Roxfort RPG

          Csupán két nap telt el az elválásunk után, mikor Elliot rátalált a megfelelő helyre. Gyorsabban, mint gondoltam korábban, de ha fontos az a kard, akkor mindent megtesz az ember érte. Így felvettem a szállodával a kapcsolatot, és sikerült egy szobát foglalnom, ami nagyon necces volt, és csak azon múlott, hogy előbb megkapták tőlem a pénzt, mint a másik párostól, akik ugyanezt akarták. Nem csoda, szilveszter éjjelén általában már minden hely foglalt.
          Sóhajtok egyet, még sok munkám van vissza, de Elliot bármikor megérkezhet. A kiadó viszont csak úgy volt hajlandó előlegezni nekem a fizetésemből, ha megcsinálok még éjfél előtt néhány rajzot. De még így is rengeteg van vissza. Azt hiszem az estém egy része még ezzel fog eltelni, a lényeg, hogy időben foglaljuk el a helyünket. Az utat is kitaláltam, de ahhoz tényleg hamar ide kéne érnie társamnak. A levélben minden utasítást megkapott, hogy mikor érkezzen, hogy öltözzön (elegánsan), és mit hozzon magával.
          Végül hallok nem tudom mennyi idővel később egy pukkanást, ami a kandallóban lévő közlekedőt hivatott bejelenteni. Felállok és odasietek elé, de közben látom magam egy tükörben. Az arcom szenes és festékes, a ruhám sem úszta meg éppen tisztán. Coco szerencsére máshol van, Felix pedig a hálóban pihen, de most hallom kicsi tappancsait közeledni.
          - Elliot! Ha nem haragszol, akkor nem ölellek meg. Elmegyek átöltözni, azonnal jövök. Addig foglald le, kérlek Felixet.
          Sokkal jobban vagyok, mint mikor néhány napja elváltunk, és ez gondolom meg is látszik rajtam. De nem csak én, hanem ő is. Teljesen más színben tündököl. Alaposan megmosom az arcom, és bedobom a szennyesbe a ruhámat. Közel egy óra kell ahhoz, hogy összeszedjem magam, és a holmimat a műteremből, közben Felix majdnem folyamatosan morog valamit Ellioton.
          - Felix, hagyd abba. Felix!  – lépek a konyhába törölközőben, vizes hajjal. – Mi van nálad? Valami étel?
          Egy bogarat látok elrohanni felőled, mire Felix utána veti magát. Megállítom a kutyámat, egy varázslattal pedig kijjebb helyezem a bogarat. A végén még szétszedi nekem a házat, amíg üldözi, és most két napig nem leszek itthon, nem akarnék rumlira hazajönni.
          - Most már tényleg csak egy perc.
          Felkapom a ruhámat, megszárítom a hajam, majd újra odaállok Elliot elé, már a csomagjaimmal a kezemben. Megszerveztem az egészet, az utat, a szállást, a mindent, tényleg, a kiadóban egy-két kollégám nagy segítségemre volt, aki a környéken lakik. És persze elsőkézből akarta hallani a sztorit, ezért kénytelen leszek majd mesélni is neki róla. Nem mindenről, de sok mindenről.
          - Mondom a címet, én megyek utánad egy perc múlva.
          Átadom a papírra felírt címet, és a hopporral már távozik is társam. Még teszek Felix tálkájába ételt, egy napra pont elég lesz, vizet is, majd Elliot után is megyek. A másik oldalon megölelem kollégámat, akinek rendszeresen szoktam illusztrálni a könyveit. Megköszönöm neki a segítséget, majd a háztól nem messze leintek egy taxit.
          - Utaztál már taxival?
          Társam értetlen arckifejezését nézve, nem. Beszállítom a hátsó ülésre, beülök mellé, majd megmondom a hotel címét. Szerencsére minden elő van készítve, így nem is lesz gond ott sem. Mikor megérkezünk, kifizetem a taxit. Nem lesz ez így jó, Elliotnak kéne intézkednie az üggyel kapcsolatban. Bemegyünk a recepcióhoz, ahol nagy a tömeg. Majd fél órát állunk sorba, mire sorra kerülünk. Egy valamit elfelejtettem neki mondani, ezért megfogom a kezét, és a fülébe súgok.
          - A nászutas lakosztály a miénk, és Mr. és Mrs. O’Mara néven van foglalva a szoba.
          A recepciósra mosolyodom, majd mikor látom, hogy Elliot nagyon lefagyott a gondolattól, akkor én szólalok meg.
          - Jó napot, Mr. és Mrs. O’Mara néven van foglalva szobánk. Tudja, most házasodtunk össze, tegnapelőtt volt a szertartás, és te is nagyon örültél, igaz, édesem? – Adok egy puszit az arcára, majd átnyújtom az irataimat. – Drágám, a személyidet, kérlek.
          Kicsit kezd kínos lenni a dolog, de azért szerencsésen hamar lezárjuk a papírmunkát, megkapjuk a mágneskártyát, majd egy londiner felviszi a szobába a csomagunkat, mi pedig utána. Miután becsukódik utána az ajtó, mosolyogva nézek Elliotra.
          - Még nem voltál se taxiban, se szállodában? Akkor jónak ígérkezik ez a hétvége. Ülj le és pihend ki az utazás fáradalmait, drágám – mosolyodom el, majd lehuppanok a kanapéra.

          Nem gondoltam volna, hogy Elliot ennyire nincs hozzászokva a mugli dolgokhoz. Azt gondoltam, kalandorként a lehető legtöbb időt tölti közöttük, és ha nem is tud róluk mindent, de eleget. Bevallom a szállással kapcsolatban még nekem is voltak kérdéseim, de azért arra mégsem gondoltam, ami társam oldalán fogad. Azt hittem ő lesz majd a kezdeményező, hiszen egy férfi mégis csak férfi, még akkor is, ha álca az a kapcsolat, ami közöttünk van. A kanapéról nézem a jelenetet, hogyan próbálja összeszedni magát. Még a szemeim is forgatni kezdem, mikor behúzza a függönyt. Mikor leül mellém, fogom a pálcámat és elhúzom az összest, ezzel gyakorlatilag feleslegessé téve a tettét.
          - Drágám! – kezdem a játék kedvéért, de túlságosan is jól szórakozok rajta, ezért elnevetem magam. – Elliot, figyelj! Abban sem voltam biztos, hogy vannak papírjaid, nemhogy hamisak. Mégis milyen nevet kellett volna akkor megadnom? Oké, mondjuk lehetett volna az enyémet, de szerinted, szigorúan rád nézve, mit gondoltak volna az emberek, hogy a feleséged családnevét viseled?
          Egyébként nem gondolnám, hogy ha jól végezzük a munkánkat, akkor ebben a nagy tömegben rájönnének arra, hogy ki is vitte el azt az értékes tárgyat, amit keresünk. Ha pedig csak egy újabb nyomot kapunk, akkor meg teljesen mindegy, hogy kinek a neve lett megadva. Azért örülök neki, hogy én még józan tudok maradni ebben a rohanó mugli világban.
          - Ez egy mugli szálloda, itt nincs lángnyelv whiskey – dobok felé egy párnát. – Amúgy pedig nem hiszem, hogy bárki is követett volna. Ahhoz már nálad rá kellett volna tapadnia az illetőnek, túlélni két kandallós utazást a megfelelő cím nélkül, a taxizást, és Felix átlát az animágián. Tehát legkésőbb ott kibukott volna. Azért is szeretem annyira az én kincsemet.
          Kicsit elkalandozok. Ugyan írtam egy üzenetet anyunak, hogy majd ugorjon be érte, de nem tudom végül tényleg sikerül-e elhoznia. Ha pedig nem, akkor bőven lesz miért kárpótolnom. A tűzijátékot nem nagyon szereti, ahogy a többi társa sem. Gyanakodva nézek rád, nem értem miért vagy ennyire paranoiás. Ha félsz attól, hogy lebukunk egy tömött szállodánál jobb alkalom nem is kell. Persze, ott van akkor is az esély, hogy valaki meglát, amint épp matatunk, de attól még nem lesz jobb, hogy kevesebben vannak.
          - Elliot, figyelj! Ha ettől félsz, akkor inkább menj haza.  – Ha már kifizettem a szobát, és lesz egy álarcos bál is az este, akkor nem fogom hagyni, hogy elvesszen a pénzem.  – Az ember sohasem lehet eléggé biztonságban. Most inkább arra figyelj elsősorban, hogy meglegyen a kincs. Meg arra, hogy ne varázsolj ennyi mugli előtt, rendben?
           A bál pont jó lenne arra, hogy megejtsük majd a cserét, főleg ha sikerülne olyannak beöltözni, ami már foglalt. Az egyforma ruhák miatt meg lehetne téveszteni az embereket még jobban.
          - Van ötleted azzal kapcsolatban, hol kéne kezdenünk? Sikerült azóta valamit kideríteni?
          A kard elég tág fogalomnak tűnt ebben a kastélyban, szinte minden emeleten van legalább négy pár ilyen dísz, amiben kardok vannak. Szóval tényleg nem lesz könnyű, de nem mehetünk oda az összeshez és nézhetjük meg, hogy az-e az, amit keresünk. Viszont Elliot kincskereső ösztöne most jól jöhet. Odamegyek a bőröndömhöz, és kiveszem belőle a vázlatfüzetemet. Ha a rajzokkal magukkal nem is leszek majd kész, legalább a vázlatot jó lenne felskiccelni. Akkor legalább meg tudnánk beszélni a kollégámmal, hogy mire gondol pontosan.
          - Nekem még be kell fejeznem a munkámat, egy óra az egész, de előtte volna kedved bekapni valamit?
          Annyit dolgoztam ma, hogy elfelejtettem enni. Még szerencse, hogy nem hallja, ahogy korog a gyomrom. Hmm… igazából nem is tudom nyitva van-e az étterem, de a szobaszerviz csak tud majd valamivel szolgálni. Odalépek a telefonhoz, és a recepción keresztül rendelek némi harapnivalót.
          - Hamarosan meg is érkezik. Addig nem akarod valamivel lekötni magad? Mondjuk a térkép, a nyom vagy bármi más tanulmányozásával?

          Hallottam már, hogy a paranoiának különböző fokozatai vannak, és sejtettem is, hogy Elliotnak van egy nagyon kicsi legalább, hiszen kalandorként ez elősegíti az óvatossághoz. Esetleg a túlzott óvatossághoz. Mármint azt hiszem, tényleg ez már a túlzott kategóriába tartozik. Mugli környéken vagyunk, muglik között, és hacsak nem hoppanálnak be egyenesen ide a szobába, akkor biztonságban vagyunk. Viszont nagyon aranyos, ahogy dacolni próbál velem, miközben tudom, hogy belátja majd, igazam van.
          Nem gondoltam volna viszont, hogy ilyen hamar sikerül majd lyukat beszélnem a hasába. Elvégre valahol igaza van, nem vagyunk nászutasok, és nem éppen nyaralni jöttünk ide. De ha minden részletébe beavatom a tervemnek már azelőtt megvétózta volna, mielőtt még bármit is komolyabban elmesélek róla. De biztos vagyok benne, hogy még ma zavarba fogom hozni, és nem azzal, ahogy lehajolok a bőröndömhöz a rövid szoknyámba.
          - Tényleg rajta volt a képen. Nekem csak egy sima kardnak tűnt, pont olyannak mint bármelyik másik – egyenesedek ki.
          Ledobom a kabátom az egyik fotel háttámlájára, majd kényelmesen elhelyezkedem a fotelban.
          - És akkor most maradj úgy, amíg lerajzollak – mosolyodom el.
          Kíváncsi vagyok rá, hogy mennyire figyelt. Tény, hogy ő adja az illusztrációhoz az ötletet, de nem őt foglya ábrázolni. Ahogy mondtam, még be kell fejeznem ezt a munkát, de egyébként teljesen szabad vagyok. Felnézek a kopogtatás hangjára, elmosolyodom, és remélem, hogy párom ezúttal nem felejti el a borravalót.
          - Édesem, bőven adj majd az úrnak egy kis mellékest, amiért ilyen szépen megterített.
          Látom rajta, hogy őt inkább csak feszélyezi a helyzet, jobb lesz, ha ezentúl tényleg inkább az óvatosságra helyezem a fő hangsúlyt. Felállok, és bár magammal viszem a rajzot, leteszem az asztalra.
          - Kényelmet akartál, luxust, amihez ez is társul. De megvárhattuk volna az estét is, mikor a többiek vacsoráznak majd.
          Töltök én is egy kis bort, majd kortyolgatni kezdem, miközben csipegetek a tízóraiból. Nem hiszem el, hogy tényleg ennyire paranoiás lenne, de remélem, lassan kinövi majd mellettem, mert én nem tudok úgy élni, hogy mindig a hátam mögé kell nézni.
          - Az éjszakáról jut eszembe. Álarcos bál lesz a szilveszter alkalmából, reméltem jó alkalom lesz majd arra, hogy kicsit kiengedjük a gőzt a két nappal ezelőtt történtek miatt.
          Hát, ez egy olyan dolog volt, amiről én se tudtam előre, csak már mikor kiszálltunk a taxiból. Átsiklott a szemem a hirdetésen, és annyira megörültem, hogy megkapjuk a szobát, hogy ha mondták is a telefonban, akkor sem emlékszem rá.
          - Ja, igen. Ha jól tudom, ezek a kard díszek a medencénél is van, remélem hoztál fürdőbugyit.
          Elmosolyodom, mert erre viszont készültem. A báli ruhával még gondom lesz, de ezt nem tart majd sokáig felvenni. Gyorsan bekapok még egy falatot, aztán belebegtetem a hálóba a bőröndöm, és magamra zárom az ajtót. A vázlatfüzetem szándékosan hagyom kinn, hogy ha akarja, akkor nyugodtan nézze meg, ezek még úgysem a végleges változatok. Gyorsan átöltözöm, majd kilépek az ajtón egy papucsban és strandkendőben.
          - Kész vagyok, mehetünk. És mielőtt mondanád, nem akarom erre elpocsékolni az időt, de szeretnék mindent kihasználni, amit lehet. Mellesleg frakkban nem lenne jó, ha belibbennél a medencéhez.
          Remélem nem sokkoltam le nagyon a frakkal, de ebből is gondolhatja, hogy komolyabb az összejövetel, mint egy kis parti, amit a szomszéd néni rendez. És ha ez még nem volt elég sokkoló, akkor most az leszek. Nekitámaszkodok az ajtónak, egyik lábam a másik elé teszem, majd csábítóan elmosolyodom.
          - Lefekszel velem a buli után?
          Tudom, hogy nem fogom kibírni nevetés nélkül, és igazam is van, de közben rájövök még valamire. Nem játszhatok így tovább, Elliot nem csak azért bámul rám annyira, mert szépnek talál, hanem mert… belém szeretett? Most rajtam van a sor, hogy zavarban legyek. Összehúzom magamon a köpenyem, és elindulok az ajtó felé.
          - Sa… Sajnálom, csak arra gondoltam, ha már meg lesz a kard, akkor aludhatnánk együtt az ágyban. Nem akarom, hogy a kanapén kuporogj.  – Becsukom magam után az ajtót, majd ki is nyitom, mert eszembe jut valami.  – Ha nem jössz utánam, akkor ne kóborolj messze, mert csak az a kulcs van, ami az ajtóban is.

          Mindig van valami, ami rádöbbent arra, hogy az emberek különböznek. Mindig van valami, ami miatt rádöbbenek, hogy én is másként bánok az emberekkel. És legfőképp, az emberek is másként bánnak velem. Eddig azt hittem, büntetlenül játszhatok a férfiakkal, hiszen ők is ezt tették velem, és ez jó volt. Élveztem, és szinte már tökélyre fejlesztettem a képességeimet ezzel kapcsolatban. De aztán rájöttem, hogy ez csak egy álca, mert valójában az a kis nyuszi vagyok, aki sírva alszik el esténként, mikor eszébe jut az édesapja, és aki valójában nem vágyik másra csak egy ölelésre, és arra, hogy a benne tátongó űrt valaki segítsen betömni. Ő az egyetlen, aki előbb látta a gyengébbik énem, mint az erősebbiket, és pont ezért van most bűntudatom, mert úgy játszottam vele, mint bárki mással.
          Igazából nem is nagyon érdekel, hogy bejön-e a fürdőbe vagy sem. Sőt, talán jobb lenne, ha most nem is lenne a közelemben, de úgy nehéz ezt mondani, hogy itt áll mellettem. Nem is, gyakorlatilag húz maga után, mert még mindig nem tértem magamhoz a néhány pillanattal korábban történtek után, és furcsa lenne a folyosón állni a bikinimben és bámulni a semmibe. Láttam a szemén, hogy nagyon megbántottam, hogy valamit már korábban észre kellett volna vennem, és a kanapé választása az ágy helyett csak még jobban megerősítette bennem, a gyanút.
          Zavaromban fordultam vissza az ajtóban, de mire eltávolodhattam volna onnan, addigra csukódott is mögöttem, elkapta a karom, majd ott helyben meg akart csókolni. A szívem hevesebben kezdett dobogni, már hunytam le a szemem mindenre felkészülve, mikor a folyosó egy másik pontján nyílt és záródott egy ajtó. Ez megmentett ugyan, de csak átmenetileg. Nagyot nyeltem, mikor másodszor is elkapott, de ekkor már tudtam mit akarok, és azt nem így, és nem itt. És mégis képes voltam kétszer is bedőlni neki.
          A hotel medencéje nincs messze a szobánktól, mintha mindent a nászutasok kényelméért találtak volna ki. Milyen furcsa ez a szó is, hogy nászutasok. A helyiség egy régi, talán római kori fürdőre hasonlít, ami tökéletesen passzol a kastélyhoz. Biztos nem kevés pénzt költöttek erre a helyre. Ledobom a törölközőmet, és ahogy megfordulok látom csak meg, hogy mennyi kard van díszítésként a falakon. Lopva nézek Elliotra.
          - Biztos megérzed majd a kincset? Hogy akarod átnézni az összes faldíszt? Főleg, ha nem is a kard, hanem megint csak egy térkép van benne?
          Kicsit akadozik ugyan a hangom, de remélem sikerül nem elárulni mekkora bajban vagyok a közelében. Megfogom a kezét, és a medencéhez vezetem. Miután lemosom magamról az út porát, leülök a szélére.
          - Gyere, ülj le ide mellém. Szeretnélek megkérni valamire.  – Kicsit elvörösödöm, érzem, ahogy ég a fülem. – Megmasszíroznád a vállam? Tudod, ha napokig csak a rajzoknak és a festésnek élek, akkor egy idő után beállnak, és nem lenne jó, ha nem tudnám felemelni a karjaim, igaz?
           Nem tagadom, hogy több oka is van annak, hogy arra kértem, masszírozzon meg, de valóban közöttük van, hogy fájnak a vállaim. Felkötöm a hajam, majd óvatosan belemerülök a vízbe, és odaállok háttal neki, közel a széléhez, hogy kényelmesen elérjen. Persze, nem történik semmi, ha mégse teszi meg, de azért remélem, gondol az álcánkra. Hirtelen eszembe jut a medál a nyakamban lógó láncon.
          - Ezt mutattam már neked?  - Leveszem a nyakamból, és a kezébe adom.  – Nagyon szeretem, alig használom, mert nagyon fontos a számomra. Az édesapámtól kaptam.
          Csillogó szemekkel nézek a rá, aztán eltávolodom a medence szélétől, és átúszom a másik oldalra. Nagyon kellemes a víz, bánhatja, hogy kihagyja, de nem vagyok biztos benne, hogy tud úszni, úgy pedig nem akarom erőltetni. Visszamegyek, és elkérem a láncomat, most nem akarok megválni tőle, tudom, hogy apu vigyázni fog ránk, és nem engedi majd, hogy bajunk legyen.

          Remélem, hogy senki nem kezd majd el azon gondolkodni a hotelban lévők közül, hogy tényleg házasok vagyunk-e vagy sem, mert most könnyen lebuknánk, hogy nem. Érdekes, milyen különleges képessége van, nem gondoltam volna soha, hogy ilyen is létezik, és hasznosan is fel lehet használni. Tényleg, mi lenne, ha nem tolvajlásra használná, hanem valami másra? Valami jóra, hiszen… de mire is gondolok, ha jóra akarná felhasználni a képességét, akkor nem kalandorként élne. Vagy ki tudja, talán neki ezt jelenti boldognak lenni.
          Egy kicsit figyelem, amíg a köntösében leül a medence szélére. Biztos lehet benne, hogy vizes lesz, de ha neki így jó, akkor ki vagyok én, hogy beleszóljak? Elmosolyodom, főleg mikor megérzem remegő kezét a vállamhoz érni. De érintése megnyugtat, és újra visszarepít a házba, mikor a karjaiban, biztonságban éreztem magam. Akkor és aztán is azt hittem, hogy csak azért, mert féltem, és jó volt hozzábújni valakihez. Az érzelmeim kuszák voltak, ezért azt hittem, hogy csak azért vonzódok annyira hozzá, de most rá kell jönnöm, teljesen más áll a háttérben. Már csak azt nem értem, hogy történhetett meg ennyire gyorsan.
          - Köszönöm, nagyon jól esett. Nagyszerűek a kezeid, jobbra is használhatnád őket, mint most – mondom, miután visszatérek az úszásból, és a lánc is visszakerül a nyakamba. – Tudod, néha azt kívánom, hogy bárcsak ne ismertem volna.
          Ránézek az ékszerre, és rájövök, hogy ez mennyire különbözik attól, amit Elliot akarhat, és hogy ez mennyire furán hangozhatott, ezért mindjárt meg is magyarázom.
          - Tudod, szerintem sokkal rosszabb az, hogy van egy férfi, az apád, akivel leéled az életed, és aztán egyik napról a másikra nincs többé. Nekem… Én nem tudtam megbirkózni az elvesztésével, ezért a mai napig szakemberhez járok.
          Nem csodálom, ha ezek után szabadulni akar tőlem. Tekintetemmel követem még egy darabig, aztán lebukok a víz alá, és úszni kezdek. Tudom, hogy szeret, vagy legalább tetszem neki, ezért abba kell hagynom a játszadozást. Most visszagondolva talán az a puszi, amit a legutóbb búcsúzáskor kapott nagyon rossz ötlet volt. De mit tehetnék most? Mit tehetnék magammal, és mit tehetnék vele? Feljövök a felszínre, már egy férfi áll mellettem, és nyúl felém. Gyorsan távolodom pár lépést.
          - Miben segíthetek?
          - Elnézést csak azt hittem, hogy bajban van. De ahogy látom jól van. Azért ha szüksége lenne segítségre, akkor…
          - Nincs, köszönöm.
          Gyorsan zárom le a beszélgetést. Nincs szükségem segítségre, legalábbis nem olyan formában, mint amire gondol. Körbenézek a helyiségben, lassan kezd megtelni. Gondolom még a vacsora és az éjszakai bál előtt mindenki szeretne egyet lazítani. Úszok még néhány kört, áztatom még egy kicsit magam a medence szélénél, közben végiggondolom, hogy mit hozhat még ez az éjszaka, aztán elhagyom a vizet. Egy kicsit megtörlöm magam a törölközővel, aztán magamra kapom a ruhámat, leengedem a vizes hajam, és Elliot keresésére indulok. Jó lett volna, ha elhozom magammal a pálcámat, és akkor hamar megszárítom a hajam varázslat segítségével, de így marad a didergés. Nincs hideg a folyosókon barangolva, de nincs az a nagyon kellemes meleg sem. Végül már kicsit átfázva találok rá az álférjemre a szobánktól nem messze.
          - Elliot, a kulcsot, gyorsan!
          Tiszta libabőr vagyok, ha akarnám, se tudnám elrejteni előle, hogy fázom, és a víz elszívta kicsit az energiámat is, biztos le kell dőlnöm majd egy picikét, de úgy kimaradok a kincskeresés java részéből. Ahogy belépünk a szobánkba, a hálóba megyek, és magamhoz veszem a pálcámat, majd egy másik törölközőt, és a tusfürdőmet. Nem szeretem a szállodai semmitmondó illatokat.
          - Nem gond, ha elfoglalom a fürdőt? – indulok meg a helyiség felé. – Találtál valamit, vagy megzavartalak?
          Útközben megállnék mellette és megölelném, de ezt most nem lehet. Nem akarom jobban megbántani, mint eddig is. A kapcsolatunk mibenlétének fejtegetése nem most fog bekövetkezni. Hallom, ahogy jön utánam, és akkor látom meg a holmiját. Nem nézelődök, csak lerakom a törölközőm és a tusfürdőt, amíg végez. Mikor kimegy, belépek a zuhanyfülkébe. Hagyom, hogy kimosson belőlem mindent, ami fölösleges, így már tisztán látom magam előtt, hogy mit kell tennem.
          - Elliot! – lépek ki a fürdőből végül, szorosan összekötött köntösben, a fejemen egy törölköző, de nem látom sehol.
          Átsasszézok a szobán, majd magamra kapok valamit, mielőtt elkezdenék készülődni az esti bálra. Remélem nem lesz majd annyira vészes, mint amilyen egy ilyen esemény szokott lenni. A kiállítás után ráadásul semmin sem lepődnék meg.

          Mindig is hülyeségnek tartottam, hogy strand és bármilyen medencével vagy fürdőkáddal kapcsolatos tevékenység után még egyszer lezuhanyozzon az ember, de most be kell ismernem, mégse akkora hülyeség. A forró víz hamar felmelegít, és egyéb jótékony hatásának köszönhetően – aminek egyébként örülnék, most mégse tudok – el is pilledek kicsit. Nem lesz ez így jó, mert Elliotnak még el kell mesélnie, mit talált, és azt is, hogyan akarja megszerezni majd a kardot. Mikor látom, hogy nincs senki a szobában, akkor elmosolyodom. Talán már ezen ügyködik valahol, de nagyon nem örülnék neki, ha kihagyna belőle.
          Kutakodok kicsit a bőröndömben, amíg egy alkalmas ruhát nem találok, amit az esti partiig nyugodtan fel tudok venni. A bugyim már rajtam van, de a melltartómmal bajlódok éppen, mikor hallom kintről az ajtó csukódását. Remek, kész kéne már lennem, de csak nem jön be, a csukott ajtón. Szemben állok vele, mintha a halálos ítéletemre készülnék, és azt nem tudnám másként elképzelni csak úgy, ha szembenézek vele. És az ítélet meg is érkezik, mikor Elliot kinyitja az ajtót. Hirtelen elengedem a melltartóm pántját, a kezemmel takarva magam, és leguggolok, hogy minél kevesebbet lásson belőlem. Leesik a fejemről a törölköző is. Szorosan zárom össze a szemem, ezért nem is látom, hogy mit csinál. Csak a hangját hallom.
          - Rendben, mindjárt megyek.  – Felállok, majd újra megfogom a pántot, de ezúttal is csak bajlódok vele.  – Elliot, segíts nekem bekapcsolni a melltartóm.
          Általában sikerülni szokott, vagy varázslatot használok, de most nem érzem szükségét. Félek ugyan, hogy ezzel megint egy olyan helyzetbe sodrom, amibe nem kéne, és ezért aggódva is nézek a közeledő felé. Ha ideges is, nem adja jelét, hamar megoldódik, innentől kezdve pedig igazából nincs mit takargatnom előle, hiszen az előbb látott bikiniben; a kettő pedig ugyanannyit takar.
          - Mi is az, amit hoztál?
          Kicsit ellépek, és felveszem a hosszú pulóveremet, ami alá csak egy nagyon rövid nadrágot veszek fel. A cipővel most nem bajlódom, rövidesen úgyis át kell húznom. Érdeklődve állok Elliot előtt, hogy mi is lehet az a fontos dolog, amiért rám törte az ajtót. Nem is tudnám, mennyire meglep a kis dobozka, amit a kezembe ad. Tudom, hogy valami van, amit talán szerelem is lehet, de hogy máris megkérné a kezem… Én erre még nem vagyok felkészülve. Fel lehet egyáltalán készülni rá? Lassan nyitom ki a dobozt, és nagyon megkönnyebbülök, mikor meglátom a fülbevalót. Annyira, hogy még nevetni is kezdek örömömben, aztán leülök az ágy szélére a bőröndöm mellé.
          - Nos, ez… Ez igazán csodálatos. Kérdezhetek valamit? – felnézek rá, és nem titkoltan kezdem fürkészni az arcát. Rá akarok jönni, ha hazudik. – Honnan van?
           Nem gondolom, hogy lopta volna, de nem hiszem, hogy nagyon sok pénze lehetne, nem tudom mennyire jól jövedelmező a kalandor életmód, de a hasából és a bordáiból ítélve, amit olyan nagyon igyekszik eltitkolni előlem, nem valami jól. És honnan tudja, hogy milyen színű lesz a ruhám? Én is csak azért tudom, mert ez már egy korábbi alkalommal volt rajtam, és igaz, hogy akkor megfogadtam, soha többé nem veszem fel, de most mégis jó hasznát veszem majd.
          - Ne haragudj, nem akarlak megbántani, csak… csak alig ismerjük egymást, ez túl drága és túl nagy ajándék nekem. Nem tudom, hogyan kéne viszonoznom.
          Megfogom a kezét, és kivezetem a hálóból. Igazából ekkor veszem csak észre, hogy ott van nála az éjszakára szánt ruhája. Elengedem, hogy le tudja tenni, én is lerakom az éjjeli szekrényre a fülbevalót, majd kimegyek és leülök a kanapéra, és lapozgatni kezdek egy magazint. Egyáltalán nem köt le, pont ezért nem szalasztom el a pillanatot, mikor leül mellém. Ledobom a magazint, átülök Elliot oldalára, és a mellkasára teszem a fejem. Hallani szeretném kicsit a szívének dobogását, pont, mint a házban, és érezni az ölelését.
          - Ne mozdulj, rendben? Csak egy kicsit érezni szeretném az ölelésed nyújtotta biztonságot. Kérlek, ne küldj el.
          Kicsit jobban elhelyezkedem, hogy neki is kényelmes legyen, és én se koppanjak majd a földön, ha esetleg elbóbiskolnék. Egyik kezemet a mellkasára teszem, fülemet pont a szíve fölé, majd sóhajtok egyet.

          Az egész olyan hirtelen történt, és annyira furcsa volt, mégis olyan jó, hogy visszakívánom a pillanatot. Nem gondoltam, hogy a poénból kivett nászutas lakosztály még találó is lesz valamennyire. Hallom a szívének dobogását, hallom a szavait is, és tudom, hogy valami rosszat tettem. Nem kellett volna, pedig ezúttal tényleg nem vezérelt semmiféle játék, csak az őszinte és tiszta szeretet és vágy, hogy a karjaiban lehessek. Amennyire tudom, ingatom a fejem, ez már nem játék. Némán hallgatlak, nem akarok megszólalni, nem lenne hozzá elég erőm. Azért felemelem a fejem, hogy a szemébe nézhessek, de abban a pillanatban valami olyasmi történik, amire gondolni se mertem. Elveszek a tekintetében, a külvilág megszűnik létezni, már csak ő van és én.
          Áthelyezem a súlypontom, hogy könnyebben átérjen, és jobban hozzá is férjek az édes ajkaihoz. Még mindig nedves kicsit a hajam, ami a nyakamra tapad, és átnedvesíti a ruhámat is. Nem játszok tovább egyértelműen visszacsókolok. Az ajkai után kapok, mikor érzem, hogy elenged, beletúrok a hajába és fejemet hátradöntve hagyom szabadon a nyakam. És mintha kipukkasztottak volna egy lufit, olyan hirtelen ér véget ez az egész. Kérdőn nézek rá, és látom is, hogy valami nem stimmel. Aztán a kérdő tekintetem azonnal átalakul, tágra nyílnak, mintha nem akarnám elhinni, amit hallok. Eltávolodom, visszaülök a kanapé másik felére, felhúzom a térdeim és átkarolom őket.
          - Hülye! Ostoba!
          Felpattanok, az asztalhoz megyek, ahol a vázlatfüzetem hagytam. Végigsimítok az arcon, ami őt akarja ábrázolni, természetesen eltorzítva, más vonásokat kihangsúlyozva, mert azért nem lenne jó, ha felismerhető lenne. Akkor hol marad a mese, és a legenda?
          - Én játszottam veled. Nekem kéne bocsánatot kérni.  – Megfordulok, de nem nézek a szemedbe.  – Ha tényleg úgy érzed, hogy jobb lenne a bálig nem találkozni, akkor legyen úgy. Elmegyek sétálni egy kicsit, a tervezés és a terepfelmérés úgyis a te szakterületed, gondolom jobban szeretnéd csöndben megcsinálni.
           Elindulok az ajtó felé, mezítláb, lassan vörösödő szemmel. Nem is értem mi ütött belém, ez nem rám vall. Azért csak nem fogok elkezdeni sírni, holott semmi olyan nem történt, ami indokot adna rá. Még mielőtt kilépnék, megfordulok, és ezúttal a szemeidbe nézek.
          - Sajnálom, nem akartam játszani veled, én azt hittem, hogy az érzéseim csak a házban történtek miatt annyira hevesek és szélsőségesek. El akartam nyomni őket, elrejteni, és közben mégis rájönni, hogy valódiak-e. Ezért játszottam, de az meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg neked is komoly érzelmeid vannak az irányomban.
          Kilépek az ajtón, de nem megyek messze. Megállok mellette a folyosón. Szerencsére egy vékony szőnyeg is van a hideg kőre téve, így nem akkora nagy gond, hogy nincs rajtam cipő. Mikor pár pillanattal később a szomszédok kilépnek a szobából, akkor inkább elindulok a bejárati csarnok felé, ahol leülök az egyik fotelba, és némán figyelem az érkezőket. Még mindig nagy a sürgés-forgás, pedig a bál hamarosan kezdődik.
           Váratlanul egy pokrócot érzek meg a vállamra hullani, és már állnék is fel, hogy köszöntsem Elliotot, de akkor a látóterembe lép az a férfi, akivel a medencénél találkoztam.
          - Mit akar? – Elég fagyos a hangom, hogy tudja, nem látom szívesen a társaságomban, bár a takaró tényleg jól esik.
          - Azt hittem, nászúton vannak a párjával. Láttam, hogy abból a szobából jött ki az imént.
          - Semmi köze hozzá, hagyjon békén!
          A keze a vállamra siklik, elhúzódom, de mikor nem adja fel, akkor lesöpröm. Felállok, rádobom a fejére a pokrócot, majd távozom. Próbálnék, de elkapja a karom, mire a legközelebbi asztalról felkapok egy poharat és a férfi arcába öntöm.
          - Elnézést, nem állt szándékomban elrontani azt a kellemes italt egy olyan borzalommal, mint maga.
           Tudom, hogy túl hevesen reagálok, a simogatás még nem jelentené azt, hogy ilyen hevesen reagáljak, de most nem tudom elviselni, ha Ellioton kívül más ér hozzám. Bocsánatot kérek a hölgytől, akié a pohár volt, majd távozom. Visszamegyek a szobába, azt hiszem, nem kellett volna csak úgy elrohanni. Bekopogok a szobába, és csöndesen várok a beinvitálásra.

          Ha ott lettem volna biztos epekedve néztem volna Elliotra, amint kiáll értem az idegen férfival szemben. Nem azért, mert szükségem volt rá, ez látszott is, de akkor is jól esett volna a lelkemnek. A férfi viszont mormogott még valamit, amit senki sem hallott rajta kívül, de a morgásból ítélve lehetett az bosszú is.
          Ekkorra mi már messze járunk, pontosan a szobánk előtt. Kopogok, nem akarok csak úgy rárontani Elliotra, de választ nem hallok bentről, és mikor lenyomom a kilincset, akkor kiderül, hogy azért, mert nincs is benn. Nekidőlök a falnak. Remélem nem üldöztem el a cselekedetemmel. Annyira csak nem csináltam rosszat, hogy a kincset hátrahagyva meneküljön tőlem. Sóhajtok egyet, már épp indulnék a recepcióra, hogy elkérjem a pótkulcsot, ha esetleg mégis kószálna valahol, mikor megjelenik. Mosolyra húzódik a szám, ami rövid időn belül el is tűnik.
          Miután belépünk a szobába, a szája felé nyúlok, hogy megnézzem a sérülését, de ezt talán másként értelmezheti, mert közel húz magához.
          - Elliot, mi történt?
          Nem ezt kérdeztem, de ha nem akarja elmondani, akkor nem fogom erőltetni a válaszadást. Valahogy úgyis kihúzom majd belőle, csak egy kis időre lesz szükségem. Kicsit megdöntöm a fejem, hogy az arcom belesimuljon a kezének vonalába. Jó érzés ez a melegség, többre vágyom, szinte mohón.
          - Bolond vagy. Semmi bántót nem mondtál, csak én reagáltam kicsit túl… Illetve, nem tudom, hogyan kellett volna lereagálnom jól, csak azt, hogy ha nem akarsz velem találkozni a bálig, akkor elmegyek inkább.
           Eldobom a vázlatfüzetem, mikor megcsókol, nem is kell több szót fecsérelni arra, hogy sajnálom, szeretlek, és ki milyen ostobaságot követett el. A csók azonban nem tart sokáig. Aggódva nézek rád, majd megfogom a kezed, és a kanapéhoz vezetlek. Bemegyek a pálcámért a hálóba, majd magamhoz hívom a jegyzetfüzetem, és meggyógyítom a szád. Szerencsére néhány alapvető gyógyítási technikát ismerek, de azért egy harcmezőn nem tudnék elsősegélyt nyújtani.
          - Elmondod, hogy mi történt, vagy úgy kell majd kihúznom belőled szavanként? Védőbűbáj védi a kardot?
          Elfordulok kicsit, a kezemet az ölembe helyezem. Nem hiszem, hogy te lennél az, aki rosszul bánik az emberrel. Szerintem inkább közösen hoztuk össze ezt az egészet, de hogyan mondhatnám ezt el neked úgy, hogy egyikünk se vegye magára megint?
          - Ha azt hiszed, hogy valaha megtanulsz majd a nők nyelvén, vagy bánni tudsz majd velük, akkor tévedsz. Nem vagyunk egyformák, ahogy ti sem. Ezt most közösen szúrtuk el, de tanultuk belőle. Legközelebb jobbak leszünk – nézek egyenesen a szemébe, és elmosolyodom.  – Megegyezhetünk abban, hogy egyikünk sem bánik jól a másik nemmel?
          Igyekszem odabújni hozzád, majd felemelem a vázlatfüzetem, és elkezdem mesélni néhány képnek a történetét. Kerülöm a róla szóló történeteket, de így is közöttük van azé a férfié is, akinek a gyűrűjét és a naplóját megtaláltuk. Már majdnem sikerült teljesen lefordítania az egyik ismerősöm ismerősének. Persze a legnagyobb titoktartásban, mert az illető mugli, és nagyon akarná a naplót, ezért folyamatosan kérdezősködik róla, hogyan szereztem meg. Több okból sem árultam el még egyszer sem.
          - Elliot, van valami, amin azóta gondolkodom, hogy megismertelek, ezért muszáj megkérdeznem. Ha nem szereted a kakaót, akkor miért mentél a Kakaóbirodalomba?
          Ezen akkor nem volt időm gondolkodni, de miután hazamentem, és lenyugodtam, akkor eszembe jutott az arca, ahogy kortyolgatja a kakaót még a megismerkedésünk legelején.
          - Óh, igen, és van még egy nagyon fontos kérdés! – pattanok fel, és állok csípőre tett kézzel előtte. – Mikor adod nekem magad egy kis időre, hogy lerajzolhassalak? Legalább a vázlatot, aztán a többit rám is bízhatod, nem kell órákig mozdulatlannak lenned. Ez már nem az a kor – mosolyodom el.
          Az egyik legfurább kérés az volt, hogy egy mugli fényképezővel készítsek képet az osztálytársamról, majd az alapján fessem meg. Pont úgy, ahogy a képen van. Szokatlan volt, és azóta sem sikerült visszaadnom azt a képet, pedig rengetegszer próbálkoztam már.
          - És ne aggódj, nem kapja meg senki. Vagy majd elküldöm anyukádnak, hogy lássa, milyen komoly lett az ő pici fia. Na, mit szólnál hozzá?
          Teljesen belelkesülök, mégis úgy érzem, hogy valami baj van. Valamit nem vettem számításba, csak még nem látom, hogy mi az a valami.

          Nem lep meg, hogy a bálterembe kell mennünk a kardért. Igazából pont az okozta volna a meglepetést, ha mondjuk a medencénél megtaláljuk. Tervet így is kell készíteni arról, hogyan fogjuk a tömegben kihozni onnan. A meglepődés után, amit a sérülésének megszerzése okoz, kicsit elmosolyodom.
          - Köszönöm – mosolyodom el.
          Nem tudom, miért, de jó érzéssel tölt el. Hamar megtanultam, és a családom tagjai mind képesek megvédeni magukat. Syrent is mindig megvédtem, ha bajban volt, és mégis jól esik most ez a gesztus. Annyira beleélem magam a mesélésbe, hogy fel se tűnik, mennyire máshol jár. Végül persze, nagyon elragad a hév, és már az ágy előtt állok, mikor eszembe jut az a bizonyos pillanat. Engem vajon mi vitt rá, hogy odamenjek? Tudom, a pszichológusom mondta, hogy vissza kéne térnem oda, lassan barátkozni a helyzettel, de nem gondoltam, hogy ekkora kaland lesz belőle.
          - Rendben, de ne felejtsd el ezeket a szavakat, mert be fogom tartatni veled. És… hmm… bármit nem kérhetsz cserébe, de biztos meg fogunk egy… Hé! Azt mondtad, ha elviszlek a házba, akkor lerajzolhatlak. Mit akarsz még cserébe?
          Annyira belelovalom magam a képpel kapcsolatos fantáziálásomba, hogy először észre se veszem Elliot hirtelen hangulatváltozását, csak mikor meghallom elcsuklani a hangját. Akkor megállok, lenézek rá, és szavak nélkül is rájövök, hogy valamibe nagyon beletenyereltem. Leülök mellé, magamhoz húzom. Igyekszem megnyugtatni, hogy minél előbb visszanyerje régi önmagát. Bár egy ilyen tragédia után nem tudom, hogyan lehetséges ez segítség nélkül.
          - Elliot, anyukád büszke lenne rád – mondom lehalkított hanggal, kicsit megdőlök, így a mellkasomon lesz a feje, tovább ölelem. – Anya nekem mindig azt mondta, hogy ha csavargó is leszek, akkor is büszke lesz rám. Biztos vagyok benne, hogy veled is ez a helyzet.
          Bár nem tudhatom, hogy mi történt közöttük, és biztos nem jó érzés ez neki, de valamin már nem lehet változtatni. Bár mondhatnám, hogy később jobb lesz, hogy nem szabad leragadni a múltban, de ez nem így van. Csak nagyon kevesen vannak, akik képesek továbblépni. Nem erőszakoskodom, hogy menjünk, haladjunk, terveljünk, most elég ez a pár perc nyugalom, és némaság. Had sírja ki magát, ha arra van szüksége, és úgyis visszajár, hogy átnedvesítse a ruhámat. Legutóbb én tettem meg ugyanezt. Mikor érzem, hogy kicsit megnyugszik, kiegyenesedem valamennyire, és magamhoz hívok egy köteg zsebkendőt, ami mindig van nálam, és átadom neki.
          - Sétáljunk egyet a kastély parkjában?
          Azt hiszem, most az lenne a legjobb, ha nem ülnénk itt egyhelyben, hanem mozognánk valahova. Még úgyis van idő a bálig, és a készülődés nem fog sokáig tartani. Remélem, de lényegében még azt se tudom, hogyan fogom megszerezni a ruhámat otthonról. Ilyen messziről még nem próbáltam ki azt a varázsigét, és az se mindegy, hogy milyen állapotban kerül majd rám. Csupa olyan lényegtelen információ, aminek most nem igazán van itt az ideje. Felállok, felhúzlak téged is, és mikor elmegyek a kabátod mellett, odadobom neked.
          - Nyomás, megyünk ki. Nincs mese!
          Gyorsan visszahúzom azt a ruhámat, amiben ideérkeztem, majd megfogom a szoba kulcsát, és már terelem is ki Elliotot az épületből. Azt hittem, hogy a kastélynak lesz valamilyen különleges kertje, mondjuk egy labirintus, vagy lugas, de csak a rét, amíg a szem ellát. Ez ráadásul most hóval van borítva, így a fehérség már szinte vakító. És ezt úgy mondom, mintha sokat látnánk belőle.
          - Elliot – fordulok felé a kezét fogva. Azóta nem engedtem el, hogy kiléptünk a kastély kapuján.  – Mit szólnál hozzá, ha utána feljönnél hozzám? Ha itt végeztünk és ott töltenél egy éjszakát. És ígérem, nincs rajzolás, nincs festés, csak meghosszabbítjuk egy nappal a nászutunkat.
           Elmosolyodom, mert még mindig furcsa, hogy a nászutas lakosztály többet jelent számunkra, mint egyszerű álcát. Pedig néhány órája még teljesen ebben a hitben voltam. Hátrafelé sétálok, így nem látom a mögöttem lévő buckát, és felborulok. Rántom őt is magammal, de azonnal hangos hahotázásban török ki, ahogy földet érek.
          - Jól vagy? Nem esett bajod?
          Fura, hogy rövid idő alatt mennyiszer hagyta el ez a két kérdés a számat, és az övét is. Lehetne ez az eskünk szövege is majd egyszer. ’Szeretsz?’ ’Szeretlek.’ ’Jól vagy?’ ’Jól.’ Fura lenne, pont úgy, mint mi magunk is.

          Egy kis bűntudatom azért van, hogy akarata ellenére kirángatom Elliotot a levegőre, de úgy érzem, ha most benn maradnék, és tovább melankóliáznánk mind a ketten, akkor az a szoba túl kicsi lenne, a falak túlságosan is közrezárnának. Az anyukájának halálhíre egy idő után eszembe juttatná apát, és akkor nem néznénk ki valami jól az éjszakai mulatságon, talán el se mennénk, amivel pedig elszalasztanánk az egyetlen lehetőségünket. Látom abból is, ahogy mellettem jössz, és ezért próbálom elterelni kicsit a gondolataid. Az álarc nem fogja leplezni a hangulatod.
          - Igen – mosolyodom el. – Nekem holnap és holnapután sincs még dolgom, a vizsgám majd csak a hét vége felé lesz, az illusztrációt pedig meg tudom csinálni később is. Ezek csak vázlatok a végső kinézettel kapcsolatban majd úgyis egyeztetnem kell az íróval.
          Ami nem teljesen igaz, de ezért dolgoztam most két napig szinte folyamatosan, hogy lehessen még két napom pluszban, aztán viszont el kell kezdenem dolgozni, és tanulni amennyire csak lehet. Ez a december nagyon sűrű volt, szinte nem volt időm egyikre se, csak a minimumot csináltam meg. Már ha lehet minimumról beszélni egy kiadóval kapcsolatban.
          Csak egy óvatlan lépés, a lábam előtt lévő dologról, inkább arra figyelni, hogy felvidítsam kicsit Elliotot, és máris megtörténik a baj. A hóban érkezem, és kicsit meg is ütöm magam, hiába olyan puha, mégis az érdekel, hogy ő jól van-e. Aztán persze mikor megtudom a választ, már csak nevetni tudok az egész helyzeten. Ingatom a fejem, amennyire tudott, vigyázott rám esés közben, és ez nekem bőven elég volt ahhoz, hogy megússzam. Egy kis idő után befejezem a nevetést, megérzem puha ajkait az enyémeken. Kerekre nyílnak a szemeim, de aztán belefeledkezem a forró ajkak puha ölelésébe, visszacsókolok, és amennyire lehet, odabújok hozzá. Nem zavar a hideg, nem érdekel a hó, a kezem a nyakára csúsztatom, onnan pedig a tarkójánál beletúrok a hóba.
          - Uram! – mosolygok én is.
          Ahogy felállok, megállítom, és megcsókolom. Nem indulok addig el, én még jól éreztem úgy magam a hóban, csókolózva, a félbeszakítás miatt pedig kárpótlás jár. Végül azért belátom, hogy nem maradhatunk kinn olyan sokáig, és tényleg el kéne kezdeni a készülődést is, ezért hagyom, hogy visszavezessen a szobába. Séta közben még megpróbálom a leheletemmel melegen tartani a szabad kezem, de az épületbe érve erre már nincs szükségem. Mire a szobához érünk már teljesen át vagyok melegedve, bár a ruháim még nedvesek.
          - Ha akarod, akkor én is tudok adni egy maszkot, nem nagy dolog. De megértem, hogy saját magad szeretnél gondoskodni róla.
          Ez a bál olyan esemény, amire fel kellett volna készülnöm, de nem tettem. Teljesen váratlanul ért engem is, ha minden összejön majd az estére, nagyon fogok örülni, szinte kilépek majd a bőrömből. Nem kerüli el a figyelmem a nyelvbotlás, de úgy teszek, mintha nem érdekelne. Nem akarom még ezzel is stresszelni, ahogy észrevettem pont elég lesz neki a bál.
          - Akkor én a hálót választom – mondom, miközben ledobom az egyik székre a kabátom.  – Köszönöm.
           Adok egy csókot még mielőtt eltűnnék a szoba mélyén, majd belekezdek a készülődésbe. Tudom, hogy nem két perc lesz, és pont ezért lepődök meg, mikor nem tudom mennyi idő múlva hallom Elliot hangját, amint arról érdeklődik, kész vagyok-e. Kétségbeesek, hiszen még fehérneműben és harisnyában vagyok csak.
          - Sajnálom, még nem. Menj csak előre, ott találkozunk. Sietek, ígérem. Már nem tart sokáig.
          Soha nem volt gond az öltözködéssel, most mégis úgy érzem, bármit csinálok, semmi sem jó. Egy rakás alkalommal készítettem el a hajam, de egyik sem tetszett. A sminkem is legalább egy tucatszor újraalkottam. Most viszont már nem variálhatok. Fogom a pálcám, és néhány mozdulattal elkészítem a sminkem, és a hajam (https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/ed/6c/c4/ed6cc4a2e2bf8334ba1980408944c950.jpg). Talán nem ezzel kéne kezdenem, de innentől már gyorsan jön minden. Szintén csak néhány pálcamozdulat, amíg a ruhát (https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/236x/de/bf/a8/debfa862b6851efbd3eada0442aa77a7.jpg) magamra varázsolom. A vörös cipő hozzá már igazán semmiség, ezzel tényleg készültem, így csak belebújok, és már kész is vagyok. Kinyitom a szoba ajtaját, de Elliot már elment. Sóhajtok egyet, majd elindulok kifelé, de eszembe jut az álarc (https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/8b/eb/83/8beb835c0a10fcbfb67fa8e07132810c.jpg), a pálcám, és nem árt, ha a kulcsot is magammal viszem.
          Végül úgy érek oda, hogy a bál már elkezdődött. Megállok az ajtóban, tekintetemmel Elliotot keresem. Errefelé jövet még bizakodó voltam azzal kapcsolatban, hogy könnyen megtalálom majd, de most be kell látnom, az álarcos bál lényege, hogy ne ismerjük fel egymást, most nagyon is az ellenségem. Utálom. Utálom, hogy nem találom meg, és pont ezért talán ő sem fog. Hülye ötlet volt, hogy itt találkozzunk.

          Még szerencse, hogy Elliot megmutatta a maszkját, így legalább tudom mit kell keresnem, de az emberek forgatagában mégsem találom. Ez a hülye maszk, ami rajtam van, nem kicsit zavar. Lépek egyet befelé, talán a tömeg forgataga fordul majd úgy, hogy észrevegyem őt. Meg is indul felém valaki, de miután alaposabban szemügyre veszem, rájövök, hogy az illető nem lehet Elliot, ezért visszalépek, nem akarom, hogy bárki is félreértsen valamit. Van időm megfigyelni az öltözeteket is, és rájövök, hogy nem is vagyok olyan szép a többi nő között, ami nem baj, a lényeg, hogy elvegyüljek. Meg aztán arra is, hogy mit kényszeríthettem Elliotra, aki valószínűleg nincs hozzászokva ezekhez a ruhákhoz.
          Elmosolyodom, mikor meghallom a hangját a jobb oldalam felől, és azonnal a kezébe is adom a kezemet. Átölelem a nyakát csók közben, és azért imádkozom, hogy bárcsak megismételhetnénk majd valamikor ezt az estét úgy, hogy nem kell a kincskeresésre koncentrálni.
          - Mindenképpen hatásos – mosolyodom el, mikor végre elválunk egymástól. – És az is hatásos lesz majd, mikor lélegeztetned kell, mert egyre nehezebben válok el tőled.
           Újra megfogom a kezét, majd elvegyülünk a tömegben. Kicsit megszorítom bátorításként, hiszen nagyon jól csinálja, nem értem, miért izgul annyira, hogy még a keze is remegjen. A felső zsebébe rejtem a szoba kulcsát, arra még azért szükségünk lesz, és jelenleg nálam semmi olyan sincs, ahova elrejthetném, a pálcám is a harisnyatartómba van elrejtve, szóval reménykedem benne, hogy nem kell majd használni. Legalábbis nem hirtelen, mintha mondjuk megtámadnának.
          - Egy ital? Végül is, fel kell oldódnunk igaz?
          Leemelek két pohár pezsgőt egy közelben elsétáló pincér tálcájáról, majd Elliot felé nyújtom. Tudom, hogy nem kéne így viselkednem, de nem tudom megtagadni saját magamat. Felemelem a poharat és koccintok egyet párommal.
          - Egészségedre!
          Lassan kortyolgatom, nem akarom, hogy idő előtt a fejembe szálljon. Közben az ideiglenesen felállított színpadon megjelenik az igazgató, vagy a szervező, vagy nem is tudom kicsoda, de a lényeg, hogy megnyitja a bált egy keringővel. Ehhez még nem csatlakozunk hozzá, nem szeretném azonnal lesokkolni. Inkább szerzek magamnak még egy pohár pezsgőt, közben figyelem a tömeget, és megpróbálok rájönni, hogy melyik szoba lehet az, ahova mennünk kell.
          - Melyik beugró a mi emberünk?
          Szegénynek azonban nem hagyom végigmondani a választ. Mikor meghallom a zenét (https://www.youtube.com/watch?v=mUXiYeKeP1o) lerakom a legközelebbi alkalmas helyre a poharamat, és magammal húzom Elliotot. Sok emlék köt ehhez a dalhoz, és nem is gondoltam volna, hogy elhangzik itt is majd.
          - Ne aggódj, nem zavar majd, ha a lábamra lépsz. Kifejezetten jót fog tenni majd ebben a cipőben.
          Kacsintok egyet, majd be is csatlakozunk a forgásba. Régen táncoltam már, de ez is olyan, mint a biciklizés. Nem lehet elfelejteni, csupán kijönni a gyakorlatból. Én meg is érzem, néha mellélépek, de szerencsére nem Elliot lábára. Ő viszont tökéletesen vezet, és most pont úgy érzem magam, mint a Szépség és a Szörnyeteg keringő jelenetében, csak miénk az egész terem. Csak mi vagyunk, a zene és senki más, semmi más nem számít.
          - Nagyon ügyes vagy. Jól átvertél, mert azt hittem, nem tudsz táncolni, olyan bajban voltál – lehunyom a szemem egy pillanatra, majd egyenesen a szemébe nézek. – Sajnálom, hogy ilyen kényelmetlen helyzetbe hoztalak, de remekül áll rajtad ez a frakk, kár lett volna elszalasztani az alkalmat.
           A dalnak lassan vége, még egy utolsó forgás, aztán az elhaló zene közben pukedlizek egyet Elliot előtt, ahogy a többi nő is a párja előtt. Onnan nézek még fel rá, kicsit megfagyok ebben a pillanatban, hiszen most először láthatom olyannak, amilyennek talán más senki, és talán nem is lesz rá több alkalmam. Minden pillanatot, mindent szeretnék elraktározni magamban, a legapróbb ráncokat és redőket is, ahogy most rám néz. Lassan oszlik körülöttünk a tömeg, de én még mindig nem mozdulok annak ellenére sem, hogy kezd nagyon fájni a lábam.

          Nem tudom megmondani, hogy éreztem-e már valaha ekkora felszabadultságot. Ahogy szétáramlik az adrenalin, és aztán elönt az eufória. Nem csak azért örülök neki, hogy Elliot végre felém nyújtja a kezét, mert már kezd nagyon kényelmetlen lenni a testhelyzetem, mert úgy érzem, azzal, hogy megfogom, átadhatok neki is valamit abból, ami bennem van. Mosolyogva és kicsit elpirulva nézem, ahogy kezet csókol, aztán némán követem a terem széle felé. Még ha akarnék se tudnék most még egy kört táncolni. Szomjas voltam, aminek nem volt éppen megfelelő ital a pezsgő, de ha hirtelen csak ezt tudom magamhoz venni – illetve Elliot ezzel kínál -, akkor nincs mit tenni, iszunk.
        - Rendben, akkor legalább végre megnézhetem, miként is működik az a hatodik érzéked, amivel megtalálod a mágikus tárgyakat.
        Mivel ezt a poharat gyorsan megiszom, társam azt hiszi, hogy feltétlenül kérek még, de egyelőre azzal csak annyi történik, hogy tartogatom a kezemben. Nem lesz jó, mert hamar megmelegszik.
        - Egyébként honnan is szerezted a frakkodat?
        Igazából övön aluli ez a kérdés, mert ha megkérdezné, hogy honnan van az én ruhám, hát… nehezen tudnám megmagyarázni neki értelmesen. De hát varázslók vagyunk, a részletek rejtelmeit lehet ezzel a ténnyel magyarázni. És ha jól láttam, akkor valami kölcsönzőféle volt a bejárat mellett, onnan is szerezhettem a ruhámat.
        - Már délután is mondtad, hogy itt kell lennie valahol. Azóta hacsak nem vitték el, akkor még mindig itt kell lennie valahol – mosolyodom el.
        Megiszom a következő adag pezsgőt, ami eddig is a kezemben volt, mert Elliot már tartja felém az újabb adagot. Oké, hogy megmelegszik, és úgy már nem olyan finom, de ez a tempó azért túlzás. De most legalább ő is iszik. Tényleg eddig mennyit is ivott meg? El voltam foglalva a forgataggal, a díszekkel - már ki is néztem egy helyet, ahova mindenképp mennünk kell -, és persze vele.
        - Szomjas? Nem egyelőre elég volt, köszönöm.
        Közelebb hajolok hozzá, és a vállára fektetem a fejem. Kicsit zavar a maszkom, nyomja az arcomat. Nem akarok tovább várni, látni akarom a kincset, ezért elindulok az egyik beugró felé. A vendégek túlságosan is el vannak foglalva egymással, mintha nem csak egy egyszerű parti lenne. Az egyik beugró mellett megállok, és kíváncsian fürkészem társamat. Nem, szerintem nem ez lesz az, de mielőtt tovább mehetnénk egy pár lép hozzánk.
        - Mr. és Mrs. O’Mara! Gratulálok a frigyükhöz.
        A pár férfi tagja beszél hozzánk, de ők már elmúltak ötven évesek. Legalábbis, a hangjukból, és a maszkból kilátszó bőrük alapján gondolom. Már csak az a kérdés, hogy ők miről ismertek meg minket.
        - Láttam magukat bemenni a nászutas lakosztályba. Mi is itt töltöttük az időnket, és egy percét sem bántuk meg. Remélem önök is ilyen szép emlékekkel távoznak majd.
        Én csak némán állok, figyelem őket, és nem is kell sokáig hallgatni őket, mert hamar távoznak. Szerintem rájöttek, hogy megzavartak valamit, legalábbis a nő pillantásából és noszogatásából erre következtetek.
        - Még egy ilyen és feladom. Hogy bírod te ezt kincskeresés közben?
        Szerencsére elhalad mellettünk egy pincér, leveszek egy poharat a tálcájáról és kortyolgatni kezdem. Sok lesz ez nekem ma este. A pezsgő és a kaland is. Csak abban bízok, hogy még azelőtt megszerezzük a kincset és visszaérünk a szobába, hogy elveszteném a való világ feletti irányításom.

          Az idős pár szerencsére csak néhány kellemetlen percet okozott, utána már folytatódhatott is a kellemes utazás. Utazás a fal és Elliot erős karja által keletkezett sínek mentén. Nem is értem, hogy miért voltam olyan ostoba, hogy hagytam magam leitatni. Mert nem titkolt szándéka volt ez, és asszisztáltam is hozzá. Szerencsére még magamnál vagyok annyira, hogy tudjam mi folyik körülöttem, de a járásomon már látszik, hogy nincs minden rendben. Muszáj észnél lennem, különben hogyan tudnám támogatni? Egyelőre ez az állapot túl kényelmes ahhoz, hogy ne vegyek tudomást a félbe harapott szavairól és mondatairól.
          - Örülök neki, ha jól… jól érzed magam veled… magad veled.  – Nem, még mindig nem stimmel valami. – Ha jól érzed magad velem.
          Igen, így a jó, mosolyodom el. Elérjük a kérdéses beállót, és elcsodálkozok a berendezésen, a giccsen, a halál meglepő ábrázolásán és a fellelhető ereklyéken. Nem csoda, hogy Elliotnak ennyire tetszik. Itt minden értékes, ami mozdítható. Tudom, hogy a szálloda vendégei voltunk, ezért sokan láttak már korábban, de vannak itt külsősök is, azért elég bátor dolog levenni a maszkot, mikor éppen ellopunk valamit. Mert biztos, hogy erről lesz szó. Nem csak megnézni jöttünk el ide, de majd később úgyis kiderül a dolog, és akkor szeretném, ha ő mondaná el, a saját szájával. Közelebb billegek hozzá, majd ránézek a gyűrűre és a kardra is, de nem látok semmi különlegeset rajta.
          - Elliot, ezeken nincs semmi. Eddig se volt.  – Hallottam, hogy az ázsiaiak nem bírják annyira az italt, de társam sokkal inkább tűnik józannak, mint én. – Nem ihatsz többet!
          Azért levonom a következtetést, még akkor is, ha tévesen, és előhalászom a szoknyám alól a pálcámat. Alaposan körbe nézek, és úgy helyezkedem, hogy az ajtóból nehezen lehessen észrevenni. Elmormolom a kiábrándító bűbájt Elliotra, majd elrejtem a pálcámat vissza a helyére.
          - Most már nyugodtan ténykedhetsz. Csak vigyázz le ne bukj, a Kiábrándító bűbáj sem rejt el mindenféle módon.
           Még épp idejében rendeződik vissza a szoknyám ahhoz, hogy a belépő idegesítő alak ne fogjon gyanút arról, hogy mit rejtegetek ott. Elsőre nem vagyok biztos benne, csak a járása engedi sejtetni. Aztán az is, ahogy megszólal, és egy pillanat alatt kijózanodok annyira, hogy rájöjjek, el kell innen vonnom valahogyan.
          - Nocsak, a ’férjed’ elhagyott? Nem csodálom, nem is érdemel meg egy ilyen szépséget.  – Aztán a legnagyobb meglepetésemre meghajol, és felém tartja a kezét. – Felkérhetem egy táncra a hercegnőt?
          Kétségbeesetten nézek Elliot felé, de aztán rájövök, hogy ha ez kell hozzá, hogy eltűnjön innen balhé nélkül, akkor megkapja azt a táncot. Elmosolyodom, majd megfogom a kezét, és belekarolva indulok meg a kinti táncparkett felé. A zene ezúttal már nem annyira hagyományos, néha felfedezek benne egy-egy modernebb hangzást is. Ettől függetlenül két tánc után már nem érzem a lábam, szédülök és szomjas is vagyok. Elindulnék kifelé, de nem enged el.
          - Engedjen! Mennem kell! – kérlelem és a beugró felé pillantok, de aztán ráébredek, hogy nem fog. – Ha valóban hercegnőnek tart, akkor nem hagyja, hogy kiszáradjak.
          Még ekkor sem akar elengedni, de legalább az italos pulthoz odamegyünk, így tudok kérni magamnak egy frissítőt. Ezúttal semmi alkohol. Legalábbis azt hiszem, de rövid időn belül rájövök, hogy tévedek. A pohár víz helyett egy pohár konyak landol a kezemben. A sok pezsgő után, ha csak egy kortyot innék belőle, azonnal kiütne. De legalább el tudok szökni, amíg egy másik férfival beszélget. Visszaindulok a beugró felé, útközben leteszem a poharat egy tálcára, de mielőtt még elérném az ajtót, újra megállít.
          - Miért szökik el folyamatosan előlem? Mi olyan érdekes ebben a helyiségben?
          Belép, majd én is a nyomában, de amint eltávolodunk az ajtótól, és lesz a falon egy kis hely, azonnal odaszorít. Mind a két kezem lefogja, és a nyakamhoz hajol. Érzem, ahogy végigszagol rajtam. Undorító, de erősen tart ahhoz, hogy ne tudjak kiszabadulni. A kezem legalábbis, a lábam nem. Egy jól célzott lendítéssel ágyékon rúgom, de aztán remegő lábaim megadják magukat. Pont előtte rogyok le a földre, ha nem tudnám, hogy pokolian fáj neki, akkor akár attól is tarthatnék, hogy megcsókol.

          Nem értem mit mondd. Nincs ott semmi, és biztos vagyok benne, hogy korábban se láttam semmit. Művészként biztos, hogy feltűnt volna valami, amit ennyire gyönyörűnek tart. De ezen most nincs is időnk merengeni, ha nem lépünk, akkor elszalasztjuk a lehetőséget. Csak megrántom a vállam a felvetésére. Igazából nem ittam sokat még, csak nagyon hirtelen. Igazából nem gondolom, hogy ennek most jelentősége lenne. A lényeg, hogy legyünk túl ezen, és képességeimhez mérten támogatni tudjam.


          Azt hittem, hogy még mindig tart a kiábrándító bűbáj hatása, de mikor meglátom Elliotot közeledni, megijedek. Bár az idegen próbálta elrejteni a monokliját, nem sikerült, így hamar megtudtam, hogy kivel is volt elintézendő dolga neki, és ezt ezúttal már szavakkal is megerősítette. Erősen kapaszkodok belé, ahogy felállok. Nem gondoltam volna, hogy ennyire megvisel ez majd, korábban nem volt ilyen tapasztalatom, és a lelkem mélyén tudtam, hogy ha mégsem sikerül saját magamnak leütni az illetőt, akkor a kiabálásom felhívná a figyelmet rám.
          - Köszönöm. Menjünk… menjünk ki egy kicsit a levegőre.
          Tudom, hogy meg fogok fagyni, de erre most szükségem van. A lábaim már kezdik újra visszanyerni az erejüket, így inkább csak azért kapaszkodok társamba, hogy valamennyire egyenesen járjak. Szerencsére van egy másik kisebb beugróban egy ablak, amit kinyitva valamennyire ugyanazt a hatást érhetjük el. Ez távolabb van a hangzavartól, nyugodtabb is, kevésbé giccses, bár a családra jellemző díszes címerek itt is megtalálhatóak.
          - Tudod, azon gondolkodom, hogyan fér meg a kalandor és a hős egymás mellett benned. Annyira más voltál az előbb, mikor úgy fellelkesített az a kard, és utána mikor ott tornyosultál fölöttem, hogy megvédj. Egyébként sikerült megszerezned?
          Kíváncsi vagyok, mikor jön majd rá, hogy akármennyire is próbálkozik vele, nem tudja elrejteni előlem, hogy a kalandor címke alatt mi rejtőzik. Odavonom magamhoz, közvetlenül az ablak mellett ülök le, de valamiért nem tudok megszólalni. Csak nézem a kezét, amit az ölembe veszek. Az ablak másik oldalán szakad a hó, a kert ha lehet még csodálatosabb lesz majd reggelre. Végül mégis sikerül megszólalnom.
          - Elliot, mi lesz velünk, ha ennek vége?
          Tudom, hogy ez még korai kérdés, de ha belegondolok abba, hogy én ide vagyok kötve az iskola és az állásom miatt, és egyébként se akarnám hátráltatni. A kalandok pedig nem is nekem valóak. Egyszer-egyszer még élvezem, de folyamatosan így élni, nem az én világom. Ahogy ő se tud megmaradni majd egy helyben. Fülig vörösödöm, mikor rájövök, mit is kérdeztem valójában. Felnézek rá, egyenesen a szemébe. Abba a tekintetbe, ami rabul ejt már egy ideje, és ez nem csak annak a lelki gyengeségnek köszönhető, amit Livingstonban éltem át.
          - Sajnálom, biztos mész majd a következő kalandodra. Írsz majd néha?
          Nem szakítom meg a szemkontaktust csak akkor, mikor neszt hallok kintről. Ekkor jut el hozzám az is, hogy most már kezd nagyon hideg lenni a helyiségben, és én sem a félelem miatt reszketek már. Becsukom az ablakot, majd a kezem nyújtom.
          - Visszamegyünk egy kicsit még?
          Nem mintha vonzana a tömeg, az alkohol, és a fülledt levegő, de ha már bál van, ha már ritkán jutok el ilyen eseményekre, akkor szeretném kihasználni az alkalmat. Persze, sikerül megbotlanom a saját lábamba, ezért még szerencse, hogy Elliot megtart. Hozzá bújok, kezem végigsiet a hátán, majd lassan lépkedni kezdek egy nem hallható lassú dallamra. Kicsordulnak a könnyeim, ha arra gondolok, hogy majd elmegy, és magam sem értem, miért lettem hirtelen ilyen érzelgős. Felnézek rá, majd kezemmel az arcához érek, és megcsókolom. Lassan, nem erőszakoskodom. Mikor elengedem, akkor veszem észre, hogy egy fagyöngy alatt táncolunk éppen.
          - Nézd! – mutatok felfelé.
          Nem tudom, kinek az ötlete volt, hogy egy ilyen eldugott helyre fagyöngyöt tegyen, de el kell ismernem, zseniális ötlet. Elmosolyodom, bár a könnyeim lassan még mindig folynak. Nem akarom őt elengedni még. Tudom, hogy halálra fogom aggódni magam azért, mert tudom, talán veszélyben van valahol a világban. Hülye alkohol, miért gondolkodok ilyeneken?

          Tényleg bele akarsz vágni ebbe a beszélgetésbe? Tényleg. Elliot, ha tudnád, hogy nekem nem az számít, minek hívod magad, hanem az, hogy itt vagy. Akkor is ilyen könnyen ellöknél magadtól, ha tudnád, többé már nem engedlek el? Akarok adni neked egy biztos pontot, hogy mindig legyen hova hazatérned.
           - Elliot, engem nem érdekel, hogy mi vagy. Az sem, hogyan hívod magad. Én…
           Figyelem, ahogy kutakodsz. Hagylak kibontakozni. Megint annyira fellelkesülsz, hogy kicsit azt se bánom, ha nem hallottad a szavaimat. De tényleg igazad lenne, és csak az alkohol beszél belőlem? A kard kis méretben viszont tényleg szép volt. Még akár brossként is el tudom képzelni valamelyik elegánsabb parti ruhámon. Hamarosan úgyis lesz egy, talán elkérem majd tőle. De nem, oka van annak, hogy keresi, és talán holnap már nem is lesz a birtokában. Fura, hogy pont a boldogságot említed, mert úgy gondolom, hogy ez esetben két különböző dologtól lennénk boldogok, de azt nem tudnám elviselni, ha soha többé nem látnám a mosolyod.
           - Az jó. Jó lesz, ha majd írsz – mondom végül, bár a szívem nagyot dobban a hazugság hallatán. – Majd gyere át néha hozzám, jó?
           Ahogy tudtam, arcommal mindig a keze után fordultam, így is segítve, hogy minél előbb eltűnjenek a könnyeim. De érzem, hogy ez nem lesz elég, viszont muszáj megpróbálnom. A fagyöngy ugyan segít egy kicsit, de az elmúlás tökéletes hatását nem tudom, mivel lehetne elérni teljesen. Ostoba! Ostoba! Ostoba! Szeretem! Nem azért szomorkodom, mert megbántott, vagy mert nem szeret viszont. Hogy tudnám azt mondani, hogy nem miatta, ha attól félek, hogy legközelebb nem jön haza?
           - Hogy tehetném? Hogy felejthetném el? Miért te döntöd el, hogy szomorkodjak-e miattad vagy sem? Miért akarsz továbbra is tolvaj maradni a szememben, ha már herceg vagy?
           Kérhetek bármit? Nincs szükségem a vicceire, nincs szükségem szavakra. Megemelem kicsit a fejem, hogy könnyebben váltsunk csókot, és ez tényleg segít. Elapadnak a könnyeim, és eszembe is jut, mivel tudna most ebben a percben boldoggá tenni. Nem kell sokat lépni hozzá, hiszen a többségén már túl vagyok. Csak a határ… azt az egy lépést csak a határ választja szét. Egyszer még igen, aztán már nem. És most miért ne lehetne igen? Visszacsókolok, újra a fagyöngy alatt, még akkor is, ha klisés, majd megfogom a kezét, és elvezetem a szobánkhoz.
           - Remélem nem baj, de elegem van abból a zenéből, és forgatagból, és miegymásból. De ha gondolod, akkor a tűzijátékra majd visszamehetnénk.
           Feltéve, ha képesek leszünk majd arra, hogy megmozduljunk. Nem sietek, nem is tudnék, inkább csak kényelmes tempóban haladunk. Látom, hogy a korábbi férfi ezúttal panaszkodik, de süket fülekre talál, így mikor elmegy mellettünk, elfordítom a fejem. Nem bántam meg semmit vele kapcsolatban, és ha kitessékelnek miatta a szállodából, hát legyen. Nekünk csak jobb lenne, legalább könnyebben elhagyhatjuk a lopott szajréval a házat. Kiveszem Elliot zsebéből a szoba kulcsát, majd alaposan bezárom magunk után.
           - Lazíts, rendben? Menj a hálóba, amíg összeszedem magam.
           Leveszem az álarcom, adok még egy csókot, majd a fürdő felé indulok. A tükörből egy boszorkány néz vissza rám, ahogy vöröslő szemeimmel figyelem a vörösben pompázó ruhámat. Felhúzom az abroncsot, kiveszem helyéről a pálcámat, majd lefejtem magamról a ruhámat, és magamra kapok egy bent lévő köntöst. Megmosom az arcom, a sminkemmel ezúttal nem törődöm csak annyira, hogy mindent teljesen eltüntessek magamról. Leveszem a fehérneműmet is, majd elindulok a háló felé. Megállok az ajtajában, becsukom az ajtót mögöttem. Azért tudom, hogy ennyi nem elég ahhoz, hogy eltűntessek közel fél óra sírást az arcomról
           - Elliot, azt mondtad, bármit kérhetek. – Lassan kikötöm a köntösöm övét, majd ott állok meztelenül előtte. – Azt szeretném, ha odabújhatnák hozzád, ruha nélkül, csak te és én, semmit sem rejtegetve.
           Azért nyelek egy nagyot. Nagy kockázatot vállalok ezzel a húzásommal, de a legrosszabb esetben visszaadja rám a ruhámat, bedug az ágyba, ő pedig kimegy a kanapéra, és akkor tényleg nem nézünk együtt tűzijátékot. Akkor talán soha többé nem csinálunk együtt semmit.
 

          Nem vagyok biztos benne, hogy minden tettem úgy van jól, ahogy most csinálom, de egyszerűen nem tudom elviselni a gondolatot, hogy bármi legyen rajtam. Hogy valamit is eltakarjak előle. Tudom, hogy ez hülyeség, hiszen ezen túl még rengeteg takargatni valója lehet az embernek, és nekem van is. Mégis úgy gondolom, hogy megmutattam már neki jót és rosszat. Eleget játszottam már vele, hogy ilyen módon akár vezekeljek is neki, de egy valamiben teljesen biztos vagyok. Nincs okom szégyellni a testem, így biztos nem fogom elriasztani vele, hacsak nem magával a tettemmel és a kérésemmel. Most itt állok, levetkőzve, és várva az ítéletére. Nem lennék meglepődve, ha elrohanna mellettem inkább, de az se baj. Bebújok majd az ágyba, a fejemre húzom a takarót, és megpróbálok majd elaludni.
          Még a szemem is lehunyom, ahogy látom, hogy mozdul a teste, nem akarom látni, ahogy elmegy mellettem, és faképnél hagy. Bízom benne, tudom, hogy ilyet nem tenne, de ha mégis, akkor csalódnék magamban, és az emberismeretemben. Akkor azt hiszem, előröl kéne kezdenem a testbeszédek tanulását. Aztán mégsem úgy alakul, ahogy a legrosszabb variáció lejátszódott a szemem előtt. Kinyitom a szemem, és azonnal a melegséget árasztó szemeivel találkozom szembe. Ekkorra már a nyakamnál jár, lágyan csókolom vissza, és ahogy a keze az enyémre csúszik, akarva akaratlanul is felemelem őket. Elkezdem lassan kioldani a nyakkendőjét, amit félredobok, aztán jöhet a mellénye.
          - Nem fog, ígérem!
          Nem történhetett semmi úgy a testével, ami elborzasztana. Láttam már nagyon sok mindent, közöttük olyanokat is, amiket nem kellett volna. És talán elfelejti, de a szellemház se volt éppen kéjutazás. Ha az ott látott dolgokat túléltem, akkor mindent. Meglep azonban, hogy megfogja a kezem. Mivel nem akarok szoborként egy helyben állni, amíg ő vetkőzik, az már tényleg kényelmetlen lenne, az ágyhoz sétálok, de leülni már nem tudok rá. Megfordulok, és akkor látom meg a véraláfutást. Mikor szerezte? És azt a vágást a hasán? És merlinre, mintha hónapok óta nem evett volna. A ruháin nem tűnt, hogy kifogyta volna őket. Visszasétáltam hozzá, és végighúztam óvatosan a kezem a kékes-lilás folton.
          - Mikor szerezted?
          Megrogyasztom a térdem, és adok rá egy gyógypuszit, majd kezem áttéved a vágásra a hasán, de egyelőre nem kérdezek rá. Inkább kiegyenesedem, és pont el is kapom így azt a pillanatot, mikor közelebb hajol. A karjaimmal körbeölelem a vállait, egyik kezemmel a hajába túrok, aztán csak hagyom, hogy kényeztessen kicsit a csókjaival, a megfelelő időben pedig hátradöntöm a fejem. Egy pillanat ugyan, mégis évezrednek tűnik, mikor vége lesz.
          - Igen, ezt szeretném. Nincs takargatnivalóm előtted, azt szeretném, hogy úgy láss, ahogy vagyok.
          Bevallom eddig nem kerültem még ilyen helyzetbe, de nem is volt még férfi, aki ezt váltotta volna ki belőlem. A legtöbb esetben csak egy hirtelen fellángolás volt, amit művészeknél érdemes megfontolni, hiszen abból születnek a legjobb dolgok. A mondandója többi fele, részben meglep, részben nem. Számoltam vele, hogy nem fogunk tudni majd megállni, és ezért tisztában is vagyok vele, hogy milyen következményei lehetnek ennek a ma éjszakának. Közelebb lépek hozzá, és segítek a nadrágját kigombolni.
          - Elliot, bízom benned, és ha úgy érzed, nem tudsz megállni, akkor… - elmosolyodom.  – Akkor nem is kell. Azt akarom, hogy jól érezd magad. Szeretném, ha ez az éjszaka a kölcsönösségen alapulna.
          Elengedem a nadrágját, így az lecsúszik a térdéig. Ellépek tőle, vissza az ágyhoz, és lehuppanok rá, amitől a melleim ugrálni kezdenek az ágy rugózásának ritmusára. Elnevetem magam, majd hátrébb mászom, miközben nem szüntetem meg a szemkontaktust.
          - Gyere, ne félj, nem harap a néni!
          Kicsit megpacskolom magam mellett az ágyat, mire rájövök, hogy a párnákon túl van más is rajta. Gyorsan lesöprök róla mindent, aztán magamhoz ölelek egy párnát, és felhúzom a térdeimet. Nézem, ahogy lassan közeledik, de mintha még mindig gátolná valami a teljes feloldódásban. Megfogok egy másik párnát, amit hozzávágok.
          - Ha nem sietsz, megfázok.
          Ez persze nem igaz, mert a kelleténél is melegebb van a helyiségben. Szóval lassan megfogom a selyemtakaró szélét, és felhúzom a lábamra, onnan pedig a vállaimra. A kelleténél is komolyabban szólalok meg, pedig szórakozásnak szánom az egészet.
          - Most börtönben vagyok, és neked kell kiszabadítanod onnan. A kulcs pedig a szívemben van, csak el kell érned. Nos, az én hercegem elég erős lesz hozzá, hogy elvegye?

          Ha évek múltán visszanézek erre a napra, és erre a pillanatra, akkor talán azt mondom majd, hogy elhamarkodtam. Vagy éppen azt, hogy minden jó volt így. Nem tudom melyik lesz majd a helyes. Nem tudom most mi a helyes, de azt tudom, hogy nekem ez így jó. Elliot az én hercegem, és ez nagyon jó érzés. Tudom, hogy nem lehet ott velem mindig. Tudom, hogy nem támaszkodhatok rá mindig, mint a házban is, de azt is tudom, hogy most egyek leszünk, összeillünk.
          Elmosolyodom, mikor közeledik, az arcom a párna mögé is rejtem kicsit. Hagyom, hogy lehúzza rólam a takarót, és kicsivel később a párna kellemes érzésétől is megszabadítson. Ha eddig volt is valamennyi kétség bennem, hogy talán mégse történik ez meg ma este, mostanra teljesen elillant. Ahogy elfekszem az ágyon, a hajam szétterül a párnán. Kezemmel az arcához nyúlok, végigsimítok rajta. Belenézek meleg barna szemeibe, és elmosolyodom.
          - Nem is kell. Azt akarom, hogy jól érezd magad, és azt, hogy még messzebb vigyél innen. El olyan messzire, ahol már csak te érhetsz el.
          Mikor a homlokomra lehet egy csókot, megpróbálom én is elérni, de a csók elmarad, helyette közelebb vonom magamhoz. Két kezemmel a hátát kezdem simogatni. Magamba akarom olvasztani, hogy örökké egyek legyünk. Hogy senki se tudjon elválasztani minket. Libabőrös leszek, mikor Elliot hozzáér a mellemhez, de ez a jó értelemben vett libabőr. Nem volt még korábban más férfi, akinek hagytam volna ezt. Azok az alkalmak nagyon mások voltak, mint ez itt.
           Hagyom, hogy Elliot rendelkezzen felettem, de azért nem maradok adósa. Kezemmel a hajába túrok, közben igyekszem a lehető legtöbb csókkal ellepni, akár a feje tetején is. Testem az ő teste ritmusára hullámzik, és remeg. Igyekszem minél jobban úgy helyezkedni, hogy majd a legkönnyebb és legkényelmesebb legyen neki. Visszahúzom az arcát, hogy a szemébe nézhessek.
          - Ne félj, nem tudsz bántani.
          Nyomok egy puszit az orra hegyére, majd egy lágyat az ajkaira, amit hevesebbre váltok. Kicsit megemelt lábammal körbeölelem az övét, kezemet a hasára teszem. Végigsimítok megint a vágáson, majd a nyakánál fogva közelebb húzom magamhoz. A füle mögötti területre összpontosítok. Csókokat nyomok oda, majd egy hatalmasat cuppantok a fülére. Ha zavarba jön, akkor azt kihasználom, megragadom a vállait, és megfordítom. Ha nem, akkor lebirkózom a puha párnák közé a vállainak köszönhetően. Szerencsére a szoba tervezői mindenre gondoltak, így kényelmesen elférünk akár többször is pozíciót váltva.
          Hátamat meggörbítve hajolok le rá, hajammal körbeölelem az arcát, majd ezúttal egy heves csókkal kezdek, amit nem is akarok megszakítani jó hosszú ideig csak akkor, mikor már levegőt is alig kapunk. Érzem, hogy testem kezd felhevülni, már kicsit zihálok is. Ajkai után a nyakát célzom meg, és kap egy szép foltot a jobb oldalára, ahogy kiszívom. Akkor legyen szép szimmetrikus az oldalával.
          - Merre jártál eddig, Elliot?
          Nem arra vagyok kíváncsi, hogy a világ melyik pontján járt, hanem arra, hogy miért pont most lépett bele az életembe? Letámasztom a kezem a mellkasa vonalában és onnan mosolygok le rá.
          - Imádom a meleg barna szemeid. Imádom, ahogy fürkészel velük – kicsit javult a légzésem, így már ki tudom mondani a gondolataimat.  – Imádom, ahogy átlátsz rajtam.
          Nem akarom tovább fűzni ezt a gondolatot, mert azzal megölném a hangulatot, és arra most nincs szüksége egyikünknek sem. Csak rá van szükségem, és ezt most meg is kapom majd, ahogy te is engem.

          Számtalan csodálatos estén vagyok már túl, és remélem még több lesz az életemben; az biztos, hogy a ma este bőven azok közé fog tartozni, amit soha nem felejtek el. Egy pillanatig meglep, hogy sikerül felülre kerülnöm. Pont ezért a tőlem telhető lehető legjobb bánásmódban részesítem. Csókolom, ahol érem, végigsimítok a hasfalán, a karjain, és kicsit elidőzök a hegen. Hogy szerezhette? Erre már nincs időm rákérdezni, mert pillanatnyi mélázásomnak köszönhetően újra a matracra kerülök. Emelném a karom, de bilincsként fonódnak rám a karjai. Elmosolyodom, mert bár nem szeretem ezt a fajta bánásmódot, Elliotban bízom annyira, hogy ne rémítsen meg ez a lehetőség.
          A testem követi csókjának vonalát, mintha mindig ki akarná emelni magát, közelebb akarna lenni puha ajkaihoz. Egyre hevesebben ver a szívem, és egyre melegebbnek érzem a környezetemet. Talán lejjebb kéne venni a fűtést. Viszont egyre nagyobb kínban vagyok, mert elhalmoznám mindenféle jóval, hogy ő is kicsivel többet kapjon belőlem, de nem megy. Aztán pedig még jobban nem, hogy teljes egészében odaszegez az ágyhoz. Hátam elemelem az ágytól, amennyire lehet, majd felvéve ritmusát eggyé olvadok vele, amennyire csak lehet. Eltűnnek a gondolataim, pedig olyan szépeket fogalmaztam meg, de velük együtt eltűnik minden, a szoba, a világ, a családom, és már csak őt látom. Csillogó szemét, a foltot a nyakán, de aztán egy pillanatra már ezt sem. Egy nagyon hosszú pillanatra.
          Zihálok, érzem, hogy lazul a szorítás a kezemen, de nem nyitom még ki a szemem. Látni akarom még magam előtt azt a pillanatot, mikor végérvényesen egymásba olvadtunk, mikor azt mondtam, már semmi sem tud szétválasztani minket. Oldalra fordulok, mikor megérzem ujját a kézfejemen. Aztán inkább lassan megmozdulok, és fejemet a mellkasára teszem. Szeretném még hallani a szívverését, és a legjobban az eszembe vésni, mert ki tudja, mikor lesz majd alkalmam újra hallani. De erre most nem is akarok gondolni. Kezemmel végigsimítok a hegen. Komolynak tűnik, de talán ez még mindig nem a legjobb alkalom arra, hogy rákérdezzek.
          Felnézek kicsit, majd fel is ülök az ágyon. Magamhoz húzom a takarót, nem mintha takargatni valóm lenne Elliot előtt. Az óra szerint már nincs sok vissza éjfélig, ha szerencsénk van, akkor talán látjuk a szobánk ablakából a tűzijátékot. Megfogom a kezét, és ahogy mászni kezdek lefelé, úgy húzom őt is magammal.
          - Van egy komoly feladatom számodra.  – Odalépek a minibárhoz és kiveszek belőle egy pezsgőt. Nem, ma még nem volt elég. – Ki kéne nyitnod ezt az üveget.
          Keresek két poharat, amíg szerelmem az üveggel bajlódik. Én meg a takaróval, ezért szorosabbra fogom magam körül. Kicsit most inkább érzem magam hercegnőnek, ahogy húzom magam után a selyem anyagot, mint abban a nehéz ruhadarabban. Megállok az ablaknál, és Elliotra nézek.
          - Még sohasem láttam hozzád fogható csodát.
          Némán figyelem, ahogy a gyöngyöző ital a pohárba csordogál, majd a szemébe nézek. Koccintásra emelem kezem, majd egy csók kíséretében át is lépünk az új évbe.
          - Boldog Új Évet, Szerelmem!
          Elmosolyodom, majd az ablak felé fordulok. A tűzijátékot ugyan nem látjuk teljes egészében, csak a villogó fényeket, de nekem ez is elég. A legnagyobb ajándék úgyis az, hogy ő itt van velem. És a kérdés most még sürgetőbb lesz, és úgy gondolom, hogy sokkal fontosabb is. Mi lesz majd velünk aztán, hogy hazamentünk innen? De nem fogom elrontani az új évet mindjárt ezzel a kérdéssel. Helyette inkább megiszom a poharam tartalmát, és töltök még egyet. Azon túl viszont már egy kortyot se, inkább megölelem Elliotot.
          - Vigyázz rám, jó? Most és mindörökké, ígérd meg!
          Csak néhány vigasztaló szóra van szükségem, és az ágyikóra, mert úgy érzem, túl sok minden történt ma ahhoz, hogy ne bírjam ki az éjszakát ébren. Visszavezetem párom az ágyhoz, megvárom, amíg kényelmesen elhelyezkedik, majd a mellkasára dőlve, a szíve ritmusát hallgatva elalszom.

          Tudom, hogy majdnem lehetetlen dolgot kérek Elliottól, de olyan jól esne, ha hallanám. Ha azt mondaná, hogy minden rendben lesz, hogy vigyáz rám. Mégis a lelkem mélyén tudom, nem lehet mindig ott velem, ahogy én se lehetek ott vele, és ezért elég erősnek kell lennünk ahhoz, hogy bízzunk abban, nem lesz a másiknak semmi baja. Elnézem, ahogy bajlódik a pezsgővel, és tudom, még soha életében nem fogott ilyet a kezében. Legközelebb majd én csinálom, vagy a varázslatot hívjuk segítségül. Így viszont jó, hogy nem történt senkinek semmi baja.
          - De csak azért, mert még nem volt pezsgős üveg a kezedben. Legközelebb jobban megy majd.
          Igyekszem nem csak a testemmel érzékeltetni, hogy mit érzek, és mit gondolok, hanem a szavaimmal is, de nem gondoltam, hogy ilyen visszajelzést kapok majd. El is határozom, hogy hozzá fogom szoktatni Elliotot a kedvességhez, és ahhoz, hogy mostantól egyre többször fogja hallani tőlem a szerelmem, szeretlek, imádlak és a nem tudok betelni veled szavakat. Az én kalandorom.
          - Nekem ez is elég. Tudom, hogy olyan dolgot kértem tőled, amit nehezen tudnál teljesíteni.
          És ugyanez igaz fordítva is. Még én is nehezen tudnám teljesíteni ugyanezt a kérést. Közelebb bújok, amennyire csak lehet. Szeretném kihasználni az alkalmat, amit a közös életünk első éjszakája nyújt nekünk.


          Nem tudom mennyi idő telik el, csak azt, hogy sokkal kényelmesebben fekszem, mint arra az elalvásom előtt számítani lehetne. Nem zsibbadt a karom, kapok rendesen levegőt, és nem hallom már szívének dobbanását. Álmatagon nyújtózom, talán csak elgurultam mellőle, vagy ő mellőlem, de nem találom sehol. Még hallom szavait, olyan távolról jönnek, és hideg is van, ezért betakarózom teljesen.
          - Nem rontottál el semmit. Miről beszélsz?
          Kimászok, és a fejemre is rádobva a takarót odabotorkálok hozzá. Betakarom őt is, nem akarom, hogy megfázzon, főleg mert érzem, mennyire vizes a ruhája és az egész teste.
          - Mi történt? Jól vagy?
          Aggodalom tükröződik a szememben. Talán mégis neki volt igaza mikor óvatosságra intett. Kinézek az ablakon, de nem látok lábnyomokat se közeledni, se távolodni. A zene is elnémult már, a bulinak biztos rég vége. De mennyi lehet az idő? Visszamegyek a hálóba, hogy megnézzem az ottani órán, és hogy felvegyek valamit magamra, legalább a köntösömet.
          - Kérsz egy kávét?  – kiabálok ki onnan, majd ki is hajolok. – Egy kakaót?
           Mostanra már teljesen felébredtem, ha arra kérne, hogy bújjunk vissza az ágyba, az se menne. Végül egy hosszú hálóingbe és a köntösbe lépek ki a nappaliba, és a telefon felé indulok, hogy rendeljek valamit. Az éjszakai időpont miatt lassan érkezik meg, így le tudok ülni a kanapéra, és kérni szerelmemet, hogy üljön oda hozzám, hajtsa a fejét az ölembe. Simogatni kezdem a haját, és kicsit masszírozni a halántékánál. Jót fog tenni neki, ahogy nekem is az a fejfájáscsillapító. Túl sok volt nekem az a pezsgő, és érzem, hogy még nem teljesen tisztult ki belőlem.
          - Jobb már?
          Lehajolok és adok egy csókot a homlokára, majd a szájára is. Szerencse, hogy varázslók vagyunk, mert így nem kell majd sokat bajlódni a takarítással. Mert biztos vagyok benne, hogy elalszunk majd, és úgy kell rohannunk majd a végén.

          A szobaszerviztől csak egy kávét rendeltem és némi harapnivalót. Fejfájás-csillapító van nálam, a csapi víz pedig bőven megteszi, hogy be tudjam majd venni. Most Elliot a legfontosabb, és a tudat, hogy valami komoly dolog történhetett, de a szobában semmi jelét sem látom annak, hogy betörtek volna. Talán még idejében lebuktatta a tettest, de ez nem magyarázná azt, hogy miért reszket ennyire. Végül azért hamar megtudom, hogy egy álom a ludas a dologban. Tudom, hogy ilyenkor a legjobb, ha megnyugszik az ember. Akkor tisztább fejjel, könnyebben végig tudja gondolni a történteket.
          Pont ezért is ülök le inkább a kanapéra, és nem a hálóban az ágyra. Örülök, hogy elfogadja a felkérésem. Igyekszem a lehető leghamarabb megnyugtatni, és ehhez a szoba nyugodtságát használom fel alapnak. Még a szobapincérnek se hagyom, hogy megzavarja ezt a nyugalmat. Már előre kikészítettem neki a borravalót, így csak egy biccentéssel köszöntem meg neki a fáradozásait.
          - Nem hagyom abba. Addig csinálom, amíg szükséged van rá.
          Lehajolok, és adok még egy puszit a homlokára. Kicsit meglep, hogy mégse kéri a kávét, de nem gond, majd megiszom én. Ha már elkértük és ki is fizetjük, akkor ne a lefolyóban végezze. Főleg mert az illata annyira hívogató. Jó lenne megtudni miről is álmodhatott, és a hegének történetére is kíváncsi vagyok, de nem ez a legjobb alkalom arra, hogy rákérdezzek. A legjobb indok pedig erre, hogy fészkelődni kezd, amivel nem tudom tartani a lépést, így a masszázs is félbemarad, rövid időn belül pedig el is alszik. Nem mozdulok még egy kicsit, hagyom, hogy teljesen elaludjon, szüksége van pihenésre. Végül óvatosan kimászok alóla, a pálcám keresésére indulok, és mikor megtalálom, akkor belebegtetem őt az ágyba.
          Ülök még egy kicsit utána az ágy szélén, de aztán hív a mosdó, és be is zárkózok oda egy kis időre. Unokatestvérem most nincs itt, hogy fogja a hajam, de szerintem elboldogulok majd nélküle is. Csoda, hogy kibírtam eddig, de talán az lehet az oka, hogy az sokkal jobban érdekelt mi van szerelmemmel, mint az, mi van velem. Végül én se iszom meg a kávét, csak befekszek az ágyba Elliot mellé, hogy aztán jó pár órával később felriadva kapkodjam össze a ruháimat.

          A kávé ugyan ekkorra már rég kihűlt, de hála a mágiának, pillanatok alatt újra forró és gőzölgő lesz. Felkapok valamit magamra, aztán a recepcióra sietek. Elmagyarázom a helyzetet, hogy nagyon sajnáljuk, de elaludtunk, kifizetem a számlát, mindent, ami teljesen lenullázza a megtakarításom, és legalább három hónapra előre a fizetésem is. Sóhajtok egyet, majd visszamegyek a szobába, elvégre egy órával kaptunk csak több időt. Becsukom magam mögött az ajtót, majd a legközelebbi tükörbe nézek. Kócos vagyok, ami még úgy is látszik, hogy lófarokba van kötve a hajam. A szemeim karikásak, nem csoda, hogy olyan jóízűen mosolygott a fiatalember. A ruhám is csálén áll, és sikerült két nem egyforma cipőt felvennem, és smink nélkül most elég ijesztő vagyok. Ledobom mind a kettőt, majd bemegyek a hálóba, és leülök az ágy szélére. Figyelem kicsit az egyenletes lélegzését, de nem sokáig. Közel hajolok hozzá, és adok egy puszit neki.
          - Elliot, ébresztő! Elliot, ideje indulnunk.
          Adok még egy csókot neki, biztos legyek benne abban, hogy felébred, aztán indulok is a bőröndöm felé. Már majdnem mindent belepakoltam, csak a fürdőből kell még kihoznom néhány holmit, és készen állok az indulásra. Mikor mocorgást hallok az ágy felől, akkor felé fordulok, és elmosolyodom.
          - Kicsit elaludtunk. A számlát már rendeztem, de nincs sok időnk a távozásra. Kicsit kapd össze magad, aztán majd otthon nálam befejezünk mindent, rendben?
          Lágyan elmosolyodom, és nekidőlök az ajtó félfájának. Pont úgy, mint egy nappal korábban is, csak akkor bikini volt rajtam. Tényleg, azt hova is tettem? Körbenézek a szobában, és végül az egyik sarokban meg is találom. Csak azt nem tudom, hogyan került oda.
          - Szólj, ha kész vagy, kinn megvárlak.
          Egy kacsintás kíséretében dobok egy csókot, majd leülök kinn a kanapéra, és figyelem a nagyon serényen ténykedő alakját.

          Minden érkezés egy indulással kezdődik. Minden indulás a tervezéssel. A tervezés tarthat akár percekig, egy röpke elhatározás nyomán, de lehet, hogy hónapokat is felölel. Nekünk csak pár pillanatunk van a készülődésre, de szerintem ennyi is elég lesz. Sok dolgot nem hoztunk, nem tudunk itt hagyni semmit. Csak némán figyelem, ahogy a hálóban pakol, az én bőröndöm már az ajtóban várakozik.
          - Tudod, eredetileg tízig kellett volna kijelentkezni, de kaptunk egy óra haladékot, és…
          Tudhattam volna, hogy a magyarázatomra nem is kíváncsi annyira. Pedig biztos voltam benne, hogy nem fogja tudni, ha lesokkolódott a bejelentkezéskor. A csók mondjuk mindig hatásos lesz ahhoz, hogy elhallgattasson. Egyébként nem értem, hogy miért aggódik a folyton, mert látom rajta, pedig nem lenne rá oka. Egyszer majd jól kifaggatom mindenről. Amíg elszalad a fürdőbe még egyszer az ablakhoz lépek és kinézek a csodálatos épületre. Tegnap annyira a feladatra koncentráltam, hogy teljesen kiment a fejemből körbenézni. A zörgés abbamarad a mosdóban, én pedig visszaülök a kanapéra, azért annyira nem sietünk, hogy öt percet ne tölthessünk el nyugalomban.
          - Jó reggelt!
          Csillognak a szemeim, és most először vagyok féltékeny egy férfira, amiért jobban néz ki nálam. Még a varázslat sem segítene azon a borzalmon, amin az ébredésem óta nem tudok helyrehozni. Majd talán otthon a nyugalomban, de a tegnap este egyszerűen csodálatos volt. Én nem is tudom leírni szavakkal azt, amit az éjszaka nyújtott.
          - Örülök neki, hogy már jobban vagy. Az éjjel megijesztettél kicsit. Mehetünk?
          Felállok a helyemről pont időben ahhoz, hogy a kopogás jelezze a hordár érkezését. A taxit már megrendelték nekünk a recepcióról, csak vissza kell érni a barátomhoz, onnan pedig egyenes az út hazafelé. A taxiban nyitom csak ki újra a számat.
          - Emlékszel rá, mikor megkértelek rá, hogy maradj nálam egy napot? Még mindig van kedved hozzá, hogy nálam töltsd ezt a napot?
          Megérteném, ha azt mondaná, hogy nem. Az én kis lakásom, és a helyhez kötött életem nem felel meg Elliot életvitelének. De majd átlépünk ezen az akadályon valahogy. Tudom, hogy ennek most nagyobb jelentősége lesz, mint korábban, de ki fogom bírni. Muszáj lesz.

          Belépve a lakásomba egy teljesen megkönnyebbült érzés szabadít fel. Mintha eddig valamilyen buborékban lettem volna, és azzal, hogy eljöttünk onnan, a láncaim elszakadtak. Ledobom a bőröndöm a háló közepén, majd visszamegyek szerelmemhez.
          - Nem hiszem el, hogy tényleg sikerült. Hogy mehetett ez ennyire könnyen? Annyira izgultam mikor kisétáltunk az ajtón. Kérsz inni valamit?
          Egy pillanatra megállok, mert nem hallom a körmök kopogását a padlón. Hol lehet Felix? Tudom, hogy nem szereti a tűzijátékot, és biztos vagyok benne, hogy a fürdő nincs elég mélyen a lakásban, hogy elbújjon ott. Aggódva nézek Elliotra, majd elkezdek rohangálni a lakásban egészen addig, amíg a műteremben egy papíron meg nem látom anya kézírásával az üzenetet arról, hogy nála van. Coco is, szerencsére. Azt hittem, hogy nem kapja meg időben a levelemet, de úgy tűnik, mégis.
          - Felix nincs itthon, tényleg csak kettőnké a lakás. Mit szeretnél csinálni? Egy villásreggeli jó lesz? Tudok egy olcsó és jó helyet a közelben.
          Ezt a kört viszont Elliotnak kéne állnia, még azt se tudom, hogy a következő hónapokban mit fogok majd tenni, de szerintem átjárok majd anyához. Úgyis régen láttam már, és lesz miről mesélnem is. Belebegtetem a másik bőröndöt a hálóba, majd megfogom Elliot kezét, és ezúttal az ajtón távozunk. Az utcákon senki se jár, a bulizók még alszanak ilyenkor általában, az újév első napja pedig egyébként sem a nagy nyüzsgésről híres.
          Út közben kicsit hozzábújok szerelmemhez, mintha nem csak az új év jött volna el, hanem én is másként látnék dolgokat. Például az eddig unalmasnak hitt játszótér, most rengeteg lehetőséggel kecsegtet. A házak a megfakult színeikkel, most szinte világítanak az elmém által kivetülő képektől.
          - Tudod, szeretném, ha egyszer elvinnél majd még magaddal. Nagyon élveztem a dolgot, még akkor is, ha szemét módon leitattál!  – bököm kicsit oldalba. – Ugye tudod, hogy az bosszúért kiált?
          Elmosolyodom, de már látom is a helyet, ahova megyünk. Egy gyorsétterembe térünk be, ahol nem csak hamburgereket lehet kapni, hanem olyanokat is, amiket gyorsan el tudnak készíteni, de rendes főételek. Olcsó, nem rossz a minősége, de azért nem is egy olyan étterem, mint a tegnapi. A pulthoz lépek és rendelek egy salátát néhány csirkefalattal, és kólával. Keresek egy üres asztalt, majd leülök hozzá, amíg szerelmem rendel.
          - Tudom, nem nagy dolog, de semmi nincs otthon, és farkas éhes vagyok már.
          Nem hiszem, hogy hihető lenne a salátával a tányéromon, viszont a gyomrom se akarom kikészíteni teljesen. Erőt veszek magamon, mert tudom, hogy nem itt kéne beszélgetnünk erről, de nem bírom ki a következő alkalomig, mikor lehetőség lesz rá.
          - Mik a terveid a jövőben? Hova mész innen? Hova vezet a következő kalandod?
          Remélem nem ért félre, mert nem szó szerint értem az innent. Főleg, hogy a holmija nálam van. A nyakamhoz nyúlok a láncot keresve, de az nincs ott. Kicsit bepánikolok, de végül arra jutok, hogy biztos a bőröndömben van, mikor mindent beröptettem oda, akkor azt is. Majd ha hazamegyek, akkor megnézem, de azért tovább matatok már megszokásból a nyakamnál.

          Azt mondják, egyszer minden véget ér. Lehet az akár csak a mozi, egy színdarab vagy komoly dolgok is, mint az élet. Most csak abban reménykedem, hogy az idő kicsit lelassul a kedvünkért, és sokkal később fog eljönni az este, és az, hogy elválnak az útjaink. Örülni fogok minden egyes levélnek, amit Elliottól kapok, de az mégsem ugyanaz az érzés lesz, mint fogni a kezét, belenézni azokba a meleg barna szemekbe, és elbújni az ölelésében. Tudom, hogy átvészeljük majd az egészet, de akkor is szörnyű lesz távol lenni tőle. Mégis úgy gondolom, hogy mindezek után majd sokkal édesebbek lesznek a közösen töltött percek.
          - Sejtettem, hogy ezt mondod majd, és nem fogok az utadba állni. Már a ház is megviselt, ez a mostani pedig inkább szórakozás volt, túl egyszerű is mondhatni.
          Tudom, hogy csak hátráltatnám. Neki sokkal több tapasztalata van, és egyedül könnyebben tud menekülni is, ha arra lenne szükség. Igazából már ez a kis kaland is ajándék volt részünkre, főleg így az események fényében. Elmosolyodom, majd egy puszi kíséretében köszönöm meg a kisegítést. Azt hiszem, a rendelésem még ki tudnám fizetni, de nem vagyok benne biztos. Távoztomban még megfordulok, ahogy meghallom a töklé szót, de csak elmosolyodom. Sokkal többet kell a muglik között járnunk, hogy megszokjon néhány dolgot majd. Lefoglalok egy asztalt az ablak mellett, és lassan falatozni is kezdek. Csak akkor szólalok meg legközelebb, mikor Elliot is ideér. Nagyon aranyos volt a pultnál, újra beleszerettem, vagyis inkább még jobban.
          - Töklevet nem fogsz kapni a varázstalanok között – suttogom, mert az étterem eléggé tele van ezen a részen. – És innen nehezen tudnánk elmenni Londonba, hacsak nem akarsz elvinni a lakásodba. És milyen szekér?
          Gonoszkodom kicsit, mert láttam már én is olyan ételárusítót, és a hamiburger is elég fura, de tudván mennyire nem érzi magát otthon a muglik között, inkább nem próbálom meg kijavítani. Nem most, majd egy kicsit később. Egy újabb adagot kapok a számba, amíg hallgatom a jövőről szőtt terveit. Akkor talán sokára lesz még, hogy elmegy, és jó sok időt tölthetünk majd együtt. Ez felvillanyoz kicsit, de azért nem élem bele magam, mert ahogy mondta, talán még a randink kellős közepén elmegy majd. Oké, ezt azért nem gondoltam komolyan, de tény, hogy ennyire váratlan dologra gondolt.
          - Már nem érem be azzal, hogy írsz.  – Átnyúlok az asztal felett, és letörlök egy kis szószt a szája széléről, majd bekapom az ujjam. – Azt akarom, hogy épségben érj vissza, és elvigyél majd mindig valami szép helyre – kacsintok egyet.
          Remélem érti, hogy nem a Buckingham Palotára gondolok a szép hely alatt. Nem érdekelnek az olyan puccos helyek, csak annyi, hogy - a ki tudja mennyi idő után - együtt töltsünk egy kis időt. Aztán egyik pillanatról a másikra megváltozik a hangulat. Követem a tekintetét, amíg meg nem látok egy csuklyás alakot. A tekintetem kettejük között járatom, és szavak nélkül is tudom, Elliot számára több mint egy esetleges megbízó. Bár a sürgős kutakodás, gondolom a pálcája után, mégis inkább erre a következtetésre ad okot.
          - Elliot, ki ez az alak?
          A válasz nem éppen az, amire számítok. Szerelmem kirohan az étteremből, és mire az ablak felé fordulok már a csuklyás alak is eltűnik. Nem akarom otthagyni az ételt az asztalon, de jobbnak látom, ha utána rohanok, mielőtt még valami baj lesz. Mire az ajtóhoz érek, már nyomukat vesztem. Keresem őket, amennyire csak lehet, de lehetetlenség megtalálni két embert, akik esetleg nem is akarják, hogy megtalálják őket. Főleg, mivel az idegen is varázslónak tűnt, és ha hopponáltak, akkor… akkor aztán bárhol lehetnek. Egy pillanatra lehunyom a szemem, és a megérzéseimre hagyatkozva elindulok az étteremtől keletre, vissza a lakásom felé. Arra van egy kisebb park, ahova a gyerekeket szokták vinni, játszótérrel. Idefelé jövet kikerültük, de attól még ott van.
          Döntésem jónak bizonyul, mikor a hóban feltűnő hoppanáló lábnyomok mellett egyértelmű szaladás nyomai is ott vannak. Csak erre mehettek, a kérdés már csak az, hogy megálltak-e a játszótérnél.
          - Elliot! – kiáltom el magam.
          Végül meg is találom őket, a veszekedésük hangaiból nem nehéz kitalálni, hogy merre mentek. Megszaporázom lépteim, majd Elliot mögött megállva, figyelem a vitájukat. Az idegenen még mindig rajta van a csuklyája, így az arca nem látszott, de szerelmem határozottan felismerte, mintha átlátna rajta.
          - Elliot, ki ez az alak?
          Óvatosan lépek közelebb, nem akarok semmibe belekeveredni, és főleg őt nem akarom hátráltatni, de szeretném, ha érezné, hogy itt vagyok vele, és nem kell aggódnia miattam.
          - Nem meséltél neki rólam? Pedig az előbb úgy tűnt, hogy nagyon közel álltok egymáshoz. Családi vonás, hogy ilyen könnyen meghódítod a nőket.
          Családi vonás? A férfi Elliot egyik rokona lenne? Igaz, az édesanyjáról mesélt már, de a családja többi tagjáról nem sokat tudok. Egy pillanattal később pálca villan az idegen férfi kezében, és disaudio valamint a kiábrándító bűbáj egy keveréke vesz minket körbe. Még közelebb húzódom Elliothoz, remélem nem zavarom vele.
          - Így már jobb lesz. Nem kell félni tőle, hogy a mihaszna muglik felfedeznek minket.
          Egyáltalán nem érzem magam biztonságban, pedig a férfi semmi olyat nem tett, ami támadólag hatna felém. Ránézek szerelmemre, aki túlságosan is koncentrál, így abban sem vagyok biztos, tudja, hogy itt vagyok.
          - Megszerezted azt, amiért küldtelek, kölyök?  – Nyújtja ki a férfi a kezét. – Add át nekem, ne kelljen erőszakot alkalmaznom a barátnőd előtt.
          Ez az alak nem Nyström. Ha ő rám támadna, akkor esélyem se lenne ellene. Talán még arra se lenne időm, hogy elővegyem a pálcámat. Remegni kezd a kezem, és inkább távolodom pár lépést tőlük. A testem magától mozdul, még akkor is, ha tudom, nem jó dolog az, amit csinálok. Kutatni kezdek a pálcám után, hogy ha használni kell, akkor ne kelljen még keresgélnem, de amint láthatóvá válik, ki is repül a kezemből, és az idegennél landol. Merlin adja, hogy ne legyen semmi baj, mert akkor halálra vagyok ítélve.

          Nem gondoltam, hogy valaha fogok még félelmetes emberrel találkozni. Igyekeztem eddig elkerülni azokat a helyeket, még akkor is, ha a világ legfinomabb sütijét vagy vajsörét szolgálják fel. És most mégis itt van valaki, akitől megremeg a lábam, és úgy érzem, ha a világ összes tudását a fejembe töltenék egy pillanat alatt, akkor sem tudnám megvédeni magam. De a legelképesztőbb az, hogy ez az alak Elliot apja. Hirtelen nem tudok megszólalni a meglepetéstől, de kettejüket ez nem is zavarja.
          - Szabad így beszélni az édesapáddal, kölyök?  – Kicsit mintha megingatná a fejét, majd a pálcámat felemelve Elliotra szegezi.  – Meg kéne tanulnod, hol a helyed. Amíg Jia megvédett téged, érinthetetlen voltál számomra, de most nincs itt. A barátnőd pedig látszólag nem lesz képes megvédeni. Pedig szereted ezt, igaz?
          Elhallgat, azt hittem befejezi, de aztán rájövök, hogy ez csak valami sokkal nagyobb dolognak lesz a kezdete. Ráadásul egy csomó minden hirtelen értelmet nyer. Biztos voltam benne, hogy Elliot nem menne oda csak úgy magától, kivéve ha jó oka van rá. Keresem még a válaszokat, és a menekülő utat, ha szükséges. A pálcám nem is számít annyira csak az, hogy biztonságban legyünk.
          - Ha nem hagysz más választást, akkor igen.
          Ha lehet, még jobban megfagy körülöttünk a levegő, de ezúttal már Elliot is megrémiszt. Ismervén a párbajozási képességeit nem tartom jó ötletnek, hogy szembeszálljon a férfival, még akkor is, ha a szülője.
          - Túl pimasz vagy, kölyök!
          A pálcám mozdul, majd egy suhanó hang süvít keresztül a levegőn. Elliot elém áll, de nem hiszem, hogy én lennék a célpont. Mégis az arcom elé teszem a karom, hogy így védjem magam.
          - Add át a kardot, kölyök, és kihagyom belőle!
          A kard, amit épp tegnap szereztünk meg a kastélyból. Honnan tudja, hogy már nála is van? Figyelteti? Akkor mennyit tudhat róla, rólunk valójában? Ki ez a férfi, hogy ennyi hatalma van?
          - Bízom benned – suttogom. Nem akarom, hogy az idegen egy szót is halljon a beszélgetésünkből. – De légy óvatos, kérlek, rossz érzésem van.
           Egy pillanatra csak, de hozzáérek a kezéhez, amit a háta mögött rejteget a pálcával együtt. Legszívesebben meg is ölelném, de láttam már elég párbajt, elég harcot, családtagok között is, ebbe most nem érdemes beleavatkoznom. El is távolodok tőle, de kérésének megfelelően igyekszem mögötte maradni. Nem akarom, hogy zavarja a közelségem őt.
          - Ha másban nem is, ebben legalább hasonlítasz anyádra. Amint megtalálta azt, akiért érdemes az életét is adni, már nem állította meg a józan ész sem. Te voltál a gyenge pontja, ahogy neked az a kislány.  – Hirtelen mar belém a kislány szó, tizenegy évesen hallottam utoljára egy férfi, az apám szájából.  – Azt hiszed, hogy erősebb vagy nálam? Azt hiszed, hogy ezzel a szájalással kihúzod majd magad a csávából? Már Svédországban sem működött. Nyström ellen könnyedén kellett volna győznöd, mégis közbe kellett avatkoznom. Gyenge vagy! Egy senki.
           - Ez nem igaz! Elliot nagyon ügyes, és semmi esetre sem gyáva! Nagyon is bátor, de ezt maga soha nem fogja megérteni. Valaki, aki még az arcát sem képes megmutatni azoknak, akikkel szemben áll. Szerintem inkább maga a gyenge!
           Lendül a pálcája, ezúttal a sajátja. Nem kísérletezik, el akar találni valamelyikünket. Tudtam, hogy az őszinteségem, és a nagy szám egyszer bajba kavar, de nem gondoltam, hogy az pont egy ilyen helyen fog megvalósulni. Ugyanaz a suhanó hang szeli ketté a levegőt, mint korábban, de ezúttal erősebben és gyorsabban. Felsikoltok, ahogy látom a vért fröccsenni. Összegömbölyödöm, az arcomat néhány sáv szeli keresztül hosszában a könnyeim nyomán. A fájdalom azonban elmarad, ezért gyorsan alábbhagy az ijedtségem. Kiegyenesedem, és odamegyek Elliothoz, hogy megnézzem a sérülését, de a következő pillanatban már a levegőben találom magam, és hiába kapálózok szerelmem után, nem érem el.
          - Akkor kezdjük újra ezt a tárgyalást, kölyök! Ide azzal a karddal, és hidd el, pont a jó embernek adtam a megbízást! Az a kard, és a gyűrű családi ereklyék, és te is a családhoz tartozol. Más nem érhet azokhoz hozzá. Szükségem volt a képességeidre, hogy ne a saját kezeimet kelljen bemocskolnom.
           A rossz érzés csak nem akar elengedni, ahogy a lebegtetés sem, de túl magasan vagyok ahhoz, hogy Elliot segítség nélkül elérjen. Ha innen leesek, biztos eltöröm majd valamim, de remélem ez nem fog bekövetkezni, addig úgyis kitalálunk majd valamit.
           - Elliot! Elliot, ne hallgass rá! Tudod, hogy…
           A hangom váratlanul elnémul, csak a tátogás marad. Mi van még ennek a férfinak a tarsolyában? A Silencio-nak van ilyen hatása, de így hogyan segítsek majd akkor. Hogy védjem meg a szavaimmal? Hogy adjak neki erőt? Elliot, ne csinálj ostobaságot, kérlek!

          Utálom! Utálom, hogy ebben a helyzetben vagyok. Nem akartam Elliotot hátráltatni, és most mégis megtettem. De azt a hangnemet sem tudtam már tétlenül hallgatni. Mit tudna valaki róla, aki talán most találkozik vele először? Egy ilyen ember hogyan hívhatja magát az apjának? Utálom őt is ezért. Mégis a legjobban Elliot lep meg azzal, hogy apának hívja, de ahogy látom, nem csak engem. A férfi megtorpan, de csak egy pillanatra. Az ostorcsapás viszont nagyon is emlékeztet mindannyiunkat arra, hogy még mindig ki a legerősebb közöttünk, és hogy kivel nem kéne újat húzni.
          - Jól vagyok.
          Igyekszem megnyugtatni őt, de ezzel csak rontok a saját helyzetemen. Utálom ezt az alakot, és most már szólni se szólhatok többet. Néma szemtanúja vagyok egy katasztrófának, ami ellen lehetetlen tennem. Próbálok tenni azért, hogy lekerüljek a levegőből, de minden próbálkozásommal csak az erőmet vesztegetem. Kiabálok, bár hang nem jön ki a torkomon. Nem, nem nyugtatott meg az, ahogy rám nézett. Sőt, még jobban megijesztett. A könnyeim záporozni kezdenek. Megállíthatatlanul egyre jobban, de akármennyire is zokogok, nem hallható semmi belőle. Elliot! Ne csináld, ezt ne csináld, mert nem fogja megadni magát! Ez az alak nem az a típus, aki gyengének mutatja magát, inkább keres magának majd egy másik kincskeresőt, aki… Vagy engem, hiszen tudhatok róla. Az ő szempontjából én lennék az a balek, aki elvezető őt a kardhoz. Elliot! Elliot, ne csináld!
          Aztán váratlanul süllyedni kezdek, de a hangom még mindig nem kaptam vissza. Amint egy óvatos puffanással a földön kötök ki a hóban, felállok, de azonnal jön a második csapás. A testem megmerevedik, és mintha ezer kilós súlyok lennének rajtam, nem tudok mozdulni. Ez mennyivel jobb, a hóban ülni, és esetleg megfázni, mint a levegőben lebegni? Milyen logika alapján gondolkodik ez az alak?
          - Így megfelel? Tedd le azt a fiolát, kölyök!
          Bár lágyult az alak, még mindig érződik a hatalma és az egója. A pálcámat még mindig magánál tartva akár rám is támadhatna, vagy Elliotra vagy mindkettőnkre egyszerre, mégse mozdul. Nem akarom elhinni azt, hogy esetleg meggondolta magát és úgy tekintene szerelmemre, mint a fiára. Nem, látszik rajta, hogy valamin nagyon gondolkodik, de támadni se mer. Ha az a méreg nagyon erős, akkor már az is megölheti őt, ha csak egy csepp esik az ajkaira.
          - Beszéljük meg, rendben? Látod, elengedtem őt, nem eshet bántódása, ha nyugton marad.
          Elengedett? Meg vagyok kötözve a hóban? Milyen elképzelései lehetnek arról, hogyan kell elengedni valakit? Ráadásul hogyan tudnék mocorogni vagy bármi mást tenni? A hangom el van némítva, a tagjaim pedig gúzsba kötve. Ez az alak nem normális.
          - Kölyök, ezt te sem akarhatod. Csalódást okozni ennek a nőnek? Anyád után mást is cserben hagynál?
          Emlékszem még minden szóra, amit Elliot mesélt az édesanyjáról, és hogy milyen bűntudata van még most is miatta. Nem hagyhatom, hogy ezt a fegyvert használja ellene. Mocorogni kezdek, bár ez láthatatlan a külvilág számára, ahogy az ordításom is. Csak a férfi láthat belőle bármit is, a könnyeimből, az akaratból, ami hajt.
          - Tudod, jól választottál. Gyönyörű, mint Jia, és ott csillog a szemeiben pont az a merészség, ami ahhoz kellett, hogy szembeszálljon velem. Nem gondoltam, hogy alig több mint húsz évvel később újra megismétlődik ez a jelenet. A különbség annyi, hogy most neked kéne őt megvédeni. Azt hiszed, hogy a haláloddal megvéded? Nem, azzal csak kiszolgáltatottá teszed. Gondolj bele, ki lenne az első, akit elővennék a karddal kapcsolatban? És ha a saját fiam nem kímélem, miért tenném egy idegennel szemben?
          Miért bántja még mindig? Elliot… Nem is ismeri, hogy mondhat akkor ilyeneket róla? Mozdul, lassan. Közeledik felénk. Mi járhat vajon a fejében? Annyi mindent tehetne, most mégis ezt a módot választja. Miért nem veszi már le a csuklyáját? A hangja is olyan reszelős, mint aki már évszázadok óta dohányzik éjjel-nappal.
          - Most pedig áruld el, hova rejtetted a kardot, és utána soha többé nem találkozunk. Megszabadulsz te is és a barátnőd is tőlem.
          Megáll, a hangja hirtelen nyugodt lett, és mintha nem is érdekelné már a jelenlétem vagy Ellioté. Egyszerűen véget akar vetni ennek az egésznek? Miért? Az előbbi határozottság és látszólagos ráérés miért csapott át hirtelen sürgetésbe?

          Én a legnagyobb tragédiaként éltem meg azt, mikor meghalt az apám, és mindent megadnék azért, hogy akár csak egy napot vele tölthessek. Elliot úgy tűnik, eddig nem ismerte a sajátját, de talán jobb is volt így. Ezt a férfit mindennek lehet nevezni, csak apának nem. Nem ismerem a családi hátterüket, de abban biztos vagyok, hogy ezt senki sem érdemli, még akkor sem, ha a szüleik nem jöttek ki jól. És én továbbra is kénytelen vagyok némán figyelni az eseményeket, és azért imádkozni, hogy ne történjen meg a már beígért katasztrófa.
          Arra azért nagyon kíváncsi vagyok, hogy mennyi sértést, és mennyi megaláztatást tud elviselni egy férfi. Mert ahogy hallom, mind a ketten adják a másiknak bőven, és egy pillanat kérdése csupán az, hogy mikor bukik ki valakiből a felhalmozott düh. Hogy mire gondolhat most a férfi, azt nem tudom, de az biztos, hogy szokatlanul nagy a csend körülötte, és félek, hogy mi lesz a folytatása.
          - Te vagy ostoba, ha azt hiszed, vagy annyira jó, hogy más ne találja meg. És ne feledd el, még mindig van egy gyenge pontod. Ha nem is szerzem most meg a kardot, vajon meddig tudsz folyamatosan a hátad mögé nézni és a kislányra is vigyázni?
          Miért nem vagyok legilimentor? Most olyan jó lenne látni a gondolatait. Főleg mert még mindig velem fenyegetőzik, pedig nem adtam rá okot, és ez nagyon kezd zavarni. Nem akarok Elliot gyengepontja lenni. Nem akarom, hogy miattam folyamatosan rettegnie kelljen a családjától. Az ellenségeitől, akik esetleg tudomást szerezhetnek rólam. A könnyeim továbbra is patakokban folyik, de legalább megkönnyebbüléssel tölt el az, hogy a fiola a hóban köt ki. Ez miatt már legalább nem kell aggódnom.
          Valami nekem nagyon furcsa. Sokat gondolkodik, pedig Elliot elég nagy szavakat használt. Mi lehet ennek az oka? Mi mozgathatja? Miért azt mondja amit? Vadul zakatolnak a kerekek az elmémben, de semmi sem jut eszembe. Ez a férfi egy rejtély. Végiggondolom a beszélgetés minden mozdulatát, aztán rájövök. Még akkor is, ha nem teljesen igaz az elméletem, a ráció ott van benne. A férfi sakkozik annak megfelelően, hogyan tud hatni Elliotra. Mozgolódni kezdek, igyekszem felhívni magamra a figyelmet. Hangom talán nincs, de szájról még tud olvasni.
          - Kölyök…
          A hangja lágyabban cseng, szerelmemnek sikerült megtévesztenie egy kicsit. Most olyan, mintha éppen előtörni készülne belőle az, amit eddig rejtegetett. A csuklyájának dupla feladatot szánt, de vajon meddig tudja fenn tartani a látszatot? Engem már nem ver át, de Elliot más. Ő személyesen érintett az ügyben. Ez a figyelemelterelés pont megfelelő arra, hogy a csuklya lekerüljön a férfiról, és egy elég meglepődött tekintettel nézzen a fia szemébe. A levegő hirtelen fagyott meg, még jobban, mint amit eddig is érezni lehetett. A távolból gyerekkacaj hangja ér el hozzánk. Bár elég távol vannak ahhoz, hogy ne zavarjon egy percet se.
          - Kölyök!
          Teljesen megváltozik a hangnem a korábbiakhoz képest. Komoly lesz, de a ravaszság egyértelműen ott csillog a szemében. A percek csak peregnek, és ahogy átlendülök azon, hogy megláttuk végre az arcát, azonnal le is esik, hogy miért fogott el azonnal a fura érzés. Én ismerem ezt a férfit. Újra mocorogni kezdek, mire a pálca rám irányul. A saját pálcám. Megállok, nem akarom még jobban felidegesíteni ezt az alakot, még akkor sem, ha most fel tudnék készülni rá. Az arca… nem, az arca sem. Abban reménykedtem, hogy ha lekerülne róla a csuklya, akkor talán könnyebben le tudnánk olvasni, hogy mire készül, de nem. És ez rémisztő.
          Aztán valami váratlan történik. Villan a saját pálcája is, és a békjóim lekerülnek rólam. A falnak támaszkodva felállok. Nem merek más tenni, főleg azért mert csapdát sejtek a cselekedetei mögött. A pálcám a hóban köt ki kettőnk között. Magához akar csalni? Nem mozdulok, de a hangom azért kipróbálom.
          - Én… - kicsit be vagyok rekedve, de azt is visszakaptam. – Én ismerem magát. Maga Phillip Rowle!
           Nem éri meglepetésként, de nem vagyok meglepődve. Egy nagyon híres protektor, aki maga is vádlott volt a háborúk után, de ahogy a család többi néhány tagja, úgy ő is megúszta. Nem tudták eléggé bizonyítani, hogy valóban részt vett volna a mugli születésűek megölésében, és úgy az egész rendszer támogatásában. Nem is meglepő egy ilyen híres családnál. És Elliot…
          - Elliot, te… Ez biztos?
          Elképedek a felismeréstől. A férfi csak néz rám, ahogy mégis közelebb merészkedek hozzájuk. Ez a sakkjátszmájának melyik része lehet? Látok csillanni valamit a szemében pont azelőtt, hogy lehajolnék a pálcámért. Puffanás hangja hallatszik, majd a következő pillanatban mögöttem van, és a derekam öleli. A pálcája a bőrömbe fúródik. Nem értem miért tesz ilyet, hiszen Elliot világosan megmondta, hogy semmit sem tesz addig, amíg engem békén nem hagy, de… De neki én nem számítok, csak útban vagyok.
          - Kár lenne a karrierjéért és a tehetségéért, nem igaz, kölyök?
          - Mi a francot művel? Azt hittem, hogy…
          Elhallgatok, mert még jobban belefúródik a pálca az oldalamba. Nem tudom mit akar elérni vele, de úgy érzem, eddig csak közvetettem voltam túsz, mostantól pedig már élesben. De Elliot megmondta, hogy nem fog ad… Nem, ez most nem Elliotról szól. Rólam. Valami olyasmiről szereztem tudomást, amiről nem kellett volna.
          - Hallgatok, ígérem! Nem mondok majd senkinek semmit.
          - Ennyi nekem nem elég!  – Közelebb hajol hozzám, a fülembe súg, hogy csak én értsem.  – Senki sem tudhat arról, hogy Elliot a fiam. Senki, még ő sem!
          Rettegés fut végig rajtam. Nem fog megölni, igaz? Nem fogja őt is megölni, igaz? Azt nem teheti meg. Ezt ugye nem fogja megtenni?

          Mindig mikor azt hinné az ember, hogy ennél rosszabb dolog már nem történhet, mégis történik. Mindig, és ezen ha akarok se tudok változtatni. A sors keze olyan irányítóeszköz, amire nincs ráhatásom. Nem nekem, senkinek. Mert dacolni vele felesleges, talán. A szenvedésen túl mit nyerünk? Ha enged is, mire kiélvezhetnénk, addigra elfáradunk annyira, hogy ne is érdekeljen. A mögöttem álló férfi nem szól semmit már egy ideje. Talán ő is ezen gondolkodik.
          Amitől viszont nagyon félek, és nem akarom kimutatni, az Elliot reakciója. Nem akarom, hogy miattam kelljen aggódnia, és látom rajta, már így is csalódott az egész helyzetben. Nem tudom, mi járhat az ő vagy az apja fejében, de az biztos, hogy valamelyikük nem úgy fog ma innen távozni, ahogy azt korábban elképzelték. Vagy talán egyikük se.
          - Nem árulom el magát – suttogom, hogy még jobban megerősítsem, bár nem tudom, mennyire hiszi el nekem a dolgot a pálcájával az oldalamban. – Nem maga miatt nem, hanem Elliot miatt. Nem érdekel a jó híre, de nézzen a fiára. Nem hiszem, hogy ilyennek akarta látni az első találkozás alkalmával, mikor…
          - Nincs szükségem a kioktatására! Hallgasson el!
          Így teszek, nem akarom még jobban magamra haragítani. Főleg, mert eddig is jobban beleütöttem az orrom, mint ahogy kellene. Elenged, de nem tudom mi az oka ennek. Talán szerelmem kérése, talán valami más. Az viszont nem kerüli el a figyelmem, hogy nagyon koncentrál. Talán még mindig nem hisz el valamit. Hátrálni kezdek, innentől már tényleg rajtuk múlik minden. Innentől nem akarok beleszólni semmilyen formában a dologba.
           Phillip lehajol a két pálcáért, ami a lába előtt hever. Túl nagy fegyver van most a kezében, és félek, hogy rosszul végződik majd. Nem mozdul, csak nézi őket, mintha nem jól látná. Most kicsit úgy tűnik, mintha meggyötört lenne. Ezer év terhe nyomná a vállát, és már nem tudja elviselni ezt a súlyt. Idősebbnek tűnik, mint ami valójában a kora lehet. De engem nem hat meg ezzel az ábrázattal.
          - Nem akarok semmit elvenni tőled. Inkább visszaadni egy keveset azokból az évekből, mikor nem lehettünk együtt.
           Elliot pálcáját felé tartja, a végét szándékosan maga felé irányítva. Ez egy felhívás a keringőre, amitől nekem leesik az állam. Ha akarná, akkor szerelmem most könnyedén megátkozhatná. Mi ez a hirtelen változás? Honnan? Miről maradtam le? Pedig biztos voltam benne, hogy minden percét elcsíptem a beszélgetésnek.
          - Kölyök, most pont úgy nézel rám, mint mikor Jia nézett velem szemben utoljára, és mikor négy vagy öt évesen ott leskelődtél az ajtó mögött. Tudok róla, hogy figyeltél, bár nem láthattalak.
           Nem lehet. Nem fordulhat valakivel ennyire váratlanul ekkorát a világ! Hova tűnt az erélyes fellépés? Hol van a fenyegetés? Hova tűnt a férfi, aki néhány pillanattal ezelőtt még itt állt és az életünkkel fenyegetett?
          - Soha nem bántottam Jiát. Szerettem, és a mai napig sajnálom, hogy nem tudtam megvédeni. Nem fogok neked magyarázkodni, ez nem a megfelelő pillanat, de hidd el, mindent megtettem azért, hogy támogatni tudjam őt. Hogy téged támogatni tudjalak.
          A hangja egy pillanatra elcsuklik, de aki nem tudja, mit kell észrevennie, annak talán fel sem tűnik. Némán figyelem továbbra is a jelenetet, és bár nagyon szólnék néhány szót, ez tényleg nem az a pillanat, mikor ki kellene nyitnom a szám.
          - Tartsd meg a kardot, addig biztonságban vagy, amíg az nálad van. Ahogy a gyűrű is – biccent a fejével.
          Elindul felém, én pedig lépek egyet hátra, aztán még egyet. Nem akarom, hogy a közelembe jöjjön főleg úgy, hogy két pálca is van nála, és ez az egész lehet ugyanúgy egy ravasz terv része, mint az eddigiek. Végül azért elfogy a hely, és megtorpanok. Ilyenkor bezzeg hiába sikítanék, nem hallaná más rajtunk kívül. Aztán egy pillanattal később, már a saját pálcámat tartja felém ugyanúgy, mint nemrég Elliotét.
          - Sajnálom, hogy megrémítettem. Kérem, árulja el, hogy mivel tudnám jóvá tenni?
          Ha eddig nem is lepődtem meg túlságosan, most leesik az állam. Ez a férfi nem lehet ugyanaz, mint korábban. Imperius alatt állt? Hogy tört ki belőle? Nyelek egyet, majd elnézek mellette Elliot felé, ő hogyan vélekedik a helyzetről. És persze így szeretnék időt nyerni, mert fogalmam sincs, hogy akarok-e kérni, és ha igen, akkor mit.

          Ha lehet olyat mondani, hogy nem tudok kiismerni egy embert legalább egy kicsit az alapján, amit láttam belőle, és amit beszéltünk, akkor Phillip Rowle pont ilyen ember. Hogy tudja ennyire jól eljátszani egyik pillanatban még a kemény férfit, akinek minden mindegy, amíg esélyes az, hogy teljesülhet a kérése, majd a következőben egy könnyekig hatódott apa figurát előugrasztani a zsákból, mintha meg akarná lágyítani a szívünket. Bólintok Elliotnak a kérdésére, de aztán figyelmemet inkább a férfi felé fordítom. Tudom, hogy van még valami a tarsolyában. Kell lennie vagy már túl gyanakvó vagyok csak vele kapcsolatban?
          Látom a férfin, hogy már válaszolna szerelmem kérdéseire, de ő az indulatai miatt nem hagyja. A kérdések csak úgy záporoznak belőle, és jogosan is. Némelyik közülük még engem is érdekel, bár egyáltalán nem tartozik rám. Mikor felém fordul a pálcámmal, akkor meg is ijedek kicsit, de aztán elnézve a válla felett nem éppen azt a reakciót kapom, amire várok. Fel is háborodok kicsit.
          - Azt hiszem, el tudom dönteni a segítséged nélkül is, hogy mit kérek cserébe az elmúlt percekért – dobbantok egyet. Durván kapom ki a kezéből a pálcámat, és odamegyek Elliothoz. – Jól vagyok. Nincs semmi bajom azon túl, hogy fázom kicsit.
          Igaz, még mindig nem tudom, hogy mit kérek, mivel tudna kárpótolni, de valahol igaza van. Nem akartam ebbe az egészbe belekeveredni, most mégis a középpontjában vagyok. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha egy nagyon egyszerű kéréssel fordulok hozzá, ami nem is lesz olyan könnyű. Megfogom Elliot kezét, és Phillip szemébe nézek.
          - Azt akarom, hogy védjen meg! Úgy gondolom, hogy minden, ami már elhangzott, és ami még el fog hangozni, olyan jelentőséggel bír, amiről nem csak nekem, de Elliotnak se kéne tudnia. Azt akarom, hogy védjen meg a családjától, és minden mástól is, amitől csak tud.
          Látom rajta, hogy gondolkodik. Tudom, mekkora áldozat ez valójában tőle. Tudom, mit jelent az, hogy valakire oda kell figyelni, és ő is tudja, hiszen ezt tette az elmúlt időszakban mióta szerelmem megszületett. Percekig habozik, majd bólint egyet.
          - Megteszek minden tőlem telhetőt, de meg kell értenie, hogy a fiam az első.
          Nem is vártam mást egy olyan alaktól, aki nem tudja betartani a saját ígéreteit. Abból ítélve, amit a beszélgetésükből leszűrtem, elhangzott már itt néhány, a sorok között olvasva észre is lehet venni őket, mégis itt vagyunk. Aggaszt viszont még valami. Gondolkodik, és attól félek, hogy nem fog majd őszintén válaszolni Elliot kérdésére.
          - Ami pedig a kardot és a gyűrűt illeti. Mind a kettő Rowle családi ereklye. Régen elveszetteknek hittük őket, ám mindkettőnek sikerült a nyomára akadni. Van még egy harmadik is, de az egy másik történet. A család kínosan ügyel a jó hírnevére, így minden félvért megöltek eddig észrevétlenül. Szó szerint kitörölték a létezésüket. Megtehették, hisz tökéletes kapcsolataik voltak a Minisztériumban. Janus veled is ezt tenné, ha megtudná a létezésed, és amilyen viszály uralkodik most közte és a fia, Kean között, valószínűleg könnyen el is tudná intézni. Tartsd magadnál őket, a család jó rész ellen védve leszel, a másik fele elől pedig jobb, ha menekülsz.
           Érzem, hogy van még valami, amit nem mondd el, de talán ennek csak annyi oka van, hogy az már tényleg nem tartozik rám. Ezek alapján viszont megértem, hogy miért akarta szemmel tartani annyira Elliotot. Féltette, hogy rájönnek a titkára, és akkor nem védheti meg. És logikus az is, miért éppen vele kerestette meg a kincseket. Így családon belül maradnak.
          - Azért légy óvatos. Vannak olyanok a családban, akik könnyen kiszedhetnek még belőlem is információkat, és nem tudom, hogyan reagálnának a létezésedre. Nem akartam ártani nektek, meg akartalak védeni titeket. Sajnálom, ha úgy tűnt, hogy ártok.
          Miért rám néz? Miért engem néz ennyire behatóan? Ez ijesztő. Megszorítom Elliot kezét, szeretnék már elmenni. Szeretnék hazaérni végre, és szeretnék pihenni. Szeretném elfelejteni ezt az egészet, amennyire lehet.
          - Elliot, menjünk, kérlek!
          - Nem tartalak fel titeket, ha menni szeretnél, akkor menjetek.
          Azt hittem, elég halkan mondom, de akkor még se. Sejtem mennyire fontos lehet ez a pillanat, de most nem akarom elhagyni őt, és ez biztos látszik is rajtam.
          - Kölyök… Elliot, örülnék neki, ha tudnánk beszélni nyugodtabb körülmények között. Tudom, hogy még sok kérdésed van, de megértheted, hogy nem mindent mondanék el a kisasszony előtt.
          Egyértelműen vár. Mintha neki is mennie kéne, de addig nem akar itt hagyni minket, amíg van egy elvarratlan szál legalább. Jó lesz ez majd később, ez túl sok volt mindenkinek, gondolom neki is. Bárcsak másként találkoztunk volna. Megrángatom picit szerelmem karját, hogy nyomatékosítsam indulási szándékomat.

          Nem értem Elliot reakcióját, kérdőn is nézek rá. Mármint valahol megértem, hogy megpróbál megvédeni, de miért teszi ezt? Tudom, hogy mit kértem, azt is tudom, hogy miért, de a családja ellen nem biztos, hogy meg tudná védeni magát.
          - Nem… ezt… - Egy pillanatig farkasszemet néz szerelmemmel. - Rendben, de csak akkor, ha téged biztonságban tudlak. Mindenhol nem védhetlek meg, de megteszek minden tőlem telhetőt értetek.
          Megértem, hogy miért nem mond egyértelműen igent Elliot kérésére. Én se tenném az ő helyében. Tudtam, hogy az aranyvérűek… hogy azok az aranyvérűek, akik szorosan ragaszkodnak a hagyományaikhoz, mennyire komolyan veszik a vérvonal kérdést, de még engem is megdöbbent az, amit Phillip mond. Így… ennyire szívtelenül eltűntetni egy embert a föld színéről, kegyetlenség. Persze, mivel én soha nem voltam annak a világnak a része, nem tudhatom milyen lehet abban a környezetben, azzal a felfogással élni. De ahogy látom a velem szemben álló férfi vagy jól játssza most megint magát vagy belé nem sikerült belesulykolni ezt a felfogást. És ha jól értem, akkor nem ő az egyetlen. Kezdem egyre jobban félteni szerelmem. Minél tovább maradunk, annál rosszabb dolgok derülnek ki.
          - Kiabáltam, mert ő sem értette meg azt, amit neked próbálok most elmondani. A világom nem színes, hanem fekete-fehér. És kiabáltam, mert ő bár nagyon igyekezett, nem tudta megmutatni, hogy akár lehetne színes is. És ez azóta se sikerült senkinek.
          Azt hiszem, megértette, hogy mennyire nem jó most nekünk ez a helyzet, és talán neki sem annyira jó, ezért nem is erőszakoskodik velünk. Látom rajta, hogy mégis elszomorítja a dolog, de egyikünk sem ilyen találkozóra számított, és legfőképp nem ilyen évkezdésre.
          - Keresni foglak, mindenképp, mert szeretnélek jobban megismerni, és válaszolni azokra a kérdésekre. Kettesben.
          Tisztelettel bólint felém, és megértem a helyzetet, de ő jött akkor, mikor éppen romantikázni próbáltunk. Még az ebédet is félbehagytuk miatta, ahogy szerelmem felpattant az asztaltól. A körülöttünk lévő varázslat megszűnik, ahogy elfordulunk tőle, de a hoppanálás hangját nem halljuk. Nem csoda hát, ha Elliot hátranéz felé. Addig megállok, én is felé nézek, de hagyom őket némán búcsúzkodni. A kezemet a hátára teszem, kicsit végigsimítok rajta, ahogy haladunk tovább. Végül a pukkanás is elhangzik, amitől jó nagy adag kő esik le a szívemről.
          - Látni fogod még. Talán nem holnap vagy holnapután, de biztos találkoztok még. Most már tudod a nevét, tudod a személyazonosságát, ha akarsz, akkor te is kapcsolatba léphetsz vele. A fia hívó szavának pedig csak nem fog ellenállni.
           Próbálom a lehető legjobban vigasztalni őt, és a leggyorsabban hazavinni magamhoz. Igazából csak most érzem, mennyire átfagytam a hóban ücsörgés miatt. Hogy ezért, vagy másért, nem tudom, de hamarabb hazaérünk, mint az étterembe.
            A lakásba érve döbbenek csak rá, hogy mennyire átfagytunk mind a ketten. Bevezetem őt a hálóba, és amíg vetkőzik kicsit, addig én is leveszem a ruhámat, és felveszek egy elnyűtt, hosszú pulóvert, amit leginkább a festéshez szoktam csak használni. Bedugom az ágyba, amíg kicsit átmelegszünk, fejemet a mellkasára teszem. Tudom, min jár az esze, és ha olyan lennék, akkor még féltékeny is lennék az apjára.
          - Mivel tudnám könnyebbé tenni neked a helyzetet most?
          Felnézek, megcsókolom, kicsit fürkészem a tekintetét, de visszahelyezem végül a fejem a mellkasára, kezem az övébe kulcsolom, és csak hagyom, hogy a szívének heves dobogása lenyugtasson engem.