Roxfort RPG

          El se hiszem, hogy egy ilyen eldugott helyen vagyok, mint Irvinestown. Mi vett rá, mikor úgy döntöttem, hogy eljövök ide? Nem is jó a kérdés, mert nem mi, hanem ki? Az egyik iskolatársam már régóta jár ide, ha ihletre van szüksége, vagy csak kikapcsolódásra. Azt mondta, hogy nekem is szükségem lenne a kikapcsolódásra. Nem tudja mi történt karácsony óta, de érzékelte a változást, és a feszültséget is. Damien egy évfolyammal jár felettem ugyanazon a szakon, volt már közös projektünk is, és nem titkoltan érdeklődik irántam, de eddig minden próbálkozását hárítottam. Eddig, és most is csak azért fogadtam el a felajánlását, mert igaza van.
          Egy kávézóban ülünk, meghívott erre is, mint oly sok mindenre a szállást is beleértve. Sétáltunk már, megmutatta a fontosabb látnivalókat, amiből igazán nincs sok, de annál élvezetesebbek. Kicsit át is fáztunk, kinn még nagyon hideg van, ami nem szokatlan. Gondolataim rendre elkalandoznak Elliot felé. Azt mondta, hogy dolga van, nem tudunk találkozni pár napig, ezért is döntöttem úgy, hogy eljövök. Meséltem neki a kirándulásról, bár láttam rajta, hogy nagyon máshol jár.
          - Mi lesz a következő, ahova megyünk?
          - Majd meglátod. De először most egy fürdőbe megyünk. A hotel fürdőjébe, mert az igazán jót fog tenni neked.
           Ezzel nem igazán tudok vitatkozni. Kilépünk a kávézó ajtaján, és egy hátulról ismerős üstök fogad az utca másik oldalán egy ékszerbolt kirakata előtt állva. Elnézést kérek jelenlegi társamtól, majd átrohanok az úton és sikeresen leszólítok egy idegent, újra. Csalódásom kiül az arcomra, mikor visszacammogok mentoromhoz, aki persze elmosolyodik a dolgon.
          - Nagyon hiányozhat ez az Elliot, ha mindenkiben őt látod.
          - Igen, hiányzik, és… és hiányzik.
          Nem akartam beavatni szerelmem valódi kilétébe, ezért csak ködösítettem valamit arról, hogy mivel is foglalkozik, de persze tudom, hogy a kalandor álarca mögött egy tolvaj rejtőzik, nincsenek ezzel kapcsolatban illúzióim. De én így szeretem, és ezen még Phillip Rowle vagy Nyström vagy akárki más sem tud változtatni.
          Végül bevetem magam a kádba, a lágyan ringatózó habok, és a gyertyákból áradó melegség közé. Gondolataim egyre csak az előttem álló kihívások körül forognak, és nem is tudok nyugton maradni. Nem sokkal később már a szobám közepén állok, felöltözve, és sétára készen. Bekopogok Damien szobájába, aki ugyanazt a programot tűzte ki magának, mint én, de mikor nem kapok választ, hagyok neki egy üzenetet a recepción. Sétára indulok, és igyekszem leküzdeni magamban azt az érzést, hogy azonnal egy varázslók lakta helyre menjek és bagolypostával üzenjek Elliotnak.
          Letelepedek egy kőre a város határában, majd onnan nézem a távoli fák koronáját, ahogyan fújja őket a szél. A hajam még kicsit vizes, nem szárítottam meg teljesen, és arra gondolok, hogy vajon ki vihette el még szilveszterkor a nyakláncom. Vajon, amíg mi a karddal voltunk elfoglalva, addig ő belopózott a szobába? Önkéntelenül nyúlok a nyakamhoz, mint az elmúlt időben olyan sokszor. Az egyetlen igazán fontos emlék apától. Nem mozdulok hosszú percekig, egészen addig, amíg lépéseket nem hallok magam mögül.
           - Damien, azt hittem, később fogsz majd előkerülni. Tudom, hogy neked a fürdés egy rítus, sajnálom, hogy megzavartam valamit a kopogásommal.
           A lépések zaja elhal, az utca forgalma váltja fel helyette. Várom, hogy megszólaljon, de csak a légzését hallom. Mintha zihálna, amit nem értek, hiszen olyan messzire azért nem jöttem el a szállodától, és nem is nehéz megtalálni. Innen még én is rálátok a szobám ablakára, ha megfordulok. És megfordulok…

          Sok mindenre számítok, de arra nem igazán, ami történik. Ahogy megfordulok, leesik az állam és fülig vörösödöm. Nem is értem igazából a reakciómat, mert a legkevésbé számítottam arra, hogy ma itt fogsz megjelenni, de hogy pont előtted beszélek így Damienről, arra még nem voltam felkészülve. Említettem már neked fél szavakkal őt, de nem neveztem nevén. Nem tudom miért, hiszen biztos voltam benne mindig is, hogy előbb-utóbb be fog következni a találkozás közöttetek. Sőt, én akartam volna, hiszen Damien fontos szerepet tölt be az életemben az iskola szempontjából. De végül semmi sem lehet fontosabb nálad.
          - Elliot, te… - hirtelen csak ennyit tudok kinyögni, aztán egy pillanattal később már észhez is térek. - Damien a mentorom az egyetemen. Meséltem már neked róla, igaz nem sokat.
          Valami megváltozott benned, és még nem tudom beazonosítani, hogy mi. A lelkem mélyén azonnal odarohannék hozzád, és hosszasan csókolnálak, de most valami mégis távol tart. Összehúzom magamon a kabátot, leszállok a kőről, amin ülök, de nem mozdulok el mellőle, csak nekitámaszkodok. A következők viszont még jobban meglepnek. Nem is értem, hogyan juthat ilyen az eszedbe, és legszívesebben megpofoználak, de egyelőre visszatartom magam. Az erőszak nem vezetne sehova, így előveszem leghiggadtabb arcomat, és azzal fordulok újra feléd.
          - Ha éppen tudni akarod, akkor rád gondoltam. Hiányoztál egész nap, egyszer még le is szólítottam valakit, annyira hasonlított rád. Azt mondtad, dolgod van, nekem pedig kellett ez a kis kikapcsolódás. Vége a vizsgáimnak, és szerettem volna kiengedni a gőzt. Én tehetek róla, hogy nem értél rá?
          Kicsit vissza is támadok, de csak azért, mert olyan igazságtalannak érzem ezt az egész helyzetet. Soha nem kértem tőled olyat, hogy csukd be a szemed, ne nézz más nőre. Tudom, hogy nem tudnád megtenni, és egyébként sem figyeltetlek meg, hogy a megjárt kalandjaid során is tudjak mindenről és mindenkiről, akivel kapcsolatba kerülsz.
          - Azért, mert veled járok, másokkal már nem találkozhatok?
          Jogosnak érzem a kérdést, bár a kifakadásod után úgy gondolom, hogy nem. Más férfiak innentől kezdve tabuk számomra. Válaszolnék a következő felvetésedre is, talán el is küldenélek, de akkor megjelenik Damien, akinek mutattam rólad képet, így azonnal tudja ki áll vele szemben. Nyelek egy nagyot, ahogy így ott állnak.
          - Elliot, ő Damien. Damien, immár élőben is láthatod azt, akiről annyit áradoztam neked – mutatom be őket gyorsan egymásnak. – Damien be akar venni egy nagy projektbe, amit az egyetem bízott rá, és…
          - Hagyd csak, nem hiszem, hogy értené. Ezeket a dolgokat csak az olyan művészek érthetik meg, mint mi is vagyunk.
           Felhúzott szemöldökkel nézek a művész társamra. Hogy képzelhet ilyet szerelmemről? Talán nem tudsz annyit a művészetekről, mint én, de egyre többet igen, és te más szemszögből is láthatod a dolgokat. Szeretem megmutatni a kész munkáimat, mert akármit is mondasz, az arcodra van írva a véleményed. Volt olyan, hogy ezért változtattam egy kész kompozíción és úgy sokkal jobb is lett.
          - Damien!  – szólok rá, de a férfi megindul felém.
          - Szeretnéd, ha tényleg úgy tennénk, mintha itt se volna?
          Már ezt is hallotta? Mióta lehetett mögöttünk? Annyira rád koncentráltam, hogy nem is tűnt fel a jelenléte. Pedig nem az a típus, aki olyan könnyen eltűnik szem elől. Meglep, hogy Damien így közeledik felénk, mert mindig is támogatott, és bár megegyeztünk, hogy nem kísérlek el a kalandjaidra, nem is tudnálak, ő mégis erősködött, hogy legalább egyszer meg kéne próbálni, hogy milyen. Azt mondta a szilveszteri nem volt az igazi a luxus miatt, amiben laktunk.
          - Damien, menj most vissza a szállodába, majd később beszélek veled, és erről az elfogadhatatlan viselkedésről. Én azt hittem… én…
          Elfordítom a fejem, úgy teszek, mintha óriásit csalódtam volna benne, pedig a lelkem mélyén tudom, hogy talán nem csak a projekt megbeszélése miatt jöttünk ide, és akkor még hálás is lehetek szerelmem felbukkanásának. Egy kis idő múlva újra felemelem a fejem, és egyenesen a szemedbe nézek.
          - Ami pedig téged illet. Most megérdemelnél egy hatalmas pofont, amiért kinézed belőlem, hogy megcsalnálak, holott úgy gondolom már elégszer bizonyítottam, hogy mennyire szeretlek!

          Nem hiszem, hogy annyira félreismerhetek egy embert, mint jelen állás szerint szerelmemet. Biztos vagyok benne, hogy történnie kellett valaminek, ami miatt így kifordultál magából. Tudom, hogy már szilveszterkor is verekedtél miattam, de most úgy érzem, ott egy teljesen más ember táncolt velem. Nem tudom elsőre eldönteni, hogy mérges legyek, csalódott vagy egyszerűen ismerjem meg ezt az oldalad is, és barátkozzak meg vele. Egy dolog viszont biztos. Akármennyire is szeretlek, nem tűrök el bármit, még tőled se.
          - Csak egy hajszál választ el tőle, Elliot O’Mara, hogy a hangsúlyod miatt egy akkora pofont kapj, ami átrepít a falun.
          Nem csak a hangsúly. Már a feltételezés is bánt, hogy azt hiszed, ennyire könnyűvérű vagyok. Hihetetlen, hogy alig egy hónappal az édesapáddal való találkozás után máris felvetted a stílusát. Pedig azt hittem, elég elrettentő volt, és elég példát mutatott arra, milyen ne legyél. Tévedtem, és ez a legszomorúbb ebben a történetben, úgy tűnik. Az egész lényed mintha azt mondaná, mennyire nem akar látni. Mennyire taszítalak, és nem is tudom, mi fáj jobban. Ennek a lehetősége, vagy az, hogy talán nem is csak egy lehetőség. Magamba temetkezem a beszélgetés hatására most csak inkább a nézője vagyok a két férfi párbeszédének.
          - Nem hiszem, hogy bármit is tudnál tenni ellene. Mi lesz, ha hozzáérek? A törpe haragja elér majd?
          Damien közelebb lép, meg akarja fogni a kezem, de határozottan ellépek mellőle. Gusztustalannak tartom azt, amit tesz. Őt se ilyennek ismertem meg. Mi történik az emberekkel körülöttem? De mindig mikor közbe akarok szólni, valahogy elterelődik a figyelem, és újra azon kapom magam, hogy csak nézem az események alakulását. És még valami. Érzem azt is, ahogy egyre idegesebb leszek. Már nem is hallom igazán, hogy miről vitáznak.
          - Hallgassatok már el!  – kiáltom el magam.
          Kérdőn nézek a gallérjánál fogott Damien és Elliot párosára. Miről maradtam le az elmúlt pár pillanatban? Imádkozni kezdek, nem akarom azt látni, ahogy megütöd őt. Elliot, kérlek, ne tedd meg! Mintha meghallanád, egy hatalmas kő esik le a szívemről, mikor elengeded. De valami nem stimmel. Tudom, hogy ezzel még nincs vége, ha másért nem is, akkor azért, mert Damien ezt nem fogja hagyni. Láttam már hasonló helyzetben, és akkor gondolkodás nélkül ütött. Ő is az a védelmező típus, csak nem a jó embert szokta megvédeni. Szerencsére nem állok olyan messze tőlük, így mikor lendül a kezed, megindulok, és beállok közétek.
          - Elliot! Elliot, ne tedd! Ez nem te vagy!
          Ahhoz már későn érek oda, hogy megakadályozzam az ütést, így engem talál el az ütés. Pont telibe kapom a jobb egyenest. Érzem, hogy eltörik az orrom, vér is szivárog belőle. Leguggolok, hogy eltakarjam előlük a sérülésem.
          - Dabieb, begy ibbeb!
          Kiáltok rá, bár nem tudom, érti-e, amit mondok. Megismétlem, mikor érzem, hogy a keze a vállamra téved. Kirántom magam a kezeiből, amitől el is esek.
          - Begy bár!
          - Esmé! - Egy pillanatig csönd van, aztán újra ő szólal meg. - Ez a te hibád, idióta! És még azt mondod, hogy szereted? Remélem, hamar ráébred majd, hogy rossz embert választott.
           Előkapom a pálcám, és felé tartom. Remélem nincs egyetlen mugli se a környéken, de még akkor is megoldanánk valahogy, amíg nem varázsolok. Damien viszont tudja, hogy ha már pálca van nálam, akkor tényleg ideges vagyok.
          - Begy bár el vagy begátkozlak úgy, hogy az agyád se isber rád!
          Még küld egy fenyegető pillantást feléd, aztán távozik. Szívem szerint megátkoznám még így hátulról is, de az ellent mondana az elveimnek. És most te jössz, de csak miután helyrerakom az orromat. Magam ellen fordítom a pálcámat, majd egy roppanás kíséretében szerencsésen helyreáll minden. Nem rakom el a fegyverem, ahogy felállok. Kicsit ellépek, de nem veszem le a szemem rólad.
          - Mi a franc ütött beléd? – kiáltok rád.  – Mégis mire volt jó ez a féltékenykedés és felesleges erőfitogtatás? Elliot, mi a fene ütött beléd?

          Ahogy a kontinensek vándorolnak, úgy változik minden a világon, csak valami gyorsabban, valami kevésbé. Nem hiszem, hogy a kapcsolatunk Elliottal csak eddig tartana, de az biztos, hogy most van mit megbeszélnünk. Nem gondoltam, hogy majd valami ennyire meg tud ijeszteni, mint ez a helyzet.
          - Tudom, hogy Damien nem szent – mondom, mikor iskolatársam már hallótávolságon kívül van. – De nem gondolod, hogy tudok vigyázni magamra?
          Indulatos vagy, mégse kiabálok. Igyekszem uralkodni az érzéseimen, mert az úgyse vezetne jóra, ha most úgy egymás torkának esnénk, hogy aztán napokig nem beszélnénk, vagy talán hetekig. Mégis felháborít, hogy kinézel belőlem olyat, ami azt bizonyítja, nem tudok vigyázni magamra, nem vagyok elég óvatos vagy bármi hasonló. De még ha így is lenne, olyat sohasem tennék, ami fájdalmat okoz neked. Legalábbis igyekeznék elkerülni azokat a helyzeteket.
          - Nem gondoltam, hogy minden lépésemről be kell majd számolnom neked, annak fényében, hogy egy-egy kincskeresésed alkalmával ki tudja, merre jársz, és mit csinálsz. És ne mondd, hogy az úgy van jól, mert nem fogom elhinni, és nem fogom elfogadni. Szeretlek, de nem hagyom, hogy megköss és kalitkába zárj!
          Talán elég erős kifejezés ez így, de jelenleg úgy érzem, csak egy felelőtlen tinédzser vagyok, aki nem képes vigyázni magára, és szüksége van rá, hogy apuci minden lépését figyelje és felülbírálja. Apa soha nem volt ilyen, azt hiszem. Legalábbis nem ennyire látványosan, ezért nem is szoktam hozzá, és nem is fogom elfogadni senkitől! Soha!
          - Megbocsájtok, tudom, hogy nem akartál bántani. Én voltam az, aki közétek ugrott, pedig látni lehetett, hogy nem tudom majd megakadályozni az ütést.
          Nem árulom el mennyire meglepett mikor pont olyan stílusban beszéltél, mint az apád. Nem árulom el, mennyire megijesztett, hogy talán jobban hasonlítasz rá, mint gondolnád te magad is. És nem árulom el azt sem, mennyire aggódok, mert láthatóan történt valami, és ennek nem Damien az oka, bár való igaz, hogy kellett az ő felbukkanása a látszólagos tükör összetöréséhez.
          - Nem csókolhatsz meg. Azért annál jobban haragszom, mint hogy minden olyan legyen azonnal, mint volt.
          Hogy nyomatékosítsam ezt, el is távolodom kicsit. Az esélyét sem szeretném megadni annak, hogy a testbeszédem miatt esetleg félreérts valamit. Főleg mert nagyon vágyom arra, hogy hozzám érj, hogy én hozzád érhessek, de az nem lenne helyes. Addig nem, amíg rá nem jövök mi áll az egész hátterében.
          - Miért jöttél ide? Nem miattam, nem tudtad. Akkor mi van itt olyan fontos?
           Lennének tippjeim, a családjától kezdve, egy ékszer vagy értékes tárgy, vagy egy barát. Még egyikükkel sem találkoztam Phillipet leszámítva, de őt nem tudom mennyire kéne szerelmem családjának tekintenem. Ahogy kivettem a beszélgetésből, teljesen kimaradt az életéből, és csupán mecénásként vállalt szerepet a háttérből az életében. Még egy kicsit hátrálok, mert hirtelen elfog valami különleges érzés, mikor végignézek rajtad, és a szemem megakad a karodon.
          - Elliot, te vérzel! Hogy? Mikor sérültél meg?
          Azonnal elugrik belőlem az aggódó anyatigris, és nem is meglepő, hiszen Damien nem bántotta, de akkor honnan ered ez a vér? Előkeresek egy zsebkendőt, hogy bekössem valamivel a karod. Odalépek hozzád, és megfogom a kezed.
          - Ne mozdítsd meg, kérlek, gyorsan végzek majd.
          A szalagért nyúlok, látszólag nem bizonyult praktikus megoldásnak a vérzés csillapítására. A zsebkendő után majd megpróbálom valahogy helyrerakni varázslattal, de ahhoz távolabb kell menni majd a falutól. Ez a terep itt túl nyílt, és túlságosan is átlátható. Nem örülnék neki, ha lebuknánk. Egy embernél még nem okozna gondot az, hogy kitöröljem az emlékeiből, amit látott, de soknál már igen.

          Azt hiszem nem értettél meg. Nem tudod, miért álltam közétek annyira dühít az, amit Damien tett. Pedig csak oda kellene figyelned a jelekre, amiket küldtem neked. A mondatot, amit akkor kiáltottam, nem iskolatársam miatt mondtam, hanem téged féltettelek. Még most is féltelek, de hogyan mondhatnám meg, ha most minden szavam és tettem, még a legártatlanabb kérdésem is ilyen haragot vált ki belőled?
          Nem büntetés az, hogy nem engedlek megcsókolni, hiszen mindennél jobban vágyom az ölelésedre, a puha ajkaid forró simogatására, de amíg ezt nem rendezzük le, amíg nem nyugszol le, addig nem tudom, hogyan engedhetlek közel magamhoz. Ennyire intim közelségbe.
          - Én… nem tudtam. Elmegyünk majd hozzá utána?
          Nem is tudom, miért mondom ezt. Bemutatkozni a családnak még nem az a pontja a kapcsolatunknak, amikor ezt nyugodtan megtehetnénk. Pedig szeretném már megismerni azt a férfit, aki szerelmem számára annyira fontos.
          - Segítsek megkeresni azt a nagyon fontos dolgot?
          Próbálok kicsit puhatolózni, tudom, hogy ez most egyikünknek sem az a pillanat, mikor letámadhatjuk egymást a heves érzelmeinkkel.
           Bár csak egy pillanatra látom a vért, annyi elég is, hogy felismerjem. Az eddigiek mind a háttérbe szoruljanak az eddigiek. Ha látnám a sérülést és egy kicsit félrevonulnánk, vagy feljönnél a szobámba, akkor hamar meggyógyítanám, ez nem kérdés. Úgy tűnik egy pillanatra, hogy sikerül is elérnem, amit akarok, mikor félreütöd a kezem. Nem is ez a legnagyobb meglepetés, amit okozol, hanem az, amit utána mondasz.
          - „Nem szeretem, ha piszkálják a kincseimet.” – ismétlem meg halkan. – Előfordult csak egyetlen egyszer is, hogy szemet vetettem a kincseidre? Nem is tudom, milyen kincseid vannak. Nem is érdekelnek a kincseid. Soha nem is érdekeltek.
          Nagyon elszomorít a feltételezés, hogy bármidet elvenném engedély nélkül. De ezek alapján talán azt is meg kéne kétszer is gondolnom, hogy csak egy pillantást is vessek rájuk. A kincseid… A nyakamhoz nyúlok, még mindig nagyon hiányzik a nyakláncom, és félek tőle, hogy már sohasem fog előkerülni.
          - Igazad van. Egyre inkább hasonlítasz Phillipre. Mi lesz a következő? Megátkozol, mert nem cselekszem úgy, mint ahogy akarod? Hol van az az Elliot, akivel a szellemházban ismerkedtem meg? Hol van az, akivel a szilveszteri bálon táncoltam?
           Csak a tekintetemmel követem a mozdulataidat. Már nem tudom elhihetem-e az arcodra kiülő bűnbánatot. Már azt sem tudom, én hogyan reagáljam le ezt az egész helyzetet úgy, hogy ne rontsak rajta még jobban.
          - De tudod mit? Te sokkal jobb vagy, mint az apád. És elmondom, miért. Mert még akkor is, ha egy kicsit bolondos, ügyetlen és nem egy párbajhős, akkor is aranyból van a szíved. – Oké, ez talán túlzás, de most nem ez a lényeg. – A te kezedbe gondolkodás nélkül adnám az életem, Phillipébe nem.
          Habozok ugyan, de közelebb lépek. Lassan haladok, hogy halld minden egyes mozdulatom, ahogy a hó ropog a lábam alatt. Végül pedig a kezemet a válladra csúsztatom lassan. Így állok egy pillanatig, majd inkább hátulról átölellek, államat a válladra helyezem.
          - És van még egy óriási különbség köztetek. Én téged szeretlek, és megértem, ha most rossz időszakod van, átvészeljük valahogyan, rendben? Csak mondd meg, miben segíthetek.  - kezem közben lejjebb kúszik, hogy megnézhessem azt a sérülést a csuklódnál, mert csak nem hagy nyugodni.

          Nem érzem úgy, hogy valahol hibázott volna bármelyikünk is. Óvatosabbnak kellett volna lennem, mikor elfogadtam Damien felkérését. Most már viszont tudom, hogy ezt a hibát nem követhetem el még egyszer. Tudom, mi mindenre lenne képes, és abban is biztos vagyok, nem csak a projekt miatt hívott ide. Elvégre még itt lettünk volna egy kicsit, és a szétszórtságom, hogy örökké Elliotra gondoltam, gyengévé tett, nem láttam a jeleket. Az én hibám, hogy ilyen helyzetbe kerültünk.
          - Nem örülnék neki, ha újra bántanál, és ez lenne az igazi Elliot.  – Hangom nyugodtan, és csendesen szólt. – Nem örülnék neki, mert az azt jelentené, hogy eddig egy fantomba, a képzeletem szüleményébe voltam szerelmes, pedig tudom, hogy nincs így. Tudom, hogy nem vagy ilyen.
          Nem értem, hogy miért kerül szóba újra és újra a bál, hiszen semmi sem történt. A nagy részén nem is voltunk ott, és bár tényleg jó volt herceg és hercegnő módjára táncolni, mégis azt élveztem a legjobban, hogy te vagy ott. Te és nem más. Akkor ott, abban a pár percben úgy éreztem, nem takargatsz előlem semmit. Remélem, egyszer majd elismered magadnak, hogy az, aki a bálon táncolt ugyanúgy Elliot O’Mara, mint az, aki itt áll velem szemben. Értsd meg kérlek, nekem akkor is herceg maradsz, ha minden erőddel azért küzdesz, hogy lerombold ezt a látszatot.
          - Nem foglak félreismerni, mert biztos vagyok benne, hogy nekem sohasem mutatnád másnak magad, mint ami benned van. Nem fogsz hasonlítani apádra, amíg tudod, hogyan legyél önmagad. És ezt sikerül is elfogadnod.
          Ezúttal nem rántod el a karod, nem kiabálsz velem, mégse érek hozzá a szalaghoz, hogy levegyem. Bízom benne, hogy tudod, mit csinálsz, és a legkevésbé sem akarom még egyszer azokat a pillanatokat átélni. Látszólag már nem vérzel, a szalag segített abban, hogy jobb legyen, de akkor is aggódom.
          - Egy O’Marával és egy Rowle-lal már elbántam. Mit nekem még egy O’Mara? – jegyzem meg játékosan. – Ne aggódj, nem zavar, ha nem lesz kedves. Nem hozzá akarok… Nem az ő barátnője vagyok.
           Tudom, hogy ez most nem lesz olyan könnyű, mint amilyennek tűnik. Néha nagyon a határokat feszegetem, de nem akarom, hogy olyan miatt érezd kényelmetlenül magad, amiről már tudok. Herceg vagy, a tolvajok hercege. De tudom, milyen nehéz kimondani néhány szót, és pont ezért nem is erőltetem soha. Majd kigurulnak azok maguktól, mikor eljön az ideje.
           Hagyom, hogy megcsókolj. Már olyan régóta vágytam rá és, most alig tudok betelni vele. Remélem, sokáig tart még a pillanat, mert ki tudja mikor lesz alkalmunk rá legközelebb. Belemarkolok a fenekedbe, mikor homlokom hozzáérintem a tiédhez. Nem csókollak már, de nem is akarlak elengedni.
          A lopás sohasem túl tisztességes, de gondolom, ezt már tudod. Viszont nem is látok rá más módot, ahogy visszaszerezhetnénk ezt a gyűrűt. Hacsak… Hacsak nem…
          - Hívjuk ki azt a férfit. Nem kell más tét, csak a gyűrű. Van nálad valami, amit felajánlhatunk?
          Ha megnéznénk, akkor lehet, hogy lenne nálam valami cserébe. Viszont nem tartom valószínűnek, hogy a szállodába akarsz menni, ahol összetalálkozhatunk Damiennel. Hmmm, ez elég patthelyzet.
          - Hol van az… Van egy ötletem. Megyünk a kocsmába!
          Határozott léptekkel indulok meg a hely felé, majd először a bárpulthoz lépek. A pohár kólával a kezemben körbenézek, valahogy muszáj lesz kiszúrnom az alakot és ez sikerül is. Rád nézek, majd bízva a szerencsémben, megindulok az alak felé.
          - Kihívom magát egy partira. A tét pedig legyen az a gyűrű!
          Rámutatok a kezén lévő gyűrűre. Remélem tényleg az a gyűrű az, és az a pasi. Még ki kéne találnom azt is, hogy miként fizethetem meg a tétet. Aztán eszembe jutott egy nagyon egyszerű, nagyon őrült ötlet, de mindennél jobban szeretném, ha Elliotnak ezt az ékszert nem kéne visszalopnia.
          - Felteszem magam tétnek. Ha maga nyer, magával töltöm az éjszakát.

          Annyira a gyűrűre koncentrálok és arra, hogy Elliotnak ne kelljen lopnia. Ne egy családi ékszert, hogy igazából fel sem fogom, mit mondok a férfinak. Tudom, hogy valami olyasmivel kell előállnom, ami itt van, kézzel fogható, és biztos ráharapnak. Ilyen pedig én magam vagyok csak. És bízom benne, hogy ha el is veszítem a partit, még azelőtt véget tudok vetni a bohóckodásnak, hogy lekerülne rólam az első adag ruha.
          Szerelmemtől a kocsmába érkezésünk utáni első hang igazából akkor jut el hozzám, mikor ingerülten szól rá Brendanre. Csak ekkor fogom fel, hogy miközben olyan nagyon meg akarom védeni, a lehető legmélyebben sértem meg. Éppen csak sikerült megbékélned Damien után, és most ez. Mégis mi a fene ütött belém? Mintha nem tudnám, hogyan érzel? Mintha pont ugyanazt csinálnám, amit szilveszterkor is.
          - Elliot – nyúlok az arcod felé. – Sajnálom, de…
          Egy pillanatra becsukom a szemem, ahogy az asztalra csapsz. Meg is ijedek, összefonom a karomat magam körül. Nem akarom, hogy megint olyan legyél, mint az előbb kinn. De vajon vissza tudnám mondani a partit? Nem, már nem. A férfi keveri a lapokat, és még szerencse, hogy nem arrafelé fordultál, mert így nem látod, mennyire legelteti rajtam a szemét. Gusztustalan.
          - Nem fogok veszíteni. De nem akarom, hogy… Azt szeretném, hogy tisztességesen jusson vissza Deanhez. Ne mocskold be a kezed.
          Akár magamnak is mondhattam volna, olyan hamar elmész, és leülsz a szomszéd asztalnál. Sóhajtok egyet, ahogy követlek, beülök az öledbe, és megsimogatom az arcod. Adok egy csókot is, ha hagyod.
          - Bízz bennem, kérlek. Tudom, mit csinálok. És segíthetnél egy kicsit, ha van kedved. Van egy kevés Felix Felicis bájital a bőröndömben. Jól jönne most egy plusz adag szerencse, nem gondolod – mosolyodom el, miközben a kulcsot a kezedbe ejtem. – Gyors legyél, hogy érdemes is legyen meginni.
           Remélem, beválik a tervem, és nem futsz majd össze Damiennel. Ha elég gyors vagy, akkor sikerül elhúznom kicsit a kártyapartit annyira, hogy legyen még időm. Mikor megérkezik az italod, gyorsan én is rendelek magamnak egy whiskeyt. A kocsmáros elismerően bólint, majd átülök a játékos partnerem mellé. Mikor felveszem a lapokat egy féltő pillantást küldök feléd, amivel igyekezlek megnyugtatni, majd egy hörpintésre meg is iszom az abban a pillanatban megérkező italom.
            Veszettül égeti a torkom az alkohol, de ez kell ahhoz, hogy kicsit magamhoz térjek a távolodó alakod láttán. Biztos vagyok benne, hogy nem lesz nehéz megtalálnod majd a fiolát. Felveszem az első kört. Nem állok valami jól, de vesztes pozícióból a legjobb nyerni.
          - Akkor öt körig játszunk, aki a többet nyeri meg, azé a gyűrű.
          - Vagy éppen te, kislány.
          Gusztustalan a röhögése, amit produkál. Kicsit meg is fagy az ereimben a vér. Remélem, gyorsan megfordulsz majd, mert nem akarok egy percnél is többet veszteni ebben a csehóban a kelleténél. Főleg, mivel úgy tűnik, kell az a plusz szerencse, azok után, hogy az első kört elvesztem. Még négy lehetőségem van, és muszáj összeszednem magam, mert már csak egyszer veszthetek.
           Egy pillanatnyi szünetet tartunk, amíg rendel egy italt, és megkeveri a paklit. Már itt gondolná az ember és üvöltve kiáltana fel, hogy csak csalás lehet a vége, de nem törődök vele. Mennem kell tovább, nem vonulhatok vissza.
           A második és a harmadik kört megnyerem, aminek szemmel láthatóan nem örül. Rendelek magamnak egy italt, azt viszont lassan kortyolgatom csak el, mert ez a döntő játszmánk. Ha én nyerek, akkor megnyertem a partit, ha ő nyer, akkor le kell játszanunk az ötödik játékot is. Izzadni kezd a tenyerem, és biztos vagyok benne, hogy nem csak én tekintem úgy ezt az egészet, mintha az élete múlna rajta.
          Oszt, kiterülnek a lapok az asztalon. Két ász van a kezemben, ha lejönne a asztalra még kettő mellé, akkor nyertem. Az ász pókert nem sok minden üti. Fohászkodni kezdek, pedig nem nagyon szoktam. Ekkor jelenik meg szerelmem a látóteremben. Pillanatok választanak el attól, hogy vége legyen ennek az egésznek.
          - Nyertem!  – pattanok fel, mikor kiteríti lapjait, és kiderül, hogy bár csak egy drillem van ászból, neki csak egy párja királyból. – Nyertem! Kérem a gyűrűt!
          A kezem tartom az ékszerért, és meg is kapom, de csak miután közelebb húz magához. Az ajkai szinte az arcbőrömet érintik, és gusztustalan módon fröcsög rám a nyála. Nem is érdekel, hogy mit mond, csak kirántom magam a szorításából, elkapom a félig levetett gyűrűt, és megindulok szerelmem felé.
          - Indulunk! Most! – megfogom a kezed és kivezetlek a helyről.

          Aggódok, ezúttal túlzásba estem, és talán soha nem foglak tudni kiengesztelni. De bármit megtennék azért, hogy egyszer ne a lopás legyen az egyetlen lehetőség, ami választásként előtted áll. Érzem is, mennyire távol vagy tőlem, pedig itt ülök az öledben. De mégis mit kellett volna tennem, hogy a férfi mindenképpen belemenjen az estébe?
          Hagylak elmenni, ha másért nem, azért hogy ne lásd a vereségem. Elég lesz majd utólag megtudnod, de mindent megteszek azért, hogy ez ne következzen be. Előbb viszont be kell ezt fejeznem. És gyorsan. És ez a gyorsan sikerül is, mert még vissza se érsz, mikor már megnyerem a partit egy kis csalás révén. Mert ha már lehet, akkor miért ne? A lényeg, hogy ne tudjon róla a másik fél.
          Az események hirtelen láncolatában nem is a férfi fenyegetése rémít meg a legjobban, hanem a hangod. Muglinak hívod, ami önmagában még nem is lenne annyira rossz, miért ne hívhatnál így valakit, de a hangsúly. Megragadom a karod és elrángatlak a szálloda mögé. Ha szerencsénk van, akkor a férfi nem látta, hogy merre mentünk.
          - Nem volt nálam semmi más, amit hirtelen felajánlhattam volna neki, és valami olyasmi kellett, amire biztos ráharap. Vagy nálad talán volt olyan, amit elfogad?
          Kiabálok én is. Azért, mert úgy gondolom, hogy igazságtalan vagy. Az egészet miattad csináltam, és most azt mondod a család egyik legbecsesebb kincsére, hogy értéktelen vacak.
          - Nem azért csináltam, mert a gyűrű nem ér annyit pénzben, mint amennyire ezek szerint engem becsülsz. Azért csináltam, mert az a gyűrű sokkal többet ér eszmei értéken, mint én! És nekem a legtöbbet az érte ebben az egészben, hogy nem kellett veszélybe sodornod magad. Hogy ezúttal volt más mód, mint a lopás!
          De nem a nyílt utcán fogjuk ezt megbeszélni. Újra megfogom a kezed és magammal húzlak a szoba felé. Közben összetalálkozunk Damiennel a hallban, amitől elmosolyodom. Ugyanolyan monoklija van neki is mint neked, de ezt nem fogom szó nélkül hagyni, csak érjünk fel a szobámba.
          Ott ér igazából a legnagyobb meglepetés. Össze van pakolva a holmim indulásra készen. Nem gondoltam volna, hogy ennyire sietni fogunk majd el innen, de szerelmemnek nagyobb tapasztalata van a menekülésben.
          - Szóval, mi történt Damiennel? – teszem csípőre a kezem, és nézek szúrósan. – Akármi is, megérdemlitek egymást.
          Közelebb megyek, és odaadom a gyűrűt. Aztán mondd meg Deannek, hogy legközelebb jobban vigyázzon rá, mert nem biztos, hogy lesz lehetőségünk még egyszer visszaszerezni. Remélem, tényleg nem fog megismétlődni az eset.
          Kintről hangos kiabálás hallatszik, és a rendőrség szó. Nem sokkal később dörömbölés kezdődik az ajtómon. Mit akarnak? Semmi rosszat nem csináltunk. Tisztességgel nyertem vissza a gyűrűt, és… de mégis azt hajtogatják, hogy elloptam. Nem hiszem el, hogy így kell véget érnie ennek a hétvégének.
          - Megyünk! Majd Damien elintézi a számlát.
          Megfogom a táskám, majd a kezed és hoppanálok a város határába. Itt muszáj megállnom kicsit. Részben azért, mert fogalmam sincs arról, hol lakik Dean, részben azért, mert ennyi mindenre nem tudok figyelni utazás közben.
          - Hova menjünk? Mondd, hol lakik Dean?
          Közben vadul zakatol az agyam, hogy miért jöhettek utánunk a rendőrök. Csaltam, ez tény, de nem jöhetett rá. Másért nem hiszem, hogy okuk lenne rá. A távolból hallatszik, ahogy minket keresnek, de gyorsan elárulod a címet, és megtaláljuk a seprűt is. Nem kell messzire menni szerencsére.
          A kis házikó előtt leszállok a seprűről, megfogom a csomagom, és várom, hogy mi lesz most a következő lépés. Nem szólok, most nem akarok egy ideig, de tudom, hogy még nem beszéltünk meg mindent.

          Nem hiszem, hogy megértettél volna azzal kapcsolatban, amit a gyűrűről mondtam. De talán nem is ez most a lényeg, inkább az, hogy minél előbb biztonságban legyünk, és az már nem ebben a városban van. Talán jobb is így, Damien kedvenc nyaralóhelyére már nem jöhetek, és így nem lesz esélye annak sem, hogy újra elhív. Ahogy annak sem, hogy ez miatt újra összeveszünk.
          Nem értelek meg. Soha nem foglak, de mégis olyan biztonságban érzem magam melletted, amire eddig még csak egy személynél volt példa. Soha nem felejtem el azokat az ölelő karokat, amik gyerekként közrezártak és nyugtató hangon duruzsoltak a fülembe, amíg el nem aludtam. Tudom, miért csináltam azt ott a kocsmában, és hogy nem rohantál el tőlem, az is azt bizonyítja, velem akarsz lenni. Még az sem zavar, hogy láttad a fehérneműimet; bár eléggé elpirulok erre a gondolatra.
          Az a kis pánik, ami kiül az arcodra, mikor kopognak, még vonzóbbá tesz. Így viszont muszáj nekem gondolkodni, és hamar oda is érünk arra a helyre, ahol már viszonylag biztonságban tudhatjuk magunkat. Összehúzom magamon a kabátot, kezd túlságosan is hűvös lenni. Karommal átölelem a derekad, ezzel megakadályozva azt, hogy leessek, és így tudok figyelni a csomagomra is. Milyen lehet az a számozatlan ház, ahol Dean lakik? Milyen lehet az a ház, ahol felnőttél? Nem gondoltam, hogy ilyen hamar látni fogom majd.
          Automatikusan fogom meg a csomagom, ahogy leszállunk a kis házikó előtt, de hagyom, hogy elvedd tőlem. Elsőre ámulatba ejt a kis házikó. Olyan otthonosnak tűnik így kívülről, ha valaki el tudja képzelni, hogy milyen lehet belülről. És ez a környezet. Muszáj körbenéznem. Amíg az ajtóhoz sétálsz, addig én ellépek mellőled, és alaposan megnézem magamnak a ház mellett is a látnivalókat. Szinte irigyellek azért, mert itt nőttél fel. Érzem, ahogy megszáll az ihlet, és bár nem vagyok oda a tájfestészetért, biztos fogok egyet festeni. Milyen mókás is lenne, ha nem is portré készülne rólad, hanem beilleszkednél ebbe a festői környezetbe.
          Hallom, ahogy nyílik az ajtó, és egy férfihang köszönt. Ez csak ő lehet. Kilesek a fal oldalánál, de nem látok senkit rajtad kívül. Lassan kezdek araszolni, ropog a hó a talpam alatt, majd váratlanul kibukkan az ajtó mögül egy fej. Megtorpanok. Pontosabban teljesen ledermedek a meglepetéstől. Azt tudtam, hogy nem hasonlítasz se az öcsédre, se a mostohádra, de nem gondoltam, hogy ennyire nem. Odaoldalazok melléd, megfogom a kezed, és szorosan hozzád bújok. Nem félek tőle, csak… csak tényleg nagyon meglepett.
          - Jó napot kívánok! Elnézést a zavarásért.
          Lassan beoldalazok a házba, ami belülről sokkal nagyobbnak és sokkal lakájosabbnak tűnik, mint elsőre gondolná az ember. Elengedlek, odamegyek a kandalló mellé, hogy felmelegedjek kicsit. Addig hallgatom a beszélgetéseteket, aztán egy hatalmas mosollyal az arcomon állok újra Dean elé.
          - Esmé Fawcett vagyok. Örvendek, már sokat hallottam magáról. Sok jót.
          Végül lekerül rólam a kabát is, és leülök egy székre. Hagyom, hogy üdvözöljétek egymást. Odaadd neki a gyűrűt, de remélem, nem avatod be abba, ami történt. Nem mindenbe, hiszen nem feltétlenül kell tudnia róla. Amíg titeket nézlek, megszáll megint az ihlet, de ezúttal nem tudom türtőztetni magam. Előkapom a vázlatfüzetem, és rajzolni kezdek. Csak egy gyors skicc, amivel hamar kész leszek, de akkor is annyira jó látni, hogy látszólag két ellentétes világ mégis alkothat egy teljes egészet. Rajzolás közben elkezdem körbejárni a helyiséget, ahol vagyunk, majd megállapodok újra a kandallónál. Ott telepedek le előtte és fejezem be teljesen a rajzot.

          Elnézve a kapcsolatodat Deannel nem is csodálom, hogy annyira nem akarsz Phillip felé nyitni. Olyan harmonikusnak tűnik, az pedig valljuk be, nem tűnt éppen kapcsolatnak sem. Hacsak olyan szempontból nem, mint egy főnök és beosztott. Biztos jó lehetett egy ilyen melegszívű ember közelében felnőni. Én már csak tudom. Elmosolyodom, de aztán hamar lehervad, mikor eszembe jut az én apukám, ahogy gyerekként a levegőbe emelt és repülőset játszottunk, aztán meg az első alkalom, mikor a gordiuszi csomókba összeállt hosszú hajam próbálta meg kifésülni.
          - Igen, kérek szépen – mosolyodom el megint, ahogy ránézek a férfira.
          Leteszem a ceruzát, mikor végre úgy érzem, kész vagyok. Már nem csak egy skicc, ez már egy kész kép, még akkor is, ha csak ceruzás rajzolmány. Aggódva nézek a ruhád alól kikandikáló vérfoltos karodra. Figyelmem azonban eltereli, ahogy belekezdesz egy gondolatba, amit végül mégse fejezel be. Ingatom a fejem, kicsit még javítok a rajzon, amit aztán magamhoz ölelek.
          - Elfelejtetted? – nézek egyenesen a szemedbe.  – Akkor biztos nem volt olyan fontos, mint egy lánykérés, egy összeköltözés vagy egy randi meghívás, igaz?
          Annyi lehetőség közül nem tudom, miért pont ezt a hármat sorolom fel, de sejtésem azért van. Minden nő életében eljön a pillanat, mikor elkezd gondolkodni ezeken, de nem hiszem, hogy valaha megkéred majd a kezem azok után, amit ma tettem. És meg is érdemelném, nem tagadom.
          - Nyugi, csak vicceltem. Talán egy kalandról lenne szó? Eltűnsz megint pár napra?  – próbálom kitalálni, de inkább nem erőltetem.
          Ha annyira fontos lenne, biztos nem titkolnád el előlem. Kérésed nyomán viszont megfordítom a képet. Te vagy rajta, ahogy Deannel beszélsz. Semmi nagyon jelentős, még a hátteret is csak úgy hanyagul dobtam össze, egy komoly rajzhoz azért több idő kell, de tetszett a két világ különbsége, a testtartásotok és a köztetek lévő kimondatlan mégis vibráló kapcsolat.
          - De el a kezekkel a képtől! Ha Dean kéri, akkor megkapja. Neked még úgy is ott van az a nap, amikor leülsz a műtermemben, és lefestelek. Nem úszod meg, Elliot O’Mara!
          Az már más kérdés, hogy rég kész van az a kép, és már tudom is, hogy mikor fogod látni, de szeretném, ha azt hinnéd, hogy még nincs. Felállok, mikor megkapom a teámat, és azonnal bele is kortyolok, ami így viszont megégeti a nyelvem. Kidugom kicsit, mintha azzal le tudnám hűteni.
          - Mr. O’Mara, nem rossz ennyire távol a családjától egyedül lenni? Nem gondolt arra, hogy közelebb költözik... – Hát, hozzád biztos nem tudna, hiszen alig voltál eddig is otthon, és ez biztos nem fog változni a közeljövőben. – Danielhez?
          Talán a sok muglik között töltött évnek köszönhetően, talán másnak, de valahogy meg sem fordul a fejemben, hogy kandallón vagy zsupszkulcson keresztül gyorsan lehet közlekedni. Belekortyolok a forró italba, ami azonnal melegséggel tölti meg a testem. Sokkal hatásosabb, mint a kandalló mellett ülni és mindjárt a bátorságom is visszatér. Leteszem az asztalra a rajzomat és a csészét, majd feléd fordulok.
          - Most pedig vedd le azt a hülye szalagot, és engedd, hogy ellássam a sérülésed! Nincs kifogás vagy nyafogás!
          Keresek valami használható ruhát, amivel le tudom törölni a vért, hogy utána lássam a sérülést. És bár nem mondtam, de ezúttal képes leszek Deant is segítségül hívni, ha kell, lefoglak majd.

          Nem értem mi olyan meglepő abban, ahogy lerajzoltalak. Én ilyennek látlak, és ez még mindig nem az az igazi kép, ami már kész van. Ahhoz képes is van egy csomó változás rajtad, de ez talán annak köszönhető, hogy most kicsit elvakít a rózsaszín köd, akkor pedig inkább az emlékeimből próbáltalak visszaidézni. Szerintem sikeresen, de ki tudja. Azt majd te árulod el akkor, mikor megláttad.
          - Komolyan? Még szerencse, hogy tartok otthon lángnyelv whiskeyt. És mielőtt el akarnál lógni, még Felixet is rád tudom uszítani. Tényleg, akkor nem is kellene meginnod az alkoholt. Sokkal jobb lenne – mosolyodom el.
          Remélem, tudod, hogy soha nem bántanálak, főleg nem egy olyan dologgal, amitől tudom, hogy félsz. Mondjuk, nem tudom, hogy a kutyám mivel érdemelte ki ezt nálad, mikor semmilyen harapást nem láttam rajtad, vagy ruhaszaggatást, de majd egyszer úgyis megtudom. De abban biztos lehetsz, hogy az az egyszer hamarabb jön majd el, mint arra számítanál. Még akkor is, ha egyszer már lefestettelek.
          - Köszönöm szépen, nagyon hálás vagyok.
          Kezeimmel körbeölelem a meleg bögrét, és mielőtt belekortyolnék, mélyen beszívom a tea finom illatát. Soha nem gondoltam, hogy egyszer majd ennyire jól fog esni. Inkább anya a teás a családban, én a kakaónak jobban örülök. Bár, egy ilyen hideg napon, igazából teljesen mindegy, hogy mi az csak felmelegítsen.
          - Azt a szalagot, ami a karján van, és látom, hogy véres. Szeretném most már levenni róla, hogy elláthassam a sérülését, de egy öszvér sem olyan makacs, mint Elliot – válaszolom Dean kérdését meg.
           Mondanám, hogy meglep az ellenállás, de nem. Mintha ugyanezt hajtogattad volna egész nap, ami cseppet sem nyugtatott meg, de legalább időről-időre elterelte a figyelmem egy másik problémáról, amit minél előbb meg kell majd oldanom. Nem hajthatom magam olyan helyzetekbe Damiennel, amilyenekbe most is. Ez nem fair Elliottal szemben. Mindig is én beszélek neki a bizalomról, amire annyira nagyon szeretném felépíteni a kapcsolatunkat, de pont én teszem próbára mindig.
           Kicsit lehajtom a fejem, amíg befejezed ezt a nagyon heves ellenállást. Igen, a bizalom fontos, és nekem kell a legjobban megbíznom benned. Nem játszhatom a sértődöttet, mert egy kicsit az is voltam a kalandod miatt. Tudom, hogy nem kísérhetlek el, és azt is, hogy a kalandod során talán ki kell majd kezdened valakivel. De… de én tényleg végig tudom azt majd csinálni?
          - Elliot…
          Enyhén szólva is meglep, mikor felállsz, és egy pillanat alatt átrendezed a helyet. Még akkor is, ha az csak egy szék odébb tolását jelenti. Ránézek Deanre, aki ugyanolyan meglepettnek tűnik, mint én, aztán vissza rád. Hallom a szavaid, és mégis mintha nem a közvetlen közelemben lennél. Bár többször is közbeszólnék, mert néha olyan butaságokat tudsz mondani, most mégis azt súgja az ösztönöm, hogy maradjak csöndbe.
          Nagyot dobban a szívem, mikor letérdelsz, és bár sejtem mit jelenthet ez, nem akarom elhinni. Ahhoz még túl korán van, és a mai nap után. Miért pont ma? Mivel érdemeltem ki? Én inkább azt mondanám, hogy ne folytassuk a kapcsolatunkat, hiszen nagyon csúnyán elbántam veled, és igen, akkor úgy gondoltam, tényleg csak egy játék, és nem is figyeltem rád. Hogy… akkor mégis mi…
          - Elliot…
          Csak ennyi telik tőlem ebben a fontos pillanatban. Tényleg nem tudom, minek kéne most történnie. Ránézek a gyűrűre, majd rád, aztán megint a gyűrűre, és igazából nem az érdekel, hogy milyen régóta ismerjük egymást, hanem az, hogy le tudnám-e élni melletted az életem. Szilveszter óta ezen gondolkodok, és bár a Roxfortból kikerülve voltak olyan álmaim, hogy rövid időn belül hozzámegyek majd valakihez, mégsem úgy alakult, hogy ez bekövetkezhessen. Eddig.
          - Elliot, én…
          Végre sikerül elfordítanom a tekintetem a gyűrűről, és egyenesen a szemedbe nézni. Művészként tudom, mikor hazudik valaki, fel tudom ismerni a csillogást a szemekben, és most azt látom a tiédben, hogy talán még sohasem voltál ennél őszintébb, és talán azt is, hogy nagyon félsz. De én is félek, és ezt hogy mondjam el neked úgy, hogy ne bántsalak meg? Hogy beszéljek a kétségeimről? De ezek igazából nem is valós kétségek, és nem is valós félelmek, hiszen ha most nemet mondanék, akkor nem teljesülnének, ha pedig igent mondok, akkor biztos együtt éljük majd meg őket.
          - Elliot, én… Én leszek a feleséged!
          Nagy nehezen kinyögöm a válaszom, és rögtön le is térdelek hozzád, megcsókollak, majd megölellek. Nem érdekelnek a kétségek és a félelmek, mert tudom, hogy együtt túléljük majd az összest. Most csak az számít, hogy szeretnék veled élni, szeretném az életem végén is a te kezed fogni.
          Mikor elválok tőled, hogy fel tudd húzni a gyűrűt az ujjamra, mert persze ezt sem engedtem elsőre, mintha a válaszom után még vissza lehetne vonni ezt az egészet. De nem, és nem is akarom. Soha! Még néhány könnycsepp is legördül az arcomon, de ezek az öröm könnyei. Az utolsó Apával töltött szülinapom óta nem voltam ennyire boldog, mint most. Újra megölellek, ott lenn a padlón. De ez nem is ölelés, inkább hozzád bújok, a karjaidba fonom magam.
          - Szeretlek, Elliot O'Mara!

          Nem is tudom elmondani, mennyire boldog vagyok. Más terveim voltak a jövőre nézve, de ki mondta, hogy azoknak úgy is kell lenniük? Nem gondoltam, hogy ilyen hamar megtalálom majd a szerelmet, és azt sem, hogy pont egy ilyen nap után fog megpecsételődni a sorsom. Olyan jó hallani, hogy szeretsz, bárcsak minden nap elmondanád, még akkor is, mikor nem leszel mellettem.
          - Örökre a tiéd leszek, és ha kell, akkor még azon is túl – viszonzom a csókot.
          Amikor kezem a kezedbe helyezem, akkor egy érzés kerít hatalmába. Csak egy pillanatnyi felismerés, de akkor is erős és magával ragadó. Már nem vagyok egyedül, újra van valaki, aki vigyázni tud rám, nem kell minden pillanatban erősnek és rendíthetetlennek lennem. Ez persze nem azt jelenti, hogy fel kell adnom önmagam, de jobban oda kell figyelnem a tetteimre, és nem kizárni mindenkit, megoldva a saját gondjaimat.
          - Csak egy kortyot. Tényleg csak addig, amíg koccintunk.
          Örülök, hogy Dean is a tanúja volt a jelenetnek. Tudom mennyit jelent neked ez, és azt is tudom, hogy az igazán sokat számító személy Phillip lesz. De abban is biztos vagyok, hogy nem lesz gond, hiszen már korábban is látta, de ezúttal hagylak majd téged kibontakozni. Nincs kedvem még egyszer összetűzésbe kerülni vele.
          Szívem szerint megölelném Deant is, de eltűnik a konyhában az ital miatt, közben pedig megérzem a kezed az enyémen. Lenézek rád, majd az öledbe ülök.
          - Nos, Mr. Elliot Fawcett – mosolyodom el.  – Készülj fel eljövendő életünk minden nehézségére, mert biztos meg kell majd még vívnunk egy-két csatát.
          Remélem, szavak nélkül is tudod, mire gondolok. Az összeköltözés sem lesz egyszerű, aztán a kalandjaid, az iskola, a munkám. De a legjobb az lesz majd, hogy mindezt közösen fogjuk megélni, és rengeteg támogatónk is lesz majd. Az viszont biztos, amíg együtt maradunk, addig bármilyen gondot megoldunk majd. Megcsókollak, amíg Dean nem tér vissza, aztán megölellek. A hátad mögött újra megnézem magamnak a gyűrűt. Honnan tudtad, hogy ilyet szeretnék majd egyszer? Innentől bármit is kapok tőled, semmi sem fog felérni ehhez a naphoz. A nagylelkűséged, a szereteted mind olyan dolog, amit meg se érdemlek.
          Örökre szeretni foglak, és semmi sem választhat el tőled. Már senki sem vehet el tőled. Úgy fogok vigyázni erre a gyűrűre, mint a saját életemre. Újra önkéntelenül is legördül néhány örömkönny az arcomon. Szeretlek, Elliot O’Mara!