Roxfort RPG

(http://vandeneynden.biz/blog/wp-content/uploads/2009/09/mystic-faerie-tarot-179x300.jpg)

A Roxfort konyhája, '98. december

Fura dolog a magam módján tilosban járni. Az évek, amiket eddig eltöltöttem a Roxfortban, bőven elrettentettek attól, hogy bármiféle szabályszegést hajtsak végre, nem hiányzik nekem, hogy újra olyan büntetéseket kapjak, amiket például tavaly, a legapróbb semmiségekért is. De megbocsájtottam azoknak, akik önző módon viselkedtek nem csak velem, de megannyi társammal is. Másképpen nem tudnék továbblépni.
Nem mondom, hogy nem gondolok a háború alatt átélt borzalmakra, mert ez nem így van. Még mindig érzem a cruciatus átok csontig hatoló fájdalmát, ami egyre inkább azon volt, hogy nem csak testem, de szellemem is teljesen megtörje. A sustorgó hangokat magam mögött, amikre minden alkalommal összerezzenek, akár csak egy zöld szegéllyel díszített talár kósza látványára. Bármilyen sztereotipikus, nem szeretem a mardekár ház tanulóit, többnyire ugyanis ők felelősek azért, ami tavaly, s az azelőtti években történt.
De tovább kell lépnem. Már a nyáron keményen dolgoztam azért, hogy újra a régi önmagam legyek, ehhez pedig mi sem célszerűbb, mint javítani a háború alatt elszenvedett, eltorzult étkezési szokásaimon. Nem csoda, apa nem győzte hordani nekem azt a sok édességet, hátha akkor magamra szedek néhány dekát. Csak hogy aztán közölhessem vele, a sok cukortól nem fogok hízni, legfeljebb egyéb problémáim lesznek, igaz, abból sem kevés.
Tehát, a nyáron kezdtem el ismerkedni a különböző étrendekkel, és teljesen elámít, hogy a varázslóknak milyen primitív étkezési szokásaik vannak. Egyáltalán nem figyelnek oda arra, hogy mindenkinek más fajta igényei vannak. Csak úgy hopp, ott terem a négy fogásos vacsora az asztalon, és lehet válogatni. Ez pedig gusztustalan. Fogalmuk nincs a tápértékekről, a kalóriáktól, és még a sportolók se kapnak külön étrendet. Pedig nekik általában sokkal több proteinre van ám szükségük a rengeteg mozgás miatt...
Így történt, hogy némi felsőbb éves segítséggel szegem meg életemben először komolyan a házirendet, ami pedig egyáltalán nem jellemző rám. Irány a konyha! Az a kedves, nyolcadéves, hollóhátas fiú is elmondta, hogy hova és hogyan menjek, bár azt mondta, a nővéremnek egy szót se szóljak, hogy picit az ő keze is benne van a dologban. Pedig nem értem, folyton mosolyog, és aki mosolyog, az rossz ember nem lehet... Azt nem feltétlenül állítom, hogy lelkes volt a kis kutatásom kapcsán, de nem mondta, hogy hülyeség, ahogyan egyesek. Ja, mert nekik meg aztán fontosabb a sok telített zsírsav, meg a só, amitől teljesen megbolondul a szervezetük.
De hogy biztosra menjek, jegyzetfüzetemmel kezemben kértem meg egy másik felsőbbévest, hogy legyen szíves, és kísérjen el. Hiszen akkor is hozott egy csomó süteményt a konyháról, amikor Minnie, és a sajnos csak prefektus párja meglátogattak minket a klubhelyiségben! Ő legalább biztosan ismeri már a járást.
- Egyébként hogy úszod meg mindig? - kérdezem rövid kis sétánk végén. Azt hiszem, már tudom, Demetrius melyik festményről beszélt.
- Bár gondolom, a prefektusok is inkább falatoznak. Ha egyszer már alkalmuk adódik rá... - konstatálom, s jegyzem meg fejben, hogy szólni kéne Lutece professzornak, hogy ossza be Minniet ide járőrözni. Ami azt illeti, neki sem ártana híznia egy keveset. Matildát teljesen pedig nem avattam be, miféle kutatáson is dolgozom. Még. Nem tudom, nem mindenki fogadja jól a reformokat.