Roxfort RPG

        Karácsony van; pusztán ez a tény annyi változást hoz az emberek szívébe, egészen más tőle a levegő, más ízű a víz, más tapintású a pénz, más tekintetek pásztázzák az utcán lézengőket. Vannak az ünneptől ellágyultak, akik boldog karácsonyt köszönnek minden szerencsétlen szembejövőnek – könnyű prédák, sosem figyelnek a zsebeikre, szenvedélyesen meg akarnak szabadulni a pénzüktől. És vannak azok, akik elgondolkodnak, hogy az év e jeles napján mit keres még bárki is az utcákon? Természetesen rajtuk kívül. Számukra mindenki gyanús, talán még a rossz szándékot is kiszimatolják, mégis kapkodnak, mert az utolsó pillanatra hagyták az unokaöcsi ajándékát. Tőlük egyébként jobb tartózkodni, mert attól félnek, hogy a legjobb önjáró markolót csapják majd le a kezükről az üzletben, ahol már amúgy is kifosztották a polcokat. Az ájtatos, képmutatástól megrészegült andalgóknál azonban nincs is jobb célpont. A gatyát is le lehetne lopni róluk, azt is csak akkor vennék észre, ha már kikristályosodott a seggükben a szar.
        Ez a szép szál fiú, aki az utcákat járja ma, szintén ajándékokat keres, csak épp más zsebeiben, de legnagyobb sajnálatára eddig nem volt valami bő a termés. Azt a pár aprót, amit összekapargatott, nem is tartogatta soká: vett magának egy zacskó sült gesztenyét, és pihenésképp az egyik kirakatnak dőlve azt rágcsálta. Ekkor szúrta ki a lányt.
        Az arca zsongó pirosságára figyelt fel először, olyan szépnek és egészségesnek hatott… kicsit talán túl egészségesnek is, mintha a láz mardosta volna rózsásra. Aztán a szeme… Ő talán észre sem vette, de egyszer, a lézengő emberek között Neilre villant a tekintete. Öntudatlan kis pislantás volt, egy másodpercig tartott, de Neil elkapta a rebbenést. Nem remélt tőle nagy zsákmányt, pedig egy másodperccel később a lány olyasvalamit tett, amitől megáll a gesztenye a szájban.
        A hatalmas és roppant kirakaton át kémlelte a titokzatos fiatalt, aki számításaihoz – vagy még inkább a vágyaihoz – hűen a zsebébe nyúlt. Persze a sajátjába. Egy gusztusos kis borítékot húzott elő, de hogy abban mi lapult, rejtély maradt, legalábbis a kirakaton át Neil többet nem tudott kivenni az üzletben zajló jelenetből. Nyilván voltak sejtései, egész sor gyomrot bizsergető fantáziakép pergett le előtte, és a kérdések csak úgy tolongtak az agyában. Mit keres karácsony napján egy ilyen kabátban is cingár bakfis az utcákon? Pláne ezen a környéken? Nem beszélve erről a bizonyos ékszerkereskedésről! Honnan szerezte a borítékot, ami majdnem biztosan valami értékes csecsebecsét rejt? Neil sem hülye, ha a kiscsaj rögtön a koboldokhoz szalad a szajréval, amit talán épp az előbb csent el ördögi ügyességgel valami vén boszorkától, akkor mindez komoly biznisz. Szinte fáj neki a tudat, hogy ez a kis mitugrász lecsapott a kezéről egy ilyen zsákmányt (tegyük hozzá, Neil még mindig nem látta, mi lehet a borítékban, még mindig csupán feltételezésekre alapoz), és ha még ez nem lenne elég, szalad és beváltja a kasszánál, mintha csak egy nyerő csokipapír volna. Amatőr…
        A filozofálgatás – bár hosszúra nyúló – az agynak mégis pár másodpercébe telt, és Neil már bent is volt az üzletben. Sosem szerette a nagy nyilvánosságot, hiszen az árnyék az ő hű famulusa, de az ajtó fölött fityegő kristálycsengettyűket nem lehetett elég gyorsan csendre inteni. Bizonyára mágiával itatták át a büdös koboldok, hogy a fene rágja ki a belüket. Életbe lépett a B terv; finom biccentés a pult felé, felszegett áll, félárbocra engedett szemhéjak, s úriasan kicsinylő tekintet körbe a csillogó-villogó, üvegpolcokon sorakozó ékszerarzenálon. Egy arisztokrata örökösnek mindez nem olyan izgalmas, sőt, egy bizonyos sznobizmuson túl már-már unalmas. Nem fárad a köszönéssel, hisz a pénz nem feltétlenül jár együtt az udvariassággal, viszont ahogy a pulthoz csoszogott, láthatóan végre kettesbe kapcsolt a figyelme. Szenvtelenül megbámulta a koboldot, miközben az apróra bevizsgálta a borítékban érkezett fülbevalót. Szóval ezt a ragyogó darabot loptad el, te tolvajtól tolvajló kis dög. Neil szaktudás nélkül is bármikor megmondta volna, hogy nagyon sokat ér a fülbevaló, de véletlenül éppenséggel még értett is egy keveset a drágakövekhez. Nem először volt dolga velük, na.
       - Mi scusi… Kisasszony – a koboldot szóra se méltatva egyenesen a lányhoz fordult, és durva olasz akcentussal, amit az ég tudja, hol szedett össze, és őszinte csodálattal megszólította. – Csak nem? Reménykedtem benne, hogy még látom, de ez… és pont itt! Emlékszik még rám, Signora?