Roxfort RPG

Nem az vagyok, akivé az idő változtatott. Az vagyok, akivé én akartam válni. Én vagyok a kéz, én vagyok az ököl, én vagyok az, ki nem féli magát bemocskolni.
Én vagyok a ti megmentőtök.
Valaha gyenge voltam. Ezért most erős vagyok.
Valaha féltem. Ezért most engem félnek.
Valaha ostoba voltam. Ezért most bölcs vagyok.
Alkimista vagyok.

A festmények barátságtalanul suttognak össze mögöttem, mintha bármi rosszat tettem volna. Pedig ez nem így van. Itt én vagyok az áldozat!  Én, és Lilinka! Miért tesz mindig mindenki úgy, mintha én lennék a gonosz, és én bántanék másokat?
Este hét óra, a vacsorának vége, apa pedig beszélni akar velem szemtől szemben. Bizonyára arról a levélről, amit néhány nappal a karácsonyi szünet előtt kapott az egyik tanáromtól. Pedig mondtam én Morozova professzornak, hogy nem én voltam.
Bátortalanul kopogok apa dolgozószobájának ajtaján. Azt szokásunkhoz híven most is karácsonyi díszek festik színessé. Füzérek, gyöngyök és gyertyák mindenütt. A kedvenc ünnepünk, és nem a sok ajándék miatt. Mi szükségem lenne rá? A legszebb és legjobb dolog, amit a szüleimtől kaphattam, az Liliya volt mindig is. Nem kell más. Persze kedves volt a rokonoktól, amikor hoztak ezt-azt, különösen a hintó tetszett, amit néhány éve Bujszjához csináltattak. Igaz, már nagyok vagyunk ahhoz, hogy azt tegyük fel a méretes aligátorra, úgyhogy már másképp játszunk vele.
- Anya mondta, hogy beszélni szeretnél velem. - arccal a földet bámulom, a cipőm orrát, miután belépek. Nem, nem az apukámtól félek igazán. Nem is tudom, miért viselkedem így, pedig nagyon szeretem őt is. De egyszerűen megszokás. Első szabály. Ha nem nézel mások szemébe, kevésbé akarnak kötekedni veled.
- Gyere csak, Hagen, ülj le. Beszélni szeretnék veled. - a vele szemben található székre mutat, hogy jelezze, helyet foglalhatok. Mégis mit akarhat tőlem? Tényleg komolyan vette azt a levelet?
- Én nem csináltam semmi rosszat, apa! - felpillantok, hogy elkapjam a tekintetét, azonban azzal a lendülettel már vissza is fordítom fejem a földre, megpróbálva annyira kicsinek összehúzni magam, amennyire csak tudom.
- Hagen... Nem feltételeztem, hogy bármi rosszat is tettél volna. Nyugodj meg. Csak beszélgetni akarok veled. - mondja, mialatt újra a felkínált helyre mutat. De mégis miről akarna beszélni velem? Bátortalanul lépek előre, és végül megadom magam. Mint mindig. Egyszerűen hamarabb vége, ha úgy teszek, ahogyan mondják. Ez a második szabály.
- Ha... Ha arról van szó, ami alkímiaórán történt, nem én raktam Olyát a beléndek kivonatba. - egyik kezemmel átfogom a másik karom, hátha ezzel még kisebbnek mutatkozom. Nem, nincs sok önbizalmam, amióta a Durmstrangba járok. Pedig idehaza enyém a világ. De ott egy senki vagyok. Utálok ott mindent. Utálok mindenkit. Főleg azt a nyomorult Asbjornt. Különösen, amiért a szünet előtt belerakta Olyát, a tarantulámat a beléndek kivonatba, hátha meghal. Ez rosszabb volt, mint amikor azzal fenyegetett, hogy egyszerűen lehúzza a mosdóban, ha nem írom meg neki a leckéjét. Esélyt se adott rá, hogy megmentsem! Ráadásul Morozova professzor még engem szidott le emiatt, hiába mondtam el, hogy én nem is hoztam el az órára a pókot. Különben is teljesen ártalmatlan, csak félreértik szegényt, mert nem úgy néz ki, mint mások. Mert meg sem akarják ismerni. Mert olyan ijesztő. Pedig semmivel sem különb másoknál, sőt. Még hasznos is.
- Nem akartalak ezzel gyanúsítani. Tudom, hogy nem te tetted. - itt egy kis szünetet tart, szemüvegét pedig megigazítja magán.
- Lilinka mondta, hogy sokat bántanak. Igaz ez? - gombóc nő a torkomban. Nem hiszem el, hogy ezt tette velem! Hirtelen, mintha a.saját testvérem is elárult volna. Vér a véremből, hús a húsomból... Valamikor egy könyvben mutatta nekünk Babushka is. Az egyetlen személy, akinek annyira szeretem az illatát, mint Liliyának. Még akkor is, ha ráncos a keze.
Érzem magamon apa kutató tekintetét, mintha minden arcmozdulatomat elraktározná. Egy csalódás vagyok...  egy kész csalódás. Biztosan nem lesznek büszkék rám, ha azt mondom, minden nap sírok, fiú létemre, és Lilinkának kell vigyáznia olyankor rám. Harmadik szabály. Sose engedd látni, hogy sírsz. Attól csak rosszabb lesz. Biccentek egyet, hiszen úgy sem tudnék hazudni apának. Miért is tenném? De a szorító érzést visszatartom azáltal, hogy apró körmeimmel belemarok a karomba. Az majd észhez térít.
- Minek tartottuk akkor azt a sok órát? Minek volt az a sok gyakorlás? - előre dől székén, és akaratlanul is eléri, hogy a szemébe nézzek. Másfél éve járok abba az iskolába, másfél éve már, hogy eltűröm, amikor piszkálnak, de csak egyre rosszabb és rosszabb lesz. Persze, Møvrede-éknek se egyszerű. Láttam, hogy őket is zaklatják. De a vörös hajammal, szeplős arcommal, és legendás családnevemmel én valamiért könnyebb célpont vagyok. Azt különben is mondták nekünk, hogy ne avatkozzunk bele egymás életébe. Jobb, ha nem sejtik, hogy vannak még kapcsolataink egymással.
- Nem tudom. - újra lesütöm a tekintetem. Tulajdonképpen szép gyerekkorunk volt. Megkaptunk mindent, amit akartunk, de cserébe nekünk is volt teendőnk bőven. Hiába van annyi házimanónk a kúriában, hogy a nevüket sem érdemes megjegyezni, attól még vannak nekünk is kötelező programjaink. Persze Liliya is szerette a balettet, amíg még lehetett, én pedig a küzdősportot, úgyhogy ez nem volt nagy ár azért, hogy a nap hátralévő részében, amikor nem tanulnunk, együtt játszhassunk.
- Nem akarok másokat bántani. - vallom be pironkodva az igazat. Persze... Nagyon szemetül viselkednek ott, de tudom, milyen az, ha valakinek fáj egy pofon. Tudom, hogyan kellene visszaütni, de nem merek. Nem akarom, hogy még jobban megalázzanak, csak azért, mert megpróbálok kiállni magamért. Negyedik szabály. A lázadókat senki se szereti.
- Fiam... - sóhajt fel erőteljesen. Lentebb engedem karjaimat, mintha kicsit jobb lenne minden úgy, hogy ezt most így kimondtam.
- Ha nem állsz fel végre, akkor legközelebb a húgodat fogják bántani. A családodat. Érted te, mit jelent ez? - félelem hasít belém szavai nyomán. Liliya érzékeny... Betegségével már régóta tisztában vagyunk, a vérzékenység generációk óta ott van családunkban, mint egy levakarhatatlan árnyék, mely a halálba rántja a kiszemelteket. Még a történelemkönyvekből sem felejtették ki. Én nem lettem beteg, de ő igen. Ő, aki mindennél fontosabb nekem. Ő, aki a világot jelenti nekem.
- Egyszer az ellenségeddé válhatnak, és lemészárolhatnak mindenkit, akit szeretsz. Tönkretehetnek mindent, amiért nagyanyád áldozott. - a megértő hangsúlyt felváltja a szigor. Nem, nem akarom, hogy bárkit bántsanak. Nem tehetem ezt.
- Köszönöm, apa. - igen, már értem. Vagy mi, vagy ők. Babushka túl nagy áldozatot hozott, hogy az egészet semmibe vegyem.

- Hivatott, professzor úr? - nyitom ki az ajtót, egyetlen, erőteljes kopogásom után, szinte azt se várva meg, hogy Morozova professzor betessékeljen. Az öreg prof hintaszékében dől előre-hátra, bajusza pedig, ami a háta mögött közröhej tárgya az egész iskolában, ismét olyan kínosan rendbe szedett, mintha valami ragaccsal nyálazta volna össze. Valaha kedveltem a professzort, legalábbis azt, amit tanított. Néha még mintha foglalkozott volna velem, amikor észrevette nem teljesen hétköznapi meglátásaimat az alkímia titkos tudományában. De aztán rájöttem, hogy ugyanolyan nyomorék, mint a többi. Arra se veszi a fáradtságot, hogy igazságot tegyen. Úgyhogy utálom.
Attól viszont még a tanárom, és bármennyire is fáj bevallani, sokat tanultam tőle. A bájitalmester még az alkímia szakkörbe is bevett, példátlan módon, már első éves koromban. Ez pedig nagy megtiszteltetés.
- Igen, Hagen. Kérlek, fáradj beljebb. - tessékel be, én pedig emelt fővel lépek be az oroszlán barlangjába. Pontosan tudom, mit akar mondani nekem. Jól tudom, mit szeretne, de sajnos nem fog sikerülni neki. Én már nem az a szeplős kisfiú vagyok, aki minden este a testvérének sír, amiért bántják. Azok az idők elmúltak, ez pedig már ránézésre megállapítható rajtam. Tartásom cseppet sem összegörnyedő, hanem büszkén vállalom nevemet és arcomat. Nem csoda, hogy Asbjorn is menekül, ha csak azon az emeleten vagyok, ahol ő. Első szabály. Ha nem nézel mások szemébe, kevésbé akarnak kötekedni veled.
- Miről szeretne a professzor úr beszélni velem? - s kétlem, hogy Paracelsus felfedezéseiről lenne szó. Morozova professzor erre furcsán grimaszol, mintha tüsszentenie kellene. Pedig nem mondtam semmi rosszat neki.
- Miről? Hogyhogy miről? Látod ezt itt? - mutat az asztalán lévő, két darabból álló terelőútőre. Hát ez meg hogy került ide? Szinte észre se vettem. Nagy nehezem elfojtom a feltörni készülő nevetést, ahogyan eszembe jut az eset, és gondosan maszkom mögé rejtem.
- Látom, professzor úr. De nem sérült meg komolyan senki sem. Jól tudtam, hogyan használjam úgy, hogy ne okozzak vele maradandó kárt. - hála az anatómiának. Nem, meg se próbálom letagadni, amit tettem. Teljesen felesleges.
- Különben hamarabb vége lett volna, ha Tuomas hallgat rám, és azt teszi, amit mondok. - de hát nyilván, ő nem tudta, hogy ez a második szabály. Akkor hamarabb vége lesz.
- Láttam, hogy pálcát emelt Møvrede-re, nem hagyhattam annyiban. Különben is, figyelmeztettem. - továbbra se foglalkozok a felkínált ülőhellyel, bár a professzor arcát elnézve már rég meggondolta magát. Pedig nem hazudok. Most nem.
- Szemtanúk bizonyítják, hogy Tuomas a földön fekve kért bocsánatot, és sírt, mire te abbahagytad! Eszednél vagy, fiam? - paprikavörös arccal sziszegi. Magamban elmosolyodom ennek láttán. Fiam... Mégis hogy merészel így nevezni? Hogy merészeli a mocskos szájára venni ezt a szót? Semmit sem tud rólam! Semmit! Mégis hol volt akkor, amikor megpróbáltam elmagyarázni, hogy nem én raktam bele a beléndek kivonatba a pókomat, és nem én tettem tönkre? Akkor mégis hol volt, kinek hitt? Kinek képzeli ez magát?
Elmosolyodom. Sírt. Sokat kell még tanulnia. Harmadik szabály. Ne engedd, hogy sírni lássanak. Különben még jobban eltipornak.
- Különös. Amikor én voltam az ő helyében, nem emlékszem, hogy egy tanár is kiállt volna értem. Értem, és Liliyáért. Hagyták volna elvérezni gyógynövénytanon. Pedig tudják, hogy beteg. - szinte érzem, ahogyan a kést belemártom hasába, csak azért, hogy a végén jól megforgassam azt. Persze csak képzeletben. Igen, az iskolában különösen agresszívnak vélnek. Páran félnek is tőlem, sokan régi bántalmazóim közül pedig inkább mellém álltak. Pedig én csak védem a családomat. Bemocskolom a kezem azért, hogy nekik ne kelljen.
- Még maga sem, Morozova professzor. Pedig amikor bevett a szakkörbe, elhittem, hogy foglalkozik velem. Tudja, itt mindenkit csak a családom neve érdekel. - rántom ki a képzeletbeli kést hasából. Igen, voltak idők, amikor egészen kedveltem. A hülye bajusza sem érdekelt. Csak az, hogy olyat mutatott, amiben jó vagyok, amihez van érzékem, amivel foglalkozni is akarok. Ami hasznommá válhat egy új világrendben, ahol meggyógyíthatom Liliyát. Ő mindig a legfontosabb dolog lesz az életemben. Ha őt meggyógyítom, azzal magamat is gyógyítom. De addig meg kell védenem. Nem emelhet rá kezet senki.
- Hagen, fiam, ez nem olyan egyszerű... - motyogja, s mintha némi bűnbánatot is éreznék hangjában. Amit nagyon is jól tesz.
- Tudod jól, hogy nagyon is kedvellek. Már az első pillanattól kezdve láttam, hogy te különleges vagy. De az élet nem ilyen egyszerű. Bár az lenne. - egészen elérzékenyülni látszik. Hogy meg ne sajnáljam mindjárt... Szenvtelen arckifejezést erőltetek magamra, bár nagyon küzködök vele, hogy a feltörni kívánó undor ne vegye át arcizmaim felett az uralmat. Mintha életem legnagyobb harca folyna. Pedig jól tudom, odakint Voldemort uralma, valahol a távolban sokkal, de sokkal véresebb csatákba torkollik. Talán épp most, ebben a pillanatban.
- Az emberek beszélnek ezt-azt. Épp elég kockázatot vállaltam, hogy egy ilyen rossz nevű család sarját hajlandó vagyok oktatni. De a fenébe is, megkedveltelek! Hova lett az az ártatlan kisfiú, azzal a nagy tudásszomjjal? Vagy a kviddics ennyire elvette az eszed? - fejezi be hosszas monológját. Egy röpke pillanatra pedig egy hang mintha fel akarna törni belőlem... De aztán még sem. Végleg elhallgat. A sírós, szeplős szerencsétlen kis pisis már nincs többé. Már nincs én, csakis mi! Mi, akik nagyobb célokra születtünk, mint amit ebben a kócerájban egyáltalán fel tudnak fogni.
- A kviddicsmeccseken legalább nyíltan vállalják, ha nem tetszik nekik a képem. Ha másként nem, egy gurkó kíséretében. - felelem. Nem akarom ezt a beszélgetést tovább folytatni. Nem vezet sehová.
- Látom, nincs más választásom. - szól ismét a bajuszos professzor.
- Azonnali hatállyal el kell, hogy tiltsalak a kviddicstől, és bárminemű, tanórán kívüli tevékenységtől. Így tehát a szerdai alkímia szakkörön már nem látunk szívesen. - szól, mialatt egy pergament húz maga elé, hogy jelentést írjon. Szavai nyomán az elmúlt két évben először, csakis legelőször, de félelem csillan a szememben.
- Ezt nem teheti...
- Úgy gondolja, Romanov úrfi? Akkor talán legközelebb válogassa meg szavait, ha egy tanárával beszél. A viszont látásra. - a lábaim még néhány végtelennek tűnő másodpercig gyökereznek a földbe, ahogyan próbálom feldolgozni az imént történteket. Elvette tőlem... Elvett tőlem mindent, amiért érdemes ebbe az iskolába járni. A barátaim semmit sem érnek, csak azért vannak velem, hogy ne ellenem legyenek. A kviddics és a szakkör, egyedül ezek érdekeltek! De nem, nem vett el tőlem mindent. Liliya, őt sosem vehetik el tőlem.
Olyan hangosan csapom be magam után az ajtót, hogy hallani, ahogyan az egész szoba beleremeg. Azonban nem a fiúhálók felé megyek, és még csak nem is Liliyához.
Negyedik szabály. A lázadókat senki se szereti.

Alacsonyan kuporodok össze a sárkányszobor mögött, hogy elbújhassak a figyelő szemek elől. Nem szabadna itt lennem. Tilosban járok ismét. De eddig sem hatott meg, és most se fog.
Kobakom éppen csak kidugom a méretes, kitárt szárnyak mögül, és innen figyelem a távolodó fényt. Hogy vannak olyan stréberek, akik még az utolsó tanítási nap is képesek a folyosókon cirkálni... Pedig holnap reggel mindenkit felpakolnak a bárkára és hazavisznek, hogy a nyár végén újra eljátszhassák ezt a kört, és visszavigyék őket az iskolába.
De minket nem. Nekünk ez az utolsó éjszakánk itt. Mi már nem fogunk visszajönni.
Türelmesen kivárom, hogy a pálca fénye teljesen eltűnjön látóteremből, ami egyet jelent azzal, hogy szabad utam van. Kimászok a szobor mögül, hogy a negyedéves lányháló ajtaján kopogjak egyet. Egyetlen, határozott, erős koppantás. Az én kopogásomat nem lehet máséval összetéveszteni. A megszokott jelzésünkké vált.
Egyenes háttal, üde mosollyal, hátam mögött összekulcsolt kezekkel ácsorgok az ajtó előtt, lábaimmal előre és hátra ingázva. Nem jön ide senki, nem félek attól, hogy elkaphatnak.
- Mehetünk. Tiszta a terep. - vigyorgok rá testvéremre, befejezve a lábaimon való ingázást. Ehelyett kezemet nyújtom felé, hogy kézen fogva róhassuk a Durmstrangot. Csak mi ketten, és a régi kastély... Meg persze az utolsó flaska, ami még nem vált az enyészetté.
Kézen fogva vezetem végig a folyosókon, egyáltalán nem félek tőle, hogy elkaphatnak. Hiszen mégis mit tudnak ártani nekem? Négy év, négy éve vagyunk már itt, de még akkor is csak egy hosszú beszélgetést kellett csak végigülnünk pár tanárral, amikor harmadikos koromban megvertem azt a béna Asbjornt. Méghozzá elég csúnyán. Két éven át tűrtem a kicsinyes csínyeit és piszkálódásait. Tőle és a barátaitól is. Jól ismert családi történetem, szeplős arcom, és szokatlanul vörös hajam miatt könnyű célpontja voltam ezeknek. Egészen addig, amíg kezet nem emeltek Liliyára, csak hogy tanítsanak neki egy leckét arról, ki is itt a főnök. Akkor úgy megvertem, hogy napokon át nem merte kirakni a lábát a gyengélkedőről. De még inkább, a barátait is a saját oldalamra állítottam. Egyszerűen azáltal, hogy példát statuáltam. Asbjorn azóta se mer a szemembe nézni.
Az épület egyik kijárata felé vezetem kézen fogva. Nem, az emberek nem értik, hogy két testvér ennyire közel tud állni egymáshoz, és könnyen félreértik gesztusainkat egymás felé. Pedig egyszerűen csak szeretjük egymást, ahogyan két testvér, semmi egyéb. Amikor kicsik voltunk, még saját nyelvet is kitaláltunk. Azon kezdtünk el beszélni. Aztán persze ezt ki kellett nevelni belőlünk, még mielőtt teljesen elvágjuk magukat a társadalomtól. Persze erre már nem emlékszünk, csak a szülők és rokonok emlegetik. Csak annyi a biztos, hogy szeretem Lilit, és nem engedem, hogy bármi baja essen. Emlékszem, sokan akkor is furán néztek ránk, amikor az egyik sikeres kviddics meccs után örömében szájon puszilt. Pedig nem volt abban semmi rossz. Különben is nagy dolog, hogy örül az örömömnek, mert velem ellentétben nincs igazán oda a kviddicsért... Kettőnk közül én vagyok az, akinek erősnek kell lennie, nekem kell vigyáznom rá. Nála a kemény sport még szóba se jöhet.
Elsétálunk amellett a fal mellett, ahová Grindenwald maga festette fel a Halál Ereklyéinek szimbólumát. A kedvenc helyem az épületben. Mint mindig, most is hozzáérek szabad kezemmel a falhoz, ahogyan elmegyünk mellette, mintha ezzel is magamba szívnám az Eszmét, azonban most nem ide jöttünk. Mást akarok megmutatni. Az egyik mellékkijáraton tessékelem ki a testvérem, ahol már azonnal megérezzük a hideg, sós tenger illatát.
- Erre. - biztatom Lilit, miután becsukom magunk mögött az ajtót. A köves úton megyünk tovább, egészen addig, amíg egy magasra nyúló, lerombolt épületdarabhoz nem érünk. Az egyik Trimágus Tusa áldozata a romhalmaz. Egy teljes tornyot összezúztak. Leszámítva azt a kiálló darabot, ahova kis ügyességgel, de pont fel tudunk mászni.
Elsőként én kapaszkodok fel. A sok sportolás megtette a hatását. Így sem vagyok éppen a lányok kedvence, de erről inkább az tehet, hogy nem viselkedem túl finoman az emberekkel. És talán nem is vagyok épp a legjóképűbb az évfolyamból. De ezek a dolgok igazán nem számítanak.
Felmászok a magaslatra, és kezem nyújtom Liliyának is, hogy őt is magam mellé ültethessem. Épp elég széles, hogy kényelmesen elférjünk a romokon, a kilátás pedig innen épp  a kastélyra néz. A kevés fény miatt ebből persze nem sokat látunk, de ez az éjszaka van olyan különleges, hogy mindez ne számítson. Különben is, mindig is fel akartam mászni ide.
- Tudod, hogy ez az utolsó esténk itt, ugye? - anyanyelvünkön akarok beszélni hozzá, de észre se veszem, hogy utolsó szavam már norvégül mondom. Jellemző probléma akkor, ha több nyelvet is tökéletesen beszélsz. Nekünk mindegyiket az élet tanította. Az angolt kivéve, azt tanár oktatta, de azt mindketten törjük is.
Vörös színű kabátom alól kiszedem a kis flaskát, ami majd gondoskodik róla, hogy ne fázzunk az éjszakában. Liliya okos, magától is ki tudja találni, mire gondolok. A hírek hamar elérkeztek ide is, Voldemortnak vége. Ez pedig azt jelenti, hogy elérkezik végre a nagybetűs Terv megvalósításának ideje. Biztos vagyok benne, hogy hazaérve az első dolog lesz, amiről beszélni akarnak majd velünk. Ez a négy év a Durmstrangban nem volt semmi más, csak egy felkészítés eddigi életem legnagyobb próbatételére. Babushka pedig büszke lesz ránk.
- Hmff... - nevetek fel apró fejcsóválás közepette, ahogyan végignézek birodalmamon.
- Azért hiányozni fog. Mint Bujszja. - visszakapom a flaskát, és beleiszok. Egyre kevésbé érzem a marását. Majd átvetem karom Lili vállain, hogy ezzel is éreztessem, vigyázok rá. Nem fog leesni.
- De tudod, mit?  Forduljanak fel. Képmutató férgek. - szitkozódok anyanyelvemen. Akiket ma a barátaimnak nevezhetek, két éve még akkor és ott bántottak, amikor és ahol csak alkalmuk volt rá. Nem. Azt hiszem, nem fognak hiányozni.

magas szintű alkímiai ismeretek: már nagyon fiatalon felfigyeltek rá a Durmstrangban, ahol első évesként is szakkörbe járhatott. A Roxfortos 1 éve alatt nem volt lehetősége órákat venni, mert a tananyagból hiányzott, de az RBF vizsgát így is letette. Medimágusi képzése során elvégezte a specializációt.

Imperius átok ismerete: szülei biztatták tinédzser korában a három főbenjáró átok gyakorlására, melyek közül az Imperiust sikeresen elvégezte. Az átkot azóta nem használta.

Egyéb, nem mágikus kompetenciák: nyelvismeret
orosz - anyanyelvi szint
izlandi - anyanyelvi szint
angol - felsőfok
norvég - erős középfok-felsőfok között
kínai - erős középfok-felsőfok között
latin - erős alapfok-gyenge középfok között
francia - alapfok


         Egyéb

avialany||  Cameron Monaghan

Köszönet Lilinkának a segítségért *.* És hogy elvállalta a karit.
Chaten pedig a türelmet és megértést a kari stílusa felé.
Irinkának pedig az avialanyt.
Dexternek meg, hogy megtanított njk-t irányítani.
Stafftól pedig az engedélyt :3

Lilinkával pedig szeretnénk egy házba kerülni :3




Utoljára módosítva: 2024/11/12
Ok: több év utáni visszatérést követő karakterfrissítés