Roxfort RPG

          Néha azon kapom magam, hogy bámulom a kezemen lévő gyűrűt, és teljesen belefeledkezek a ragyogásába. Először unokatestvérem, Syren hívta fel rá a figyelmem. Hozzá már másnap elmentem elmondani a jó hírt, de anyának még nem mondtam. Úgy gondolom, hogy az egy közös program lesz majd veled. Ahogy az unokabátyáim is, de nem akarlak beledobni a mélyvízbe, haladjunk csak szépen sorjában.
          Megismerkedésünk óta nógatsz azzal, hogy menjek el hozzád, de eddig mindig közbejött valami, nem volt alkalmas vagy te nem voltál otthon, nélküled pedig nem akartam ott lenni. Még akkor sem, ha otthonos, és minden illat, minden porszem a tiéd lenne és rád emlékeztetne. Ma viszont úgy alakult, hogy a kiadóban hamar végzek, az iskolára se kell annyit készülni, így van néhány szabad órám. Tudom, hogy nem vagy otthon, mesélted, hogy valamilyen fontos dolog adódott. Egy kaland.
          Azt hiszem, nehezen fogom megszokni, hogy nem vagy itt velem mindig, de azért is megyek most hozzád, hogy egy kicsit lakályosabbá tegyem a kuckót. Még nem döntöttünk arról, hogy hol fogunk lakni, én örülnék neki, ha nálam. Te viszont annak, ha nálad, szóval kitalálunk majd valamit.
          A kiadóból nem lehet kandallón keresztül távozni, vagy hoppanálni, ezért elindulok az Abszol út felé. Veszek néhány édességet, és a macskádnak egy kis elemózsiát. Ki tudja, mikorra érsz vissza, ha komplikáció lép fel, szegénykének muszáj ennie. Nem azért, mert annyira rajongok a macskákért, de van szívem, mint kiderült. Az Üstben veszek még néhány üveg vajsört is. Tudom, hogy nem lángnyelv whiskey, de talán jól fog esni ez is, ha hazaérsz.
          Legnagyobb meglepetésemre, mikor kilépek a kandallóból nem az üres lakás fogad vagy Elliot, hanem Phillip Rowle. Megmerevedek. Vajon honnan tudta, hogy itt leszek? Lassan teszek néhány lépést, ahogy ő is felém néhányat. Érzem, hogy baj van. Valami belém mart, és nem ereszt. Ez az alak nem tűnik csak úgy fel, mindig akar valamit.
          - Mit akar itt? Honnan tudta meg a címet?
          Szinte összeér az orrunk, olyan közel van hozzám, de ahelyett, hogy válaszolna, ellép az útból, és akkor meglátlak. Eldobok mindent, ami a kezemben van, az üveg hangosan durran egyet és törik darabjaira, az édesség is szanaszét szóródik. Odarohanok hozzád, közben már elerednek a könnyeim.
          - Mi… Mi történt veled?
          A fejed simogatom, adok a homlokodra egy puszit. Innen tudom meg, hogy nagyon magas lázad lehet. Felemelem a kabátodat és lenézek a lábadra is.
          - Elliot… Szerelmem – hüppögök, majd hirtelen felállok, és Phillip felé fordulok. – Mit művelt vele? Tényleg képes megölni a saját fiát csak azért, hogy megkapja, amit akar?
          A kétségbeesésem átcsap düh-be. Meg se fordul a fejemben, hogy a férfi esetleg nem is tehet semmiről. A férfi pedig tűr, egészen addig, amíg el nem fogy a levegőm.
          - Elmegyek Danielért, sietünk vissza.
          Ezzel belép a kandallóba, én meg nem is törődve az elhangzottakkal feléd fordulok. Jobb lesz, ha megtörlöm a szemem, mert így homályosan a könnyektől nem sok mindent fogok látni. Le kéne mosni a sebeidet is, és ha Daniel ideér, akkor valahogy addigra hozzáférhetőnek is kéne tenni. De egyszerűen nem tudlak elengedni. Egy lépést nem tudok tenni úgy. Fogom a kezed, simogatom az arcod, és közben igyekszem megnyugtatni, hogy minden rendben lesz, holott tudom, talán ezek az utolsó perceid, ha az öcséd nem ér ide nagyon hamar.
          Magamhoz hívok egy tálat, legalábbis remélem, hogy lesz egy tálad, majd vizet töltök bele, és keresek egy rongyot, amivel elkezdem kitisztogatni a sebeidet. Igyekszem nem sírni, inkább bátornak maradni, hogy erőt meríthess belőlem.
          - Minden rendben lesz, hallod! Nehogy itt merj hagyni, mert nagyon megjárod! Beárullak apának, és ő majd jól a körmödre néz.  – Nem tudom sokáig tartani magam, így inkább rimánkodni kezdek.  – Ne csináld, jó? Maradj itt velem. Szükségem van rád!

          Nem kell nagyon észlénynek lenni ahhoz, hogy rájöjjek, nem fogok tudni erősnek mutatkozni előtted. Haldokolsz, a kezeim között, és még ha Daniel időben is ideér, még akkor… talán az is késő lesz. Ezeket a sérüléseket azonnal el kellett volna látni. Nem is értem, miért ide jöttél… vagy Phillip Rowle mi a fenéért ide hozott, nem pedig a Mungóba. Mert biztos vagyok benne, hogy valami köze van ehhez az egészhez, de nem foglak most ezzel fárasztani.
          A kincskeresés. Ez a szó visszhangzott a fülemben. Félrefordítom a fejem, hogy ne lásd, mennyire kétségbe vagyok esve. Mindig ez lesz? Mindig ettől kell majd tartanom? Most még csak az országban mentél valahova, de mi lesz, ha külföldön leszel? Mi lesz akkor, ha várlak, de nem jössz majd haza? Honnan tudom majd meg… bármit is, honnan tudok majd meg?
          Keresek két törölközőt valahol, ahol a kezembe akad, majd visszamegyek hozzád, és elkezdem letörölgetni a vért, de akkor látom meg, hogy a lábadra inkább nyomókötés kellene. Összeszorítom a fogaimat, mert tudom, hogy ez fájni fog, de kell az életben maradásodhoz. Kicsatolom az övedet, és bár belepirulok a műveletbe, nem az a szándékom most vele. Egyszerűen, nincs más a közelben, amit használhatnék.
          - Szeretném, ha apával minél később találkoznál. Addig is… - Megnyomom a combodon a sebet, és körbetekerem az övvel. Csak addig tartson ki, míg Daniel ideér. – Tudod, ironikus, hogy… - Elerednek a könnyeim, amíg megtisztítom a másik sebet is, majd azt már a saját kezemmel szorítom le. És ki tudja mennyi kisebb sérülésed lehet, amit a ruha miatt nem látok.  – Ironikus, hogy amíg elvesztettem az apától kapott nyakláncot, de megkaptalak téged, és most, hogy meg… - elkezdem forgatni a gyűrűt, majd rád mosolygok.  – Az úgyse fog bekövetkezni.
          Az ajkaidra teszem az ujjam. Ne beszélj most, tartogasd az erődet az életben maradásra. Már értem, miért nem akarsz magaddal vinni a kalandjaidra. Nem akarom, hogy miattam sérülj meg.
          - Talán tényleg nem így kéne megismernem őt. De ezt dobta ki az élet, és a legkevésbé sem érdekelnek a körülmények, amíg téged jobb színben nem látlak. Ha pedig üvölteni próbál, én is ezt teszem vele. És tudod, hogy megteszem.
          Igyekszem úgy helyezkedni, hogy tudjak adni egy puszit a szádra, de közben ne engedjem el a szorító kötést sem. Aztán meg is hallom a kandallóból kilépők cipőjének a zaját. A sietős lépteket, és egy Deanre megszólalásig hasonlító férfivel nézek farkasszemet. Nem kérdés, hogy ő lesz majd Daniel. Amennyire lehet oda is engedem, de nem eresztem el a kezed, amit a zaj hatására fogtam meg szorosan.
          - Ms. Fawcett, egy szóra – hallom még a kandalló mellől Phillip hangját.  – Fontos lenne.
          Naná, hogy fontos, másként nem mennék oda hozzá. Nem mintha így megyek majd, csak azért, mert ő kér. Esélytelen, hogy egy percre is elhagyjam azt, akit a legjobban szeretek.
          - Ugye meg tudod gyógyítani. Kérlek, mondd, hogy igen.
          Könyörgőn nézek Danielre, de aztán érzek egy erős szorítást a vállamon. Phillip csak nem bírja ki, hogy ne idegesítsen fel. Dühösen nézek fel rá, majd tekintetem azonnal visszafordítom feléd. Elmosolyodom, meg fogsz gyógyulni, tudom.
           Aztán megint egy olyan dolog történik, amire nem lehet felkészülni. Főleg azok után, ahogy újév napján bánt velem, velünk. Megfogja a karom, és felrángat mellőled. Nyújtózkodom addig, amíg lehet, nem akarlak elengedni. Aztán mikor kicsúszik mégis a kezem, meghallom az egésznek az okát.
          - A konyhában leszünk, hagyjuk magát tenni a dolgát. Mentse meg, kérem.
          Felnézek a férfira, és látom, sokkal jobban megviselte a dolog, mint amennyire először mutatta. A továbbiakban hagyom is kivezetni magam, de amint eltűnök a látómeződből, megremegnek a lábaim, és lassan zuhanok is a föld felé, egészen addig, amíg el nem kapnak.
          - Nagyon erős volt. Köszönöm, hogy vigyázott rá. Nem mertem egyedül itt hagyni.
          - Miért nem ment vele? Hogy talált rá?
          - Meg vannak a módszereim, és szeretném, ha ezek meg is maradnának. Most az a legfontosabb, hogy Mr. O’Mara meg tudja menteni Elliotot. Hogy miért nem mentem vele? Eddig se kísérgettem, rengeteg időmbe telt, mire megtaláltam, és ha nem ismertem volna a helyet, ahova kalandozni támadt volna kedve, akkor most sem megyek. Elliot felnőtt, és tud felelősséget vállalni a tetteiért.
          Leültet egy székre, majd tölt egy pohár vizet, amit meg is iszok, bár kortyonként. Egy teljesen más férfi áll előttem, mint korábban, mikor láttam. Most mintha meg lenne törve.
          - Tudja… - Tölt magának is egy pohárral.  – Annak ellenére, hogy nem láttam nagyon sokáig, mindig is reménykedtem benne, hogy rendben van. Sajnos, ahogy azt gondolom ön is tudja, nem sétálhattam csak úgy oda hozzá, de támogattam úgy, ahogy tőlem tellett. – Ismerem ezeknek a támogatásoknak a történetét, vagy legalábbis egy részükét.  – Tudom, hogy most elítél azért, amit tettem, de kérem, higgye el, igyekeztem belátásom szerint a legtöbbet megtenni érte.
           És csak ömlött belőle a szó, ahogy rólad áradt, a küzdelmekről, amiket a háttérben vívott a tudtod nélkül. Arról a pillanatról, mennyire megijedt és kétségbe volt esve, mikor kicsaptak a Roxfortból, és mennyire büszke rád. Büszke, mert nem kerültél be a családba, és így nem volt megkötve soha a kezed, és tudtad azt csinálni, amit akartál. Csak ültem az asztalon, igyekeztem összeszedni magam, és hallgattam ezt a megtört férfit, aki maga is fogoly a saját családjában.

          Meglepődve nézek Danielre. Titokzatos? Mit árulhattál el rólam, ha titokzatosnak tart? Bár, most már mindegy is, hiszen itt állok előtte, rengeteg időnk lesz megismerni majd egymást.
          Minden egyes rohamnál megszorítom a kezed. Azt akarom, hogy tudd, itt vagyok, és nem foglak elhagyni, még egy lépés távolságra sem. Nem véletlen az sem, hogy Phillip úgy rángat ki a konyhába. Tudom, hogy a közeledben csak útban lennék. Azt is tudom, hogy jobb lenne neked egy olyan ember közelében lenni, aki valóban erőt sugároz feléd.
          Pont ezért egy időre a konyha lesz a székhelyünk Phillippel. Haragszom azért, amiért olyan durván rángatott el, de tudom, hogy másként nem ment volna. Tudom, hogy ez most egy olyan pillanat, amikor másra kell támaszkodnom ahhoz, hogy neked elég erőt adhassak. Igen, én magam is erős vagyok, tudom, sokan mondták a közelemben, de én nem igazán érzem magam annak.
          - Mr. Rowle, kérem, nem nekem kell bizonyítania, mennyire szereti Elliotot. Ezt neki kell elmondania. Azt hiszem, a megismerkedésünk körülményei pont elég okot adnak annak, hogy ne bízzam magában, még akkor sem, ha az életem bizonyos szempontból mégis a kezében van.
          - Ms. Fawcett, tudom, hogy nem itt és nem most kéne ezt megbeszélni, mégis úgy gondolom, hogy ebben a percben össze kell fognunk a közös cél érdekében.
          - A cél pedig Elliot gyógyulása? Kérdem én, miért most gondolja úgy, hogy változtatni kellene a sorson és az eddig járt úton?
          - Mert nem vagyok vak – mutat az ujjamon lévő gyűrűre. – Gondolom nem így akarták volna elmondani, de… Gratulálok! Legyenek nagyon boldogok.
          Rengeteget gondolkodtam Phillip reakcióján, mikor megtudja, hogy mi ketten együtt vagyunk, hogy jegyesek vagyunk a fiával, és egyik lehetőség között sem szerepelt ez a nyugodt, gratulációtól hangos légkör. Meg is vagy kicsit kettőnk között, így hallom azt, ahogy engem hívsz. Leteszem a poharat az asztalra, ami egy kicsit erősebbre sikerül, mint szándékoztam volna. El is törik a kezeim között, de hogy megsértenek a szilánkok, azt nem veszem észre, csak később. Gyorsan újra összeállítom a darabokat, majd leugorva a helyemről elindulok befelé.
          - Itt vagyok – fogom meg a kezed. – Bolond vagy! Azt hiszed, mindig csak boldogság és szeretet van? Jóban, rosszban, igaz?
          Tény, hogy sokkal könnyebb lenne, ha ezentúl kicsit jobban vigyáznál magadra, de most nem ez a lényeg. Érzem Phillip kezét a vállamon, és ő is hívja fel a figyelmet a sérülésemre. Megfogja a kezem, és egy pálcamozdulattal eltűnteti a vágást.
          - Köszönöm. Hálás vagyok – mosolygok rá, és megölelem.
          Tudom, ez egy nagyon furcsa cselekedet tőlem, de kell az ereje. Kell, hogy kicsit még megtartson, amíg ránézek Danielre, és megkérdezem tőle, mi a helyzet.
          Visszatérdelek a földre, és igyekszem minél közelebb kerülni hozzád.
          - Pihenned kéne. Aludj kicsit, nem megyünk sehova – megsimogatom a fejed, ekkor lesz látható a gyűrűm mindenki számára.
          Ránézek még egyszer Danielre. Vajon tudott róla? Az egy dolog, hogy őt most ismerem csak meg, de mindjárt az eljegyzést is bejelenteni neki. Biztos ki lennék akadva, de csak szorosan azután, hogy meggyógyultál.
          - Daniel, mindig ilyen problémás volt? – nézek fel rá a földről, aztán szembe jut valami. – Segíts nekem, kérlek.
          Kicsit megemelem a fejed, és amennyire lehet, a tested is a segítségével. Igyekszem a legkisebb helyen is elférni, és a mozgatással a legkisebb kárt tenni benned. Végül aztán sikerül, így a fejed az ölembe kerül, kezemmel a fogom a tiédet, és még puszit is tudok adni. Minden tökéletes. Úgy érzem, ha nem lenne a sérülésed, akár nálam is lehetnénk otthon, vagy egy szállodában vagy bárhol, ahol nyugalom van. Felnézek egy pillanatra Phillipre, aki láthatóan zavarban van, nem tudja, hogyan viszonyuljon Danielhez, és ehhez az egész helyzethez. Egy pálcaintésére előkerül egy kényelmes fotel, amibe letelepedik. Kicsit távolabb tőlünk, de még így is rálátsz. Ő aztán tényleg betartja azt a távolságot, ami elég Danielnek, hogy meggyógyítson.
          - Látod? Itt van, nem megy el. Fontos vagy neki. Adj időt, és a végén minden megváltozik majd – hajolok le hozzád és suttogom.

          Elmosolyodom, mikor a még le sem tett eskünk egyik mondatát elmondod utánam. Ettől úgy érzem, mintha máris közelebb kerültünk volna valamihez. Egy kicsivel jobban megismertelek. Mielőtt adnék egy csókot, elmorzsolok egy könnycseppet. Szeretnék mindent megadni neked, de nem tudom, mennyi mindenre lennék most képes. Úgy érzem, mintha a határaimat feszegetném, és csak pillanatok kérdése az, hogy átlépjem. Az viszont biztos, hogy nem csak én vagyok ebben a helyzetben. Szerintem mindenki így van vele, de leginkább Daniel. Most nem csak egy betegről van szó, akit meg kell gyógyítani. Egy családtagot biztos sokkal nehezebb.
          A szemedbe nézek. Félsz, ezt látom, és miután követem a tekinteted rá is jövök, hogy mitől. Ezúttal viszont biztos vagyok benne, hogy nem fog elmenni. Tudom, csak azt nem, honnan. Te viszont nem lehetsz benne ennyire biztos, és ezt hiába is mondanám neked, nem tudnálak meggyőzni róla. A saját szemeddel kell látnod.
          Mégis miután lehunyod a szemed, az ölemben fekve, úgy érzem, eljött az az időszak, ami neked talán nyugalommal telik, nekünk viszont idegeskedéssel. Felfigyelek az öcséd szavaira, és a sejtésem ezzel kapcsolatban be is igazolódik. Neki sokkal nehezebb, mint nekem és főleg, mint Phillipnek.
          - Mennyire…
          Kérdezném ugyan szavaiba közbevágva, hogy mennyire lassan, de a mondandója második fele szinte lesokkol. Soha többé? Vége a kalandoknak? Vége akkor mindennek? A szemeim vörössége már így is vetekedhetne egy matador kendőjével, amit a bika előtt lenget, de nem adom fel. Nem hagyom, hogy egyelőre kigördüljenek. A kezem a szám elé teszem, ahogy teljes egészében végigfut a gondolat rajtam, ez a baleset meg fog változtatni, és még nem elképzelni se tudom, hogyan. Bólintok csak az átöltözésre. Nem hiszem, hogy sok közöm lesz hozzá, még akkor sem, ha már láttalak meztelenül.
          Végül mégse tudom lenyelni azokat a könnyeket, és sírni kezdek. Remegek is kicsit.
          - Ezentúl én is figyelek rá. Nem kell egyedül cipelned a terhet. És te egyébként is jobban ismered nálam, de azt még én is tudom, amit a fejébe vesz, azt véghez is viszi. Nem tudtuk volna lebeszélni erről az útról.
          - Én is jobban odafigyelek majd rá, de a kezem meg van kötve. Nem tudok ott lenni vele mindenhol.
          Ez az egész kezdett kicsit olyan látszatot kelteni, mintha gyerek lennél, és minden lépésedet óvón kell figyelni, mielőtt még katasztrófa történne. És mégis mintha most pont ez történt volna, de ha megígérjük mind ezt, akkor azzal börtönbe is zárhatunk.
          - Nem, ez így nem lesz jó – törölgetem a szemem. – Nem zárhatjuk kalitkába, de ha minden lépését figyeljük, akkor pont ez történik majd.
           Nem állítom meg Danielt, had menjen. Inkább Phillipre nézek, aztán rád. Nem tudom még mi fog kisülni ebből az estéből, de az biztos, minden megváltozik majd.
           Mire Daniel visszatér, addigra alszol már annyira mélyen, hogy fel tudjak kelni az ágyról. Igaz, teljesen el vagyok zsibbadva, ezért csak segítséggel megy, de attól még összejön. Azt hiszem, most nekem lenne szükségem arra a sétára. Kicsit félve attól, hogy a két férfi egyedül marad, de kilépek az ajtón. Eddig sem titkoltam el előlük a könnyeimet, de most mintha leomlana rólam egy fal, gejzírként tör fel belőlem minden egyes csepp. Nem is jutok messze, még az ajtó előtt a földön kötök ki a fal tövében. A lábaim nem engedelmeskednek nekem a továbbiakban.
           Pillanatokon belül nyílik az ajtó, és Phillip jelenik meg a résen. Csak a cipőjéről és ruhájáról ismerem meg, nem nézek fel rá. Azt viszont érzem, hogy megpróbál összekanalazni a földről, és rá támaszkodva bemegyek újra a konyhába. Ezúttal víz helyett egy teát kapok. Amikor csak lehet az asztalon tartom a csészét, nem akarom azt is eltörni.
          - Azt hiszem, ledőlök én is kicsit valahova.
          Kiválasztok egy kényelmes fotelt tőled nem messze, és abban gubózom össze magam. Ott akarok lenni, mikor felébredsz, azt akarom, hogy lásd, nem hagyott itt senki, mert mind aggódunk érted. Hogy mikor kerültem és hogyan a hálódba, azt nem tudom. Kicsit nyúzottan ébredek Phillip hangjára, de nem mellettem áll, hanem valahol a közeledben lehet.
          - Jó reggelt!
          Várom, hogy folytassa a mondatot, de felesleges lenne. Biztos nem vagy jól, és az is, hogy ezzel tisztában van. A ruhám teljesen gyűrött, a cipő lekerült a lábamról, és a hajam is kócos. Ezen az utóbbin egy kicsit tudok segíteni az ujjaimat fésűként használva, de a többi így marad. Kinn még sötét van, szóval biztos nem szó szerint kell érteni a köszöntést. Ahogy kilépek a szobából jut eszembe, hogy korábban eldobtam a szatyromat, aminek a tartalma eltört és szétszóródott, de most semmi nyoma nem volt a kupinak. Valamelyik férfi biztos rendet rakott.
           Megállok az ajtóban, nézem kicsit, ahogy a két legfontosabb férfi ott áll az ágyad mellett. Már csak Dean hiányzik, és tökéletes lenne a létszám. Nem is akarom megzavarni a nyugalmat, de nem akarlak sokáig kétségek között tartani sem. Lassan közeledem, Phillip felém is néz, ahogy meghallja a lépteim.
          - Köszönöm, hogy bevittek.  – Majd Daniel felé fordulok kérdő tekintettel. – Mennyi időt aludtam?
          A sejtésem szerint nem lehet több hat óránál, ez az idő. Letérdelek melléd, és megfogom a kezed, adok rá egy puszit is. Láttál már rossz pillanatomban, és láttál már ébredés után is, de rossz pillanat utáni ébredésben még nem. Biztos szörnyen festhetek, de amíg nem ijesztelek meg vele, addig nem lesz semmi gond. Megsimogatom a fejed, elmosolyodom.
          - Nem megyek el, itt maradok veled pár napig, amíg jobban nem leszel, rendben?
          Ugyan haza kell majd mennem néhány holmiért, de az legyen a legkevesebb. Ennyi időre biztos, hogy a két férfi is el fog tűnni majd. Bár, mintha Phillipen már most is más ing lenne és nyakkendő, de nem vagyok biztos benne. Nem ezeket figyeltem meg elsősorban, mikor többször is sikerült összekanalazni.
          - Daniel, javult valamit?  – Aztán eszembe jut valami, amit már korábban meg akartam kérdezni. – Azonnal jövök – adok puszit a homlokodra.
          Felállok és odamegyek az öcsédhez, megkérem, hogy egy kicsit álljunk távolabb. Nem akarom egyelőre, hogy hallj róla, attól csak még jobban izgulnál. Végül a konyha felé megyek, és nem is teketóriázok sokat.
          - Mennyire biztos az, hogy nem kalandozhat többet? Ha nem jön helyre a lába, akkor… Le is bénulhat? – Megkeményítem magam, mert ez most nem az a pillanat, mikor elgyengülhetek.

          Vajon milyen lehet egy halotti tor? Mert ebben a szobában néha úgy érzem magam, pedig nagyon is élsz, és szerencsére már nem kell aggódni azért, hogy ez másként alakulna. A nehezén már túl vagy, innentől csak az a lényeg, minél előbb meggyógyulj teljesen. Nem tudom, mivel tudnálak rávenni a megfontoltságra. Hogy kicsit jobban odafigyelj magadra. Talán elhanyagoltalak eddig, hogy idáig jutottunk?
          Sóhajtok egyet. Ez úgysem most fog kiderülni, majd az idővel együtt. De addig is, ideje lesz felvérteznem magam sok mindennel, és leginkább erővel. Erővel, hogy a legközelebbi ilyen alkalommal, ne omoljak úgy össze, mint tegnap. Nem hiszem, hogy bárki felróná nekem, de akkor sem volt jó dolog. Erőt kell nyerned belőlem, és nem nekem belőled.
          - Ugyan, nincs mit megköszönnöd. Majd csak akkor, ha megint itt fekszel a kanapén.
          Valamiért elég fagyosnak érzem a levegőt, de jelenleg inkább azzal vagyok elfoglalva, hogyan tudnám feldobni a napodat. Az biztos, hogy egy ideig még nem fogsz tudni felkelni, a lakást pedig rendbe kell tenni. Betegen nem maradhatsz így itt. De előbb szeretném tudni, mennyi időre is van szükséged a teljes felépülésig. Megkérem Danielt, hogy kísérjen ki a konyhába, ezzel is kicsit kettesben hagyva téged az apáddal. Talán így könnyebben feloldódtok mind a ketten és egy kicsit enyhül szilveszter óta a légkör köztetek.
           Nem mintha engem teljes egészében meggyőzött volna, de az biztos, hogy változtatni akar. Rájött, hogy az úgy nem jó, ahogy kettőnkhöz állt. A kérdés csak az, te mikor bocsátasz meg neki, és utána hogyan folytatódik a kapcsolatotok.
           Nekitámaszkodok az ajtófélfának. Nem akarok olyan messzire menni, hogy ne halljam, ha baj van, de pont elég távol akarok lenni ahhoz, hogy a suttogást ne halld. Nem köntörfalazok, hiszen tudom mi forog kockán, és remélem ezt Daniel is megérti.
          - Azt nem állítom, hogy a kalandozásoknak vége és lebénul. Egyszerűen csak nem biztos, hogy valaha ugyanúgy fogja használni a sérült lábát, mint régen... ezt, hogy mondhatnám el neki?
           Azt látom rajta, hogy ez sokkal jobban megviseli, mint maga a baleset. Nem csoda, hiszen ezt nem könnyű elmondani egy idegen betegnek sem, nemhogy egy rokonunknak. Közelebb lépek hozzá, megsimogatom a karját.
          - Majd én elmondom neki, rendben? – bátorítóan mosolygok rá. – Daniel, a legjobb öcs vagy a világon, hidd el nekem.
          Megölelem. Nem tudom miért, de most olyan ölelgetős kedvemben vagyok. Oké, tippem lenne, de ennek az egésznek most úgy sincs értelme. Megtörténik és kész. Elengedem, hogy visszatérjünk hozzátok. A légkör még mindig feszült, és látom, hogy félbeszakítottunk valamit.
          - Megzavartunk valamit? – kérdezem újra letelepedve melléd.
          Ezúttal nem vagyok annyira derűs, mint mikor kimentem. És nem csak azért, amit Daniel mondott. Valahol magamra vállalni a küldönc szerepét, aki a rossz hírt mondja meg, nem egy hálás feladat. De inkább rám haragudj meg, mint a rokonaidra.
          - Ne zsörtölődj már, olyan vagy, mint a nagymamám.
          Felnézek Phillipre, de tüntetőleg ő is más irányba fordult, mintha valami nagyon izgalmasat talált volna az ablakon túl. Nyelek egy nagyot, aztán bele is fogok. Adok egy csókot, majd újra megsimogatom az arcod, és kapsz még egy puszit.
          - Édesem, Daniel… - úgy helyezkedem, hogy a szemedbe nézhessek. – A lábadon a sérülés… Sokkal jobban vagy, mint tegnap, ez nagyon jó hír.
          Ez sokkal nehezebb lesz, mint gondoltam. Keresem csak a szavakat, mintha az tompíthatna a tényen, amit mondani készülök. De ez csak álca, figyelemelterelés.
          - Mi mind szeretünk – nézek rá a másik két férfira, aztán veszek egy mély levegőt. – Drágám, a lábadon a sérülés nem biztos, hogy valaha teljesen meg fog gyógyulni. Valószínűleg sántikálni fogsz.
          Hát kimondtam. Egy kis ideig benn tartom a levegőt, majd miután kiengedem, csak az érdekel, hogy elég erőt sugározzak feléd. Felesleges lenne most bármi mást mondanom, hiszen meg kell emésztened, ehhez pedig elég az erő, amit igyekszem átadni neked. Kíváncsian figyellek, aztán elárulok valamit, amire már tegnap is gondoltam.
          - Egy pár napra ideköltözöm. Segítek neked a felépülésben, rendben? Amíg rendbe nem jössz, aztán átbeszéljük a többit.
          Ha már idejöttem, akkor nem valószínű, hogy újra elmegyek, de ahhoz, hogy teljes egészében ide tudjak költözni, még nagyon sok teendő van ezzel a lakással. Először is kell keresnem egy olyan kuckót, ahol elférnek a képeim. De előtte még a felépülésed a fontos.
          Az sem kerüli el a figyelmem, ahogy Phillip vonásai megkeményednek. Azt hiszem, nem fogja annyiban hagyni ezt a dolgot, és igyekszik mindent megtenni majd a felépülésedért. A kérdés onnantól már csak az lesz, hogy engeded neki vagy sem.

          Nem tudom, mi lehet az oka annak, hogy ennyire feszült a légkör, de az biztos, hogy hangos szó nem hangzott el. Azt hallottuk volna, és ez szerencse. Talán ha lassan is, de rendeződik a kapcsolatotok. Felnézek Phillipre, aki most valamiért úgy dönt, hogy kicsit kivonja magát a beszélgetésből, de azért figyel. Elmosolyodom, és játékosan megcsapom a vállad.
          - Nem vagy öreg, vénember!
          Nem akarom sokáig húzni a dolgot, az soha nem jó, ha a rossz hírt sokáig nem mondják el az embernek. Én is jobb szeretem, ha minél előbb túl vagyok rajta, és inkább utána emésztem a hallottakat. Igyekszem a lehető legjobban megkönnyíteni ezt az emésztést, de a rossz hír akkor is rossz hír marad. Belátom utólag, hogy a sántikálás talán nem volt éppen a legjobb választás szóhasználat szempontjából.
          Figyelem Daniel szavait, szerencsére ő tudja tompítani a mondandóm esetlenségét. Közben azt is látom, hogy Phillip nagyon gondolkodik valamin. Aztán összehúzom magam, ahogy eldobod a gyűrűt. Mi történt hirtelen. Fel is állok mellőled, és inkább Danielhez lépek. Teljesen meglep, amit mondasz. Honnan veszed ezt az egészet? A legjobban mégis az öcséd lep meg. Most már legalább tudom, hogyan lehet rád hatni. Az első ijedtségen túl viszont elönt a harag.
          - Bolond vagy, tudod? Ki akar az ápolónőd lenni, ha a feleséged is lehet? Egyébként se lenne senki az ápolónőd, amíg így viselkedsz. Azt gondoltam, hogy amíg itt vagyok, megbeszéljük, melyik lakásba költözünk össze, hogyan éljük tovább az életünket. De ahogy látom, nem láttál tovább az orrodnál.
          Phillip szemében valami egészen mást látok csillanni. Mintha megijedt volna ő is, de valószínűleg inkább attól, hogy esetleg hasonlítani fogsz rá. Nem szól, de gondolom tudja, hogy most nem is lenne semmibe beleszólása.
          - Megbocsájtok – mondom ki, mert gondolom erre is szükséged van a teljes megnyugváshoz.  – De ha még egyszer anélkül ítélsz el, hogy tudnál bármit is a cselekedeteim és a szavaim hátteréről, rád uszítom az öcséd, aki a jelek szerint sokkal jobban bánik veled, mint én valaha fogok.
           Még így se ülök vissza melléd, egyelőre hagyom, hogy párologj kicsit a saját levedben. Nem hiszem, hogy magatehetetlen lennél, de megsérültél és idő kell annak, hogy felépülj. Remélem elég tanulság is, hogy ne tégy meggondolatlanságokat a következőkben. Olyan jó lenne, ha nyugodtan tudnánk eltölteni az életünk hátralévő részét, de addig, amíg kalandozol, ez csak hiú ábránd marad.
          - De akkor elmondom most, hogy kidobom az összes kacatot a télikertből, mert szükség van a fényre és a helyre, mikor festek.
          Elmosolyodom. Ha másra nem, arra jó volt apának a ’kiképzése’, hogy még a legnyugodtabb helyzetekben fel lehessen mérni a helyet, ahol van az ember anélkül, hogy körbe kéne nézni teljesen. A menekülő út az első.
          - Ja, igen. Úgy menj kalandozni is, hogy csak a pincében kap helyet az a sok lom.  – Leülök az ágyra melléd, és megfogom a kezed. Igyekszem nagyon komoly arcot mutatni. – De csak miután lefestettelek. Most legalább nyugton vagy, és nem tudsz semmi olyat tenni, amivel megakadályoznád, hogy egy helyben legyél két napig. Ne aggódj, nem folyamatosan, de a két nap, az két nap.
           Valamiért nem tudom levakarni a mosolyt az arcomról. Ha pedig megtudnád, hogy az a kép már rég kész van, biztos vagyok benne, hogy kiakadnál kicsit. De akarom, hogy tudd, mit jelent, ha egy művészt veszel el feleségül. Még Phillip is elmosolyogja magát, tehát ő tudja mi lehet a mondandóm hátterében.
          - A pusmogásról pedig csak annyit, hogy előbb tudni akartam mivel állunk szemben, erős akartam lenni a te érdekedben, hogy később tudj támaszkodni rám, de legközelebb nagyon szívesen rád zúdítom az egészet, gondolkodás nélkül.

          Nem tudom miért, de abban bíztam, hogy majd kiakadsz, mikor a kincseidet említem, de végül mégsem úgy reagálsz, ahogy gondolom. Van még mit tanulnom rólad. És ez fordítva is így lehet, mert biztos lehetsz benne, azok a ’kincsek’ soha nem kerülnek be abba a hálószobába, amelyikben ott alszom majd veled.
          - Oké, ebben nem fogunk egyetérteni. A kincseid saját szobát kapnak. És akkor megtarthatod a többit is, ami még ott van. Majd megkérem az egyik építész ismerősömet, aki még tanulja ugyan a szakmát csak, hogy bővítse ki a lakást. Rendben?
          Tudom, hogy meg fogunk majd egyezni. Biztos vagyok benne, hogy ez egy apróság, és ha nem jutunk túl rajta, akkor meg sem érdemeljük, hogy egymás mellett legyünk. Kicsit elkomorodok, mikor visszakérdezel az időre. Két napot csak saccoltam. Nem éppen Daniel vagy Phillip előtt akartam megbeszélni az összeköltözés részleteit, de ha így alakult, akkor nem fogok kihátrálni belőle.
          Legjobban a hangod felemelése riaszt meg és térít vissza a gondolataimból. Miért? Hogyan? Miért? Kicsit elhúzódok, mert azt hiszem a nagy lendületben össze fogunk fejelni, de hamarabb átvette az irányítást az aggodalmam, mint az, hogy egy kicsit összekoccanunk.
          - Nincsenek titkok, de… Nem lehet mindig mindent azonnal rád zúdítani. Én… Néha nem jó. Én se szeretem. Jobb átgondolni.
          Nem is tudom, miért mondom ezt. Az biztos, hogy kicsit meg vagyok szeppenve ettől a váratlan kitöréstől. Nem gondoltam, hogy ez így fog rád hatni. Mennyire örültem volna, ha nem csak úgy rám zúdítják annak idején apa halálának a hírét. Persze, jobb volt túl esni rajta, és már akkor tudtam miért jöttek, mikor megláttam a kollégáit, de legalább arra a fél pillanatra reméltem volna, hogy talán nincs is akkora nagy baj. De nem akarlak elveszteni. Fürkészem a tekinteted, de az biztos, hogy komolyan beszélsz. Ez pedig valahol rémisztő.
          - Nem bánok veled úgy, mint egy gyerekkel, de kérlek, hagyd, hogy ha lehet, egyedül oldjam majd meg a dolgaim, rendben?  – megsimogatom az arcod. – Imádom, mikor olyan hősies vagy, szeretek hozzád bújni, és érezni az ölelő és védelmező karod magam körül, de ne akarj mindent megoldani helyettem.
          Azt hiszem, elég talpraesett vagyok, így meg tudom oldani a gondjaimat is. Persze, az olyanokat, amik mind a kettőnket érintenek, azokat együtt fogjuk megoldani. Kihasználom a közelséget, és gyorsan adok egy puszit. Igyekszem beléd fojtani a szót, de úgy tűnik nem sikerül. Nem lep meg a vallomás, mégis felcsillan a szemem.
          - Szeretlek! Pont azért, ha ide költözök, akkor soha többé nem is fogsz tudni elküldeni.
          Óvatosan megtollak, hogy feküdj vissza az ágyra, mielőtt még valami bajod esik, közben pedig megcsókollak. Szenvedélyesen, szinte már a külső szemlélő számára zavaróan is. Talán Deannél volt utoljára, hogy ennyire hevesen csókolóztunk. Viszont megüti a fülem egy kis fészkelődés, ezért nem húzom el nagyon sokáig.
          - Bárhol otthon érzem majd magam, ahol te is ott vagy – mosolyodom el. – Nem érdekel, hol vagyunk, hogy az a hely, hogyan néz ki, csak te legyél ott.
          Phillip az, aki elkezdett fészkelődni, és tudom, hogy ehhez talán neki is lesz egy-két szava, de nem most. Menni készül, amit meg is értek. Az életveszélyen már túl vagy, biztos így is sokáig tart majd kimagyaráznia hova tűnt el ennyi időre.
          - Szeretném, ha megismernéd a féltestvéreidet is. Ha van hozzá kedved. Ketten vannak. Lisbeth egy évvel idősebb nálad, Prue pedig kettővel fiatalabb. Lisbeth már férjnél van, Prue pedig most készül az esküvőjére. Mit szólnál hozzá?
          Látom, hogy annyira nem akarja ezt a dolgot. Gondolom, azon gondolkodik, hogyan tudná megoldani ezt az egészet anélkül, hogy lebukna. Tudom, hogy minden rendben lesz majd, de most jobban izgat az, hogy te mit szólsz hozzá.

          Meglepődve nézek a férfira. Azt hittem, hogy soha nem fogja majd bemutatni a gyerekeit Elliotnak, hiszen neki is évekbe telt mire rávette magát, hogy megismerje őt. Phillip Rowle a meglepetések tökéletes tárházát tartogatja a zsebében, még akkor is, ha sok cselekedete elég kiszámítható. Figyellek téged is. Nem lehet könnyű feldolgozni ilyen váratlanul egy ilyen hírt, és Danielre is vetek egy futó pillantást, bár neki kevésbé lehet megrázó ez a dolog. Főleg mert nem kell semmitől sem félnie. Nem fogják elvenni tőle a bátyját.
          Figyelemmel kísérem, ahogy a legidősebb közülünk elhagyja a lakást. Köszön is, és megígéri, hogy találkozunk még, de mintha ezt nem hallanád. Csak későn térsz észhez, mikor már elmegy. Az sem lep meg, hogy az öcséd lassan indulni készül. Miután félbeszakítod a mondandóját, amiről úgyis sejtem, hogy mi lehet az, felállok, és még mielőtt belépne a kandallóba, megállítom.
          - Tényleg vigyázok rá, bízd csak rám. Én is örülök, hogy megismertelek – ölelem meg. – Sajnálom, hogy így kellett megtudnod az eljegyzést, egy nagy családi sörözés közben akartuk elmondani mindenkinek. Édesapád kivétel lett volna, de a történtek miatt ez talán érthető. Akkor később találkozunk.
          Ellépek tőle, és végignézem, ahogy Phillip után ő is eltűnik a kandallóban. Mosolyogva fordulok feléd. Visszasétálok hozzád, és leülök újra a kanapéra. Megsimogatom az arcod, mire megjelenik a macska. Lehajolok hozzá, hogy megsimogassam, majd újra feléd fordulok.
          - Állat óvodát nyitunk? És nem volt kérdés, hogy jön Felix is, ha én is.  – Újra felállok, de nem lépek el.  – Csinálok valamit enni, aztán ha akarod, akkor megmutathatod mennyire vagy huncut még így sérülten is. De a macska kinn marad a hálóból.
           Nem tudom, hogyan fogunk elférni majd ennyien és tudom, hogy Felix kikerül a lakásból, ami elég nagy megrázkódtatás lesz neki, de majd megszokja. És jobb lenne, ha tényleg szakemberre bíznánk az átalakítást.
          - Édesem – ülök vissza hirtelen.  – Itt maradok, ameddig te is. Közösen hozunk majd meg döntéseket, a legapróbbakat is, és nincsenek titkok. De ugye tudod, hogy ez a hely már nem lesz az a menedék, amit eddig megszoktál. Zajos lesz, nagyobb, néhol mocskos, máshol világos és leginkább a miénk nem csak a tiéd. Ugye fel vagy készülve rá?
          Kicsit várok a válaszodra, de aztán látom, hogy talán nagyon előre szaladtam. A bólintásod az, ami végül azt mondatja velem, hagyjam ennyiben a dolgot kicsit. Megpaskolom a karod, majd elindulok a konyhába, hogy elkészüljek azzal az ebéddel.