Roxfort RPG

Olyan lendülettel vágom le az átkozott ébresztőt a helyéről, amilyet a koreográfusom olykor hangos tirádák közepette szokott hiányolni belőlem - legközelebb beizzítom, álljon már itt felettem, amíg alszom, és mindjárt láthatja, hogy megy ez nekem hibátlanul, csak kell a motiváció. Amúgy is, több értelmét látom ennek, még ha frászt is hozok a lakótársaimra, mint a harmincharmadik piruettnek... az ember azt hinné, ha mindent úgy csinál, ahogy kérik, nem kell visszamennie a balettbe ugrálni...!
- PARDONEZZ-MOI! - üvöltöm át a hamarosan érkező lelkesedést a zajongásom miatt. Azért ilyen kora reggel legalább az megnyugtat, hogy a jelenlévők fele beszéli az anyanyelvem, amin állítólag részegen motyogni is szoktam... páran úgy találják, franciául káromkodni olyan, mint selymet hányni, de én inkább sehogy nem szeretnék ebbe belegondolni, főleg nem aközben, hogy tökéletes késésben fél lábbal egyensúlyozom a fogmosás és a pirítós között. Egészségtelen felállás, és nem is valami jó párosítás a mentol és a kenyér. Úgy érzem magam közben, mintha a Nyomorultakban statisztálnék, legalább annyira elegáns is vagyok, ahogy elhagyom a tett helyszínét. Mikor belefutok az utcán állomásozó turistákba, biztos, hogy nekik sem az jut eszükbe rólam, hogy olyan gyanúsan hasonlítok Cosette-re. Én a mai napig nem értem azt a szerepet, már értem ezt úgy, hogy szerintem akkor sem tudok ártatlanul nézni, ha fizetnek érte, de azt mondják, a közönség szava szent, és még sosem dobáltak meg semmivel.

Futok, mint a nyúl, mint a szem a harisnyámon, mint a vér fog a karomon alá, mert beleakadok mindenbe, ami szembejön, nem kifogás az sem, hogy nem mozog: hogyne sietnék, megint késésben, megint lazán lobogtatva a kezemben a szövegkönyvem. Mikor vörösbe rándul előttem a lámpa, megállok, tompítok sarokkal, fájdalmasan felvisít az aszfalt, az orrom pedig a gépelt oldalakba bukik. Nem akarom itt kábítani magam azzal, hogy értem, mi van rajtuk, mert a leghalványabb kikerics fogalmam sincs, hogy mi a búbánatot próbálok kibetűzni, pedig azért beszélek pár nyelven, és hobbiból világokat teremtek a szó mindkét értelmében, de fogjuk rá, hogy nem nyílt ki még a kis csipám, ezért töretlen lelkesedéssel futok tovább, most már nyíltan szökellve a nép közepette.
- PARDONNEZ-MOI! - kiáltom el magam másodjára ma reggel, amikor a Színház előtt egy kis tömegbe ütközöm, ők nyilván szükségét érzik a bámészkodásnak, a cipőm sarka a kitörésnek, én meg a hatalmas, drámai gesztusokkal történő sikoltásnak. Megállunk, leáll a zene, cifrát káromkodom, aztán besuhanok a művészbejárón, arra gondolva, hogy tuti egyikük sem számít rá, hogy rég nem a szövegen agyalok, hanem azon, hogy vajon mit fogok mondani a két nagyon is határozottan morcos tudósnak délután arról, miért nem dokumentáltam a legutóbbi mérésemet az időnyerőkről. Rémlik, álltam a ketyere fölött, szorgosan jegyzeteltem, mint illedelmes, komoly felnőtthöz illik, de aztán égető szükségem lett egy kávéra, egy jó beszélgetésre, ilyesmik, gyarló emberi vágyak kielégítése tehát előrébb csúszott a fontossági listán, és mire visszatértem, a leghalványabb elképzelésem sem volt arról, hogy lett fióka a kísérletben résztvevő madár, akinek szerepe szerint előre kellett volna haladnia az időben. Ártatlan képpel, amit Cossete is megirigyelt volna, visszatettem a helyére, és úgy távoztam, ahogy a színész szokott, amikor lezuhant róla menet közben a hangosítás, vagy ha belebakizott a legnyilvánvalóbb szövegébe, és ez mindenki számára nyilvánvaló volt...

Állok az öltözőben, magamra rángatom a karaktercipőmet, kibogozom a hajam sövényét az arcomból, vágok néhány grimaszt, nyelvet nyújtok, aztán hangosan felnevetek, szöveget hátrahagyva szaladok tovább... Hogy tíz perccel és két kávéval később visszatérjek érte, mert igen érdekes megjegyzések érkeznének, ha enélkül toppannék be. A folyosón csattannak a pacsik, kacsintások, suhantamban még egy röpke csókra is futja az egyik öltöztető homlokára, aki erre fülig pirul, de integet nekem: jól indul a mai nap is, így megy ez itt. Ha boldog a személyzet, boldog leszel te is... Vagy nem. A Színházban nincsenek örök igazságok, furcsa és veszélyes üzem ez. Illene egyébként jobban kapkodnom a virgácsaimat, ma van az első olvasópróbám, ami mindennek a lelke és alapja, ennél fogva rém unalmas és lélekölő tevékenység. Meglett, felnőtt emberek ülnek, és olvasnak hangosan, aztán kiröhögik egymást, esetleg lapulnak a kis kétségeik miatt, mert a rendezőnek nem tetszik az impertinens arcunk. Kíváncsi vagyok, mi is vár rám, ma elméletileg még ráadásul a mű írója is megtisztel bennünket, ami ugyanúgy lehet katasztrófa és epifánia is.
Beesek a színpadra, már égnek a lámpák, én betáncolok, harsan a megszokott köszönésem.
- PARDONNEZ-MOI! - bevágódom két kolléga közé, kis meghajlást is produkálok, enyhítve a feszültséget - Rosa balról be! Mit játsszunk ma?
- Elkéstél, Lutece! - morog az egyik kedvenc rendezőm, Mr. Webber, aki pont úgy fest, mint aki nagy musicaleket írhatna meg, és mégis itt ragadt közöttünk, tehetségtelen kölykök között, ahogy mondja - Mi lenne az, ami képes kicsalni az ágyadból?! Hát még Mr. Forest kedvéért sem vagy hajlandó egyszer az utolsó utáni hetvenedik percben megjelenni?
- De hát csak egy kis kávé volt az, Mr. Webber... - pislogok rá fancsali képpel - És Mr. Forest...
A tekintetem lecsúszik a mi öreg barátunkról, egyenesen rá az új jövevényre. Persze, Mr. Forest, vagy az öcsémnél: Nat, a világhírű író, aki most mindannyiunkat újra megálmodik majd új köntösben. Jobban megnézem magamnak, közben a többiek között én is nyújtani kezdek, mert a színész olyan állatfaj, ami szereti kelteni magáról a látszatot, hogy szorgalmas és normális munkája van, aztán dehogyis, mert estéről-estére embereket bámul deszkákról.
- Te, figyelj... - suttogom vigyorogva a mellettem állónak - Ha jobban meggondolom...
- Lutece, ha most azt fogod mondani, hogy Mr. Forest kedvéért több mindenből is kibújnál a paplanon kívül, ma este ingyen játszol! - int felém a pálcájával Mr. Webber, de a szemében játékos fény villan, nem is igazán szigorú az öreg, csak szeret úgy tenni, mégis, a tekintély...
- Nyitott könyv vagyok, uram! - egyenesedem fel, és aztán felnevetek - "Egy kis tekintély mindezért megillet méltán, de szinte már sok ez a népszerűség..."
- És most ne dühöngjek soká, mert nekem az árt, erre célzol? Fránya kölyök, sicc a helyedre, aztán ne hozz rám szégyent! - csak én látom, de még kacsint is. Hát lehet ennél édesebbet látni így kora délelőtt? Viszonzom, de aztán a kíváncsi macskatekintetem már Mr. Forestet űzi tovább...

Kinek is volt az a nagyszerű ötlete, hogy színre vigyék az egyik darabját?
Ha nem ő maga lenne önmaga kiadója, most biztos nagyon mérges lenne egy furcsa idegeskedő, pocakosodó alakra. Aki izzadt homlokát törölgetve bizonygatná, mekkora szüksége is van mind Nathanielnek, mind a mágustársadalomnak erre a roppantmód szórakoztató kis darabra. És, hogy mindenki mennyire fogja szeretni. Továbbá, hogy mekkora bevételre lehet belőle számítani. Ó, és, hogy természetesen az előadóművészek egytől-egyig mind vér profik, ahogy a rendező is…

Csakhogy az ötlet Marieltől származik. És erre a gondolatra Nathaniel szíve is összeszorul néhány pillanatra. Hiszen a szeretett nő, már jó pár hónappal a háború előtt felvetette az ötletet, amit ő szinte azonnal vissza is utasított. Aztán jöttek az észérvek, majd a kérlelés, majd ismét az észérvek, aztán a lelki ráhatás…
A Minerva aranya volt Mariel kedvence minden könyv közül. Nathaniel sosem értette miért és valójában soha nem is kapott értelmes választ az erre vonatkozó kérdéseire.
De ez a darab most a nő emlékének készül. És erre figyelmeztette mind a producereket, mind a rendezőt, valamint az ilyen-olyan tervezőket is. Ők ennek megfelelően döntöttek a különböző szerepek leosztásról. A pénz nem gond, jelentette ki még az elején. De semmiképp sem akarja, hogy a darab végül nevetség tárgyává váljon…

Persze őt ez azért nem gátolja abban, hogy fulladásig röhögjön egy-egy nem túl jól sikerült ruhadarabon, díszletterven vagy valamelyik karakterre jelentkező színész baklövésén. Esetleg magán a rendezőn, ahogy kipirosodott arccal ordítja elképzeléseit. Minek?
De a sok befektetett munka és miegyéb… na, az meg nem gátolja abban, hogy ne ásítozzon gátlástalanul közszemlére téve manduláját, úgy negyed percenként az unalomtól már homályosan látva.
Neki tulajdonképpen miért is kell részt vennie ilyesmiken, hogy megbeszélés? Vagy olvasópróba? Jó a megbeszélést aláírja, de az olvasópróba? Néz kérdőn újdonsült asszisztensére, aki persze csak ugyanúgy kérdőn tekint vissza rá. Hiszen gondolatot olvasni ez sem tanult még meg, ugyanúgy ahogy az előző négy sem, ami vélhetőleg nem is baj...
Csak ő tudná már meg végre, hogy miért hagyják folyamatosan magára a közvetlen alkalmazottak. Sem nem akaratos, sem nem dühöngő őrült… oké, hogy kicsit szeszélyes… de nem teljesíthetetlenül… Sebaj, Majd most ez az új. Hogy is hívják? Á, igen: Amos. Meg kéne jegyeznie, ha már a bemutatkozásnál olyan szépen kinevette…

Aztán egyszer csak megjelenik egy üde színfolt a férfi unalmának szürkeségén.
Lutece… Ejti ki gondolataiban a nevet, miközben kissé előrébb is hajol, hogy jobban szemügyre vehesse az újonnan érkezőt. Ezelőtt mindig csak futólag találkozott egyik legjobb barátjának, Leonnak az ikernővérével. A lány jött ő ment vagy épp fordítva… Az élet ez eddig nem hozta úgy, hogy tüzetesebben is szemügyre vehesse. Bár a vonások persze meglepően egyeznek. Tipikus Lutece. Így messziről. De valahogy mégis merőben más. Ez a lány ezer színből áll és sok-sok fényből ragyog. Leon meg… áll talán valamiféle barnából, akad egy kis kék is talán, meg némi zöld… és az az élénkpiros, amit nagyon-nagyon ritkán mutat meg. Sajnos. Pedig az igazán pikáns ízt kölcsönöz a furcsa teremtés lényének. Nathanielnek hirtelen eszébe jut az a nap, és hogy akkor, abban a helyzetben mennyire hasonlatos is volt Leon ehhez a lányhoz.
A gondolatra elmosolyodik. De már rég nem a férfival töltött furcsa percek motoszkálnak agyában. A lány, nem is annyira rejtetten nem kimondott, mondatával talált vevőre a férfiban. Akinek szemeiben most már csintalan tűz pislákol, amit bizonyára Ms. Lutece is észrevehet, ha az íróra néz.
Hát épp ő sem utasítaná vissza, ha a lány kibújna ebből-abból…
- A kis késő fogja játszani Emma Moon-t , igaz? – Kérdezi a rendező felé fordulva ugyan, de azért az egészet a producereknek is címezve. Na, nem mintha, nem tudná pontosan kire is osztották a történet legfőbb női karakterének szerepét. És az eddig látott képek alapján nem is sejtette mennyire tökéletes a szereposztás ezen a téren. A színpadon állóban ugyanaz a pimasz pajkosság lapul, mint a könyv cselekményét nagyban előre gördítő, unatkozó kis örökösnőjében.
– Most tényleg mindenki el fogja olvasni a szövegkönyvbeli részét? – kérdezi felbátorodva már nem is annyira rendezőtől, producerektől, hanem úgy a teremben lévő mindenkitől. – Akkor, ha lehet, pörgessük fel a dolgot kicsit, különben nyugdíjba is innen megyünk! Az öregedés pedig se nekem, se nektek nem válik túlzottan előnyünkre…

Mint már emlegettem, a színész különös állatfaj, szeret úgy tenni, mint aki teljesen normális, pedig azért lássuk be, valahol mind magamutogató hasadt személyiségek vagyunk - nem mintha ez olyan rossz dolog lenne. Nathaniel Forest sem úgy néz ki, mint aki nagyon bánja, hogy ilyen vadak közé került, pedig azért látnia kellene ezt a nem túlzottan szolgálatkész társaságot, mondjuk, a Macskák sminkbeülése előtt és után. Most csak egy csapat zenére ugráló idióta vagyunk, akik fura cipőben feszítenek, és látszik rajtuk, hogy a legkevésbé sem akarnak dolgozni... Lehet, hogy mindkettő igaz? De ez a szép a színészekben: még magukkal is el tudják hitetni, hogy rendes, törvénytisztelő munkájuk van, mikor csak élvezik, ha bámulják őket...
Sosem értettem igazán, miért melegítünk be, ráadásul ilyen simogatós stílusban, ha egyszer utána úgyis olvasni fogunk - de most kivételesen örülök neki, hogy kiroppanthatom a cicás ízületeimet, mert van lehetőségem alaposan megfigyelni a jövevényt. Olyan magas, hogy azt már büntetni lehetne, már nem komolyan, csak sejtelmesen mosolyogva, úgy, hogy aztán édes legyen a büntetés is. Látom azt a csillogást a szemében, amiről Leon is mesélni szokott... Az a helyzet, hogy aki az öcsémet az ágyba tudja csábítani, az még nálam is nagyobb eredményekkel dicsekedhet, pedig két hete sikerült megjavítanom az egyik összetört időnyerőt...! Kérdés, hogy melyik a jobb az emberiség szempontjából, de ha a történelemkönyvek írói ismernék a józanabb Lutece örököst, biztos, hogy külön kötetet áldoznának az író áldásos tevékenységének. Sajnos, épp mikor rá akarnék mosolyogni, egy bökést érzek az oldalamon, és kénytelen vagyok észrevenni, hogy már csak én állok itt derékba törve, tenyérrel a deszkákon, mint egy hülyén megrajzolt u betű, a további kollégák meg vigyorognak. Vigyorgok már én is, mert miért kellene úgy tennem, mintha nem tetszene, amit látok...? Még ha ingyen is játszom ma.
- Igen, a látszat időnként csal, Lutece nem olyan borzasztó színésznő, mint ahogy leplezni próbálja itt nekem a parádés késés után a pimaszságát. - bólogat a kérdésre Mr. Webber, aztán úgy néz ránk, mint aki nem szeretné, ha csalódást okoznánk. Ez eleve lehetetlen, a színházban soha nem az történik, amit várnak: talán lezuhan a csillár, talán nem, de nem is ezen múlik a dolog varázslatos része.
- "A zene, az vagyok én!" - helyeselek, mire kapok még egy bökést oldalról - "Az agy előírhatja a törvényt a vérnek, de a forró vérmérséklet átugorja a hideg szabályt."
- Megint Shakespeare?! Ugye nem?! - hördül fel mellettem Electra Hart, és mind egyetértően morognak.
- Lutece, lesz olyan reggel... délelőtt, amikor nem zökkentesz ki mindenkit? - szól az inkább költői kérdés, de látom, Mr. Webber azért nem haragszik továbbra sem, két széket bűvöl elő magának és Nathanielnek. Miért csinálnak úgy, mintha az asszisztens láthatatlan lenne? Vajon az a szerencsétlen pára tudja, hogy élő díszlet lett ebben a komédiában? Nem is lehet olyan rossz egész nap állni a férfi mellett, és munkaköri kötelességként bámulni.
- Ha egyszer nem érnék rá, mert meg kell mentenem a világot a pusztulástól, és már nem lehet későbbre ütemezni, mert ugye tudja, hogy sosem hagynám ki az ilyen fergeteges olvasópróbákat...? - dobom le a nemesebbik felem a színpadra a többiek közé, hogy együtt keltsük egy csapat kisiskolás benyomását.
- Ha egyszer neked kell megmentened a világot a pusztulástól, nekünk már úgyis mindegy lesz. - szól a válasz, aztán rögtön az íróhoz is fordul, aki úgy számolom, tíz perccel ezelőtt feltett egy kérdést, ami itt nem évül el, csak konzerválódik. Mind olyanok vagyunk, mint akik agyfényesítőt reggeliznek, de ez megint csak a látszat: azért érdemes jól emlékezned a kulisszák között, hogy aztán kajánul kijavíthasd a kollégáidat.

- Mr. Forest, a színháznak vannak szabályai, még ha úgy is tűnik, hogy inkább vagyok porondmester vadállatok közé vetve, de ezt majd ön is meglátja. Róma sem egy nap alatt épült. - sóhajt fel a rendező, gondolom, máris megbánta, hogy beengedte közénk - Nos tehát, mint a kedves egybegyűltek tudják, a Minerva aranya elsősorban mugli közönségnek készül, de szeretnénk neki egy második változatot...
- Szeretne a hóhér! - morog a vállamra dőlve Electra, mire olyan látványosan horkanok fel, hogy azt már nem lehet udvarias köhögésnek álcázni, de nem is akarom.
- Ezúttal mi a megjegyzés tárgya, Lutece...?
- Csak kifejeztük afölötti mérhetetlen örömünket, hogy kétszer is lesz lehetőségünk elszórakoztatni Mr. Forestet az olvasópróba gyönyöreivel... - mert bizony két szövegkönyv az két próbát jelent. Nem sietek hozzátenni, hogy ez nem közvetlenül egymásután értendő, közbeékelődik egy áldásos ebédszünet, ami mindig úgy indul, hogy negyed óra, de ha lehet, fél óránál ne legyen több, és végül hatvan perccel később neki is ülünk cinkosul vigyorogva.
- Örülök, hogy örülsz, mert a próba után te fogod körbevezetni is Mr. Forestet a színházban. - koppint a fejemre a pálcájával - Ha már ilyen áldozatkésznek mutatkozol. Semmiképp ne hagyd ki az olyan ritkán látható különlegességeket sem, mint a hangpult és hasonlók.
Elfintorodom, mert egy pillanatra nem is tudom eldönteni, melyikünknek nagyobb büntetés ez - bár ő hazamehet utána, én este megint máglyára jutok, bár ezúttal legalább a franciák által, és az egyik kedvenc jelenetem is ebben a darabban szerepel: Shaw tuti nem gondolta, hogy egyszer valahol egy boszorkány élvezni fogja, ha forró alatta a helyzet.
Megjegyzést tenni ezúttal nem sok lehetőségem van, mert egyből kapjuk is az első szövegkönyvet, általános kínkeserv és szenvedés kezdődik meg, ami valahol egy ponton hangbemelegítésbe fut át, de azért nem törjük magunkat nagyon. Egy-két hallható mondóka, futótűzként terjedő röhögés, amikor valaki beleront a szövegbe, mert akárhogy csavarjuk is, nagy gyerekek vagyunk, akik azért kapnak pénzt, hogy teljesen őrültek, ki nem örülne ennek?
Maga az olvasópróba egy izgalmas intermezzótól eltekintve rendben és fájdalommentesen lezajlik. Gondolom, Mr. Forest frászt kapott, amikor az egyik lendületesebb karmozdulatnál sikerült elhajítanom a gondosan fűzött szövegemet, mire kitört az őskáosz, mert én átvetettem magam két termetes kolléga között, és ők is elejtették az elejthetnivalókat, és két pislogás múlva már úgy ugráltunk látszólag egymásra, mint akik végképp megunták a normális viselkedés unalmas láncait.
- Hülye egy színházi szokás ez... - néz fel a lámpákra Mr. Webber, míg mi keresgéljük a végtagjainkat egymásban - Tudja, Mr. Forest, mi itt olyan babonásak vagyunk, mint a vásári öregasszonyok. Ha valaki nem is az, itt biztosan azzá válik. Az egyik ilyen gyöngyszem, ha leejtjük a szöveget, azonnal rá kell lépni, különben elveszítjük a szerepet, de persze ha valaki megelőz minket, ő viheti azt. Rossznyelvek szerint Lutece ezért is olyan sikeres - gyorsabban és nagyobbat rúg, mint bárki más a teremben. Na de dologra! A szöveg nem olvassa fel saját magát!
- Nem is olyan rosszak azok a nyelvek! - húzom ki a lapjaimat a saját cipőm orra alól - Nagyot rúgni nagyon nemes erény, és felettébb hasznos is, ha az ember nagyot tud terpeszteni. Most mit röhögtök, baletton nem mindegy, hogy terpesztesz vagy meghalsz...
Egyetértő morgás megint - Mr. Forestnek trollnyi szerencséje van, hogy a koreográfussal nem ma találkozik, sikoltozva rohanna ki a kiképzőket megszégyenítő mester miatt, aki biztos megkérdezné tőle, hogy közeli rokonságban áll e óriásokkal.
Másfél, megfelelően gyors olvasás után Mr. Webber végre kienged minket, ahogy ő fogalmaz, pisiszünetre, a nép pedig már rohan is dohányozással egybekötött kávézás keretein belül siratni a szörnyű sorsát, elvégre kevés darabot játszunk két közönségnek, épp a lehető legtöbb hiba kiszűrése miatt. Én közben az asszisztens vállára támaszkodom lazán, mert tetszik a megszeppent tekintete. Hangsúlyoznám, a tekintete, nem ő.
- Ön is velünk tart? Csak mert félek, nincs ilyen kicsi golyóálló mellényünk. Tudom, nem ez a szakszerű megnevezése, de én mindig azt mondom, teljesen mindegy, hogy nevezzük, amíg megvéd a balesetektől... Tudja, a színház veszélyes üzem belülről. - Nathanielre pillantok, elvigyorodom, mert sejtem, ő érzékeli, mennyire halálosan komoly vagyok jelenleg - De ígérem, a testemmel is megvédem a gazd... főnökét, hát persze. Indulhatunk? Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel...

Kaján vigyorral vezeti tekintetét ide-oda az események közt, miközben próbálja befogadni a rengeteg információt, amit kap. Minek is? Ha csak a többiek közül kitűnő pimasz szépséget kéne figyelnie, akkor azt mondaná, megérte ez a nap. De a rendező iszonyatmód fárasztja. És ma már a producerek is lerótták a jópofi köreiket ő nála, szóval ez már így együttesen sok…
Asszisztensére néz. U-nat-ko-zom. Jelenti arcán a kifejezés, de önkéntelenül is felnevet, mikor rádöbben, hogy alkalmazottja már tökélyre fejlesztette a nyitott szemekkel, állva alvást, mint művészetet. Épphogy csak nem horkol hozzá… Rendben. Szóval meg kell kérnie kedves Amost, hogy vezesse be őt magát is a tudományába. Valamint megállapodást kell kötniük arról, mikor ki aludhat. Legalább kettőjükből az egyikük legyen mindig ébren, hogy ha lényeges információ hangzik el, vagy Lutece véletlenül kínosan szexuális pózba veti magát, ami amúgy meglehetősen gyakori, legyen aki figyelmezteti a másikat. A szőkeségből egy fél másodpercet is vétek kihagyni, úgy produkálja magát a színpadon, mint egy bordély madamja, miközben lányait próbálja kiközvetíteni.

Aztán egyszer csak… nem, nem lett vége a szenvedéseiknek… csak kapott egy széket a sejhaja alá. Amíg Amos természetesen nem. Az ilyen Webber féléktől ez egyáltalán nem meglepő eljárás, szóval Nat egy fejbiccentéssel jelzi asszisztensének, hogy ha akar kerítsen egy széket, vagy üljön le a földre vagy csináljon amit akar, de neki ne szobrozzon itt, mint valami tulajdontárgy, mert az rém frusztráló.
Aztán elmerül a színpad szépségének és kivitelezésének csodálatában. Ja… tökre érdeki… Miközben a rendező, majd a színészek szavai, lassan kezdenek átmenni valami távoli, tompa morajba. Ezt Nat igencsak megnyugtatónak találja. Főleg Ada egész napos ádáz cseveje és olykor-olykor előadott hisztériás drámái után.

Hirtelen a sivatagban találja magát, ahogy négy furán öltözött fickóval egy égő fát bámulnak. Ők az öt harcos. Mind más-más nép és szokás képviseletében érkeztek, hogy a világuk hercegnőjét megtalálják, kiszabadítsák és visszavigyék a királyi párhoz. Küldetésük titkát és fogadalmát rejtik az égő fa bizalmába. Ez az egyetlen hely,a hol a gonosz nem találhat rá. Ez az egyetlen, ahol a gonosz nem keresheti…

- Mr. Forest! – Lökik meg a vállát. S ő azonnal ébren mered a tettesre. – Szünet van! – Jelzi Amos, cseppet sem zavartan vagy szégyenlősen, a feletti örömében, hogy a nagy író zsenihez szólhat. Nem úgy, mint a többiek… - Lemaradt a csajszi rúgásáról vagy lapmegszerzéséről vagy milyéről… A lényeg, hogy Mr. Webber még el is magyarázta ezt miért is csinálták. De szerintem nem vette észre, hogy al…
- Mindegy. Nem érdekel. – Hadarja Nat csillogó szemekkel. – Meg van a következő könyvem sztorija! Mikor léphetünk le innen?
- Azt hittem azt maga tudja! – néz ártatlanul az alattvaló főnökére. De szemeiben nem az igazi megbánás, sokkal inkább huncut pajtásság bújik meg. Lehet, hogy Nat kapott végre egy értelmes embert maga mellé?
- Hát veled ki lettem segítve! – röhög fel, de látszik, hogy ebben nincs semmi szidalom.

Aztán felnevet az újonc megszeppent tekintetén, mikor a Lutece lány annak vállára támaszkodva végre odalibben közéjük.
- Nem kell komolyan venni Amos! Látod a szemében azt a csillanást! – Szavait asszisztenséhez intézi, de közben egy pillanatra se veszi le tekintetét a gyönyörűségről. – Abból láthatod, hogy hazudik. Hogy mindig hazudik. – Persze. Már nagyon is elképzelte milyen lehet a lány, amikor hazudik… édeset vagy épp kínzót, az mindegy is a lényeg, hogy füleibe suttogná, s közben fogaival érintené nyakát…
- A nevem ANSON! – jelenti be az asszisztens, azt, ami tulajdonképpen pont senkit sem érdekelt abban a pillanatban. Persze főnöke arcát elnézve tudta, hogy valószínűleg ennek az információnak most sem lesz foganatja. De azért megpróbálkozott vele. A fura zseniknél sosem lehet tudni alapon…
- Rendben Amos, te maradj és tartsd a frontot! – gonoszan felnevet – Hallottam ám. ANSON! – Kacsint, majd a lányra néz. – Nem félek, mert te majd megvédesz! Tudod, a testeddel. Szóval mutasd csak az utat e nagyszerű kéjbarlang közepébe! Tárd fel nekem minden kis titkát! – Nevetve indul meg találomra egy irányba – Azt hiszem eddig a rossz Lutece ikret ismertem. – Kezd valami csevej félébe. – Gyanúsan izgalmasabbnak tűnsz… Bár azért… neki is akadnak érdekes kis titkai…

- Persze… A színházról beszélgetünk... Mintha az érdekelhetne akár egy pillanatig is… - Ajkai leplezetlen kaján vigyorra húzódnak, miközben a lány karon ragadja, s magával húzza a sötétbe.

Nem igazán foglalkozik semmivel sem odabent. Mi olyan lehet egy vacak, ódon és rusnya épületben, ami leköthetné érdeklődését. Messze semmi. Hacsak nem maguk a személyek, akik belakják a helyet. Azokon belül is ez az egy, kiszemelt emberpéldány. Akinek Nat számára tökéletes kis sziluettje csábítón rajzolódik ki a félhomályban. Ugyan mégis mi másra akarna koncentrálni, mikor ennyi szépet sejthet maga előtt.
Pont mint a bátyja… A rózsa. Rózsa ez is, csak élénkebb és illatosabb. Sokkal izgatóbb…
Mintha a lány direkt az ő hergelésére kérdezné ezt. Érzi, ahogy a szíve egy nagyot pumpál ereibe. S mintha érezni vélné, ahogy a lány illata kitölti tüdejét. Megkívánta. Pont, ahogy ragadozó a zsákmányt, ahogy ember az ételt… És, csak azon agyal, mikor a lány vele szembe fordul, hogy vajon sejti-e már, vagy nagyon is jól tudja, hogy ez a tárlatvezetés a karjai közt fog bevégződni?

- Sosem fedjük fel minden titkunkat, hamar unalmassá válna… - Idézi egy huncut mosolyt varázsolva arcára a lány egy korábbi mondatát. Aztán kissé lejjebb hajol. Éppen csak, hogy kényelmesen a másik fülébe suttoghasson. – De, ha akarod… egyszer megmutathatom neked… - Mondja teljes komolysággal, s még egy szőke hajtinccsel is eljátszadozik, hogy aztán a lány füle mögé vezethesse. Aztán kiegyenesedik. Szenvtelenség mögé rejtve vágyait. Bár titkolni éppenséggel nem akarja, csak nagyon szolidan adni egy kis választási lehetőséget. Hogy itt és most vagy esetlegesen később és máshol rángathatja-e le a lányról azt a felsőt, ami jelen pillanatban túl sokat takar, az igaziból lényegtelen. A bátyja is vágytól kipirult arccal vetette magát lábai elé, hogy remegve érinthesse. Bár… a lányt leginkább csak magára rántaná, hallgatná és élvezné, ahogy nyög és sikolt. Ahogy érzi, hogy kitölti, ahogy érzi, hogy megszerezte.

- Első állomás: zsinórpadlás, vagy… Bla… Bla… Bla… - A férfi éppen ennyire figyel, mindarra, amit mondanak neki. Általában gyorsan kikapcsolja az értelmezési funkciót. Na, nem mintha ilyenkor nem kapcsolna ki eleve önkéntelenül. S mikor Rosa közelebb lép, már tényleg semmi másra nem tud gondolni, csak, hogy milyen lehet, ha ezek az ajkak csókolják. Ha mindenhol és mindenét csókolják. Persze érzi, hogy gondolataira immáron teste is reagál. S, ahogy arcát ismét a lányéhoz közelíti, kissé felsóhajt.
Nem engedi elmenni. Ennek a körtúrának itt és most van vége.
Erőteljesen rántja ölébe a lányt, majd valami falfelületet keresve ahhoz préseli vággyal teli testével. Csak markolja a lány combját, hogy ölében tarthassa. S közben ajkait egészen azokhoz a huncutmód csivitelő ajkakhoz közelíti. – Ha... Ha akarod Lutece, már most megmutathatom. De… veled talán nem leszek olyan kíméletes, mint a testvéreddel voltam… - Leheli forrón, s csak a lány válaszára vár, hogy végre mohó ajkai kielégülést kaphassanak. 

Hanyag vállal dől neki annak a falfelületnek, ahová az előbb az illatos kis rózsát préselte. Éppen, hogy fütyörészni nem kezd. Először. Aztán meg inkább mégiscsak, mikor ellöki magát a faltól és sétálva a lány után indul.

- Tudod… Nekem aztán nagyon mindegy, hogy itt és most, vagy később és máshol. – Nevet fel mondandója közben. – Egyszer úgyis megadod magad…
Nem. Egyelőre esze ágában sincs futni. Arra nagyon-nagyon nehezen vehető rá. Ez a hölgyemény pedig nem mutatott még eleget önmagából ahhoz, hogy érdemesnek találja rá, hogy rohangáljon utána.

Vagy mégis?

Egy pillanatra megtorpan. Még a füttyszó is abbamarad, ahogy felidéződik előtte az a kacér mosoly és az a tökéletes illat, ami egy pillanat alatt magával ragadja és összekuszálja gondolatait.

Talán mégiscsak futni kéne… Elvégre nem sok olyan nő van, aki a pillantásával leveszi a lábáról. Akiért megremegnek az izmai.
- Lutece… - Mondja ki a nevet, mint valami szitokszót. Hiszen a lányra irányuló gondolatok nyomán felidéződnek benne Leon vággyal teli hangjai és érintései.
De nem. Az halovány volt. Csak egy pasztellszín álom. Ez a Lutece azonban élénk, mint az indiai színfesztivál. S igazi ízt ígér.

Futni kezd hát. Nem gyorsan, de azért egy egyszerű tempót diktálva. Annyira nem találja sürgetőnek, hogy mint egy bepánikolt, kielégületlen férfiember csak kapkodjon a nő után. Bármilyen nő után. De azért annál mégiscsak fontosabb, hogy fütyörészve rá se hederítsen. Még szerencse, hogy bár nem valami gyakorlott és jó futó, lábai azért elég hosszúak ahhoz, hogy, ami a lánynak négy lépés az neki egy legyen. Kár, hogy teljességgel azt se tudja a színháznak épp melyik pontján van.
Eltévedt. És még, ha a sok unalmas producerhez vagy rémes rendezőhöz, vagy akármihez még vissza is talál… Abban nagyon erősen kételkedik, hogy a lányt megtalálná.
- Lutece! – Kiabálja a szitokszót immáron bele az ismeretlenbe. S talán, mint egy duzzogó kisfiú még le is ülne a porba, hogy hangot és látványt biztosítson elégedetlenségének. De nem teszi. És nem azért, mert férfiemberhez méltatlannak találná. Hanem, mert megérzi azt az illatot. Látni nem látja a lányt. De érzi. S csak kémleli a számára áthatolhatatlan ürességet, hátha felfedezi valahol azt a vadító szépséget, amellyel, mint egy véla, csak kecsegtet…

Lehet a Lutecekkel van valami… Mintha egész egyszerűen átkapcsolnák az agyát és már nem akar mást, csak magát az akarást. Lehet itt szó előadásról, színházról, más emberekről, akiknek az a napi feladata, hogy ő vele beszélgessenek…

Mind-mind dögunalmasak. És nagyon tud utálni mindent, ami unalmas, de még inkább tud utálni valakit, aki elszakítja annak a lehetőségétől, hogy az akarást felváltsa a kielégülésben rejlő felszabadulás. Márpedig itt megvolt mindennek az ígérete, ahogy már éppen magához húzná ismét egy csókra az édes illatú és pimaszhangú szépséget… Hogy aztán az ígéret éppen olyan könnyedén elszálljon, ahogy a szavak maguk is, ha nem vetik lapra őket. Mint egy gondolat, minek a szikrája gyorsan felvillan és el is hal azon nyomban, ahogy egy váratlan hang megszólít.

Nat megsemmisült sóhajjal húzódik el a lánytól, hogy aztán gyorsan még a bódító illat bűvköréből is kislisszanjon. Nehogy aztán végül inkább úgy döntsön, mit neki Anson haragja vagy esetleg leskelődése…
Nem. Mosolyodik el saját gondolatmenetén. A Lutecek ennél sokkal többet érnek. Ezt a lányt is leginkább egy selyemtakarón tudja elképzelni. Piroson… vagy aranyon. Egyik a haját, másik a bőrét keretezné olyan tökéletességgel, hogy annak a látványába is beleremegne… Ahogy a gondolatába is megteszi.

Felsóhajt, ahogy a lány, fülébe súg. De nem szól semmit. Ziháló levegővétele talán sokkal többet mond a kiejtett szavainál. Ott lesz. Ebben a lány biztos lehet. Ott lesz és elkényezteti. De a kényeztetésért, busás árat követel majd meg…