Roxfort RPG

Annak ellenére, hogy igyekszek biztatóan mosolyogni Merelre, miközben a Három Seprű irányába tartunk, nem állítom, hogy tényleg vidám vagyok. Életem talán legkellemetlenebb élménye volt megtudni, hogy adoptáltak, különösen úgy, hogy még él egy vér szerinti szülőm. Azzal nincs gondom, hogy Merelt testvéremnek kezeljem, húgomnak hívjam, mert ugyanúgy a húgomnak érzem, mint Clemet.
 Hallottam a viselt dolgairól, némelyiket láttam is, sokat ő maga mondott el nekem az elmúlt hónapban, de meglehetősen gyorsan hozzászoktam, hogy a testvérem, még úgy is, hogy nem olyan, mint én. Jólelkű és kedves, de emellett van bátorsága is, kreatív, sok dologban kiemelkedő, és annak ellenére sem igazán látszik, hogy igazán szorongana, hogy soha nem volt senki, akit családnak nevezett. Minden alkalommal, amikor ez eszembe jut, úgy érzem, át kell ölelnem, hogy bepótoljuk valahogy azt a tizenhárom évet.
 Testvérem lehet kettő, három, négy, akár száz is, apa viszont csak egy van. Kit kéne most apának szólítanom? Ki az, akit meg akarok bántani, ha választanom kell? Az az ember lesz a szívemben az apám mindörökké, aki felnevelt, szeretett és gondoskodott rólam, de mégsem tudok haragudni apára. Jedre. Nem tehet róla. Az egyetlen bűne, hogy nem volt elég erős, amikor annak kellett volna lennie, és ezt a dolgot nálam jobban senki nem értheti meg. Én is gyenge vagyok. Nem ez tesz egy embert rosszá vagy értéktelenné, elfogadom őt, de mégsem tudom befogadni a szívemben az apáknak kijáró helyre. Az már foglalt.
 - Izgulsz?- rámosolygok a húgomra, megfogom a kezét bátorítólag, és az utolsó húsz-harminc méteren vezetem. Nem tudom, benne megvan-e ez az érzés, hogy talán jobb lenne visszafordulni. Soha nem találkoztam még vele így, hogy a család többi része nem volt ott, én is kezdek izgulni. Azért is fogtam meg Merel kezét, hátha benne is megvan ez az érzés, hogy most vissza kellene fordulni mégis, és nem besétálni azon az ajtón.
 Óvatosan az ablakhoz vezetem a húgomat, hogy ne nagyon lehessen bentről látni, azután egy pillanatra bepillantok. Elég gyorsan meglátom őt, még nincs olyan nagyon sok vendég, és magányos felnőttet keresünk. Nem nehéz felismerni, mert úgy néz ki, mint apa. Az igazi. Félrehajolok az ablakból, mielőtt ő is meglátna, felnézne a vajsörből. Akarok adni egy esélyt Merelnek, hogy megnézze magának.
 - A sarokban ül.- nem mondok mást, hagyom, hogy benézzen ő is, megnézze magának, és türelmesen várok, amíg úgy nem érzi, hogy felkészült rá. Nekem biztosan szükségem lenne egy csomó időre, mielőtt erre rászánnám magam. Mondjuk, ha előkerülne anya. Merellel is vártam, sokkal többet, mint kellett volna. Ha időben szólok neki, egy nyarat nyertünk volna. Nehéz túltennem magam ezen a hibán.
 Amikor a húgom nagyjából felkészült, veszek egy mély levegőt, az ajtóhoz lépek, és benyitok. Nem engedem most előre őt, mert egyrészt az ivókba a férfinek illik először belépni, hogy felfogja a felé repülő székeket, másrészt nem várom el, hogy Merel előre menjen. Én legalább már ismerem apát. Jedet.

 – Hát... azt hiszem, ez természetes.– nem engedem el Merel kezét, próbálok magabiztosnak tűnni, de nem tudom, hogy mennyire megy. Én magam egyáltalán nem vagyok magabiztos, mert nem tudom, hogy mi fog történni. Már rég elengedtem minden negatív érzelmet Jed felé, vagy apa felé, ahogy ma fogom nevezni, de nem tudom, hogy Merel mit fog hozzá szólni. Nem nagyon magyaráztam el, hogy miért kellett árvaházban felnőnie, mert én sem értem igazán. A legmagabiztosabb tippem valószínű az lenne, hogy ő is gyerek maradt kissé. Én sem biztos, hogy fel tudnék nőni most hirtelen, ha kéne. Remélem, hogy nem rohannék el a világba, de nagyon nehezen menne, az biztos.
 Vetek egy pillantást a húgom ruháira, amiket csinosnak találok ugyan, de valahogy kissé túl hivatalosnak is. Rajtam csak egy sima farmer van, egy póló, és egy vékonyabb dzseki, igaz, én már ismerem annyira Jedet/apát, hogy ne érezzem ezt a napot egynek életem legfontosabb napjai közül. Valószínű ők ketten még idegesebbek, és ma mindent meg fognak tenni, hogy a legjobb arcukat mutassák.
 Kicsit meglep, hogy Merel milyen hirtelen rászánja magát, hogy bemenjen, semmi bizalomgerjesztő beszélgetésre nincs rászorulva, ahogy én voltam Iannal még azelőtt, hogy beszéltem vele a vonaton. Kicsit hirtelen is jön, úgyhogy csak nehezen zárkózok fel mellé a sarokasztal irányába, ahol Jed foglal helyet. Aki ma apa.
 – Szia!– elmosolyodok egy kicsit, miközben elengedem Merel kezét, hogy kihúzzak neki egy széket. Ahogy gondoltam, Je... apa éppen olyan ideges, mint a húgom. Nem számítottam igazán szép, felhőtlen találkozásra közöttük, de reménykedtem azért, hogy minden viszonylag jól fog alakulni. Még lehet, hogy igazam lesz, de ez egyelőre nem túl biztató. Fogalmam sincs, hogy én mit mondanék apa helyében.
 – Apa, ő Merel. Merel, ő apa.– amint bemutatom őket egymásnak, már érzem is, hogy mennyire kellemetlen ez a szituáció, de valahogy elnyomom magamban annyira, hogy ne üljön ki az arcomra. Tudom, hogy mondanom kéne valamit, de fogalmam sincs, mit, és nem akarom terelni a szót. Minél tovább beszélgetünk semmiségekről, annál kellemetlenebb lesz ez az egész, úgyhogy csak leülök, és hagyom, hogy megismerjék egymást. Apa tartozik egy bocsánatkéréssel is, amit minél előbb illene megtennie.