Roxfort RPG

Nem kellene itt lennem... nem is kell a gondolat végére érnem, anélkül is tudom: az, hogy a csizmám sarka most ezen a köves kis úton kopog, a lehető legrosszabb lap a játékos kézből az asztalra téve, mégsem akartam parancsolni magamnak, mikor szikraként pattant a fejemben a lehetőség ígérete. A des Pres kúria úgy magasodik előttem, ahogy a múlt sötét árnyai nyúlnak az ember után éjszakánként: megállíthatatlanul. Habár biztos vagyok benne, hogy óriási szerencse szükségeltetik ahhoz is, hogy itt találjam az érkezésem célját, haladok némán előre, néha magam mögé nézve, reménykedve benne, hogy nem most jut eszébe valakinek tisztáznia a gyanúját a háború után. A fülembe dobol a szívem, és habár nem vagyok ijedős, most azért bőven van okom tartani tőle, mi történik, ha bármelyikünket is kérdőre vonnak a köztünk lévő szálról...
Különös ismeretség a miénk, mondanám neked, bár ezt nélkülem is nagyon jól tudod - ahogy megismerkedtünk, úgy drámák szoktak kezdődni, tragédiák folytatódni, és nem nehéz megjósolni, hova szoktak kifutni... A halálfalók között ritka az efféle barátság, mert valahol mondhatjuk annak, még ha sokan kétségbe is vonnák a valódiságát. Eleinte minden olyan volt, mint korábban, anyám átka érkezett, én ültem szép nyugodtan, tűrve a bántalmazást, és akkor megjelentél te, és megállítottad. Továbbá elnézted nekem, hogy nem voltam épp a leghálásabb az eset után, eddigre sikerült mélységes bizalmatlanságot növesztenem páncélul mindenki ellen, aki csak egyszer is rám mosolygott.

Kopogtatok, aztán válasz hiányában be is lépek, átlépve kicsit ezzel a múlt ajtaján is.
Különös, igen, ez jó kifejezés ránk. Nem utálok túl sok dolgot, a lista tehát igen rövid lenne, de a halálfalók előkelő helyet vívtak ki maguknak rajta, és te mégis azok közé tartozol, akiket most ilyen kockázatok árán is megkeresek, mert tudni akarom, mi történt veled, merre jársz, és jól vagy e. Lehet, hogy ezzel aztán magamra vonom a következmények kellemetlenségeit, de mielőtt elmegyek északra, legalább egyszer dobni akartam a kockával, hátha ezúttal is hatos lesz...
- Roxana...? - szólalok meg hangosan először - Itt vagy valahol?
Kicsit nevetségesnek is érzem magam, elvégre ha nincs jelen, csak magamat fogom hallgatni még percekig, a kopogással egybekötött keresés közben. Valami mégis azt súgja, hogy előlem nem fogsz elbújni, az utolsó találkozásunk sikerült bármilyen viharosra is. Nincs okod félni tőlem, legalábbis remélem, hogy így gondolod, amikor kérdeztek, nem mondtam a nevedet, nem tudok hivatalosan semmit rólad. Ha akkor annak a szeme alatt sötét ökölnyomokat eltakarni próbáló gyereknek azt mondod, én leszek az, aki hallgatásával megpróbál megvédeni két halálfalót is, biztosan kinevet. Igen, nem meglepő, mindig is morbid volt a humorérzékem, ahogy voltál rá szíves felhívni a figyelmemet.
- Roxana, Minnie vagyok. Egyedül... - teszem még hozzá, ahogy elérek a földszinti nappaliig, és benézek a gazdagon díszített helyiségbe.
Különös találkozás volt a miénk - de nem különösebb, mint a mostani lesz.

Just close your eyes
The sun is going down
You'll be alright
No one can hurt you now
[/center]

Mégis mit lehet mondani valakinek, akiről sok mindent tudunk, és mégsem eleget, annál többet sejtünk, és talán túl sokat is? Tudom, milyen életet éltél, és még ha tisztában is vagyok vele, hogy ez mit jelentett, nem ítéllek el érte. Remélem, látod rajtam, habár a fogadtatás pont olyan, mint amilyennek lennie kell.
- És te hogy képzelted, hogy nem adsz életjelet magadról...? - a kérdés inkább költői, mint megválaszolandó. Jellemzőek voltak ránk ezek a pillanatnyi feszülő csendek, túl sok sötét árnyék játszott szerepet az életünkben ahhoz, hogy ne születhessenek ilyen másodpercek, ahol felmértük a másik felet, még akkor is, ha az szövetséges volt. Mondhatnám, Roxana, hogy ez neked szakmai ártalom, de te mit mondanál nekem, én miért nem tudok megbízni már az emberekben?
- A legkevésbé sem biztonságos. - állapítom meg mosolyogva, mikor magához ölel - De hát mikor volt bármi is az? Én azt sem tudom, hogy létezel, te pedig nem vagy bűnös, természetesen. A játék még mindig ugyanaz, csak a színtér változott. Egyébként nem is értem a kérdésed, persze, hogy eljöttem, hónapok óta fogalmam sincs, mi történt veled, és azóta történt néhány elég... kétesélyes dolog az országban. Jól vagy? Eltekintve a nyilvánvalótól.
Hozzá is tehetném, hogy mivel bujkálnod, de legalábbis meghúzódnod kell, és ez olyan életforma, amit kevesen tudnak hosszú ideig elviselni. A várakozás felőrli az embert, kivételes teherbírás szükségeltetik ahhoz, hogy együtt tudjunk élni a talánnal, ami mindig sejteti a lehetőséget, mégsem adja át magát nekünk. Nem mondom, hogy nem lehetett számítani erre a felállásra, bár a háború utolsó hónapjaiban nagyon is fényesen ragyogott felettünk a halálfalók csillaga, azért reménykedtünk benne, hogy leáldoz nekik. Érdekes volt ezen merengenem már akkor is: melyiket tartom fontosabbnak? A saját önző érdekeimet, amik megkívánták, hogy ha hatalmon nem is maradnak, menekülni mindenképp tudjanak, legalább ők ketten? Esetleg a morális meglátásaim, amik máglyát festenek minden bűnös alá?
Erre a kérdésre még nem kell válaszolnom - a háborúnak talán vége, de az anyámmal való versenyfutásnak semmiképp.

- Ott voltál az ostromkor? - kérdezem leülve, a borospoharát fixírozva - És még mielőtt aggódnál, nem követett senki, és nem tettek fel kínosan személyes kérdéseket sem. A nőről igen, de rólad nem. Szerintem nem is sejtenek semmit, és jelenleg nincs is senki a... volt kollégáitok közül, aki felhívhatná rá a figyelmüket.
Furcsa párbeszéd ez még most is, elvégre kollégának nevezni egy másik bűnözőt nagyon szép költői túlzás, de ott van mögötte a vélemény is. Ugyan nem az a dolgom, hogy ítélkezzek fölötte, hiszen beláttam a kulisszák mögé, és tudom, hogy Roxana ugyanolyan emberi lény, mint bárki más, egyszerűen más jellegű lapokat húzott a játék kezdetén.
- Tudod ugye, hogy a cinkosod vagyok? - a szó, bármilyen találó, túl vicces ezzel a hangsúllyal, így halkan felnevetek, mert ennek ellenére nem tűnik helyesnek derülni egy ilyen komoly helyzetben - Te sem gondoltad volna, ugye? Én legalábbis biztos nem... De legyen. Ha ezzel jár együtt, hogy nem kell többet tétlenül ülnöm, remélve, hogy nem esett komoly bajod, akkor nem érdekes. Ha megkínálsz egy pohár borral, még ihatunk is az iróniára.

Egyből átmész hárításba, pedig mindketten tudjuk, hogy a legrosszabb dolgokat úgyis tudom már rólad: kevesen állnának mögém, ha tudnák, halálfaló vagy. Eleinte engem is megzavart, főleg a morális szempontból - ha nem is voltam magamtól kizárólagos igazságokat kergető, az élet néha átírta a legjobb érvrendszereimet is, és képes voltam belelovalni magam kívülről szükségtelen harcokba. Talán az egész oda vezethető vissza, ahol először megmutattad, ki is vagy igazán..
- Persze, a tudatlanság boldogít, de mi van akkor, ha én nem akarok vagy nem tudok boldog lenni? - vetem fel, sötétebben, mint szeretném - Könnyű lenne a koromra hivatkoznod, vagy a tapasztalatlanságomra, de ettől még átéltem azokat a dolgokat, amelyektől érdemes lett volna megvédeni, most már csak az egész képet akarom látni...
Veheted követelésnek, tudom, hogy ettől még nem ijedsz meg, és nincs is rá okod. Vitatkozhatunk elvekről és arról, filozófiailag mennyit érdemes tudni a háttérben zajló folyamatokról, amelyeket az árnyékok takarnak jótékonyan, amíg rájuk nem világítunk, de ez a beszélgetés egy olyan estéhez illene, ami nem jön el, amíg a múlt itt lebeg közöttünk és körülöttünk.

Könnyű volt téged is arctalan sötétségnek látnom, mielőtt lezajlott volna az a bizonyos esemény. Anyám ragaszkodott hozzá, hogy valahol ki nem mondva az utódjának tekintsen az elvtársai között, pedig nem is jelenthettem volna ki hangsúlyosabban, mennyire utálom őt és a döntéseit. Olykor elhallgattatott, ha ahhoz volt kedve, de azért nem engedett messzebb annál, hogy tudja, rá vagyok utalva, ott csillogott a szemében az uralkodási vágy. Talán annak idején azért lépett be Voldemort követői közé, mert úgy érezte, végre az őt megillető szerephez jut, és azt tehet, amit csak akar, de ahogy sokan mások, ő is hamar csalódott ebben... Ki nem lépett, mert valamiféle előnye származott belőle, de Cerys Balmoral amúgy sem szerette megindokolni a döntéseit. A mai napig nem vagyok benne biztos a nyilvánvaló gyűlöletemen átlátva, szubjektíven figyelve a dolgot, hogy képes e a tetteit felmérni egyáltalán?
Láttam a társai arcán, mennyire idegesíti őket a figyelmetlensége, és szóvá is tehettem volna, ha úgy gondolom, megéri az esetleg érkező újabb ütést. Álltam közöttük, hallgattam, hogy nem értenek egyet a jelenlétemmel, és ez azok közé a ritka alkalmak közé tartozott, amikor egyetértettem velük - csak én tudtam, hogy ez egy ügyetlenül kivitelezett büntetés és próba is. Ha képes voltam anyám megítélése szerint megfelelően viselkedni, ami lehetetlen volt, akkor napokig békén hagyott, máson vezette le a mérgét. Egy őrült, vagy talán nagyon is józan pillanatában kijelentette, hogy az egyetlen hasznom az, hogy tőle is örököltem dolgokat, és habár ezt követően dolgokat kezdett vagdosni a fejemhez, ott húzódott a háttérben az, hogy fizikailag talán megverhetett, szeretve dédelgetett játékában, a sakkban jobbnak bizonyultam nála, amiért lényegében elismert. Csak utólag jöttem rá, hogy anyám sosem döntötte el igazán, melyiknek engedjen: a tomboló gyűlöletnek, amiért szerinte tönkretettem az életét, vagy a félelemmel vegyes tiszteletnek, hogy felnőve képes voltam olyan tulajdonságokat felmutatni, amelyeket ő is szeretett volna magáénak tudni?
- Látod, a küldetésről tényleg jobb, ha nem tudok többet. - mosolygok a nőre - És igen, ott voltam az ostromnál. Azok közé a szerencsések közé tartozom, akik túlélték... bár van, aki szerint ez kifejezetten komoly balszerencse a világra nézve. Azért lehetne vitatkozni: ha Crackot vagy Monstrót kaptad véletlenül csapattársnak, akkor te jártál rosszabbul, mindegy, honnan nézzük.
Volt már alkalmad megszokni a sötét humorérzékemet, amit csak az ilyen alkalmakra tartogattam: a világ nagy része vidámnak, mosolygónak és mindig bolondnak ismert, ugyanakkor abba a képbe nem is fért volna bele az, amiben mi ketten is találkoztunk. Minnie Balmoral egy hurrikán, aki megtáncoltatja a körülményeket és lapot húz tizenkilencre is - az a lány, akit te ismersz, hamar megtanulta, hogy jobb, ha megtartja a valódi gondolatait magának, és mert téged szeretett volna alapul venni, elrejtette az érzéseit. Nem volt tudathasadásom, sőt, kettős személyiségnek sem nevezném magam, egyszerűen játszottam. A játék pedig, ami annak idején segített megőrizni az ép elmémet még a kínzások után is, téged is közelebb hozott hozzám. Ha a hétköznapokban találkozunk, esetleg most, az iskolában, nem tudom, kedvelnél e - ezzel együtt ott van mögöttem mindig a tudat, hogy mások talán ezt az arcomat nem fogadnák el.

- Hmm, csak futólag jutottam eszükbe. - foglalok helyet - Pedig tudnak a csodálatos rokonságomról, de anyám nem futott be talán akkora karriert, mint Malfoy vagy Nott, így nem volt nehéz meghúzódni a háttérben. A csata után egyébként sem voltam beszédes kedvemben, nem is nagyon zaklattak azon túl, hogy tudom e, hol van a nő, aki igen, itt most az anyámat jelenti. Ha el is kaptak azóta valakit, aki esetleg ellened vallott, vagy megemlítette az ismeretségünket, nem lehetett olyan meggyőző, hogy utána is járjanak. Ettől függetlenül megértem, hogy nem nagyon mutatkozol, lehet, hogy én a helyedben még távolabb húzódnék valami megfelelő okkal.
A háború végeztével, amikor a vonaton zötyögtünk hazafelé, fel kellett tennem magamban a kérdést, amíg a széthorzsolt arcomat figyeltem az ablak üvegén: habár mindig tudtam, melyik oldalra húzok, ezt az egyértelműséget megtörte Roxana és Desdemona. Míg előbbire úgy tekintettem, mint aki akaratlanul is utat mutatott nekem, valakire, akit meg akartam érteni és valahol követni is, utóbbinál a teljesen más hangulat miatt az akkor még nem is teljesen létező családként gondoltam. Vajon az embernek melyik a fontosabb, ha fenyegetik? Az elvei, vagy azok az emberek, akik közel állnak hozzá, akikből felépítette saját magát?
Rémlik még, hogy undorodtam az arcomtól, el is fordultam, és mivel a kihalt vonaton akkor egyedül ültem a kupéban, dühösen zokogni kezdtem az igazságtalanság miatt. Akkorra közel kerültem ahhoz, hogy érzelmileg valóban halott legyek, kegyetlenségnek éreztem a komoly trauma után érkező emberi újraértelmezés követelőző pofonjait. Nem látta vagy hallotta senki a dolgot, nem is akartam, hogy ez téma legyen bárkivel is, és végül abban találtam megnyugvást, hogy elhatároztam, azt fogom büntetni, aki az egészet okozta: anyámat.
Furcsa is, hogy amikor már valóban a nyomába akartam eredni, belefutottam a gitárosba, aki újra, nem csak a felszín alatt visszavezetett ahhoz, aki lenne szerettem volna igazán.
Ez viszont nem az az alkalom, amikor ezt megbeszélem veled, Roxana.

- Köszönöm szépen. Egészségedre! - koccintom a poharam az övéhez, és újra rámosolygok, mert nagyon jó érzés látni, hogy életben van, és tovább küzd - Tudod, mit mondanak: az éveket, a pohár borokat és a szeretőket sosem kell számolni. Nem mintha nem ismernéd az utolsóhoz való hozzáállásomat..
Nevetve grimaszolok egyet, mert ez meg olyan hétköznapi téma a kapcsolatunkban, hogy szinte komikus hatást kelt. Bűn, bűnhődés, bűntudat, szeretők. Kész tragikomédia.
- Szóval tudsz róla valamit? Akkor a korábbi témára visszatérve határozottan neked rosszabb. Az ostrom óta nem találkoztam vele, akkor is csak egy röpke randira jutott időnk, aminek keretein belül rám robbantotta a harmadik emeleti folyosó egyik kivételesen vidám szakaszát. Túl sok emlékem nem maradt róla, de gyanítom, nem lenne túl boldog, ha rájönne, hogy félmunkát végzett, és megint nem sikerült megölnie. Mit hallottál róla? Esetleg az a szerinte kegy is ért, hogy találkoztatok? Érthető okokból... nem rajong érted, de mint tudjuk, ez a legjobb bizonyíték arra, hogy normális ember vagy, mindegy, ki mit gondol vagy mond.

Kíváncsian megízlelem a bort, figyelem a mozdulatot, amit lényegében csak visszhangzom a sajátommal. Mosolyra húzódik a szám, amikor a fiatalságról beszél, elvégre cseppet sem titulálható öregnek, bár persze tapasztalatokra utal, de a velem szemben ülő szépséget nem mondaná senki igazán idősnek.
- A fiatalság átka a Balmoral név mellett már igazán nem is érződik olyan tragikusnak. - nevetek fel halkan - És igen, úgy vélem, felkészültem rá. Nem érdemes feltenni olyan kérdéseket, amelyekre nem tudjuk elviselni a válaszokat. Amikor a kevésbé kellemes témák végére érünk, szeretnélek megkérni arra, hogy segíts... újra, az animágiában. Az utolsó lépések hiányoznak.
Ha már a tudásnál járunk... Az animágia terén tett kalandozásaim azok közé az élmények közé tartoznak, amelyekről nagyon véges számú ember tud, leginkább ugyanazért, amiért Roxana olyan gondosan meg akar védeni a tudástól: komoly bajt hozhatna ránk. Tulajdonképp semmi furcsa nincs abban, hogy megtaláltam a lehető legkorábban a hozzám legközelebb álló bajkeverési lehetőségeket, és amikor rájöttem, hogy mindketten képesek rá, kérlelni kezdtem őket, hogy tanítsanak engem is. Aztán kénytelen voltam átmenni érvelésbe, egész estés drámákat kerekítve ezek közé, hogy elérjem a vágyott célt, habár láttam, hogy hol a tervem komoly buktatója, hiszen egy gyerek voltam, aki ugyan lelkes, és megfelelő képességekkel rendelkezik, továbbra is fiatal egy ilyen mértékű hatalomhoz. Nekem mégis kellett, így a megvalósítás következő szakasza a könyörgés lett, és szép lassan, ahogy az ember táncolni tanul, megkaptam a magam esélyét arra, hogy szerencsét próbáljak a mágia egyik legnehezebb ágában. Nem álltattam magam azzal, hogy gyors és zökkenőmentes lesz, elvégre ez csak kitartó munka gyümölcse lehet, amelyért felmászunk a fa tetejére, vért és verítéket nem sajnálva a sikertől, amely ezekre szomjasan áll alattunk, remélve, hogy a kezébe hullik a küzdelem szülte kincs...

- Általában azon az oldalon vagyok, ahol a pofont kapják, nem adják. - kicsit elgondolkozva nézek bele az italomba, belekortyolok, és csak ezután folytatom - Ha őszinte akarok lenni, borzalmas volt. A Roxfort mindig egy menedék volt, számomra biztosan, és amikor a való élet betört a falai közé, valahogy sikerült pillanatok alatt szilánkokra zúznia mindannyiunk reményeit. Megvédtük, persze, de érdemes elgondolkozni rajta, nem vesztettünk e el közben majdnem mindent, amit érdemes lett volna megőrizni...? Igaz, elkalandoztam. Eleinte szerencsém volt, sőt, élveztem is valahol, hogy most már szabad és kell is visszaütni, nem igazán válogattam az eszközökben. Nem volt velem senki, aki megkérdezhette volna, honnan ismerem az Osruptumot vagy hasonlókat, és sokakat megállított a távoli ismeretség is. Nem tudom, öltem e meg valakit, nem volt időm erre ügyelni, mindenesetre elsősorban ártani akartam, nem ölni.
Mély sóhajjal iszom meg az alkohol maradékát, mert elég kellemetlen erre visszaemlékeznem még úgy is, hogy most biztonságban vagyok. Mikor hazaértem, és újra ott álltam a szobám csendes légkörében, nem voltam képes elhinni, hogy minden így belesimul a valóságba, mindaz, amit pár órája átéltünk. A vér, a por, a fájdalom, a remény... és velem szemben egy olyan lány képekkel díszített fala, aki forralt ugyan bosszút, érzett gyilkos haragot, de még sosem érezte a testén egy igazi háború harapásait.
- Aztán belefutottam anyámba. Nem tudom, hogy keresett e engem, vagy a csodálatos balszerencsém sodort az útjába, de pont akkor értem oda, amikor megölt egy kisebb fiút, így sikerült meglepnem, még hátba támadva. Emlékszem, meglehetősen cifrát káromkodott, amikor rájött, hogy én vagyok az... De nem is értem, mire számított, sosem voltam a kizárólag becsületes eszközök híve, miért ne tettem volna, ha bevált? Persze, igazán komoly esélyem nem volt valaki ellen, aki hobbiszinten űzi mások kínzását. Nem finomkodott, előhúzta az összes korábbi kedvencét, de amikor végre megölhetett volna, mert akkor ezt kívántam, hogy inkább legyen vége, néhány auror rátámadt, és beomlott az óratorony... Az ostrom után órákkal tértem magamhoz, miután már elkönyvelték, hogy halott vagyok. Hát, ez a vidám történet volt a szóban forgó, szóval igazán semmi újdonság.

Leteszem a poharat az asztalra, és kicsit elmélázva hallgatom a szavait arról, hogyan futnak a szálak a háttérben, a sötétben megbújva. Ebben kevés újdonság rejlik már, és amikor az ártatlanságról hallom, kiráz egy kicsit a hideg. Én is mindig így hivatkozom magamra, és az iménti leírás képeiből felismerhető lány talán nem is áll olyan távol a sötétebbik oldaltól. Nem attól, ahol eszmék nevében gyilkolnak és tesznek tönkre életeket, hanem ahol az önző cselekedet mozgat. Megrázom a fejem, és elmosolyodom, mert van néhány nagyon jó okom arra, hogy ne ilyen legyek.
- Ő magán kívül senkit nem tudott kedvelni. Sosem értettem, hogy került olyan közel Dernierhez, ő hogy volt képes elviselni azt a tömény őrületet, ami sugárzott róla. - bólintok tovább mosolyogva - Megkeresett téged?!
Elhűlt arckifejezéssel meredek Roxanára, nem is próbálok úrrá lenni a vonásokon. A földre pillantva gondolkozom el a lehetőségeken, de végül inkább tovább gördítem a beszélgetést találgatás helyett.
- Kiét? Ugye nem...?

 - Elhiszem. Furcsa lesz visszamenni.. ez már nem ugyanaz a hely.
A borban keresek egy kis biztonságot, mintha az ivás megoldhatná a nem is létező problémát. Visszatérve idegen lesz az érzés, még ha az épület maga az utolsó részletig is visszaépül. Valami, amit láttál darabokban, már valahol mindig csak széteső szeletek kavalkádja lesz, hiába látod viszont. Meglepetten pillantok fel a kérdésre, bár az arcomon direkt nem látszik semmi - azt gondolod, nem jutott eszembe ez a kérdés rengetegszer azóta?
 - Ne sajnáld. Nem bánok semmit. - adok időt magamnak a válaszra - A két világom, rám nem jellemzően szerencsés módon ritkán ütközött egymással. Az iskolában Cerysről tudnak, azonban arról, hogy nem csak ártatlan áldozat vagyok... kevesen. Nem csak olyan cinkos vagyok, aki hallgat, pedig nem tapad vér a kezemhez. Ha okot adnátok rá, megtettem volna, bár össze sem lehet hasonlítani a két ütközet hevületének mértékét, őt ugyanis meg akarom ölni.
 Elsőre nem hittem volna,  hogy a mondandómnak több hideg, üres pontja is lesz, de az első után megállok levegőt venni. Bármilyen ember is az anyám, bármit is követett el, bármennyi embert gyilkos meg, az anyám marad. Mások ezt kizárólag oknak tekintik arra, hogy elnézzenek minden bűnt, a családra hivatkozva, én pedig kimondtam, hogy el akarom venni attól az életet, akitől kaptam. Gúnyosan elmosolyodom, és bárki másnak szokatlan lenne ez a törött gesztus a vonásaimon, de nem előtted: te tudod, mi lakik bennem.
 - Megtámadtalak volna, de nem élvezetből, és valószínűleg úgy intéztem volna, hogy a látszólag ügyetlenségem miatt távozhass. Nem hiszem, hogy te hagytál volna elsétálni, elvégre az elveink különböznek, még ha a módszereink nem is mindig. - felállok, és kihúzom magam egy kicsit - Én a szövetségünket elveken felül állónak tekintem, és csak addig mennék el, ameddig feltétlenül muszáj. Ha pedig valakinek halnia kell, inkább én legyek az... Valószínűleg egyébként is meghalni születtem.
 Nem esik nehezemre kimondani ezeket, lényegében valahol mindig így gondoltam magamra. Kihasználom, amit kaptam, élek a lehetőségekkel, de aztán az életemnek úgyis bármikor vége szakadhat, könnyebben, mint ahogy az ember csak tapsol egyet. Aki egy halálfaló elveket valló, később azzá is váló ember mellett nő fel, óhatatlanul megérti a saját halandóságát, főleg, ha azt minden egyes nap éreztetik vele. Miután olyan sokszor imádkoztam érte, valahol már azt hiszem, jó barátként üdvözölném, és elfogadnám, hogy nincs tovább. Olyan kevés értékes dolgot hagyok magam mögött... Osztom a véleményed. Mindig féltem a kötelektől, amelyeket az emberi kapcsolatok jelentenek, mégis van néhány.
 - Azt hiszem, kevés okom van igazán tényleg élni, és most nem arra célzok, hogy nevetve szaladnék az öngyilkosságba. - teszek néhány koppanó lépést - Fűt annyira a bosszúvágy, hogy életben tartson, de nem hagynék magam mögött szerelmet, síró árvákat, vagy hasonlót. A barátaim feldolgoznák, te és Mona erősebbek vagytok a gyásznál, apámék pedig megúsznának rengeteg veszélyt, amit hozhatok rájuk. Küzdenék ellened, de nem távoznék keserűséggel, ha végül te ölnél meg, és nem tekinteném árulásnak sem. Még mindig jobb, mintha az anyád gyilkol meg.
 Felveszem a poharam, és megiszom a maradék boromat. Most, hogy ilyen páratlanul elrontottam a légkört, remélhetőleg sikerül vidámabb vizekre eveznünk. Tényleg nem számítottam rá, hogy végül ennyire őszinte leszek, de valakivel annak kellett lennem ezen a téren is. Ahogy a szépen megmunkált tárgyon végigszalad a fény, és lehuppanva róla csillan egy utolsót égszínkéken, eszembe jut Willow is... De nem. Ez a legkevésbé jó alkalom erre. Fogalma sincs, ki vagyok és mit hozok mindenkire, aki csak a közelembe kerül.
 - Engem is eléggé meglepett, de menekülésben szó szerint utolérhetetlen volt. - mosolyodom el, már a saját, szokásos mosolyommal, mellőzve a hidegséget - Szeretnéd látni, milyen ügyetlen félmunkát végzett megint? Ha nem engem akart volna megölni, még sajnálnám is, hogy ilyen amatőr hibát vétett.
 A hátamon szétfutó hófehér mélyedést körbeölelő, haloványan elsimuló csipkeszálak nem voltak igazán hosszúak, és leginkább természetes fényben, hunyorogva voltak kivehetően, de ettől még árulkodtak arról, hogy az anyám nem tud igazán célozni, vagy ezúttal nem is igazán gondolta komolyan. A medimágusok szerint bőven halálos átok volt, de ők nem ismerik igazán, nem tudják, hogy ha ő tényleg meg akar ölni, meg is teszi.
 Valahol tényleg nem lep, amit róla hallok, ugyanakkor rettenetesen megijeszt a gondolata, hogy az én arcomban létezzen tovább. Lényegében bárhová eljuthat, bárkit bánthat, és nagyon könnyű dolga lenne utána a köddé válással. Kicsit erősebben markolom meg a poharat, nem is akarom eltitkolni, hogy tartok ettől az egésztől.
 - Köszönöm... tényleg. Az adósod vagyok. - fújom ki megkönnyebbülten a levegőt - A vállán...?
 A helyiségben mindkettőnk nevetése visszhangzik, és most már végképp lehiggadok a pillanatnyi rémületet követően. Anyám sosem volt olyan előrelátó, hogy egy ilyen akciót kivitelezzen, az ő játékai mások, elnagyoltabbak voltak, eszében sem lenne ennyi energiát belefektetni a részletekbe. Egyébként sem hiszem, hogy végezni tudott volna veled, mert bár az őrület lehengerlő erejű, ha tudod, hogy közelít, vele ellentétben nem találsz szórakozást abban, hogy elé akarj állni. Az őrület egy létra, melynek fokai fokozatosan törnek ki alattad fölfelé.. lefelé pedig csak egy utolsó zuhanás vezet.

 - A jól ismert régi téma... - mosolygok a téma visszatérésén, és amíg távozik, leteszem a poharat az asztalra. Jóleső bizsergés jár át, elvégre évek óta készülünk erre a pillanatra, amikor végre értelmet nyer a sok órás szenvedés és felkészülés. Nem volt ingyen, de itt állok a kapujában: animágus leszek. Persze, újabb strigula az eltitkolnivalóim közé, de ez végre olyasmi, ami élvezetet is okoz majd. Bűnös élvezetet, amit megédesít az akarat és a várakozás átható íze.
 - Igen. Mondd, mit kell csinálnom. Ahogy eddig is. - lépek felé, és szinte hallom a háttérben zúgó kórust, ami zenélhetett annak idején annál a bizonyos kézbe vett gyümölcsnél, és minden olyan szívdobbanáshoz adta a hangját, amikor egy ember olyan tudást kívánt, ami talán nagyobb volt nála, és mégsem állította meg a józan ész. Tudom, milyen nehéz az utolsó lépés, és hogy pokolian fogok szenvedni, de a nehéz és pokoli dolgok régi játszótársaim: itt az ideje, hogy a karjukba simulva eggyé váljak velük.

  Holt. Halott. Meg fog halni.
  A nagymamám szavai, amelyeket szeretett a megfelelő pillanatban felidézni, mintha csak mantra lenne, holott sokkal sötétebb jelentést hordozott holmi szerencsét hozó rigmusnál. Sokszor akarta megérteni, miért hozza fel bizonyos helyzetekben, és miért csak magában, mikor a mondás úgy folytatódott, hogy: Élt. Él. Élni fog.
De el kellett mennie, hogy megértsem, ami az egészet egyfajta keserédes aromával tölti meg számomra. Ő az idő kerekének körforgására utalt, én viszont csak a valahol eleve elrendelést kaptam belőle útravalóul. Mulatságos gondolat, főleg egy anyagyilkos számára.
  - Nem is gondoltam, hogy könnyű lenne, mégiscsak róla beszélünk. - adok igazat - Sőt, abba a hitbe sem ringatom magam, hogy ez most lehetséges a jelenlegi eszközökkel. Hogy csapsz le valakit, aki a saját árnyékába is el tudna bújni? - de inkább előbb végighallgatom, és csak utána folytatom a súlyos szavak szemezgetését - Tudom, hogy ismerted személyesen, de hogy egészen, azt én sem merném kijelenteni. Imádott sakkozni, és meglepően jó is volt benne... lehet, hogy ez volt az egyetlen jó tulajdonsága, mindenesetre szinte mindig nyert, amíg le nem ültem játszani vele. Emlékszel, egyetlen kis rosszkor lezajló levegővételemre ütött, de ezt elviselte. Nem tűrte szó nélkül, az nem az ő stílusa volt, de nem borította rám az asztalt, mikor megvertem a játékában újra meg újra. Mindig csak mosolygott, és kijelentette, hogy ezt megnyerhettem, a háborút viszont nem fogom ilyen könnyedén. Ha eljön a vége, egyikünk fog fizetni mindenért, amit ketten követtünk el. Rettenetesen fél a haláltól, engem nem ijeszt meg a gondolat.. mi lehetne hát nagyobb fizetség, mint az élete? Felelősnek érzem magam azokért a dolgokért, amiket elkövetett. Nem kellene, mert megállítani úgysem tudtam volna akkor, de ettől még nem akarok úgy tenni, mintha nem éreznék szinte szórakoztató bosszúvágyat. Mondd csak... - nevetek fel egy pillanatra - Egy szörnyeteget nem egy másik szörnyeteg tud csak igazán legyőzni...?
  Megtörik a lendületem, eszembe jut két dolog is, ami hideg permetként szitál rá a feltámadó törekvéseimre. Egy, a sötétben megvillanó, átható kék tekintet, és egy mosoly. Felsóhajtok, és az eddig diadaltól reszkető vállaim is elernyednek. Hagyom ködbe veszni a vágyaimat, ha ő eszembe jut. Mégsem bánom egyáltalán... Mindannyiunkban van egy utolsó perc a tizenkettő elkongatása előtt, amikor kinyújtott kezünket megragadja valami, és visszaránt, mielőtt önként és boldogan zuhannánk alá az embertelenségbe. Vajon ő sejti, hogy jókor volt jó helyen? És te mit gondolnál, Roxana, ha elárulnám? Bolondnak neveznél, vagy inkább megnyugodnál, hogy valakinek mégis van még valami békés hatása rám?

  - Rendben, a tündérmanók mindenképp meggyőztek. - nevetek fel, most már tiszta örömmel a kijelentésére - Bármit, csak a tündérmanókat ne. Jó leszek. Nézd csak, milyen ártatlan vagyok.
  Előveszem a leginkább annak tűnő arcom, ami ugyan valószínűleg a legkevésbé sem az, de nem számít. Enyhül a feszültség közöttünk, aminek nagyon örülök. A borra sem tudom fogni az arcom sötétebbik felét, és ez valahol aggasztó... engem zavar a leginkább, habár ha megkérdeznélek, te talán mást mondanál.
  - Elhiszem neked, oké? Eszemben sincs a karjaiba sétálni. - viszonzom a pillantását, bár meglehetősen furcsa az érzés, ahogy győzköd az életben maradásról. Valahogy mindig itt ér véget minden ilyen beszélgetés, mintha figyelemre vágynék, pedig csak közlök, lapokat osztok, és várom a téteket, mégis bedobott paklik szegélyezik az utamat. Nem meghalni akarok, hanem győzni, ahogy mindannyian... csak más a műfaj.
  - Az előbb megbeszéltekhez tartom magam. Több bizakodás, több szél, kevesebb halál, kevesebb por. - szalutálok mögötted viccesnek szánt mozdulattal, ami tükröződik a komor felületen. Megpróbálom visszalopni azt a bizonyos légkört, bár ennél jobban nem próbálok belemerülni, az ugyanis már a vidám, gondtalan Minnie lenne, és neki jobb, ha most szépen folytatja a mélyen alvást odabent.

  Mély lélegzetekkel szívom magamba mindkettőnk izgalmát - az ujjaim jólesően, a harcra készen remegnek a sejtelmes fényben. Ajkaimon kíváncsi mosoly, elvégre itt egyszerre vegyül a pillanat hangulatába a nem szabad elleni vétkezés, és a felfedezés öröme is. Ritka kincs ez, és együtt fogjuk átélni. Egy percig sem aggaszt az esetleges alakom, ami olyan lesz, amilyen. Ha nem tudnám megbecsülni, nem is igazán érdemelném meg.
  - Értettem. - bólintok az első kitételre, mert hiába vagyok tisztában vele, mit kell tennem ezen a ponton, attól még egy ilyen veszélyes kísérletnél jobb unásig ismételgetni, mint utólag meglepődni. Az ilyen helyzetekben nehéz kellemesen meglepődni ugyebár... Az üvegért nyúlok, és ahogy megérzem lágy súlyát az ujjaim között, a várakozás izgalma elnyomja az amúgy is halvány félelmet.
  - Valószínűleg kóstoltam már rosszabbat is. - mosolygok a kis megjegyzésen, és közelebb emelem a számhoz az italt, de még nem iszom bele. Elmerengve jegyzetelek képzeletben, lehetőleg örökpapírra vésve a szavait, mert menet közben már nem lesz alkalmam kérdezgetni. Bólintok a további utasításokra, és amikor felajánlod az utolsó szó jogát, még élek vele.
  - Mindig kell egy jó végszó. Az enyém az Ad Finem Fidelis. - egy gúnyos kis nevetés utat vág magának belőlem, de aztán visszarendeződnek a vonások, és bólintok egyet lezárásképp. Nem teszek már felesleges gesztusokat, elvégre a győzelem vagy bukás előtt álló soha nem tehet mást a végső szívdobbanás előtt, mint felemeli a fejét, és elnyugszik a sors kezében. Amit lehetett, megtettünk, amit tudni érdemes volt, elhangzott. Kipattintom a dugót az üvegből, és egy egészen rövid pillanatig igazat adok az illatával kapcsolatban, olyan, mint egy valóra vált rémálom annak minden zsigeri borzalmával, folyékony formában, de ezzel csak úgy érdemes eljárni, mint a perzselő, és az ízéért legkevésbé sem szerethető alkoholokkal: lehúzom, és meg-megrándul a vállam, de nem érdekel. Egy lélegzettel lent van, és ugyan az izmaim komoly harcot vívnak a tudatommal, hogy ott is tartsák, nyelek még egy fájdalmasat, majd szomjasan a levegő ajkai után kapok. Ritkán érzem ilyen édesnek...
 Míg lefelé folyt bennem az undor csalafinta kis koktélja, már átfutott a fejemen számtalan emlék a közelmúltból: a rajzai fölött nevető öcsém, a forró, száraz nyár érintése az arcomon, a tenger sós morajlása, ami utánam szalad a partra... képek, hangok, illatok. Mind fölött egy szívig szúró tekintet, ami táncra hív az esőben, lángra gyújtja a halott tarlókat odabent, életet lehel a kihűlő vonásokra, és akaratlanul is elmosolyodom a valóságban.
  Willow. Immuto Brutum.

  Mintha a testem magasról zuhanna le, évtizedek magasságából, a földhöz csattanva ezer darabra pattanok szét. Lehet, hogy csak az elejtett üveget hallom visszhangzani, de sokkal inkább tűnik úgy, mintha én lennék az, tagonként elaprózódva Roxana tekintete előtt. Vajon még mindig mosolygok? Nem érzem az arcom, a kezeim, semmit. Szélbe dobott cigaretta csikkje vagyok, tehetetlenül sodródva a nagy egész ujjai között, ami kacagva belém szív egy utolsót, aztán elhajít - de már nem hunyok ki, tűz vagyok, égig érő, a csillagokat megtáncoltató máglya, őstűz...
  Kinyitom a szemem. Ha ember lennék, most bizonyára boldogan nevetnék, ahogy mindig szoktam, ha igazán boldognak érzem magam... de már nem vagyok ember.
  A szalonod közepén egy hófehér őzsuta áll, az én szemeim néznek ki az arcából. Ez pedig a közös életünk első pár percre. Milyen érzés rám nézned...?