Roxfort RPG

          Érdekes volt Jamesszel a gitározás, örülök neki, hogy összehozott vele a sors. Feldobta az estémet, és ráébresztett arra, hogy mennyit kell még fejlődnöm annak ellenére is, hogy Mimi mit mond mindig mikor hallja a játékom. Én is éreztem eddig, de most még több megerősítést szereztem.
           Még benn az épületben összefutok néhány ismerőssel, sajnálom, hogy Kean nem tudott eljönni, de úgyis lesz még lehetőségünk arra, hogy bepótoljuk ezt az estét. És őt ismerve, talán jobb is, ha távol marad ettől a helytől. Van néhány mugli dolog, amivel talán jobb lenne, ha nem találkozna. És nem csak a helytől, hanem tőlem is. Legalább holnapig.
          Miután sikeresen elválok a beszélgető partnereimtől, visszamegyek a szabad levegőre. Első célpontomnak a tópartot nézem ki, de ott már sokkal többen lettek azóta, hogy a gitárok miatt vissza kellett mennem a bálterembe. Oké, ott táncoltam is néhány vendéggel, szóval, nem két perc telt el azóta. Végül úgy döntök, inkább megnézem hogyan halad az est még egyetlen programjának előkészítése az előkertben. Adok néhány utasítást az éppen azon dolgozó embereknek, majd elindulok visszafelé, de ezúttal inkább a rózsalugason keresztül. Össze kell terelnem az embereket a bálterembe, hogy bejelenthessem a lampionozást, illetve nem is. Inkább mindenkihez egyesével odamegyek, úgy nem zavarom meg őket, és nem esik ki senki a ritmusából.
          Az épületben nem találtam meg Mimit, és egész éjszaka alig láttam nyomát, és félek, hogy talán megijedt attól, amit itt tapasztalt. Kicsit bűntudatom is van, mindjárt vége az éjszakának, és még nem is táncoltam vele. A lugasból beszéd hangja szűrődik felém, egy férfié. Megállok a bejáratánál, és hallgatózok egy picit, talán továbbmennek. Mikor hallom, hogy a lépések zaja nem töri meg a csendet, akkor a másik irányba indulnék, de akkor meghallom Mimi hangját. Nem tudom, mit tegyek, de mivel nem tartozik rám, hogy kivel és mit beszélget, inkább a távozás útjára lépek. Aztán mégsem, elvégre mugli, egy varázsló könnyen a hatalmába kerítheti, ha pedig ez megtörténne, akkor örökre bánnám, hogy most nem léptem közbe.
          Elindulok a rózsák árnyékában úgy, hogy ne lehessen azonnal kiszúrni, de én jól lássam őket. A férfi egy kicsit ismerős nekem, de ez még nem jelent semmit. A pálcámért nyúlok, ha kell, akkor most lebuktatom magam, de akkor sem fogom hagyni, hogy bántsák. Egyelőre viszont még takarásban tartom a pálcámat, majd ha ténylegesen szükség lesz rá, veszem elő mind a kettejük számára látható módon.
          - Elnézést, de a kisasszony, ha nem akar magával menni, akkor nem megy. Engedje el, kérem.
          Továbbra is úgy állok, hogy csak a hangom hallatszódjon, de mikor látom az alakot a pálcájáért nyúlni, akkor én is az enyémét nyúlok. Nem véletlenül kértem, hogy ne legyen használat, el akartam kerülni az ilyen és ehhez hasonló helyzeteket. Úgy tűnik, minden óvintézkedés, minden előre kigondolt lehetőség, és minden átvitatkozott éjszaka után mégis nekem lett igazam Leonnal szemben erről. Végül megunom a bújkálást és kilépek a fényre.
          - Kérem, azonnal távozzon innen, és keressen magának más beszélgetőpartnert.
          A hangom meglepően fagyos, még sohasem hallottam én se ilyennek, pedig volt már néhány alkalom, mikor elő kellett vennem. Csak az öltözékem sajnálom, ha esetleg párbajra kerülne sor, akkor nem sok maradna belőle. Lássuk akkor mit lépsz most, hogy egy veled egy súlycsoportúval kezdesz és nem egy védtelen muglival.

          Hősnek lenni egy olyan dolog, ami sohasem akartam lenni. Nem mondom, hogy antihős viszont igen, de hős semmi esetre sem. Most mégis úgy alakul, hogy azon az estén, amit olyan nagy gonddal készítettünk elő Leonnal, minden ellentétünket félretéve, mégis annak kell lennem. És ezt a szót még csak nem is én használnám magamra, hiszen, amit teszek az csak egy bennem mélyről jövő folyamat része. Hogy képes valaki így bánni egy másik embertársával? Tudom, hogy nem Minerva az egyetlen mugli a bálon, talán ezért is teszem el végül a pálcámat és lépek ki a jól látható helyre, de a hangom továbbra se változik semmit. Ugyanolyan jeges, mint eddig. Kicsit távolról hallom a nevem és az Asterling nevet, ami fura, mert én ismerem, de mi köze lehet Miminek egy varázsló családhoz? Ha nem felejtem el, akkor majd rákérdezek valahogy a kapcsolatuk természetére.
          Lassan közeledek, ami látszólag egyiküknek sem tűnik fel. Aztán végül meg kell állnom, mert úgy tűnik, mégsem kell hősnek lennem ma este, szerencsére.
          - Mr. Asterling, ha még egyszer megkérhetem, akkor távozzon. A kisasszony világosan a tudtára adta többször is, hogy nem akar semmit sem magától.
          Naiv vagyok, talán túlságosan is, ha azt gondolom, hogy egy ilyen embernek elég csak a szavak hálója. Hogy ez mennyire nem így van, pont ő bizonyítja be, mikor nekilöki Minnie-t a lugas falának, mikor látom, hogy emelkedik a keze, és mégsem tudom megállítani. A csattanás hangja visszhangzik a fülemben, szinte cseng tőle, pedig nem is volt akkora. A döbbenet, hogy képes volt megtenni csak még ijesztőbbé teszi a tényt, hogy immár, ha akarnám se lehetnék hős, de hogy szégyenben se maradjak feléjük lépek, folytatom utam, és mire újra felém dobálja szavait, alig egy karhossz választ el tőle. Gondoskodtam róla, hogy a pálcám láthatatlan maradjon, így mikor odalépek hozzájuk, megragadom a férfi karját, kicsavarom, szinte már addig, hogy eltörjön. Ha ez nem lenne elég, akkor megragadom a másik csuklóját is, de már ettől hátrálni kezd szerencsére. Hiába, ha valaki nincs hozzászokva az erőszakhoz, akkor a legkisebb fájdalom is óriási mértékű lehet.
          - Ahogy mondtam, Mr. Asterling, a kisasszony nem óhajt többet tartózkodni a társaságában.
          Kicsit elvezetem Mimitől, de csak annyira, hogy ő még lásson minket. Nem akarok semmi komolyat tenni, főleg azért nem, mert nem szeretném, hogy Minnie-n csattanjon később. Elengedem végül, de folyamatosan úgy helyezkedem, hogy kettejük között legyek.
          - A ma esti bál azért került megrendezésre, hogy elfeledtessen dolgokat, hogy új kezdetet biztosítson, hogy az emberek jól érezzék magukat. Kérem, távozzon. A továbbiakban nem látom szívesen, és ha beszámolnék erről házigazda társamnak, valószínűleg ő is egyetértene velem ebben.
          El tudom képzelni, hogy egész életünkben ez lenne az egyedüli dolog, amiben egyetértünk Leonnal. Biztos vagyok benne, hogy nem megy el olyan könnyen, és nagyon bizsereg a tenyerem is. Muszáj rájönnöm, hogy lehetek kívülről akármilyen úriember, a valóság úgyis az lesz, hogy nem vagyok az. Már épp fordulnék meg, mikor mégis megvetem lábam és Minnie után én is ököllel jutalmazom tettét.
          - Egy úriember nem bánhat úgy egy hölggyel, ahogy maga tette. Szégyen, hogy ilyen férfiak léteznek még a földön, és nem süllyedtek még el szégyenükben. Ne várjon tovább, takarodjon innen!
          Ha nem éppen egy ilyen helyzetben lennék, meglepődnék magam is ezen a monológon, mintha nem is én magam mondtam volna ki ezeket a szavakat. Megcsípem magam, nem mintha ez segítene visszatérnem saját magamtól a saját eszemhez. Végül megfordulok és visszasétálok Minnie-hez.
          - Jól vagy?
          Ott, ahol vöröslik a barbár férfi keze nyoma, végigsimítok az arcán, és ha nem félnék attól, hogy valaki megláthat, akkor még egy puszit is adnék rá. Illetve valahol még biztos vagyok benne, hogy Asterling is itt van, habár nem látom, mivel pont háttal állok neki. Magamhoz húzom, és megölelem. Ha kell, akkor leszek a hőse, élete végéig, még akkor is, ha én magam nem tartom annak.

          Ezek a sértések, nem értem, hogy mire jók egy muglival szemben, kivéve ha… Mimi boszorkány. Nem, biztos nem. Visszanézek még rá, miközben Asterlinget akarom eltávolítani a közeléből, de biztos vagyok benne, ha boszorkány lenne, az feltűnt volna. Annyi időt töltöttünk már együtt, és soha semmi nem utalt arra, hogy az lenne. Azt viszont nem hagyom szó nélkül, amivel sértegeti. A létezése a legjobb dolog, ami velem történt, és hogy ezt világossá is tegyem, majd elmondom neki is még egyszer. Annyiszor, amennyiszer csak kell. Addig is egy újabb jobb egyenest kap tőlem a mellettem álló férfi.
          - Az nem érdekel, hogy engem sérteget, már hozzászoktam, de soha többé ne vegye Minervát a szájára. Ha megtudom, hogy egyetlen szavával is megsértette, megkeresem és ennél a két ütésnél sokkal többel jutalmazom majd a tettét.
          Lényegében nem várom meg a válaszát, ellépek mellőle, és inkább visszamegyek Mimihez. Hihetetlen mennyire erős, és biztos vagyok benne, hogy ennek az erőnek csupán a töredékével találkoztam eddig.
          - Ha meg tudnám mondani, hogy jól vagy-e, akkor nem kérdezem meg.  – Igyekszem nem kimutatni, hogy milyen csúnya a tenyérnyom az arcán, de végül te oldod meg ezt. – Igen, könnyen el lehet hinni róla. De csak mert a tulajdonos, aki kapta, egy hős. Minden szempontból.
          Miért olyan bonyolult néha a kérdés. Mitől lennék boldog? Sokáig hittem azt, hogy boldog vagyok, aztán rájöttem, hogy nem is voltam soha az. És most? Most úgy érzem, hogy kezdem megkapirgálni a felszínét, de ő nem adhatja… nem úgy adhatja meg a boldogságot, amire vágyom. Nem mondom, hogy lényegében felesleges volt közbelépnem, a saját szememmel láttam, hogy ezúttal nem tudta megvédeni magát. Ez a férfi a dühétől hajtva olyan erőket mozgatott meg magában, amitől akár én is lehettem volna áldozat.
          - Egy hős megérdemelné a fele királyságot és a királylány kezét is, de én nem. Amitől boldog lennék? Most csak az tesz boldoggá, hogy ölelsz, és nem engedsz el. Ennyi nekem elég is.
          Hogy holnap mi tesz majd boldoggá? Az, ha túlélem a napot. Hogy holnapután mi tesz majd boldoggá? Az attól függ, hogy mi történik majd holnap. De az még messze van, a mostra akarok koncentrálni, erre a pillanatra. A fejemet a válladnak hajtom, és akkor látom meg a halovány derengésben, amint egy virág éppen elmozdul.
          - Jól láttam, hogy a rózsák maguktól mozognak? És…
          Csak egy pillanatra tűnt fel, mikor közeledtem feléjük, de akkor nem igazán foglalkoztam velük, most viszont muszáj rákérdeznem. Ez a hely… Leon elég különc, mitől lenne más a rózsája? De a mozgását még lehet valamilyen enyhe szellő számlájára írni, viszont…
          - És a színűket is változtatják?
          Felemelem a fejem, és odalépek az ösvény falához. Meg akarom érinteni az egyiket, de megszúrja a kezem a tüskéjével. Azt hiszem, megállapítható, hogy nem csak Leon nem kedvel ebben a házban. De nem is meglepő.
          - Menjünk vissza a többiekhez?
          Nem, én inkább maradnék még itt vele. Ha lehet, akkor elég sokáig, de a ma estének még van egy programja, szóval lassan indulnom kell, hogy lezárjam azt. Utána viszont együtt lehetünk még, az éjszaka ma csak későn ér véget.

          Hogy mi minden változhat meg attól, ha egy mugli ennyire közel lakik hozzánk, arra csak akkor jövünk rá igazán, mikor ténylegesen vele élünk. De bármit vállalnék Mimiért. Még azt is, hogy teljesen mágiamentes életet éljek életem végéig.
          - Láttam, ne aggódj. Egy gyáva alak, akinek csak akkor nagy a szája, ha egy nőt kell megvernie.  – Újra az arcodhoz nyúlok. El akarom tűntetni onnan azt a vöröslő foltot, és ehhez a tenyerem bár elég nagy, nem lehet innentől kezdve ott, akármerre megyünk. – Rendben, nem vitatkozom a mesélővel. De te se vitatkozz akkor velem. Tudom, hogy mit érdemlek és mit nem.
          Pontosan tudom, hogy mit érdemlek meg boldogság terén, és mit nem. Abban pedig biztos vagyok, hogy téged nem érdemellek meg, vagy pedig az összes megérdemlem dolog eltűnik, amíg mellettem vagy. Akármelyik is legyen, biztos vagyok benne, hogy amíg velem vagy, jól járok. Elhiszem, amit a mesélő mond.
          - Talán csak képzelődtem. Zöld tündért nem ittam, a pezsgő viszont nem elég ehhez. Talán csak a lampionok becsapós mozgása okozta.
          Nem szabad megijesszelek, ezért nem is firtatom tovább a dolgot. Biztos vagyok benne, hogy mozgott a növény, csak meg akartam bizonyosodni róla, amit nem tudom miért egy muglitól vártam. Mondjuk, Leon miatt talán tudhatsz az itt és a varázsvilágban zajló dolgokról, de azért mindenbe talán nem avatott be. De majd megkérem, hogy ne felejtsen el szólni a rózsákról és a történetükről.
          - Nem is hiszed, hogy mennyi csodálatos dolog van ezen a világon, amit nem ismerünk még, és nem is ismerhetünk meg.
          Annak ellenére mondom ezt, hogy vannak olyan varázsvilági dolgok, amiket a muglik előtt is lehet használni, de ezek nagyon ritkák. És akkor is érdemes többször átgondolni, mert bőven lehet még belőle baj. És nem akarok, ez nem az a dolog, amikor választhatok, muszáj mennem. Még egyszer magamhoz vonlak, talán jövő nyárig utoljára.
          - Sajnálom, de most mennem kell. Akármennyire is szeretném elhúzni ezt a pillanatot az örökkévalóságig. És nagyon szívesen, bármikor. Tudod, megígérted, ha van valami, akkor szólsz majd.
          Nem hiszem, hogy szüksége lenne a figyelmeztetésemre, de inkább elismétlem, minthogy az legyen a baj, hogy nem szóltam neki egyszer sem. Tovább tartalak a karjaimban, mint illendő lenne, és tovább nézek a szemedbe is, de akkor is nehezemre esik elengedni. Főleg azért, mert ez egy olyan esemény bekövetkeztét jelenti számomra, amin egyszerre szeretnék túllenni, és el se jutni odáig. Végül elengedlek, és elindulok abba az irányba, amerről érkeztem. Így legalább megnézem, hogyan állnak az előkészületekkel, és elkezdhetem értesíteni a többieket is.
          - Reggel találkozunk.
          Ugyan megtorpanok, amíg beszélek hozzád, vissza is fordulok, de nem tudok rád nézni. Addig is találkozunk még, de biztos vagyok benne, hogy ha időben nem ébredsz fel, akkor nem találkozunk már. Holnap már biztos nem, és hogy utána mi lesz, azt pedig csak a jövő tudja megmondani.