szuperhős kinevezést.
          Aztán legnagyobb meglepetésemre, még az ölembe is ül. Talán mégis úgy értelmezte a korábbi kijelentésemet, ahogy nem kellett volna?
          - Mondtam már, hogy nem érdekel, ha itt helyben égek el és kárhozok egyszerre.
    Ahogy az ölembe ül, a nyakához hajolok. Beleszimatolok az édes parfümjébe, majd a füléhez hajolok.
          - De ha te magad lennél a balszerencse, egy boszorkány, egy fekete macska és minden rossz a világon, az sem érdekelne, mert tudom, hogy van egy társam, akivel bármikor leülhetek beszélgetni és végre nem kell megjátszanom magam.
          Ahogy elhúzom a fejem mellőle, az ujjával az ajkamhoz ér. Talán olyat mondtam, amit nem kellett volna. Hogy lehet, hogy képes ennyire közel jönni hozzám, és nekem már a torkomban dobog tőle a szívem. Nem is hallom, hogy mit mond, csak a csodálatos szemére figyelek, ami olyan pajkosan csillog még ebben a félhomályban is. Aztán az érzés, ahogy összeérnek az ajkaink, még akkor is, ha csak éppen hogy. Ez pont elég ahhoz, hogy elveszítsem egy pillanatra az önuralmam, és az ajkad után kapjak a sajátommal, majd mikor rájövök, hogy mit is tettem, akkor elfordulva mormogok csak valami válaszfélét.
          - Persze, kerülöm majd az abszintot – mondom monotonon.
          Ebből a pillanatból az rángat ki, ahogy a lelkész kidob minket. Határozottan, kiabálás nélkül. Elmosolyodom, mikor már háttal állunk neki, és kiértünk a templom elé is.
          - Ha eddig nem is kárhoztunk el, ezáltal már biztos lehetsz benne, hogy nem ússzuk meg olyan könnyen.
          Bólintok egyet, megfogom a kezét, és visszavezetem a főtérhez. Onnan nem messze van a parkoló, ahol a motort hagytam. Egy pillanatra megállok és a távolból csodálom meg. Nem olyan régen lett lemosva, és lefényezve. Csodálatos darab, és az sem zavar, hogy majdnem idősebb Minervánál.
          - Még meggondolhatod magad, ha nem akarsz velem jönni, semmi gond.
          A jármű mellé lépek és kiveszem a két bukósisakot a kis tárolóból. Az egyiket felé nyújtom, és már abból érzem, hogy felesleges volt felvetnem azt, hogy nem akar, ha alig várja, hogy akarjon.
          - Kapaszkodj belém!
          Miután felülünk és elindítom a motort, a körülöttünk állók legnagyobb csodálatára, kigurulunk a tér környékéről, majd a városból, és akkor felgyorsítok. Érzem a szabadságot, és érzem, hogy végre megoszthatom ezt valakivel. Alig fél óra múlva megállok Perth egy viszonylag új építésű részében, egy négy lakásos társasház előtt.
          - Megjöttünk. A negyedik emeleten van a lakás. Ott, ahol a teraszon vannak azok a fotelok, lampionok.
     Teljesen leállítom a saját parkolóhelyemen a motort, majd elcsomagolom a sisakokat.
          - Milyen volt az út?
          Volt egy pillanat, amikor el is feledkeztem arról, hogy ott ül mögöttem. Imádom azokat a pillanatokat. A szabadság pillanatai, mikor rájössz, hogy már nem köt meg és le semmi.
          - Akarsz sétálni egyet még a környéken, vagy menjünk fel?
A szemébe mélyedve nézem, ahogy gondolkodik egy pillanatot a válaszon. De tényleg csak egy pillanatot.

         A hétköznapok mágiájában elveszi csak annyit tesz, hogy az ember átérzi a pillanatot magát, beletemetkezik, és hagyja, hogy annak ízei és színei körbevegyék védelmezőül a hétköznapok borzalmai ellen. Ez jut eszembe, ahogy felülök mögéd a motorra, és miközben elindulunk, még azzal a gondolattal búcsúzom a főtértől, hogy ennek a keresése valahol az életcélommá vált félúton a vérbosszú és a rövid életem korai elhantolása közben. Nem csekély dolog, hogy van még valami, akármi, ami képes értelmet adni tizenhat, most keserűnek tűnő évnek - és ennek forrása te vagy, akinek most teljes nyugalommal karolom át a derekát, és akit most minden egyéb felhang nélkül ölelhetek magamhoz. Fejemen a bukósisak furcsán lekerekíti a világunkat, kicsit úgy érzem magam, mintha két tenyér közé szorultam volna veled együtt, de furcsán kényelmes.
               Elsuhan körülöttünk a táj, mint a túl sok vizes festményeken a hangulat, és miközben csak arra koncentrálok, hogy ne szakadjon meg a lélegzetem, sem a tiéd, eszembe jut, hogy másfajta szabadsághoz szoktam, de ez is ismerős. Négy lábon futva közel sem vagyok ilyen gyors, de arra emlékeztet, mikor az izmok mozdulnak egymás után, és van valami nagyon jóleső a céltalan száguldásban, a testünkhöz érő faágak csapkodásában, a levegőben, ahogy mintha szárnyként tömörülne segítségül... Nincs semmi meglepő abban, hogy te ezt szereted ennyire. Egyszerűen csak irigyellek azért, mert legális és közeli módját találtad meg az átélésének. Ha én eggyé akarok válni a sebességgel, ki kell lépnem önmagamból, méghozzá titokban.
                Rég nem is tapasztalt izgatottságot érzek, amikor megérkezünk. Szerencsére nem veszed észre, hogy remeg egy kicsit a térdem, hidegek az ujjaim, amihez semmi köze az utazásnak - teszek néhány kopogó és felesleges lépést a betonon, mire visszatalálok a hangomhoz.
                - Akkor csak utánad. - mosolyodom el, bár kicsit levegősnek érzem a gesztust - Hát... gyors és benyomásokkal teli. Kicsit mint egy vízszintes zuhanás valahonnan magasról. Vagy most nagyon érthetetlen voltam?
                A fejünk felett csipkés felhők torlódnak éppen egymásnak erőnek erejével, az országunk sosincs fél óránál messzebb egy kiadós esőtől, bár nem vagyok benne biztos, hogy most is ez a helyzet. Körbepillantok magunk körül, mielőtt elindulnánk felfelé, mert akármennyire is jó dolog sétálni, szörnyen kíváncsi vagyok, milyen lehet nálad, és ezt minden hátsó szándék nélkül kijelenthetem. Kicsit még olyan érzésem van, hogy talán félreérthettél a templomban, de... Neeeem, nem próbálom meg kibogozni, direkt hazudni meg nem éri meg magamnak, elvégre nincs is kellemetlenebb, mint együtt élni magunkkal, miután nyilvánvalóan és ügyetlenül sorozatban hazudtunk valami nyilvánvalóról.

                 - Miért pont Perth? - kérdezem még a lépcsőn fölfelé ballagva - Mi vonz ebben a városban? Nem mintha nem lenne meg a maga bája, de ha annyi minden közül választhattál, mi kötött éppen ide? Említettem neked, hogy Aberdeenben nőttem fel, de az én emlékeim nem olyan egyértelműen szépek Skóciáról, bármilyen érintetlen a táj...
                  Nem ez a legjobb pillanat arra, hogy esetleg belemerüljünk a füstös nosztalgiába a korábbi éveimről, de valahogy mindenképp előkerült volna, és eddig is átlendültünk minden témán, akármilyen tálalásban is érkezett.
                  - Willow, akartam még kérdezni tőled valamit, csak... - csak eddig kiment a fejemből, miután tíz percig folyékonyan álmélkodtam a lakás berendezésén, kicsit még a körbevezetésen túl is, amivel alaposan zavarba hoztalak, bár nem úgy láttam, hogy sokáig pironkodtál volna - Mielőtt elindultunk volna a nagyszüleimtől, azt mondtad, nem félsz tőlem, csak... Mi a folytatása a mondatnak?
                  Már az erkélyen állunk, a ruhánkat fújja a szél, és magamtól biztosan rágyújtanék, de melletted eszemben sincs. Szórakozottan a korlátnak dőlök, ebből a féloldalas pózból figyelem az arcod és a gesztusaid, és megint egy új embernek ismerlek meg, aki most van otthon és főleg, most van biztonságban.
                  - Köszönöm, hogy elhoztál és megmutattad, hol élsz. - mosolyogva előre pillantok, az utca furcsán üres - Bevallom, nem számítottam ilyen hatalmas lépésre a belső köröd felé. Nem azért, mert bizalmatlan voltál vagy ilyesmi, csak Párizs után egy pillanatra elbizonytalanodtam azt illetően, hogy félsz e tőlem. Kicsit még most is olyan, mintha így lenne, pedig biztosítottál arról, hogy rosszul gondolom. Ez amolyan.. rossz beidegződés. Mikor először találkoztunk, szóba került köztünk, milyen ha olyasmiért utálnak, amin nem tudsz változtatni, és végül inkább belesimulsz, mert könnyebb valahol a bűntudattal együtt élni, mint áldozatként... Ha olyasmit teszek, ami megijeszt, vagy elborzaszt, úgyis tudatod velem, ugye? Félek... félek attól, hogy egyszer eleged lesz abból, ami vagyok, még ha most viccesnek is tűnik a balszerencsém.
                

          Száguldás közben egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy talán ez nem lesz jó ötlet, de akkor már mindegy volt. A helyzet megkívánta és megkövetelte azt, hogy ne forduljak csak úgy meg. És hogy mennyire az kellett, hogy végül így alakuljon, arra akkor jövök rá, mikor leszállok a motoromról a lakás előtt, és még mindig ott van mellettem. A legjobb érzés, amit mostanában éreztem, és tudom, hogy ez így lesz már nagyon sokáig.
          Mosolyogva hallgatom a jellemzését a motorozásról. Igen, először én is így éreztem magam, és pont ezért tetszett meg azonnal. Más volt, veszélyes.
          - Nem voltál érthetetlen, tudom mire gondolsz.
          Mástól is hallottam már ezt a jellemzést korábban, csak nem mindenki élvezte annyira, ezért utána soha többé nem ültek már motorra. Követem a tekintetét az égre. Mindig esélyes az eső, de most úgy látom ez halmozottan igaz. Később vízhatlanná kell tennem a motort. Bár, ha még azelőtt elered, hogy visszaindulnánk a fesztiválra, akkor teljesen mindegy, hogy vízhatlan lesz a motor vagy sem.
          - Miért pont Perth? – kérdezek vissza, miközben elgondolkodok a válaszon. – Nos, az elsődleges szempont az volt, hogy messze legyek a családomtól, akik Belfastban és Angliában élnek. Londonban már van egy lakásom, erről tudsz is, de az meg túl nagyváros nekem. Jobban szeretem a vidéki környezetet. Pont ez a helyzet Aberdeennel, Edinburgh-gel és Glasgow-val is. Így maradtam itt. És mikor ezt a lakást vettem, akkor még egy kedves barátom is a közelben lakott, csak azóta ő már elköltözött Írországba.
          Milyen furcsa a sors, hogy míg én ír vagyok és Skóciában lakom, addig ő skót és Írországban lakik. De hát ilyen a sors. És szerencsére a hoppanálásnak köszönhetően nem is tart olyan sokáig eljutni hozzá.
          - Hogy miért pont ez a városka? Nem tudom. Egyszer megszálltam itt pár napra, akkor körbenéztem, és megtetszett a nyugodt légkör, hogy senki sem ismer senkit, mégis mindenki tud mindenkiről mindent. Összetartó a közösség, az emberek odafigyelnek egymásra. Azt hiszem, csak jókor voltam itt. Ha mondjuk az ország egy másik pontján lettem volna akkor, ha most ott élnék.
          Kinyitom előtte az ajtót. Érdekes lesz újfent, hogy ő más berendezést lát, mint én. A tértágító bűbájnak köszönhetően a pici lakásból kicsit nagyobbat csináltam, és a rúnáknak köszönhetően viszont muglibiztossá tettem. Ledobom a kulcsot az ajtó melletti tálba, majd a teraszra vezetem. Gyorsan elugrok üdítőkért, és akkor ér a legváratlanabb kérdés, amiről én már azt gondoltam, hogy elfelejthetem. Miért is nem fejeztem be akkor ezt a mondatot valami hazugsággal? Állok a nappalim közepén a két pohárral a kezemben, és vadul zakatol az agyam a megoldás után. Az sem igazán segít, hogy a bal oldalamon egy Leontól lopott óra ketyeg egyre hangosabban, mintha csak arra figyelmeztetne, hogy most visszakapom azt, amit vele tettem. Végül megindulok felé, átadom a poharat és nekidőlök a korlátnak.
          - Nem, valóban nem félek tőled, csak olyan hihetetlennek tűnsz még mindig, pedig ami Párizsban történt elég valóságos volt.
          És siker. Nem árultam el magam azzal, hogy kimondom, „Nem félek tőled, csak alig bírom visszatartani magam, nehogy rád vessem magam.” Igen. Így lett volna eredetileg a mondat befejezése. És most itt állsz a lakásom teraszán, és lényegében senki és semmi sem állítana meg attól, hogy ez be is következzen. Végignézek a lakásomon, amit szerencsésen rendbe raktam néhány napja, azóta pedig nem csináltam kupit.
          Nem fordulok meg, hogy én is az utcát nézzem. Csak hallgatom őt és kortyolgatok az italomból. Tudom, emlékszem rá, hogy mi mindenről beszélgettünk első találkozásunkkor. Azt is tudom, hogy akkor mit éreztem, és pontosan tudom, hogy most mit érzek. A kettő pedig nem ugyanaz.
          - A barátom vagy, miért ne hozhatnálak fel a lakásomba? – kicsit meglepődve kérdezek vissza, és közben a szívem összeszorul, hogy barátomnak kell szólítanom, és nem lehet másnak. – Igen, szólni fogok, ha ilyet tapasztalok tőled.
          Kényszert érzek, egy nagyon erős kényszert arra, hogy most megöleljem. Lerakom a poharat az asztalra, közelebb lépek hozzá, és hátulról átölelem.
          - Nem lesz elegem belőled sohasem. Barátok vagyunk, és az igaz barátok kitartanak egymás mellett jóban, rosszban, igaz? Ha esetleg megölnék valakit, még ha az az éjszaka közepén is van, szólj, és viszem a lapátot.
          Furcsa ezzel viccelődni, miközben nincs egy hete, hogy megtörtént az a dolog. Hirtelen úgy is érzem magam, mint aki mocskos, és nem érhet egy olyan Angyalhoz, mint ő. Elengedem és visszamegyek a konyhába, de ezúttal már rágcsálnivalóval és az üdítővel térek vissza. A távolban villámok cikáznak, a szél is jobban belekap a ruhánkba, a hajunkba és a terasz díszítésébe, mint nem is olyan régen.
          - Azt hiszem az az eső nem fog elkerülni minket. Tudod majd értesíteni a szüleidet valahogy?
          Telefonom nincs, de ha más megoldás nincs, akkor átmegyünk a szomszéd nénihez. Majd lekenyerezem valahogy. Kiveszem a tárolóból a pokrócokat, és leteszek egyet az ölébe, egy másikat pedig magamhoz veszek. Ez még nem olyan vészes idő, hogy be kelljen menni, de az egyre növekvő sötétség miatt, már számítani kell, hogy szükség lesz rájuk. Felállok és bekapcsolom a rádiót, hogy halkan szóljon a háttérben, amíg beszélgetünk.
          - Szólj, ha éhes vagy, akkor összeüthetek valamit.
          Elveszek a tekintetében, nem tehetek róla. Megigéztek, a mosolyával együtt rabul ejtettek, és már nem engednek.
          - Tényleg boszorkány vagy, igaz? Küldtél rám valamilyen különleges bűbájt, és ennek köszönhetően nem égtél el a templomban sem. – Elnevetem magam, és gyorsan hozzáteszem. – Csak abból gondolom, hogy még senkinek sem sikerült ilyen közel kerülnie hozzám, ilyen rövid idő alatt, csak neked. És jól érzem magam melletted, ne aggódj, nem foglak sohasem elhagyni azért, mert esetleg rád unok. Az egyébként sem az én stílusom.

          - Hát, igen. Se London, se Párizs és még ez a kis falu sem volt olyan nyugodt, mint a lakásom, jelenleg. Perth azért a maga tempójában igen is tud nyüzsgő lenni.  – Kicsit elgondolkodom, mivel elég sok helyen éltem, és nem minden hagyott maradandóan jó élményt. – Erdőben nem éltem, de tengerparton igen. De csak pár hónapig, mikor egy étteremben dolgoztam szakácsként.
          A hotel maga bungallós szálloda volt, mint egy kempingben. Az egyik bungallóban laktam és voltam egyszerre a személyzet része valamint a szálloda vendége. Előfordult néhányszor, hogy így oldottam meg a pénz kérdést, és egyszer sem bántam meg. Mindig jó dolgok sültek ki belőle, még akkor is, ha az ismertségeim többsége csak felületes volt, és abban a pillanatban véget is értek, ahogy elhagytam a szállodát.
         - A rossz nem kifejezés, de ebbe már ne menjünk bele. Egyébként nem Skócia a legrosszabb, hidd el. Van Walesnek sokkal rosszabb része, mint ez itt, vagy bármi más a környéken.  – Elgondolkodok kicsit Párizs és Perth kapcsolatán, de arra jutok, hogy hülyeség ilyenen törni a fejem.  – Perth szerintem sokkal befogadóbb, még akkor is, ha pörögsz. Csak meg kell találni a megfelelő pillanatot, mikor idejössz látogatóba. Én például most pont olyannak látom, mint mikor először motoroztam erre.
          Nem gondoltam, hogy újra és újra képes vagyok beleszeretni ebbe a városba, bár van egy másik hely, ahol le tudnám élni az életem, egyelőre az nem lehetséges.
          - Szóval, azt gondolod, hogy túl nyugis természet vagyok?
          Lehetséges, elvégre nem látott még mondjuk harc közben, de nem is kell. Addig jó, amíg kimarad a varázsvilág dolgaiból. Tényleg, mi lenne, ha megkérdezném, hogy nem tapasztalt-e mostanában valami furcsaságot? Nem hiszem, hogy volt olyan része az országnak, ami kimaradt ebből a háborúból, akár mugli akár varázsló. Nem, mégsem. Nem annyira jó ötlet.
          - Talány? Miért vagyok talány?
          Őszintén nem értem, hiszen mindent elmondtam eddig magamról, amit lehetett. Nem fogom letámadni azzal, hogy megöltem néhány embert, és mellesleg varázsló vagyok. Főleg a jó értelemben nem értem miért lennék talány. Azt hiszem, ezt a választ az ő és az én múltamban egyaránt keresnünk kell, különben nem használnánk olyan jelzőket, mint a hihetetlen.
          - Csodálkozol? Nekem akkor… Várj, te már akkor a barátodnak tartottál?  - Nekem sohasem ment ennyire könnyen a barátkozás. – Persze, hogy „megszeppentem”, alig ismertük egymást egy… nem, két órája. Még mindig idegen vagyok lényegében, hiszen alig tudsz rólam valamit, nemhogy akkor ott.
          Felhúzom a szemöldököm, és a kérdéses órára nézek. Hogy mondhatnám el neki, hogy elloptam a nagybátyja egyik óráját? És hogy nem az az egyetlen dolog, ami így került a lakásomba? Sohasem féltem attól, hogyha valamit akarok, akkor megszerezzem magamnak. Már gyerekként elvettem azt, ami megtetszett, és erről azóta se sikerült leszoknom. Hagyom még lebegtetni a kérdést, talán tovalibben a szélben, bár a mély hallgatást talán helyeslésnek veszi, ha most elkezdeném tagadni, akkor a hevesség miatt csak még gyanúsabb lennék.
          - Ha akarod, akkor átmehetsz a szomszéd nénihez is telefonálni, vagy lekísérlek a telefonfülkéhez, de nem muszáj most azonnal.
          Amit azzal is bizonyítok, hogy már elő is készítettem a takarót és odaadtam neki. Nem ülök messze tőle, mintha attól félnék, hogy elmegy, és soha nem jön vissza. Kicsit felhúzom a szemöldököm, de aztán elnevetem magam.
          - Jól van, ha nem, akkor nem. De ha van valami, akkor szólj csak. Vagy félsz tőle, hogy megmérgezem, elcsábítalak és beállunk együtt egy motoros bandába és lányanya leszel?
          Közelebb ülök hozzá és odanyújtom a kezem. Figyelem, ahogy játszik az ujjaimmal, aztán ahogy összekulcsolja az enyéimmel az övét, és ez egy olyan szívdobbanást okoz nekem, amit egész életemben meg akartam tapasztalni, ugyanakkor el is vesz tőlem mindent, hiszen nem lehetünk együtt. Még nem, most nem, és hogy ez ne legyen olyan könnyű, tudom egy teljes világ választ el minket hamarosan, olyan határokkal, amit se te, se én nem fogok tudni átlépni.
          - Köszönöm ezeket az édes szavakat. Azt hiszem, igazad van, a család részében nem fogunk egyet érteni. Engem sohasem fogadtak el annak, ami vagyok, ez neked sikerült először. Ezek alapján, te vagy az igazi családom.
          Gretát leszámítva, aki próbált úgy tekinteni rám, mint a saját fiára, de ezt Miller nem mindig engedte meg neki, a titokban lezajlott beszélgetések, a sunyiban odaadott ajándékok pedig nem keltették bennem ugyanazt az érzést, mint mikor nyíltan kaptam valamit. Úgy maradok, ameddig kell, bár biztos vagyok benne, hogy a félhomálynál van más, jobb fényviszony is. Legalább egy kis mosollyal javítani próbálok a dolgon. Azért kíváncsi lennék, hogy most miként lát. Láttam azokat a képeket, még mindig nála vannak, pedig úgy volt már Párizsban megkapom őket.
          Nyitom a szám, mondanám, hogy ’Szívesen.’, de a torkomra forr a szó. Nem üthetem el egy poénnal, ismerem Mimit, ő nem viccelne ilyennel, és elég határozottan állítja, hogy nem majd egyszer, hanem talán a közeljövőben.
          - Mimi… - magamhoz húzom, és átölelem, de nem tudom mit kéne mondanom.  – Nem fogsz meghalni, ott leszek, hogy megvédjelek, akárhol is leszel.
          Miért érezhet így egy ilyen fiatal lány? Mit rejtegethet még a mosolya mögött? Hogy tudnám megnyugtatni? Nem tarthatok magamban ennyi kérdést.
          - Miért gondolod ezt?
          Pedig olyan jól indult ez az este, most mégis kicsit úgy érzem, mintha el lett volna rontva, pedig nem, csak más irányt vett a hangulata.
          - Mimi, ígérj meg nekem valamit, kérlek. Ha a legkisebb gond is van, azonnal szólsz nekem, rendben? Többre vagyok képes, mint hinnéd, meg tudlak menteni, akármi is az, ami bántani akar.
          Lényegében nem mondtam el neki, hogy varázsló vagyok, de valahol mégis, csak nagyon-nagyon rejtélyes módon. Ha kell a világ végére is elmotorozok vele, csak ne kelljen a haláltól félnie ilyen fiatalon. Ez az egyetlen dolog, amit én nem tapasztaltam meg soha, szerencsére, és nem akarom, hogy neki meg kelljen. Ígérd meg, kérlek.

          Mikor azt gondoltam, hogy a találkozásunk sorsszerű ezen a napon, akkor biztos voltam benne, hogy egy ugyanolyan érdekes napot töltünk majd együtt, mint Párizsban vagy Londonban. Vagy bármikor, mikor Leonnál készítettük elő a bált. Most úgy gondolom, hogy kicsit más fordulatot vett ez az egész dolog, és bár jó lehet még, nem abban a formában, ahogy elképzeltem. És azt is hozzá kell tennem, hogy nem feltétlenül csak a jó dolgok tartoznak egy barátsághoz. Néha az az érzésem, hogy mi pedig már többek vagyunk barátoknál.
          - Nem érdekelt soha, hogy mit gondolnak rólam, a kapcsolataimról. Hogy mások mit gondolnak a veled lévő kapcsolatomról, az szintén közéjük tartozik. Én jól érzem magam veled, és a sors is azt akarja, hogy egymás mellett legyünk, elvégre máskülönben nem hozott volna ma össze minket.
          És vajon tényleg így akarja a sors? Vagy mint eddigi életem során párszor, csak elhúzza a mézesmadzagot, hogy aztán a mélybe taszítson. Különös a sors fura fintora, hogy ezt pont egy olyan valakivel játssza el, akinek a rokonságában már volt egy ilyen esetem. Sohasem fogok megszabadulni már ettől a bélyegtől? Vagy ez csak elfed valami nagyobbat, valami rosszabbat, amiről tudom, nem akarom sohasem, hogy kiderüljön. És nem a közelmúlt eseményeire gondolok, az csak a folytatása valaminek, ami már születésemkor elkezdődött.
          - Úgy érzed, hogy kellene? – Tudom, nem szép dolog kérdésre kérdéssel válaszolni, de ha rájön a válaszra azok alapján, amit eddig átéltünk, akkor tudja, hogy nem. - Azt hiszem, neki és a szüleinek az lenne az igazi szabadság, még akkor is, ha ők már megtapasztalták a korlátokat. Bár, egy baba motoros bőrdzsekiben nem éppen az a kép, amit el tudok képzelni, vagány kissrác lehetne, ha létezne. Egyébként pedig már megmondtam, nincs semmi, ami miatt félnék tőled. Még ha boszorkány is vagy, még ha te okozod majd a vesztem, az sem érdekel.
          A család akár vérszerinti, akár nem, eddig nem nagyon engedhettem meg magamnak, hogy kiejtsem bárkivel kapcsolatban ezt a szót. Mimi, tudod, hogy te vagy az első ilyen? Család, és te most pont arról beszélsz, amit szeretnék elérni, rögtön utána arról, hogy miután már sikerült is elérnem, most el fogom veszíteni. Mi ez, ha nem kegyetlenség? És remélem ezek után nem várja el senki tőlem, még te sem, hogy ne küzdjek azért, ami fontos.
          - Ha kell igen. Valahogy megtanulok, vagy repülök, vagy csak felpattanok a csodamotoromra és azonnal ott termek. – Vajon tudod, hogy egyszerre adtad meg nekem most a mennyországot és taszítottál a pokolba? - Nem azért mondtam, hogy azt hidd, mindenképpen meg foglak tudni menteni, de megteszek majd mindent ennek érdekében, még akkor is, ha saját magadtól kell megmentselek. Azt szeretném, ha tudnád, nem vagy egyedül, akárkivel is kell szembenézned. – Csak ne mondj többet, mert jelenleg minden szavad egy késdöfés a szívembe, de a te érdekedben ezt most eltitkolom előled, mert tudom, hogy ez még jobban fájna. - Nem tudom, az ismerőseid, a családod, a barátaid hogyan fognak emlékezni rád, de én úgy, ahogy megismertelek, de csak majd kétszáz év múlva, mikor már mind a ketten olyan öregek leszünk, hogy a legtöbb, amit fel tudunk emelni az a sétapálcánk.
          A kezei nyomán lehunyom a szemem, érzem az egyre hűvösebb levegőt, érzem ajkának forróságát, és érzem testének melegét. Örökre megjegyzem ezt a pillanatot, örökre magaménak akarom tudni ezeket a perceket, és elűzni azokat a gondolatokat, amik bemocskolják most a csodálatos pillanatokat. De vajon azok most a jó vagy a rossz gondolatok, hiszen a halál ugyanúgy életünk része, és az egyetlen, ami igazán szomorúvá teszi ezt a pillanatot az az, hogy egy ilyen fiatal lány ajkai hagyják távozni ezeket a szavakat. Megtisztelő, hogy elmondod? Mindenképpen, ugyanakkor félek is. Most először érzem azt, hogy valójában mennyire félek attól, hogyha kilépsz az ajtón, ha visszaviszlek Skellingtonba, akkor soha többé nem találkozunk.
          - Ezekre nem akarok emlékezni, amíg újra azt nem mondod, hogy biztonságban vagy. Nem tudnám így kiemelni az emlékeket, és nem is akarnám.
          Összezárom a tenyerem benne a gyűrűvel. Miért adod ezt is a nyaklánc mellé. Ennyire biztos vagy benne, hogy vége lesz mindennek rövid időn belül? Némaság telepedik rám, nem tudom, mit mondhatnék neked, amitől megnyugodhatnál, miközben saját magamban harcolok. Ha most a mellkasomra hajtanád a fejed, hallanád, ahogy a szívem ki akar szakadni a helyéről olyan nagyon dobog. Tudom, hogy ez nem végleges, de akkor is búcsú, és az ilyen fajta búcsúk sohasem voltak értelmetlenek. Talán az ő megnyugtatására, talán a sajátoméra mondom a következő szavakat, talán csak mert muszáj kimondanom.
          - Ha a rendőrök nem érnek semmit, akkor én elintézem neked.
          Nem mondok többet, nincs rá szükség. Meg vannak a kapcsolataim, amivel megtalálhatom azt a muglit, és sohasem derülne ki, hogy mi történt. Leander után nem érzem úgy, hogy nehezemre esne megölni azt az illetőt, aki el akar venni tőlem valaki, aki fontos számomra. Fura, hogy néhány nappal ezelőtt még olyan bűntudat gyötört, amit nehezen tudtam, és talán teljesen nem is sikerült feldolgoznom, és most itt ülök a teraszon, hallgatom az eső kopogását, a távoli mennydörgést és újra arra az útra akarok lépni. Igen, képes lennék rá, mivel csak egy cél vezényel: Megvédeni téged, akit szeretek.

          Ezentúl mindig ez lesz? Ha ő és én találkozunk az időjárásnak előre kell jeleznie, ha valami rossz dolog történik? Az időjárás kimondja azokat az érzéseket is, amiket mi nem tudunk? El fogja érni azt, hogy az eső jelentse majd a ki nem hullott könnyeinket, a mennydörgés a haragunkat és a villámok azokat az ötleteket, amiket nem fogunk ugyan megbánni, de jobb lenne nem híresztelni őket. Vajon valaki, aki megtanult olvasni a jelekből, az most sikítva rohanna el a közelünkből, vagy végignézné, ahogy a teraszon ülő párosunk szép lassan odalép annak a bizonyos sziklának a szélére, ami alól az óceán már kimosott mindent, ahogy azzal együtt belezuhanunk a végtelen kékségbe, elnyelve a habok által örök megváltásban reménykedve. Nem tudom, ezt csak ő tudná megmondani, de egy biztos, jelenleg ott állok annak a sziklának a szélén, és nem tudom, mikor jön el az a pillanat, amikor a szikla elkezd zuhanni alattam és ránt magával a mélybe.
          - Félni valamitől, amit nem látsz, egyáltalán nem rossz. Sohasem tudhatod, hogy mi bújik meg a hátad mögött, mi az, ami a sötétben rejtőzik. Talán egy szörny az ágy alatt, talán csak egy ijedt kislány.
          Vagy éppen egy kisfiú. Hány éjszakát rettegtem végig még nagyon kicsi gyerekként mikor már csak apu és én voltunk otthon a tanítási idő alatt, hogy talán majd kidob otthonról. Holott mindig is arra vágytam valahol, mert akkor legalább elértem volna a szabadság azon fajtáját, amit a család vett el tőlem akaratom ellenére.
         - Ha kérhetlek, ne akarj meggyőzni valamiről, amiről nem akarom, hogy meggyőz. Tudom mit jelent, és nem fogom feladni az utolsó utáni percig. Nem… Nem lehet más vége a dolognak, csak az, hogy túléled – sóhajtok egyet, nem akarom… már úgyis tudja, vagy legalább sejti, hogy mennyit is jelent nekem. - Ne sajnáld, örülök neki, hogy elmondtad, így legalább fel tudok készülni rá.
          Felkészülni? Hogy tudnék felkészülni arra, hogy meghal? Sehogy. Arra tudok felkészülni, hogy mindenféle védőbűbájjal ellássam a tudta nélkül. Ki kell derítenem melyik iskolába jár, hogy melyik a szobája. Mindent meg kell tudnom róla, bármilyen áron. Nem, mit művelek? Ez már… Ez már azért túlzás. Kit is akarok védeni valójában? Őt vagy saját magamat?
          - Úgy értem, ahogy érteni akarod. Ha arra kérsz, hogy öljem meg, akkor megteszem. Ha csak arra kérsz, hogy tüntessem el örökre, akkor azt teszem meg.
          Súlyos szavak, tudom, de a téma sem éppen az, amit két normális felnőtt egy kávé mellett beszél meg egy normális délutánon. Elbambulok, a gondolataim beszippantanak. Vajon el kéne mondanom neki, hogy mit is tettem mostanában? Vajon nem utálna meg azonnal? Kicsit hátradöntöm a fejem, de azonnal a falnak ütközik. Koppan is egy kicsit, de nem akkorát, mint az esőcseppek némelyike a korláton. Valamiért kijózanít a közelsége és nem megőrjít. Talán a téma vagy talán azért, mert túlságosan is elvesztem abban a nyugalomban, amit ennek ellenére árasztott magából, és amiről azt hittem ma, hogy lehetséges, miközben tudom, hogy nem lesz az.
          - Azt…
          Nem mondhatom el neki, hogy már megöltem valakit. Bár, ha attól azt hinni, hogy nem ő a legrosszabb az életben, akivel találkoztam, hanem saját magam, akkor talán megérné. Többször is mély sóhajt veszek, hogy belefogjak a történet elmesélésébe, hogy biztosítsam róla, ha ő nem is élné túl mégsem, lesz, aki megbosszulja. Elvégre abban nagyon jó vagyok. Igen, utólag cselekvésben nagyon jó vagyok, de most előre kéne. Olyan közel jön, amennyire csak tud. Biztos vagyok benne, hogy most a szemeimen keresztül belelát a legmélyebben elrejtett titkaimba. Rá fog jönni, hogy Leoné volt az óra, hogy már öltem, hogy milyen szörnyű ember vagyok valójában.
          Aztán megváltozik a légkör. Te változtatod meg azzal, hogy olyan közel jössz hozzám, amennyire még sohasem. Hogy érzem, szükséged van az erőmre, még akkor is, ha nem úgy, ahogy először gondoltam. Ha ez kell, akkor erős leszek, olyan erős, ami el tudja viselni azt is, amit te már nem.
          - Nem leszel ő. Sokkal jobb vagy nála. – Megsimogatom a haját, ahogy elhelyezkedett rajtam, nem is nagyon tudnék mást. - Megmondtam, hogy nem félek tőled. Még akkor is ott leszek veled, ha csak egy kicsit is elkezdenél hasonlítani rá. Most pedig csitt, itt vagyok, és tudom, hogy nem lesz semmi baj.
          Lassan ringani kezdek, miközben a vihar kint tombol. Remélem meg tudom nyugtatni vele egy kicsit, de ha mégsem, akkor bebizonyítom bárhogy, hogy holmi rokonok nem állhatnak közénk, az életének és boldogságának az útjába. Újra megsimogatom a haját, miközben másik kezemmel magamhoz ölelem a takarón keresztül. Nem mintha attól félnék, hogy kiesik az ölemből, de csak úgy ölelés és minden más nélkül elég személytelennek tűnhet a dolog.
          - Mimi… – suttogok csak talán elaludt már, amit viszont cáfol a pólóm egy egyre nedvesebb foltban. - Akárhogy is alakul a jövőnk, akármit is sodor elénk a sors, ez a ház, ez az ajtó és ez a szív mindig nyitva fog állni a számodra, mindig készen arra, hogy ha szükséged van rá, akkor meghúzódj itt, biztonságot és menedéket lelj.
          Nem vagyok szent, tudom, hogy tisztában van vele, de nem most van itt az ideje, hogy beszámoljak neki a kis piszkos ügyeimről. Talán egyszer, ha már sokkal szebb és sokkal jobb lesz, ha már nem egy viharos éjszaka következik az életünkben. Hogy lássa, mennyire bízom benne, és hogy tudja, nem csak üres szavakat ejtek ki a számon, oda fogom adni majd neki a lakáskulcsom egy másolatát. De nem most, majd talán reggel, még indulás előtt. Megnézem a kezemben lévő gyűrűt, amit biztos vagyok benne, hogy az őz mellé fog kerülni. Ringok tovább, lassan, megnyugtatóan.

          Engedd csak ki, hagyd, hogy a síráson keresztül távozzon belőled az a sok felgyülemlett érzés, aminek eddig nem engedhettél utat. Lassan ringatózok továbbra is, míg vagy le nem esünk a fotelból, vagy meg nem nyugszik mindenki. Leginkább ő.
          - Rendben, akkor nem teszem meg. Egyébként sem tudnám, mert nem árultál el róla semmit. Úgy pedig valljuk be, hogy nehezen menne bármi is.
          Valahonnan a szék mellől előveszek egy zsebkendőt, és átnyújtom. Ezt se tudom honnan került ide, de itt van. Ha tudnád, hogy ennek a pillanatnak most sokkal jobban örülök, mint bárminek, amit eddig kettesben átéltünk. Mondtam már, hogy hihetetlennek tartalak, valakinek, aki kibír engem, és most látlak angyalként sírni. Most már tudom, hogy egy angyalnak is szüksége lehet rám, még akkor is, ha csak egy ilyen kis dologban. Persze, ha most ezt hallottad volna, akkor azt mondanád, hogy ez nem is olyan kis dolog. Azért örülök neki, hogy ha esetleg az előbb elmondtam volna, hogy már megöltem valakit, vagy valakiket, akkor sem változna rólam a véleményed.
          - Az óra?
          Akarva, akaratlanul is arra nézek. Ennyire egyértelmű lenne? Persze, annak aki látta már ott az órát, biztos feltűnő. Nem hiszem, hogy az országban lenne még egy ilyen. Plusz a lopás azért nem teljesen összehasonlítható a gyilkossággal.
          - Nem félsz, hogy Leonnak igaza van, és ennek az egyik jele az óra?
          Még szerencse, hogy nincs rajta smink. Most nem csak a sírás miatt tűnne el, hanem a törölgetés miatt is. Visszahúzom magamhoz és adok a feje tetejére egy puszit. Meg tudnám szokni ezt, ha minden nap tudnánk csinálni. Igazából eddig nem is éreztem, csak most itt a teraszomon fekve, hogy szükségem lenne egy állandó pontra az életemben, ami nem a lakásom. Valakire lenne szükségem, akihez hazatérhetek, és nem lenne olyan hideg és üres a lakás. Nem kéne olyan tárgyakkal pótolnom ezt az ürességet, mint az óra is.
          - Nem, természetesen nem beszélünk róla Leonnak. Semmiről se. Egyébként pedig nem hiszem, hogy halott lennél, csupán másként élnél meg dolgokat. Hiányozna a tánc az esőben, Greg képregénye Mr. Alkoholról. Nem lennél halott lelkileg, találnál más élményeket, amik pótolhatják azt, amit én adok neked.
          Biztos vagyok benne, hogy így lenne, ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy azok a másik élmények talán nem jelentenének annyit vagy mást jelentenének, és akkor máris nem ugyanaz a lány került volna Leon elé, mint így. Vajon akkor mit tett volna? Már attól önmagában jó kedvem lesz a gyászos beszélgetés után, hogy látlak téged mosolyogni. Az pedig külön pikáns, hogy te teszel róla, hogy nekem jó kedvem legyen.
          Igyekszem nem úgy közeledni hozzád, ahogy most ebben a pillanatban akarnék, ahogy a testem ritmusa diktálná. Pedig a homlokod az enyémen, és ahogy leérünk a plédre, leginkább más testhelyzetet szoktam felvenni, nem ezt a sátorozósat. Ahogy elérkezik az idő a teraszon lévő villanysor felkapcsolódik, így még inkább hangulatot adva ennek a helyzetnek. Lehúzom magunk után a takarót, és betakarlak vele. Vagy csak egy ürügyet kerestem vele, hogy letörölhessem még azt a néhány cseppet a szempilládról?
          - Mosolyogj még, az sokkal jobban áll, mint ez a komor tekintet.
          Nem mintha lehet ilyet kérni vagy elvárni varázsütésre. Emberek vagyunk, nem gépek és robotok. Még akkor is, ha most azt gondolom, ez nem helyes, visszagondolva talán azt fogom gondolni, hogy ez volt a helyes. Bármilyen apró mozdulat lehet jelentős, és én minden apró mozdulatot szeretnék megragadni annak érdekében, hogy ne bánjak meg semmit az életben. Úgy teszek, ahogy kér, de elmosolyodva szólalok meg, még a mese kezdete előtt.
          - Biztos vagy benne? Mi lesz, ha elalszom?
          A mese túlságosan is ismerős nekem, de nem szólok. Miért ne lehet, hogy hallotta valahol. Miért ne lehetne, hogy a mugliknál is vannak a varázslókéhoz hasonló mesék? Elmosolyodom, mikor ahhoz a részhez ér, hogy pálcát készítenek a fából. Meg kell kérdeznem valakitől, hogy ez a mese szerepel-e a muglik repertoárában. Bár, ha nem szerepelne, akkor nem tudom, honnan ismerné máshonnan. Hacsak nem Leon mesélte el neki.
          - Honnan ismered ezt a mesét?
          Érzem, a meleg kezed az arcomon. Lehúzom egy pillanatra, és megcsókolom a tenyered, majd visszatolom. Bár a fejünk kicsit eltávolodott egymástól, magamhoz húzlak, hogy közelebb tudjam magamhoz, és az egyre hűvösebb időben ne fázz annyira. Igen, lehet, hogy a vihar elvonult a hangjai már csak távolról jutnak el hozzánk, de az eső még kopog, és itt hagyta a hideget is maga után.
          - Gondolod, hogy lesz majd olyan nap, amikor egész nap jó idő lesz, vagy mi már teljes egészében meg vagyunk átkozva?
          Lényegében ez már egy olyan kérdés, amire nem is várok valódi választ. Érzem, ahogy az ölelésétől megnyugszom. A légzésem is egyre inkább normalizálódik, és lassul, ahogy testem felveszi azt a nyugalmi pozíciót, amit alváskor szoktam. Nem, még nem lehet, még ébren akarok lenni mellette, látni a szemeit, látni, hogy jól van. Nem akarok attól félni, hogy mire reggel felébredek, már nem lesz itt velem. Elmondanám neki, de már nem tudom, csak még szorosabbra ölelem magamhoz, a homlokom úgy helyezem, hogy hozzáérjen az övéhez. Legalábbis remélem, hogy az övéhez ér hozzá.
          - Jó éjszakát, Mimi!
          Csak valami dörmögésféle hagyja el a szám, nem is vagyok benne biztos, hogy hallja vagy érti. Holnap reggel találkozunk, és holnapután is, és aztán, és a halálunk pillanatáig mindig. Mindig ott leszek, hiszen már van valami, ami örökre összeköt minket. Kezem már görcsben van, ahogy fogom a gyűrűt, amit odaadtál, ami mindig velem lesz.