Roxfort RPG

 
                                                    Klárisok a nyakadon


Nem értem, mi tart még itt.
Miért voltam hajlandó megjelenni a fullasztó romok között. Nincs szükségem itt semmire. Mit is adhatna nekem ez az esőáztatta, dohszagot árasztó föld? Hiszen sosem nyújtott semmit. Csak háborút és fájdalmat adott az életemnek. Én nem ilyennek indultam.  Az én sorsom nem ez kellett volna, hogy legyen. Elfakulni a sötétségben. Tűrni, hogy jó kislánynak kényszerítsenek. Otromba szabályok közé szorítsanak, amiket egykoron, úgy a világ keletkezésének idején, holmi gülledt erezetű vénségek hoztak. Az, hogy most frissült a professzori gárdánk, vajmi keveset segített az iskola élénkebb hangulatúvá tételén. Most komolyan… Van egy Lutece-ünk, mint házvezető? Nagyon cuki, tényleg, de félek, hogy elsírja magát, ha meglát egy sárkányt… És Agnes nagybátyja? Ő is inkább a cukiság versenyben nyerne, mint egy párbajban. Quintonnak már nem is kéne túl sok a halálhoz. Valaki rákiáltana egy „Búúú-t” és szerintem rögtön meg is állna a szíve a koffein túladagolás miatt bekövetkező, amúgy is túl heves szívveréstől. Nem mondom, hogy ez utóbbiért nem ejtenék néhány könnycseppet, többre is vihette volna címszóval, de azért éppenséggel meglepetésként sem érne. És itt vannak még ezek a rohadásos északiak is. Egyik kellemesebb jelenség, mint a másik. Ha ránézek a Romanovna lányokra úgy érzem inkább egy dementor csókot kérnék, mint az ő látványukat. Az tuti derűsebb, de komolyan.

Szóval üdv a Roxfort hetedik évfolyamán. Ez az év is pont olyan kellemes, mint a többi. Bár egyelőre még, és jelezném, hogy EGYELŐRE, nem akart kinyírni sem egy halálfaló, sem egy pók, sem egy batár nagy kígyó. Csak a napsütés hiányából adódó vitaminhiány. Ez van, ha túl korai még a RAVASZ miatt izgulni. Ami miatt amúgy sem fogok túl sokat, ahogy magamat ismerem, mert már az RBF se hatott meg túlzottan. Jelenleg pedig ott tartok, hogy a karácsonyi szünet után én inkább vissza se jövök. Már nincs Bolton asszony. Senki sem kényszeríthet. Van egyéb más lehetőségem, a vizsgák nélkül is megoldom az életem valahogy. Sőt. Szerintem simán. Ha más nem, hát nyitok egy régiségkereskedést azokból a dolgokból, amiket innen vagy a nagyanyáméktól összelopkodtam. Vagyis, majd össze fogok lopkodni. Mert eddig ezt minek is tettem volna meg? Nem éreztem még soha olthatatlan vágyat egy páncél iránt a szobámba. De lehet majd most…

Rendkívül nőiesen csoszogok végig az éjsötét folyosón. Prefektus. Én. Már a gondolattól is röhögnek a belső szerveim, röhögnék én is, ha épp megtalálnám a cigarettatárcám. Még jó, hogy a nagy leszokási igyekezetemben nem dobtam rögtön bele a tóba. Meddig is tartott a próbálkozásom? Kitartott úgy egy-másfél hónapig. Aztán úgy döntöttem jó lesz dohánynak is az a keverék, amit eredetileg teának szántam. Azt hiszem az volt a végpontja az igyekezetemnek afölött, hogy én majd itt idén igenis jól érzem magam. A frászt. Gyerekek ez itt még mindig Anglia. Ez pedig a második szál egy újabb keverékkel való próbálkozásomból. Hogy kopár gondolataim ellenére A baj van a részeg tengerésszel-t énekelem és a csoszogásom valójában lassan már-már mázásba megy át, azt persze én nem igazán tudhatom. Aztán mégis inkább, mintha elhallgatnék, mert van egy olyan fura érzésem, hogy nem vagyok egyedül. Azt hiszem… Talán még a pálcámat is előveszem. Vagy várjunk csak ez lehet hogy egy… Nem ez tényleg a pálcám. Aztán, amikor befordulok a sarkon, egyszerűen csak pofára esek. Még éppen sikerül tenyeremmel hárítanom. És mikor a földre érkezek, messze nem az az első gondolatom, hogy nekem csontom tört-e, hanem, hogy a pálcám egyben van-e. Prioritások kérem szépen.
- Húúú, de gyűlölöm ezt a helyet. – Jelentem ki egyszerűen csak úgy a semminek. Miközben fel sem tűnik, hogy rajtam kívül tényleg van valaki más is a folyosón.