Roxfort RPG

Érzem a szelet az arcomon, de nem törődöm vele. Mondanám, hogy jól esik, de ez hazugság lenne. És ugyan mi értelme lenne hazudni bárkinek is. Főleg önnön valódnak. Nem. Ennyire naiv nem vagyok. Inkább szorosabban húzom össze magamon a kabátot. Sötétbarna bőr, kellően elegáns, de nem kirívó. A muglik is egy mosollyal ajkukon nyugtázzák jelenlétem. Főleg a hölgyek, mily meglepő. Egy félmosoly kúszik ajkamra, miközben összehúzott tekintettel pillantok előre. Az embertömeg csak nem oszlik, pedig azt hittem így január elején még mindenki a szilvesztert piheni ki. Ostoba bolond vagyok hogy pont most jöttem Londonba, de senki nem tudhatta előre hogy a minisztériumba is ekkora tömegnyomor lesz. Utálom a tömeget, és a bámészkodó embertömeget. Még akkor is ha az én fajtámból áll, nemhogy az ostoba muglikból. Habár meg kell hagyni, nekik is megvan a maguk életének varázsa.
Megállok hogy előhalásszak a zsebemből egy kis noteszt, amire a teendőlistámat írtam fel. Meg persze a neveket, helyeket és hasonlóak. Ez a jó az amnéziában, mindenki ismer és tudja ki is vagy, te meg úgy érzed magad mint egy ostoba hülyegyerek. Nevetséges és egyben szánalmas is. Utálom ezt, mondanom sem kell. Pár perces kotorászás után a kezembe simul a fekete kis alakos könyvecske, s ahogy felcsapom, húgom szépen ívelt betűivel találom szemben magam. Nem kell sok idő meg is találom az oldalt, amire szükségem van, s a tömegben araszolva próbálok kiigazodni.
Nem megy.
Mérgesen húzom össze szemöldököm, miközben felpillantok fél pillanat erejéig, majd úgy döntök hogy nem, ez tényle nem megy. Éles jobbost veszek egy szűkebb utcába, ahol harmadannyi ember közlekedik. A közérzetem fél perc alatt jobbá válik, ám ugyanakkor egy lendületes ütés érkezik a bal vállamra és oldalamra. Fél percre hátralök a másik test jóvoltából, egy percre meginog lendületem, s a levegő is kiszalad hirtelen a tüdőmből.
A franc essen bele!
- Elnézést uram! - dadog egy idegen és már tovább is áll. Csak morgok az orrom alatt, valamit, ami se nem elnéző se nem udvarias. Hát igen, mondtam már hogy utálom a tömeget?
Fél perc telik el talán így vagy lehet több is kicsivel, mire összerendezem magam. Még jó hogy a noteszt nem hagytam el. Jól is néznék ki anélkül. Ahogy megnyugszom újra belepillantok majd fel az utcatáblára. Naná hogy legalább három sarokkal odébb szálltam le a buszról, mint ahol kellett volna. Ez a tömegközlekedés sem igazán az én világom… de legalább fejlődőképes vagyok. Egy mosolyt erőltetek arcomra miközben a velem szembejövő emberhez fordulok, hogy segítséget kérjek a lehető legkevésbé cikibb módon.
- Elnézést uram, meg tudná mondani merre van a… - megakadok. A tekintetem ösztönösen vonza egy megcsillanó dolog, ami a mellettem lévő kirakatban mozdul meg. Nem látom teljesen jól, de belém hasít egy érzés, hogy ezt már láttam valahol. Korábban. De ha megfeszülök sem tudom megmondani mikor. Tizedmásodperceim vannak, majd felemelem a kezem megadóan és bocsánatkérő arccal szólalok meg újra az idegennek, de mindeközbe a szemem le nem veszem a kirakatüvegről.
- Tudja mit, nem fontos! Bocsánat… -
Azzal már el is lépek útjából, aki lehet dörmögve tovasiet a londoni nagy forgalomban. Én viszont ezt nem látom mert íriszeim a kirakaton keresztül a boltot vizslatják. Pontosabban azt az ázsiai férfit, akit épp profilból láthatok és elég elszántan magyaráz valamit. Nem telik el fél pillanat, mire az ajtó felé indul, én pedig eldönthetem mit teszek. Vagy épp mit nem. A kezembe lévő fekete noteszre pillantok benne a névvel és címmel.
Oh, merlin kénköves szakállára, hisz ez várhat. De az, hogy végre végre valahára előtört valami bennem, nos ez evidensen nem a várhat kategória. Sőt. Ígyhát megindulok a férfi után, lemaradva de úgy hogy ne tévesszem szem elől. Sose követtem még senkit, és most sem tudnám megmagyarázni miért is teszem. De úgy érzem magam mint egy terápiás nyúl, aki a ketrecén keresztül próbálja megszerezni az elé helyezett répát. Csakhogy az, akár az én esetemben a múltam és az emlékeim olyan mintha karnyújtásnyira lennének, pedig talán rohadt messze sodródtak.

(http://i65.tinypic.com/qqeck4.jpg)

Az adrenalin pillanatok alatt elönti a testem legkisebb porcikáját is. Fel sem fogom hogy kiszárad a szám, s hogy cserepes ajkaimon enyhén nedves nyelvem szalad végig, bár hasztalan kísérletet téve. ideges vagyok, nem tagadhatom, hisz amit teszek önmagában őrültség. Hát még az, hogy én teszem, én, akinek semmiféle előélete nincs főleg ilyenben. Vagyis ha van se tudok róla, ami azért valljuk be aggasztóan szar. Az meg pláne hogy hogyan fogok bármit is kimagyarázni? Leginkább sehogy, de ezen bőven ráérek aggódni, majd. Akkor amikor balul ütnek ki a dolgok, vagy úgy alakul, most egyelőre egyetlen egy dologra koncentrálok. A lépteimre és a férfira aki épp kilépett az üzletből. Fél méter után egy tizedmásodpercre megtorpanok és visszapillantok az üzletre. A retinámba ég a cégér, no meg a boltocska kopottas kékesszürke színvilága. Az egész közjáték nem tart fél pillanatnál tovább, de nincs is rá szükség. El kell engedni a dolgokat, s pont ezt teszem én is, nekiállok hajtani valamit, ami többet ígér, s amitől többet valami talán jobbat várhatok. Éget a kíváncsiság de lehűtöm önnön izzó belsőm a hidegvérrel és a kegyetlen önuralommal, ami oly bevált módszer. Az önkontroll mindig is jól ment, kivéve ha Lyannáról van szó. Abban a lányban van valami, ami… nem. Ebbe most nem gondolhatok bele. Most csak az az ázsiai férfi a lényeg. Alig tűnik ki az emberek közt így figyelnem kell, s közben hogy ne tűnjön fel senkinek unottan lapozgatom a noteszem.
Olcsó álca nem is remélek tőle sokat. Hogy is tehetném? Még a vak is kiszúrja mennyire béna vagyok. Elhúzom a szám de nem teszek mást, öles léptekkel csak azért sem hagyom hogy meglépjen előlem a másik. Miközben ő utat tör magának a tömegbe, én is szépen kerülgetem az embereket. Hol jobbra hol balra, néha odébb tosszantom a vállamnál fogva a másikat, aki halk ciccegéssel reagál, de én rá sem hederítek. Tekintetem vonzza a tarkó, amely csörtet előre, határozottan, magabiztosan, ellentmondást nem tűrőn egészen a következő másodpercig, amikor is hirtelen éles kanyar kíséretében eltűnik. Két perc telhet el mire én is odaérek és befordulok. Ám sok lehetőségem nincs, mert a  másik félúton se megállt és hirtelen csa az én egy két elhaló léptem zaja visszhangzik. Senki nincs itt s mire észbe kapok a másik már egyenesen rám szegezte tekintetét.
- Téged nem ismerlek…. - mily meglepő. Mondhatnám hogy ez kölcsönös, de valószínű nem értékelné a humoromat. Míg ő alaposan végigmér én mély levegőt veszek és kifújom azt.
- Ki a franc vagy…? -
A kérdés ott cseng köztünk a levegőbe. Percekig megválaszolatlanul. Nem, nem akarom kiadni magam. Hisz semmi értelme nincs. Annak sem hogy ez nagy ügy nekem, de annak sem hogy ki vagyok. Nem kellene számítania neki mégis fontos.
- Ugyan ki lehetnék? - Nevetek fel. Ostoba dolog. De valahogy talán pont ezzel igyekszem leplezni önnön félelmem. Saját botorságom.
- Senki sem vagyok… - vetem oda a fogaim közül enyhe dühbe burkolva a szavakat. Kezem ökölbe szorul, majd elernyed. Biztos vagyok benne hogy ezt az aprócska gesztust rögtön észreveszi a másik. Egy horkantással reagálok szavaira, hogy ne kövessem tovább. Elhiheti, nekem sem ehhez fűlik a fogam. Azt sem tudom kicsoda, mégis ő lehet a kulcsa az emlékeimnek. Ez annyira szívás amire szavakat sem lehet találni.
- Nos, elhiheted, én sem vagyok abban. Nem is zavarlak tovább, amint ideadod az ékszert. -
Érzem ahogy kiszárad a szám, miközben beszélek. Hangom épp nem csuklik el, így nem is szólok többet. Mindössze szigorral és vasakarattal állok előtte. Hangom ellentmondást nem tűrő volt, hisz hozzászoktam a parancsolgatáshoz és az irányításhoz. A húgom jó alany volt mindig is ehhez. Láthatja hogy komolyan is gondolom mindazt amit mondtam, és valóban így is van. Nem kopok le róla, amíg meg nem érinthetem, mert ez az egyetlen szalmaszálam, amit nem akarok elenegedni. Most még nem…

(http://i65.tinypic.com/qqeck4.jpg)

Felbosszantottam. Nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy ennyire abszolút érthető jelenekt észrevegyen bárki is az emberen. A vonásai  az idegennek megváltoznak. Egyérteműen látszik a szeme villanásából hogy nem nyerte el az ajkaimat elhagyott szavak a tetszését. Ám ezzel már nem tudok mit kezdeni. Meg hát nem is akarok. S az, ahogyan ő felhorkantva visszaválaszol, szinte már acsarigva, lenézve és kiforgatva szavaim, nos igen, az vérlázító. Most rajtam láthatja, nagy gúnyolódása közben, hogy felmegy bennem a pumpa. Még nem robban, de csak hajszál választ el. Hajszál, mert ha az előbbi pillanatra gondolok, mikor megcsillant az a fényes izé, ami most az ő zsebében lapul nem tudom miért de Pierce-t láttam magam előtt, ahogy szavakat formál, dacosan bár de beletörődően. Nem tudom mit mert nem hallom és nem értem, de érzem a lány tekintetét magamon és tudom, ez egyszer megtörtént már. Van egy kulcs elég aprócska talán, lehet semmire nem is lesz jó de meg kell szereznem. S ha ehhez ezen az ázsiai szarházin keresztül vezet az út akkor Merlin inrgalmazzon neki.
- Nehezen megszerzett? - felnevetek, hangosan, gúnyolódóan. Igen, pont úgy, ahogy ő tette nemrég a szavaival… Sértőn. Érezze csak, milyen az, mikor ledegradál másokat egy puszta hanglejtéssel. Ideges lesz ettől? Igen, pont erre számítok be kell hogy valljam. S meglehet ostobaság, baromi nagy ráadásul de az én lelkemet kárörvendezteti. A bosszú veszélyes dolog, s én nem szeretek senki adósa maradni ebben a kérdésben. 
- Inkább nevezném az ilyet lopásnak. - Elmosolyodom. Kegyetlen, szívtelen mosoly ez. Már-már ördögi. Más esetben el se tudnám képzelni hogy ilyen arcom is van. De igen, tudom biztosan tudom, hogy a makomban van és ha kell megzsarolhatom. Nem tudom akarom-e vagy jó ötlet-e, de minden esetre meg kell próbálni, akárhogy is a fene megeszi…
- Miért olyan fontos ez neked kölyök? -
A kérdés a levegőben cseng egy pár percig, míg fontolgatom mit és mennyit osszak meg vele. Meglep hogy érdekli és nem átkoz le rögvest, de leginkább semmit nem szeretnék mondani neki. Ámde nem vagyok abban a helyzetben, hogy ezt maximálisan kihasználhassam. Be kell lássam valamennyire talán nekem kedvez a helyzet, hisz sakkban tudom tartani és egész jó személyleírást is tudok adni róla ha kell, de semmit nem tudok ténylegesen a másikról. Ami veszélyes.
- Emlékezni… - szűröm ki, dühösen, a fogaim közül, s mivel láthatta mennyire nehezen jön a válasz, sejtheti hogy nem hazudok. Még enyhén szólva megalázónak is tartom, de nem akarok többet erről beszélni. Meg hazudni sem. Az sosem vezet jóra.
- Az az ékszer az enyém. Szóval, kérem. Utoljára. - szavaimnak nyomatékot adva egy határozott lépést teszek felé. Kezem pedig az övemen lévő tölgyfa pálcára siklik, hogy ha kell, habozás nélkül előrántsam. Bár nem tudom egy párbajban mennyire tudnék érvényesülni. Meglehet magam is meglepődnék önnön képességeimen, de megfordul a fejemben hogy elég ha pépesre verem ennek a bájgúnárnak a képét a cakkos szeméhez igazítva. Erőfölényben biztosan én vagyok, aki győztesen kikerül, elnézve nyurga szikár testalkatát és fél fejjel kisebb méretét. S miközben méregetem, össze-összeszűkülő szemekkel, elgondolkodva hányadán is állhat a dolog köztük azért hintek még egy kis sót a sebre, csak hogy hátha ez előrelendíti a problémát...
- Maga sem akarja, hogy pár álmatlan éjszakát okozzon egy ostoba félreértés. - Vállat vonok, jelezve hogy tényleg rajta áll a dolog. Mert ha nem, akkor elég hamar a nyomára fog bukkanni pár auror ha esetleg az én átkaim elől sikerül kimenekülnie.

(http://i65.tinypic.com/qqeck4.jpg)

Kölyök.
Szitokszónak hangzik az idegen férfi szájából. Lekicsinylő, becsmérlő, kegyetlen. Pontosan eléri azt, amit valószínűleg akar, hisz minden ember így reagálna, akiben van egy parányi büszkeség és öntudat. Össze kell szorítanom a számat hogy ne vágjak vissza vagy ne kiáltsak fel olyan hanggal, amit magam sem ismernék fel. De érzem, szakad a cérna, s ebben a fél percben megint megvillan előttem Elena arca, a bájos vonások, a dühös összeszűkülő szemek. A puha ajkak, amik vonzóak de most dacosan formálnak egy ismeretlen értelmetlen szót, majd dacosan forrnak össze. Megcsókolnám és nem értem miért önt el ez az érzés, hisz korábban sosem jutott eszembe a lány. Sőt, azt se tudom vala megcsókoltam-e... Belém hasít egy mondhatni már-már fizikai fájdalom, de nem érdekel. Nem törődhetek vele, itt és most nem lehet. Pedig a Mungóban biztosan értékelnék erőfeszítéseimet, sőt ott első kézből macerálnának hogy tovább tartson a delíriumos állapot. Összerándulok kissé, de talán a másik ezt észre sem veszi. Én pedig tudom, ha kell, még ölni is képes leszek ezúttal. Fogalmam sincs korábban megtettem-e már, feltételezem nem, amilyen gyenge jellem vagyok, de a húgom ezeket az információkat nem közölte, vagy mert meg akart kímélni, vagy mert ő maga sem tudta. Ismerve önnön dacosságomat és gondolkodásmódomat, no meg hogy mennyire szerettem őt, biztosan nem kötöttem ilyen remek emlékeket az ő orrára. Mi sodorná veszélybe ha nem pont ez?
- ... nem passzol a szemed színéhez...- A düh hullámokban önt el, egyre erősebben, egyre fokozva. Mostmár látszik rajtam a remegés, képtelen vagyok visszafogni. Kezem erőteljesen ökölbe szorul újra, ujjaim a húsomba marnak. A fájdalom sem segít már, igazából semmi nem segítene. Még ha ideadná ezek után az idegen a szóba forgó tárgyat az sem elégítene ki. A sérelem, amely a lelkemet mardossa szavaitól szinte robban bennem. A sejtjeim mintha mind izzó kis gömbök lennének várják a kitöréspontot. Lehunyom a szemem, szaggatottan fújva ki a levegőt utána, de nem segít. Nem, nem.
És jön a fekete leves. Az egyetlen rossz hangsúllyal elejtett mondat. Az utolsó ökölcsapás, amit el tudok viselni. Aztán vége...
Üresség marad a lelkemben, mert már túl vagyok az ésszerű, józan, megfontolt gondolkodás határán. Immár nem marad más csak az adrenalin hajtotta vadság. A nyers erő, elemi szinten, ami kitör a felszínre zubog és áttör ha tehet mindent. Amint a férfi hátat fordít, tekintetem kinyílik, kezem a pálcámra simul s mire feleszmélek a háttal álló férfire irányítom azt, miközben elkiáltom magam.
- Invito ékszer! -
Igazából saját magam is meglepődöm ezen, azon meg pláne ha sikerül a dolog. Tekintve hogy elméleti szinten megy a varázslás az egy dolog. Más dolog az iskolába gyakorolni a tananyagot. És egy harmadik egy éles helyzetbe cselekedni. Furcsa örömittas érzés tölt el, mert mintha megcsillanna valami a másik zsebéből, ahogy a bűbájra elővillan és felém suhan. Mindössze remélhetem hogy ez az, ami nekem kell, és nem más. Eszembe sem jut, hogy netalántán más is van nála és valami olyat veszek el, ami nem az enyém...
Ujjaim fél perc alatt összezárulnak a kis tárgy körül, aminek hidege kellemesen bizsergeti kezem melegét. Hm, talán nem véletlen lehettem volna fogó annak idején a mardekárnál. De valahogy mindig jobban vonzott az őrzői poszt, minthogy Pansy volt oly kedves elmesélni.
De időm nincs semmire, még megszemlélni a zsákmányt vagy kiélvezni az általa érzett örömet. Ösztönösen cselekszem, mert a másik sem marad tétlen gondolom, feltételezve hogy nem szívleli, ha letámadják vagy elveszik azt, ami nem az övé. És mi a megoldásom? Na mi? Hogy félig bevetődök az egyik kuka mögé ha esetleg egy bombardát vagy valami más hasonlóan kedves kis átkot szabadítana rám a másik mérgében...

(http://i63.tinypic.com/1zck0eh.gif)

Hát ez bejött. Mármint a meglepetés ereje. A másik nem számít ugyanis a varázsigére, s ezt azért furcsállom. Hogy lehet valaki ennyire ostoba? Mindegy. Nem töprengek el ezen, hisz az ő kára, nem az enyém. Épp ezért nem is érdekel. Csak örülök, hogy végre először van haszna a pálcámnak. Na jó ezt azért tudjuk, hogy nem teljesen igaz így, hisz korábban biztosan sokat és jól is varázsolhattam, mások szerint nem voltam igazán rossz, sőt, de jelen esetben ez volt az első alkalom, amikor éles szituációban kellett használnom. És be kell valljam a tölgyfa pálca nagyon is kényelmes eszköz. Még engem is meglepett, mennyire sajátomnak éreztem a dolgot. Talán nem csak az ékszer útján fognak előtörti talán az emlékek…. Az orvos elégedett lehet. És ha már itt tartunk. Igaz félig a kuka mögött vagyok, de egy fél tized másodpercem van, kinyitni a marokra szorított kezemet. Tenyeremben ott pihen valami, ami egy nyakékre hasonlít. A csalódottság önt el egy pillanat alatt, hisz…. semmi. Nem érzek semmit. Nem villan be semmi. A picsába!
Nem marad azonban semmire sem időm, mert a kukák hirtelen megindulnak. Felém. Egy torkomból felszökő meglepett kiáltással próbálok kitérni az útjukból, félig meddig hiába. A háromból az egyik pont úgy dől el, hogy engem is hanyat dönt. Fél perc alatt kiszalad belőlem a levegő,  a hátam a hideg és koszos betonnal találkozik, miközben kapok egy kevés bűzös káposztát a nyakamba. Phúúúúúj!!!!
Tuti a szomszéd étterem konyhai maradékát tárolták pont abba az egy szem kukába, amit sikerült ennek a pojácának az én nyakamba öntenie. Hihetetlen!
A düh újra elfog, és hirtelen jött támadás után egy pillanat múlva megint érzem magamban az erőt. A kezemtől pár centire leejtett pálcáért nyúlok és hirtelen felpattanok. Kezem görcsösen szorítja a nyakláncot, ami számomra haszontalan. Talán nem is ez az amit keresek. S ennek bizonyosságát a másik kétsébeesése adja. Elnézve őt és kétségbeesett fejét tudom, hogy ez az övé. Elteszem a pálcám és leszedegetem magamról a szemetet, nem sietve. Megigazítom magamon a kabátot és észreveszem a hatamas sárga bűzös szószfoltot rajta. A picsába! Ez lehet ki se jön belőle! A hajamba túrok idegesen. De lenyelem a feltörő epét. Bizony, most megint erőfölénybe érzem magam a másikkal szemben és ettől a gondolatfoszlánytól olyan mérhetetéen nyugalom jön rám, ami két perccel ezelőtt még lehetetlennek tűnt. Nos igen, az érzelemkitöréseimen is van még mit csiszolni hát még a hirtelen beállt hangulatváltozásaimon!
- Ó, csak nem elvesztett valamit? -
Gúnyolódom. Nem kellene, de… jól esik. Azt hiszem ez a kárörvendés. Nem szép dolog, de leszarom. Azután hogy egy fél bödön mugli szutykot rám kent ez a varázslók szégyene, aki nem más, mint egy ostoba tolvaj, nos igen, jogosnak mondható a reakcióm. És azzal is tisztában vagyok, hogy ezzel nem segítek, sőt, csak tovább feszítem a húrt. De kit érdekel.
- Talán hajlandó vagyok alkudozni… - közlöm tömören, miközben ő nekiáll kifejteni mennyire szarul járok, ha nem adom neki vissza. Lopott holmi, naná! Hisz ő maga az enyveskezű pitiáner! Nem adom jelét, de dühít a jelleme. Inkább tűnök közönyösnek és flegmának. Arcomra kiül az undor, mert... nos, kissé bűzlöm azt hiszem. Majd mire felocsúdok, elkiáltja magát.
-Capitulatus!-
 A pálcám legnagyobb meglepetésemre kirepül helyéről és egy tizedmásodperc múlva az idegen kezében van. Basszameg! Elfelejtettem lecsatolni a pálcatartóba. Merlin csontos bokáira, hogy lehetek ennyire ütődött?
Amatőr…. cseng a fülembe gúnyosan Parkinson hangja. Ő szokott ugyanis ennyire ledegradálóan hozzám állni, ha valamit elcseszek. Méreg kúszik fel a nyakamon, a hátamon. Ujjaim bizseregni kezdenek, hüvelykujjam végigsimít a nyaklánc felületén. Magabiztosságom fél perc alatt oda lett, hisz már nem érzem azt a sokat adó előnyt, mint eddig. Arcomra kiül a harag, és a sértettség.
Baszódj meg! Gondolom magamban ingerülten.
- Hát ez roppant fair-play volt. Mit is várok egy enyveskezű nyomorult tolvajtól?! - kiáltok fel, hangom cseng a sikátorban. Közelebb lépek felé, mogyoróbarna szemeim szikráznak az elfojtott agressziótól.
- Hogy mire kell nekem, az mindegy. Tény, nem az enyém a karkötő… - karkötő? Hmm, remek tudni. - …mint láthatod nem viselek olyat. - emelem meg a csuklómat, jelezve annak ürességét. Akár egy dedósnak, úgy magyarázok ennek a pojácának.
- De ismerős, ami az én esetemben nagyon is sokat jelent… -
Nem, nem akarom neki, pont neki megmagyarázni, miért is.
- Azt hiszem, ismerem azt, akié. -
Tulajdonképpen ha úgy vesszük, nem hazudok. De a inkább illene ide a sejtem szó, mintsem a tárgyilagos ténylegesség. Ezekbe az ostoba részletekbe azonban nem sodródom bele. Inkább csak idegesen ácsorgok, mint egy rakás szerencsétlenség, bizsergő tarkóval, egyre inkább érezve kiszolgáltatottnak magát. Hisz bárhogy szépítjük, most nála van az előny. Sajnos. Hogy eltűnjön az ingerenciám, inkább követelve kérdezek, hátha azzal oldom a dolgokat újabb lépés kíséretében felé.
- Amúgy is, ki a franc vagy te? -
Nem érdekel valójában. Sőt tulajdonképp leszarom, de akkor is! Legalább a nevét meg kell tudnom ezek után, hogy tudjam, ki a frászt kell leátkoznom legközelebb. Már ha valaha visszaszerzem tőle a pálcám. Forrong bennem a harag, ahogy az említett tárgyra pillantok, ami nyugodtan pihen az ő fekete bőrkesztyűbe bújtatott szutykos kezében.
Te mocsok!

(http://i63.tinypic.com/1zck0eh.gif)

És még provokál. Hihetetlen! Érzem, hogy egyre gyorsabban szedem a levegőt. Ajjj, basszus, tudtam hogy nem szabad ilyen ostoba szituációba keverednem, hogy nem vagyok sem elég felkészült, sem elég tapasztalt. Ha ezt elmesélem, Parkinson fetrengeni fog a röhögéstől, Dean pedig kioktat majd, hogy hogyan is lehettem ekkora takony. Na ja, végtére is igaza lesz. A húgomnak inkább meg sem említem, mert sütni fog belőle a lenézés és mindent el bírok viselni de ezt nem. Tőle nem. És az egómat is jócskán sértené a dolog.
Záporoznak felé a kérdések.
- ... válaszokat akarok! -
Pff, azokat én is! Jó sokat! És szinte mindenre. Megkapom? Hát, lássuk be, kurvára nem. Mit oktat ki pont ő engem? Hogy követel rajtam olyat, amiről fogalmam sincs? Jó, tény, ő nem tudhatja, hogy én nem tudom, no de akkor is...!
- Mire kell a karkötő? -
Már mondtam! Hisz egyszer már elmondtam! Az istenit! Mit nem ért ezen? Pedig hallotta. Tisztán és jól. Tudom, hisz még gúnyolódott is rajta. Mert még ha ráfognánk, hogy süket, akkor még oké. Vagy azt, hogy nagyon de nagyon halkam morogtam a választ az orrom elé, még akkor is oké. De nem, tisztán értette, hát mi a francokat akar? Komolyan nem fér a fejembe. Részletezzem ki a dolgot? Nem, nem fogom. Felejtse csak el amilyen gyorsan tudja! Lehet ő is csökönyös, de én meg aztán végképp.
- Szóval ismerős? És tudod kié lehet… elmondanád esetleg a nevét? Vagy ő is egy senki? -
Senki, pont úgy ahogy én. Valóban azt akarja ez az erkölcsileg megkérdőjelezhető ember, hogy kiadjam az egyik ismerősömet? Ráadásul pont Elenát? Kizárt. Bevillan újra az arca, a barna tincsei, a dacos ajkai... bassza meg, kell az a karkötő!
Hát komolyan sült bolondnak néz? Érzem, hogy elönt a frusztráció de leginkább a másikból áradó hülyeség az, amire így reagálok. Feladom, komolyan, kész. Ezzel egyszerűen nem lehet küzdeni.
Lehunyom a szemem, míg ő csak mondja a magáét és felemelem az ég felé az arcom. Kifakad belőlem a válasz, egy torokmorgással egyetemben, mert az ingerek így törtnek fel.
- Már megmondtam. Emlékezni kell! Amnéziás vagyok. -
Kész tessék, örülhetsz te vágott szemű tuskó! Az utolsó szót kelletlen szűröm ki a fogaimon át. Mellé persze kellően sötét pillantást lövellek felé, de sajnos ez nem árthat neki. Ehh, mekkora pech!
Már lemondok arról, hogy legyen bármi kézzelfogható eredmény, mikor legnagyobb csodálatomra, okoz a másik némi meglepetést is. Egyik szemöldököm felszalad, amint meghallom a nevét. Vagyis a nevet. Név ez? Röhejes! Nem kell sok ész, ennyi még egy réti csigába is szorult, nemhogy belém, hogy tudja, biztosan hamis. A nagy része legalábbis biztosan. Elliot Lee... Elliot... forgatom a fejemben a nevet, nem mintha ismerős lenne. Nekem relatíve mostanába minden egyre megy. De akkor is fura. Ki visel manapság ilyen nevet?
- Bemutatkozni? - kérdezem hűvösen, kissé cinikusan. - Valljuk be, te sem voltál őszinte. Kizártnak tartom hogy tényleg így hívnának, szóval nevezz nyugodtan John Doe-nak, ha úgy tetszik. -
Gúny. Maró gúny. Remélem ez kissé még inkább a képzeletbeli szakadék széle felé löki, ahol nincs más már csak a tűréshatára széle. Majd végül inkább úgy döntök, jobb rövidre zárni a dolgot. És amúgy is ennél szarabb nem történhet alapon, megteszem azt, amit eddig kizártnak tartottam. Megadom neki azt, amit kér.
- Hmm, de tudod mit? Én ez egyszer őszinte leszek veled. Legalább tudd, hova kell visszaküldened a pálcát, ha valaha kinőne a gerinced. - kajánul elvigyorodom. Igen, megvan az esélye, hogy miután megtudja ki is vagyok, majd megpróbál betörni vagy hasznot húzni, de akkor elég ostoba és pitiáner. És nem kevés kellemetlen meglepetésben lesz része. Ösztönösen megváltozik a testtartásom, kihúzom magam a megszokottól is jobban és a szememben szikra pattan, amint kimondom a nevem. A nevem. Azt ami egyedül maradt az emlékeimből.
- Montrego. Mathias Montrego. -
Hatásszünet és csend, amit ő tör meg, azzal ahogyan forgatja és szemléli a pálcám. Remek.
– Ha nem bánod, ezt a kiváló pálcát magamnál tartanám, hiszen most már nálad is van valami, ami az enyém. –
Hogy a jó édes.... Anyád szálldosó pixijei! Újabb gyomor alatti ütés. Szép játék, gratulálok. Elfanyalodom, láthatja az arcomon mennyire nincs ínyemre ez a huzavona.
– Egyébként kiváló darab. –
Na nem mondod! Hahh!!!
- Köszönöm. - közlöm színpadiasan. - Én magam is nagyon szeretem. Tölgyfa és számodra teljesen hasztalan. -
Szemem megrándul és a grimaszt nem tudom elkerülni. Talán sejtheti hogy igazat beszélek, de ha nem, akkor ki is próbálhatja. A pálca még engem is nehezen szokott meg, nem hogy egy vadidegent... A lánc említésére lepillantok a marokra zárt kezemre. Az erek kiduzzadnak, ahogy szorítom, félig szinte már el is feledve azt. Most hogy mondja felvonom a szemöldököm.
- Nos ez esetben akkor én is megtartom. -
Ajkaim félmosolyra húzódnak, hisz pontosan őt utánoztam ezzel. Makacs? Remek. Mert én is. És legyen, győzzön a jobbik, ha ez kell.

(http://i63.tinypic.com/1zck0eh.gif)

– Hát, ha minden jól megy nem is sokáig lesz nálam a pálca. Majd megküzd vele az új tulajdonos. Manapság egy ilyen fegyverért sokat lehet kapni...
Hogy a kentaur rúgná meg ennek a mocsoknak a bokáját. Nem leplezem a dühöm, hisz ez azért több a soknál. De mégis mit tehetnék? Semmit. Hagyom, hagy élvezze ki a kárörömét. Tudom milyen ez, hisz nemrég még nekem volt ekkora a mellényem. És akkor követtem el a hibát is. Súlyos hibát. Igaz, be kell valljam, ez a pasas nem tűnik amatőrnek, hisz simán átejtette az eladót is, és tulajdonképp ha úgy vesszük engem is. Szóval kevés esélyt látok arra, hogy bejöjjön ugyanaz, ami nálam, de hát a remény hal meg utoljára. Ujjaim végei bizseregni kezdenek, ahogy elrakja a pálcámat. Félrenézek, és vállat vonok. Hát oké. Ha ez van hát ez van. Oda sem figyelek a szavaira, mikor közli mennyire jelentéktelen a nyaklánc. Habár ez az egyetlen szó eljut a tudatomig, s végigsimítok egyet a hülvelykujjammal rajtam, majd fogom és a bőrzsekim oldalsó zsebébe rakom, és becipzározom. Biztos ami biztos. Nem viselnék el egy újabb fatális kudarcot az ostobaságom miatt. Plusz, így szabad let a kezem.
Morcosan fonom össze karjaim magam előtt, miközben újra az ázsiaira pillantok, akin szemmel látható a nagyképűség.
Nos, nem áll jól neki. De hát evidensen ezt nem fogom az orrára kötni. Mindössze egy újabb mély, szinte állatias torokmorgás tör fel belőlem. De ennyi. Mit is mondhatnék neki? Csessze meg? Már épp eltűnődöm mit fogok mondani Blaire-nek, és legfőképp Dean-nek hisz tuti fel fog tűnni hogy nincs meg a pálcám.
Közben a másik elindul felém. Összeszűkült, rángatózó szemmekkel figyelem, amiből süt a harag és az undor.
Kígyó!
Köpöm magam elé gondolatban epésen a szavakat. De nem teszek semmit. Értelmetlen lenne. És egyenlőtlen küzdelemnek nem sok értelme van. Márpedig elnézve a másikat, ezt szereti. Undorító az ilyen gerinctelen varázsló! Söpredék...Gúnyolódón még odalök egy elköszönést, ami újabb tőrdöfés a mellkasomba bele egyenesen a szívembe és plusz egy csavar amúgy is vérző lelkemnek. Nincsenek szavak, mennyire szívből rühellem ezt az idegent ebben a szent percben. Mindössze egy sötét pillantással válaszolok.
Fordulj fel!
Nem gondoltam, hogy ennyire gyorsan be is jön a kívánságom. Alighogy kimondom ugyanis magamban, a másik elbotlik. Lehet elcsúszik, a fene tudja és nézi azt. Fél perc alatt a földet éri, közel s tova majdnem ott, ahol nemrég még én feküdtem hanyatt.
A pillanat törtrésze alatt a testem ösztönösen cselekszik, fel sem fogva mit is művelek. Először s a karjaim szétbomlanak, és én magam teljes testsúlyommal ráugrom a hátára.  Azzal az erőfölénnyel no meg a meglepetés erejével nyomom le végleg az aszfalthoz a testét. Az egyik kezemmel megragadom és lenyomom a fejét az aszfalthoz, ami eddig ugyan nem ért földet, de most biztosan odakoccan. Lehet a plusz erőtől még a vére is kiserken, de most ilyen apróságokra nem adunk. Nem a finomkodásé a főszerep, és ezt érezheti is. Ereimben pulzár a vér, izmaim pattanásig feszülnek, A nyakánál fogva szorítom erősen, keményen hogy mozdulni se tudjon, s úgy helyezkedem, hogy a lábai kalimpálásáan se árthassanak nekem. A jobb kezem pedig ösztönösen nyúl az előbb eltett pálcámért. Épp van annyi hely, hogy benyúljak és megragadjam azt. Majd lendületből tépem onnan ki, és voálá, a kezemben is van. A megkönnyebbülés önt el. Nem gondolkodva lehajolok a másikra, hogy arcunk egy vonalba érjen. Érezheti a vasalt ing a férfiparfüm és a bűzös káposzta összhangját, ami árad belőlem, ahogy pedig megszólalok a mentolos lehelletem is. Az arcához emelem a pálca végét és félig nevetve félig undorral lököm neki oda a szavakat.
- Na mi van, Lee…  csak nem sikerült meglepnie téged a kölyöknek? –
Az utolsó szót még külön megnyomom, hagy fájjon csak s szúrjon még egyet bele külön az egójába , az övébe is ne csak az enyém sérüljön, ha már olyan nagy van neki. Arcomra gúnyos vigyor ül ki, és lihegek a hirtelen jött adrenalinlökettől. Ó anyám, talán mégsem lesz annyira szar ez a nap!
Az örömöm akkor foszlik szerte, mikor a pálca végére nézek és tekintetem ösztönösen nem kevés elégedettséggel végigköveti azt. Végig, a pálca csúcstól, a száron át egészen a nyélig, ahol a saját ujjaim végei szorongatják. Görcsösen és akaratosan.. Ekkor jövök rá, hogy ez nem az én pálcám. A felismerés lesokkol. Igaz csak egy fél percig.
Ez mi? EZ MI?    EZ..... EZ NEM AZ ÉN TÖLGYFA PÁLCÁM!   EZ    NEM     AZ     ÉN     PÁLCÁM!!!!
HOGYAZA….!
És észre sem veszem, hogy a hirtelen jött felismeréstől a szorításom meglazult.  Enyhén és csak minimálisan, de talán ez is problémát okozhat. Szikrányi esélyt teremtve a másiknak, már ha kihasználja. Hogy cselekedhessen hacsak nem kába az arcába került bűzös mustártól. Ami mostmár az ő sötétkék szövetkabátját is tuti beteríti. Szar ügy, mert abból még a tisztítóbűbáj se szedi ki az ilyenfajta makacs foltokat. De talán Madame Suvickusz mágikus csodaszere reményt nyújthat. Vagy nem.

(http://i63.tinypic.com/1zck0eh.gif)

Meglepődöm a válaszán. Elbénázni? Mégis ugyan mit? Hisz, most én vagyok nyerésbe, én vagyok felül. Ennek a gondolatnak keserű utózöngéjeként kapom meg a ki nem mondott kérdésemre a választ. Mégis hogyan? Úgy, hogy a pillanatnyi kihagyásom a pálca miatt a másiknak elég volt arra, hogy megmozduljon alattam. Mégpedig nem is akár hogy. Talán szinte az összes testi erejét belevihette a mozdulatba, mely egyértelműen nem nekem kedvezett. Azt hiszem a vállával vert erőnek erejével szájba, és lökött le magáról. Érzem, ahogy a fogaim összekoccannak a lökéstől és tehetetlen vagyok a fizika törvényei ellen. Félig az oldalamra érve a hideg beton tartott vissza, hogy ne a pokolba essek le, de ez a találkozás közel sem volt kellemes, még ha nem is magasról érkeztem rá. Tisztában vagyok vele, hogy elég csúnya lila és kék foltjaim lesznek, de ez nem foglalkoztatott jelen pillanatban. Csak az számított hogy a saját pálcámat visszaszerezzem, aminek ténye, hogy még ennék a senkiházinál van, szinte lyukat égetett a tudatomba. Acsargással vegyített mordulással indultam meg a másik felé, félig meddig talán tudatosan, de félig meddig teljesen az ösztönöknek engedve. Igaz ugyan, hogy annyit sikerült elérnie a másiknak, hogy pozíciót váltott, de arra már nem hogy két lábra álljon. Ugyanis a következő pillanatban már újra rajta voltam, és teljesen erőmből nyomtam le. Szerencsére az ő pálcáját voltam oly sikeres és nem hagytam el..
Végül is ez is jobb, mint a semmi…
A felismerés átvillanva hozott némi lelki nyugalmat, de persze ez közel sem volt elég nekem. Sőt! Az egóm izzott a sértettségtől, belsőm a hozzá párosított dühtől. Mondanom sem kell, hogy szabad kezemmel a másiké után kaptam, amint már újra rajta voltam, de fogást nem találva rajta kicsúszott ujjaim közül. Vakon kapva újra oda másodjára már legalább sikerült eredményt produkálni. Kezét leszorítom a keményen a feje mellé, ezáltal fölé görnyedek zilálva, remegő idegekkel. A pálcát a nyakának szegezem, jelezve, hogy most már komolyan minden húr elpattan nálam. Egy fél pillanat alatt van időm csak felmérni a helyzetet, hogy igen, megint sikerült letepernem az idegent. Már örömmel hangot is adnék ennek a dicső ténynek, mikor megelőz. Összefutnak a ráncok a homlokomon, és a szemöldököm is majdhogynem összeér, de mire azonosulok a kiejtett mondat jelentésével elvakít valami. A félig nyitott számba, amiben enyhe vasas íz vegyül, - talán ráharaptam a nyelvemre vagy kicsattant a szám széle, a fene tudja-, most valami felettébb kesernyés undorító íz is betör és betölti azt.  Ízlelőbimbóim sikítófrászt kapnak, mint a mandragóra-palánták talaj nélkül... Arról nem beszélve, hogy a ragadós valamit, amit a szarházi kent a képembe büdös, mint a háromhetes sárkányszar és nem rest még a szemembe is lazán belekenni. Hirtelen elönt a sötétség és a csípős, égető érzés, nem meglepő így hát, hogy ösztönösen összeszorul a szemhéjam, s szemem fél perc után égni kezd én pedig üvöltenék… És talán üvöltök is. Vagy morgok vagy a kettő kombinációja. Nem tudom. Mással vagyok elfoglalva. Ösztönösen engedem el a kezét, amivel eddig lefogtam, és kapok az arcomhoz. Próbálom kidörzsölni belőle a mocskos, ragadós undorító szagú szószt, hogy legalább lássak valamit. A következő percben a könnyeim törnek elő, no nem a meghatódottságtól, hanem a testem által generált reflex miatt. Úgy érzem már patakokban folyik, ami azt hiszem szánalmasnak hathat, de legalább van eredménye. Egy újabb pillanat múlva már homályosan látok, és összeszedem minden lelki erőm, hogy ne hányjam el magam a gondolatra, hogy mi is ez az akármi a számban. Aranyvérem lángol és a düh hullámokban önt el, ahogy tudatosodik ténylegesen bennem mi a franc is történt velem. Magamba cifra káromkdások peregnek le oly sebesen, hogy az kimondhatatlan lenne és egybefolyna minden mindennel. Nem, én inkább minden erőmet összeszedve istenesen kiköpöm a számba immár nyállal és vérrel keveredett undormányt, úgy igazán férfiasan. Titkon remélem, hogy legalább telibe, pont a tolvaj arcába sikerül találnom. Na nem mintha ezt láthatnám, inkább csak homályosan sejtem merre van a feje. A látásom még mindig csak foltokat mutat agyamnak, és a nagy valami középen, na azt hiszem az a feje… Most már megmásíthatatlanul eltökélem hogy kerüljön, amibe kerül, elvesztem tőle azt az ócska bizsut, így egyszerűen hörgöm ki a szavakat.
- Invito karkötő! –
Mintha nem is a saját hangom lenne, hanem valaki másé. Nyers és vad. Ijesztő. És meg is rémiszt.
Valóban ez lennék én?
Csak remélem hogy ezek után sikerül működésre bírnom az ő pálcáját és elszednem tőle az ékszert aztán végre eltűnhetek innen. Unom a saját bűzös szagomat és azt hiszem ideje lenne ennek a szerencsétlen találkának a végére pontot tenni. Mert még a végén kárt okozunk egymásban….ami eddig nem volt a célom. A játékszabályok azonban már rég megváltoztak. És nem tudom kinek a kedvére valók. Egy újabb eltelt pillanat alatt valami hideget érzek az ujjam hegyénél, de hiába nézek oda, még semmit se látok. Tovább könnyezek és dörzsölöm a szemea kézfejemmel. Viszont sajnos annál többet érzek, az orrommal. És őszintén szólva a gyomrom cigánykereket hány minden második másodpercben. Felemelő élmény… igazán felemelő.
  


 

(http://i63.tinypic.com/1zck0eh.gif)

– Merlin tetves szakállára! –
Most először hallok kifakadni a másikat, ami meglep. Vöröslő égő szemeim már egy fokkal jobban kiveszik az alakot és a formát. Talán az ott pont az ő feje, hmmm....
Ám eddigre eldöntöttem, hogy lesz, ami lesz alapon bepróbálkozom. És a maradék önbecsülésem is oda, mikor a hideg valami hozzám vágódik. A másik hangja halk foszlányként ér csak el engem, és már teljesen hasztalan. Mindössze a másik röhögése az amiről tudom, valami már megint rohadtul elcseszett lett. És valószínű az ő javát szolgálja. Hogy a rosseb essen bele!
Mondjuk annak örülhetek, hogy az invito-ra nem a pofámba landolt a fagyos valami. Aranyvérű neveltetésem lázad a dolog ellen és hangos undor tombol belsőmben. De hát már nem nagyon van mit tenni...  Bezzeg a bűz.... még a saját ocsmány szagomon is átüt és meglepő módon érzem hogy a másik kiüti a kezemből a dolgot. A könnyeimmel küszködve most már lassan kiveszem a részleteket is, a fejét, a szemét majd még a turcsi orrát is. Ó remek! De hiányzott már a képe!
– Az a pálca nem fog neked engedelmeskedni, ostoba! –
Felhorkanok.
- Észrevettem, cseszd meg! - torkollom le mérgesen, de meglepett, ahogy meglökött a mondat végén. Épp annyira hogy kimásszon alólam, és ezúttal meg sem próbáltam megállítani. Mi értelme lenne? Igaz a pálcám nála van... nálam meg az övé...  a franc egye meg, végül is ez így nem rossz cserealap lenne, persze csak ha belemenne... Bele kell mennie... Egyszerűen muszáj.
A sarkamra ülök, térdem letámaszkodik a lucskos koszos járdára. Valószínűleg totál kócos és mázgás vagyok. Igazán felettébb szalonképes. Elmegy még a kedvem is saját magamtól.
Már épp megszólalnék mikor hangosan megkordul a másik gyomra. Olyan ez, mint a harangütés. Csodálom, hogy az utcai járókelők nem lettek rá figyelmesek. De mit is várok az ostoba mugliktól?
- Ó csak nem éhes lett valaki? - gunyoros vigyor ül ki az arcomra, miközben sűrűn pislogok. Gyűlölöm a mugli kajákat de ez a szósz egy undormány. Hihetetlen hogy ők ezt képesek a szájukba venni és és és... megenni!
- Ha kell, kölcsönadok egy kis galleont, hogy ne kelljen a kukából enned... - közlöm teljesen tárgyilagosan, és félig meddig belegondolva még igaz is a dolog. Ha ezzel megszerezhetem a karkötőt, talán még fizetnék is.
Azért, csak hogy ne maradjak adósa, az egyik mellettem lévő fonnyadt salátalevelet a képébe vágom. Jó erőteljesen hogy csattanjon az arcán. Megérdemli. Ó igen, gyerekes. Nagyon gyerekes. Tudom, hogy feszítem a húrt és nem igazán lep meg, mikor lendületből támad. A pálcát erősen szorítom és visszarántom. Ennyire nem lesz egyszerű a dolog, haver!
Ha pedig teljes súlyával próbálna harcolni ellenem, amire van esély,nos akkor féloldalasan betámasztom az alkarom, A balt, ahol a Sötét Jegy hege díszeleg, hogy a gyomorszájával nekicsapódjon. Övön aluli főleg egy éhes gyomornak. Remélhetőleg ez maximálisan elveszi a kedvét a dologtól. Amint visszavonulót fúj beletúrok a hajamba.
- Mit szólnál az előbb említett cseréhez? Pálcát pálcáért, ékszert ékszerért... -
Hatásszünet. A csend egy percre beáll, meghagyom az időt hogy végiggondolja a brilliáns tervemet. Ám mielőtt megszólalhatna, megelőzöm.
- És lásd nagyvonalúságomat, meghívlak enni is. De kizárt a mugli kaja! -
Én kellően megismerkedtem már a mugli szeméttel és annak tartalmával, nem hiányzik ez a vacak a számba is. Habár igazából már oda is jutott, szóval mindegy lenne... De akkor sem. A büszkeségem sértené a dolog. Szóval ha benne van akkor az Abszol út tökéletes lenne, és ott még fel se tűnne a bűzös mustáros képünk. Hisz végül is eléggé vegyes társaság keveredik mindig oda.  

(http://i63.tinypic.com/1zck0eh.gif)

– Nem vagyok éhes és nyugodtan tartsd meg a pénzedet… –
Ostoba fajankó! Más nem jut eszembe, mert a gyomorszáját a karomba vágja. Vagy meglehet én az övébe. Igazán szánom a másikat egyetlen tized másodpercig. Addig, amíg fel nem eszmélek, hogy ő mennyire szemét is volt velem. Elég csupán az undorító bűzös képemre gondolni. Tiszta horror! Ehhh....Meg kellene valahol mosakodnom... A gondolat csábító, de tudom, esélyem sincs rá. Az oka pedig éppen itt köhögőrohamot kap előttem. Hát szar ügy, ha valaki gyomorszájba vág. Fájdalmas. Főleg éhgyomorra. De legalább elértem a célom és a pálca nálam marad. Megpörgetem ujjaim közt, azt hiszem talán luc lehet, habár annak is a szarabbik fajtája. Hiányolom a szép sötétbarna, szinte már-már fekete tölgyfát, aminek sima felülete oly jól illeszkedik a kezembe. Ez a pálca idegen. Érzem is. Úgyhogy inkább fogom, és zsebre vágom a saját pálcám helyére a tokba és most be is csatolom. Nem leszek még egyszer ennyire amatőr. Egy életre megtanultam ezt a leckét... Elhúzom a szám a gondolatra mennyire ki tudott játszani ez a szarka, s mire felpillantok vöröslő szemekkel, a másik is összeszedi magát. Remek.
Látom hogy vacilál és emésztgeti a szavaimat. Hangosan felnevetek az újabb kordulásra és nem tudom megállni szó nélkül, ahogy a gyomrára szorított kézzel beleegyezik az egyességbe. Annyira de annyira szánalmas! Főleg így, tiszta mocskosan. Tudom, én se vagyok szebb jelen pillanatban, de még ez sem érdekel.
- Úgy látom kár volt ebbe a mocsokba megfürdetned... – kissé nyersen és sértődötten közlöm, s mikor feláll mozdulok én is. Szemeim összeszűkülve méregetik a másikat. Túl sok van ennek a piti tolvajnak a számlájára írva a sérelmeim közül, amit az eddigi fél órába szerzett meg. Miért is bíznék benne? S végül is úgy döntök meg is érdeklődöm a szerény véleményét erre a ’csekély’, de lássuk be, abszolút reális aggodalmamra.
- Én megtartom a szavam! – önkéntelen is felcsattanok, hangomba sértettség vegyül pedig tényleg, tényleg próbáltam visszafogni magam. – Áruld el, Lee, mi a garancia, hogy miután felzabáltad a fél Foltozott Üstöt utána ténylegesen be is tartod a szavad? –
Tudom jól hogy a nagy büdös semmi. Unottan sepregetem le magamról a maradék mocskot de igazából semmit nem érek vele. Mindegy, a hiúságok megköveteli ezt. A hajamba is beletúrok és kiszedem a gusztustalan ételmaradékdarabkákat belőle. Kedvem lenne elröhögni magam jó hangosan a három fogasos étkezésére... Annyira... dedós. Valószínű jó rég nem ehetett már. Most jövök rá, mennyire szarul mehet a sora. Hmmm, talán ezért ennyire sápadt.
Kaján vigyor terül szét arcomon, és szememből süt megint a magabiztosság. Ó igen, az aranyvérem lázad és az egóm megint tombol. Mekkora senkiházi ez, hogy ennyiért eladja magát...! Én sosem tenném, az is biztos.
- Délutáni teát esetleg nem kívánsz? –
Színtiszta maró gúny csöpög belőlem, de Merlinre, ki ne élvezné ezt a helyemben? Szerintem nincs olyan épelméjű, aki ne.... vagy ha van az mind a Mungóba való. Tudom, ezzel csak húzom az agyát, és persze az éhségét ami pluszba az én javamat szolgája. Végül mit is tehetek alapon muszáj válaszolnom. Plusz, sajnos tényleg meg kell etetnem ezt a pojácát ahhoz, hogy visszakapjam a pálcám. Vállat vonok színpadiasan majd megszólalok csalódottsággal vegyes élcelődéssel hangomban.
- Legyen, ahogy akarod, ó felséges, pálcát lopó,k ukákat széttúró, nagyhatalmú úr! –
A színpadiasság kedvéért még enyhén meg is hajolok. Majd kegyetlen vigyorral arcomon kinyújtom a kezem.
- Akkor indulhatunk? -
Felvont szemöldökkel pillantva megvárom, hogy hozzám érjen és hoppanálhassunk. Amennyiben megteszik fél pillanat múlva eltűnik a mocskos utca és benyel minket a fekete örvény, hogy az Abszol útra vigyen, ami az agyamba élesen és teljesen jól kivehetően megjelenik.

(http://i63.tinypic.com/1zck0eh.gif)

Elengedem a fülem mellett az ostoba megjegyzéseit. Unom az ostoba játékait és a hozzáállását. Nem áll jól neki a nagyképűség hisz süt róla hogy fogalma sincs milyen is ez valójában. Nem természetes és én utálok minden olyan dolgot, ami mesterkélt. Mindössze arcélem húzódik meg kissé, ezzel adva jelét nemtetszésemnek a viccelődésére. Még hogy ez a mocskos tolvaj fenség.... Hisz még az ebédjét is én fizetem. Nevetségesen szánalmas! Ám a célom a haladás, nem pedig az időhúzás. Épp így is elég sok időmet áldoztam már rá. A ruhámról nem is beszélve. Amint beleegyezik a dologba és a karomra teszi a kezét elmosódik a sikátor fala. Nem nézek rá, nem foglalkozom vele. Tudom jól hogy nem okozhat nagy galibát de úgy tűnik nem is akar. Mikor megérkezünk meglepetten tapasztalom mennyire elfogja a hányinger. Egy gúnyos kegyetlen vigyor kúszik az arcomra. Nem lesz ez három fogásos kajálás, barátom! Az is holtbiztos. Önbizalmam rögvest visszatért elnézve görnyedt szánalmas öklendezésének a látványát és a káröröm tombol bennem. Nem szép dolog tudom, sőt... kifejezetten ritkán szoktam élni ennek a gyarló tulajdonságomnak, de.... ó a fene vigye el, ez itt és most rohadt jól esik!
– Jól vagyok… –
Felvonom a szemöldököm és zsebre vágom a kezem. A benne lévő két galleont érintik az ujjaim és ösztönösen elkezdek velük játszani. Vállat vonva teljesen közömbösen közlöm.
- Az jó, mert nem nagyon érdekel senkit sem... -
Jól esik még egyet belerúgni az egójába, és ezzel a lendülettel csak hogy biztosan érezze, mennyire rohadtul elegem van már belőle belököm a kocsma ajtaját. A cégér nyikorog egyet, az ajtó pedig kinyílik, bent pedig a meleg mellett a kellemes izzadságszaggal keveredett sör illata csap meg. Ó remek.
Páran fordulnak csak felénk, de nem foglalkoznak azok sem különösebben velem, vagy velünk, már ha Lee hajlandó utánam jönni. Végül is ő van az éhhalál szélén...
Megcélzom a hátsó eldugottabb sarkok egyikét, és menet közbe odaszólok a csaposnak.
- A szokásosat kérem. Ja és egy háromfogásosat ennek a balfácánnak! -
Emelem meg a karom és behajlítva a könyököm az ökölbe szorított kezemmel amelynek csak a hüvelykujjam ad irányt bökök a fejem mellett el flegmán a társam felé. Amint a biccentés megérkezik válaszképpen felém, egy hümmögés keretében elindulok tovább. Hála Merlinre a csapos sem kérdezősködött a kinézetünk felől, ami arra enged következtetni, hogy látott ő már cifrábbat is. Meg sem lepődöm ezen. Jó volt tehát a gyanúm hogy ez ideális hely lesz nekem. Vagyis nekünk.
Kihúzom a széket, amely élesen sír fel kezem és az abból kifejtett erő hatására, mert emelni lusta vagyok. Lehuppanok rá és szétvetett lábbakkal kényelmesen elhelyezkedem. Alkarom az asztal szélének támasztom kézfejem az asztal felett pár centivel pihen s benne van a két galleon is amelyeket továbbra is forgatok ujjaim között. Ritmusosan időnként össze-összekoccannak és a fém hangja jellegzetesen töri meg a csendet. Nincs mondandóm, így hacsak meg nem szólal a másik vagy nem jön a csapos némán ülök. Csak méregetem a tolvajt és memorizálom a dolgokat. Szánalmas látványt nyújt és elég sápadt. Hmmm hát igen, elég szar ügy ha napok óta nem eszik az ember. Azon kapom magam, hogy szinte már-már elkezdem sajnálni. Megrázom a fejem hogy száműzzem magamból ezeket az ostoba érzelemfoszlányokat, és felpillantva a másikra nézek kutató tekintettel.
- Mondd őszintén... mi a gránátos-szutymák visz rá arra, hogy lopkodj? -
Komolyan nem hiszem el hogy nincs más lehetősége. Vagy hogy nem értene semmi máshoz. Feltételezem élvezetét leli a dologban, vagy a kihívás vonzza netalántán a veszély... de komolyan megéri ez neki? Hisz a létra legalján van ahova lejjebb már nehezen lehetne süllyedni. Igazából nem vagyok kíváncsi a válaszára. Szóval öröm mikor a csapos meghozza a mézsörömet meg neki is és egy adag gőzölgő levest. Egész jól néz ki, habár én undorom a denevérhúslevestől. Valahogy undorító abba belegondolni, hogy mit is eszek. De hát ízlések és pofonok. A galleonokat ledobom az asztalra nemtörődöm módon, halk koppanással érkeznek meg és fordulnak élükről a lapjukra. Rájuk sem pillantok és még az sem érdekelne ha rátenné mocskos kezét a másik. Tessék Lee, itt a soha vissza nem térő alkalom!
Szarkazmusom szinte csöpög. Megfogom a korsót és megemelem.
- Egészségedre...! -
Azt már csak magamba teszem hozzá hogy szívből remélem hogy a torkán akad. Hisz rtika alkalmak egyike hogy meg tudtak zsarolni... jó ez azért túlzás, de valahogy ennek érzem. És a hiúságomat ezt nem nagyon hagyja nyugodni. Annyi nyugtat hogy tudom, 10 sörig semmi bajom nincs és innen legalább hazatalálok. Még részegen is, ha ez kell a pálcám visszaszerzéséhez.

(http://i64.tinypic.com/ehirk7.gif)

– Ezek szerint sokszor jársz ide. –
Vállat vonok. Mit mondhatnék erre? A legjobb hely ha a Mungóból kezelés után úgy dönt az ember elege van hogy mindenféle agyserkentő szarságot írnak fel neki és jobbnak lája az etil alkohol jótékony leépítő hatását. Legtöbbször pedig én is ide keveredek sok más varázslóval egyetemben.
- Megesik. –
uti biztosra veszem hogy ennek a tolvaj banditának is van törzshelye, de evidensen nem fogja beköpni. Én meg nem is kérdezem, mert nem is érdekel. A lehető legminimálisabb infó érdekel róla. Mindössze a pálcám kellene meg a karkötő és istenveled… de az sajnos még odébb van. Mégis én hozom fel a témát az életviteléről. Nem tehetek róla, de csak úgy kicsúszik a számon na.
– Kicsaptak a Roxfortból. –
Na ez az a mondat amire nem számítottam. És ugyanakkor mégis. Egyetlen pillanatig kételkedek hogy igaz-e a dolog, majd lassan leesik hogy igen. Igaz. És akkor hangosan nevetek fel. Ó igen, kissé kárörvendőn de hát… ez….leírhatatlan. Minden értelmet nyer egy perc alatt. Hát hogy is lehetne ettől elfuseráltabb bárki is?
- Ez meg hogy történhetett? Nem indítottak tolvaj szakkört, mi? –
Csöpög belőlem az irónia, de hát ezt hozza ki belőlem a másik. Ezek szerint a legrosszabb énemet. Mondjuk ezen sem kell elcsodálkozni. A leves felajánlására nem tudom megállni hogy el ne fintorodjak.
- Kösz nem. Nem bírja a gyomrom a denevérhúslevest... – szemeim ravaszkásan csillannak meg, várom mi következik. Kíváncsian fürkészem a másik arcát valamiféle érzelem után, netalán felismerés hogy mit is lapátol be nagy bőszen vagy bármi egyéb.... Amint lesz valami látványos megnyilvánulása biztosan elnevetem magam rajta.  Újra. Végre rajtam a sor hogy kárörvendjek. És ez most számomra kényelmes és biztonságos terep. Meglep az asztalra dobott galleonok sorsáért aggódó megjegyzése.
Ó, hát így állunk!
- Amúgy, ne félj, ebbe a lebujba te vagy az egyetlen enyveskezű, akitől igazán kell tartani! – közlöm kissé emeltebb hangon, hogy esetleg pár ember figyelmét magunkra vonjuk. Kellően kellemetlen szituáció ez, de hát megérdemli. Hagy főjön a feje, ha már az enyémet romlott mustárral kente össze. Azt hiszem ez a legkevesebb.
Amint zavartan körbenéz, hogy hányan is szúrták ki egy gonosz vigyort eresztek el a vajsörös kupám mögött. Ó igen, kegyetlenségért nem kell a szomszédba mennem, nem véletlen lettem mardekáros. Elérem a célom így vagy úgy, és ha ehhez gátlástalanul végig kell gázolnom a másikon... nos az ő esetében örömest megteszem.
- Szar lehet nulla végzettséggel az utcán élni. Azért remélem aludni nem kell, hogy hazavigyelek magamhoz.... Tudod nem szeretek osztozkodni az ágyamon... –
Már-már kezdek undorodni saját viselkedésemtől, de egyszerűen nem tudok leállni. Valahogy képtelen vagyok. Annyira tenyérbe mászó ez az alak hogy élvezem a magasról lecsapható labdákat az esetében. Képtelenség megállni. Fehér fogsorom látványát unhatja kaján vigyoraim ölelésében, így inkább iszom a vajsörömet. Majd mikor a leves nagyját belapátolta intek a pincérnek, aki kihozza a főételt meg a desszertet. Nos jó be kell valljam, a sütőtökpürés vadgesztenyemártás illata tényleg nem rossz de a megkorduló gyomrom hangját elnyomom egy köhintéssel, mintha félrement volna a sör. Viszont se a kakashere se a durrfarkú szurcsók-piskóta nem a favoritom. Én valahol leragadtam a karamellizált almaszeleteknél. Unottan nézem ahogy a kínai tömi a fejét, s ez idő alatt előveszem a pálcáját. Kicsapom az asztalra és megpörgetem, mint egy iránytűt. Várom, hogy végezzen hogy végre valahára rátérjünk az alku számomra lényegesebb részére. A karkötőre...és a pálcámra...

(http://i64.tinypic.com/ehirk7.gif)

Kedvem lenne hangosan felröhögni. Annyira szánalmas látvány a dolog. Kissé illúzió romboló. Belegondolva, hogy egy órával ezelőtt még én tartottam tőle...! Na jó, azért az a büdös szósz amit a képembe kent nem volt semmi, de ezen kívül semmit nem tudom felmutatni a másik. Már szánom a patkányos megjegyzéséért. Tényleg ennyire szarul menne a sora? Nem vagyok maradéktalanul meggyőződve hogy nem színészkedik. De akár így, akár úgy, engem csak az érdekel hogy végezzen végre és...
– Elég béna lebuj lehet, ha itt én vagyok az egyetlen gyanús alak –
Ó na persze…! Még gúnyolódni mer. Hahhh! Mennyire alantas. Elvigyorodom, ami inkább szól annak hogy az ő szánalmasságán röhögök magamba, mint a szavain. Persze ő ezt nem tudhatja, de nem is baj.
– Persze jobbat nem várhatok egy magadfajta elkényeztetett kölyöktől –
Azt hiszem lassan elmondhatom, hogy kezdem kiismerni magam Elliot-on. Annyira tipikus volt a megnyilvánulása, hogy az már fájdalmas. Sejtettem hogy személyes megjegyzésbe fordítja át a dolgot, azt meg plane, hogy hangot is ad neki. Innen tudom nagyon jól, hogy ez a nagyképűség mindössze kendőzése az érzelmeinek. Amik pont ennek az ellenkezője. A nagyszájúság persze megtévesztő elsőre, hisz könnyen össze lehet keverni az egoval és a nagyzolással, de ő ilyen téren nyitott könyv már. Pont az ellentettem.
Mindössze lemondóan sóhajtok a sárkánytrágya színvonalú vicceire, amit a szavaimra próbálna rákontrázni. Komolyan, ennyire unalmas senki nem lehet! Megdörzsölöm a szőrös arcomat, én unottan pillantok barna szemeimmel rá. Sugallom neki mennyire nem jön be a dolog, de nem hiszem hogy ért belőle. Ahhoz túlságosan is korlátolt. Az ilyenekkel pedig nem lehet mit tenni. A pálcát pörgetem unottan továbbra is és lekönyökölök az asztalra. Fejem a zárt öklömnek támasztom és rá se nézek, csak játszom tovább.
Zabálj már öreg!
De ez se sietteti a perceket, amik most olyanok, mintha ólomsúllyal lábukon vánszorognának. Mikor a színpadias ásításnak lehetek a szemtanúja nem tudom nem megállni hogy ne kezdjem el a szemeimet forgatni. A nyelvemre toluló káromkodást, amit kiérdemel a másik inkább visszafojtom. Nem sok értelme van hadakozni gyerekes módra. Ennek eredménye amúgy is ott bűzölög a ruhámon meg a fejemen, na meg persze az övén. Ez persze ösztönöz arra hogy levegyem a zsekimet. Igazán kellemes meleg van a kocsmában és így kevésbé vagyok büdös is. Már el is játszom a gondolattal hogy milyen jó lesz letusolnom, miközben hányavetin lököm oda neki a szavakat.
- Egy dögös nővel inkább osztozom az ágyamon, már bocs! –
És te nem vagy az, Lee! Se nem nő, se nem dögös... De még férfinak is a legalja. Ám ez is az a fajta szarkazmus, amit nem osztok meg a másikkal, mert... korlátolt. És nincs kedvem újabb vitába bonyolódni. Most már tényleg csak az érdekel hogy pontot tegyünk a dolog végére.
Ám ugyanakkor, amint a mondatot kimondom, rögtön Lyana jut eszembe. Az a nő... ó anyám! Gondolataim rögvest elkalandoznak a szilveszterkor történteken. Meg hát persze főleg a lányon és a részleteken. Az alakján, a mozgásán, a  tengerkék szemei csillogásán, szőke haján, a meleg puha bőrén és persze a szépen ívelt ajkakon. Ó azok az ajkak...! Valószínű nagyon hülye fejet vághatok, mert hát ezek az emlékek mégiscsak egy őszinte széles és ábrándos vigyort csalnak elő. Még a pálcát is elfelejtem, amit eddig unottan pörgettem és csak fogom ujjaim között az asztalon. Lee-nek ha éppen van mersze meg esze, van egy pár pillanatnyi esélye megszerezni tulajdonát. A kocsmáros hangja ébreszt fel, aki dörmögve kérdezi kérünk-e még valamit. Egy laza intéssel küldöm el hogy nem. Mert nem. Ha Lee esetleg kérne valamit akkor sincs rá esélye. Mert ha kérne is se kapja meg. Ez volt az alku én pedig teljesítettem a rám eső részét. Így felé fordulok unott kissé már morcos fejjel és teszem fel a kérdést.
- Na, befejezted végre? Halálra unom már magam, szóval rátérhetnénk a cserére... –
S ezzel újra megpörgetem a pálcát, jelezve hogy most már tényleg unom a fejét és jó lenne ha iparkodna. Nem ér rá az ember egész nap, mint egy pocsék tolvaj...!

(http://i64.tinypic.com/ehirk7.gif)

Egy hangos horkantás hagyja el a számat.... Méghogy ő tud bármit is nyújtani, amit egy nő nem....! Istenem, mit képzel ez magáról? A szánalmam olyan szintre nő, amit elképzelni sem tudok. Annyira lenézem hogy már fizikálisan fáj a dolog számomra helyette is. Tudom, hogy soha semmit nem tudna nyújtani, ami miatt valaha is megbecsülést érdemelne ki, legalábbis most abszolút így érzem. Mikor a tisztességes üzletről beszél egy hangos pff-ögést nyomok el. Ő meg a becsület... jó vicc...! Messze van tőle, mint Merlin esze meg egy kvibli tehetsége.... de hát ez is a belőle áradó semmire se méltatható pökhendi arroganciából fakad. Nem leszek az a jótét lélek, aki megpróbál eszet verni belé. Ha a Roxfortba se sikerült, mert gondolom nem véletlen rúgták ki páros lábbal onnan, akkor amúgy is esélytelen a dolog. Márpedig Dumbledore ritkán rúgott ki bárkit is. Elképzelni, ahogy az öreg szakállas varázsló hátsón ibillenti a húzott szeműt az iskolán kívülre.... ahhh de kár hogy nem láthattam!
Vizuális típusként szinte előttem van az idilli kép és ezt csak az zavarja meg, hogy Lee hirtelen hangja áthatol a ködös képfoszlányon, mit agyam vetít ki.
- Sajnálom, de mivel csak félig teljesült a kívánságom, te is csak félig kapod meg, amit szeretnél. –
Mire észbe kapok már az asztalon hasal, hangos csattanással érkezik oda és a pálca után kap. Naná hogy nem figyelek és épphogy sikerül ujjaimat a fűz utolsó pár centije közé fonnom. Így nem tudja teljesen elvenni.
– A pálcádat megtartom, de a karkötőtől hajlandó vagyok megszabadulni –
Felháborít a dolog. Én tartottam a szavam, itt etettem, és és… ez a hála…! Mondjuk én balga, mit is vártam ettől a féregtől? Tekintetemből süt a harag és a megvetés… Ostoba marha az ilyen… minden szava hazugság. A becsülete rég oda, de ez olyan, mint az arcul csapás. Mert naivan benyaltam, hogy a szavát adja… A düh újra elönt és próbálom visszahúzni a pálcát, hisz mégiscsak jobb lenne a kettő-kettes tiszta csere, plusz a büszkeségem is csorbul, ha sikerül eleszednie tőlem. Az ujjaim végei már lassan lilába szineződnek, ahogy próbálom visszahúzni, de ő ránt egyet rajta és kicsusszan a szorításomból a pálca. Azt a cifra káromkodástömeget, ami az agyambe ötlik ki se tudnám mondani. De talán az aztakurvabüdösélet így egybe tömören megfogalmazza. S mintha nem látná rajtam, hogy így is idegállapotba hozott, még meg is szólal a hülye….  
- Bevallom, kicsit sajnállak...  Emlékek nélkül az ember gyenge, nincs ami tartsa benne a lelket a legnehezebb pillanatokban. –
És kész. Itt elszakad végleg a cérna nálam. Fel se fogom mit teszek, vagy mit nem. Csak a lendület visz és az öklöm találkozik a fejével. Fogalmam sincs melyik részével, de a csattanás hangosan kivehető. A fülem cseng a dühtől, ami elvakít és meg se hallom, hogy a kocsmába hirtelen síri csend áll be. Miután mindenki ránk figyel fél perc alatt a meglepetéstől utána hirtelen hangos morajlás csap fel.. Én csak ezt az idióta sápadt húzottszemű tolvajt látom magam előtt, akit megfogok a hajánál fogva és magam felé rántom. Fel se mérem, hogy a kezében van a saját pálcája és potenciális veszélyforrás rám nézve, aki védtelen ellene. Mindössze lelkesen teljes erőmből húzok be neki még egyet. A söröm maradéka már az első ütés során kiborult, vagy már akkor, amikor ő az asztalra hasalt. Fene tudja. Az üvegpohár darabkái pedig szereszét hevernek mindenfelé. Kézfejem vére,s de hogy ez Lee vére, a pitiáner tolvajé vagy a bőröm repedt fel abba, hogy behúztam neki vagy kettőt meg nem tudom mondani. Mindössze a szavai visszhangoznak bennem, újra meg újra kegyetlen szarkasztikus stílusában. ’ Sajnállak… Emlékek nélkül az ember gyenge… érted? ....GYENGE…’
- Baszd meg! – üvöltök fel és még egyet beverek neki. Szívem szerint addig ütném, amíg mozog, de erre nincs lehetőségem, mert valaki elkapja a karomat. Nem is az egyiket hanem mind a kettőt. Nem tudok mozogni és ellenkezni. A hangok lassan úsznak be a tudatomba, rájövök hogy ketten is engem fognak le, míg Lee-t egy harmadik ember. A kocsmáros pedig hangosan dörmög valamit, vagy talán üvölt…
- Vigytek ki őket! A  mocskos kabátját is! –
Mire feleszmélek már újra a hideg betonon találom magam, kint, az Abszol úton. Sose dobtak még ki kocsmából… legalábbis nem emlékszem rá, de hát mindig kell egy első pillanat. Ami megnyugtató, hogy Elliot is követi a példám. A kabátom pedig az arcomba kapom. A zseki leesik, de fel se fogom a dolgot. Most már az ingem is tiszta víz és kosz így, hogy a hátamra estem. De nem izgat a vizes anyag, ami a testemhez tapad, mert meglátom a másikat és újra hallom a hangját a fejemben.
GYENGE…
Nem teketóriázok, amint szabad utat kapok rávetem magam és fejét a sáros mocskos hóba nyomom. Addig míg ő levegőért kapkod gyorsan elkezdek a zsebébe kotorászni. Ujjaim percek múlva megtalálják a finom pici karkötőt és kihúzom azt elégedetten. Már a vigyor terül el az arcomon, győzedelmes, mikor hullámokba önt el a rosszullét. Először csak a hangok, majd az illatok, végül a fényesen bevillanó emlékfoszlányok. Ismeretlen a dolog és mégis ismerős. Elena az, tisztán tudom, de… mintha nem is ő lenne. Mintha ott lennék és egyszerre mégsem én magam lennék. Olyan, mintha harmadik emberként figyelném az eseményeket, érezném a lány dacát és hallanám saját idegen szavaim.
' - Jól táncoltál a bálon. –
- Először letámadsz, aztán pedig megdicsérsz? Apuci nem mondta, hogy nem szerencsés ezt a kettőt egyszerre használni, ha bókolni akarsz egy lánynak? – '
A rosszullét elkap és megpörget. Elvesztem az irány és időérzékemet. A gyomrom hátraszaltót hány és az émelygés utat tör magának. Talán el is hányom magam, nem tudom. Azt se tudom hol vagyok és mi történik. Testem elernyed, ujjaim mindössze a karkötőt szorítják. A gyomrom pedig a rosszullét. Agyamba mindössze a képek peregnek, a lány barna tincsei, amibe bele-belekap a szél, dacos ajkai, mérges tekintete…. Visszasüppedek a deríliumba vagy az szív teljesen magába újra.
' -… azt mondod, hogy faragatlan tuskó vagyok? Meglehet, igazad van, ámbár... ha szívtelen lennék, nem adnám vissza. De ugye tudod, hogy semmit nem adnak ingyen? Szóval… ha vissza akarod kapni, jössz nekem eggyel….-
Érzem a kezét, a puha bőrt, amint hozzáérek, a puha csukó szép ívét, a karkötő fémes érzését a saját ujjaim között. Látom magamat ahogy nyúlok a jobbjáért, ahogy rákapcsoloma azt, halk kattanással lezárva a jelenetet. Érzem a fémnyelv összekoccanását és a lány szaggatott levegővételét. Szinte érzem az ő érzéseit is, a dühöt és a félelmet, a kétségbeesést, a válaszok után való sóvárgást. A barna íriszeit, amibe beleveszek és atomjaimra hullok benne. Ugyanakkor kívülről messziről szinte madártávlatból látom az egészet, ahol parányi porszemek vagyunk csak...
- Te most zsarolni próbálsz?  Hogy került ez hozzád? …jobb lesz, ha most rögtön elintézzük. –
-....jó vagy bájitaltanból....Foley mintha ...meglehet tévedek...... Altatót. Jó erőset –  '
Mindössze hörgésre futja tőlem. Érzem a jeges szelet magamon, beleborzongok. Fogalmam sincs hogy valójában is fázom, vagy hogy az emlékkép hatására van ez. Emlék ez egyáltalán? Meglehet inkább valami olcsó trükk, egy ostoba rontás vagy…
De nem tudok segíteni magamon, mert újra megrohannak a képek és mindössze a levegőbe markolok szabad kezemmel, remélve hogy találok ott bármi fogzkodót, ami segít elválasztani a valóságot a valótlantól.

(http://i68.tinypic.com/154x93m.jpg)

Mintha valahonnan nagyon de nagyon távolról a nevemet hallanám. Egy idegen, ismeretlen hangtól. Tévedek? Meglehet, de... tényleg mintha szólongatna.
Mathias. Mathias. Mathias...
Visszhangzanak bennem a szavak, a nevem, de nem tudom elérni azt aki mondja. Esélyem sincs mert a tisztább tudatállapot pillanatok alatt, amiket én persze óráknak érzek, tovatűnik. Helyette jön egy újabb feltoluló emlékkép.
’- Ugye hiányzott? Olyan szeleburdi voltál a bálon, hogy majdnem veszni hagytál egy ilyen szépséget, pedig…
A lány szemei bennem vibrálnak, íriszeinek tágulását és szűkülését matematikai pontossággal meg tudnám adni.
- olyan kár lenne érte. –
- Te most zsarolni próbálsz?..... Hogy került ez hozzád? –
 - A zsarolás olyan csúnya szó. Mondjuk inkább alkunak. Kölcsönös megegyezésnek. Vagy… aminek akarod. –  ‘
Hánynom kell, érzem. Ezek a szavak, az én számból hangzottak el.. Mégis hogy lehet ez? Ismeretlen és mégis… tudom hogy a részem egy darabja. Hogy igaz. Nem egy megmásított ócska emlék és nem is csak illúzió. Vagyis a maga nemébe tulajdonképpen az, de nem egy bűbáj. Ez az enyém. És olyan ez, mint egy hirtelen jött felismerés. Mikor az ember lebukik a hideg víz alá és az bejut mindenhova. A füledbe, a torkodba, az orrodba. Betölt téged a jeges hideggel úgy, hogy az utolsó ép gondolatod is elhagy. Nem marad más csak a túlélési ösztönöd jó esetbe. Már ha van olyan. Nekem vajon van? Fogalmam sincs. És mindössze abba reménykedhetem, hogy valaki pofon vág és felkelt ebből az átkozott képzelgésből. Mert tudom, hogy nekem nem less erőm hozzá magamtól.
És eleinte nem is érzem meg, de másodjára igen. A hang ismét visszakúszik a tudatomba. A távoli nagyon halk de kérlelő hang. Ami inkább női mint férfi…
Mathias. Mathias. Mathias...
Távoli suttogás, de egy újabb ütés és a fejem mozdul. A világ félig a helyére kerül és rájövök hogy a hang nem női ó dehogy is. Hanem férfié. Ugyan nem látom az illetőt magam előtt a ködös elékképektől de félig már a valóságban vagyok. Vagy az az illúzió?
- Montrego! –
Hát ez nem éppen szépen kérlelő! Megeresztenék egy nyers kacagást de csak köhécselésre futja. Szánalmas.
– Jól van, álljunk fel! –
Ez is távolról cseng, pedig olyan mintha valaki közvetlen mellőlem beszélne. De fura… s egy rántást érzek amitől a világ nemhogy háromszor, inkább ötször pördül meg körbe karikába. Na most aztán nagyon de nagyon közel vagyok a végstáiumomhoz, azt hiszem.
– Téged meg mivel etettek? –
Káposztával baszki! ötlik fel bennem a gondolat epésen, de persze nem tudom hogy képes voltam-e eme nagysikerű beszólást tényleges szavakká formáli. Vagy ha sikerült is mennyire érthető az. Valószínű egy hörgés újfent az egész, de én legalább jól mulatok rajta, vagyis mulatnék mert újra remegés fog el és újra visszaszív a valótlanság.
‘Magamban mulatok Elenán. Valahol sajnálom, hogy így, csúnyán kijátszom őt. De nem tehetek mást… muszáj rávennem különben…
- Mit számít az, hogyan vagy miért? Itt van, s immár ismét a tiéd. Most már ha lehet, ne hagyd el. –
Halovány mosollyal toldom meg a szavakat, amolyan jóságos pátyolgató idős testvérként, majd elfordulok. Nem tudom miért teszem, de nem érzem képesnek magam arra, hogy kérjek tőle. Ha Lea lenne, megtenném talán. Tőle nem szégyellném, ám egy idegen, aki alig ismer, miért is segítene nekem? Miért várom el?
Ostoba ötlet. Ostoba gondolat. Menj Elena, menj míg szabad vagy. Menj, míg meg nem gondolom magam. Rohanj, Pierce az ég szerelmére! Tűnj már innen!
- Ugyan, ne viccelj! Hogy ne számítana? Ez a tárgy nagyon személyes, eddig sosem került más kezébe, mert sokat jelent számomra és az emberek… mindent tökretesznek, amihez hozzáérnek. –
Megvonom a vállam, de tudom, hogy túl mentem egy határon. Más kérdés, hogy Richard semmit nem tett, de jobban hangzott így, mint a valóság… miszerint Lena annyira illuminált volt, hogy maga hagyta ott a dolgait, talán még a ruháját is, ha Dean ki nem menekíti onnan…
- Altatót? Szegény fiú… talán a lelkiismereted nem hagy aludni? – nevet  fel halkan. – Nem csodálom…  És mondd csak, milyen erős legyen? Meddig szeretnél aludni? Pár órát? Egész éjjel? – közelebb lép pár lépést felém, és csupán néhány centi távolságot hagy köztünk - Örökre? –
Örökre, örökre…. Örökre… Örökre… ÖRÖKRE….
A szavak ott csengenek bennem. Örökre. Órökre, ó igen…
 -…hazavinni minket! –
Haza….
Ez a szó hirtelen eszembe juttatja a szobámat, az ágyamat és tudom csak ez kell nekem. Nem érdekel sem a pálca, sem a rémálmok, sem a karkötő, sem a notesz, sem a kötelesség de még csak egyetlen ember sem. Beszippant valami fekete egy eszméletlen nagy robbanás közepedte, amitől felordítok. Cseng a fülem, és semmit nem hallom vagy értek. Nem tudom elkülöníteni a fejemben futó képek és a valóság kusza egyvelegét. Még akkor sem mikor elmúlik a szédülés és újra fény telíti meg a látteremet. Nem érzékelem hol vagyunk nem tudok éles vonalakat kivenni, még foltokat sem igazán. Mindössze a fényt érzékelem és a hirtelen beálló csöndet, amitől szintén fáj a fejem. Zúg belül és megőrjít ez. Csak újabb kétségbeesett hörgést tudok hallatni, még artikulátlan szavak sem jönnek ki belőlem. Az sem tűnik fel hogy állok vagy fekszem, testem egy rongybaba hasztalan mivoltával ér fel. S mire valamennyire próbálnám kontroll alá vonni a dolgokat, beúszik egy sötét kegyetlen kép. Élesen és vadul.
‘Rettegek. Valahogy, minden olyan más. Olyan egyszerű és mégis olyan bonyolult. Félelmetes. Tudom, nincs sok lehetőségem. Vagy meghalok, amit soha… soha nem akarok. Még nem. Vagy… cselekszem. De mit? Nem tudom, nem értem… csak egy jeges kéz mar belém. Megbénít. A kezeim lomhán lógnak. Olyan ez, mint egy ostoba és rossz álom, amiből próbálsz felébredni, de esélytelen.
- Eljöttél hozzám, oh de kedves… annyira megtisztelsz… hát add, add meg amit szeretnék, hiszen tudod jól. Nem, nem akarok fájdalmat, hisz mi célom lenne? Csak könnyítsd meg a dolgod, és add… -
….
– Hmmm, szép szoba… bár nekem egy kicsit túl tiszta –
Mivan?
Nem értem. Kapálózok és próbálok menekülni. Menekülni a sötét elől, ami érzem ha nem vagyok elég gyors és elég ügyes örökre elnyel. A nyomomba van, nem hagy nyugtot egy percet se, egy pillanatot se. Nem pihenhetek, nem és nem, mert…
…
- Ne menj, kérlek. Menekülj el, menj külföldre. Ott nem találnak meg, Mathias… ne… menjünk együtt. Ne hagyj el, ne… -
A húgom arca. A szép szürkéskék szemei pillantanak rám. Nem, nem, nem! Ne… ezt… ne. Nem lehet. Nem akarom. Nem szabad. Mit képzel? Mit? Mindent? MINDENT TUDNI AKAR?
– Tudod, ezen az ágyon simán elfértem volna én is.-  
’- Nem lesz több crució… nem lesz, nos? Mit szólsz te ostoba ficsúr? Jó lesz? Ugye? Nem bírod… már a másodikat se bírtad… mit akarsz? Gyerünk!-
Azt hiszem rúgkapálok mikor a kezek hozzám érnek. Nem tehetek róla, ez valahol ösztönös, valahol akaratos. Rettegek. Magam sem tudom már mitől. Talán az emléktől magától.
– Egyáltalán, mi a szarnak foglalkozom veled? –
- Engedj el! Hagyj békén!! TŰNJ EL INNEN! –
Meglep a saját hangom. A saját önnön torkomból feltörő hang. Ez az egyetlen amibe biztos vagyok. És kétségbeesésembe újra próbálok valami stabil fogózkodót találni, kezeim görcsösen markolnak rá akármire, bármire, akár a sima levegőre is ha az kissé segít.
Mathias. Mathias. Mathias...
A női hang újra visszhangot ver bennem, ami egyszere önt el félelemmel, bánattal, megkönnyebüléssel és kérdésekkel. Hangja megnyugtat de ugyanakkor ez oly rövid hogy fel sem fogom. És újra eltűnök vagy én vagy az elmém a rám boruló sötét köd mögött.

(http://i66.tinypic.com/r1efc1.jpg)

’ Kicsi vagyok, olyan kicsi, hogy ha elesek, be se ütöm magam igazán. Közel a föld. Tudom, hiszen Lea olyan pici, mintha két éves lenne. Csúfolom is sokat Eric-el együtt ő pedig folyton sír. Mit kell mindig sírni a lányoknak? Annyira nem értem. Olyan dedós… én sose sírhattam. Anyu mindig megtiltotta. Bezzeg Blaire. Ő is egy bőgőmasina. Athalea most is felém szalad, kezeit széttárja, én elkapom, majd elengedem. Csillogó szemekkel néz rám, hisz tudja, itt vagyok. De nem értem, hol lehetnék? Elmosolyodom, és meghúzom a coffját. Igen, szép a haja, mindig is tetszett, de sose mondom neki. Inkább csak meghúzogatom. Puha…
Ő persze morcosan néz rám, mintha maga lennék az ördög. Néha ilyen durcás, akaratos és utálatos. Néha kegyetlen. De Lestrange. Nem lepődöm meg. Hiába nézek ártatlanul, nem érdekli, helyette nyafog. Ehh, lányok… de mielőtt bármit mondhatnék, változik a kép. Lea nem is olyan kicsi már, hanem igazi nő, mint a húgom. Gyönyörű, kecses, s hosszú haja repül utána gyönyörűen. A szám kiszárad, de emlékszem a csókra. A csókra, ami nyáron történt. Érzem az illatát még mindig az orromba, a puha bőrének a tapintását, azt, amilyen megadóan olvadt a karjaimba, s azt, amilyen szenvedéllyel ölelt át. Pedig nem lett volna szabad. Emlékszem a dühömre is, ami felemésztett, hogy hogyan is alacsonyítja le magát. A villámló tekintetemre, ami megsebezte oly sokszor, oly kegyetlenül és váratlanul, és a tópartra, ahol feküdve néztük a felhőket. A fejem az ölébe kényelmesen, és hallom a saját hangom. Beszélek, talán nem is fontos miről. Ő a hajam kócolja össze, de nem bánom….
- Ugyan Mathias… ugyan… -
Morcosan sandítok fel a szavaira. Ő pedig elneveti magát. Én az ölébe fúrom a fejem, mint egy gyerek és beszívom az illatát. Sóhajtva pillantok az égre. Tudom, most minden idilli, és hogy elmúlik, tudom, hogy kegyetlen élet vár rám. Tudom, hogy apám halálfaló és csak egyet hibázom, olyan sorsra juthatok, mint Draco… de ebben a szent percben ez se érdekel. Mert Lea itt van velem. És bár sose tudtam igazán mi is nekem, itt van… és meghallgat és csak ez számít.
Látom apámat. Kemény arccal ül a kedvenc karosszékében. Sosem értettem, mit szeret azon az ősöreg széken, de ő mindig ott ült, nyugodt arccal és nézte a kandallót. Valamiért mindig azt hittem vendéget vár. Úgy ült ott és bámult maga elé, mintha azt akarná, valaki egyszerűen kilépjen onnan és üdvözölje, hogy aztán az ő arcvonásai is megváltozzanak, de ez sosem következett be. Minden este kezébe borral vagy egyéb tömény szeszesitallal ült és nézett. Talán hat vagy hét éves lehettem, mikor meglátta, hogy a lépcsőfordulóból nézem őt. Mindig onnan lestem, ha idegenek jöttek vagy ő intézte a dolgait. Tudta, milyen vagyok, s bár haragudott, nem tudott leszoktatni. Apai kudarc? Oh… mily nevetséges lenne…
Egyszerűen intett. Én pedig egy perc tétovázás után elindultam. Tudtam mit akar, legalábbis sejtettem. Leszid, megdorgál, dühöng, de helyette….
Athalea dühöngve, csapkodva üvöltözik velem, habár fogalmam sincs miért is. Olyan, mint egy őrült, akit nem lehet lecsitítani, de azért én hősiesen próbálom...’
-NE! – kiálltok fel de hasztalan.
Mathias. Mathias. Mathias!
A hang fokozódik, egyértelműen egy finom törékeny női hang, de határozott és ellentmondást nem tűrő. Egyszerre parancsoló ugyanakkor kérlelő. Hogy lehetséges ez? Nem értem. Nem tudom…
Forgolódok hánykolódok, de túl ködös az agyam hogy tudjam merre is vagyok. Csak a fény dereng az is hol gyengébben hol erősebben. Aztán lassan fokozódik, és végül teljesen elvakít. Élesen jelenik meg a kép előttem, a fa, ami mellett nemrég a húgommal sétáltam. Tudom hogy ez ugyanaz a fa, de mégis most másabb… sokkal másabb… és megjelenik egy nő. Egy nő kinek szőke tincsei lengedeznek a szélben. A szemembe néz és szívem hirtelen megszakad… udom ki ő mégsem tudom szavakba önteni. Mindössze érzem. Nézem őt, elképedve, kétségbe esve ő pedig csak áll és mosolyog. Kezeit felém nyújtja és megszólal azon a csodálatos hangon.
- Mathias. Mathias… gyere! –
És mozdulok. Nem kell semmi több semmi más. Megfogom a kezét és várom hogy valami nagy történjen valami váratlan, de semmi nem lesz. A szívem kihagy pár ütemet és össze vissza kezd el verni újra. Valahol mélyen belül tudom, hogy ez egy fontos pillanat és hogy ez nem emlék. Vagy ha az is nem olyan, mint a többi. Hisz én vagyok itt nem a kivetülésem. Nem egy harmadik valaki, egy idegen hanem én magam. Kezeinkről arcába téved a tekintetem, a szemeibe melyek oly ismerősek és a mosolya megnyugtat. Angyalian tökéletes a mosolya. Szinte már fáj.
- Ki vagy te? –
Hangom rekedt és érdes, alig ismerek rá, pedig az enyém. Fürkésző tekintetemre egy kis huncut fény csillan meg az arcán és a mosolya mintha még szélesebbé válik, majd szégyellősen lesüti a szemét félig elfordíta tőlem az arcát.
- Ez nem fontos. –
A felkerekedő széltől megcsap a jellegzetes orchidea illat legalábbis ehhez tudnám hasonlítani. Az ő illata...
- Nem lényeges… - pillant vissza rám újra, de mosolya eltűnik és arca komoly. Szemei is.
- Mathias, csak egy számít. Meg kell tenned, kérlek…nagyon kérlek… el kell engedned engem… -
Már titlakozásra nyitnám a szám, de megelőz.
- El kell engedned! Mathias, engedj el…  -
Nem akarnám de valami elemi erővel megragad és  elhúz onnan. El tőle, hiába nyúlok utána ujjaim közül eltűnik az övé és a semmit markolom, alakja is távolodik éles fény vonja körbe. Így még inkább egy angyalra hasonlít.
- Mathias… szeretlek… -
Fülembe csengenek utolsó alig hallható szavai…
Szeretlek….
Kétségbeesésem, mely hirtelen támad fel átcsap haragba és dühbe de eredménytelen.
Forgolódom és hánykolódom és lassan tudatomhoz térek úgy félig meddig. Beugrik hogy védtelen vagyok hogy nincs semmi, ami segítene megvédeni önmagam, hogy..
- Add vissza a pálcám… -
A szavak szárazan csengenek a rekedt torkomból. De mégis érthetően törnek elő. Már amennyire persze meg tudom ezt állapítani. A homályos alak felém hajol és mintha gúnyolódna. Gyere vedd el…? Vagy meglehet egy kedves mosolyba bújtatott kapd be volt ez…
Ám ólomsúllyal nehezedik rám a fáradtság és a mentális fájdalom. A szomorúság és az értetlenség. A megannyi kérés. Elnyel a tudatlan álom, és már csak hangos hortyogásom az, ami ritmikusan szakítja meg a beálló csöndet.