Roxfort RPG

          Greta néni mindig is tudta, mikor kell felbukkannia, és ez most sincs másként. Amíg én Írország útjait rovom, és elvégzem a teendőm, nem minden percben arra gondolva, hogy mi történik veled, addig ő a lakásomban készülődik. Nem tudom mit, csak szólt, hogy beugrana, mert gyanítja, hogy nem sokat ettem az ünnepek alatt. Ami nem teljesen igaz, Leonnál nagyon finom volt a vacsora, és másnap a reggeli is. Oké, a többiről viszont ne beszéljünk, mert hát ennyi volt nagyjából az összes említésre méltó étkezésem. Szóval, bár hazafelé tartok már, tudom, hogy ezúttal nem leszek egyedül. És fogalmam sincs, hogy mit kell majd elszenvednie ezért a délutánért Gretának a bátyámtól.



          Alig hallható a hatalmas zörgéstől az ajtócsöngő, de Gretának, mintha különleges képessége lenne rá, már indul is felé. Aki az ajtón túl van, csak annyit tudhat, hogy a konyhában nagy a sürgés-forgás, más egyebet nem. Kinéz a kémlelőnyíláson, majd mosolyogva nyit ajtót. Tudja, hogy nem éppen ő az, akire számít az ajtóban álló lány, de mivel távol vagyok, vele kell beérnie. Kezében egy keverőtállal néz a megszeppent vendégre.
          - Szia! Gyere csak be.  – Félreáll, hogy el tudjanak menni mellette, aztán be is csukja az ajtót. Elkíséri egészen a nappaliig, leteszi a tálat, és kezet nyújt, hogy végül fény derüljön a titokra. – Minerva vagy, igaz? Greta vagyok, Willow bátyjának, Millernek a felesége. Hamarosan itthon lesz. Ami azt illeti, késik is, de biztos vagyok benne, hogy nem esett baja, ne aggódj. Kérsz egy kis frissítőt?
          Mintha nem is érdekelné a válasz, magához veszi a tálat, és egy pár perc alatt megfordul a konyhából egy tálcával a kezében, amin narancslé kapott helyet egy kis teasüteménnyel. Leteszi az asztalra, majd ő maga is elhelyezkedik az egyik fotelben. Közben a lakást belengi a készülő étel illata, valamint a süteményé, amelyik ugyan még csak félig van kész, de már most finomnak ígérkezik.
          - Hogy érzed magad? Miller sok dolgot elmondott, de nem a teljes történetet, ezért is döntöttem úgy, hogy eljövök hozzá, mikor visszaér. Ha tudtam volna, hogy eljössz, akkor elhalasztom a látogatást. Bár, majd meglátod, eléggé…
          Végül inkább nem mondja végig a gondolatot, nem akar megijeszteni. Egy másik történet viszont szerinte feldobhatja a kedved.
          - Nem tudom mennyit mesélt a múltjáról, de van egy nagyon aranyos történet, amit még a férjem mesélt el, de ő is csak hallotta az öccseitől. Állítólag, mikor Rebeka… - Itt kérdőn néz rád, de aztán olvas a jelekből, és folytatja. – Szóval egyszer egy fúzfa közelében ült, és mesélt a két fiatalabb fiának. Ekkor már állapotos volt Willow-val. Sugárzott róla a boldogság, akik ismerték, még én is, nem tudtam elképzelni nála szebb anyát. A kék szemei ragyogtak, akármiről beszélgettél vele; még akkor is, ha a konyhában foglalatoskodott. Szóval, ezen a padon ült, mikor odalépett hozzá egy fiatal nő. Elkezdtek beszélgetni különféle dolgokról, talán a jövőről is, majd a nő megdicsérte a jó névválasztás miatt, pedig ekkor még nem döntöttek. Az idegen Willow-nak hívta a születendő gyermeket, és Rebekának ez annyira megtetszett, hogy nem is engedett belőle.
          Felvesz a tálcáról egy poharat és inni kezd. Fürkészve figyeli a tekinteted, arra kíváncsi, hogy te vajon mit szólsz hozzá. Greta megtanulta már, hogy azokban a történetekben is lehet igazság, amikről addig úgy gondoltuk, hogy nem lehetséges. Feláll és elindul a konyhába, mert csörögni kezd az óra, hogy kész van a sütőben valami. Mielőtt kilépne a helyiségből, megáll az ajtóban.
          - Szerinted hol van most? – Szomorú a tekintete és nem is teljesen biztos benne, hogy el akarja árulni, de nem találja olyan nagy titoknak.  – Akárhogy is alakul a kapcsolatotok valamit jegyezz meg, kérlek. Valószínűleg rajtad és rajtam kívül senki sem tud majd róla. Talán még a barátja, de benne nem vagyok biztos. Minden évben a születésnapján és ilyenkor karácsony és szilveszter között a temetőben van Rebekánál. Ha nem hallasz felőle ezen a két alkalmak egyikén sem, akkor van igazán bajban.
          Megharapja az alsó ajkát, mert már későn gondolja meg magát azzal kapcsolatban, hogy elárulja-e vagy sem. De ahogy mondani szokás, a kimondott szónak ereje van és visszavonni már lehetetlen. Pont abban a pillanatban tűnik el a konyhában, mikor a kulcsommal kinyitom az ajtót, majd pillanatokkal később, mikor már csörrent a tálban és megállok az ajtóban, véresen, sárosan, mocskosan és fáradtan döbbenek rá, hogy a kabátod a fogason lóg, és benn ülsz a kanapémon.
          - Mil!?
          Egyszerre lep meg ez a felismerés, tölt el boldogsággal és megkönnyebbüléssel. Annyi várakozással teli nap után, annyi álmatlan éjszaka után végre itt vagy.

          Hogy mire gondolhatott Greta, mikor elmondta a mesét a nevemről Minnie-nek, vagy a történetet arról, hol vagyok évente két alkalommal, talán sohasem tudom majd meg, hiszen nem voltam ott, és hacsak valamelyikük fel nem hozza témaként, tényleg örök rejtély marad. De a legnagyobb rejtély akkor is az marad ezzel az estével kapcsolatban, hogy mégis mit csináltak ők ketten. A bátyám szerint Greta nem volt olyan megértő, mint szokott lenni, mikor kiderült, hogy a Mungóba kerültem, de a nénit ismerve, ez hazugság lehet. A lényeg, hogy nem unatkoznak ők ketten.
          - Nem hiszem, hogy meg kell erősítenem, de így is nézel ki. Egyél még egy kicsit, és igyál is mellé. De ha akarod, akkor mindjárt kész a vacsora, abból is falatozhatsz.
          Hogy mi jár a Greta fejében sokkal nagyobb rejtély számomra, mint bármi, amit Kean eddig megfejtett. Pedig neki a legilimencia miatt nem olyan nehéz dolog. Ahhoz viszont nem kell gondolatolvasónak lenni, hogy lássa az ember, mennyire zavarja Min szenvedése, tudván, hogy én is mennyire szenvedtem a szünet alatt. De azt is tudom, hogy addig, amíg nem biztos a dolgában, biztos nem fog semmi olyasmire rákérdezni, ami már túlságosan is személyes. Például, miért jelentél meg ilyen hirtelen, ha előtte még egy levélre se tudtál válaszolni. Mert tud róla, hogy küldtem neked.
          - Ne szomorodj el, biztos hamar hazaér. Nem… - sóhajt egyet. – A szilvesztert nem szokta ott tölteni. Általában valamelyik ismerősénél van, de ez most a történtek miatt kicsit másként alakult.
          Ezúttal szándékosan nem finomkodik, de nem is érzi úgy, hogy kellene. Nem kerülhetjük a témát örökké, főleg az ő szemében nem. Elmegy a konyhába, és igazából mikor meglátlak akkor már fel se fogom, hogy ő is ott van. Röstellem, ahogy kinézek, és a vágy, hogy magamhoz ölelhesselek sokkal erősebb, mint annak a kétsége, hogy koszos leszel te is.
          - Willow, megjöttél végre?  – kiabál ki a konyhából, de hallom, hogy közeledik. – Vendéged van. Nem fogod elhinni, hogy…
          Nem kell hátranéznem, hogy lássam, mosolyog az ölelkező párosunk láttán. Tudom, mire gondol ebben a pillanatban, és tudom, ez még csak a kezdete lesz egy olyan beszélgetésnek, amit majd később ejtek meg vele. Diszkréten visszamegy a konyhába, hallom a tányérok zörgését, de csak távolból, mintha a szomszéd városból futna idáig a hang. Most mást akarok, érezni az illatod, érezni a tested melegét, és öleltelek már annyiszor, akár titokban, akár nyiltan, hogy tudjam, az eddig is sovány alakod, most még soványabb lett.
          - A mil az anyanyelvemen van, és édest, mézet jelent többek között – suttogom a füledbe. – De nekem már sokkal több jelentése van.
          A szemedbe nézve folytatom a gondolatot, és bár tudom, hogy még mindig barátként gondolsz rám, de nem titkolhatom tovább az én részem, még akkor se, ha innentől kezdve egy pokol lesz a következő félév.
          - Nekem már azt is jelenti, hogy szerelmem, angyalom, életem. Mil, én…
          - Szeretném megkérni a herceget – szól közbe a legrosszabbkor Greta, a konyharuhát fenyegetően felém dobva -, hogy azonnal menjen el zuhanyozni, mert Minervának már így is tiszta kosz lett a ruhája!
          Rád nézek a csimbókban lógó hajamon keresztül, és belátom, hogy igaza van. Akármennyire is akartam, ezúttal nem tudom befejezni a mondatot. Szeretlek! Így folytattam volna, de még várnia kell egy kicsit. És talán az sem ártana, ha kettesben lennénk. Van más is, amit meg kell beszélnünk, hiszen… hiszen olyan rég beszéltünk már.
          - Nyomás, fiatalember, mert még takaríthatok is utánad!
          Adok egy puszit Greta feje tetejére, majd bemegyek a fürdőbe és magamra is zárom az ajtót. Igyekszem nagyon gyors lenni, és hiába próbálok hallgatózni, a zuhany hangján keresztül fogalmam sincs, hogy miről beszélgetnek, ha egyáltalán beszélgetnek valamiről. Az viszont biztos, hogy ad neked egy nedves törölközőt, amivel meg tudod tisztítani kicsit magad.
          - Az előbb szándékosan nem válaszoltam az állításodra, de tudom. Willow néha úgy tekint rám, mintha az anyja lennék, és így is viselkedik, így mesél másoknak rólam. De gondolj bele, csak tizenhat év közöttünk a korkülönbség, hogy lehetnék az anyja? De maradjunk annyiban, hogy a kezdeti sajnálatból, amit iránta éreztem, amiért nem foglalkozott vele senki, végül tényleg kinőtte magát bennem valami anyai érzéshez hasonló.
           Éppen befejezi, mikor odaérek hozzájuk egy törölközővel a derekamon. A mondandója végét még hallom is, de ettől csak mosolyogni támad kedvem, pontosan tudom ezeket. Ami pedig a hegeket illeti, ha nem hanyagoltam volna el annyira a gyógykenőcsök használatát, mióta kijöttem a Mungóból, akkor valószínűleg már rég elmúltak volna, de így még ott éktelenkednek.
          - Nem szégyelled magad így megjelenni a kisasszony előtt? Nyomás felöltözni!
          - De...
          Oka volt annak, hogy így állok a nappalim ajtajában, ennyi mégis elég, hogy belém fojtsa a szót. Elég volt mára ennyi abból, hogy ő hordja a lakásban a nadrágot, de igaza van. Olyannyira, hogy még a kérdést is elfelejtem. A szekrényből egy fekete garbót, egy szakadt farmert és zoknit veszek elő. Itthonra tökéletesen megteszi majd, és ha el is mennénk valahova Minnie-vel, akkor még át tudok öltözni. Visszatérek a nappaliba, és letelepedek a kanapéra, magamhoz veszek egy mosoly kíséretében a narancsléből egy pohárral, de egyelőre ennyivel le is tudom a mai étkezést. Gondolom Greta legnagyobb sajnálatára. Nem mertem benézni a konyhába, de nem egy éjszakára készített ételt, és tudom, hogy elhatározta, azt márpedig meg fogom enni, még akkor is, ha a maradékot elcsomagolom a Roxfortos időkre.

          Egyszer azt mondtam Keannek, hogy igazán megnézném, mi jár a nők fejében, miért gondolják azt, amit. Egy hangos nevetés után azt mondta, hogy jobb, ha nem tudom. Nem mintha ő tudná, legalábbis szerintem. Szóval, ha most látnám, mire gondolsz és mire Greta, akkor valószínűleg meg lennék zavarodva. De jelenleg ez érdekel a legkevésbé. A karjaidban vagyok, és bár tudom, hogy ez a pillanat nem tarthat örökké, akkor is szeretném minél jobban kihasználni a lehetőséget. Még akkor is, mikor már a zuhany alatt gondolkodok azon, hogy vajon mi lesz az este folytatásában. Mert tudom, lesz folytatása, és azt is, hogy talán nem olyan jó, mint amilyen az összeborulás volt. Én éreztem a megkönnyebbülésed, de te vajon az enyém? És mit gondolsz arról, amit mondtam? Hogy szeretlek, és vajon… rengeteg kérdés, rengeteg bizonytalansággal. Nem csoda, hogy a lehető leggyorsabban akarok végezni, de még így is hagyok elég időt nektek, hogy beszélgessetek.
          - Azért leharapták volna a fejem a szüleim, ha tizenöt évesen teherbe esek – mosolyodik el. – És igen, de úgy gondolom, hogy ez a törődés hiányából és a társadalomnak való kényszeres megfeleléséből fakadhat. Mikor gyerekként mutatkozik előttünk, az az igazi énje, a rosszcsont, aki mindig töri valamin a fejét, és nem feltétlenül csak rosszon, vagy csak jón.
          Az ő tekintetét nem kerüli el úgy az egyre pirosodó arcod, mint az enyém, főleg azok után, ahogy el lettem küldve felöltözni. Talán pont ezért nem vettem észre, mert éppen távolodtam tőled. Közben a néni végzett mindennel a konyhában, és most kérdőn néz rád, és nem érti, hogy mi ez az egész, hiszen olyan jól megvoltatok még az előbb.
          - Én is örültem a találkozásnak, még akkor is, ha ilyen futólag adatott is meg. Hidd el, többet tudok már rólad, mint azt hinnéd – kacsint egyet huncutul.  – De biztos nem akarnál inkább maradni, szerintem…
          Nem fejezi be a mondatot, mintha attól félne, hogy meghallok valamit, miközben elmegyek mellette a nappali felé. Leülök a kanapéra, amíg iszok, de mikor meghallom a köszönésed, akkor azonnal felpattanok, és utánad megyek.
          - Mil… Máris mész? De…
          Nem tagadom, a pánik fut végig rajtam, mikor ott állsz az ajtóban indulásra készen. Miért? Tényleg csak ennyi járt nekünk szerinted? Megijesztettelek azzal, amit mondtam? Mil…
          - Nos, gyerekek. Örültem a szerencsének, újra, de ideje mennem.
          Csak kapkodom a fejem az események alakulása miatt. Az előbb még olyan jó volt minden, mi történt? Hé, ne hagyjatok egyedül, ne ma este, rendben?
          - Greta néni, de…
          - Nincs, de. Nektek még van bőven megbeszélnivalótok, én pedig egyébként sem terveztem egész éjszakára maradni. Mégis hogy nézne ki, ha velem ünnepelnéd a szilvesztert, és a végén még a bátyád is megjelenne? – Nyelek egy nagyot, az tényleg nem lenne jó. – Na, érezzétek jól magatokat, és egyetek egy jót mielőtt még kihűl. Jó éjszakát!
          Megsimogatja az arcom, a kezét nyújtja feléd, majd távozik is. Arra sincs időm, hogy megkérdezzem, hol fog lakni, hova megy innen, és ha haza, akkor mivel. Nem laknak közel, és nem lenne jó, ha taxival menne. Miller nem keres annyit a Minisztériumban. De az ajtó becsukódik mögötte és ketten maradunk ott. Megfogom a kezed.
          - Ne menj el, kérlek.
          A lehető legbocisabb szemekkel nézek rád, és igyekszem elterelni az utad az ajtó felől, de természetesen, ha menni akarsz, akkor nem foglak megakadályozni benne.
          - Beszélgessünk egy kicsit, úgy gondolom, hogy van miről. Szerinted?
          A kezem tartom feléd, hogy visszavezethesselek a nappaliba. Nem akarom, hogy ez a találkozás is úgy érjen véget, ahogy elváltunk a Mungóban. Még akkor is, ha csak ülünk egész éjszaka egymással szemben és nézzük, bámuljuk a semmit, még az is jobb, mert legalább velem vagy. És ha már itt vagy, akkor talán jobb lesz a helyzet valamivel, mint amilyen volt.
          - Mil, kérlek. Ne menj el, mint a Mungóban is, ahogy otthagytál, én… te… mi annál többet érdemlünk.
          Igen, mi. Én most nem tudok csak magamra vagy csak rád gondolni. Nekem most mi vagyunk, és remélem, hogy ha neked most nem is, még megváltozik majd egyszer a véleményed. Elvégre aznap azt mondtad, szeretnéd… szeretted volna, hogy udvaroljak neked.

          Megkönnyebbülök újból. Nem tudom szavakkal elmondani, hogy mennyire, mikor követni kezdesz. Üresnek érzem ezt az egymás mellett ülünk dolgot, nekünk már nem így kéne. De talán nem is ez a baj, hanem az a másfél hónap, ami a vitánk óta alakult ki. Nem is tudom, hogy akarom-e hallani, hogy nekem kéne-e valamit mondani vagy csak egyszerűen hagyni a fenébe, hiszen a múlton már nem tudunk változtatni, és a magyarázkodás nem erőssége egyikünknek sem. Szerintem te se szereted hallgatni, és mégis ezzel kezded. Már mozdulna a kezem, hogy elhallgattassalak, mikor megteszed az első lépést helyettem. Megfogom a kezed, hiszen mind a kettőnknek erre van most szüksége. Az érintésekre, az apró mozdulatokra, hogy tudjuk, minden rendben van. És valóban, végighallgatva és végiggondolva mindent, az egész most olyan súlyként nehezedik rám, amire nem tudom rávágni azonnal, hogy igen, megbocsájtok. Kerülöm is a tekinteted addig, amíg az ölembe nem ülsz, akkor viszont a szürke íriszek legmélyére tekintek. Az igazat akarom látni, a lelked legmélyéből felhozott szavakat.
          - Mil, én…
          Habozok, tudom, ez sohasem jó jel, de tényleg azt gondolod, ezt az egészet most így mindjárt az elején el lehet intézni egy bocsánatkéréssel? Nem, egyáltalán nem várok semmi más tőled, és nem, egyáltalán nem haragszom, igazából nem is értem én magam se a habozásom okát, de akkor is láthatod rajtam a bizonytalanságot. A bizonytalanságot, ami az érzéseinkből fakad.
          - Mil, én nagyon szeretném, de…
          De tényleg szeretnéd, még mindig akarod, hogy udvaroljak, és ennek az érzésnek felül kéne írnia minden mást, most mégsem megy. Még nem mondtam ki ilyen nehezen, hogy megbocsájtok. Mert úgyis megbocsájtok.
          - Mil, majdnem meghaltunk, és ha csak két szóval… ha megtartod az ígéreted, akkor talán elkerülhető lett volna ez a helyzet. Miért nem mondtál semmit?
          Hallottam Keantől, hogy te meg is haltál, de valami itt tartott, és ennek köszönhető az, hogy most csak az anyám sírját látogattam meg. Az egyik kezem a válladra teszem a másikat a derekadra.
          - Szeretlek.
          Igen, ezt kimondtam, de azt miért nem tudom, hogy felejtsük el az egészet, borítsunk fátylat rá és éljük tovább az életünket? Most mintha minden a feje tetejére állna, és mintha minden másként működne. A szívem nem attól ver hevesebben, hogy talán elrohansz, mert megijesztelek, hanem attól, hogy miért nem tudom kimondani azt az egyszerű szót „megbocsájtok”. Megpróbállak magamhoz húzni, hogy egy csókot adhassak, de végül inkább a mellkasodra hajtom a fejem, és zokogok. Érezheted, ahogy a szoknyád egyre nagyobb foltban vizes.
          - Mihez… Miért… Féltem…
          Tudom, most talán nem érted, hogy mit akarok mondani, örülök, hogy ezeket a szavakat ki tudtam mondani, de a megkönnyebbülés, hogy élsz, hogy újra kimondtad, udvarolhatok nekem mindennél többet jelent. Fejem feljebb csúszik a válladra, két kezemmel átölellek. Nem akarok mást, csak hogy tarts meg így egy picit. Csak egy picit.

          Ha tudnám, hogy mit érzel most, hogy mennyire megbántalak, hogy mekkora az a sérülés, amivel még tovább tágítom az egyébként is nyílt sebedet, akkor talán abbahagynám és a sarkamra állnék. Férfinek kéne lennem, de most nem tudok az lenni. Végre megint lehetek az, és te lehetsz az a személy, akinek megmutathatom a valódi énem.
          Számtalanszor gondoltam végig ebben a pár napban, hogy mi történt, és számtalanszor játszottam le különböző események sorozataként, hogyan kapnám meg a válaszokat. Azonban arra sehogy sem tudtam felkészülni még a forgolódással vagy a csöndes némaságban töltött órákon túl sem, ami ma este fogad. A megkönnyebbülés, a pánik, a szerelem és a félelem körforgása olyan, mint egy szédülő körhinta. És még csak most kezdődött el. A legnagyobb kihívás mégis az, hogyan fogok reagálni majd a ma este folytatására és a feltett ugyanakkor általam meg nem válaszolt kérdésedre. Tudom, most azt hiszed, hogy talán sohasem bocsájtom meg neked, ami történt, de ez nem igaz. Csak most annyi minden más érzés erősebb ennél.
          A némaság, a zokogásom hangja nem éppen az, amire számítok a vallomásom után. Oké, ez annyira rendkívüli, mert még sohasem kezdtem el sírni, miután szerelmet vallok, de az is igaz, hogy még sohasem volt halálközeli élményem előtte. Eltolsz magadtól, és nekem mindjárt a legrosszabb fordul meg a fejemben. Már nem is érdekel, hogy megbocsájtok vagy sem, annyira szégyellsz, hogy elmész. Nem mindennapi látvány egy ilyen felnőtt férfit sírni látni. Nem lehetek szép látvány, ahogy a szemedbe nézek a taknyos orrommal és a kipirult szememmel. Hol van már az a kékség, amiről mindig is áradoztál.
          Aztán mégis valami olyan következik, amire csak a lelkem legmélyebb bugyrában mertem gondolni. Elkerekedik a szemem, hirtelen levegőt se kapok egy pillanatig. Istenem ennél szebbet nem hallottam. De főleg az a jó kettőnkben, hogy most már mind a ketten bőgünk, és erősen kapaszkodunk a másikba.
          - Mil, ha tudtam volna…  – hüppögök egy sort. - Ennél szebbet nekem még nem mondtak. Köszönöm.
          Annyi felesleges életem van, amennyit csak akarsz. Annyi időt fordítok rád, amennyit csak akarsz, és annyi mindent kapsz meg tőlem, amire csak szükséged van. Akkor talán… ezúttal másnak kell lennie. Ezúttal más lesz, ha másért nem, akkor a rengeteg takonynak köszönhetően. Kibújok az ölelésedből, a tekinteted keresem, majd lassan közel hajolok. Ezúttal másnak kellene éreznem, hiszen biztos vagyok az érzéseimben, és most már abban is, hogy te mit érzel. Egyre jobban közeledek, kezemmel végigsimítok az arcéleden, majd ajkam a tiédre tapad. Nem dugom át a nyelvem, azért nem akarok fogastul rontani a szájüregbe, főleg most, hogy ennyi más is keveredik belénk.
           Megnyugtatással tölt el az érzés, hogy tényleg más, és mégis ugyanaz. Nem a csók maga az, ami változott, hanem én… Mi…
          - Sajnálom – mondom, miután elválunk, a homlokom a tiédnek támasztom. – Most biztos azt hiszed, hogy bolond vagyok. Még csak nem is sejtem, hogy mennyire nehéz lehetett neked. Nem neked kéne bocsánatot kérni, hanem nekem.
          Mondd ki! Mondd ki! Miért tudok olyan könnyen bocsánatot kérni, és ez… de tudom, hogy fáj neked, és tudom, hogy sokáig akkor sem hagyhatom, mert ez a legtöbb, amit most megadhatok neked. Magunkhoz lebegtetek egy adag zsebkendőt, majd kifújom az orrom. Mikor te is végzel, magamhoz húzlak, eldőlök a kanapén és csak ölellek. Ha kinyitnám az ajtót, akkor hallanánk a szél vágtatását, így viszont a nagyon hevesen dobogó szívem hallod. Újra csönd van egy picit, csak lebegünk a semmiben, megáll körülöttünk az idő, de muszáj megtörnöm ezt az idillt.
          - Megbocsájtok.

          Vajon még mindig lelki társak vagyunk vagy az elveszett a szerelem felismerésével? Mi minden változott most bennünk, és mit viszünk tovább az életünk új szakaszában? Olyan fura erre gondolni. Közös élet, úgy, hogy az iskolában erről nem tudhatnak. De ezt ráérünk még megbeszélni, és ahogy eddig is csak megoldottuk, úgy ezután is meg fogjuk.
          - Ezt nem garantálhatom, de igyekszem nem mindenért bocsánatot kérni. A lényegi dolgokat már úgyis tudod rólam, már nem sok dolog van, amiért elnézést kérhetnék. Neked pedig nem tudnék ártani, sehogy.
          Olyan fura ez a csönd. Eddig mentem, valamit muszáj volt csinálnom, különben beleőrültem volna abba, hogy nem tudom mi van veled. A szívem nagyokat dobban még az emlékek hatására is, majd mintha egy pillanatra elhalkulna, abbahagyja a dörömbölést. A kulcsszó kimondása után már tényleg elérem azt a nyugalmat, amit ma este már senki sem vehet el tőlem. Adok a fejed tetejére egy puszit és még jobban magamhoz ölellek, amíg fel nem nézel rám. Nyomok egy puszit a kézfejedre. Legszívesebben mindenhol csak csókolnálak, ahol csak elérlek. Elmosolyodom. Most, hogy tudom, jól vagy, már visszatérhetek talán a konyhába.
          - Nem kell bepótolnod azokat az alkalmakat, majd lesznek újak, rendben? De én is így gondolom, ez csak jobb év lehet, mint az idei volt.  – Nem tudom, mit fogadhatnék meg neked, de egy valamit talán mégis. – Nem szeretek fogadalmakat tenni, eddig sohasem voltam biztos benne, hogy meg is tudom majd tartani őket, viszont most kivételt teszek. Fogadom neked, hogy sohasem fogsz semmiben hiányt szenvedni, megteszem, amit kérsz. De leginkább azt fogadom, hogy az életemnél is jobban foglak majd szeretni.
         Egy bizonytalan világban, mint a miénk, ennél többet úgyse tudnék fogadni teljes bizonyossággal. Hiszen hogyan mondhatnám neked, hogy megadok neked mindent, akár erőmön felül is, ha holnap talán már nem élünk. Mert akármennyire is nem szeretném, anyád bebizonyította azt, amit eddig is tudtam. Az élet még béke idején sem teljesen biztos. Magamhoz húzlak a petárda durranásakor, én is megijedek, de úgy érzem, neked sokkal nagyobb szükséged van a biztonság érzésére. Ahogy a hajad hozzáér az arcomhoz, és körbeleng a belőle áradó illat, ahogy egész tested védelmet nyújt számomra, úgy érzem, hazaértem. Végre hazatértem.
          - Ez nem is olyan nehéz kérdés – mosolyodok el.  – Amikor először csókolóztunk itt októberben. Aznap este tudtam, hogy ez már nem az a barátság, ez már nem ugyanaz az érzés, mint amit korábban éreztem.
          Nos, rájönni tényleg nem volt olyan nehéz, de tudatosítani, hogy mi is a helyzet, és hogyan tudok tenni ellene vagy éppen érte, az már okozott néhány álmatlan éjszakát.
          - A második kérdésedre a válasz, szörnyű. Mikor ténylegesen realizáltam, hogy ez más, akkor még itt feküdtél mellettem, nem volt olyan nagy baj, de visszatértünk a Roxfortba, a valóság egy pillanat alatt szakadt rám, főleg azután, hogy megbeszéltük, csak barátok vagyunk és maradunk is. Megpróbáltam tenni az ellen, hogy mégse érezzek úgy, ahogy, de ez halva született ötlet volt. Tehát onnantól kezdve csak némán szenvedtem, elnyomva magamban mindent, és az órák valamint a találkozások után… Neked mikor volt az a pont, amikor rájöttél, hogy ez már nem az, mint mikor megismerkedtünk?
          Nem tudom meglepődnék-e, ha korábbi időpontot mondana. Lényegében augusztusban volt már egy olyan pont, mikor Greta megmondta, hogy szerelmes vagyok, de akkor még ostobaságnak tűnt, és még most sem mondanám másnak az akkori időket, de végül tényleg neki lett igaza. Egy újabb petárda dörren, én pedig megfogom a kezed, felülök és kivezetlek a konyhába. Legalább pár falatot kéne ennünk, nekem mindenképp, mert már nem is vagyok biztos benne, hogy petárda volt és nem a gyomrom kordult. Egyébként sem tenném meg, hogy Greta az egész délutánját rászánta a főzésre és nem nyúlunk hozzá.
          - Mit szólnál pár falathoz? Tényleg nem kell sok, és az ígéreted se köt, hiszen nem én főztem.
          A konyhában az asztalon nem az a rengeteg étel fogad, amire számítok, hanem egy tányér rajta egy tortával és egy üzenettel. „Tudom, hogy ma este úgyse fogtok enni, de ezt legalább kóstoljátok meg, a többi a hűtőben van.” Elmosolyodom, majd két villát veszek elő, kinn pedig egyre több petárda durran.

          Amikor először megláttalak a pubban, csak egy idegen voltál, aki képeket készített a gitárján játszó elveszett fiúról. Az első beszélgetésünk alatt talán nem is tűnt fel, de elkezdtem megkomolyodni, holott egyre inkább gyereknek éreztem magam. Aztán a támadás, a séta, az óriáskerék, Párizs, és augusztus végén ez a beszélgetés itt, a teraszomon. Melletted felnőttem, érettebb lettem, komolyabb. Pont az, amiről mindig is bizonyítani akartam, hogy vagyok, a bátyáimnak elsősorban. És mégis, mikor megláttam csillogó tekinteted, mintha az égbolt sokkal feketébb lett volna, mert szemeid ragyogása elrejtette a csillagokat az égen. És most, hogy a halál már nem jár a nyomodban, de az enyémben sem, még inkább úgy érzem, hogy a csillogó tekinteted látja azt a kisfiút, akit akkor ott első este a színpadon is látott.
          A kezedre nézek, ahogy a mellkasomon pihen. Átjár a nyugalom, a biztonság érzete, és a melegség. Melletted, és csak melletted éreztem magam ennyire szabadnak érzések terén. Mikor nem számított, hogy szeretek, haragszom, utálok vagy éppen a könnyeimmel küzdök. Rövid csókok kergetik egymást szinte percről-percre, és ha tehetném, soha abba se hagynám. Végül elmosolyodom, és magunkhoz hívom a zsepitartót.
          - Greta azt mondta, hogy mindenki megérdemli a szeretetet, senkinek sem szabad hiányt szenvednie belőle. És még azt is hozzátette, hogy azok, akik sokat szenvedtek életük során, még több szeretetet kell, hogy kapjanak, mert ők az igazi hősök.
          Úgy tudom, hogy egy mugli újságban olvasta, de annyira szívére vette ezeket a szavakat, hogy attól kezdve mindig kitüntetett a figyelmével. Azt hiszem, akkor kezdett el igazán elmélyülni a kapcsolatunk.
          - Én is nagyon szeretlek.
          Egy újabb csók, és mikor nem takarja semmi az arcod felét, akkor megtörlöm a szemed. Mint egy kis nyuszi, pont olyan vagy ezekkel a piros szemekkel, de gondolom, én se festhetek sokkal jobban. Megtörlöm a saját szemeimet is, majd egy mély sóhaj után tudom csak rendesen folytatni.
          - Pontosan. Azt mondta, hogy látta a patrónusomat, de én nem küldtem neki. Azt hittem, hogy valaki volt még ott és a közelből figyelt, de… te voltál? Még erre is volt erőd?
          Magamhoz húzlak és adok egy csókot. Sokkal több erőd van, mint hinnéd, és sokkal több az élni akarás benned, mint azt az anyád gondolta. Téged nem lehet csak úgy legyőzni, csak mert valaki úgy akarja. És talán én leszek a gyenge pontod, ahogy te az enyém, ugyanakkor erősítjük is egymást.
          - Most? Szerintem majd… Ha akarod, akkor akár most is… Nem, várj. Van egy jobb ötletem.  – A füledhez hajolok, és úgy súgom meg, mit találtam ki, mintha bárki meghallhatná. – Éjfélkor.
          Nem is sejtem milyen lehetett tagadni saját magad előtt az érzéseidet. Igen, egy ideig én is átéltem, de az nem tartott sokáig, és nekem segített, hogy a nagy részében azt hittem, mugli vagy. Aztán pedig a Roxfort. Tudod… Persze, biztos tudod, hogy mennyire inspiráló az iskola és közben mégis mennyire vissza tudja tartani az embert attól, hogy valami meggondolatlant csináljon.
          - Hogy tudnám elfelejteni?  – kérdezek vissza, bár feleslegesen.  – Ceryst? Itt? Miért? Azt még megérteném, hogy a környéken bujkál, ezért felbukkanhatott volna… mondjuk a közeli erdőben, de itt?
          Nem mondom ki nyíltan, hogy képzelted, bár ennek van a legnagyobb valószínűsége. Ha esetleg nem akkor ott a Roxfort mellett találta ki, hogy kell neki a szemem, akkor lehet, hogy azért jött. Leteszem a villát, és ellépek az asztaltól. Talán az iskola megmentette az életem, vagy pedig te. Megkerülöm az asztalt, és megcsókollak, mélyen, szenvedélyesen, mintha most csókolnálak utoljára.
          - Talán megmentetted az életem azzal, hogy észrevetted.
          Tudom, ez pont úgy hangzik, mintha eldöntöttem volna, igen, amit láttál az valóságos. De bárcsak ne lenne az, és remélem nem kerül elő soha többé, de ha tudja hol lakom, akkor talán most sem vagyunk biztonságban. Átfut rajtam a pánik, de egy pillanatra megállítasz a totális összeomlásban.
          - Enni? Nem. – Végigsimítok az arcéleden.  – Most nem tudok enni, de te vegyél ki bármit abból, ami a hűtőben van.
          Bemegyek a nappaliba a pálcámért, és kiszórok a lakásra néhány védőbűbájt, valamint felrajzolok pár új rúnát, amiket Jimmytől tanultam az ősz alatt. Waterfordi ház védelmét akartam így megerősíteni, de úgy tűnik, itt is szükség van rá. Mikor végeztem, akkor csatlakozok újra hozzád, de az aggodalmam továbbra se múlt el.

          Nem tudom, mit mondhatnék, ezért csak hallgatok. Megdermedek mozdulat közben, és csak nézek magam elé, mély hallgatásba burkolózva. Régen volt már és mégis most pont itt látom magam előtt az akkori eseményeket. Mintha semmi sem változott volna, mintha nem is hagytam volna a hátam mögött, hanem még mindig itt lebegne körülöttem és beburkolna. És ebből a burokból csak te tudsz kivezetni a fénnyel, amit felém sugárzol minden egyes pillanatban, mikor rám nézel, hozzám érsz és megölelsz.
          Tudom, talán megijesztelek azzal, amit teszek ilyen hirtelen, de nem akarom az óévet párbajjal indítani, főleg akkor nem mikor végre nem kell titkolnom az érzéseim és tudom, hogy te is viszontszeretsz. Azért sikerül hamar lenyugodnom, amihez nagyban hozzájárul az is, hogy megölelsz. Bebizonyítod azt, amit mindig is tudtam, mégis újra felismerem minden egyes alkalommal, mikor hozzámérsz. Bebizonyítod, hogy van jövő és van közös jövőnk. Végül feléd fordulok, szorosan magamhoz húzlak, elbújok kicsit a válladban, hogy aztán megszólaljak.
          - Nem úszom meg ma este Ceryst, igaz? Pedig olyan jó lett volna, ha csak még egy kicsit nem rontja itt a levegőt – sóhajtok egyet. - Igazad van, nem ugyanolyan szeretetre van szükségünk. Nekem rád van szükségem, a bátyámnak arra, hogy utáljam. Különbözünk, és ez így van rendjén.
          Sokáig tartott, amíg ezt felismertem, és mégis túl korán történt, hiszen még a Roxfortba jártam csak. De akkor még nem tudtam, hogyan is működik pontosan, csak azt, hogyan tudom megállapítani kinek, mire van szüksége.
          - Ne aggódj a patrónus miatt. Ha most nem sikerül, akkor elviszlek a Tiltott Rengetegbe, és majd leteszteljük élesben, hogy sikerül-e. De biztos vagyok benne, hogy ezúttal nem lesz gond. Mi lenne a gátló tényező?
          Megsimítom az arcod, majd rátérek arra a dologra, amiről nem akartam beszélni, sok dolog kapcsolódik hozzá. Sok rossz emlék. Megfogom a kezed, és az ágyhoz vezetlek.
          - Igen, találkoztam itt vele, de akkor többen voltunk, sohasem egyedül szálltunk szembe egy halálfalóval sem, ezért is volt olyan kevés az áldozat. Védtük egymás hátát. Augusztusban volt itt Arnold Till, azt mondta, hogy találkoztam vele, de név alapján nem ismertem fel, csak akkor tudatosult bennem, kiről is van szó, mikor megláttam. Többször szálltam szembe vele, de igazán sohasem jutottunk dűlőre. Vagy ő kapott segítséget, amit persze zokon vett, vagy én, amit szintén zokon vett.
          Legalábbis a testtartása, a mozgásának a változása erre engedett utalni, de most megtudtam azt is, hogy ennek nem lehet hinni. Szemtől-szembe nem lehet olvasni a testmozgásából.
          - Felismertem volna. – Oké, talán nem azonnal, de idővel biztos. – A tested talán elveheti, de a viselkedésed, a mozgásod, a lelked nem, és ez is kell ahhoz, hogy te legyél Minerva Balmoral ne pedig más.
          Mindenesetre ijesztő a gondolat, hogy addig is, ki tudja mit tettünk volna, és talán nem is időben jövök rá a cserére, hanem sokára, nagyon sokára. De Cerys valószínűleg még valamivel nem számolt. A Chaisty családdal, akikkel még nekem is meg kell majd küzdenem. És talán szó szerint, hiszen egy apától elvenni a lányát nem éppen szerencsés. Érdeklődve nézek a kis csengőre, és elismeréssel adózok az auroroknak, ugyanakkor beláthatja mindenki, hogy nem tarthat ez így örökké.
          - Csak azt ne mondd, hogy a Roxfortban is viselned kell majd.
          Ha tudnád hányszor gondoltam arra, hogy mi lenne, ha… Ha tényleg egymáséi lehetnénk, és akkor azt hogyan oldanánk meg az iskolában.
          - Az egyetlen, akitől tartok az az unokabátyád. Az irodám ajtaja mögött azt csinálhatunk, amit akarunk, egyébként pedig egy pokol lesz. Az órák, az étkezések és biztos vagyok benne, nem tudunk annyira óvatosak lenni, hogy legalább néhány iskolatársad, főleg háztársad és évfolyamtársad ne kezdjen el sejteni valamit. Biztos találunk majd valami megoldást arra, hogy együtt legyünk.
          Legrosszabb esetben minden hétvégén vagy minden hétköznap vagy mindig mikor egyszerűen egymás karjaiban szeretnénk lenni, elszöktetlek. Pont úgy, mint októberben. Talán nem ugyanazzal az indokkal, hiszen nem kaphatsz prefektusként ennyi büntetőmunkát, de valamit tudom, hogy sikeresen tudunk majd rögtönözni.
          - Szerinted mit kéne tennem ezzel a páratlanul tehetséges diákommal? – Adok egy csókot.  – És, ami az svk tudásod illeti, nem kell szerénykeddel ezzel a jelzővel.  – Kicsit elkomorodok, ha már említettem őt, nem fogom húzni a témát tovább.  - Említettem már Tillt, és tudom, hogy jó a kapcsolatod a fiával. Augusztusban mikor itt járt, akkor egy Leander nevű alak után nyomozott, akivel nem sokkal korábban, közvetlenül a bál után találkoztam. Azt hittem, hogy megöltem, de Cerys igazat mondott. Leander él, és bár egy csapat auror a nyomában van, csak időnként bukkannak rá, mivel más köti le a figyelmüket.
         Visszagondolva a ma történtekre, nem lennék meglepődve, ha csak hallucináltam volna őt, de nem zárhatom ki az esélyét sem, hogy tényleg ott állt előttem az úton. A kérdés csupán az, hogy honnan tudta, merre járok.
          - Azt hiszem, ma újra láttam. Emlékszel rá, mikor megjelentem, akkor véres voltam, és elszakadt a nadrágom is. Mikor megláttam, elestem a motorral, megcsúszott az úton.
          Nem tudom, hogyan kéne folytatnom. Majdnem lebuktattam magam, hogy aztán kiderüljön, semmit sem értem el azzal az egésszel ott. A múlt árnyai sohasem eresztenek és szép lassan, akármennyire is küzdesz ellene, felemésztenek.

          Minden jóban van valami rossz. Ez nagyon is igaz, és most újra megtapasztalom a saját bőrömön, hiszen mi lehetne annál felemelőbb élmény és érzés, hogy az oldalamon tudhatlak, teljes valódban, miközben meg kell barátkoznom azzal a gondolattal, hogy állandó életveszélyben leszünk. Ha nem az anyád, akkor Leander, egy másik még szökésben lévő halálfaló vagy ki tudja kinek köszönhetően.
          - Nem ragaszkodom hozzá, nem neked kéne kárpótolnod. De kiegyezhetünk így.
          Próbálok mosolyogni, de úgy érzem, egyelőre nem adatott meg nekem ez a kegy. Nem csoda, Cerys után Till kerül szóba, aztán Leander, és még nincs vége az estének. Talán te is előrukkolsz valakivel még. De hogy ne csak a rossz dolgok jussanak ki ma estére, mindjárt meg is lepsz. Beleláttam volna a fejedbe?
          - Csupán szerencsém volt. Mil, hasonlóak vagyunk, hasonló gondokkal is küzdhetünk, nem hiszem, hogy… - Megtorpanok, mert tudom, hogy te komolyan veszed, és nem szeretném elvenni az örömöd. – De biztos vagyok benne, hogy már akkor is félszavakból megértettük egymást, és ez most is így van.
          Oké, most már sikerül egy teljesen őszinte mosolyt előcsalnom magamból. Bárcsak azt mondhatnám, hogy ez egész életemben meg fog maradni, de tudom, hogy nem mindig, és azt is, hogy ha mégis elérem a feltétel nélküli állandó mosolygás állapotát, az nem most lesz. De addig is, igyekszem minden lehetséges percet megadnom, mikor mosolyoghatok. Azt nem mondom, hogy azt is, mikor a mosolyommal takarhatok előled valamit, mert ahogy én beléd láttam úgy már te is belém látsz. És nem csak te. Leon. Sóhajtok egy nagyot, mert biztos vagyok benne, hogy még visszakívánom majd a találkozást Cerysszel, ha a fülébe jut a ma történtek és történések. Tudom, őrültség, hogy tartok tőle, de valahol jogos a felháborodása, hiszen a rokona vagy, még akkor is, ha távoli, és a kettőnk közös múltja nem éppen azt bizonyítja, ami alapján én bárkinek is odaadnám bármilyen távoli rokonom kezét.
          - Ők biztos nem akarnak majd neked rosszat. Ha te megbízol bennük, akkor én is így teszek. És már nagykor… - Váratlanul elhallgatok, mert több dolog is eszembe jut ezzel kapcsolatban, de nem most akarom szóba hozni. – A helyzet az, hogy ha mégis lebuknánk olyanok előtt is, akik nem annyira diszkrétek, mint az ismerőseid, nem hagynám, hogy téged tanácsoljanak el az iskolából. A jövő még előtted áll, most kell megalapoznod, én pedig elég sok dologba belekóstoltam, elboldogulnék.
          Rengeteg hely van, ahova visszamehetnék, és eddig sem állt tőlem távol azoknak a szakmáknak a választása, amik… de hova is gondolok, hiszen most már nem gondolhatok csak saját magamra. Ezúttal már nem járhatom az utakat, étteremről étteremre járva. Gondolnom kell rád, a közös jövőnkre, mert biztos vagyok benne, hogy ez nem csak egy nyári románc lesz. Legalábbis részemről biztosan nem.
          - Szóval, építő jellegű kritikát akar ez a diák. Nos… - felemelem a fejed, adok egy csókot, majd eltűrök egy tincset.  – Örülnék neki, ha kicsit jobban odafigyelne az órámon a tudásának ellenére is, kicsit többet enne és nem dohányozna, ha más tárgyaknak is legalább annyi figyelmet szentelne, mint a bájitaltannak és végre elkezdene élni, mert már tudja, hogy a boldogság nem csak a kiváltságos embereket illeti meg.
          Tudom, nem éppen a tanulással kapcsolatosak a tanácsaim, és nincs is igazán van fogalmam arról, hogy milyen vagy más tárgyakból, de még lehet szerencsém is. Elvégre már rengetegszer volt.
          - Igen, ő Gary gyilkosa, ez biztos – mondom határozottan megtörve az előbbi kellemes légkört. Úgy érzem, a ma este ilyen hullámzó lesz, szóval nem érdemes várni egy-egy témával. – Kean szerint van róla akta a Főparancsnokságon, és biztos, hogy ő volt az. Egy pszichológus ismerősöm adta a tippet, aki a Roxfort ostromában szemtanúja volt a történteknek. Azt mondta, hogy azóta se tudta elfelejteni a jelenetet, és mindent megtett, hogy megtaláljon, de csupán a nyáron sikerült neki.
          Adok egy csókot, majd odabújok hozzád, megint elbújok a válladnál, mintha meg tudnál védeni a múltamtól, attól, ami még rám várhat. Mert ebből ki foglak hagyni, akárhogy is szabadkozol. És azok után, amiket Kean mesélt Cerysről, és hogy rájöttem a múltad néhány részletére…
          - Azt akarom, hogy kimaradj belőle. Így is túl nagy figyelem irányul feléd, nem akarom, hogy halálfalónak bélyegezzenek meg, megértettél? Hálás vagyok a segítségedért, de mint látható volt, ez nekünk közösen nem megy, és nem akarom még egyszer átélni, hogy elvesztelek.
          Nem tudom, mennyit értesz a dörmögésemből, de remélem, hogy sokat, mert közel vagyok a füledhez. Felnézek rád, már mindent kimondtam, amit gondoltam. Olyan jól esik, hogy igazából elmozdulni se akarok innen.
          - Nem vészesek és…
          Eltávolodom tőled, majd felhúzom a garbómat a nyakamba, így láthatóvá válnak az erdőben keletkezett sebek, a Mungóban szerzett átok helye, és a mostani motoros is. Szerencsére az öltözékemnek köszönhetően nem olyan vészesek, néhány nap ápolás és utána már nem is fog látszódni. A karácsonyi időszak alatt elvesztettem erőm jó részét, így már nem tűnik olyan kidolgozottnak a felsőtestem, de azért nem híztam el, hiszen enni sem ettem semmit. Igazából, talán még a bordáim is kilátszanak kicsit.
          - Willow Fawcett csak akkor fogja tudni legyőzni a halált, ha ott lesz vele szerelmese is, Minerva Balmoral, aki pedig már túl is élte a halált.
          Magamhoz hívom a kenőcsöt, majd leteszem az asztalra. Visszahajtom a pulóverem, és magamhoz húzlak.
          - A legnagyobb gyógyító ereje a csókodnak van, Mil.
          És valóban, már érzem is, hogy a csókod nyomán, fellángol a testem, a sebeim tűnnek el, egyet leszámítva, amelyik pont ezt a pillanatot választotta arra, hogy éreztesse jelenlétét. Elhajolok, kezem az oldalamra szorítom, majd fel is állok.
          - Ne haragudj, hamarosan elmúlik, eddig is így volt. Nem átokheg, ezért nem is értem, hogy miért csinálja.
          Bocsánatkérőn nézek rád, majd a terasz ajtajának döntöm a homlokom, hogy kicsit lehűtsem magam.
          - Mi is az a desszert, amit említettél vacsora utánra? - Megpróbálom elterelni a figyelmed, bár tudom, hogy gyenge próbálkozás ez részemről.

          Nem mese az egész élet, aminek mi vagyunk a főszereplői? Hiszen a jó mindig győz, és a rossz elnyeri méltó büntetését. Bár, az én életemben nem tudom, ki lenne a rossz. Persze vannak rá jelentkezők bőven, de egyikre se tudnám azt mondani, hogy csak ő és senki más.
          - Mert annyira hihetetlen számomra, hogy itt vagy, hogy szeretsz, és hogy talán már az első pillanattól kezdve meg volt közöttünk a szikra, az számomra sokkal hihetetlenebb, mint az, hogy most a Roxfortban tanítok. Nem akarom elvenni a jókedved, az örömöd.
          Tudom mennyi minden kockázatot vállalunk az egész kapcsolattal. A Roxfortban lehetetlen lesz eltitkolni bármit is, és nem csak azok miatt, akiknek már szóltál, hiszen ők nem tudnak az új fejleményekről, csak arról, ami akkor történt, mielőtt elváltunk az ünnepek előtt. Természetesen én se akarok lebukni, de olyan mély érzelmeknél, mint a miénk, nem lesz könnyű elrejteni. Szerencsére a legnagyobb esély a lebukásra, az órámon van, illetve ott lehet még a legkönnyebben elrejteni mindent, de az is csak egy ideig működik. De rögtön jön a következő nehéz téma, és én megint mély hallgatásba burkolózok, amíg be nem fejezed a mondandód.
          - Igazad van, nem örülnék neki – mondom talán a kelleténél is határozottabban.  – Mégis azt mondom, hogy légy önmagad, valósítsd meg önmagad, és ha az akarsz… ha az akarsz lenni, akkor legyél. Képes vagy… lennél rá. Ez az incidens most azért sikerült másként, mert személyesen vagy érintett benne. Mással szemben tudnál független lenni. Úgy gondolod, hogy visszatartottalak?
          Ezen elgondolkodik egy keveset, majd felteszi azt a kérdést, ami igazából a legtöbbször fordult meg benne ezalatt a pár perc alatt.
          - Nem lehet, hogy csak azért tartottalak vissza, mert szeretsz? Mert féltél valamitől, amiről ha tudomást szerzek, akkor elhagylak? Ez ostobaság mondjuk, mert senki nem rejteget annyi mindent, mint én, és te mégis elfogadtál olyannak, amilyen vagyok. Elizabeth… Tudom, hogy említetted, de igazából nem tudom mire vélni az ő jelenlétét. Miért teszel ilyen különbséget magadban magadról?
          A búcsúzáskor került elő, és nem vagyok biztos benne, hogy később is, és már akkor sem értettem, de most még inkább nem. Az biztos, hogy nem véletlenül kerül megemlítésre minden egyes alkalommal.
          Felhúzott szemöldökkel nézek rád, ha így kezded a gondolataid közlését, akkor tényleg nem akarom tudni, hogy mennyi volt az az annyi. És tudom, hogy hol kell visszafogni magam, és egyébként sem lenne etikus, ha a hátad mögött kérdezősködnék a tanulmányi dolgaid felől.
          - Azért gondold meg jól, miben kéred a segítségem, nem voltam olyan briliáns, és például kitűnően végeztem el a rúnatant, most Jimmy mellett tudatlannak érzem magam.
          Belehajtom a fejem a tenyeredbe, és mélyen belélegzem bőröd illatát. Tudom, hogy nem lesz könnyű ez a része a beszélgetésünknek, de azt is tudom, hogy nem hagyom majd, hogy beleszólj, és veszélybe sodord magad miattam.
          - Nem hiszem, hogy szükséges erről vitázni, mivel a közeljövőben úgysem fog ez bekövetkezni, és biztos vagyok benne, hogy a Roxfortba se jön utánam. Tehát a szó és az idő is, amit ráfordítunk, teljesen felesleges.
          Főleg azért nem akarom, mert így is már belekeveredtél a halálfalókkal közös dolgaidba, bár nem tehetsz róla, vitt a sodrás. És pont azért, hogy ne kelts még nagyobb gyanút a kelleténél, nem akarom, hogy információkat szerezz az ismerőseidtől, vagy együtt lássanak velük miattam. Azt sohasem bocsátanám meg, és így is elég kockázatot vállalunk majd, nem kell még egy.
          - Rendben, akkor innentől kezdve csakis a Mil becenéven foglak szólítani, ami pedig az összhangot illeti kettőnk között, nem fog menni. Addig biztos nem, amíg inkább egymást akarjuk megmenteni, és nem összedolgozni. Ami valljuk be, nagyon nehéz lesz, még akkor is, ha auror leszel. Sőt, akkor talán még jobban.
          Hogy a rosszullétek mindig a legrosszabbkor törnek rám, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a mostani, és a hegyen történt események óta, a vacsorán, a temetőben, a pubban is. Nem tudom mihez kéne kezdenem velük azon túl, hogy… kinyitom a szemem, az ablakban látom visszatükrözni a szemeid, amik látszólag nagyon is mélyen koncentrálnak a felsőtestemen mozgó kezekre. Persze a csillogás most sem marad el; mikor is láttam utoljára ennyire élénken a ma este előtt? Itt, mikor itt voltál.
          - Az pont jó lesz.  – Megfordulok, hogy könnyebben elérj, de a fájdalom csak lassan múlik, és nem vagyok benne biztos, hogy nem-e inkább az érintésed miatt alakul így.  – A hegyen nem azzal voltam elfoglalva, hogy animágus vagy, vagy sem. Örültem neki, hogy van valamilyen módszer, amivel el tudsz menekülni Cerys elől, de…
          Igen, a jól ismert de. A ’de’ mindig valamilyen rossz dolognak az előszele, és bár akkor ott tényleg örültem neki, hogy sikerül elmenekülnöd valahogyan, utólag átgondolva, nagyon nem örültem neki. Viszont beláttam még egy dolgot. Már mindegy.
          - De ha tehetnék azért, hogy ne legyél az már ilyen fiatalon, akkor tennék. Tudom, mennyi fájdalommal jár az átváltozás, mire sikerül elérni a teljes átalakulást, és így utólag jobban örültem volna neki, ha meg tudod osztani velem, de – elmosolyodom – már nem számít. Csak annyit kérek – az arcodhoz nyúlok -, jóra használd a képességed, ha már szántál időt a megtanulására, fájdalmat nem sajnálva.
           Erről most vitát nyitni, pont olyan lenne, mint szembe menni az árral. Felesleges, és teljesen megértem az indokaid… az indokaid?
          - Miért döntöttél az animágia mellett? Tényleg megérte?  - Megfogom a krémes kezed, és visszavezetlek a kanapéhoz. – Megmutatod magad majd? – elhallgatok egy pillanatra. - Mil, örülnél neki, ha én is elsajátítanám az animágiát?
          Nem foglak sürgetni, hiszen láthatom még sokszor. Van még egy fontos dolog, amit el kell áruljak, és ami hozzátartozik az igazsághoz, de ez nem az animágiával kapcsolatos, most mégis fontosnak érzem.
          - Tudod, mit jelent, ha valakinek megváltozik a patrónusa?  – Várok egy kicsit a válaszra, biztos vagyok benne, hogy tudod. – Nem félsz tőle, hogy a nagy korkülönbség miatt a jövő teljesen másként alakul, mint ahogy most elképzeljük? Mi van akkor, ha…
          Nem tudom befejezni a mondatot, remélem azért így is érted, hogy mire akarod kilyukadni. Tény, hogy nekem jelenleg ez az egyik félelmem, ami talán irreális, attól még számolnom kell vele. A lányom lehetnél, nem pedig a barátnőm.

          Valamiről azt hinni, hogy létezik, pedig nagy az esélye, hogy nem, olyan bánatot is okozhat, amiből aztán nehezen lábalunk ki. Elhittem már néhányszor, hogy végre révbe értem, és még többször, hogy legalább szerelem lehet belőle, de eddig mindannyiszor tévedtem. Eddig, és remélem megbocsájtod, hogy most inkább leszek előre óvatos, mint később csalódott. A mi kapcsolatunkban nem következhet be az, hogy ma még látlak, de holnap már nem. Elnevetem magam, még ráérek előhozakodni ezzel.
          - Nos, egy aurornak szüksége is van a vaslogikára, és hidd el, a testbeszéd nem hazudik, még akkor sem, ha mindenáron el akarjuk hitetni mással. Vannak jelek, kis izomrángások, amik mindig elárulnak minket.
          Hihetetlen, hogy még mindig meg tudsz lepni, és nem nagy dolgokkal, hanem olyan apróságokkal, mint az élet rejtélye. Filozófiálással és tapasztalatokkal, amikről azt hittem, hogy nekem van több, de talán tévedtem? Nem tudom, majd az idő eldönti, hiszen sokat fogunk még egymás mellett tölteni, igaz?
          - Szerintem tekinthetünk utólag is valamit feleslegesnek. És valljuk be, ezt pont te bizonyítottad be.  – Olyan jól esik a közelséged, legszívesebben el se mozdulnék innen, soha többé.  – Biztos lesz még olyan alkalom, mikor együtt tudunk dolgozni valamiben. Mondjuk az év végi vizsgáidon? Vagy a következő kviddicsmeccsen?
          Akárhogy is alakul, biztos elmegyek majd megnézni néhány edzést, feltéve ha nem rugdosnak ki a pályáról. Elég nyilvánvalóvá tettem, hogy melyik csapatnak szurkolok, és most… ez most nagyon nehéz lesz, főleg, ha egymás ellen játszanak majd.

           Veszélyes lesz közel engedjelek magamhoz? Bár, ezt most úgyse tudnám kimondani a nevetéstől. Örülök neki, hogy itt vagy. Kinyújtom a kezem, és amíg beszélsz, megsimogatom az arcod. Legszívesebben örökké ezt csinálnám.
          - Egész eddigi életem egy dackorszak, és még nem nőttem ki belőle – mosolyodom el.
          Biztos vagyok benne, hogy tudod, mire gondolok, és azt is tudod, hogy az úgyse fog majd elmúlni olyan hamar. A családom nem éppen az a társaság, ahol könnyű lesz elfogadtatni téged, és Millerből kiindulva, a neheze még csak most következik. De előtte azért jó néhány hónap el fog még telni.
          - Szemtelen vagy – mosolygok tovább.  – És nekem ez tetszik – adok egy rövid puszinak is betudható csókot az édes ajkaidra.
          Hirtelen nagyon komoly képet vágok, ahogy szóba kerül tanár társam és az ő hihetetlenül gyönyörűen gondozott és nem kevésbe néhol veszélyes növényei, aztán ingatni kezdem a fejem. Talán pont úgy, vagy legalábbis nagyon hasonlóan ahhoz, ahogy te tennéd őz formájában.
          - Nem, a növényeket nem tudnád lelegelni, legalábbis nem mindegyiket. És ki tudja milyen csodagazok vannak ott, talán őzként maradnál. Annak pedig nem csak én nem örülnék – mélyen a szemedbe nézek. – De pont ez a lényeg. El tudsz távolodni a veszélytől vagy éppen a bajtól, amit te okoztál. Őzként menekülsz, de emberként bajt okozol.
          Végighúzom az ujjam az orrodon, majd a hegyére adok egy puszit. Ez az okfejtés már igazán szőrszálhasogatás, hiszen igazad van. Őzként azért nem tudnál sok mindent megtenni, amit mondjuk katicaként, vagy macskaként igen. Vajon McGalagony mit szólna ehhez a fejleményhez, és hány diák lehet még az iskolában, aki bejegyzetlen animágus? Mert ilyen fiatalon csak az lehetsz, ez nem kétséges.
          - Akkor készülj fel, Mil, mert innentől nagyon, nagyon sok dolog lesz, ami után vágyakoznod kell. Ahogy nekem is. Pokoli félévünk lesz, ugye tudod?
          Mielőtt azonban válaszolhatnál, tovább is csavarom a szavakat úgy, hogy pontosan értsd mire gondoltam. És itt visszatérek egy korábbi gondolatomra, ha lehet, akkor szeretném csírájában elfojtani a lehetőséget, hogy a vágyakozás, a szenvedés egymás közelségéről és mégis távolságáról olyan dolgokra kényszerítsen minket, amit ha abban a pillanatban nem is bánunk meg, később mindenképpen meg fogjuk, de akkor már mindegy lesz, mert az idő tovaszalad és a sors mást hoz el számunkra.
          Észre se veszem, hogy ezzel talán megbántalak téged, annyira magamra figyelek. Vannak dolgok, amikben már annyira hozzászoktam az önvédelemhez, hogy időbe telik majd újra megtanulni másra is figyelni, de… ledöntesz a lábamról, magamhoz ölellek, hogy védjelek a sérüléstől, de így felszakad a sajátom, és lassan vörösbe öltözteti a ruhámat, ami egyelőre nem látszik a fekete szövet miatt. Mielőtt azonban bármit is mondhatnék, csak záporoznak belőled a szavak, belőlem meg záporoznak a könnyek.
          - Mil… - oldalamról leveszem a kezem, és közel húzlak magamhoz, miután eltávolodtál. Így is a szemedbe tudok majd nézni. – Itt nem te vagy az, akinek tanulnia kell, és nem én, akinek tanítani, hanem fordítva. Ne haragudj, én… Hiszek benned, és hiszek neked. Szeretném, ha még sokáig együtt lennénk, és látnánk a világot, új élményekkel gazdagodnánk, és csak élveznénk az életet úgy, ahogy nekünk tetszik. Szeretlek!
          Most végre megkönnyebbülök, mert tudom, hogy ez az a fordulópontja az életemnek, amire mindig is vártam, és most kell megragadnom az alkalmat, különben örökre bánni fogom.
          - Mil, szeretlek, és tényleg szeretnélek látni őz alakodban.
          Megpróbálok felcsúszni ülő helyzetbe, és igyekszem csökkenteni a vérzést a kezemmel. Nem várhatok az ellátásával, felállok, és a fürdő felé indulok, közben megfogom a pálcám is.
          - Mindjárt visszajövök, mindenképpen szeretném látni az én őzikém.

          Ahogy látom, még mindig alábecsülsz, pedig nem kéne. Biztos megtalálom a módját annak, hogy bejussak a stadionba valahogy. Főleg úgy, hogy az irodám ablaka a kastély másik oldalára néz.
          - Kezdem úgy érezni, hogy fel se tudnék hozzád érni patinában – megcirógatom az arcod, lopok egy csókot, majd mielőtt még eltávolodnék, szólalok meg újra. – Úgyis belógok, és tudom, hogy nem kell kemény büntire számítanom, hiszen olyan ártatlan a csapatkapitány. Biztos nem akarna kitenni egy ártatlan nézelődőt.
          Hát, legalább annyira vagyok ártalmatlan ebben a kérdésben, mint te másban, de egyébként sem ez számít. Kémnek titulálsz, holott az edzés érdekelne a legkevésbé. Engem az a szexi csapatkapitány foglalkoztatna a legjobban, aki dirigál a csapat többi tagjának. Utána pedig ott maradnánk az öltözőben, és talán… Hát, talán nem mennénk vissza csak jóval takarodó után. De prefektus vagy, és egy tanárod jelenlétében, csak Leonnak lenne gyanús a dolog, valószínűleg.
          - Jobban örülnék neki, ha be se kerülnék a történelemkönyvekbe. Sejtheted, hogy nincsenek nagyravágyó terveim, amiket meg kéne valósítani. Akkor már megtettem volna, volt rá elég időm. És tudnék más nevet is elképzelni magamnak, ha mégis.
          Nem, szerintem a húga se örülne neki. Ideig-óráig talán, de aztán egy szerető nővérre sokkal nagyobb szüksége lenne, mint egy őzikére. Biztos vagyok benne, hogy akármilyen szelíd is egy hugrabugos, a józan eszét azért nem veszti el valami miatt. Az nem hugrabugos jellemvonás.
          - Én? Ugyan, dehogy célzok erre. Pont az a lényeg, hogy szeretném, ha nem ilyen hibába esnél. De tudom, hogy szemtől-szembe mész bármilyen veszéllyel, fejjel a falnak. Mi kell még, hogy megcáfold a saját céltalan kijelentésem?

          Hogy változhatna meg egy ember, és vajon mennyi idő kell a teljes megváltozásig, ha csak egy másik személy próbál tenni érte? Talán kettő, hiszen néhány most hallott dolgot, már Gretától is hallottam, de ahogy neked, úgy neki is nehezen hittem el elsőre. Hogyan állíthatnám el azokat a könnyeket, amik évek óta gyűltek bennem, és amik most a boldogság, a megkönnyebbülés és a bűntudat könnyei. De ezt ne most…
          - Igen, még sokáig. Nem véletlenül használtam ezt, hiszen azt akarom, hogy örökké egymás oldalán legyünk. Örökké és még azon is túl, de ilyet kimondani az, amitől igazán félek, nem attól, hogy tényleg megtörténik, és veled történik. Kérlek, bocsáss meg.
          Hogy mi lesz holnaptól, mi lesz jövő héttől vagy a jövő évtől, eddig nem számított, most viszont már nem csak magamra kell gondolnom és ez ijesztő a számomra. Nem tudom, mit csinálnék, ha nem ismernél ennyire, és ha nem terelnél rá arra az útra, aminek annyira az elején vagyunk, hogy talán soha nem is érjük el a végét. Ami nem is lenne olyan rossz, hiszen az azt jelentené, hogy sokáig élünk, és én sokáig akarlak a karjaimban tartani.
          - Nem sétáltatok őzt, felejtsd el, hát nem emlékszel a szomszéd nénire?  – elmosolyodom, próbálom elterelni a figyelmed a sérülésemről. – Főleg olyan őzt nem sétáltatok, akiről tudom, hogy két perccel korábban még a szerelmem arcát viselte.
          Kioldalazok a fürdőbe, leveszem a garbóm, majd amennyire tudom, lemosom a sérülést, kimosom a sebet. Nem tudom átalakultál-e már, és azt sem, mennyire érzed majd meg a vér szagát, ezért gyorsan dolgozok. Elhúzom a sérülés előtt a pálcám, amitől újra összeheged, legalább annyira, hogy a következő kezelésig rendben legyen. Bekenem egy másik kenőccsel és a biztonság kedvéért kötszert is teszek rá. Kiosonok a fürdőből, felgyújtom a szobában a lámpát, és kiveszek a gardróbból egy másik, ezúttal bordó garbót. Akkor hallom meg a kopogást, mikor eligazítom magamon, az ajtó felé fordulok. A kezem megáll a mozdulat közben. Lassan lépkedek feléd, arcomról a döbbenet olvasható le, mégis büszke vagyok rád, hogy elértél egy ekkora csodát.
          - Gyönyörű vagy.
          Megállok és kinyújtom feléd a kezem, így teljesen másnak látlak, mint a hegyen. Jobban meg is tudlak nézni. Nem találok szavakat arra, amit most érzek, de minden az arcomra lehet írva, úgyhogy le tudod olvasni azokkal a nagy szemeiddel. Megállok melletted, megsimogatom a bundád a hátadnál, majd megölellek.
          - Hogy mondjak el neked valamit, amit nem lehet leírni szavakkal?
          Amit egy csókon keresztül át lehetne adni, de akármennyire is tudom, te vagy ott, nem csókolnálak meg. Tudod mit, mégis megsétáltatlak, de csak vissza a nappaliig, ahol lekuporodok a földre, a falnak támasztom a hátam, és hagyom, hogy ha akarod, akkor a fejed az ölembe tedd. Meséljek is? A gitár ott árválkodik a sarokban, már poros, nem is akarom megpengetni a húrjait. Most csak legyünk így, nyugodtan, újra.

          - Már megerősítettem azt a plafont, hiába nézed. Ha tudnád, hogy mennyi mindent kellett kiállnia, akkor nem nézegetnéd ennyire nagyon.
          És valóban. Ha tudnád, hogy mennyi mindent hazudtam én le itt a plafonról, a csillagokat, a napot, de még a saját egómat is, akkor nem keresnéd azokat a repedéseket, amiket már rég eltakartam minden kíváncsi szempár elől.
          - Nem, a nagyravágyó terveim nem az unokabátyádnál kezdődnek vagy végződnek. Habár úgy gondolom, hogy ezzel a tettemmel most végleg elástam magam nála, és soha nem fog megbocsájtani. Csak attól félek, hogy neked se.
          Nem hiszem, hogy a haragjától kéne félnem, de az tény, hogy nem egy nyugodt beszélgetés fog közöttünk zajlani, mikor kiderül. Valahogyan… valamikor. De te tisztában vagy ezzel? Mondjuk, úgyis én viselem majd a rosszabbik részét, szóval ha kell elhozom őt is ide, ez a plafon már kibírja, amit kell. Sóhajtok egyet, majd inkább feladom. Feltartom a kezem, és megadom magam. Egy olyan fába vágtam a fejszémet, aminek a kivágásába vagy épp elültetésébe beletört a bicskám.

          Bűnbe esni olyan édes, mint megenni egy csokoládét. Megígérni valamit, amiről tudjuk, hogy úgyse tudjuk majd megtartani, legalább olyan felesleges, mint nyáron sálat húzni.
          - Figyelj, ezt úgyse fogjuk tudni elkerülni, szóval azért és annyiszor kérünk egymástól bocsánatot, amennyiszer akarunk. És ha már jobban összeszoktunk, akkor biztos vagyok benne, hogy magától elmúlik majd.  - Eltűrök egy tincset, majd elmosolyodom. - Nem tudom, hogy a szomszéd néni szereti-e az őzeket, de biztos vagyok benne, hogy állatkínzónak titulálna, ha nem engednélek el azonnal.
          Fogalmam sincs, hogyan láthatsz engem, vagy hogyan érzékelheted a lakásomat most a nagy boci… őzike szemeiddel. Mihez kezdenék én veled, ha valami történne most, és mihez kezdenék nélküled utána? Azt már biztos nem tudnám megmagyarázni se édesapádnak, se Leonnak, se senkinek. A nyakadhoz teszem a kezem, simogatom a bundád, közben keresem a szemkontaktust, ami meglehetősen fura most. Még nem szemeztem egy őzzel.
          Fejemet a falnak támasztom, lehunyom a szemem. Megnyugtat a tudat, hogy itt vagy, mellettem, még akkor is, ha őz alakjában vagy. Láttam rajtad, hogy fáradt vagy, és biztos vagyok benne, hogy az átalakulás csak rontott a helyzeten. Lehajolok a fejedhez, nyomok rá egy puszit, majd a pálcám segítségével betakarlak. Pihenj csak, most ennek van itt az ideje. Kinn durrogtatás hallatszik, nem tudom ennek köszönhető-e, de megrezzensz. Elnémítom a kintről beszűrődő hangokat. Lehunyom megint a szemem, és egy kicsit én is elbóbiskolok.


          - De karácsony van, Willow. A családjaink…
          - Tudom, Dan, de azt hiszed a halálfalók megünneplik a karácsonyt?   – szakadt a hó, járőrözni voltam, és Dan volt a párom. Sohasem mentünk egyedül, de néha még így is kerültünk szorult helyzetbe. – Vagy ha mégis megteszik, akkor mindenki beáll a birkák sorába, és osztogatják egymásnak az ajándékokat? Honnan tudod, hogy nem a te fejed kerül majd valamelyikük karácsonyfa alá egy szép díszdobozban, masnival átkötve?
          Mintha csak erre a jelre vártak volna, hirtelen többen is megjelentek az égen, a szokásos fekete csíkot húzva maguk után. Nem minket akartak, tartottak valamerre, de nem voltak messze tőlünk. Rohanni kezdtünk, majd egy hatalmas felfordulás közepére jutottunk. Nem értünk oda időben, de szerencsére nem is késtünk el túlságosan. Az átkok röpködtek a két fél között, hol egy erősebb pajzsot, hol egy bosszantó átkot, vagy egy bármit, csak segítsünk annak a mugli születésű házaspárnak, akiknek a háza éppen ostrom alatt volt. Sikerül kiütnöm az egyiküket, és fordulnék a következőhöz, mikor egy zöld fénycsóva tart felém, még van időm megnézni a küldőjét, azt az őrült fénnyel csillogó szempárt, de az átok elől már nem tudok kitérni…


          Felriadok álmomból, remeg minden tagom. Fázok és izzadok egyszerre, ahogy már napok óta egyfolytában. Ez is az oka annak, hogy nem alszok rendesen, nem eszem. Lenézek rád, még békésen szuszogsz. Megfogom a pálcám, de kiesik a kezemből. Megfogom még egyszer, és a lábam helyére egy párnát teszek, mindezt nagyon óvatosan, hogy ne ébredj fel. Kávét kell innom, most! Kibotorkálok a konyhába, közben többször megbicsaklok, és markolom a pálcámat, mintha támadástól kéne tartanom. Elindítom a kávéfőzőt, majd szinte megkönnyebbülten kortyolom a forró nedűt, mikor elkészül. Ahogy mindig egy ilyen álom után már napok óta.

           Leon az, akin sohasem fogok már kiigazodni. Tudom, hogy tinédzser koromban elrontottam, amit meg is bántam már azóta, de akkor sem értem miért érdemeltem ki azóta is az ellenszenvét. Hiába akartam azóta is többször békülni, egyikünk valahogy mindig kihozta a másikból a… nem az állatot azért nem, de az okot a veszekedésre.  És igen, azt is tudom, hogy veled más a kapcsolata, és ez így van jól, hiszen nem tettél ellene semmit. Semmi olyat, ami a kedve ellen való lenne. Eddig…
          - Nem te lennél az első, aki kijelenti, hogy szeret és másnap faképnél hagy.  – A kezemmel az arcodhoz nyúlok. – De attól nem félek, hogy elhagynál. Vagy ha mégis, arra jó okod lenne, és csak magamat hibáztatnám érte.
          Némán hallgatom a mesét, ami mintha rólunk szólna. Nagyon hálás vagyok azért, amiért így fel akarsz vidítani. És azért is, mert újra és újra bebizonyítod, hogy semmitől se kell félnem, amíg mellettem vagy. Amíg itt vagy, addig biztonságban lehetek, és addig szabadon szerethetek. Téged, csak és kizárólag téged.

          Két adag, ennyi fő le egyetlen alkalommal mikor elindítom a kávéfőzőt, és ezt a kettőt én most meg is iszom. Hallom a léptek zaját, igyekszem elrejteni a pálcám, hogy ha szükséges, akkor meglepetésszerűen tudjam előkapni. Érzem, hogy már fehérek az ujjaim vége attól, ahogy markolom, de nincs szükség rá, csak te jöttél hozzám.
          - Felébresztettelek? Sajnálom, szükségem volt egy kis ébren tartó kúrára, hosszú volt ez a mai nap, és nem akarok egyetlen percet sem elvesztegetni az első közös éjszakánkból. Az első párként töltött közös éjszakánkból.
          Leteszem a bögrét, majd odasétálok hozzád, megölellek és egy puszit nyomok a homlokodra, majd magamhoz ölellek. A hátad mögött leteszem a pálcámat, nem hiszem, hogy szükségem lesz rá ma este, vagy ha mégis, akkor nem kell közvetlenül a közelemben lennie, és már te is varázsolhatsz. A füledhez hajolok.
          - Igen, most már minden rendben, hogy itt vagy.  – Lehelek egy puha csókot a nyakadra, szeretném minél jobban elterelni a figyelmed.  – Van számodra valamim.
          Megfogom a kezed, és bevezetlek vissza a nappaliba, majd leültetlek az ágyra.
          - Hunyd be a szemed, nem ér lesni.
          Megvárom, amíg elmúlik a kezem remegése miután elengedlek, és azt is, hogy tényleg becsukd, majd átosonok az irodába, és kiveszem a szekrényből a becsomagolt dobozt. Leteszem az asztalra eléd, majd adok egy csókot jelzésként, hogy most már szabad leskelődni.
          - Ezt már a Roxfortban oda akartam adni születésnapodra, de… Nos a helyzet nem volt túl rózsás, és a bál sem volt a legjobb alkalom rá, aztán megint hiába próbáltalak elérni, de most itt vagy és ez is, szóval. Nagyon boldog születésnapot!
          Az ajándék csomagolása alól egy csúcskategóriás digitális fényképezőgép bukkan elő. Ha mostanában körbenéztél ezzel a témával kapcsolatban, akkor biztos lehetsz benne, hogy többet ér, mint amit Willow megengedhetne magának.
          - Időbe került, de sikerült úgy megbűvölnöm, hogy a Roxfortban is használhatod. Legalábbis remélem, hogy hosszú távon is kibírja az ottani varázslatokat, mert én csak rövidtávon próbáltam ki. Remélem, tetszenek a képek is rajta, és leszögezném, hogy nem leskelődtem.
          A memóriájában több kép is van, némelyiken Leont, Aubot és saját magad is felfedezheted, de sok kép nagyon homályos, szinte élvezhetetlen.
          - Ja, igen, és egy kis segítséggel az aksiját is sikerült nagyon hosszú életűvé bűvölni, szóval azzal se lesz gond, feltehetően.
          Csillogó szemekkel néz rád, miközben továbbra is takargatja remegő kezét, de ez már a hirtelen megivott két kávénak is betudható.

          Ha véglegesen nem is, remélem legalább ideiglenesen sikerül elterelnem a figyelmed. És hogy ezt megerősítsem, belekezdek egy hazugság folyamba, amiből biztos soha nem fogok kilépni, mert nem akarom, hogy tudj a rémálmaimról, a múltról, és az egyre világosabban kirajzolódó Cerysszel való első találkozásaim részletéről még a háború alatt. Ezek csak rémálmok, és nem akarlak megijeszteni velük.
          - Ha már úgy alakult, hogy itt vagy, akkor sok érdekes programot tudunk csinálni. Akár ki is mehetnénk hóembert készíteni, és akkor lehetsz mellette Rudolf, majd keresek neked egy piros orrot.
          Nem akarok ebbe jobban belemenni, hiszen néhány órája még tiltakoztam az egész ellen, és bár nem bóbiskoltunk el nagyon, azért egy óra így is eltelt azóta. Tudom, félreérthető vagyok, de remélem megérted, hogy ez is kell ahhoz, hogy ne fogj gyanút az állapotommal kapcsolatban. Bőven elég volt az, ahogy Elsa nézett rám a vacsora alatt Leonnál. Biztos vagyok benne, hogy ha nem félnél ennyire attól, mi lesz, ha már elérjük a teljes intimitást – mondjuk ki, lefekszünk egymással – akkor azt is tudnád, soha nem tennék olyat, amivel megbánthatlak. És az, ha most neked esek, nagyon is a bántás kategóriájába tartozik. Belemosolygok a nyakadba, tudom, hogy már így is csábító vagy, és könnyen megbolondítod az embert, de van még mit tanulnod. Bár, talán ennek ösztönösnek kéne lennie, hiszen a nők sokkal jobb intrikusok, mint a férfiak.
          Nem is tudom igazán, hogy ki örül az ajándékodnak jobban. Örülök, hogy sikerült egy olyat választanom, aminek tényleg hasznát veszed, és bár rengeteg dolgot kellett kibírnia már eddig is, tudom, hogy semmi sem lesz ahhoz képest, ami most következik.
          - Nem, ezt tudományosan bebizonyított, tesztüzemnek, vagyis próbának hívják. De ne aggódj, Leont beavattam volna, és talán nem átkoz el azért, mert vettem neked valamit. De ha mégsem, akkor egy kicsit megint tőlünk lett volna hangos az iskola.
          Nem azt mondom, hogy már hiányozna, ha nem lenne köztünk az örökös parázs vita, de biztos fura lenne egy ideig, aztán meg megszoknánk mind a ketten, és… és ez a sors vár ránk, hiszen a te érdekedben kénytelenek leszünk legalább annyira kibékülni, hogy ha elmegyünk egymáshoz enni, akkor ne szedjük szét a másikat az asztal alatt vagy felett. Bár, a karácsonyi vacsora meglepően jól sikerült ilyen szempontból.
          - Emlékszem, hogyan ismerkedtünk meg. Mi volt az a dolog, amivel megragadtad a figyelmem, és tudtam, hogy azt a kamerát semmi esetre se tudod magaddal hozni a Roxfortba. Vagy mégis, csak én nem láttam a kezedben?
          Viszonzom az ölelésed, és pont olyan jól esik, mint első alkalommal, mint néhány perce. Soha nem fog a megszokás kategóriájába kerülni, mert ez mindig egy olyan pillanat lesz, ami különleges. A fejem a válladra hajtom, egy pillanatra becsukom a szemem, és elképzellek, ahogy boldogan mosolyogsz az Óriáskeréken. Mennyivel egyszerűbb volt akkor minden, most mégis mennyivel boldogabb. A sors fura játékot tud játszani, és kíváncsi vagyok mi mindent sodor még elénk.
          - Ha ragaszkodsz hozzá, akkor legyen. Leszek a modellek most és mindörökké.  – És ha most még térdelnél is, akkor azonnal igent mondok a legénykérésre is, de az egy másik kategória. – Melyik kabátra gondolsz?
          Remélem nem arra a mocskosra, ami hazafelé volt rajtam, és ami most a fürdőben várja a sorsát. Biztos találnék zakót is a garbómhoz, vagy van másik bőrkabátom is. Ahogy a szoba felé haladok, megfogom a pálcám és rengeteg lámpást varázsolok elő, amik most a plafont ostromolják, hogy ki tudjanak szakadni innen. Adok még egy csókot, majd elmerülök a szekrényem mélyén, hogy a lehető legjobbat választhassam ki. És nem ártana mostanra egy új helyiség sem, vagy legalábbis egy jól átalakított, mert gondolom, ezzel most jó időre elleszünk. Csak egy kis erősítőre lesz majd még szükségem, és arra, hogy ne hunyjam le a szemem még egyszer.

          Szélesre húzom a szám, most kicsit megint gyereknek érzem majd magam. Szerencsésen túl lehetek majd a korábbi mélyponton. És te már biztos tudod, amit én még csak később fogok megtudni. A látszólagos figyelemelterelés közel sincs ahhoz, amit ténylegesnek lehetne mondani. De a hóemberépítés és a hógolyó csata pont azok, amikre most szükségem van. Egy pillanatra el is mélázok ezen, hogy aztán a gondolataim minden különösebb magyarázat nélkül továbbvigyenek afelé a montázs felé, amit említesz. Emlékszem a részletekre, mindegyikre, még a legapróbbra is, hiszen naponta többször is elmentem mellette.
          - Vigyázz az ággyal – kezdek bele már a szekrény előtt állva. – Legutóbb leszakadt alattunk, és még nem csináltattam meg. Varázslat védi ugyan, de ki tudja mi lesz itt még ma este.
          Főleg, hogy a rémálmaim alatt rendszeresen forgolódom. Egyszer sikerült annyira, hogy leessek. Kéne már vennem egy újat, de eddig nem volt időm a kiválasztására, kedvem se, és a félév közeledtével az iskolában is megszaporodtak a teendőim.
          - Kár, pedig örültem volna neki, ha éjfélkor eljöhetek és a cipőm alapján megtalálsz.
          Ez esetben nem biztos, hogy megérte volna éjfélkor eljönni, hiszen sok-sok dolgot terveztünk egyetlen percre, és ha eljönnék, akárhonnan is, akkor vége lenne a varázslatnak. Sok féle módon.
          - De elmehetnénk az Operába is egyszer, vagy valamilyen színházba. Vagy arra a filmre, amit említettél.
          Bárhova, csak mozduljunk ki. Előreláthatólag ebből majd úgyis csak a nyáron lehet valami, hiszen addig bárhol megmutatkozni, veszélyes. Főleg Londonban. Mi van akkor, ha a szüleid meglátnak? Vagy bárki más? Kiveszem az egyik dzsekim, és már indulhatunk is.

          Nem akarom tudni hova vezetsz, legyen csak meglepetés. A fényeket úgyis te ismered jobban, ahogy azt láthattad is. Azért remélem nem lettek tényleg annyira szörnyűek, csak nem mered megmondani. Bár, a már említett véleményed is nagyon sokat elmond. Kijöttem a gyakorlatból, és úgy igazán sohasem váltam fotóssá a Prófétánál. Lekapni a riportalanyt pedig nem nagy dolog, ha legalább normálisan látszik az arca és az öltözéke. Nem véletlenül hívják bulvárnak, és szavahihetetlennek már az utóbbi időben, és azt hiszem, ehhez én is hozzájárultam.
          - Hidd el, csak hoppanálva tudsz elmenni otthonról úgy, hogy ne tudjon róla. Vagy érkezni. Nem mindig szól ki, de biztos lehetsz benne, hogy leskelődik. Kean mondta egyszer, mikor gyalogoltunk fel. Akkor sem nézett ki, de ő meg tudta mondani, hogy ott áll az ajtónál.
          Vicces jelenet volt. Mikor ment el, akkor bekopogott és megköszönte a gondos felvigyázást, és megkérte, hogy távoztában is figyelje minden lépését. Azt hiszem, azóta gyanakodik rám még jobban és kopog át minden hangzavarra. Nem hiszem, hogy hallaná a hoppanálás hangját, de nem lehet kizárni sem.
          - Szerinted kedves, szerintem már túlzottan idegesítő. Varázsló vagyok, és nem jöhetnek hozzám úgy, hogy ő ne tudjon róla. Egyszer el kellett rejtenem egy volt kollégámat a Prófétától, mert hoppanálva érkezett és a néni kijelentette, hogy nem lehet vendégem, mert a harmadikra nem mászhatott fel. Mit kellett volna mondanom neki?
          Ugyanakkor tényleg tud kedves is lenni. Hozott át sütit is az ünnepek alatt, amit sajnos meg kellett etetnem néhány kóbor kutyával mielőtt megszáradtak volna, de azóta is emlegetem, hogy milyen finomak voltak. És tudom, hogy aggódik, de akkor sem lehet az, amit ő akar. Nem engedhetem be magamhoz. Eltávolodok tőled, és alaposan körbenézek, majd egy hóiglut varázsolok közénk, és fel is ülök a tetejére.
          - A fényeket neked kell beállítani, de építhetek hóembert is, ha akarod. Viszont te leszel az angyal majd, és én csinálom azokat a képeket.
           A legjobb lesz, ha megszokom, hogy nem tekinthetek félre a közeledben egy pillanatra sem, mert kihasználod, és keményen büntetsz. Most is csak a hóember helyét kerestem, mikor érkezett a lövés, és lecsúsztam az építményről.
          - Szerinted fair dolog lenne varázsló hógolyó csatát vívni?
          Bekészítek néhányat magam mellé lebegtetve, de mivel elvesztelek egy pillanatra, mintha szellem lennél úgy közlekedsz, kapom a következőt. Lépteket hallok, bár távolról, ezért inkább abbahagyom a bohóckodást a pálcával, de mielőtt az elkészült lövedékek a földön szétlapulnának, megdoblak két golyóval, amiből az egyik talál csak el, és az is csak a hátadat. Nem véletlenül lettél őz animágus.
         Lassan lépegetek hátra, majd gyorsítok a tempón, míg egy fának a takarásába nem lépek. Onnan nézek ki rád, közben lassan az arcomra fagy a mosoly. Nagyon jól érzem magam, neked köszönhetően.
          - Remélem, gyorsan tud futni, Ms. Balmoral, mert nem lesz könnyű elkapni, ha egyszer szaladni kezdek.
          Bár, most ez sem lenne igaz, hiszen kell majd néhány hét, amíg visszakapom a régi alakomat és erőmet. Addig pedig könnyű préda vagyok, de nem mindenkinek. Másnak azért nem hagynám, hogy ilyen könnyen leteperjen a hóba, és ott is tartson fogva. De hogy mi következik ezután, az már nem éppen az, amire valaha számítottam volna, és ekkor jövök rá, hogy sokkal jobb eltereléseket kell kieszelnem, mint amivel most álltam elő. Szerencsére annyi erőm még van, hogy felküzdjem magam ültő helyzetbe, majd fel is álljunk mind a ketten. A mosolyom eltűnt, helyette a mély fájdalom és rémület veszi át felettem az irányítást.
          - Őszintén gondolom, hogy nem akarod tudni, de… - visszahoppanálok az igluhoz, és felültetlek rá, majd megfogom a még kesztyűben is érezhetően átfagyott kezed. – Mit értesz baj alatt? – próbálkozok még mindig, de látom rajtad, hogy ez gyengének se volt nevezhető. Sóhajtok egyet, majd belekezdek.  – Rémálmok. Mióta kijöttem a Mungóból. Élethűek, a háborúról, a hegyen történtekről, arról, hogy elvesztelek.  – Felemelem a kezem, azok láthatóan remegnek, és nem a hideg miatt. – A konyha azért van tele, mert Greta megfőzött nekem, de azóta maximum kávét készítettem. Nem főzök, nem gitározok, és csak azért ültem motorra, mert ott akartam lenni anyánál. Azért ültem motorra, mert látni akartalak, és kitisztítani a fejem, abban bíztam, hogy az út majd kivesz belőle mindent, de… de nem. A rémálmok megvannak, a félelem, a rettegés, és tényleg nem tudom, hogy az Leander volt-e vagy sem. Mi van akkor, ha hallucinálok?
          Biztos vagyok benne, hogy ezt nem akartad hallani, és még nem mondtam el mindent, de remélem, hogy nem kerülnek elő a fiolák ma este, és akkor legalább azért nem kell aggódnod. Azért elég, ha én aggódok. Félve nézek a szemedbe, nem akarom, hogy eddig tartson a ’mi’. Ez nem olyan, amiben segíteni tudsz, bár azt se tudom, hogy mi ez.

          Hogyan meséljek neked valamiről, amit még magamnak se merek bevallani? Hogyan mondjam el neked, hogy a kedvenc dolgaimat már nem tudom csinálni, és hogy a kimozdulással is gondom van. Most is csak azért vagyunk a parkban, mert nem akarlak még jobban megijeszteni. Teljesen bízom a figyelemelterelésemben, de valahol mégis érzem, hogy ez nem elég. És mégis az ijeszt meg jobban, amit mondasz.
          - Mi a baj a legilimenciával? Eddig nem is tudtam róla, hogy gondod van vele.
          Talán Keannel is összetűzésbe kerültél miatta? Esetleg Elsa csinált valamit? Nem, ezt nem hiszem. De akkor legjobb lesz, ha barátom körmére nézek. Engem már nem zavar, ha kérdezés nélkül is leskelődik, előbb-utóbb úgyis megosztanék vele mindent, de talán pont ezért ő is tiszteletben tartja a magánéletem. És igen, figyelemelterelésnek is szánom, de ez ahhoz már túlságosan is gyenge próbálkozás. Főleg miután elég nyilvánvalóan kijelented, hogy ha akarnám se tudnám egy szép mosoly mögé rejteni azt, ami nyomaszt.
          - Nem gondolom, hogy ha eltitkolom, akkor…
          Visszavágnék egy nem teljesen normális indokkal, így inkább hagyom, hogy befejezd, és ezáltal talán ki is tombold magad. Logikusan és nyugalomban végiggondolva a történteket, jogos is a felháborodásod, és… ugyan többször is közbeszólnék, főleg olyankor mikor levegőt veszel, de jobbnak látom, ha most hagylak, és majd a végén mondok valamit. Feltéve, ha képes leszek rá. És végül úgy is alakul, ahogy gondolom. Miután befejezed, nem tudok azonnal megszólalni. Hosszú csönd áll be kettőnk között. Lehet hallani a lágy szellő lengedezését, ahogy a távolban valaki éppen elsétál a park másik felén és ropog a lába alatt a hó. Rád nézek, miközben hátrálok néhány lépést, majd megállok és lehuppanok a hóba.
          - Nem tudom. Én tényleg nem tudom. Talán mert ahhoz magamnak is be kellett volna vallanom, hogy baj van, de igyekeztem elnyomni magamban. Addig, amíg a rémálmok voltak, addig nem zavart különösebben, tudtam… bíztam benne, hogy majd elmúlnak, de…
          Felnézek rád, és tudom, sikerült elérned, amit saját magamnak nem. Pedig igyekeztem legalább magammal mindig őszinte lenni.
          - Kinek mondtam volna el? Látod, Greta így is úgy bánik velem, mint egy hímes tojással. Kean sejti, talán tudja is, de eddig se engedtem, hogy beleszóljon a dolgaimba, ezt már tudja, és…
          De kaptam tőle egy levelet még mielőtt elindultam. Fura volt, mert személyesen adta át, és akkor nem is törődtem vele, de talán ezzel kapcsolatban van benne valami. Tudom, hogy ő nem szólna, de máshogy próbálna segíteni.
          - És te? Még abban sem voltam biztos, hogy élsz, és újra látlak majd. Mil, én… te talán úgy látod, hogy nem vagyok egyedül, de én a mai napig nem találtam olyan embert, akinek beszélhetnék róla. De most itt vagy, és ez nekem elég. Elmondtam, mindent, nem titkolok mást előled, és ki más lehetne a legbizalmasabb másik felem, ha nem te?
          Felállok, lehavazom magam, majd megölellek. Nem tudom, miért reszketsz, de érzem a kabátokon keresztül, nem maradhatunk már itt lenn sokáig. Fényképeket már egyébként se tudnál olyan nagyon jó fényekkel készíteni a lakásban viszont napfényt is képesek vagyunk varázsolni.
          - Nem, már nem akarok Leander után menni. Annál sokkal több veszteni valóm van, mint a saját életem. Már nem csak én számítok. Már van olyan, aki miatt vigyáznom kell az életemre, kerüljön, amibe kerül.
          Ez azért elég hülye indoknak hathat, hiszen már első alkalommal is ott voltál nekem, de akkor még úgy gondoltam, barátként majd túléled, továbblépsz, és elfelejtesz esetleg. Most már más a helyzet. Beléd szerettem és te belém. Remélem csak, hogy elég lesz ennyi, de tartozom még vallomással bőven, amit nem is akarok takargatni előled. Mindjárt itt az egyik.
          - Mikor Leonnál vacsoráztam szenteste, akkor Elsa észrevette, hogy baj van, de elküldtem. Nem akartam elismerni saját magamnak se. Nem tudom most kérhetnék-e tőle segítséget. Dobrevhez nem akarok menni, az iskolán belül veszélyes lenne bárkinek is tudnia arról, hogy tényleg összejöttünk, Hookban pedig nem bízom ennyire.
          Főleg azok után, hogy ő adta a fülest Leanderről, ami úgy néz ki, lassan többszörösen is a vesztemet fogja okozni. Nem értem, mi ez az egész, és a viszonylag nyugodt életem, hogy fordulhatott fel fenekestül néhány hét alatt. Elnézek a vállad felett, majd a hátam mögé húzlak, és előveszem a pálcám.
          - Mondd, hogy hallucinálok, kérlek! Kérlek!
          Suttogok, mert attól félek, hogy a néhány méterre velem szemben álló férfi meghallja. Leander, ha már említettem, akkor úgy is döntött, hogy felbukkan, de tényleg nem tudom, hogy valóság-e. Reszketek a félelemtől, kitágul a pupillám, ahogy a mozdulataira koncentrálok, de csak áll ott mozdulatlanul és mosolyog, majd nevet. Rémálom, ugye ez csak egy rémálom. Mondja már valaki meg, hogy ez most rémálom vagy sem.
          - Mil, segíts!

          Kicsit behúzom a nyakam, ahogy hallom, mi a véleményed a legilimenciáról. Nem gondoltam volna soha, hogy ennyire nem szereted, sőt egyenesen félsz tőle. Pedig csak Elsát és Keant ismered, ki tudja mennyi emberrel futottál már össze, aki rendelkezik ezzel a képességgel. Valóban nem mesélte barátom azt a bizonyos estét, csak annyit tudok róla, amennyire Roxmortsban szóba került. Hogy mind a ketten voltatok évekkel ezelőtt egy közös programon.

          - Anyának? – Őszintén meglepődök a kérdésen. Nem gondoltam volna, hogy ez eszedbe fog jutni. – Igen, elmeséltem. Az elejétől a végéig. A megismerkedésünktől addig a pontig, hogy elrohantál a Mungóban, és hogy utána kerestelek, de nem voltál sehol.
          Szokatlanul hosszúra is nyúlt ez a beszélgetés vele, nem szoktam ennyi időt ott tölteni, hiszen ha van valami, akkor máskor is megbeszélhetjük. Ez a két időpontom van, amikor biztos ott vagyok nála, de ha arrafelé megyek, akkor mindig beugrok hozzá. Aztán elszégyellem magam.
          - Azt hiszem, ő nem örült volna neki. Biztos azt monda volna, hogy bolond vagyok, és meg kell beszélnem valakivel. Ha élne, akkor nyilván ő lenne az a valaki, de így… nem tudom, tényleg csak egy olyan személy maradt, akiben maradéktalanul megbízom, és az te vagy.
          És mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy csak ömlik belőlem a szó, akár panaszkodhatnék is az állapotom miatt, de hát részben magamnak köszönhetem. És azt még nem is mondom, amit biztosan tudsz, hogy elhanyagoltam a sérüléseim gyógyítását, pedig lett volna rá időm, lehetőségem, de... lényegében nem csináltam semmit abban az időben, mikor visszajöttem Leontól, és elindultam anyuhoz. Nem feltétlenül kell ezt szó szerint venni, de csak feküdtem az ágyon, és néztem a plafont, olvastam vagy zenét hallgattam. Megpróbáltam aludni, de amint jöttek a rémálmok, jöttek a dupla adag kávék is. Rád nézek, keresem a biztonságot.
          - Igen, az lesz. Írok egy üzenetet az unokanővérednek. Tudom… én…
          Eddig nem voltak ennyire elhatalmasodva rajtam a rémálmaim, azt hittem, hogy tudom kezelni őket, de talán tévedek. Megfogom a kezed. A lehető legrosszabb lenne ránk nézve, ha egy profi pszicho-medimágus venne kezelésbe. Elvesztenélek.
          Az állásommal is játszanék, de most te vagy a legfontosabb. Úgy gondolom, hogy a kulcs a jövőmhöz a kezedben van, és én nem fogom elengedni a kezedet. Főleg most nem, hogy ő is itt van. Hogy talált ide? Hogy talált rám, mikor órákkal korábban még menekült és több száz kilométerre volt. Hogyan? Megbénulok a félelemtől, hogy már ismer téged is, látja az arcod. Talán az még megmenthet, hogy nem tudja a neved, és a Roxfortban biztonságban leszel tőle. Igen, csak ez számít, hogy biztonságban tudjalak.
          A tekinteted keresem, és nem tetszik, amit látok benne. Te félsz. Újra felnézek, mikor húzni kezdesz visszafelé, ekkorra Leander eltűnik. Megijesztettelek. Tőlem félsz? Megpróbálom kihúzni a kezem a tiédből, de erősen szorítasz. Megpróbálod kicsavarni a kezemből a pálcámat, de nem hagyom. Nem lehetek, lehetünk védtelenek. Úgy érzem, mintha kezdeném elveszteni a talajt a lábam alól, és csak mennék utánad, pont úgy, mintha egy megbabonázott ember lennék. Nem, talán nem pont úgy, de legközelebb, mikor valamit felfogok a környezetemből, akkor már a lakásom előszobájában vagyok. Hogy nyitottad ki az ajtót?
          Az egész annyira szürreális, és mégis olyan valóságos. Érzem a lakásom melegét, ahogy a te bőröd is kezd átmelegedni a kinti hideg után, és azt is, hogy meg vagy rémülve. A szemeid erre engednek következtetni. Némán csinálom, amit mondasz, nem akarok megszólalni, szeretem a hangod lágy csilingelését. Érzed, hogy már nem remegek?
          - Mil, megijesztettelek?
          Lehunyom a szemem, ahogy a fejem az öledben pihen. Hirtelen földöntúli nyugalom költözik a lelkembe, olyan, amilyenre egész életemben vágytam. Mondtam én, hogy egy angyal vagy. Egyik kezemmel a tiédet fogom meg, a másikkal szorítom a takaró szélét. Még mindig félek, még akkor is, ha tudom, már nem eshet bántódásod és nekem sem.
          - Mil… sajnálom, azt hittem… felül… kerekedni…
          A válaszod még hallom, de utána már csak a tested melegét érzem. Akkor már nem foglalkoztat semmi, csak az, hogy itt vagy, és mellettem vagy, épségben vagyunk.

          Órákkal később ébredek, nem mondhatnám, hogy kipihenten, mintha semmi sem történt volna, de sokkal jobban, mint mikor lefeküdtem. Érzem, ahogy besüllyed mellettem az ágy, ezért biztos vagyok benne, hogy mikor kinyitom a szemem, akkor téged foglak itt találni. És így is van, ezért a homlokodhoz hajolok, adok rá egy puszit, majd nyújtózkodok egyet. Azért sokkal jobb volt ez így, mint egyedül igyekezni nem félni a saját lakásomban.
          - Mil, jó… öhm… reggelt!  – mosolygok.
          Szinte percenként durran egy petárda, nem lennék meglepődve, ha attól ébredtem volna fel, csak nem igazán realizáltam volna.
          - Jól emlékszem, hogy elmaradt a fényképezés? Bepótoljuk most?
          Tudom, hogy talán nem ezzel kéne indítanom, de mi mást mondhatnék a ’Bocsánat, igazad volt.’ mondaton túl? Persze, ennek a folytatásait és változatait, de úgy hiszem, annak még nem jött el az ideje. Csak abban reménykedhetek, hogy kitartasz mellettem a küzdelemben, és cserébe megígérem, hogy mindent őszintén elmondok. Mindent!

          Rég éreztem magam ennyire kipihentnek, és legfőképp ennyire nyugodtnak. Tényleg nem tudom mi ébresztett fel, és nem tudom szavakkal elmondani, hogy mennyire hálás vagyok azért, mert vigyáztál rám.
          - Jobban vagyok – mosolyodom el, és kicsit befúrom még magam a karjaidba. – Sokkal jobban vagyok.
          A ’jól’ azért még túlzás lenne, és ezt te is tudod. Egy alvás nem gyógyít meg. Ha így lenne, akkor mindenki csak aludna, ha valami baja van. De azt is tudom, hogy ezt a kérdést nem lehet nagyon mással helyettesíteni.
          - A ruhatáram minden kellemes és kellemetlen darabja rendelkezésedre áll – hajolok a párnára, és próbálom eltűrni az arcodba lógó tincseket. – De figyelmeztetlek, hogy van közte néhány nagyon régi darab.
          A régit használom, mert az ocsmányt nem szeretném. Az ajándékba kapott ruhákkal az a baj, főleg, ha nem szakértő szem választja őket, hogy sohasem fogod felhúzni őket, mert nem tetszenek, nem a méreted vagy azt az illetőt nem szereted, aki vette. Sóhajtok egyet mielőtt még elnevetném magam.
          - Nos, a pozíció beállításokat rád bízom, bár a motoron történő pózolást vagy a konyhapulton, szívesen kipróbálnám. Az aktot pedig majd később megpróbáljuk élőben, rendben?
          Tudom, hogy mennyire félsz tőle, nem is fogom siettetni az első közös éjszakánkat. A mostani állapotom sem tenne jót neki, és szeretném igazán széppé varázsolni. Megérdemled, hogy már első alkalomra is olyan élményben legyen részed, amit más nő talán egész életében nem tapasztal. Legalábbis remélem meg tudom majd adni neked azt az élményt.
          - Kakaó? Jól hangzik.
          Szándékosan hagyom ki a süti említését, még mindig nem érzem úgy, hogy túl nagy étvágyam lenne. Kikászálódok az ágyból, és felhúzlak magam után, megölellek, egy kicsit pihentetem a fejem a válladon.
          - Köszönöm szépen. Nagyon hálás vagyok neked.
          Csak suttogom, nem akarok túl nagy hangzavart kelteni még a beszédemmel sem. Szeretném érezni a megnyugodásodat. Tényleg jobban vagyok. Megfogom a kezed és kivezetlek a konyhába, majd a tejért és a kakaóért nyúlok. Kiveszek két bögrét és kanalat.
          - Melegen vagy hidegen kéred?
          Egyértelmű, hogy a meleg a jó választás, de honnan tudhatnám, hogy most esetleg nem a hideget kívánod-e. Én melegen fogom inni, főleg a bele rejtett kávé miatt. Szükségem van rá, még akkor is, ha most kipihentnek érzem magam.
          - Kérsz valamit a hűtőből? Megmelegítem neked.
          Biztos vagyok benne, hogy ha eszel, akkor én is eszem majd pár falatot, de saját magamtól nem ülnék le. Nem kívánom az ételt, és remélem, hogy nem az lesz majd a fotózás után a közös program, hogy megírom a levelet Elsának. Nem szeretném őket sem zavarni, biztos vagyok benne, hogy jól érzik magukat kettesben. Sóhajtok egyet, ahogy megállok a ténykedésben és megtámasztom a pultot. Életem egyik legboldogabb napjának kéne lennie a mainak, és mégis úgy érzem, hogy mindent elrontottam, amit csak lehet.
          - Sajnálom, hogy elrontottam ezt a szép napot – fordulok feléd. – Nem akartam elrontani a szilvesztered. Ez életem egyik legboldogabb napja, és valahogy mégsem érzem teljes szívemből ezt. Akkor hogy adhatnám meg neked azt, amire vágysz?
          Mára igazából elég is ennyi a kesergésből. Innentől tényleg boldogabb pillanatok jöjjenek már, szomorúság félretéve, a vidámság ideje van.
          - Szeretnéd, ahogy Willow professzor egy könyv olvasása közben pózolna az íróasztala mögött majd a fotózáson? Vagy, ahogy a pálcájával játszik és éppen megidéz valamit a nappaliban?  – mosolyodom el, ezúttal őszintén.

          A tűz és a jég találkozásakor valami hihetetlen csoda történik, aminek nem lehet mindenki szemtanúja. Én mégis úgy gondolom, hogy valami olyan csodát láthatok kibontakozni ma este a lakásomban, amiről nem csak én nem gondoltam, hogy lehetséges, de talán senki sem a környezetemben. Érzem, ahogy az ölelésed elválaszt a külvilágtól, hogy ez mennyire megnyugtató számomra, és hogy soha többé nem akarom más ölelését élvezni csak a tiédet. Nem is igazán hallom a suttogásod, most csak arra figyelek, hogy a lehető legjobban megnyugodjak.
          Persze, semmi sem tarthat örökké, így ez az érzés sem. Megfogom a kezed, adok egy puszit a homlokodra, pont úgy, mintha kisfiúként tenném. Szeretek melletted az lenni, aki éveken keresztül egyszer sem lehettem. Szeretek melletted olyan lenni, aki mindig is lenni akartam, és legfőképp, szeretem, hogy neked ez is tetszik, mert olyanok vagyunk egymásnak, mint két tojás.
           - A régiekkel az a baj, hogy nem divatosak, kinyúltak, kifakultak, lyukasak és hogy nem tudom rendbe rakni őket, mert a varráshoz nem értek, a bűbájjal pedig hiába próbálkoztam. Egyszer hozzávarrtam a nappali függönyéhez a törölközőmet, mindezt a hálószobából végrehajtva.
            Pedig kíváncsi lennék, milyen képekre gondolnál, ha a motoron lennék. De egyre kíváncsibb vagyok, hogy milyen képekre gondolsz, ha nem ezekre. Mondjuk, teljesen mindegy, hogy melyik lesz, úgy lesz jó, ahogy beállítasz.
            - Gumicukor? – nézek hátra a kakaó fölül. – Rendben, legyen gumibéka, de nem eszek sokat, a vödröm éppen máshol van.
            Csak azt nem tudom megmondani, hogy hol. Elvileg a fürdőben kéne lennie, de most talán az épület garázsában van. Talán varázsló vagyok, de kézzel lemosni a motoromat, egy teljesen más érzés, mint varázslattal. Annak viszont nagyon örülök, hogy szép lassan a jelenléteddel, a szavaiddal elkezded feloldani a bűntudatom, és minden más is. De ezzel talán óriási teherrel sújtalak téged.
            - Igen, tudom, csak… Nem tudom, mire számítottál, mikor idejöttél. Hogy majd ugyanaz a férfi fogad, akivel októberben itt voltál? Vagy az, akivel a pubban találkoztál? Most…
            A szemedbe nézek és elmosolyodom. Igazad van, ha nagyon rosszul éreznéd magad, akkor már szóltál volna, vagy talán faképnél is hagysz. Elvégre volt rá bőven alkalmad, és nem lepődtem volna meg, ha elmész, amíg alszom. Adok egy csókot, és megölellek, de ezt kihasználva le is szedlek a pultról. A konyhai berendezések és bútorok nem erre valók. Érdeklődve nézek rád, miután visszamegyek az italokhoz, és befejezem az utolsó simításokkal. Átadom neked, és elgondolkodom. Ha most ki akarunk menni, akkor nem ártana kicsit befűteni odakint. Észre se veszem, mikor ülsz vissza, de inkább csak mosolygok egyet rajta. Most nem ezen van a hangsúly.
            - Pedig nagyon jó lenne, ha lengethetném kicsit, mugliknak gondolom, nem akarod mutogatni. A nyáron?  – kicsit vissza kell gondolnom rá, annyira más élmény volt az akkori időszak, mint amit most élek meg. – Önfeledt, szabad, boldog, és mindenekfelett nyugodt, hiszen egy olyan időszakot éltem meg veled, amit korábban nem sikerült. Egy új világot mutattál meg, bár arra nem nagyon emlékszem, hogy mi volt miután elkezdtünk Roux-val beszélgetni. Ez gond?
            Belekortyolok a kakaómba, majd elindulok a pálcámért. A nappaliban lévő fényeket is kiteszem a többi mellé, úgy jobb lesz, talán. Egy pillanatra megtorpanok, majd bólintok. Persze, hogy van kötött sálam, csak ki kell bányásznom a szekrényem aljáról.
            - Készen állok-e? – kiáltok ki, remélem hallod.  – Mindenre készen állok, már nem tarthat vissza semmi sem. Mil! – kiegyenesedek, és kiveszem a kicsit megfakult mardekáros sálam, amit Greta kötött nekem, mikor az elsőszülött fiával volt várandós. Azt mondta, hogy gyakorlásnak pont jó volt.
            Visszamegyek a szobába, majd elkezdem megbűvölni a füzéreket, és egy pajzs bűbájhoz  hasonló varázslatot is kiszórok a teraszra. Ez néhány percig lehetővé teszi, hogy ne a nulla fok körüli időben legyünk ott kinn, de azért a benti húsz fokot sem biztosítja. Felteszem a sálat, és megállok előtted.
            - Most már teljesen készen állok. És te? És… fürdő? Abban biztos vagy? Tudom, hogy nem ártana borotválkoznom és levágni kicsit a hajam, de tényleg ennyire szörnyen nézek ki?
            Tudom, hogy nem erre megy ki ez az egész, de attól még szeretném tudni, hogy minden rendben van-e. És nem is tudtam, hogy egy ilyen fotósorozathoz akár fürdős jelenetek is kellenek. Nem tetszik talán az új külsőm? Pedig azt hittem, ha már meghódítottalak, akkor a rosszfiús is tetszeni fog, nem csak a kisfiús… viselkedés. De te vagy a főnök. Megfogom a kakaómat, adok egy csókot, majd elhelyezkedem az egyik fotelban a teraszon.

          Oké, talán kicsit túloztam a varrással kapcsolatos képességeimről, de tény, hogy nem vagyok valami jó benne. Nem is tudom, hogy miért próbálkozok vele néha, és aztán lesz tűpárna az ujjamból. Tényleg, hogyhogy nem szúrtad ki azt a kevés cérnát a szekrényben? Ja, tudom már miért? Mert nem ott van. De nem volt soha gond, ha elszakadt valami. Általában vettem másikat helyette, esetleg Greta megvarrta, vagy mostanában önszorgalomból a házimanók a Roxfortban. Oké, nem teljesen önszorgalomból, mert nem véletlenül kerültek be azok a ruhák a szennyesbe. De örök hálám is repesem nekik miatta.
          Elkapom a felém dobott édességet, és azonnal ki is bontom, bekapok belőle egy pár szemet.


          - Talán téged nem zavar, de én szeretném a legjobb oldalam mutatni neked, amikor csak lehet. Így is láttál már elég rossz dolgot, és…
          Egy kicsit elhallgatok, hiszen már megbeszéltük, és azóta igyekszem is elnyomni magamban azt az érzést. Főleg azért, mert egy másik veszi át a helyét. Izgatott vagyok. Igen, ez a helyes megfogalmazás. Izgatott azért, hogy mi vár még ránk, és izgatott azért, mert úgy érzem, az nagyon különleges lesz. Legyen a múlt bármilyen sötét, ha a jövőnk a legfényesebb csillagként ragyoghat. Bekapok még egy békát, amit majdnem félre is nyelek.
          - Bogyónak? Tényleg bogyónak hívtalak?
          Tiszta szívből kezdek nevetni. Ez is nagyon találó név, de valami másnak kell a háttérben állnia, ami miatt ezt a nevet adtam neked. Akkor talán logikusnak tűnt, ma viszont már jelentéktelen. Főleg, mert nem emlékszem rá, és úgy tűnik, hogy nem is kérdeztél rá. Aztán persze a varázslat egy másik irányba terelődik. Leteszem a zacskót az asztalra, majd közelebb megyek hozzád, a bögre ugyan a kezemben marad, de így is meg tudlak ölelni.
          - Cerys soha többé nem állhat közénk. És nem érdekel mennyi könnyet akarsz hullajtani miatta, itt leszek, hogy felitassam, és legfőképp azért, hogy megvédjelek. A jelek szerint nem vagyok elég erős hozzá, hogy legyőzzem, de elég erős leszek ahhoz, hogy ha rám akarsz támaszkodni, és az egekbe akarsz emelkedni, akkor leszek a támaszod.
          Egy kicsit megint túlságosan is elmentem a szentimentalizmus irányába, ezért elmosolyodom, és kapsz egy kis kokit is.
          - Ne szemtelenkedj, mert a végén még becsapom neked azt a forgóajtót – kacsintok egyet, majd adok egy csókot.
          Mennyivel jobb érzés ezt így szabadon megtenni, mint majd bújócskázni az irodámban egész félév során. És akkor is, majd csak percekre vagy pillanatokra lehetünk kettesben, hogy ne legyen annyira feltűnő, hogy együtt vagyunk ilyen sokat.
          - Gondolom nem kell újra elismételnem az elmúlt időszak eseményeit, és eleget tudsz már a múltamból is, hogy megértsd miért feltételezem mindig a legrosszabb opciót. Amúgy mi is a rossz dolog abban, hogy tudom magamról, mennyire rosszul nézek ki?
          Oké, biztos vagyok benne, hogy nem foglak tudni ennyivel átejteni, de tényleg mi a rossz abban? Büszkén húzom viszont végig a kezem a sálon. Csillan egyet a szemem, mert kíváncsi vagyok rá mit szólsz majd hozzá, ha egy mardekáros sál kerül a nyakadba. Át is lendítem mindjárt a tiédbe, mielőtt még teljesen kényelmesen elhelyezkednék a fotózáshoz.
          - Nem, ezt Gretától kaptam. Ha megkérjük, biztos neked is köt majd egy ilyet. Persze, ha akarod, akkor neked Griffendélesben.
          Követem az instrukcióidat. Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz a modellek élete. Mármint fiatalon még próbálkoztam vele, hogy a sulit tudjam valahogy finanszírozni, de akkor sokkal könnyebbnek tűnt. Nem is tudom meddig tart pontosan a fotózás, de ahhoz elég ideig, hogy elkezdjen a terasz kihűlni. Belekortyolok a kakaóba, már szinte teljesen kihűlt.
          - Kész? Remek, én…
          Meglep, hogy hirtelen ilyen közel kerülsz hozzám, és ki is használom az alkalmat, a csókod után adok én is egyet. Aztán mintha az ereimben megfagyna a vér, a mosoly a számra fagyna. Mi? Semmi sem utalt erre a kérdésre. Hogyan? De pont te mondtad… Én nem akartam. Mármint… kiengedek, felállok és bevezetlek a szobába. Becsukom az ajtót, ha ilyen jellegű terveid vannak, akkor nem lenne jó, ha bejönne a hideg. Leteszem a kakaót a gumicukor mellé, megfogom a kezed, és vezetni kezdelek befelé a fürdő felé.
          - Megtisztelnél vele, ha együtt zuhanyozhatnánk.
          Becsukom az ajtót, de nem zárom rá, azért nem teljesen vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet. Mégis örülök már annak, hogy felkértél. Lassan leveszem a felsőmet, a pólómat, a nadrágomat, és minden egyes ruhadarabnál adok egy csókot. Mondjuk úgy, hogy adok időt arra, hogy meggondold magad. Egy boxerban állok már csak, mikor megengedem a tust.
          - Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – adok egy csókot, nem akarom, hogy meggondold magad, és benyúlok a felsőd alá is, végigsimítok a hátadon.
          Nem hiszem, hogy lenne továbbra is takargatnivalóm előtted, de azért az alsómtól már csak a zuhany alatt válok meg. Annak úgysem árt, ha vizes lesz. Elhúzom a függönyt, amíg teljesen levetkőzöl, majd megfogom a kezed, és óvatosan behúzlak magamhoz.

          Érdeklődve hallgatom a beszámolót arról, milyen elképesztő módon égettem le magam egy idegen helyen, ahova ezek után talán nem is kéne visszatérnem. Mégis Greget elképzelni virágos nyári ruhában, azt gondolom, minden pálmát visz. Annál jobban nem tudnám szándékosan kínos helyzetbe hozni magam.
          - Óh? Miféle óh? – felfigyelek a megakadásra, mert úgy érzem, hogy ez egy olyan nem várt fordulathoz vezet, amire eddig nem számítottam.
          De mesterien jó vagy a figyelemelterelésben, így a forgóajtó már több mint elég ahhoz, hogy olyan dolgot tegyek és mondjak, ami el is feledteti velem az ’óh’-t. Bólintok egyet, de szerintem te is tudod, hogy ez csak azt szolgálja, hogy itt és most lezárjuk ezt a részét a beszélgetésnek. Nem fogok tudni nem aggódni olyan dolog miatt, ami akár most is itt leselkedhet ránk.

          Mikor megjelentél az ajtóban, mikor korábban kerestelek, azok mind olyan alkalmak voltak, amikor felkészületlenül, de szembe akartam nézni a múlttal, és talán a jövő egy röpke szeletével is. Cerys, Leon, Miller és az apám, a Mungó, Kean és legfőképp mi. Ezek olyan témák, amin tudtam, hogy egyszer majd meg kell ejtenünk.
          - Ahogy láttam, megkedvelt, szóval semmi gond. Amúgy sincs egyik testvéremnek se ilyen. Miller kockásat kapott, mert általában kockás ing van rajta. Silas és Gary pedig barnát kaptak, de nem tudom milyen megfontolásból. Gondolom azért, mert ment a szemük vagy a hajuk színéhez.  – Kicsit elgondolkodok, talán tovább is, mint kellene, mert kétszer is rám kell szólnod, hogyan fordítsam a fejem, és milyen testtartással üljek.  – Nem hiszem, hogy érdekelné a férje véleménye. Akkor nem úgy fogadott volna itt, ahogy tette. Mármint nem tudom, hogy tette, de látszólag nem volt köztetek feszültség. Attól pedig nem kell félned, hogy bajba kerül-e majd miatta. Meglátod, hogy még ő jön ki jól belőle. Egyszer meg kéne ismerned azt az oldalát is, mikor rendre utasítja Millert.
          Egy kicsit kuncogok, mert én már láttam, és olyankor nem lehet eldönteni, hogy ki is viseli a családban a nadrágot. És igen, itt van az a téma, amiről azért nagyon tartottam, hogy előkerül. Pedig tudom, hogy ez is ugyanolyan kihagyhatatlan, mint Cerys vagy a kapcsolatunk. Lehajtom a fejem, magamhoz ölelem a bögrémet, és kortyolok belőle egy kicsit. Szándékosan kerülöm a válaszadást, mert nem akarom elrontani a hangulatot. Van ennek a kérdésnek a megválaszolására sokkal jobb pillanat. Ami mondjuk biztos nem a zuhany alatt lesz, de valahol bele kell kezdenem majd.
          Kérdőn nézek a zárra, ahogy kattan egyet, aztán elmosolyodom. Igen, mindennél jobban akarom, hiszen ezért tudjuk olyan jól kiegészíteni egymást. Egy kicsit megvizezem a hajam, hátrafésülöm az arcomból, és izgatottan várom, hogy belépj. Nem haragudnék meg, ha meggondolnád magad, sejtem mekkora lépés ez neked. Kicsit összerezzenek, mikor elhúzod a függönyt, eléggé elmerültem a gondolataimban, apámról is, de aztán elképedek. Mindig is tudtam róla, hogy gyönyörű vagy, de arról sohasem volt fogalmam, hogy ennyi sebhelyed van. Cerys sokkal mostohábban bánt veled, mint ahogy azt gondoltam. Szándékosan próbálom elkerülni azt, hogy ne úgy tűnjön, mintha bámulnálak, ezért gyorsan megkeresem a tekinteted.
          Rabul ejt, most olyan más vagy. Elesett és elveszett, mintha szégyellnél valamit, de én nem látom okát a szégyenkezésre. Nyelek egy nagyot a mondatod után, majd magamhoz ölellek. Így mind a kettőnkre nehéz cseppekként zúdul a tusból a víz, de hagyom, hogy belőled és belőlem is kimosson mindent.
          - A legszebb nő vagy, akit valaha láttam.
          De most ne engedj el, mert legszívesebben százszorosan visszaadnám az anyádnak azt, amit veled tett, és nem várnék vele egy percet sem. Az állad alá nyúlok, és megcsókollak, közben másik kezemmel igyekszem elforgatni zuhany fejét, hogy levegőt is kapjunk.
          - Nincs miért félned.
          Közelebb húzlak a fenekednél fogva, majd hátammal a fürdő falának dőlök, és egyre hevesebben csókollak. Kezemmel közben megpróbálom az emlékeimbe vésni minden egyes sérülés helyét. Testem határozottan kijelenti azt, amit eddig szavakkal próbáltam mondani, mikor is végül erekcióm lesz.
          - Szeretlek, Mil! És nem érdekel, hogy néz ki a tested, nem érdekel, hogy mennyi sérülés borítja, nekem így vagy tökéletes.
          Végigsimítok a derekadon, majd megfordítalak, most te dőlsz a falnak, és csókollak, ahol csak érlek, a nyakadon, a kulcscsontodon és az ajkadon. Ragyogó szemmel nézek rád, és veszek el a szemeidben.

          Azt hiszem, át kéne nevezni az év utolsó napját a csodák napjának. Nem gondoltam volna, hogy idén kétszer fogom megünn… hogy egyszer végre tényleg megünnepelhetem a születésnapomat, de hogy ehhez meg kelljen halnom először, erre aztán tényleg nem gondoltam. De mégis úgy érzem, a mai nap az, amikor igazán újjászületek, elvégre az életem egy olyan fordulatot vett, amit még most sem hiszek el teljesen. Örömmel hallom, hogy jól kijöttek Gretával. Nem szeretném, ha az egyetlen ember, aki mindig is tartott valamire nem lenne jóban az egyetlen emberrel, aki olyannak tud elfogadni, amilyen valójában vagyok. Sajnos, Greta is csak egy álarcot látott belőlem, de való igaz, hogy neki is sokat mutattam meg magamból. De csak te vagy az, aki látja a kisfiút, aki önfeledten dől bele a gondosan összehúzott levelekbe, aki csak azért épít egy iglut, mert fel akar vágni vele. És látod a férfit is, aki volt már annyira részeg, hogy nem emlékszik semmire. Aki volt már nagyon összetörve attól félve, hogy elveszít pont téged, és láttad a gyerekesen csillogó szemben a férfit, aki bármit képes megtenni érted.
          - Ha tehetném, mindent megadnék neked. Még olyanokat is, amit mások csak csillagoknak neveznének az égen.
          Mindig úgy gondoltam, hogy a legértékesebb, amit adhatok, az én magam vagyok, de eddig ez nem tűnt túl kifizetődőnek, és milyen szerencse, hogy így alakult. Mert te örömmel fogadtad ezt az ajándékot. Azt pedig inkább nem árulom el, hogy mennyi nővel osztottam meg a zuhanyzómat előtted. Azon a tényen úgysem változtat, hogy most itt állunk mi ketten, és még sohasem gondoltam ezt ennyire felszabadultan korábban. Elmosolyodom, mert minél többször mondod ki, hogy szeretsz, annál jobban hiszem el a hihetetlent.
          Arcomról egy pillanatra mégis lefagy a mosoly. Persze ez nem tart sokáig, hamar magamhoz térek, és egy jót derülök a kijelentéseden, de úgy gondolom, hogy az a pillanat mindent elmond.
          - Rendben, majd sikítok, ha leesik a fejed, és miután túléltem az első sokkot még meg is próbálom majd valahogy visszatenni, rendben?
          Épp hajolnék hozzád közel, hogy egy újabb csókot lophassak, mikor megérintesz. Ha azt mondtam egy pillanattal korábban, hogy lefagyott az arcomról a mosoly, akkor most egyenesen lemerevedek. Agyamban kutatok a pillanat után, mikor ez az egyszerű zuhanyzás elkezdett átalakulni másba, de a komolyságomat nem tudom sokáig megtartani. A vonásaim meglágyulnak, megrogynak a lábaim, nekitámaszkodom a fürdő falának, másik kezemmel pedig a kezed után nyúlok.
          - Ezt majd később, minden értelemben.
          Elveszem a kezed, bár nagyon is nehezemre esik. Most úgyse tudnám megadni neked azt, amit akarsz a szex egyik fázisában sem. Megcsókolom a kezed, visszafordítom a zuhanyfejet és visszahúzlak alá téged is. Előveszem a tusfürdőmet, és a kezedbe adom. Bár félek tőle, ez most egy nagyon veszélyes fegyvernek számít.
          - Mit szólnál hozzá, ha most bekennélek ezzel, aztán te engem, aztán csinálnál még néhány képet, és holnap elkísérnélek haza, és elmondanánk mindent az édesapádnak?
          Oké, nem gondoltam az egészet komolyan, de ha már az apáknál tartunk. Megvárom, amíg elkezded megmosni a hátam, és akkor úgy érzem, bár még mindig nem a legalkalmasabb az idő, de belevágok.
          - A temetőben találkoztam Timothyval. Beszélgettünk, normális emberek módján. Csak ott tudunk így tenni.
          Visszafordulok feléd. Egyelőre ennyi is elég, aztán majd úgyis rákérdezel, ha érdekel tovább a történet. Hirtelen feléd nyúlok, és megölellek. Tudom, hogy megleptelek vele, de erre az ölelésre most nagy szükségem van, és tudom, hogy neked is. Bárcsak soha ne érne véget ez az éjjel.

          Nem kell sok ész hozzá, hogy rájöjjek, valami rosszat mondtam, vagy tettem. Állok a zuhany alatt, itt állsz velem szemben és mintha mégis ezer év választana el tőled. Elzárom a zuhanyt, a köztünk lévő fagyott levegő most úgysem fog a meleg víztől felolvadni. Idegesen játszom vissza az elmúlt pár perc eseményét, de biztos vagyok benne, hogy nem azért tűnt el a szikra közülünk, mert megemlítettem Timothyt, elvégre nemrég még pont te érdeklődtél felőle. Hallottam a flakon esését is, de akkor még nem gondoltam, hogy talán baj van. Hallom a hangod, hallottam akkor is a hangod, de nem értem, hogy miért váltott ki belőled egy egyszerű gesztus ilyen indulatokat belőled. Ellépek tőled, sőt, elhúzom a függönyt és kilépek a tálcából, ennek a zuhanyzásnak már úgyis vége.
          - Rendben, akkor nem érek hozzád, bár nem értem, hogy miért ne tehetném.
          A derekam köré csavarok egy törölközőt, és előkeresek egy másikat neked, amit feléd is tartok. Azt hiszem, teljesen másként látjuk az életünket, és teljesen másként látjuk egymást, és amíg meg nem tanuljuk ezt elfogadni, addig folyamatosak lesznek a hasonló súrlódások. De hogy mondhatnék el neked valamit, amit még saját magamnak se tudok bevallani? Aztán igazából rájövök, hogy mi a baj, de félek, hogy ezt nem fogom tudni neked megmagyarázni teljes mértékig.
          - Mil, veled… - sóhajtok egyet, mert olyat akarnék mondani, amiről azt mondtad, hogy ne mondjam. És mégsem érdekel.  – Nincs veled baj. Velem van, de erre már igazán rájöhettél. – Kicsit azért meghökkenek, még nem láttalak ennyire hevesnek, vagy legalábbis a hevesség ezen formájában.  – Én nem tudom átlépni azokat a határokat, amiket felállítottam magamnak. Ezek talán nem ugyanolyanok, mint a tieid, de komolyan veszem őket.
          Talán sokkal komolyabban, mint kellene és ez gátakat emel elém. Nem is gátakat, hanem szakadékokat, és te ott ragadtál a szakadék másik oldalán. Így pedig próbálkozhatsz akárhogyan azzal, hogy átlépd, mindig húzok még egyet rajta, hogy messzebb kerüljön a széle. Csoda, hogy még nem estél bele. Nem akarom, hogy csak te küzdj értünk, de hogy csatlakozhassak teljesen őszintén ehhez a küzdelemhez, először szűkítenem kell azt a szakadékot.
          - Mert nem akarom elrontani az életed még jobban. Ezért rettegek, mert tudom, hogy nem érdemellek meg, és mert félek, hogy egyszer elmész, és többet jelentesz nekem, mint eddigi életemben bárki. És a bárki alatt most mindenkit értek, akivel valaha találkoztam. Mikor azt a rengeteg dolgot mesélted a teraszomon, mikor a szexről meséltél még csak viccesen jegyeztem meg magamnak, hogy ha úgy alakulna, akkor mindent megtennék azért, hogy a kedvedben járjak, és ne kelljen előbb megtudnod, milyen szeretkezni, csak mikor már felkészültél rá. És ebbe minden beletartozott.
          Utólag belátom, hogy ez két okból is nevetséges. Az egyik, mert akkor még muglinak hittelek, és azt hittem, sohasem fogunk közelebb kerülni egymáshoz, mint egy szoros kötelékű barátság. A másik, hogy mikor kimondtuk néhány órával ezelőtt a nappalimban a szeretlek szót egymásnak, akkor nem döntöttem le ezt a falat és szűkítettem a szakadékot. Sikerül pont elkapnod a pillantásom, és nem is engeded el, amitől még jobban sajnálom a dolgot.
          - Mil, ez most furcsán fog hangzani, de én nem állok készen rá, hogy közöttünk bármi alakuljon szexuálisan.  - És tudom, hogy ez hogyan hangzik kívülről, pont ezért nem is fogom magyarázat nélkül hagyni. – Vannak gátlásaim, szabályaim, amik közül a legtöbbet még gyerekként állítottam fel. Akármennyire is akarom, nem tudom őket egyik pillanatról a másikra levetkőzni. Az évek folyamán pedig nem tudtam csökkenteni a számukat, hanem csak növeltem.
          Azért ez nem teljesen igaz, mert van olyan szabály, illetve gátlás, amit sikeresen levetkőztem. Már nem zavar a köztünk lévő korkülönbség annak ellenére sem, hogy tudom, néhány félreértés ennek köszönhetően lép fel közöttünk.
          - Sajnálom, nem akartam semmi olyat mondani, amivel megbánthatlak. Csupán arra utaltam a mondandómmal, hogy sokkal többet is megadnék neked, mint amire képes vagyok. És tudom, hogy nem vágysz csillogó ékszerekre, föld körüli utazásra vagy vagyonra, amit szabadon elherdálhatsz, de mindent, amit adok, kevésnek érzek ahhoz képest, amit tőled kapok.
           Feléd nyújtom a kezem, féltérdre ereszkedem. Nem játszom, nem szórakozom, mégis huncutság csillanhat a szememben. Mondatom minden szava igaz, és remélem, kicsit oldja a feszültséget majd. Annyira legalább, hogy ezt a témát ne a fürdőszobában meztelenül kelljen továbbra is megbeszélnünk.
          - Minerva Elizabeth Roslyn Balmoral Lutece, leszel az, aki elveszi a szüzességem, és feloldja bennem a gátlásokat, ledönti a falakat és átugorja a szakadékot, vagy éppenséggel beleránt?
          Hevesen kezd verni a szívem, tudom, hogy ez most egy fordulópont. Tudom, hogy ha lehiggadsz és nyugodtan végiggondolod a dolgot, akkor akár rám is csaphatod az ajtót, és teljesen jogos lenne.
          - Cserébe ígérem, hogy mindig a kegyeidet fogom keresni, megadok neked mindent, ami tőlem telik, és te leszel majd az, aki minden sejtemet magáénak tudhatja, gátlások, szabályok és elvárások nélkül. Hogy hangzik?

          Nem érdemellek meg, nem csak azért, mert a múltam alapján nem tartom magam méltónak hozzád, hanem azért sem, mert minden hülyeségemet megbocsájtod, pedig most igazán nagy hibát követtem el. És mégis úgy érzem, hogy bár nekem kellene felnőttként viselkedni és gondolkodni, te teszed ezt meg helyettem. És még most is neked kell megnyugtatnod, és rávilágítani valamire, amit igazából már nagyon régóta tudok, de az elmúlt időszakban elfelejtettem. Felkapom a fejem a mondandódra, és közben el is gondolkodtat. Hogy éghet valami ennyire az emberbe, hogy ha komolyabban nem gondol bele, akkor észre se veszi? Ha más nem hívja fel rá a figyelmet, akkor abba pusztul bele, láthatatlanul?
          - Mil, a múltam megköt és megbéklyóz. Nem azért, amit tettem, tudom, hogy azt elfogadod, tudom, ha ennyire szeretsz, akkor az nem köthet meg, nem lehet akadály közöttünk. És mégis… Mégis mindig mikor apámmal vagy a bátyámmal találkozok, akkor azt érzem, amit már harmincnégy éve folyamatosan. Tehettem bármit, jót és rosszat, semmi sem használt. Aztán persze egy idő után már belefásultam, és inkább hagytam, had higgyék, amit akarnak.
          Odamennék hozzád, és megölelnélek, de tudom, hogy ezt most még nem lehet. Még nem beszéltük ezt át teljesen. Nem akarom, hogy újra egy percig is kételkedj bennem vagy magadban. Talán túlságosan is meg akarlak menteni valamitől, amitől nem kell, mert már megmentetted magad. Talán nem is miattad csinálom, hanem rajtad keresztül saját magamért. Hogy lássam, van még remény a számomra, és ennél tökéletesebb dolog nem is kell nekem.
          - Én eddig is elhittem, hiszen mi sem bizonyítaná jobban, mint az, hogy itt vagyunk. Mind a ketten. Mil, én nem akarok más lenni. Talán változok majd, amíg a démonaimmal küzdök, de amíg ott leszel, és segítesz közben, amíg kitartasz, sohasem leszek egyedül, és sohasem fogok kételkedni benned, magamban, bennünk.
          Igen, ezt az utolsó szót muszáj volt hozzátennem. Mióta kimondtad, hogy szeretsz, ez az egyetlen dolog, amiben egy pillanatra se kételkedtem. Bennünk. Történjék akármi, dőljön a fejünkre a ház, jöjjön egy világokat romba döntő szervezet, mely ki akarja irtani a varázslókat, jöjjön bármilyen természeti katasztrófa, és jöhet néhány aranyvérű is, akik azt hiszik, hogy ők sokkal jobban megérdemelnek téged, mint én, még akkor sem fogok kételkedni bennünk.
          - Leszek. Leszek bátor, leszek hős, leszek az, akiről azt akarod, hogy legyek. Pont ezért leszek saját magam elsősorban. Nem kell többet bizonygatnod a szerelmed, nem kell többé félned, hogy rosszat teszel, vagy rosszat mondasz. Az én angyalom nem tud nagyon rosszat mondani vagy tenni.
          Csak magamban egészítem ki a gondolatot, mert mindenki tud rosszat tenni, és biztos vagyok abban is, hogy te sem leszel ez alól kivétel, de azt is tudom, hogy amíg meg tudunk bocsájtani egymásnak, addig nem lesz gond, és őszinte lehetek. Az életemet félig hazugságokra építettem. Hazudtam, mikor Greta szemébe néztem, és azt mondtam, nem bánt semmi. Hazudtam, mikor azt mondtam Timothynak, hogy utálom, és nem tartom az apámnak. Hazudtam, mikor nem mondtam el mindent Leonnak, pedig lehetőségem lett volna rá. És mégis, neked nem tudok hazudni.
          - A leginkább akkor leszek boldog, ha téged annak látlak. Ha látom a csillogást a szemedben, mint mikor belehuppantunk a levelek közé. Ha hallom a csilingelő nevetésed, mint mikor egy rossz vicc poénja helyett a gesztusaimon derülsz – mert tudom, hogy volt ilyen is -, és ha érzem a melegséget, amit a lényed minden egyes porcikája áraszt. Most is.
          Ledobom a törölközőmet, és bemászok melléd a kádba, letérdelek és magamhoz ölellek. Talán újra meg kéne nyitni a zuhanyt, az valamennyire melegen tartana minket. Nem, most nem vágyom más érintésre, csak a bőrödére az enyémen. Adok egy puszit a fejed búbjára, de nem mondok mást. Ezúttal szeretném, ha az érzelmeim beszélnének helyettem. Az igazán heveseket, mint amit irántad érzek, azokat úgysem tudom hazudni. Felállok, mert nem maradhatunk így itt, igyekszem úgy alád nyúlni, hogy kényelmesen az ölembe vehesselek, majd beviszlek a hálóba, és leteszlek az ágyra, a takarót pedig rád húzom.
          - Így azért kényelmesebb, mint benn a fürdőben, nem akarom, hogy megfázz. Garbót kérsz vagy inget?
          Természetes, hogy nem hagylak meztelenül, és az sem gond, ha egyelőre nem veszed vissza a ruhád, kicsit kiteregetem majd a fürdőbe, biztos vizes is lett valamennyire. Az alsó annyira nem kérdés, szoknyát ha akarnék se tudnék adni, bár, ha előkeresném valahonnan a szekrény legmélyéről a kiltsem, talán a szoknya részét tudná használni. Tényleg, mit szólnál, ha abban jelennék meg az esküvőnkön? Elvörösödöm, és végül inkább felállok. Ez még korai gondolat. Nagyon korai. Odamegyek a szekrényhez és dobálni kezdem kifelé belőle a ruhákat, amíg teljesen zavarban vagyok, és ennek megfelelően hablatyolok is csak.
          - Mit szólnál hozzá, ha most csak feküdnénk a földön, vagy kimennénk a teraszra, és néznénk a hóesést, és nem gondolnánk az esküvőkre, és a rokonságra, és csak egymással foglalkoznánk, de csak nyugiban, és megnézhetjük a patrónusomat is, és szerinted meddig fogom még zavaromban fötörni a szekrényem?
          Kiegyenesedek egy narancssárga pulóverrel a kezemben, ami most még nagyobb, mint én, és már évek óta nem volt rajtam. Azt hittem, hogy már régen nincs meg. Gyorsan a hátam mögé is rejtem. Elmosolyodom, majd ledobom az ágy szélére. Tényleg tiéd a választás lehetősége, azt hiszem, a kupac elég nagy ahhoz, hogy bármit választhass.

          Forró sivatagban szellőnek lenni pont olyan enyhülést adó megváltás, mint egy jeges tájon az öngyújtó forró lángja. Néha a legapróbb és legjelentéktelenebb dolognak lehet a legnagyobb jelentősége. Egészen a megismerésedig fogalmam se volt róla, hogy mire vágyok igazán, azt hittem, minden rendben van, és nekem nem is jár több mint amit eddig is megkaptam és megszereztem. Aztán tornádóként berobbantál, fenekestül felforgattál mindent, és most már nem tudom elképzelni az életem nélküled. Talán önző vagyok, mikor azt mondom, ne menj el, ne csinálj ostobaságot és legfőképp, ne legyél felelőtlen, mert nem lehetek mindig ott, hogy megmentselek és te megments engem.
          Hallom a kérdésed, hallom a lélegzeted, és arra gondolok, bármit megadnék azért, ha tudnám, mire gondolsz, de nem tudom. Pedig sokkal könnyebb lenne mind a kettőnknek, ha ismernénk egymás gondolatait. Olyan jó lenne, hiszen a félreértéseink és problémáink jó részét elkerülhetnénk ezzel.
          Egy biccentéssel jelzem, hogy már keresem is az inget. Próbálok olyat választani, amit el tudsz majd viselni mind az anyaga, mind a színe miatt. Végül egy zöld szatén ing mellett döntök, ami szinte teljesen újnak hat a kevés hordás miatt. Felakasztom a szekrény szélére, amíg magamnak keresek valamit, és amíg megpróbálom legyűrni a zavaromat is. Hazudni úgyse tudok neked, biztos vagyok benne, hogy már rég átláttál rajtam, a zavaromon és a pakolási mértékemből talán már arra is rájöttél, valami rejtőzhet a szavak mögött.
          Kérésednek megfelelően odamegyek melléd az ágyra, betakarlak és magamhoz vonlak. Hát eljött a pillanat, mikor vége az egész színjátéknak, ki kell teregetnem a szennyest. Talán jobb is így, már nem nyomná a teher a vállam még akkor sem, ha ezzel oda lenne a meglepetés. És igaz, hogy még a szükséges kellékeim sem szereztem be, de nem akarlak elveszíteni, soha többé olyan helyzetbe kerülni, mikor szenvedni látlak.
          - Hogy mi?
          Hirtelen csúszik ki a számon, annyira meglep a mondandód. Teljesen másra számítottam, ezért el is mosolyodom kicsit.
          - Mil, az apróbb félelmeim nem is annyira fontosak, mint az az egy, ami két hete gyötör. De most már, hogy itt vagy – adok egy puszit a fejed tetejére -, most már annak sincs jelentősége. Igyekszem… igyekszem a többivel is megbírkózni.
          Ahogy kell, az inget a szekrény ajtaján hagytam lógva, és most nem is nagyon van kedvem ahhoz, hogy odamenjek érte, de muszáj lesz. Van valami, amit mindenképpen szeretnék megtenni. És mégse tudok megmozdulni. Élvezem, ahogy a fürdés után puha bőröd az enyémhez ér. Ahogy a tusfürdő illata körbeleng minket. Lehunyom a szemem. Tudom, hogy nem maradhatunk így örökké, most mégis azt kívánom, ez a pillanat soha ne érjen véget.
          - Gyere, mondani szeretnék valamit.
          Hirtelen mégis felállok, felkapok egy nadrágot és átadom neked az inget. Jól kiegészítjük egymást ebben a helyzetben. Egyszer biztos eljön majd a pillanat, amikor rajtad lesz nadrág, rajtam pedig ing, de az nem most van. Elindulok a nappaliba, még meg kell találnom a legfontosabb kelléket a mostani produkciómhoz. Ha jöttél utánam, akkor még ott, ha nem akkor visszamegyek a hálóba, megfogom a kezed, és megcsókolom. Egy kis kerek műanyag játékgyűrű van nálam, ami már van annyira régi, hogy egy fuvallat is eltörje, de nem is maga a tárgy a lényeg ez alkalommal. Inkább az, amit képviselni fog, amíg egy igazira nem váltom.
          - Mil, ez egy ígéret! Ígérem, hogy ha eljön az ideje, akkor megkérem a kezed, ha mind a ketten elég biztosak leszünk már abban, hogy semmilyen érzelmi vagy fizikai akadálya nem lehet az együttlétünknek. Ha már nem állnak közénk a félelmeink, az iskola vagy bármi más, ami most még igen. Ez arra is ígéret, hogy tudd nem csak egy olyan emlék, ami a nyakamban lóg, hanem a valóság, a beteljesülés. Ígéret arra, hogy az út, amin most haladunk, majd az oltár előtt is el fog haladni velünk, hogy aztán a sírban válasszon csak el minket. Mert igenis szeretlek teljes szívemből, még akkor is, ha kiállhatatlan vagyok, makacs és gyerekes, és néha a legtöbb, amit tehetek, hogy hagylak sodródni a saját életed medrének folyásában.
 

          Bár szeretem a hirtelen döntéseket, és sokszor elő is fordul, hogy így döntök, mégis a megfontoltság jellemző rám inkább az igen komoly döntésekben, mint amilyen a lánykérés is lenne. És most mégis egyszer csak hozok nagyon felelőtlenül és hirtelen egy ilyen döntést. Még akkor is, ha biztos vagyok a döntésemben, és abban, hogy be fogom tartani az ígéretem.
          - Jöjjön akármi, úgyis megbirkózunk majd vele, mert ha a félelem vagy a sötétség összefognak ellenünk, akkor is legyőzzük. Legyőzöm. Az egész világot, ha kell.
          Ha tényleg összeházasodunk, akkor vajon meg tudjuk majd oldani azt, hogy ne menjen a külön töltött idő a kapcsolatunk rovására? Messze laknánk mindentől, szeretném, ha hozzám költöznél, és szeretném, ha a legjobb dolgokat kapnád meg. Szeretném, ha semmiből sem szenvednél hiányt. Tudom, hogy ártatlan vagy, de szeretném, ha amennyire lehet meg is tartanád ezt az ártatlanságod. Elmosolyodom, ahogy a kezedre húzom a gyűrűt, és meg is csókollak.
          - Érzem, és szembeszállok akárkivel, aki csak arra mer gondolni, hogy elvegyen tőlem. Ha kell, levágom a sárkány fejét is, aki őrzi a tornyod, és kimentelek onnan is.
          Szorosan magamhoz ölellek, amit a petárda robbanásának sűrűsége szakít csak félbe. Ideje lenne nekiállni az éjféli teendőknek, és talán… De kit érdekel, hogyan vagyunk öltözve, ha úgyse látja más rajtunk kívül? Végignézek az órán, tudom, hogy sokat fogok még harcolni, hogy az itt elhangzottakat valóban be is tudjam tartani. Bár szereted a gyerekes énemet, mégis úgy érzem, ideje felnőnöm végre. Legalább annyira, hogy megteremthessem magunknak annak az életnek az alapjait, amit elképzelünk.
          - Ha fel lehet készülni a látványra, akkor igen.
          A saját pálcámhoz lépek, és remegő kézzel fogom meg. Valami még mindig nem változott, de ez csak egy patrónus, kíváncsi vagyok a sajátomra. Hogy az enyém megváltozott-e. Lendítem a pálcám, de még egy füstfelhő se jön ki belőle. Biztos vagyok benne, hogy nem sérült meg, pedig meg volt rá az esély. Külsőre tényleg nem sérült meg, de mi van akkor, ha valami mégis megváltozott? Az erdő óta nem varázsoltam, talán csak rosszul mozdítottam a pálcámat. Lendítem megint, de még mindig semmi sem történik. Kicsit rémülten nézek a felém közeledő farkas alakban derengő jelenésre. Ez biztos nem én voltam, de akkor igaz, amit Kean mondott.
          Lerakom a pálcámat, mégis el kéne mennem Olivanderhez még az iskola kezdése előtt, hogy megnézessem. Pislogok csak párat az állatra, majd rád is. Ez nagyon eltér attól, amit korábban gondoltam.
          - Ez határozottan farkas… Ez… Igen…
          Most rajtam van a sor, hogy kicsit értetlenkedjek, de nem tart sokáig. Miért változhat meg valakinek a patrónusa? Ha csak arról lenne szó, ami az erdőben történt, nem is lennék meglepve, de itt másnak is lennie kell. Olyannak, amihez én nem értek. Mármint elméletem van, de gyakorlatban még nem találkoztam vele.
          - Mil… Mi történt… Úgy értem, a patrónus megváltozása csak nagyon ritka esetben következik be, és korábban már elmondtad a lehetséges okait.
          Talán félreértesz, mert eléggé sokkoló látni valamit, amiről korábban csak tankönyvekben olvastál, és ott van a saját varázslatomnak is a hiánya. Tudom, hogy megígértem, megnézzük az enyémet is, de hogyan mutathatnék meg valamit, ami jelen pillanatban lehetetlen? Kinn egyre sűrűbbek és hangosabbak a durrogtatások. Közelebb megyek hozzád, magamhoz ölellek.
          - Ez volt életem eddigi legszebb éve, ha mindent összevetek. Mindent megkaptam tőled, amire valaha vágytam, és már maga az is csoda, hogy itt vagy velem. Maradjon így, amíg lehet, örökké és még azon is túl. Boldog Új Évet!  – csókollak meg az első éjfélt kongató haranggal egy időben.
          Kell ennél szebb év befejezés és év kezdés? Számomra semmi esetre sem, szóval csak azt tudom kívánni, hogy ragadjunk egy kis időre ebben a pillanatban, mert utána hamar tova fog szállni az összes.
          - Mit szólnál hozzá, ha reggel hazavinnélek, addig pedig ágyban maradnánk, és egy kis lágy, andalító zene mellett elterveznénk, hogyan készítjük ki a családomat a hírrel, hogy együtt vagyunk. Jó program?  – Elveszek kicsit a tekintetedben.  – Nem mondom elégszer, mennyire magával ragadó szemeid vannak. Hogy mennyire imádom őket, mikor így elrabolnak, mint most is.

          Akárhogy is legyen a jövőben, a most az egyetlen biztos dolog. Az éjféllel egy új élet kezdődik számomra, amikor bármi megtörténhet. És tényleg bármi. Talán még az is, hogy idén végre megházasodom, és ezzel eleget teszek apám és a bátyám akaratának. Végre van olyan munkám, amit képesek elfogadni és tisztességesnek tartanak, lesz feleségem, és talán gyerekeim is a közeljövőben. De csak akkor, ha azt mondtad, mehet. Nem akarok elvenni tőled semmit. A fiatalságod, a szabadságod és bármit, amire később azt mondanád, megbántad, hogy akkor nem tetted meg.
          A tűzijáték igazán szépre sikerült idén, mintha ők is tudnák, érdemes az életet ünnepelni. Jól esik kicsit a semmiről beszélgetni. Kicsit csak úgy lenni a levegőben és léggömbként sodródni ott. A téma nem igazán fontos, inkább csak az, hogy magamhoz öleljelek, érezzem a közelséged, és azt kívánjam, bár soha ne múlna el ez a pillanat.
          De a pillanat elmúlik, mikor másnap reggel felébredek. Na nem nagyon, csak addig, amíg tudatosul bennem, hogy az új év, sok újdonságot tartogat számomra, és közel sem olyan feszült, mint a korábbi évben. Hogy még mindig velem vagy, és egyáltalán nem volt álom az éjszaka történtek. Még alszol, ezért óvatosan mászok ki alólad, és két kávésbögrével a kezemben térek vissza. Régen aludtam ennyire nyugodtan, ez mind a te érdemed.
          - Jó reggelt! – köszöntelek. – Lassan ideje lenne hazavigyelek. Azt hiszem a motorozás az éjszaka lehullott hó miatt esélytelen, pedig szerettelek volna úgy vinni.
          Egyszer már száguldoztál velem, és akkor nagyon tetszett. Szeretném majd még egyszer megismertetni veled azt az érzést. Teljesen más, mikor egyedül ülsz azon a nagy gépen, mint mikor ketten. És az már eléggé a nyár végén volt, tavasszal teljesen más a táj, sokkal szebb, de ez persze attól függ, hogy kinek, mi a szép.

           Még a bögrével a kezemben lépek be a kandallóba, de a másik oldalon azonnal le is huppanunk a kanapéra, mintha ezer éves fáradtságot akarnánk kipihenni. A pálcám szándékosan hagyom otthon, most úgyse tudnám használni, és bár magamra kaptam egy rövidnadrágot és egy tisztességes pólót, azért nem mondanám, hogy illően vagyok öltözködve ahhoz, ha esetleg a szüleid váratlanul mégis megjelennének. És hogy mennyire igazam van, ezzel a félelemmel kapcsolatban az akkor derül ki, mikor megjelenik a féltestvéred.
          Csak egy párnát tudok hirtelen magam elé kapni, amíg Ms. Chaisty után rohansz. Azt hiszem, nem most kellene megbeszélni vele ezt a jelenetet. Utánad kapok.
          - Azt hiszem, jobb, ha most elmegyek. Igaz, hogy a lényegen már nem tud változtatni, de akkor sem lenne jó, ha továbbra is együtt látna minket. Ms. Chaistynek mégis csak a tanára vagyok, és így már egyel többen tudnak a kapcsolatunkról, mint amennyinek tudnia kéne.
          Mert gondolom, Leon elől úgyse lehet majd eltitkolni, így vele számolnom már csak úgy kell, mint aki mindent tud. Megfogom a bögrémet, és a kandalló felé sétálok.
          - Vigyázz magadra, Mil! Az iskolában találkozunk pár nap múlva.
          Azért lopok még egy csókot indulás előtt. Ezt a helyzetet még alaposan át kell gondolnom, de az biztos, hogy lesz miről elbeszélgetnem Elsával, és Aubreyval is. Nem húzhatom egyiket sem. Na, jó. Az elsőt talán kicsit tovább, mint a másodikat.