Roxfort RPG

Amikor Demetrius Rhodenbarr kedves az emberrel, az ember tudja, hogy rég menekülnie kellene, mert az a két, felfelé kunkorodó szájsarok talán csak figyelmeztetés, de közvetlenül a lövés eldördülése előtt. Az embernek már nincs esélye, bár megpróbálhat elszaladni, elbújni, védekezni, harcolni, de akkor is tisztában lehet vele, hogy mint jó áldozat, meghajol majd a törekvései előtt, vagy trófea lesz a falán, mint sokan mások. Mosolyogtam persze, sőt, még viccelődtem is, de ahogy elváltunk, már nem voltak kétségeim afelől, hogy ezúttal a fegyver rossz felére kerültem, és a legjobb, amit tehetek, hogy a lehetőségekhez mérten veszek részt a táncban.
Megkérdezhettem volna, honnan tud rólam dolgokat, de ez olyan lett volna, mint megkérdezni a napot, hogy miért süt. Vannak dolgok, amelyek természetesek, például a napszakok váltakozása, az évszakok egymásutáni rohanása, és az, hogy Demetrius tud dolgokat rólunk, amelyeket egészen addig diszkréten is kezel, amíg nincs oka máshogy tenni. Szeptember 30. volt az a nap, amikor úgy látszik, ellenem volt oka kilépni az árnyékok közül.

Másnap találkoztunk az egyik nem használt tanteremben, az alagsorban, gondosan olyan helyszínen, ahol nem sűrűn fordulnak meg emberek, ha nincs rá jó okuk. A cipősarkam kísérteties visszhangot vert a folyosón odafelé, és ugyan nem terveztem igazán elegánsan felöltözni, azért valahol mégis sikerült, magamhoz képest mindenképp. Nem akartam teljesen hétköznapi hangulatban szembenézni az ördöggel magával, mert hogy nem sok kétségem van afelől, hogy ez vár rám. Lassan benyitottam a rozoga kilincsre markolva, és tudom, hogy le kellett volna nyűgöznie a szépen elvarázsolt belső térnek, ami most leginkább egy apró bálteremre emlékeztetett, de sokkal inkább érdekelt, mire készül, mint a külsőségek. A tánctér közepén egy sakktábla, mellette egy állvány, rajta természetesen valami drága ital, de nem volt időm alaposabban kielemezni, mert Demetrius becsukta az ajtót mögöttem, és a megnyerőnek szánt mosolya máris úgy hatott, mintha fegyvert fogott volna rám.
- Szia. - kezdem egyszerűen, de amikor a számra teszi az ujját, sejthető, hogy nem tetszik neki a köszönésem, így csak hagyom magam a fotelekhez vonni, még ha egy bölcs kis hang feszülten suttog is, hogy fussak, ameddig van mivel. Nem törődöm különösebben vele, nem ez lesz az első párbaj, amit szavakkal kell megvívnom, és nem is az utolsó. Helyet foglalok, és amikor elhangzik a beköszönés, más stílusban folytatom.
- Jó estét önnek is, Mr. Rhodenbarr. - keresztbe teszem a lábaimat - Részemről a megtiszteltetés, bár felteszem, nem kizárólag a játék szeretete miatt invitált ide. Halljuk azt a visszautasíthatatlan ajánlatot.

Egész biztosan nem vagyok normális, és ehhez még egy elmeorvos szakszerű véleménye sem kellene. Nem állítom ugyan, hogy ismerem Demetrius valódi természetét, de egy éve, amikor mondjuk, hogy összebarátkoztunk, úgy voltam vele, hogy jobb vele, mint ellene. Morálisan szürke volt mindig is, semlegesen megbújó, és a természete, a neve megvédte az atrocitásoktól. Jó tanuló, a tanárok egyik kedvence, a szorgalmas, az udvarias...
Hogy mennyire nem az, akkor derült ki a számomra, amikor egyszer hamarabb érkeztem az egyik találkozónkra. Fojtott hangú káromkodást hallottam, ezért nem léptem ki a fák közül, csak végighallgattam, hogy fenyeget meg valakit egyetlen komolyabb fenyegetés nélkül halálosan. Nem is akarom tudni, végül mi lett az azóta eltűnt diák sorsa, jobb az ilyesmit nem firtatni, enélkül is bőven elég olyan információval rendelkezem, amiért egész nyugodtan köddé válhatna az én alakom is egy váratlan pillanatban...

- Köszönöm. Egészségére! - koccintunk a tábla fölött, és rögtön az első lépést is megteszem. Egyelőre nem vonok le következtetést, nagy szavakkal dobálózni mindenki tud, blöffölni sem nehéz, ha alábecsüljük a másikat. A bábukat tanulmányozom, amelyek túl szépek ahhoz, hogy beléjük verjem Demetrius arcát, mire a mondandója végére ér. Nem volt igaza, ugyanis ezt az ajánlatot a lehető legkönnyebb lesz elutasítani.
- Eddig abban a hitben éltem, hogy barátok, de legalábbis szövetségesek vagyunk, Mr. Rhodenbarr, de egy barát, vagy szövetséges sosem hozná ilyen öncélú helyzetbe a másikat. - pillantok fel rá - Ha tudja, hogy tudom a receptet, azt is tudja, hogy ez nem olyasmi, amit csak úgy kiadhatok bárkinek is. Lehet, hogy osztozunk a rajongásban, ami a bájitalokat illeti, de ez nem ok arra, hogy egy ilyen dolgot csak úgy odavessek. Egyébként sem kellene róla beszélnünk, legfeljebb elméleti szinten, elvégre annyira nem tartozik a támogatott kategóriába.
Akár mondhatnám azt is, hogy lényegében illegális, de ez így nem igaz - olyan ritka a recept, hogy nem szükséges betiltani, lehetetlen megszerezni. Nekem is mesébe illő szerencsém volt akkor és ott Párizsban, már szinte szürreálisan, de hogy honnan tudta meg... El kell beszélgetnem bizonyos ismerőseimmel, bizonyos Natalie nevű ismerőseimmel a magánélet szentségéről. Tudtom, hogy rajong Demetriusért, de vannak határok, amiket nem sértünk meg a saját jól felfogott érdekünkben.
- Lássuk, jól értem e az ajánlatot. Odaadom a receptet, és cserébe lefektet? Csak hogy tiszták legyenek a szándékok.- figyelem, ahogy ellenem lép - Nem valami úriemberhez méltó ajánlat, Mr. Rhodenbarr. Nem hiszem, hogy rászorulna, hogy így kelljen ajánlgatnia magát, és elhiszem, hogy vonzónak talál, de ez nem ok arra, hogy áruba bocsássa a testét. Ennyire szüksége van arra a receptre? Pont ön nem tudja helyettesíteni valahogy?
A többit egyelőre figyelmen kívül hagyom. Megfélemlíteni úgysem tudom majd, de legalább érezheti, hogy nem olyan egyértelműen nyert játszma ez - egyébként is nevetséges, hogy szexet ajánl ezért. Mintha bármelyikünk is rászorulna, vagy mintha bármelyikünk is akarná. Ez üres gesztus, és megy neki jobban is.

A kitöltött pezsgőm elfogyott, és a türelmem is kezd. Egyrészt nem fogom hagyni magam sakkban megverni, másrészt nem szeretem, ha hülyének néznek. Demetrius talán abban bízik, hogy a szex van olyan fontos nekem, hogy ezért feladjam az elveimet, de hamarosan nagyot fog csalódni, főleg, ha túlfeszíti a húrt, ebben az esetben ugyanis nem ajánlom neki, hogy sokáig időzzön előttem, mert esetleg az egészségére káros hatással lehetek. Nem érdekel, milyen szépen vezeti fel a szövetségünket, ez az imént bukott meg, és habár továbbra is valahol azok maradunk, nem akarok túl sok időt eltölteni a társaságában.
- Nem, de a testéért cserébe sem áll szándékomban odaadni. - nézek mereven a hideg szempárba - Jelenleg nincs olyan dolog a birtokában, amivel meggyőzhetne.
Létezik ilyesmi, de nem a befolyása alatt. Nem tudja megígérni, hogy egy esetlegesen kezembe adott fegyver megölheti az anyámat, hogy mostantól egyikünknek sem kell rettegnie tőle. Ezen túl minden más rajtam áll vagy bukik, nincs olyan ígéret vagy fenyegetés, ami előtt meghajlanék. Volt dolgom zsarolással, még ha nem is ilyen szépen felvezetettel, mert nem kétlem, hogy nem ez volt az utolsó lépcsőfok a bukás előtt.

- De én nem...
Nincs időm ellenkezni, máris lecsökkenti a távolságot kettőnk között, és pechemre nem az az első reakcióm, hogy arcon vágjam, ahogy kellene, hanem tovább hallgatom a szavait. Nem mintha a gesztusaitól félnék, sokkal inkább a következményektől, mert ez csak az első ajánlata volt, és a legkönnyebb ezt lett volna elfogadni. Az ő nézőpontjából mindenki jól jár, de ha nem is lenne bennem az a bizonyos érzelmi gát a témát illetően, akkor sem vagyok olyan őrült vagy kétségbeesett, hogy elfogadjam.
- Mr. Rhodenbarr, én... - a kézcsók egy dolog, a további színház, de amikor a nyelve a nyakamon fut végig, elfordítom a fejem, és farkasszemet nézünk. Zavarba hozott, mindenképp, és ennek jeleként forró vörösség önti el az arcom, amit szégyellek, de kettőnk közül mégsem nekem kellene, sokkal inkább Demetriusnak. Belőle azonban nyilván hiányzik ez az érzelem, ahogy az empátia is. Felállok a helyemről, bővítve a távolságot a lehető legjobban, és magamat kihúzva meredek rá ellenségesen.
- Mi a célja ezzel? Miért jó ez? Miért gondolja, hogy szexért cserébe odaadom majd? Mert erre utal, bármilyen szépen is fogalmaz. Nemet mondtam elsőre, és nemet mondok most is. Ez egy könnyen visszautasítható ajánlat, Mr. Rhodenbarr, és ha nincsenek pokoli jó érvei arra, miért kellene tovább hallgatnom, azt javaslom, kerüljön el a közeljövőben a lehető legtávolabb.

Hazudik. Nem hazudik. De... hazudik.
Nem tudom eldönteni, csak állok ott, és hagyom megszáradni a rám öklendezett szavait. Rá akarok gyújtani, és ezúttal semmi nem állíthat meg, főleg nem a házirend. Előrángatom a zakóm belső zsebéből a lassan üres dobozt, mélyen a torkába nyomom az ujjaimat, és hamarosan már a remegő szál mögül figyelem a kibontakozó előadást. Nem lehet igaz, nem azért, mert alábecsülöm az esetleges kisugárzásomat, hanem mert nem logikus. Ha szeretne, nem így rontana nekem, ilyen érvekkel és követelésekkel. Ráérne később kihúzni belőlem a receptjét, sőt, feltételezhetné, hogy megosztom vele, ha közel állunk egymáshoz. Az első megközelítése is a baráti volt, de ezzel az egész semmiből érkező vallomással nem tudok mit kezdeni. Nem lehet igaz, tehát hazudik. A gesztusai mégis őszintének tűnnek, így elindulok felé, nem a nemlétező bűntudatom szavát követve, hanem mert tudni akarom, mit akar ezzel elérni.
Megállok mögötte, és megvárom, amíg abba a hitbe ringatja magát, hogy támogatni érkeztem.
- Nem. Tudni akarom, mire kell ennyire a recept. Hagyjuk a színjátékot, mondja meg, miért ennyire fontos önnek ez a bájital. - higgadtabb vagyok, mint odabent, de ez a cigarettának köszönhető - Miért ér annyit, hogy ezért így megalázza önmagát, és válogatott módokon akarjon átverni? Nem haragszom, Mr. Rhodenbarr, pedig kellene, de jelenleg az érdekel a legjobban, mi oka lehet erre.

A Paraphilia ritka kincs, olyasmi, ami rossz kezekbe kerülve birodalmak bukását is okozhatja, és azt hiszem, az ilyen fegyverek nem kerülhetnek jó kezekbe. Most először érzem úgy valami kapcsán, hogy túl nagy hatalom, főleg, ha ettől kezdve hasonlókat kell átélnem miatta. Nem kétlem, hogy a tudás iránti vágy is mozgatja, de kell legyen valami nagyobb, jelentőségteljesebb, ami ilyen elvakulttá tette. Jó szövetségese vagyok, és tudhatta, hogy ha ezt esetleg valamiért elveszíti, azzal több emberről is le kell mondania, tehát nagyot kockáztat, és Demetrius Rhodenbarr nem szokott nagy tét nélkül játszani. Furdal a kíváncsiság, és töltök magamnak még egy pohár pezsgőt, amíg a válaszát hallgatom, ami valahol meglep, valahol a legkevésbé sem. Konstansok és variánsok... mindig ugyanúgy mások.

Szívesen figyelmen kívül hagynám, hogy olyan hirtelen váltogat a hangulatok között, mint táncosok a mozdulatokban a keringő ölelésében, de ezt lehetetlen. Megijeszt a körhinta személyisége, ahogy elpörög előttem új színeket generálva, és már a legkevésbé sem érzem magam biztonságban. Az őrülettel szemben nincs fegyverem.
- Ön viszont kifejezetten ijesztő. - jegyzem meg, inkább belekortyolva az italba.
Helyet foglalok, és őszintén reménykedem benne, hogy a következő nem az lesz, hogy rám borítja az asztalt. Libabőrt lehel a karomra a gyanakvás és félelem az ingem alatt, és most a legkevésbé sem akarok játszani, csak túlélni. Bármit is húz elő a kalapjából, mégsem adhatom ki neki a receptet, ezek után pedig főleg nem. Keresztbe teszem a lábaimat önkéntelenül is védve magamat, és az ujjaim is erősebben fonódnak a pohárra a szokásosnál.
Nem ismerem a bátyját, ő is csak futólag említette. Tudtam a köztük lévő korkülönbségről, és arról is, hogy Demetrius egy időben elismeréssel beszélt róla, de ez kevés információ valakiről, akit most úgy emleget, mint afféle megmentőjét. Az anyjával való kapcsolata is csak részletekben rajzolódik ki az emlékeim között, a nő azt hiszem, szerette Shakespeare-t, innen a két fiú neve, de ez édeskevés. Ha még az süteményeiről beszélt volna... Abban is jobban is kiismerem magam, és rájönni, hogy a legkevésbé sem tudnám körbeírni az életét valakinek, aki állítólag a barátom, rettenetes érzés. Oda kellene figyelnem a szövetségeseimre, felkészülni az ilyen esetekre, pont azért, hogy elkerüljem az olyan hisztérikus kitöréseket, mint az iménti.
- Sajnálom a balesetet...és örülök, hogy valahol azért sikerült megtalálniuk a bátyjával a közös nevezőt, még ha ilyen dolog kapcsán is. - talán ezért fordult ki magából, a kétségbeesés nagy úr - Mr. Rhodenbarr... nem, Demetrius, mindig számíthatsz rám, de... akkor sem adhatom oda a receptet. Biztos vagyok benne, hogy találsz mást, amivel bebizonyíthatod neki az érdemeidet, elvégre erről tényleg kevesen tudnak csak, nem várná el tőled, hogy csak úgy hozzájuss. A bátyád is bájitalokkal foglalkozik? Esetleg találkoztunk már valahol?
Lépek a királynőmmel, de olyan rég kezdtünk bele, hogy szinte nem is követem rendesen a játékot, sokkal inkább leköt a mostani téma. Szeretnék neki segíteni, és bűntudatom is van, amiért nem teszem, de ez nem ilyen egyszerű. Azért, mert sajnálom, még félek tőle. A tegezés talán segít kicsit kevésbé hatalommal körberajzoltnak látnom..

Mikor figyelmen kívül hagyja a kérdéseimet, elsöpörve minden reményt arra, hogy normálisan folytassuk a beszélgetést, már tudom, hogy baj van. Ez enyhe kifejezésnek bizonyul utóbb, de egyelőre csak kapaszkodom a pezsgőmbe, remélve, hogy nem gondolta komolyan, amit mondott. Elmosolyodom, bár talán nem illene, de ez az este már rég elhagyta a józan ész utolsó állomását is.
Ennél rosszabb sértéseket hallgattam már magammal kapcsolatban, sőt, ez még csak nem is valami igazán mélyre ható méreg. Nem igazi terror, és nem igazi fájdalom. Nem akarok drámai lenni, de ha rosszabb ételekhez szokunk, egy kis keserűség már nem számít.
- Gondoltam, hogy a nehéz időkben, és máskor nem. - figyelem az ital útját a kristályban, és hagyom egy pillanatra elsimulni a feszültséget általa - Alábecsülsz engem, Demetrius. A legkevésbé sem érdekel, mit mondasz rólam másoknak, és hidd el, másokat sem izgat a nemi életem. Egyrészt mert nem tudnak róla semmit, amit tudni vélnek, a fantáziájuk műve, másrészt pedig épp túléltünk egy háborút, új diákok érkeztek az iskolába, feltételezed, hogy bárki törődik ezzel a legkevésbé is? Tudod, mit? Egész nyugodtan terjessz, amit akarsz. Nincs ellenem semmid, nekem viszont egy receptem, amit most már egész biztosan nem kapsz meg. Soha.
Leveszem a tábláról a bástyáját, és fölényes mozdulattal dobom félre, a hangja halkan roppan a szépen megmunkált padlón. Most már szépnek látom a termet, a győzelmem helyének, ahol nem én buktam el, hanem éppen ő, aki kijátszotta a lapjait, de annyira elbízta magát, hogy épp erre nem gondolt.
- Ad Finem Fidelis. - teszem még hozzá, várva a lépéseit.

Ijedten hőkölök hátra, de késő, mert Demetrius nyilván most dobja félre a józan ész maradék láncait is, a pohara szeletei az arcomba csapnak, és még oda tudom kapni a kezemet, mielőtt mélyebb sebet ejtenek. Nem marad időm pálcát húzni, de nem is támad rám igazán, csak rám löki a darabokat, minden baljós pergéssel zuhan a földre, és így várom, mi következik most. Nem merek fellépni ellene, mert tartok tőle, most már egészen nyíltan. Emlékeztet anyámra ez a kiszámíhatatlanság, a mosolygós káosz, ő is épp így kezdte, mielőtt a porcelánját vagdosta hozzám, majd később nagyobb, élesebb dolgokat. Nem az esetleges fizikai erőszak tántorít el, hanem a hasonlóság, ugyanaz a vonásokon uralkodó mély őrület, ami mégis valahol tudatos, legalábbis annyira, hogy felismerje a gyerekké zsugorodó áldozatot maga előtt. Hátrálni akarok, de akkor megragad, és felhúz, majd le is fejti rólam az ujjait. Úgy állunk a romokon, mint két forradalmár, de ez nem szép, hősies kép, ez ijesztő és sötétbe vesző. Még csöpög rólunk a pezsgő maradéka, lábunk alatt meg-megroppannak a darabok, kapkodom a levegőt, ő pedig beszél hozzám, talán most először őszintén, mióta ismerem.
Willowra gondolok egy pillanatra, hogy vajon mit érezne, ha így látna? Gyenge vagyok. Ezzel szemben gyenge, de nem legyőzött. Akár halott is lehetnék, akkor sem adom meg magam.

Elmosolyodom. Illetve, valaki elmosolyodik az én arcommal, az én bőröm húzódik grimaszba, és az én hangom beszél hozzá. Az az énem, akit még sosem engedtem szabadjára ezek között a falak között.
- Ezzel nem bántasz meg, sőt, nem is hatsz rám. Megijeszthetsz, de ettől még tudom, hogy szükséged van rám, és ha kirúgatsz innen, sosem kapod meg, amit akarsz. Ezért nem emelsz rám kezet, és ezért nem is fogsz elárulni, főleg úgy nem, hogy nincs ellenem bizonyítékod. Átmentem az ellenőrzésen, az anyámról tudnak, én pedig muglik között élek. Nincs ellenem semmid, csak ezek az idegrángások, és ha itt helyben meg is fojtasz, akkor sem jutsz közelebb valamihez, amit annyira akarsz, hogy tönkreteszed érte az évek óta épített arcodat. Azt hiszed, nem kérdez rá az első ember, mi történt velem, miért nézek így ki, ki bántott? Azt hiszed, nem mondom el nekik, ki vagy? - felnevetek, gúnyosan és fájdalmasan - Ölj csak meg, Demetrius, és nem lesz értelme az életednek többé, elvégre volt valami, ami nem lett a tiéd!
Csípőre teszem a kezem, a sarkam alatt megnyikordul az üveg könyörögve. Nincs mitől félnem, bármivel is fenyeget meg. Már az sem érdekel, ha arra hivatkozik, hogy két arcom van. Túl vagyunk mindenen, és úgy kényszerítem földre, hogy zokogjon, amiért csak eszébe jutott ez az egész. Nem vagyok szent, sosem voltam, ebben igaza volt és van, de pont ezért rúgok majd bele, ha földre rogy, hogy ne kelljen fel többé onnan.
Elizabeth is én vagyok.

Nem akarom, hogy hozzám nyúljon. Elhúzódom, az undor utat tör magának a torkomban. Ellököm magamtól, de mire előveszem a pálcámat, a falnál találom magam, és nem értem, miért mosolyog így... Nem győzött le. Nem győzött le. Minek örül?! Megfeszülök a kezei alatt, és valahol mélyen érzem az utolsó csapás suhanását, egyenesen a mellkasom felé. Nem teheti, nem hozhatja fel éppen őt, nem is tud róla, fogalma sincs semmiről, nem fog így legyőzni, nem fogok meghalni, nem fogok elbukni...
De hiába a pánikszerű lélegzetem elpattanó ere, hiába a belőle felhabzó pánik, tudom, hogy ki fogja mondani azokat a szavakat, amitől rettegek igazán. Ezért van hatalma felettünk, de nem is igazán neki, hanem saját magunknak, ha tükörképet tartanak elénk, magunkat öljük meg benne. Még küzd a testem, tombol és akar, de odabent már tudom, hogy mire készül, és nem tudom megállítani. Hagyd békén... csak ne őt...
Végez, hátralép. Levegőhöz jutok, némán iszom magamba, mintha ez lenne az utolsó, amit megtehetek. Talán így is van, és hiába átkoznám akár vakká, süketté, nem érek vele semmit. Már ott fekszem előtte remegve, és csak az utolsó vérbontás maradt hátra.
Mosolyog rajtam.
És akkor egy pillanatra azt kívánom, hogy bárcsak átharaphatnám a torkát. Bárcsak halott lenne.
De én vagyok halott. A halottak már nem kívánnak semmit.

Elment. Lecsúszom a fal mentén, és némán zokogni kezdek. Nem akarom megadni az örömet, hogy még láthatja is, mennyire biztosan kétségbeesetten próbálom a józan ész medrében tartani az eszem folyóját, ami most háborog és csapkod, mert nem lát már lefolyást, nincs menekvés. Valahogy mégis felállok, az idő közben kinyílt ajtóra nézek, és valahogy megindulok kifelé. Fogalmam sincs, mit látna belőlem a valaki, aki esetleg szembejön, a vágáson, a megszáradt pezsgőn, a gyűrött ruhák alatt csak nyugalomért könyörgő könnyek hullanak mélyen. Tudta, hova szúrjon, pontosan eltalálta. Nem érti a kapcsolatunk lényegét, nem érti, hogy ez nem megmagyarázható olyan könnyedén, nem bűn és nem szex, nem csak vágy és akarat, ez olyasmi, ami hatalmasabb az életemnél, mindennél, amiben valaha hittem, és amiben hinni akartam. Szeretem, de nem úgy, ahogy emberi nyelven ki lehet mondani, ahogy fel lehet fogni. Ő nem a szerelmem, nem a barátom, nem a szeretőm, nem valaki, aki után fűt és perzsel valami.
Ő minden, ami definiálhat engem.
Megállok alig pár lépés után, és meg kell támaszkodnom a falon az egyik tenyeremmel. Lüktet a fejem, még mindig hajt a vak rémület, de vissza kell mennem a toronyba, folytatnom kell a életemet valahogy, egy hetem van... Hét napom van eldönteni, hogy mit áldozok fel. Egy ilyen embernek adjam át azt a fegyvert, amivel uralkodhat mások felett. Most még sokkal inkább gyomorforgató a gondolat, összeszorítja a szívemet a pánik még jobban. Nem adhatom oka, láttam az őrülettel vegyes diadalt a szembogaraiban, hogy is dobhatnám oda ezek után? De ha nem teszem, Willow... nem. Nem tudok gondolkodni. Hallom, hogy valaki nevet mellettem, hasonló a hangunk. A kőnek szorítom a homlokom, és hagyom, hogy a zokogás és a nevetés egyszerre érjen el..
Egyszer ennek is vége lesz, valahogy. Igaz?

          A vasárnap délutáni sziesztánál nincs jobb, és ennek ellenkezőjéről senki sem fog tudni meggyőzni. Ami viszont még ennél is jobb, az a szieszta utáni séta, még akkor is, ha olyan hangulattalan, szürke, borult és szeles idő van, mint ma. Bár, mit is várhat az ember október elején Skóciában. Csoda, hogy még nem szakadt le az ég. Mondjuk, az sem nagyon számítana, nem áznék meg, és egy kicsit visszatérnék a gyerekkoromhoz, mikor még élveztem, ahogy cuppog a cipőm alatt a sár. Megiszok még egy adag kávét, és el is indulok kifelé. Ezúttal csak egy garbó és egy farmer van rajtam, szombat lévén nem kell a talár, szerencsére.
          A folyosóra kilépve is azt tapasztalom, hogy szombat van. Van néhány diák, aki lézeng ott, de ők leginkább a könyvtárba igyekvők vagy a prefektusok. Várok ugyan egy diákot büntetőmunkára, de majd csak későbbre. Elindulok kifelé, hogy körbejárjam a tavat, és nem kis meglepetésemre belebotlok a napok óta szellemként mozgó Minnie-be.
          - Szia! Minden rendben?
          Csatlakozok hozzá, kicsit megállva az előcsarnokban. Itt már érződik kicsit a kintről beszűrődő hűvös levegő, de azért nem annyira vészes. Egy garbóban tényleg elvagyok, és tegnap délután még a borostám is eltűntettem a mára tervezett programom miatt, de az iskola és az időjárás is közbeszólt. Hát igen, Ilyen az, mikor már nem megy minden olyan egyszerűen, ahogy kigondolom. Igazodni kell a szabályokhoz, és a diákokhoz, tanár társaimhoz. Eleinte sokkal jobban lázadoztam belül, de mára ez már inkább átváltott durcás sértődésbe.
Mimivel a legtöbb esetben ugyanígy a folyosón, vagy az órákon tudtunk csak találkozni. Hiányzik az a beszélgetés, és most nem is fogom elszalasztani az alkalmat.
          - Gyere, sétálj velem.
          A karom nyújtom felé, hogy belé tudjon kapaszkodni, majd lassú léptekkel elindulok kifelé vele az oldalamon. Van valami, amit meg akarok kérdezni, mert látom rajta, láttam rajta szerda óta, hogy nincs jól. Valami történt, de Leont nem akartam ezzel zaklatni.
          - Kettesben vagyunk. Mesélj, mi bánt szerda óta?
          Figyelem a jeleket, nem szeretném hazugságon kapni. Ha segítségre van szüksége, akkor szeretnék segíteni neki, de úgy nem tudnám megtenni, ha nem tudok semmiről. Az igazság az, hogy félek egy kicsit attól, amit mondani fog. Szinte lesokkolt az, ahogy összefutottunk az első hatodéveseknek tartott órán, aztán csak a tóparton találkoztunk, de akkor sem voltunk kettesben. Ha belegondolok augusztusban többet találkoztunk, pedig egy ország választott el minket, nem úgy, mint most.
          Ebben az iskolában mindennek füle van, nem lennék meglepődve rajta, ha valami olyasmit hallott volna rólam, amit talán nem kellene. De álljunk csak meg? Ilyet nem is csináltam. Akkor a fogadásról lenne szó? Az nem okozna neki ilyen fejfájást, és legfőképp, nem kellene kerülnie a tekintetem. Megbeszéltük, vesztettem, csak arra várok, hogy mikor mondja, vágjunk bele.
          Kíváncsian fürkészem arcát, hogy végre választ kapjak, miközben a szél összeborzolja a hajam, az övét pedig éppen abba az irányba rángatja, amerre kedve tartja. Be kell vallanom, így már nem annyira meleg ez az öltözék, de én még elviselem, viszont nem tudom, hogy mi a helyzet vele.

Nem látni, nem hallani, nem érezni.
Ez lett volna jó az elmúlt napokban, de az állandó feszültség inkább kiélezte az érzékeimet a vágyott bágyadtság helyett. Nem beszélgettem senkivel, főleg, mert úgy éreztem, ez megint olyasmi, amit értelmetlen lenne szétszórni mások között. Elkerültem Willow-t, bár ez nem nehéz az iskolában, azért olyan ostobaságokra sem vetemedtem, hogy direkt elbújjak előle, de a köszönésnél tovább nem akartam jutni. Enélkül is csak azon a döntésen kattogtam, szüntelenül és kipihenetlen, amit néhány látogatással honorált a testem. A javasasszony nem panaszkodott, mikor már harmadjára jelentem meg nála az éjszaka közepén rémálmokra hivatkozva, ezek közeli ismerőseim voltak, amiket már a keblemen ölelve is cirógathatnék, olyan régóta részei az életemnek, most azonban új szereplőjük van. Nem csodálkoztam, amikor a hálóterem éjszakai sötétjében is Demetrius kajánul mosolygó arcát láttam egy félrehúzott függöny mögött, a nevetését hallottam a folyosón, a szavaitól volt undorító és ehetetlen minden, ami a számba került. Újabban rászoktam a láncdohányzásra is, de ha valaki kérdezett, csak egy fáradt mosollyal a járőrözésre fogtam mindent könnyedén. Őt magát szerencsére ritkán láttam, azt hiszem, nem is tudtam volna elviselni a látványát, és nem azért, mert bármit is tehet ellenem, egyszerűen emlékeztetett arra, hogy telnek a napok, és válaszolnom kell majd neki.

Szombaton, ami után már az utolsó vasárnap következett, kitéptem magam a jókedvű griffendélesek hangulatából, és lesiettem a parkba, remélve, hogy ezúttal senkivel nem találkozom majd. Legkevésbé vele. Mégis, amikor meglátom, és meghallom a hangját, valahogy sokkal kevésbé érzem a hurkot megfeszülni a nyakam körül. Nem árulom el neki, de egy beszélgetés talán még nem sodorja veszélybe mellettem. Megint olyan, mint a háború alatt, amikor csak az, hogy megszólítok valakit, és rámosolygok, vonhatja maga után a sötét következményeket... Ez szó szerint persze nem igaz, anyám nem ölte meg az összes barátomat és ismerősömet, de ha tudomást szerzett valamiről, ami fontos volt nekem, minden lehetőséget megragadott, hogy tönkretegye azt. Demetrius sem más.
- Szia. Miért, nem úgy nézek ki? - könnyebben jön a mosoly, mint számítani lehetett. Kicsit ugyan rekedt a hangom, de közel sem veszélyes mértékben, inkább mintha csak meg lettem volna fázva, a szemem pedig egyébként is lehet karikás. Az a vágás az arcomon... mindenki tudja, hogy nem jövök ki a macskámmal.
Meglep azért a kérése, de örömmel fogadom. Belé karolok, kiélvezem, hogy itt van, és ezúttal nem kell a magázódó távolság mögé rejtőznünk. Lassan kiérünk a szeles gyepre, ahol a fűszálak örvénylő tengere hívogatóan puhának tűnik még ebben a hidegben is. Nem vagyok melegen öltözve, mostanában nem foglalkozom ilyen látszólag apróságokkal, de fázós sem vagyok, és ahogy Willowra nézek, ő sem tűnik annak.
A tó kicsit messzebbi tükrén fodrozódó hullámokat figyelem, amelyek most olyanok, mint egy ember meggyűrődött arca. Hallom a hozzám intézett kérdést, és elszakítom a tekintetem a morbid gondolatokat ébresztő tájtól.
- Hát, leginkább a fáradtság. El sem tudod képzelni, milyen a predátorral aludni, ha az mindenképp a helyedre pályázik, aztán csicseregj frissen és egészségesen az ügyeletben. - megint elmosolyodom, de ezt is a látványa váltja ki belőlem, nem a jókedv - Utána pedig nem könnyű teljes szellemi képességeid birtokában a talárban is jól mutató tanerőre figyelni. Szóval csak ilyen... apróságok. Csak nem aggódsz miattam?
Derűsnek látszom, és még magamat is meglepem azzal, hogy annak is érzem magam. Hagyom, hogy a szél részlegesen vakká tegyen a hajam hosszú szalagjaival, inkább csak kiélvezem a hirtelen jött szabadságot.

          Elmosolyodom, a kérdése nyomán. Nem szoktam hülyeségeket kérdezni, így azok a karikák, amik a szemét ékesítik, nem hiszem, hogy a sminknek köszönhető. A macskát meg ki kéne vágnia már a Griffendél torony egyik ablakán, ha ilyen erőszakos a saját gazdájával szemben. A kezemmel a vágáshoz nyúlok, és biztos vagyok benne, hogy ha esetleg összefutok azzal a macskával, akkor talán, véletlenül kirakom a Tiltott Rengetegbe és jó mélyen, hogy ne találjon ki. Soha.
          - Miért nem szabadulsz meg attól a macskától? Miért nem vállalsz kevesebb folyosói felügyeletet?
          Kicsit kerülöm a tekintetét, és inkább a hajlongó fűszálakat figyelem. Tudom, hogy nem választhat a járőrözéssel kapcsolatban, mégis úgy gondolom, hogy talán néha kihagyhatna néhány alkalmat.
Egyébként is hogy a fenébe ne aggódnék érte? Hogy kérdezhet ilyet? Megállok és szembefordulok vele, a kezemmel végigsimítok az álkapcsán, ahogy fordítom a fejét, hogy a szemébe nézhessek.
          - Minerva Balmoral, te úgy ismersz engem, mint akit nem érdekel, hogy mi van veled? Főleg azok után, hogy látom mennyire kialvatlan vagy, és nem hiszem, hogy egy macska okozza ezt, de ha nem akarsz róla beszélni, akkor nem fogom erőltetni.
          Elengedem, és nélküle sétálok tovább. Nem sértett meg azzal, hogy hazugsággal próbálkozik, én is sokszor próbálkoztam, és volt, amikor bejött, és volt, amikor nem. A kérdés az, hogy miután rájött, lebukott még mindig ragaszkodik a hazugsághoz vagy elmondja az igazat. Kicsit csoszogok, és szándékosan lassabban haladok, nem akarok nagyon előre haladni és ez által eltávolodni tőle. Hátrafordulok felé, és a kezem nyújtom felé.
          - Ha fázol, szólj csak… – Magamhoz ölelem, és hagyom, hogy így álljunk pár pillanatig, majd újra a karom tartom. – Akkor visszamehetünk az épület egy kellemesebb zugába. A szél elég hűvösen fúj ma, és nem szeretném, hogy megfázz.
          Merlinre, mikor mentem át atyai gondoskodásba? Vagy ki tudja, ha ezt most valaki kívülről látná úgy, hogy nem ismeri az előzményeket, akkor azt is hihetné, hogy egy pár vagyunk, pedig ez nem igaz. Szorosabb a kapcsolatunk, mint egy átlagos tanár-diák viszony, de nem annyira, mint egy szerelmes páré. Nem is hiszem, hogy a mi kapcsolatunkat lehet úgy definiálni, mint a szerelmes pár, barát, családtag. Ezek túl általánosak a miénkhez képest.
          - Ha jól tudom, akkor holnap estére megint esőt mondd.
          Felnézek az ég felé, remélem, hogy érti a célzást, és elég, ha igent mond, máris kitaláltam, hol találkozhatnánk egy újabb esőben ellejtett tánc miatt. Talán nem kéne ennyire bizalmaskodnom vele, de már akkor tudtam, hogy veszett fejsze nyele az egész, mikor megláttam az órán. Azóta sem tudom meghazudtolni magam, újra és újra jelét adom annak, hogy valójában mi is van közöttünk, amit mások talán nem annak értelmeznek, aminek kéne.
          - Beszéltél mostanában Leonnal? Belenyugodott, hogy nem tudlak olyan könnyen elkerülni, mint ahogy ő akarja?
          Nos, igen. Aznap mikor kiderült minden, a Roxfort a feje tetejére állt, és ezt nem felejtettem el neki sem hangsúlyozni. Pont úgy, ahogy ő is megtette. Most ránézek a mellettem sétáló lányra, és rájövök, hogy nem az a tény forgatja fel az iskolát, hogy ő a diákom, hanem az, amiről egész nyáron ábrándoztam, és amit egész nyáron akartam, és amiről akkor kiderült, hogy lehetséges. Mintha a Mikulás és a húsvéti nyúl egyszerre hozta volna meg az ajándékát 34 évre visszamenőleg.

Szeretem nézni a mosolyát, és csak az jut eszembe róla, amit akkor mondtam Párizsban: mint vihar az aszály után. Összerezzenek, ahogy az arcomhoz ér az ujja, de csak az emléket idézi fel, ahogy szereztem a most kitapintott sebet. Voltak sokkal súlyosabbak, lassabban gyógyulók, de olyan rég, hogy már azt hittem, elfelejthetem az ilyen bőrbe rajzolt jeleit annak, hogy megint a rossz oldalra álltam, amikor adásról és kapásról van szó. Figyelem a vonásait, nagyon óvatosan félrehajtom a fejem, de nem akarom elriasztani. Úgy vigyázok a pillanatra, mintha tényleg törékeny lenne, és számomra most az is, elvégre kialvatlan vagyok, nyűgös, és ugyan lelkileg kimerült, de egyiket sem érzem jelenleg.
- Szeretem azt a macskát, és mindenkinek lehet rossz időszaka. Talán serdül. Majd szobafogságot kap, hátha a többi cica jól kicsúfolja érte... - milyen buta kis szavak, de jól esnek a sok komorságban - Mert félek, hogy Grisamet az egyik éjszaka elfogyasztja nassként egy jól megtermett másodikos. Egyszer vicceltem csak ezzel, de azt hiszem, a legrosszabbkor.
Komolytalan kérdésekre komolytalan válaszok, de akár a pulóverem színéről is kérdezhetne, most az is segítene. Csak az, hogy itt van és figyel rám, elkergeti a sötéten lógó fellegeket, csak az bőven elég tőle. Megint elmosolyodom, elsimítom a kettőnk közé fújt hajamat, és talán épp ezért lep meg, hogy a keze az államat maga felé fordítva követel maradéktalan figyelmet magának. Odalent az én ujjaim a felsőm kötött anyagába marnak, ki nem mondott módon reagálva a gesztusra.
- Én... igazad van. Nem keresek érveket, igazad van. El akarom mondani, csak... nem olyan egyszerű. - elenged, hátrébb lépek, megszakad a lánc. Egy pillanatra magam elé bámulok, mintha a csizmám orra különösen izgalmas lenne az őszi időjárás egy színfoltjaként, de közben hallom, hogy nem bánthattam meg annyira, hogy siessen eltávolodni igazán. Kicsit megdörzsölöm a karomat, és az ajkamra harapva fordulok felé, amikor újra megszólít. A tenyeremet az övébe fonom, és újra elindulunk, már olyan távolságba kalandozva a kastélytól, ahol nincsenek figyelő szemek a napnak ebben az órájában. A hűvös, októbert maga előtt görgető időjárás amúgy is inkább befelé lökdösi a diákokat, kétlem, hogy lenne itt rajtunk kívül bárki is.

- Talán inkább neked kellene. Fázósabbnak tűnsz, mint én. - belesimulok az ölelésbe, és kiélvezem a szívdobbanásokra szóló melegséget belőle - Eredetileg is sétálni indultam, egy őszi nap kaján nevetgélése nem fog eltántorítani tőle. Megnyugtat, ha megígérem, hogy nem fogok megfázni..?
Még egy halk kis nevetés is felszakad belőlem, és érzem, hogy lassan, de biztosan visszatér az élet belém. Mintha az alattunk heverő hideg földből ásott volna elő, ahová eredetileg én kívánkoztam. Morbid példákat csal elő belőlem ez az időszak, úgy sejtem. Könnyebb lenne nem emlékezni, folytatni az életet úgy, ahogy volt.
Ha Demetrius itt lenne, olyan könnyen felhasználhatná ezt is ellenünk, pedig fogalma sincs arról, hogy nem épp vétünk az állítólag jóízlés határai ellen, csak Willow bizonyosságot, én pedig biztonságot keresek az ölelésben. Fogalma sincs rólunk, mert csak a látszat az, amire alapozta a blöffjét, ugyanakkor ez a jól sikerült blöff az, ami tönkretehet mindent. McGalagony könnyedén utánajárhatna, hogy igazat mondunk e, ugyanakkor ha ő kerülne ki abból a vitából vesztesen, semmi nem állítaná meg, hogy bármelyikünket elkapjon az első adandó alkalommal. Bárhogy próbálgatom összeilleszteni a darabkákat, nem adják ki a megoldást, és ez most, az utolsó napon válik igazán ijesztővé.
Tovább indulunk, bár én fejben megint kicsit messzire szakadtam az aggodalmaim miatt, felkapom a fejem a kijelentésére. Tudom, mit jelent.
- Igen, esőt mond. Csodálatos, nem igaz? - követem a tekintetét az égre, és szélesen elmosolyodom. Az ólomszürke, settenkedő felhők sosem okoztak még ennyire hétköznapi, mégis mindent jelentő örömet. Már látom is magunkat újra táncolni a zuhogó cseppek között.
- Mostanában nem, de akkor persze sürgősen behívatott a szobájába. - nosztalgiázom nem kicsit szórakozva az eseten - Olyan ideges volt, hogy azt hittem, még teával sem kínál majd meg. Végül arra jutott, hogy két nyelven, változatos kifejezésekkel élve fenyegetett meg, hogy figyelni fog, és reméli, hogy jól viselkedem. Mintha nem viselkednék mindig úgy...
Olyan nyugodt minden, mégis, én leszek az, aki felszakítja a felszín lágyságát, ahogy az a szilánk az arcom bőrét. Úgysem tudom előle eltitkolni örökre, és nem is akarom. Ki másnak mondhatnám el, ki mással lehetnék őszinte?
- Willow, te nem félsz tőlünk? - pont nem látja az arcom ebből a szögből, de érezheti a hangomban bujkáló ijedtséget - Nem félsz attól, hogy valaki, aki nem csak egyszerűen felháborodik a semmin, mint Leon, komolyan vesz majd valamit, amit nem is ért, és ellenünk fordul? Nem félsz, hogy kirúghatnak? Az emberek azt suttognak, amit akarnak, engem nem érint és nem is bánt, de most rólad van szó.

          Azt hiszem, nem mostanában nevettem annyira természetesen, és annyira jót, mint most, hogy hallottam a serdülő macskáról. Oké, ha Mimi ilyen jó poénokat tud elsütni, akkor mégis túlélheti ez a cicus a tanévet. Rendben, az is jó indok, hogy ha szereti, akkor nem lenne szívem az eltűntetése után a szemébe nézni, és ahogy én kiszúrom, hogy baj van, úgy ő is könnyen megteszi ezt.
          - Szegény másodikos diák vagy inkább szegény Mr. Windflower?
          Örülök, hogy kicsit megnyugszik, és mosolyogni is látom. Akármi is az oka a komorságának, kicsit oldódott a hangulat, és ennek köszönhetően talán meg is nyílik. Lépnék vissza, mert ha ennyire nem akar beszélni róla, akkor nem akarok rákényszeríteni semmit sem. Visszalépek, és ráteszem az ujjam a szájára.
          - De tényleg csak akkor mondd el, ha tudsz róla beszélni.
          Úgy tűnik, hogy meggondolja a dolgot, mert látom rajta, hogy rágódik. Nem baj, nem szeretném, hogy meggondolatlanságot csináljon. Egy rossz döntés hamar visszaadja a kölcsön kapott pofont, csak ezúttal igazi képében, ami egyáltalán nem kellemes.
          - Tényleg? Olyannak tűnök, aki a bőrkabátja nélkül egy garbóban már fázik? Vagy a borostám hiánya miatt tűnik olyannak, mint aki fázik? – Elmosolyodom, majd kicsit megdörzsölöm a hátát mégis. – És hogy hajtom majd be rajtad a büntetésed, ha mégis megfázol? A konyhára mégse vihetlek magammal, hogy egyél a húslevesemből, Madam Pomfrey pedig nem hiszem, hogy örülne, ha ott főznék.
          Elképzelem a javasasszony arcát, ahogy megérzi az illatokat a szobájában, amint Mimi ágya mellett főzök. Először biztos, tetszene neki, aztán rájönne, hogy mi is történik valójában. Úgy robogna ki a helyéről, hogy az egész terem zengne a léptei nyomán, és örülhetek, ha nem önti a nyakamba az edény tartalmát. Bár, nem, azt nem tenné, mert akkor rövid időre én is oda kellene, hogy feküdjek.
          - Sohasem feledem azt a táncot.
          Megfogom a kezét és megpörgetem, mint egy ízelítőként, hogy mi várhat rá másnap este, ha hagyja magát elcsábítani néhány órára. Már elterveztem, ahogy a fűzfa alá felállítok egy kisebb sátrat lámpásokkal és a száraz ruháknak, aztán csak a miénk lenne az a pár óra, mint most ez a séta.
          - Sajnálom. Azt hiszem, hogy utánam hívathatott be. Nem volt szép az a beszélgetés miután úgy indítottam, hogy miért nem mondta el, hogy boszorkány vagy? De igazából nem is számít, mert ettől még a megismerkedésünkön nem változtat.
          Legalábbis nem utólag, és nem hónapok távlatából. Bár, akkor és ott sem számított volna. Egyik alkalommal sem, bár valóban sok gondtól megkíméltük volna magunkat. A posta helyett lehetett volna bagolyposta is, és akkor persze egyből kiderült volna, hogy a diákom. Nem, ha már akkor kiderül, akkor mindent megváltoztatott volna.
     Nem értem. Mit akar? Mire akar célozni?
          - Úgy érted, ha valaki mondjuk, most meglátna?
          Kényes téma, mert úgy érzem, hogy a határokat feszegetjük. És hogy is kéne elmondanom neki. Ahogy látom ez az a dolog, ami foglalkoztatja, még ha nem is napok óta, de egy ideje már mindenképpen.
          - Nem fognak kirúgni, ne aggódj ez miatt, tudom, hogy mit csinálok. És egyébként sem teszek olyat, ami miatt bárki is kirúgathatna. Mitől félsz?
Ez még nem elég. Érzem, hogy ez még nem elég ahhoz, hogy megnyugodjon. Mit mondhatnék még neki.
          - Mimi, miattad… miattunk nem fogom kirúgatni magam, ennél többet jelent nekem ez az állás.
          Tényleg tudom, hogy mit teszek, és a semmi miatt nem fog McGalagony miatt kirúgni. Annyira nem bizalmas a viszonyunk, nem csókolózgatunk, nincs köztünk nemi élet sem. Nincs semmijük ellenünk, ami miatt ezt megtehetnék. Mindenesetre érdemes nekem is elgondolkodnom ezen a kérdésen, mert ha ő ennyire fél ettől, akkor valami talán a fülébe jutott, ami nekem még nem, és akkor csak idő kérdése, hogy az iskola erről pletykáljon.
          - Te csak magadra gondolj, rendben? Velem ne törődj, másztam már ki sokkal nagyobb kalamajkából is, mint az, ha meglátnak minket.
          Újra végighúzom az ujjam azon a vágáson. Talán annak köze lehet ehhez a kérdéshez? Nem, azt nem hiszem. Miért bántaná valaki a diáktársát ez miatt?
          - Bántottak miattam? Tudsz esetleg olyanról, aki többnek tart, mint a tanára és rajtad vezeti le az ingerültségét?

Ahogy a mosolyát, az őszt is szeretem - a kavargó színek a szélben képesek pillanatokra azt is elfeledtetni, hogy a nyár valójában a kedvenc évszakom. Mégis, van valami az utána következő táncosban, ami megfog és megtart magában, amire úgy gondolunk vissza, hogy több, mint meleg, kötött pulóverekbe burkolt emberek széles mosolya... egyfajta ígéret arra, hogy ugyan az év a második felével indul hanyatlásnak, csak aludni tér a természet. A zord, ólomszíntől csöpögő égbolt, ami tényleg esőt ígér, talán már ma éjszakára is, most nem komor, hanem fényes, szürke kanyarral simul a tenyerünk alá. Talán csak a pillanat teszi varázslatossá a máskor undok, ködbe burkolózó skót tájat, de most úgy tűnik fel a szememben, mint valami, ami megvéd majd. Mint valaki, aki benne áll.
Furcsán illeszkedik az ujja az ajkaimra, és furcsán üres érzés, ahogy elveszi.
De most nincs itt ennek az ideje.

-Ritkán látlak garbóban, pedig jól áll. Bár gondolom úgysem hiszed el nekem, de ha valaki jól néz ki, nyilván mindenben jól néz ki.  - nem érzem a hideget, pedig belopta már magát a birtokra. Ha másért nem is tűnne fel, a dementorok gondoskodnak arról, hogy az idei október ne napfényesen teljen el. -Gondolod, hogy van okunk panaszkodni a manók húslevese miatt...? Nem bíztad el egy kicsit magad?
Csak néhányszor volt alkalmam olyasmit enni, amit ő készített, de azt hiszem, ha nemeket cserélnék, határozottan igaz lenne rám, hogy a hasamon át megfoghatna. Az én tudományom, ami inkább a bájitalokban nyilvánul meg, valahogy mindjárt nem tűnik olyan nemesnek és hasznosnak, amikor arra gondolok, bármit el tud készíteni, amit csak megkíván. Valakinek, aki évekig lényegében éhezett, ez olyan, mintha minden egyes nap Karácsony lenne.
Ahogy látom, ő is Párizsra gondol, a furcsa kis táncra. Mosolyogva csatlakozom a merengéshez, amit gyakran felidézek nélküle is... persze nem az elmúlt pár napban, akkor nem akartam az esélyét sem megadni annak, hogy ebbe menekülve rúgjam le magamról a felelősséget, ami nyomaszt. Hamarosan válaszolnom kell, mit dobok oda: magunkat, vagy talán mindenki mást. Nem akarom ilyen drámaian megfogalmazni, de esélyem sincs nem résztvenni ebben a sötét komédiában, Demetrius gondoskodott róla.
Bólintok az unokabátyám emlegetésére. Őt a legkevésbé sem vontam bele ebbe az egészbe, és valahol joggal kirekesztettnek érezheti most magát, de minél kevesebben tudjuk, annál jobb. Már ez a kettő is túlzás. A kérdést sem azért tettem fel, hogy beszámoljak Willownak a részletekről, amelyek súlyosan nehezednek rám. Elsőre félre is ért. Nincs itt senki más, csak mi, épp elég messze kóboroltunk el ahhoz, hogy ne tartsanak szemmel. Ilyen távolra már egyébként is a másik alakomban szoktam jönni, ha éppen szükséges, de mióta tudomásunkra jutott a helyzet a rengetegben, elkerüljük az összes vészterhes lehetőséget is arra, hogy a fák közé lássunk, és érezzük a mardosó kétségbeesést. Nekem enélkül is megy, de ez nem a lények hibája, csak egy emberé. Néha nagyobb szörnyetegek tudunk lenni, mint amit a természet annak teremtett.
-Nem, itt biztonságban vagyunk... viszonylag. A körülményekhez képest. - megállok, és keresztbe fonom a karjaimat, lerí rólam a feszültség, pedig nem akarom - Már említettem korábban, engem nem érdekel, mit mondanak rólam, nincs jelentősége, nem vagyok különösebben érdekes. De te professzor vagy, és...
Hazudtam az első kijelentésemmel. Nem szántszándékkal, így bukott ki belőlem. Talán a diáktársamnak nem vagyok fontos, de lenne olyan, aki szeretné tudni, milyen kapcsolatokat ápolok olyan emberekkel, akik jelenleg nem a társadalmunk megbecsült tagjai. Megkérdezhetnék, hol jártam nyáron, amikor úgymond valamelyik barátnőmnél aludtam, miért bukkantam fel olyan helyeken, ahol látszólag semmi keresnivalóm nem volt. Sőt, Shafiq meg is tette, bár akármit is mondott, őt a személyes bosszú éltette, ezért lényegtelen volt minden egyéb információm.
Pajzs vagyok előttük. Magam előtt mégsem tudtam az lenni, és ahogy Willow kijelentését arról, milyen fontos neki ez az állás, eldöntöm, hogy pajzs leszek előtte is. Demetrius megkapja a receptjét, nem kockáztatok. Önző érdek ez, úgy értem, választhatok, melyik kezembe harapok bele, abba, amelyik valaki előtt kitartva áll, vagy azt, amelyikkel a pálcát fogom. Az utóbbi lesz az. Sejthető volt valahol, hogy véteni fogok a kapcsolataimmal a játszmáim ellen, elvégre már az első pár évemben nyilvánvaló lehetett, hogy kötődni valakihez olykor ilyen bukáshoz vezet...
Valaki, akiben megbízunk, bukáshoz vezethet.
-Hogy gondolnék csak magamra?! - csattanok fel hirtelen, váratlanul, bár nem dühösen, csak a döbbenetnek hangot adva - Megőrültél? Hogy ne gondolnék rád? Azt hiszed, szoktam üres ígéreteket tenni, csak úgy, szórakozásból? Már akkor megígértem, hogy vigyázni fogok rád, amikor még azt sem tudtam, hogy lehetséges lesz így. Nem vonom vissza a szavam.

Megint hibáztam.
Megint elárultam magamból valamit, amit nem kellett volna. Úgy teszek, mintha természetes lenne, elsiklom felette, ártatlan, bár kicsit háborgó tekintettem nézek rá, és akkor újra hozzám ér. Megfogom a csuklóját, és az ujjaimmal beborítom a kézfejét. Így akarok maradni, még sokáig, amíg el nem múlik a döntés kényszere. Bár már tudom a választ, nem lett könnyebb. A bűntudat továbbra is a legjobb barátom marad.
-Arra gondolsz, hogy ezt emiatt szereztem? - nézek a szemébe, és most félek csak igazán, mert nem fogok tudni hazudni - Igen. Van néhány ellenségem. Bántásnak éppen nem nevezném, de... hidd el, nagyon boldogok lennének, ha látnának most. Ennek fényében főleg hangsúlyos az, amit az előbb mondtam. Mindig megvédem azt, ami fontos nekem.

          Valóban nem volt eddig alkalma garbóban látni, de talán ennek az volt az egyik oka, hogy az időjárás nem tette lehetővé vagy a körülmények. Most úgyis kaptam néhány új darabot, ha lesz rá lehetőségem, akkor felhúzom majd tanítás keretein belül is.
          - Köszönöm. Nem igazán tartozik a garbó a mindennapi öltözékemhez, de ha szerinted jól áll, akkor gyakrabban veszem majd fel őket.
          Kénytelen vagyok elhinni neki, a divathoz, a ruhákhoz és az öltözködéshez sokkal jobban ért nálam. Gondolkodtam is rajta, hogy el kéne vinnem majd egy bevásárló túrára még a nyáron, de annak lőttek, már nem volt rá időm. Illetve a fesztivál után már a boltok voltak zárva.
          - Nem a házimanók levesében nem bízom, hanem jobban szeretném, ha az enyémtől gyógyulnál meg, és nem az övéktől. Ahogy fordítva nekem is jól esne, ha a te levesedből ehetnék akkor. Egyébként tudom, hogy milyen finom a levesem, miért bíztam volna el magam?
          Vagy ez már tényleg túlzás? De annyit dicsérte, mikor megkínáltam a főztömmel. Vagy mégsem ízlene neki? Én nem éreztem, hogy változott volna, de ez még nem jelent semmit. Meg kell kóstoltatnom mással is, aki korábban már evett belőle.
          Azért érzem, hogy megnyugszom attól, hogy nem láthatnak meg. Valahol ellent mondok saját magamnak, mert akarom is, hogy meglássanak, hiszen semmi olyan nem történhet, de tudom, hogy azért nem kevés időmbe telne megmagyarázni, hogy miért vagyok ennyire bizalmaskodó egy diákkal. De a saját érzéseim és gondjaim most másodlagosak, mert tudom, hogy vele van valami, és ahhoz, hogy meg tudjuk oldani, muszáj odafigyelnem rá teljes egészében.
          - És? – közelebb húzom őt. – És ez baj? Nem értelek, barátok vagyunk, és ott nem számít, hogy kinek, mi a foglalkozása. Barátok között ez nem meghatározó.
          Ellépek tőle, ez a beszélgetés kezd nagyon furcsa irányt venni, és úgy érzem, ahelyett, hogy előre haladnánk a probléma megoldása felé, egyre jobban távolodunk el tőle. Ugyanúgy gondolkodunk és mégis másként és így nem lehet előrébb haladni. Pont ezért meg is lep a kirohanása. Eddig nem volt jellemző rá, hogy így reagáljon valamire. Szerintem le se tagadhatnám mennyire, hiszen ez már az arcomra is kiül. És nem csak a felcsattanás miatt, hanem a mondandó miatt is.
          - Mimi, én nem kértem tőled semmi ilyesmit, és ha ezt még akkor ígérted meg saját magadnak, mikor azt hittük egymásról, hogy muglik, akkor felesleges. Nem hibáztatlak érte, ha semmisnek vesszük ezt az ígéretet. Nem akarom, hogy egy olyan dolog miatt… Te… mégis mi az, ami miatt vigyáznod kéne rám?
          Ha eddig azt hittem, hogy a beszélgetésünk majd normális, hétköznapi mederben fog folyni, és a gond az csak annyi lesz, hogy hiányoznak az otthoniak, akkor rá kell most döbbennem, hogy ez még a legkomolyabb témánál is komolyabb. Úgy kéne tennem, mintha innentől kezdve nem aggódnék érte? Lehetetlen. Nem neki kéne megvédenie engem, hanem fordítva, nekem őt.
          - Igen arra.
          Eltűnik a mosoly az arcomról, a derű a hangulatomból és immár pont olyannak mondható, amilyen az időjárás is. Hideg, szeles és csak arra vár, hogy mégis milyen irányban kell kitörnie belőlem annak, amit most érzek.
          - Hidd már el nekem, hogy nem kell ennyire féltened. Tudok magamra vigyázni, rád is, csak éld az életed, tanulj, és ne törődj mással.
          És mindezt úgy kéne mondanom, hogy tényleg megnyugtassa, miközben tudom, hogy mi folyik az iskola körül?
          - Nem kell megvédened, mondtam, meg tudom védeni magam. Merlinre, Minerva, mégis mi folyik itt, hogy ilyen furcsa fordulatot vett ez az egész könnyednek ígérkező beszélgetés?
          Most már válaszokat akarok. Igazi válaszokat, nem csak terelést és újabb kérdéseket. A tanára vagyok, de nem akarom kihasználni ezt az előnyöm. A barátjaként léptem oda hozzá, és akként is fogunk elválni, ha rajtam múlik. Veszek egy mély levegőt, aztán még egyet, eltávolodok tőle, amennyire csak tudok, de még halljon, és felnézek az ég felé.
          - Azt mondtam, hogy nem kell elmondanod, ha nem akarod, és ehhez tartom is magam, de akkor csak saját magaddal törődj akármilyen bajba is keveredtél. Megértettél? És nem… - Kicsit felemelem a hangom, hogy elejét vegyem az ellenállásának. – Nem akarok még egyszer arról hallani, hogy meg akarsz védeni. Nincs mitől. Számomra az a probléma nem létezik, értettél?
          Talán túl erős a megfogalmazásom, mégis úgy érzem, hogy szükség van rá. Fel kell nyitnom a szemét velem kapcsolatban. Nem vagyok olyan ártatlan, mint amilyennek tűnök, és hiába fogad el olyannak, mint amilyen vagyok, van, amit nem akarom, hogy csak úgy bármilyen kérdezés nélkül elfogadjon. Az vele szemben nem fair.

Érzem, hogy váltunk mi magunk is nyárból őszbe. Zsebre dugott kézzel nézek rá, bár csak a szemem sarkából, a sebes számat harapdálom, és valahol tudom, hogy ez elkerülhetetlen volt, elvégre a gondtalanságból, amiben megismerkedtünk, valahová el kellett jutnunk ahhoz, hogy ez a kapcsolat erősebb legyen, de nem voltam felkészülve arra, amit rám zúdít. Fáj, és ha lehet, egyetlen varázsütésre szaggatja szét az eddigi békémet, amit lassan épített fel. Nem teszek felesleges gesztusokat, mint a sétálás, kövek rugdalása, mert egyszerűen túl sok egyszerre normálisnak mutatkozni: nem magamat átölelve zokogni, levegőt venni, és még embernek is látszani. Inkább vagyok most egy élettelen tárgy, egy kellék, egy elem. A csend kvantumja.
Kivéve, hogy nem tudom annyiban hagyni. Bármikor máshol, bárkivel szemben tudnék derűs mosollyal, csak egy legyintéssel végezni egy ilyen szituáció után, de semmi sem bizonyítja jobban, milyen fontos, hogy most nem vagyok rá képes. Ha nem szembesültem volna napokkal ezelőtt a gyenge pontommal, most lehet, hogy nem is viselném el a tudatot, de ez csak megerősít abban, hogy az a valaki, akiért feladtam a lényegi zsibbadtságomat, valóban fontosabb nekem, mint saját magam.
- Sajnálom, hogy félreértesz. - szólalok meg minden után halkan, és bár messzebb van tőlem, tudom, hogy tökéletesen hall - De tudomásul veszem, hogy számodra a probléma nem létezik. Tekintsek így saját magamra is?
Feszül a húr kettőnk között, de nem bánom. Ezeknek el kell hangzaniuk, elvégre valamikor ki kell mondanunk őket, és most, amikor egyébként is csak néhány apró szikrán múlik az önuralmam, ez nem meglepő. Odasétálok hozzá, és megragadom a kezeit, magunk közé húzom, és ha el akarna mozdulni, szorosan tartják az ujjaim az ujjait. Nem vagyok erőszakos, de határozott igen, és meg fog hallgatni.
- A barátom vagy. Fontosabb önmagamnál. Nem kérheted, hogy ne féltselek, és ne akarjalak megvédeni valamitől, ha én már éreztem korábban, hogy milyen pofont kapni tőle. Ez az élet rendje... ebből tudod, hogy fontos valami. Félsz a hiányától. - még közelebb lépek, már teljesen összeér a testünk - Nem hiszem azt, hogy minden esetben így kell tennem, sőt, azt főleg nem, hogy mindig lehetséges is. Nem becsüllek alá, és nem becsülöm magam föléd. Egyszerűen féltelek, ahogy te aggódsz. Mutatok valamit.

Csak megfordulok, és felhúzom a szakadt pulóveremet az egyik mélyedésbe nyúlva - puha az anyag, és ahogy átsimul a fejemen, felborzolja a hajamat. Néhány mozdulattal előrehúzom a tincseket, és egyenesen tartom a gerincemet. A bőrömet elsőre is szinte harapja és feltépi a hűvös szél, de még egy réteget viselek alatta, egy egyszerű fekete bodyt. Ha ez egy vidám helyzet lenne, mosolyognék azokon a szavakon, amik elhagyják a számat.
- Gombold ki az anyagot, és érj hozzám. Simíts végig a gerincemen. - nem parancsolok, kérek, de ez is komolyabb annál, hogy félre lehessen érteni. Nem vagyok szégyenlős, és ha csak egy pillanatra is intimmé válna a még nem kiismert szándékom, úgyis mindjárt megérti, miért akarom ezt az egészet.
Ha megteszi, amire kérem, a sápadt, ezüstös, de minden részletet kirajzoló fényben láthatja a két lapockám között a kétujjnyi fehér, szinte csipkeszerűen fonalakra bomló hegemet. Ha hozzáér, hidegebbnek érezheti, mint körülötte a bőr többi része.. mintha halott lenne. Mások is viselnek átokhegeket, másoktól is próbálták elvenni az életüket a háborúban... de nem az, akitől annak idején kapták.
- Ez az az élet, amiről beszélsz. Ez történik, ha élni próbálom. - kínomban elmosolyodom, bár épp nem láthatja - 'Valaki' emlékeztet arra, hogy csak álltatom magam. Csodálkozol, hogy féltelek? Én azon csodálkozom, hogy te féltesz engem. Talán mindketten hozzá vagyunk szokva az egyedülléthez, csak másképp. De akármit is hoznék fel ellenérvként, fontosabb vagy nekem, mint a meggyőződéseim.

          Ahogy meghallom szavait, úgy érzem, megfagyok. Nem szó szerint, de a sokk miszerint képes összehasonlítani magát egy olyan dologgal, amiről most vagy beszélünk, vagy nem, az mindennél rosszabb.
          - Te megőrültél? Lehet, hogy félreértelek, nem ez lenne az első eset, hogy valamit félreértek, de hogy képzelheted, hogy azért mert számomra valami, amit nem látok, amiről ködösítesz, és amiről fogalmam sincs mi azt, létező lehet? Hogy hasonlíthatod össze magad ezzel?
          Lassan olyan leszek, mint egy hisztis, és toporzékolós kisgyerek, nem, mint egy felelősségteljes barát. Amiről beszél, egyszerre ismerős és ismeretlen. Tudom, hogy ezt érzem Keannel szemben is, hiszen a legjobb barátom, de tud magára vigyázni, nem kell féltenem őt, és semmi olyasmit nem köt az orromra, amihez nem sok közöm van. Ez most mégis más. Más az érzés, más minden. Ő miért akarja megosztani ezt velem?
          Nyúlok utána, hogy ne vetkőzzön le, de biztos, hogy fontos, máskülönben nem tenné. A háta mögé lépek, és úgy teszek, ahogy kéri. Elakad a szavam, mikor megpillantom a kis ereket, és az a hidegség, ami belőle árad. Nem kell hozzáérnem ahhoz, hogy tudjam, ebbe belehalhatott volna. Magamhoz húzom.
          - Ki tette ezt veled?
          Nem kommentálom a többi dolgot. Már értem, hogy miért félt annyira. De akkor sem értem a mértékét, hiszen ő még majdhogynem gyerek, én pedig bőven a harmincas éveimet taposom. Megfogom a fölsőjét, visszagombolom, majd ráadom a pulóvert és újból magamhoz ölelem.
          - Akármi is legyen az a probléma, amivel szembe kell nézned, ne engem tarts szem előtt, hanem magadat, hogy a lehető legkevesebb kárt szenvedj el, és jól gyere ki belőle, rendben?
          Bár, ugyanazt mondom, mint korábban, és ezzel talán még jobban megbántom, nem akarom tovább szenvedni… Nem még egyszer szenvedni látni. Egyébként is, mi az, ami miatt bajba kerülhetnék, és nem csak én, hanem ő is, és amitől feltétlenül meg kell védenie. Neki… engem… Járnak a kerekeim, hallom, ahogy nyikorognak, és csak egy nagyon halvány sejtés formájában, de eszembe is jut valami. Elengedem, megkerülöm, mert ezt muszáj a szemébe mondanom. Muszáj látnom a reakcióját, mert még ha sejtés is, azok mindent elárulnak majd.
          - Ez csak egy sejtés, bizonyítékom sincs rá, és azok alapján, amit elmondtál még sok más lehetőség is lehet, de elképzelhető, hogy van olyan, aki meglátott már mikor ennyire bizalmasan beszélgettünk, és most fenyegetőzik azzal, hogy kirúgat engem?
          Tényleg csak feltevés, és rengeteg változója lehet onnantól kezdve, hogy megláttak egészen odáig, hogy fenyegetik. Szinte minden egyes szavába bele lehetne kötni. Mégis van egy olyan érzésem, hogy ez a legnagyobb lehetőségű variáció. Azonban ahogy kimondtam, már meg is bántam.
          - Felejtsd el. Nem mondtam semmit, és ha most tagadnád vagy egyetértenél vele, az olyan lenne, mintha rákényszerítenélek a válaszadásra, pedig nem akarlak.
          Veszek egy mély levegőt, aztán a kezem tartom felé. Mit tudnék neki mondani, hogy megnyugtassam? Főleg úgy, hogy fogalmam sincs, mi lehet a háttérben. De felejtsük is el, nem tudom érdemes-e ezen agyalni még ennyi minden után is.
          - Kérhetek tőled valamit?
Nekem csak apróság lenne, de neki talán nagy szó, és ezért nem akarom rázúdítani úgy ahogy van.

- Igen, lehetséges, hogy megőrültem. - nem is ijeszt meg a gondolata, valahol benne van a pakliban mindig, ha egy Balmoralról van szó - Nem tudom. Úgy értem, tudom, mire céloztam vele, de nincs jelentősége a későbbi kijelentések fényében.
Kevesebb drámai felhanggal kellene megoldanom a problémáimat. Ez egészen eddig sikerült is, de a lehetőség, hogy Willow megharagudjon rám, szürreálisan megijeszt.
Furcsán meleg és hideg érzés, ahogy végül magához ránt, és ugyan akadályozva vagyok a gesztus viszonzásában, hiszen a kezeim magam előtt, a rózsaszín anyagba tekeredve merednek összehurkolva, de azért azt az egy utolsó lépést megteszem hátra, és érzem az eddig hideg kaparta, lassan kihűlő bőrömön keresztül a garbója szövetét, alatta pedig a szívét. Megnyugtató és békés, mint elhinni, hogy még túlélhető az egész, még nem vesztettem el végleg minden reményt és lehetőséget. Talán nem is..
- Az anyám. - nincs szükség rá, hogy hosszan kifejtsem, ez a két szó bőven elég szörnyű és súlyos enélkül is. Segít visszavenni a ruháimat, és most kezdek csak rájönni igazán, milyen hideg van, még bennük is. Odabent kellett volna megbeszélnünk ezt, esetleg lehettem volna kevésbé szemléletes, de így az igazi.
- Legyen... rendben. - ha magamban átfogalmazom, már egyet is értek - De ez nem ilyen egyszerű, nyilván. A rossz dolgok ritkán azok.
Visszabújok hozzá, de csak hogy aztán rögtön el is engedjen. Összevont szemöldökkel figyelem, mire készül, és csak a sokéves gyakorlott rezzenéstelenség ment meg attól, hogy egyből eláruljam magam. Egymásba fonódik a tekintetünk, és biztos vagyok benne, hogy legalább egy kis csillanás elárult, mert a testem ellenem dolgozik, a vonzalom nem uralkodhat az elmén..
- Miből gondolod... - de folytatja, és megvárom. Miért táncol azonnal vissza? Bár ezzel engem is megment attól, hogy tagadnom kelljen hazudva az egészet. A semlegességgel csak azt ismerem el, hogy valamelyik igaz lehet azok közül, amit felhozott, és ugyan nagyon szeretném most már az egészet csak úgy kibeszélni magamból, felismerem, hogy mekkora veszéllyel járna. ha most megint idézőjelben gyengének bizonyulnék. Csak bólintok egyet, amit lehet sokféleképp értelmezni, és elmosolyodom, ahogy kinyújtja a kezét felém. Megfogom, és legszívesebben el sem engedném, még ha tudom is, hogy hamarosan választ adok Demetriusnak, és úgyis az dönt majd mindenről.
- Igen, bár a mostani kijelentéseidet hallgatva nem biztos, hogy teljesíteni is tudom majd.

          Mikor kimondja azt a bizonyos két szót, akkor megdermedek. Néhány percen belül másodszor. Hogy lehet, hogy valakinek az édesanyja ilyen szörnyűséget csináljon? Hogy képes ilyenre? Egy apa, egy testvér még megérthető, de egy anya? Nem találok szavakat, nem csak olyat, amit neki mondhatnék, olyat se, amit saját magamnak mondhatnék.
          - Tudom, hogy nem egyszerű. Maga az élet nem egyszerű.
          Mégis ha van valaki mellettünk, akkor könnyebb elviselni dolgokat. Csak nem ez a valaki lennék én neki, ahogy ő nekem, bár nem is tud róla? Nem, tényleg az lenne? De… Nem. Kicsit ingatom a fejem, majd figyelek a továbbiakra. A jelekre, de szerencsére nem szükségesek. Mindent elmondott, amire kíváncsi voltam. Nincs igazam, és ez nagyon megnyugtató. Összeszedem a gondolataimat, megpróbálom úgy megfogalmazni, hogy ne sértsem meg.
          - Mimi! – újra az arcához nyúlok és már veszélyesen intim közelségbe hajolok. – Ígérd meg, hogy nem próbálsz meg mindent egyedül megoldani. Vannak olyan helyzetek, amikor a szavak nem elegendőek, de a tettek nem feltétlenül vezetnek jóra. Nem kérek olyat, amit ne tudnál betartani, szerintem.
          Még figyelem egy kicsit, nem akarom elengedni a tekintetét, de aztán mégis megteszem. Ez már túl ment azon a bizonyos határon. És hogy ne nekem legyen igazam, még az eső is elkezd esni, mintha az elmúlt percek eseményét le akarná mosni rólunk. Elmosolyodom, megpörgetem, majd teszek néhány tánclépést, végül pedig visszarohanok vele az előcsarnokba.
          - Jó éjszakát, Mimi!
          Búcsúzásként megölelem. Majd visszaindulok a szobámba, ahol kitárom az ablakot, és kiülök oda. Továbbra is azok a szavak járnak a fejemben, amit mondtam, és ami kimondatlan maradt a beszélgetésünk során. Vajon minden rendben lesz vele, vagy rövid időn belül jön segítséget kérni? Majd az idő megmondja. Töltök magamnak egy csésze kávét, nézem az esőt egészen addig, amíg a büntetőmunkára érkező diák meg nem érkezik.

- Semmi sem az. - mosolyodom el, és furcsa módon biztatónak találom mégis ezt. Jó tudni, hogy legalább egy valami biztos, és az ez. Szép és ritka állandóság, amitől másik annyira félnek, köztük én is, most mégis megnyugtató vagy. Csak egy dolgot ismerek, ami jobb nálad. Valaki, aki segít veled együtt élni, valaki, aki erősebb olykor, elkap, ha zuhansz, valaki, akinek a figyelme örök érintés a vállon, és aki mindig ott áll mögötted... Willow.
Megrázom a fejem, el is vörösödöm a gondolatra. Ez most sokadrangú kérdés, nem foglalkozhatom vele.
- Willow? - és már megint itt van, olyan közel hozzám, amit könnyű lenne félreérteni, de miért is tenném? - Megígérem. Az életemet is odaadnám, ha azt kérnéd.
Csak a tiédet nem adnám oda másnak, semmiért. Még akkor sem, ha olyan fegyvert fogok az ördög kezébe adni, amivel lerombolhatja a világunkat. De majd ráérek akkor aggódni ezen, ha már megléptem. Most csak te vagy, a világító tekinteted, és az ígéretem. Mikor ígértem bárkinek is bármit? Azt hiszem, talán még soha. Ironikus, nem igaz? De ezt a legyőzetést nem bánom. Veled kapcsolatban semmit sem bánok.
Tudom és érzem, hogy mennie kell, lassan engedem csak el mégis. Telik az idő, és vannak kötelességeink, amelyeket el kell végeznünk.. Váratlanul ér az arcomra pergő esőcseppek végtelene. Soha jobb időzítést. Megint táncolunk, bár csak röviden, amolyan apró kis engedményként a múltnak. Mosolyogva ragadom meg a kezét, ahogy visszasietünk, és csak akkor engedem el, amikor már muszáj - illetve, épp azután pár másodperccel.
- Jó éjszakát, Willow! Szép álmokat.
Hosszan nézem a távolodó alakját, és ugyan hallom a háború lovainak dobogását a távolban, hallom az embereket is énekelni. Jöjjön akkor, aminek jönnie kell...
A világot Willow-ért. Visszautasíthatatlan ajánlat.

+16
Hogyan öltözünk fel, ha meghalni megyünk?
 Habár sok könyvet olvastam, és ismerem a szorult helyzetekre vonatkozó legtöbb kimondatlan udvariassági formulát, erre nehéz kitalálnom bármit is. A régi idők nemesei, ha párbajra készültek, nyilván tartották magukat valamihez, miközben a tükörbe néztek, ahogy most én, begombolták az utolsó ruhadarabot, lesimították az utolsó gyűrődést, és a fegyvert a kezükbe véve elbúcsúztak az arcuktól.
 Valahol én is ezt teszem, még ha nem is szó szerint, de ettől még nem lesz kevésbé megnyugtató Demetrius fölényes mosolya, amivel kinyitja előttem az ajtót, és betessékel. Ezúttal nincs kényelem és látszat, csak mi ketten, és az egymásnak feszülő érdekeink. Egy hét bőven elég volt ahhoz, hogy újra átéljem, milyen szenvedni olyasmitől, amit nem lehet elkerülni, a gitárossal való találkozás pedig elég volt arra, hogy rájöjjek, mit is szeretnék pontosan. Ettől még kockázatos az, amire készülök, de legalább nyílt lapokkal játszhatunk.
 - Jó estét, Mr. Rhodenbarr. - tartok tőle néhány lépés távolságot akaratlanul is - Úgy döntöttem, átadom önnek a receptet. De van néhány feltételem.
 Szinte látom, hogy fagy le a vigyor az arcáról - helyes, egy kis szenvedés neki sem árt. Nem hiszem, hogy sikerült ráijesztenem, annyira jó helyzetben nem vagyok, és bárhogy igyekeztem a saját szálaimon keresztül haladva találni róla valamit, nem tudnám egy nagyobb dolgokkal megzsarolni. Ezzel nyilván tisztában van, ezért is esik jól a döbbenete. Csekély kis győzelem a semmi fölött.
 - Megkapja a receptet, és cserébe ön soha, semmilyen körülmények között sem szóban, sem tettben nem árt Mr. Fawcettnek, még akkor sem, ha valaki kifejezetten erre kéri. - közelebb lépek hozzá, bízva abban, hogy tiszteletben tartja a... engem már nem, de az üzletet - Ez egy visszautasíthatatlan ajánlat, elvégre ha jól végzem a dolgom, önnek már nem kell semmit tennie, hiszen nem kerül olyan helyzetbe, ahol erre szükség van. A recept, amit kézhez kap, olyan szakmai titok, ami felér ezzel bőven, és a későbbiekben sokszorosan térülhet meg. És végül, a legfontosabb nézőpont: ez garantálja azt, hogy a mostani epizódtól eltekinthetően sikeres szövetségünk fennmarad. Gondoljon csak bele...

Egy korty whiskey. Aztán még egy.
Már nem is remeg a kezem, nem is érzem a rettegést, ahogy hozzám érnek az ujjai. Nem érzem, hogy kisajátított, nem érdekel a veszteség maga sem. Elhúzódhatnék, de most már teljesen felesleges félteni bármit is.. rajta kívül. De ő biztonságban van, nem lesz több ilyen alkalom.
Demetrius egy utolsó mocskos dög, de igaza van ezúttal - akkora rés ez a pajzson, hogy nem is érdemes pajzsként számon tartani már az álcámat. Az ideiglenes ivótársam azonban nem sejti, hogy vannak háborúk, amelyeket érdemes elveszíteni, még ha ilyen módon is.
- Köszönöm, hogy aggódik a már rég nem létező lelki üdvömért, de nincs rá szükség. Ez a vigaszíj nekem éppen tökéletes. - meg sem lep már, hogy újra érzem az ajkait, de nem viszonzom a közeledést. Semmit nem vált ki belőlem, sem vágyat, sem undort. Mintha csak egy üres tárgy lenne... Talán tényleg meghalt bennem valami. De ebben a tudatban indultam el...
- Tudom, hol találom meg. Viszontlátásra.  - egyedül maradok végre, így kihasználva a lehetőséget, rágyújtok. Ha már érzelem nem maradt bennem, legalább a füst kipótolja ezt a kongó ürességet. Ez volt az, amit nyáron is éreztem, ami az ostrom után kihajtott a gondolataim között. Elfedett mindent, és csak egyetlen szót suttogott a fülembe: bosszú. Visszaharapni a szájat, ami megsértett, visszaszúrni oda, ahonnan érkezett a fájdalom.
Ahogy a szál felére érek, eltemetem ezt az egészet a sötét múltba, jobb nem emlékezni ilyesmire. El kell fogadnom, hogy volt, aki legyőzött, ahogy azt is, hogy volt, akiért érdemes térdet hajtani...
Elvégre egy ember, akiről azt hitted, megbízhatsz benne, csak egy újabb mód a halálra.