Roxfort RPG

*
(http://i1383.photobucket.com/albums/ah310/vnanna/158b05a227abce24f2e33070d2652996.jpg_zps4j6yiohx.gif)

 X Ambassadors "Unsteady" (https://www.youtube.com/watch?v=FGdaSDwKPG8)

Előzmény (http://www.roxfort.frpg.hu/index.php/topic,12716.msg67226/topicseen.html#msg67226)

Turn your magic on
Umi she'd say
Everything you want's a dream away
And we are legends every day (https://www.youtube.com/watch?v=QtXby3twMmI)

Hirtelen ismét feszültnek tűnik, csendben reménykedem, hogy nem a társaságomat kezdi megunni. Bár, ez lehetetlen, hiszen ezen az estén tényleg, TÉNYLEG nagyon igyekszem szórakoztató lenni. Lehet, hogy nem kellett volna felhoznom a visszatérését? Mintha ettől komorult volna így el. Pedig én nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni, csak gondoltam, ha akar, beszéljen róla. Anyám – a nagy pszichomedimágus – is mindig ezt mondja: az segít a legtöbbet, ha az ember kibeszéli magából az őt ért traumát. Szerintem egyszerűbb bevenni egy pirulát vagy inni egy felest, de ez már egy másik kérdés.

Mielőtt elhagynánk a terepet, még egyszer körbenézek a teremben amolyan búcsúképp. A táncparketten kiszúrom Willow-t és Balmoralt, a fejemben pedig hirtelen összeáll a kép. Összeráncolt homlokkal figyelem még őket egy másodperc erejéig, aztán elengedem a gondolatot, legyen ez a holnap kérdése.

Elmosolyodom, ahogy a karját felém nyújtja, majd hálásan biccentve bele is karolok. Ahogy kiérünk a folyosóra, olyan, mintha ismét levegőhöz jutnék. Általában nem szokott zavarni a tömeg és a hangzavar, hozzá vagyok már szokva, de most nem vágyom erre túlzottan.

- Bárhova mehetünk. Bevallom, nem igazán tudok jó rejtekhelyeket, legalábbis nem itt.– kacsintok titokzatosan, majd elvigyorodom. Élvezem, hogy az egész annyira spontán és kötetlen. Nincsenek szabályok, kötelezettségek és elvárások. Hosszú, hűvös ujjaim gyors mozdulattal száműznek egy tincset az arcomból, ahogy elengedi a kezemet, majd bekukucskálok a terembe, ahova benyitott.

A látványtól kikerekednek a szemeim, a megdöbbenéstől tátva marad a szám – szó szerint. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ilyen létezik a Roxfortban, és ha már létezik: MÉGIS MIÉRT?!

A helyiség közepén egy szökőkút áll, melynek tetején egy furulyázó Cupido-szobor hangszeréből (nem, nem abból, tényleg a hangszeréből) folydogál szép lassan a víz. Édeskés illat tölti be a szobát, rózsa- és cukorkaillat keveredik, amitől kissé szürreálissá válik a hely. A színek és a fények a naplementéhez hasonlítanak, a levegőben egy-egy pillangó tűnik fel.

- Ez. Nem. Lehet. Komoly. – mondom hitetlenkedve, és csak egy hajszál választ el tőle, hogy hangosan nevetni kezdjek. – Valaki súlyos ízlésficammal küzd ebben az iskolában.

Nem hagy nyugodni, belépek az ajtón. Az egyik sarokban egy hatalmas, szív alakú hintaágy áll, melyet valószínűleg megbűvöltek, mivel a semmiből lóg alább. Lekapom a cipőmet, ruhám alját felemelem kissé, úgy sétálok körbe. Talpamat kellemesen simogatja az élénkzöld, puha fű. Hajamat lágyan borzolja a szellő, ami a semmiből támad.
Mathiasra emelem tekintetemet, továbbra is elképedve a helyiségtől. Ahogy meglátja az arckifejezésemet, nevetni kezd, ettől pedig én sem bírok tovább komoly maradni.

- Köszi a sértést, de nekem ennél talán jobb az ízlésem. – mondom megjátszott sértődöttséggel, de a mosoly továbbra is levakarhatatlan az arcomról. Hirtelen azonban elkomolyodom ismét – Te tuti meg akarsz ölni, azért hoztál ide.

Ahogy Mathias a szökőkúthoz ér, valami lágy, cuki zene hangzik fel. Nem mintha eddig nem lett volna émelyítő az összkép.

- Szerintem inkább ne nyúlj semmihez, a következő érintésnél még buborékok törnek fel a padlóból… - figyelmeztetem, majd odasétálok a hintaágyhoz, és ledobom magam - Gyere már, ez életem poénja, kívánni se kívánhatnék ennyire… Giccses rémálmot. – hívom oda magam mellé – Illik a lelki világunkhoz, nem? Tipikus mardekáros vágykép ez a szoba. Azt ne mondd, hogy nem élvezed! – mondom halálos komolysággal a hangomban, majd észreveszek az ágy mellé dobva egy hatalmas, plüssből készült unikornis-fejet. Gyorsan felkapom és lelkendezve Mathias orra alá dugom:

- NÉZD MÁR, EGY EGYSZARVÚÚÚÚ!!! – visítom, majd elfog a röhögőgörcs, ahogy visszahuppanok az ágyba. Kész, menthetetlen vagyok.

*
(http://i1383.photobucket.com/albums/ah310/vnanna/158b05a227abce24f2e33070d2652996.jpg_zps4j6yiohx.gif)

 X Ambassadors "Unsteady" (https://www.youtube.com/watch?v=FGdaSDwKPG8)

Nos igen, ezek szerint a Roxfort még másoknak is tud újat nyújtani, nem csak nekem, zöldfülű ifjoncnak. Mert jelenleg noha koromból fakadóan nem kellene, de így érzem magam, a körülmények áldozataként. Az megnyugtató tudat, hogy nem csak szerintem elcseszett az ízlése az illetőnek, aki ezt az egészet összekreálta. Megnézném mi vitte rá….
Emily rögtön játékos sértődöttséggel reagál szavaimra, ám amint én elnevetem magam, mert ezt képtelenség máshogy elviselni, nála is kibukik a nevetés. Elnézem újra körbe a szobát, miközben ő leveszi a cipőit és úgy sétál körbe. Hihetetlen, de tényleg….
Igazából más eszembe sem jut, mert leköt egy percig egy pilangó, aki mintha ahogy elszáll mellettem megduplázódik.
- Szerintem inkább ne nyúlj semmihez, a következő érintésnél még buborékok törnek fel a padlóból… -
Igaza van, valóban nem biztos, hogy a legjobb ötlet ezek után bármihez is hozzáérnem. Összevont szemöldökkel nézem a Cupido-szobrot, ami mintha egy fél percre megmozdulna és csókot dobna Emily-nek. Te jó ég!
- Oké, nem nyúlok semmihez, ígérem! - emelem fel megadóan a kezem és lassan hátrálni kezdek inkább, hogy biztos ami biztos ne okozzak galibát. Nem lenne jó ha feltörnének azok a kedves kis rózsaszín buborékok csillámokat szórva. Így inkább Dean felé közelítek, és végül leülök az elvarázsolt hintaágy másik végébe. Hitetlenkedve rázom meg a fejem, miközben ő megszólal.
- Minden mardekáros vágyálma ez a szoba…! -
Te jó ég, biztos valami csaj alkotta meg ezt remélve hogy a bál után ide hozhatja azt a szerencsétlen srácot akit kiszemelt magának. Komolyan úgy érzem magam, mint egy valentin-napi bulin. Csak a csókolózó tinipárok hiányoznak.
Mire azonban ezt a remek észrevételemet megoszthatnám egy nagy fehér és rózsaszín és babakék és ki tudja mennyi színnel rendelkező óriási valami úszik be a látóterembe, mindent kitakarva, és émelyítően édes illatával majd megfojtva. Mindehez Emily éles felkiáltása, vagy inkább már-már visításnak mondanám, tölti ki a maradék érzékszervem által elszenvedett csöndet. Félig fulldokolva kalimpálva kezeimmel lököm el magamtól a valamit, miközben hátrébb kúszok, amennyire csak lehet tőle.
- Merlin rothadó hajhagymáira, DEAN! Meg akarsz ÖLNI? Mi ez a szörnyűség?? ?? -
Lihegek, leginkább a meglepődöttségtől de a jó része inkább csak színjáték. Tudom jól, hogy a másik élvezi ezt. Igazából ezt az egészet. És be kell valljam, végül is nem is annyira szörnyű, hogy visszajöttem. Aminek tényleg az ő erőszakoskodása volt az oka. Elkapom a kezéből hirtelen a plüssállatot, ami nem is oly rég engem támadott le és ha tudom, elveszem tőle. A meglepetés ereje valószínű mellettem áll és használ.
- Ígérd meg, hogy soha, soha de soha nem tolsz a képembe semmi… ilyet… még egyszer! - a hatás kedvéért a mutatóujjammal fenyegetem, az állatfejet pedig eltüntetem a hátam mögé, hogy esélye se legyen elvenni. Amennyiben megteszi, megnyugszom és egy percig elgondolkodom. Majd végül azért enyhe komolysággal fordulok felé.
- Még nem volt alkalmam megköszönni neked, hogy segítettél. Nem kellett volna, nem a te kötelességed lett volna… de… - mély levegőt veszek. Fura ez. Hisz alig ismerem. Tudom hogy voltak közös gyerekkori emlékeink, amik neki meg is vannak, de nekem annyira vadidegen a lány aki itt ül, hogy már-már szégyellem magam miatta. Hisz nem ez nem járja. Megérdemelné hogy emlékezzem rá. De képtelen vagyok. Lenézek magam elé, az elvarázsolt földre, ahol egy hófehér kamillavirág integet felém. Lenyúlok és egy könnyed mozdulattal tépem le, majd nyújtom a lány felé belenézve a kék íriszekbe.
- Szóval jó, hogy ennyire levakarhatatlan vagy, Dean! - gúnyolódom egy kissé. Sejtem, hogy szavaim megtorlásra találnak és már várom a gyerekes karba boxolást, csakúgy, ahogy a húgom szokta csinálni.  Majd egy fél perc múlva felé hajolok és a virágot a füle mögé tűzöm a hajába, ha hagyja.
- De komolyan, köszönöm! -
Most viszont láthatja, hogy tényleg úgy is gondolom. A mosoly is eltűnik az arcomról, vonásaim acélosabbak lesznek, szigorúvá válnak,  noha a tekintetem barátságos marad, sőt mi több, bennsőséges öröm árad belőle felé.