Roxfort RPG

(https://pbs.twimg.com/media/A7Rdfk3CQAAIuVH.jpg)
Már megint itt...

(http://s33.postimg.org/ub9z6u5fj/Untitled_1_fw.png)

Ó, hát Merlin összes körömgombájára!

A gyengélkedőre kerültem. Nem először, talán nem is utoljára, de azért nem tartom magam gyakori vendégnek. Tényleg, vajon az iskola hány százaléka fordul meg itt? És mi a leggyakoribb ok? Eszembe is jut, hogy megkérdezem a javasasszonyt, persze, azért igazából annyira nem érdekel. A szám kinyitásával ugyan nincs gond, hozzá vagyok szokva, csak épp becsukni nem lehet attól a néhány fogtól, melyek eredeti méretük négyszeresére duzzadtak.

A fiúk ilyenkor valami olyasmit szoktak mondani, hogy „Látnod kéne a másik fickót.”. Ez a gondolatmenet azonban nálam több ponton megcsúszik. Először is, mint már említettem, a beszéd jelenleg igen komplex és fájdalmas procedúra. Tény, az a másik csaj nem sokáig nevetett rajtam, olyan jó kis átkokat kapott, hogy az anyja se ismert volna rá. De azokat néhány egyszerűbb ellenátokkal vissza lehet csinálni, én meg itt nyaralhatok a gyengélkedőn, talán egy napra is feláldozva szépségem és önbecsülésem. Vagy legalábbis egy darabkájukat.

Miközben a bosszún töröm a fejem, eszembe jut a legutóbbi alkalom, mikor ellátásra szorultam. A Roxfort ostroma alatt történt, miután ránk omlott az alagsori plafon. Nem épp a legkellemesebb emlékem, mi több, egyértelműen előkelő helye akad az Alycia Rémálmai Toplistán. Nem sokon múlt, hogy ott hagyjam a fogam, viccet félretéve.

Amikor már úgy tűnik, nem növekednek és mocorognak tovább a fogaim, Madam Pomfrey kiszedi őket. Az egész szám zsibbad, így nem mondhatnám, hogy túl sok fájdalmat érzek. Ezt elkönyvelhetjük jó dolognak. Új csontfogak növesztése azonban már bizonyosan rosszabb élmény lesz.

Az első dolgom, hogy megvizsgálom magam egy kis tükörben. A szám kissé sebes és vörös, de nincsenek immár groteszk agyaraim, ami mindenképpen pozitívum. Megpróbálkozom egy mosolyfélével, de a lyukas összkép hamar jobb belátásra bír, így gyorsan összezárom ajkaimat.

Több okból is szerencsésnek mondhatom magam. Először is csak én tartózkodom a gyengélkedőn, no meg a javasasszony persze. Semmi undok barátnő, fontosabb pasi vagy rosszakaró. Aztán az is jó pont, hogy erre az incidensre hétköznap került sor, így néhány óráról is kimaradhatok. Persze nagyon sok lehetőség nem akad, amivel tölthetném az így nyert időt. Eszemben sincs sérüléseim és fájdalmaim mellett még tanulással is foglalkozni, a Szombati Boszorkányt se nyomják keddenként, a Reggeli Próféta maradéka pedig valószínűleg kevés lesz még a délután hátralévő részéhez is. Ráadásul hiába lapulnak táskám alján jobbnál jobb csokoládényalánkságok, jelenleg nem bírnám megenni őket. Igen, ezt én mondom. De amúgy sem ehetek, Madam Pomfrey megtiltotta, és nem is kívánom megtudni, milyen érzés néhánnyal kevesebb foggal fogyasztani a csokikészletem. A végén még örökre elmenne a kedvem a dologtól, ezt pedig végképp nem tehetem meg magammal.

Épp önsajnálatom mámorában úszok (mely hatékony fájdalomcsillapítónak bizonyul), amikor hirtelen kitárul a helyiség ajtaja és valaki más is érkezik a gyengélkedőre…

Bizony, már megint itt.
Úgy érzem, egészen közel járok a felfedezésem tökéletesítéséhez. Legutóbb persze egy megbízható diákot kellett megkérnem rá, hogy küldjön a gyengélkedőre. A pótcsont-rapid kúra épp elég fájdalmas volt ahhoz, hogy megfeleljen az elvárásaimnak a kísérlethez. A legutóbbi után azonban kijelentette, hogy nem hajlandó többet részt venni ilyenben, így aztán kreatívnak kellett lennem. A tudomány iránti szenvedélyem azonban nagyobb annál, mintsem egomra hallgatván megfutamodjak néhány extra kihívás elől.
Így történt, hogy Madam Pomfrey ismét abban a kegyben részesülhet, hogy leültethet az egyik ágyra, hogy megnézze, már megint mit csináltam. Félek, a múltkorival sem arattam nála feltétlen sikert, s a valós probléma helyett mindenáron az állítólagos egyéb egészségügyi gondjaim miatt kezdett el aggódni. Bármennyire is próbálja elhitetni velem, nem vagyok alultáplált. Csupán nincs időm arra, amire másoknak igen. Nincs ebben semmi különös. Szajkózza bármeddig, hogy változtatnom kell.
Mintha büntetés lenne, hogy valamelyik távolabbi, elzártabb hely helyett közvetlenül egy diáklány mellé ültet le. Éppen csak biccentek számára, az arca nem tűnik ismerősnek, valószínű tehát, hogy nem látogatja az óráimat. Balomat felmutatom, amin galleon méretű, lilás duzzanat emléke annak a helynek, ahol a baleset ért.
- Értse meg, Madam Pomfrey, nem tehetek róla. Kicsúszott a kezemből. - mutatom a sérülést. Aggasztó persze, hogy néhány kisebb üvegszilánk is simán felsérthette bőröm, ami az apró vérfoltokból ítélve meg is történt. A tudományért viszont szenvedni kell. Legalábbis ezt mondják.
- Kicsúszott, hát persze... Tegyen meg egy szívességet, Mr Quinton, és ne próbáljon meg hazudni. Nem áll jól magának.  - kutakodik egy dobozban sápatag fejjel. Bár az én arcom is elég sápadt, s nem csak a szokásos nem alvás és kávéhiány miatt. De mindez lényegtelen. Megpróbálván a lehető legártatlanabb arcot vágni várom, hogy visszaérjen a javasasszony, bár mindezt kevés sikerrel tudom csak kivitelezni. Nem, sosem voltam jó hazugságokban. Igazából szörnyen hazudok, ez mindig is így volt. Különös módon volt már, aki irigyelt ezért. Pedig annyira nem jó dolog. Felismerem az előnyeit, milyen az, ha képes lehetsz másokat könnyebben megtéveszteni.
Szó nélkül látja el a sérülést, arra utasítván, feküdjek le. Ami ezúttal nem ér váratlanul legalább - még könyvet is hoztam magammal. Miután pedig egy barnás színű, bűzös tinktúrával lekezeli a duzzanatot, egy ideig látszólag újra magamra hagy.
Remek. Gondolom, mialatt ép kezemre pillanatva még egyszer megnézem a felrajzolt rúnákat. Nyilvánvaló persze, hogy egy üveg leejtéséből messze nem szerezhetek efféle sérüléseket, de ez már mellékes. A szomszédos ágyon fekvő diák kapcsán pedig nem zavartatom magam. Különben nem tűnik betegnek, bár jól tudom, ez igazából nem jelent semmit. Egyszerűen elfekszem az ágyon, ügyelve arra, hogy a duzzanatos karom ne legyen a takaró alatt, pálcám után matatva pedig intek egyet a könyvem felé, ami a levegőbe lebegteti magát.
- Baleset? Betegség? - kérdezem teljesen váratlanul, mialatt sandán kikukkantok a könyv alól. Még biztosan visszajön a javasasszony, hiszen éppen csak bekente valamivel a sérülést. Persze ahhoz az ellenméreghez egy kicsit több idő kell...

Az új páciens lehetősége vegyes érzelmekkel tölt el. Egyrészt szörnyű unalmas egyedül tölteni egy teljes napot (vagy akár csak egy felet) a gyengélkedőn, másrészt viszont nem igazán akarom, hogy bárki is ilyen állapotban lásson. Legalábbis semmi jobb pasi vagy aktívabb pletykafészek, mert azt már végképp nem élném túl. Bőven elég, hogy vissza kell növeszteni néhány csontfogat. A pótcsont rapidról már hallottam pletykákat, és kellemes jelzőkkel nem igen szokták illetni.

Elsőként az érkező hangját hallom meg, Madam Pomfreynak magyaráz valamit. Férfihang, nálam bizonyosan idősebb, ugyanakkor nem ismerős. Néhány pillanat múlva azonban vizuálisan is találkozhatom vele, ekkor pedig már ráismerek Quinton professzorra. Engem ugyan nem tanít, de a tanári kar elég kicsi ahhoz, hogy megjegyezzem a tagjait. Bár való igaz, a keresztneve így hirtelen nem ugrik be.

Az ő sérülése sem nyeri el az Év Legszexisebb Gyengélkedő Esete díjat, ez már elsőre látszik. Egyik karján gusztustalan duzzanat húzódik, míg a másikon… tetoválások? Nem, inkább puska lesz az. Ezek szerint a tanároknak sem ugrik be minden fejből. Jobban szemügyre véve azonban csalódnom kell. Úgy tűnik, csak rúnák. Mondjuk ettől még lehet puska. Az sokkal menőbb lenne.

A legérdekesebb azonban, hogy úgy tűnik, nem teljesen az igazat mondja Madam Pomreynak, a javasasszony legalábbis jól láthatóan kételkedik a szavaiban. Talán már ismerik egymást korábbról, vagy csak a sérülésre pillantva is megállapította, hogy mi a dörgés. Engem az ilyen ismeretek sosem vonzottak, épp ellenkezőleg, így egy levágott fejen vagy egy szénné égett testen kívül nem sok mit tudnék azonosítani. A javasasszony valami bűzlő dologgal keni be a férfi kezét. Nem értem, miért csak a gyerekgyógyszereket ízesítik-szagosítják. Talán az idősebbeknek rosszabb lenne a szaglásuk? Akárhogy is, kénytelen leszek elviselni, hisz leghamarabb este, vagy holnap reggel távozhatom csak.

A beteget láthatóan egyáltalán nem zavarja csúf, bűzlő karja, pálcát és könyvet vesz elő, majd rögtön munkához is lát. Ilyen munkamorált eddig csak McGalagonynál figyelhettem meg, de hát ő igazgatónő, Quinton pedig csak rúnatanár, ami nincs is minden évfolyamon, így aztán nem lehet sok dolga. Talán valami fura hobbi vagy csak nem szereti a napközbeni üresjáratokat.

Egyszer csak hangosan kezd el beszélni, amin különösen meglepődöm. Csak egy pillanattal később tudatosul bennem, hogy hozzám szólt.

- Balef’et… khm, mármint baleset. – próbálkozom, majd egy gyors villantásra megmutatom neki a fogsorom, nehogy még azt higgye, alapjáraton vagyok selejtes beszédű. Szerencsére csak néhány fogam hiányzik, így némi odafigyeléssel érthetően is tudok beszélni. – Új fogakat kell növesztenem. Maga szerint ugyanolyanok lesznek, mint az eredeti? Mármint szépek, meg egyformák?

Nem teljesen tudnám megmondani, hogy ezt miért tőle, és miért nem a javasasszonytól kérdezem meg. Talán félek, hogy valami kedvezőtlen választ kapok, és az ő esetében ekkor is megmarad a remény. Ugyanakkor valami különös érzés kerít hatalmába Quinton professzorral kapcsolatban. Van benne valami, amit nem tudok hova tenni, még csak azonosítani sem, legalábbis egyelőre.

- Maga a rúnatanár, ugye? – kérdezem kicsivel később. – Az milyen tantárgy?

Tényleg érdekel. Egy kicsit. Amikor anno választanunk kellett, túl bonyolultnak hangzott ahhoz, hogy én arra jelentkezzek. A tanárok hablatyolása az RBF-ről meg a jövőnkről azonban megtette hatását, én is kicsit elgondolkoztam. A jóslástan vicces és a repüléstant is kedvelem, de egyik sem kapcsolódik semmi olyasmihez, amit majd felnőtt fejjel csinálni tervezek. Szóval nem árthat kicsit szélesíteni a látókört, hátha akad valami jobb alternatíva.

- És a maga karjával mi történt?

Először azt hiszem, az én hallásommal van a baj. Aztán azt, hogy ez is valami fura dialektus. Hallottam elég skótot beszélni, egyszerűen szörnyű a kiejtésük, néha pedig úgy néznek rám, amikor nem értem őket, mintha azt hinnék, nem tudok angolul. A diáklány azonban, mint az hamarosan kiderül, csupán egy szerencsétlen baleset áldozata. Persze, ha valóban baleset volt. Az együttérzés és az empátia mindennemű mentességétől nyílnak ajkaim egy rövid reakcióra.
- Oh. - fordulok vissza könyvemhez. Mentségemre szóljon, nem is gúnyoltam ki. Hallottam, hogy az emberek néha ezt teszik egymással, ha valaki szerencsétlen helyzetbe kerül. A sajnálat azonban éppen úgy felesleges, ahogyan a gúny maga is embertelen. Megtartom magamnak.
- Fogat még nem növesztettem vissza. De éppen a múlt héten történt, hogy egy sajnálatos baklövés miatt új csontokra volt szükségem. Éppen ebben a karomban. - mutatom fel a szúrós szagú gyógyszerrel bekent végtagomat. Bár nem lelkesedek kifejezetten, amiért a "harci" sérüléseim mutogatom, a tudományért meghozott áldozataimra viszont szüksége van az emberiségnek. Egyszer még nagyon meg fogják köszönni. Bár különös lehet, hogy ennyi idő távlatából ismételten az a karom esett szenvedélyem alanyává, ami múlt héten is.
- Tulajdonképpen jobbak is lehetnek, mint az előzőek. Az attól függ, volt-e már eleve rossz fogad. - folytatom, a sorok felett pásztázva, de nem igazán olvasom még a könyvet. Pedig bőven lenne mivel felzárkóznom a szakirodalmak terén, ha be akarom fejezni az új művemet.
- A szépség pedig relatív. Ahogyan az idő is. - teszem hozzá csak úgy mellékesen. A magam részéről akárhogyan is nézhetnének ki a saját fogaim, sosem érdekelt különösebben a küllemem. Nem a hajam kinézetével váltom meg a világot.
Biccentek egyet a kérdésre. Jól gondoltam, a kisasszonyt nem tanítom, nem jár az óráimra. A rúnaismeret igazán nem is való mindenkinek. Bár kétségbeejtő, sok tehetséget talán azért pazarlunk el, mert elképzelésük sincs róla, mire jó a tudásom.
- Igazán sajnálatos, a fiatal generáció már hírét se hallotta szakterületemnek. - sóhajtok fel aprón, bár furcsa lehet mindez az én számból. A tanári kar legfiatalabbja vagyok, a szüleim által kapott, konzervatív neveltetés, s a géniusz örökség együttese megtette a hatását. Egyáltalán nem érzem magam a.saját korosztályomhoz tartozónak, de ez igazán sosem zavart. Az én világom mindig a felnőtteké volt, ez pedig azóta sem változott.
- Tudod, ez egy igazán érdekes kísérlet része. Eddig azt hiszem, sikerült eltitkolnom Madam Pomfreytől, mit is csinálok. - veszem suttogóra hangom, miután meggyőződöm róla, hogy a javasasszony nincs a közelben. Annyira csak nem hazudhatok rosszul. Felmutatom újra a karomat, ezúttal azonban nem azt, ami felduzzadt, hanem a másikat. Tele apró, határozott tollvonásokkal, a vörös színű tinta pedig már egészen a bőrömre száradt.
- A rúnamágia azon területeit térképezem fel, amiket eddig még soha senki. Tárgyakat már sokan bűvöltek velük. De embert előttem még soha. - legyintek pálcámmal, mire leereszkedik a könyv. Így mégis csak jobban látni a rovásokat.