|
Cím: Szikra pattan Írta: Anastasija Romanovna - 2016. 04. 26. - 09:17:48 Végetek. Meghaltok! Ha a Sötét Nagyurat féltétek, jobb, ha menekültök. Ostobák! Nem látjátok, mi folyik itt? Gyengeelméjű csürhe. Dobbanások a falakon. Fennhéjázó nevetések. Mi tudjuk. Mi érezzük. Jönnek. Reszkessetek! Egyszerre ütjük a falakat. Az erődítmény meg-megremeg. Felpattogzik a megszáradt vér a hideg falakon. El vagyunk zárva, de mind ugyanazt látjuk. A köpenyt. A követ. A pálcát. 1. Tompák lépteim a néma sötétségben. A szél fúj köröttünk. Hosszú, fekete talárom szinte lebegve követ, mint menyasszonyt uszálya. Mint uralkodót palástja. Az éjszaka feszült csendben követi seregünket. A tenger szinte sima, hiába a szél, a hullámok elkerülnek. Talpam minden nyomán gyűrűk szállnak szét a sötét vízen. Nem tudom, milyen messzeségbe távoznak tőlem és jelzik érkezésemet. Üzenetvivők, melyek felkészítenek mindenkit. A mai csend dicsőséges lesz. A laikusok nem is tudják, hányféle némaság létezik. A meghitt, a félelemmel teli, a feszült, a kételkedő, a lesújtó, a várakozó, a kínos és megannyi testvéreik. Ha újat tapasztalok, hozzájuk számolom. Mióta Ő nem suttog, több testvérrel találkoztam, melyek kétségbe ejtettek. Negédes hangja hiányzik csendemnek, de már nincs messze, hamarosan köztünk fog járni, és dicsőséges hangorkánt hoz magával. A hold fátyolos fehérsége beragyogja az erődöt. Sötéten és büszkén áll. Elhiszi magáról, hogy sebezhetetlen. Hiába bizonyították be az elmúlt évek, hogy ez naivitás, birtokosai elhitették vele. Idealisták, akik azt képzelik, csak a fénynek van ereje. Hangoztatják, hogy fény nélkül nincsen árnyék, de elfelejtik, hogy a sötétség létezése ösztökélte a mindenséget arra, hogy világosságot gyújtson. Gátat vetett a létnek, és mégis ezzel teremtett. Patrónusokban és vörös fényekben hisznek, úgy vélik, ennyi elég ahhoz, hogy szebb világot teremtsenek. Hisznek az eszközök szelektálásában. Érthetetlen és logikátlan. A mindenség nem azért adott hatalmat, hogy a feléről lemondjunk. Az egészet kell használnunk, legjobb belátásunk szerint, hiszen így teljesül természetes elrendeltetésünk: az egyensúly megteremtése. Érzem az ütemet. Több százan lehetnek, és érzik már jöttünket. Pálcám a magasba emelem, s az erődöt őrző körök sorra törnek fel pillanatnyi fényzáporral megtörve a fekete éjjelt. Kirohannak a szigetre. Bambák és ostobák, keresnek tekintetükkel, de hiába. A lidércek már eltakarnak. Fekete csuklyás kísértetek hada lepi el az erődítményt. Elfehéredett kezek szorulnak a torkokra. A remény tova vész. Az első lélek távozását halvány fénypont jelöli. Majd pislákol a második, harmadik, és így tovább. Patrónusok esnek szét a semmibe. Megremeg a sejtelmes tenger, mikor leomlik egy fal. A lidércek visszatérnek körém, rémes hideget cipelve. Látom már az elsőket. Bánat és szenvedés mocska fedi arcukat. Embertelen mód kellett szenvedniük, mert hittek egy új világban, és mert használták erejüket. Mágus büntetett mágust varázstalanokért. Logikátlan eszme. Érzem félelmüket és zavarukat, ahogy meglátnak az erődből. Talpam kényelmetlennek érzi a sziget kavicsos homokját a sima víztükör után. Dementorok táncolnak körbe bennünket, ünnepelve az új kor hajnalát. Szigorral nézek rájuk. Elbuktak, mert téveszméket követtek. Elbuktak, mert közöttünk keresték a bűnösöket. Elbuktak, mert a vértől vártak szebb jövőt, nem az istenek akaratától. Nincsen szükség szavakra, csendben borulnak le az eszme és új uruk hírnöke előtt. Lám, Tom Denem... Csatlósaid hűsége halálod után minket segít… Cím: Re: Szikra pattan Írta: Ensio Mallouse - 2016. 08. 10. - 16:45:02 Fortyog az üst és gyűlik az árny. Sötétben elhal az összes láng. Csak egy marad, mi bevilágítja a hat kart, összefonódva a három, a tudat szétmart. Ezüstszín ragyogás köti össze őket: testet, elmét és lelket. Csak a negyedik hiányzik még, de tudják már közel jár, mire hosszabbodnak az éjszakák a társaság összeáll. Addig is sivár még a táj, egy csatlósuk ím most áldozattá vált. - Nem lát – mondja az egyik és hárman látják maguk körül a taláros bölcseket. - Nem hall – szólal meg a másik és beférkőznek a vádlói kérdések. 2. - Nem beszél – szólal meg nyugodt, monoton hangon a férfi. Szemei úgy követik a vallatótisztet, mint aki most ébredt egy régi álomból. Minden hang élesen cseng, és szinte szétszakad a dobhártyája, érzi, hogy valami nincs rendben. Nem Ő dönti el, hogy merre figyel. Az auror felhúzza szemöldökét. Miért tért át egyesszám harmadik személyre? Különös, habár mi mást lehetne várni attól, aki képes szétharapni a saját ujjait, hogy vérével rajzoljon cellájának nyirkos kőfalára? - Megismétlem a kérdést, Mr. Victuim. Hogyan szöktek meg az Azkabanból? – a szemek csak néznek szigorúan, a verita serum pedig nem használ. Furcsán rángatózik a gyilkos, teste talán válaszolna is, de a száj nem beszél, a szem nem árulkodik. Mintha fintorogna vagy mosolyogni próbálna, rángatják az izmok az arcot, de az ajkak megbénultak. Pedig alig pár perce Hotspoor őrnagy úgy érezte, közel járnak. Az amneziátorok már szétégették a koponyáját, és annyi verita serum van benne, amitől még Tudjukki is elmondta volna, hogy milyen mackóval szokott aludni. Őrület, mindenki biztos volt benne, hogy pár percen belül dalolni fog, mint a kismadár, de nem. Csak szigorúan néz, mint egy hideg aggastyán, és inkább összezárja ajkait. Érzi, hogy figyelik. Érzi, hogy irányítják. Pontosan így zajlik ez hónapok óta. Egy-egy éjszakán érzi őket a zsigereikben, érzi, ahogyan a szemek révedten figyelik. Tudta akkor éjjel is, hogy eljönnek érte. A szél fúvásában már hallotta a hangokat. Mióta itt vannak, folyamatosan suttognak a fülébe. Kényszerítik mondatait és mozdulatait. Arra néz, és azt figyel, amit ők mondanak. Nem tűrnek ellenkezést. Próbálja szétfeszíteni száját, de mintha összenőtt volna. Félő, ha jobban erőlködik, megbüntetik. - Lex Ignis – ejti ki beletörődve jövendőbeli túlkapási büntetésébe az őrnagy. Itt már nincs mit tenni, ez személyes ügy, ha igazak a pletykák, és Ő, akit nem nevezünk nevén, visszatért, és újabb szörnyűségek fognak történni. Hiszen minden összefügg, a rabok, a látók. Minden itt van. Halálfaló volt ez a féreg is. Hiába tűnik a koponyás kígyó alkarján már csak puszta sebnek – mindenki tudja, hogy a Sötét Nagyúr szolgálatában állt. Az izzó betűk fel is írják sorra bűneit, és szoros láncként kínozzák. Látni, ahogyan a könny összegyűlik szeme sarkában, de még nem folyik el. Csak néz, nyughatatlan szigorral. Ordítana, üvöltene a fájdalomtól. De nem teheti. Szája nem mozdul, az izmok szorosan fogják. Nyüszítésszerű hangot hallat, ahogyan összes bűne égető, kínzó nyomot hagy már szanaszét szakadt rabruháján. Nem bírja tovább tartani, könnyei kicsordulnak a fájdalomtól. Kínjai hevében mintha egy pillanatra megszakadna a kapcsolat, és fájdalomittas hangja betölti a termet. A Wizengamot arca kiolvashatatlan. Ki megvetéssel, ki pedig félelemmel tekint rá, és akad pár jámbor lélek, aki mintha sajnálná. A szem, amit nem ő irányít, felméri az arcokat. Megjegyzi őket. Idegesek. Elegük van. Elbukott, innen már nem lehet kihozni. Bevégezte feladatát. - A Nagyobb Jó érdekében – tetszik visszásan a mondat saját szájából. Testét átjárja a forróság. A mágusvér minden cseppje veszteség, de egyelőre menteni kell a menthetőt. Megérti. Büszke, hogy ezért adhatja hitvány, megfeneklett életét. Inkább így, mint a tenger közepén. Elevenen nyelik el a semmiből felkapott lángok, és égetik hamuvá porhüvelyét. Megfagy a levegő, az emberszáj szólalni sem mer. Csak ízlelgetik a szavakat: „a Nagyobb Jó érdekében”. Cím: Re: Szikra pattan Írta: A suttogó - 2016. 09. 02. - 21:22:53 Hírnökök ők mindahányan. Hirdetik az elkövetkezendőt, hirdetik az egységet, hirdetik a kimondatlant. Vérük összeforrott már rég, erejük teljében vannak. Meghajolnak előttük az árnyak. Egy a sorsuk és közös a céljuk. Olyan mágiák tudói, amiről más álmodni sem mer. Erősek és veszélyesek. 3. Suttog a sötét és gyűlik az árny. Tombol az erő és lüktet a vér. Két pálca hideg, baljóslatú fénye oson a fák között. Roppan az avar lábuk alatt, kósza tündérmanók repülnek szét a sötét Rengetegben. Fekete leplek foszlányai szállnak el mellettük, megdermesztve köröttük a levegőt. Lidércek karma kopog a fákon és hörgésük egyre hangosabban zeng a novembervégi éjjelen. A telihold fényében vaddá vált bestiák vonyítása hallatszik a távolból és korhatag fákról reppen fel egy raj sötét madár. Erre már nem jár veszélyes szem, mind elment, mely tudatra ébredt. Több hete állhat félszerzetek nyila a fekete fa kérgében, a hideg földbe vésődött paták nyomát már beterítették az elszáradt levelek. Kiessé és fagyossá vált az erdő. Semmi nem maradt itt, ami kedveli az életet. Megremeg az ezüstláncon lógó koponya. A halál madarának utolsó földi maradványa az. A két szempár felveszi egymás tekintetét kék a zöldét, zöld a kékét. Ahogyan közelebb lépnek megremegnek a fák és menekülnek az árnyak. Súgják a sötétbe szavaikat. Ősiek azok, fagyos észak szülöttei költötték. Azt beszélik, magától Odintól kapták erejüket a varjak, hogy lássanak mindent, mit az istenség óhajt. De megmérgezte őket az erő és elszakadtak. Maguknak látnak és maguknak keresnek. Izzik a koponya. Fehér fénye elnyomja a pálcákat, lépésről lépésre. Régi dal csendül fel. Mélyen zeng, szívük dobbanása adja a ritmust. Felsejlik, mi elveszett. A holt madár ismét énekel és üdvözli a követ… Dúdolnak csak a kezdetekben. Mélyen kezdik. A hullámok megsokszorozzák őket. Mintha több százan lennének. Egy-egy közölük magasan, hívogatásba kezd, míg a többi suttog. Érzik, hogy idegenek jönnek. Érzik, a veszélyt. Háborús dalt énekelnek. A hosszú hínár kígyómódjára idomul hozzájuk. Hangjuk tisztasága félelemet kelt a sötét tóban. Mozgolódnak, tébolyulnak. Tudják, hogy betolakodtak. Harci énekük szinte eljut a felszínig, de a két alakot nem érdekli. Támadni akarnak, fel akarnak törni, keltik a hullámokat, de a kettő csak átlép felettük. Odafent daluk csak ricsaj. Odafent nincs hatalmuk. Alulról kell nézniük mi történik. A kisebbik megcsúszik a víz felszínén, már majdnem beleesik. Bátyja visszahúzza és szigorúan pillant rá a sápadt fényben. A kastélyban még égnek a fáklyák és lángjuk aranyszín foltokat hagy a hullámzó tavon. Ismerik a tüzet már jól. Emlékezteti őket az otthonra és a Tizenháromra. Nincsen már sok hátra, a fehér márvány feltűnik a szigeten. Alattuk morajlik a sötét. Szilárd talajra lépvén, megcsillan a verejték. Mozdul a kő és nyílik a sír. Felhasad a lepel. Csontos ujjak közé tették. Megremeg az idősebbik. Íme hát a múltszázad legnagyobb mágusa. Az aki miatt, nekik bujdosniuk kellett. Szinte már csak csont, az enyészet megtette dolgát. Kiemelik a kezek közül. A halálvessző pedig szikrákkal ünnepeli, hogy mi benne van, az hamarosan újraéled… Nevét se tudja már szinte. Ujjainak hegyin fekete tinta csillog. Néha azt képzeli hogy a sebhely homlokán ég, pedig csak puszta halvány heg. A körkeretes szemüvegen megcsillan a fáklyák fénye. Azt mondják az anyja szemét örökölte. Nem ismerte az anyját. Önmagát sem ismeri, pedig oly sok cikket és feljegyzést olvasott magáról. A sűrű fekete haj ismeretlen számára, nem bírja a melegét. A kezén éktelenkedő feliratot olvasva sötét irónia önti el lelkét. Micsoda tréfa is ez test. Kört rajzol az ódon kastély tégláira. Sűrű fekete nyommal, átok ül a tintán, eltűnhetetlen. Felizzik a festék, ahogy körbe ér. Vastag vonallal szeli át a kört. Remeg a keze. Élvezi feladatát. Kihirdeti diadalmukat. Elkövetkezett az, mire oly sokáig vártak. Mit elkezdtek a század elején végre beteljesülni látszik. Ezekre a pillanatokra nevelték őket egész életükben. Szüleik és nagyszüleik velük járták a kivárás útját és lám, meg lett a gyümölcse. Háromszögbe foglalja művét és a jel baljóslatúan néz a Roxfort lakóira. Léptek zaját hallja. Jönnek. Tudják, hogy erre jársz Dmitry. Felölti talárját és eltűnik a semmiben….
Powered by SMF 1.1.13 |
SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország |