Roxfort RPG

Mikre nem derülhet fény, ha kicsit jobban odafigyel a családtagjaira valaki. Még karácsony előtt, mikor volt az incidens Janus és köztem, felfigyeltem Phillipre. Gyanús volt, hogy mit akar, egy ideje már nem találkoztak, azt hittem feladta a próbálkozást, hogy visszakerül a kegyeibe. De akkor ott láttam valamit a gondolatai között, ami azóta sem hagyott nyugodni. Pont ezért két nappal ezelőttre találkozót kértem tőle. Az ügy kényességére tekintettel, a saját házamba kérettem. Tanulságos beszélgetés volt.

Sóhajtok egyet, ahogy az aktám fölött ülve átgondolok mindent, amit Phillip elmondott, és amit nem. A fejlécbe ez került: Elliot O’Mara. Az egyetlen félvér Rowle örökös, aki megérte a felnőtt kort. Így már megértem miért akar újra annyira visszakerülni a Janus kegyeibe, de őt ismerve, nem lehetnek valami könnyen teljesíthetőek a feltételei.

Egy bagoly száll le az ablakomra egy címmel a levélben. Nem értem mit akarnak tőlem, semmi üzenet, semmi egyéb. Félre is tettem, és mielőtt odamentem volna a megadott helyre, alaposan utána jártam. Egy egyszerű lakóháznak tűnt London belvárosában. Egy második levélben jött egy időpont is, így azt választottam. A szemben lévő kis kávézó teraszára ülök le, és figyelem az elhaladó muglikat.

Mióta Elsával vagyok, egyre jobban kezdem megszokni a jelenlétüket. Azért nem mondom, hogy mindent el tudok viselni velük kapcsolatban, de tény, sokkal jobb most már a helyzet. Egy kávét kortyolgatok, egy cigaretta lóg ki a számból, tökéletesen beleolvadva a környezetbe, mikor meglátok valakit közeledni. Megáll a megbeszélt helyen, de csak egy pillanatra. A férfi keres valamit a táskájában, aztán tovább is áll, mikor megtalálja. Még jó, hogy nem ugrottam neki azonnal.

Aztán eszembe jut egy apróság, ami először elkerülte a figyelmem. A partnerem, akivel találkozni kéne, biceg. Az előbbi férfi semmi esetre se lehet az, aki miatt idejöttem, de vagy felültettek, vagy… És akkor megérzem a jelenlétét pár gondolat erejéig. Nem kell már sokat várni, hogy itt legyen, csak ő is körbenézett, ahogy én. Remek, nem árt az óvatosság, és különösen örülök neki, hogy egy ilyen feladathoz egy ilyen megbízható embert kapok. Nem sokkal később meg is jelenik a látómezőmben, ahogy a kérdéses helyre siet. Felállok a helyemről, és lassan odamegyek én is.

Már messziről próbálom jelezni neki, hogy igen, megtaláltuk egymást, és nincs mitől félnie. Még úgy sem, hogy a szokásos aurori ruhám volt rajtam, mivel éppen munkából jöttem, de nem volt időm átöltözni. Veszek egy mély levegőt, majd megtámasztom magam a ház falánál. Megvárom, még ideér a közelembe, aztán fordulok csak felé.
- Szép napot, Mr. Elliot O’Mara?
Várok egy pillanatot, mielőtt tovább folytatnám, aztán rájövök, hogy amit keresek, az tényleg létezik. A pletykák, a titok, ami annyi éven keresztül rejtve volt előttem és az egész család előtt, immár biztos.
- Úgy gondolom, hogy egy közös ismerősünk hozott össze minket, Phillip Rowle. Kean vagyok – nyújtom felé a kezem.
Nem akarom megijeszteni, gondolom elég ijesztő volt rájönni arra, hogy melyik családnak a leszármazottja. És Phillip a lelkemre kötötte, hogy ne támadjam le azonnal, mert nem éppen jó még a kapcsolatuk, amit sikeresen elrontott. Végül mennyit árult el rólam a fiának, azt nem tudom.
- Van egy asztalom ott a szemben lévő kávézóban, meghívlak bármire. Közben szeretnék megbeszélni veled egy nagyon fontos dolgot. Remélem, találunk majd megoldást, hogy mind a ketten jól járjunk.
Egyelőre nem avatom be abba, hogy legilimentor vagyok. Nem akarom ezzel se megrémíteni, nem vagyok biztos benne, hogy találkozott egyáltalán ilyen emberekkel. Bár a világot járva, talán igen. De ez már egy másik történet. Most kíváncsi vagyok, mi lesz abból a kávézásból.

Azt hiszem, lassan fel kellene világosítanom róla, hogy a gondolatai olyan hangosan kiabálnak, amit talán csak a mugli járókelők nem hallanak meg. Lassan a fejem is belefájdul, de nem érdekes, csinálja csak, ahogy jól esik. A lényeget már legilimencia nélkül is tudom róla, szóval semmi sem fog meglepni. De tényleg semmi. És mégis valahogy érzem, hogy minél több időt töltök vele, annál idegesebb leszek. Azt hiszem, ez az egész felesleges volt, és csak az időmet vesztegetem. Ha nem kellene annyira a segítsége, biztos vagyok benne, hogy felállnék és itt hagynám.
- Óh, akkor biztos félreinformáltak a kincsekkel kapcsolatban   – villantom meg a szemem.
Egyelőre rá hagyom, de nincs elfelejtve a dolog. Megértem, hogy nem akar kiadni azonnal bármilyen információt, de azért a nyilvánvalót nem kéne letagadni. Mindegy is, teszek még néhány utalást arra, hogy vigyázzon, mire gondol, és mit beszél, de lényegében ennyiben hagyom. Nem fogom az orrára kötni azt, amihez semmi köze.
- Nem azt kérdezted, hogy milyennek ismertelek meg, csak azt, mit tudok rólad. A kettő nem ugyanaz, és ha számot vetsz a saját életedről, akkor neked se lesz más csupán adatok halmaza. Hidd el, rajtad kívül senkinek sem számít, még Esmének se, hogy milyen élménynek élted meg eddigi életed.  
Azért megkönnyebbülve hallom, hogy végül is segít. Nem tudom, kihez tudnék még fordulni a rejtvény miatt úgy, hogy ne keverjem bajba. Willow, Elsa, Esmé könnyedén meg tudnák fejteni, úgy gondolom, mert ők jártasak a mugli irodalomban, de én nem igazán.
Megkönnyebbülve hallom, hogy segíteni fog, és mégis egy új probléma üt szöget az elmémben. Mi van, ha tényleg nem fogjuk bírni egymást és legszívesebben megölném? Mi van akkor, ha minden ígérete ellenére, amit tesz, mégis átver? Egy tolvajban hogyan lehet megbízni? Még akkor is, ha családtag.
- Mi lenne az a feltétel?   – nézek rá összeszűkített szemmel, de aztán rájövök, hogy ettől se ijesztő, se mókás nem leszek, csak egy kicsit ciki.
Abba is hagyom, mert nem akarom még jobban a renomém elveszteni, és az ajánlata, illetve a feltétele sokkal jobban érdekel, mint azt ahogy elsőre kimutatom. Mondjuk mi mással is állhatna elő, ha nem a családdal. Ez mondjuk már egy pozitív dolog, a legtöbben a saját biztonságukat féltenék. Minden elismerésem, tényleg. Akkor ki is szerepel a család listáján nála jelenleg?
- A családod alatt, Deant, Danielt és Amert érted, ha jól gondolom. Esmét is, bár ha jól tudom, akkor Phillip már megígérte neki, hogy nem esik bántódása.  
Mély hallgatásba burkolózok. Nem tudom, hol vannak ezek az emberek, igazából Esmé az egyetlen, akit akár állandó figyelemmel lehet kísérni.
- Nézd, nem fogok hazudni, bár megtehetném. Nem tudom teljes egészében megígérni, hogy nem esik majd bántódásuk. Meg tudom ígérni, ha tudomásom lesz bármiről, ami veszélyt jelent rájuk, akkor megteszek minden tőlem telhetőt, de azt nem, hogy éjjel-nappal vigyázok rájuk.  
Várom a választ, és mivel végül bele is megy, jöhet a második fázisa az egész találkozásnak. Előveszem újra a papírt, majd felolvasom az idézetet, vagy rejtvényt az utasítással együtt.


- Hát ez lenne az. Ha jól sejtem valamilyen irodalomról van szó vagy egy nyomozóról, és abban is biztos vagyok, hogy mugli lehet az illető, de fogalmam sincs, kicsoda.
Figyelem egy pillanatig a kalandban társam, érdekes látni azt is, ahogy járnak a fogaskerekei is, de ahhoz képest, hogy én már órák óta ülök a rejtvény fölött, ő pillanatok alatt megfejti. Ideje lesz fizetnem, magamhoz intem a pincérnőt, majd néhány perccel később már egy jól meghatározott cél felé megyünk.
 

Nem tagadom, nagy megkönnyebbülés lesz úrrá rajtam, mikor kezet rázunk a közös kalandunkra és sikerül is elkezdenünk. Bár fogalmam sincs, hogy miről van szó, de ez szemmel láthatóan téged meglep. Csak figyelem, ahogy kattognak a kerekeid, és fogalmam sincs, hogy mire kéne rájönnöm nekem is. Végiglapoztam az összes könyvet, az összes emléket, amihez valaha szerencsém volt, de eddig semmit sem találtam. Eddig. Te viszont úgy tűnik, hogy jó úton haladsz. Látom a fejedben a megvilágosodást.
- A minek a micsodája?
Még életemben nem hallottam a Sátán kutyája könyvről, mert ezek szerint tényleg egy könyvben volt benne, nem egy valódi ügyben, amit mi vagy a muglik derítettek fel.
- Ki az a Doktor Watson?
Még nem sokszor fordult elő olyan velem, hogy ennyire teljesen ne értsem, mi történik körülöttem. Legutóbb még Skóciában volt ilyen, de akkor méreg hatása alatt álltam, és… minek is keresek kifogásokat, elcsesztem. De ez most más, és jobb, ha figyelek, különben odavész az összes nyom és minden értékes kincs is.
- Rendben, akkor irány a Baker Street.
Intek a pincérnőnek, kifizetem a számlát és már haladunk is. Nagyon gyorsan haladsz ahhoz képest, hogy sántikálsz. Nem lenne egyszerűbb, ha hopponálnánk? Mármint elég zsúfolt a belváros és biztos vagyok benne, hogy nem tudnánk teljesen feltűnésmentesen megtenni, de… áh, akkor hagyjuk is a fenébe.
Felnézek utánad az utcanév táblára. Örülök, hogy téged ajánlottak, így biztos nem lesz semmi gond.
- Nem igazán. Mármint azt már tudom, hogy nyomozó, a muglik találták ki, de ennyi. A mugli irodalmat eddig hanyagoltam, a munkám mellett nem volt sok időm rá.
Nem kell arról tudnod, hogy a család sem éppen engedi, mikor attól kell félned, hogy bármelyik küldetésed akár az utolsó is lehet. Addig, amíg Janus nem hal meg vagy le nem csukják. Vagy bánom is én, csak tűnjön el.
Figyelmesen hallgatlak. Cseppet sem lep meg, hogy kimondasz valamit, ami nekem is csiklandozza már a gondolataim egy bizonyos szegletét.
- Nekem is gyanús a dolog, de nem tudjuk, hogy mi van még a háttérben. Talán az igazi csapda ott vár majd ránk. Jobb, ha…
Hirtelen begurul egy nagy piros valami. Olyan, mint a Kóbor Grimbusz, bár azon sohasem utaztam, csak láttam. Nagyon sok mugli száll le róla, így amennyire csak lehet, összehúzom magam. A gondolataid között még így is látom, hogy gyanúsnak tartod te is a feladvány könnyűségét, és csapdától tartasz. Erre most nem tudok rendesen odafigyelni. Hirtelen indulnak meg körülöttünk az emberek, én is sodródni kezdek velük, utánam pedig közvetlenül ott vagy te is. A lépcsőnél viszont elakadok. A nagy kerek izénél ülő ember kér tőlem valami jegyet.
- Milyen jegyet akar ez a mugli? – kérdem hátrafordulva feléd. – Szerinted már bele is sétáltunk volna a csapdába?
Értetlenül nézek rád, közben mögüled hallom az egyre hangosabb zsörtölődő hangokat és a sofőr is sürgetni kezd.
- Ha nincs jegye vagy bérlete, akkor szálljon le és ne tartsa fel a többieket.
Ostoba muglik! Mi a francnak vannak ilyen koszos, büdös és zajos járműveik? Miért nem lehet egyszerűen hopponálni?
- Hopponáljunk inkább! – jelentem ki, majd mielőtt lépni tudtam volna valamerre, a sofőr megint megszólal.
- Nem tudom mi az a hopponálás, de gyorsan csinálja.
Nekem sem kell több, hirtelen felkapom a vizet, ami látszik is rajtam. Mivel még mindig szemben vagyok veled, le se tudnád tagadni. Megragadom a zsebemben lévő pálcám. Szerencsére még időben látom meg a gondolatai között, hogy mit is takar az a jegy. Bár nehezen varázsolok azon a kis szűkös helyen, két pénzérmét mégis sikerül átváltoztatnom, így gond nélkül felmutatom a jegyemet, és a tiédet is.
- Ember, komolyan ez tartott olyan sokáig?
Még a gondolataiból látom, hogy dilisnek tart, de annak a szónak nem ismerem a jelentését. Az emeletre megyek, ott pedig keresek egy üres kettős ülést. Még szerencse, hogy kapaszkodok, mert a busz indulásakor megingok. Mikor lehuppansz mellém, fordulok feléd.
- Mi az a dilis?

Hogy lehet ennyire kényelmetlen helyzetbe kerülni, mint ezen a büdös és kétség sem fér hozzá, hogy zajos mugli járművön. Hihetetlen, hogy ezen valaki még utazni tud. Bár a muglik ízlésének biztos megfelel, mert szemmel láthatóan nagyon is élvezik a dolgot. Főleg a pöttömök.
Hogy lehet az, hogy ezek a nagy asszonyságok nem látják, hol férnek el és hol nem, és legfőképp, miért ilyen tapintatlan bunkók? Nem is Elliot tehet a történtekről, ahogy látom az emlékekből. Végül azért szerencsésen átjutunk ezen az akadályon is. Csak azt sajnálom, hogy nem tudok közbeavatkozni, mert igazán könnyen le tudnám nyűgözni valamivel, aztán el is felejtené, hogy mit nem tett Elliot.
- Oké, ezt könnyen el tudom képzelni, bár akkor félek tőle, hogy elég meleg ez a hatalmas keréknél ülő férfi.
Úgy érzem, valami nincs rendben ezzel az értelmezéssel, de nincs más válaszom magyarázatként, így nem is tudom bizonyítani, hogy igaz vagy nem igaz a dolog. Vajon rájöttél, hogy tudom olvasni a gondolataidat? Mert nagyon jól leplezed, ha kényes témára kérdezek rá, de azért nem lennék biztos benne teljesen, hogy ez szándékos. Ahhoz túl esetlenek a próbálkozások.
- Két a zsebemben lévő sarlót változtattam jeggyé. Az egyik utas kezében láttam milyen a kinézete. A zűrzavar, amit okoztál pont eléggé elterelte a figyelmet ahhoz, hogy ezt gond nélkül megtehessem. Ha pedig valaki le is bukott, tudom módosítani az emlékeit.
Nem mintha túl szabályos lenne, a legilimencián keresztüli pedig túl hosszadalmas és fárasztó. De erre szerencsére nem volt szükség, így nyugodtan tudunk tovább utazni. Kérdésed nyomán alaposan meg megnézem az arcod, és bár egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy hazudok, mivel Esméről van szó, inkább nem teszem.
- Pont annyira látszik, hogy ha néhány óra múlva hazamész, akkor már ne kelljen magyarázkodnod neki.
Nagyon sokat utazunk a járművön, és a muglik nagyon cserélődnek, én már azt hiszem, nem is fogunk leszállni róla. Egy kis piti zsebtolvaj még meg is próbálja elvinni a tárcámat, de az invito hatásos az ilyennel szemben.
- Remélem ennél te ügyesebb vagy – súgom meg.
Aztán a nagy népvándorlás közepette végre elérkezett a megálló, ahol nekünk is le kell szállnunk. Furakodni kezdek mögötted, majd nagy nehezen, de sikeresen szívhatunk friss levegőt.
- Soha többet nem megyek olyan helyre, ahol kis helyen vannak nagyon sokan. Hihetetlen ez a rengeteg mugli. Honnan jönnek?
Nyilván tudom, honnan jönnek, de akkor is. Miért kell nekünk is ilyen szánalmas módon közlekednünk? Lassan kezdek nyűgös lenni, szóval pont jókor jött ez a szabadság.
- És innen merre?
Remélem már nincs messze, mert sokkal jobban örülnék egy olyan helynek, ahol kevesen vannak, mint egy olyannak, ahol még többen. Azt hiszem, innen majd útba ejtünk egy pubot is. Muszáj innom valami idegnyugtatót.

Ha tudná a világ, hogy mennyi mindent nem tud még rólam, akkor valószínűleg nem érné őket meglepetésként néhány dolog. Te sem vagy kivétel, de azt hiszem, ahhoz, hogy könnyebben és jobban össze tudjunk dolgozni, nem szabad olyan rejtélyesnek maradnom, mint eddig bármikor is. Na, nem azt mondom, hogy mindent ki kell adnom magamból, azért nem árt megtartani néhány titkot. El is mosolyodom, a sok gondolatra.
- Néha célravezető a trükközés, mint fizetés. Ha fizetni szerettünk volna, akkor le kell szállni, ami pedig időveszteség.  
Főleg akkor, ha ennyien vannak, és mind muglik, és ha szabadulni akar az ember, akkor valószínűleg a legkézenfekvőbb választás lesz majd a befutó. Azért kíváncsi lennék, hogy milyen elképzeléseid lehetnek egy aurorról, ha ezt már nem feltételezed róluk.
- Egy muglit? Főleg több muglit? Simán   – mosolyodom el. – A nemes cél érdekében bármit. Tudod aurorként nem fogadtam feltétlenül meg azt, hogy nem szegem meg a törvényt, csupán azt, hogy betartatom. És ha a betartásához ilyenre van szükség, akkor természetesen meg is fogok tenni érte mindent.  
És akkor arról már nem is ejtek szót, mikor Arnold Till a szemem láttára ölt meg valakit csak azért, mert szerinte veszélyes volt. Az tény, hogy a helyzet akkor és ott tényleg veszélyes volt a sok muglival együtt, de azért túlzásnak éreztem azt a tettet elkövetni. Jeleztem is a felettesünknek, de mintha nem is foglalkozott volna vele mostanra pedig már Till lett a Főparancsnok. Azt hiszem, ezután majd más szelek fújnak, és pont ezért szeretnék még idő előtt ennek a dolognak utána járni.
- Nem hiszem, hogy kiszúrja, de ha mégis, akkor ügyesen kivágod magad. Elvégre a trükközés inkább a te asztalod, nem?  
Meg aztán egy kisebb monokli még egy sima faág lefejelés eredménye is lehet. Szóval nem hiszem, hogy majd aggódni kéne mindenért. Főleg annak függvényében, hogy még ki tudja mi vár majd ránk a jövőben ezen a kalandon. Kicsit elmosolyodom, mert úgy érzem, az amit velem akarsz eljátszani az éppen fordítva sül el.
- Nagyon sok mindent elmondott, és még több mindent akart eltitkolni előlem, de nem sikerült neki – nézek rád komolyan, mikor már lenn állunk az utcán. – Azok viszont, ahogy te mondtad, csak adatok.  
Hihetetlen tényleg mennyire sokan vannak a muglik, és mennyire nem tisztelik a másik embert. Legalább hárman jöttek nekem, mikor szálltunk le és vártuk azt, hogy szétszéledjenek. Muszáj rájönni, hol van a múzeum, mert ott van a következő nyom. Csak még nem tudom, hogyan fogjuk megtalálni. Itt legalább volt segítség, de ott nem biztos hogy lesz.
- Igen, van – mondom felhúzott szemöldökkel. – Nem tudtam eldönteni, hogy mennyit hozzak, és mert nem tudunk majd össze-vissza ugrálni a Gringottsba, ezért hoztam egy csomót.  
Kiveszek a zsebemből két kör alakú formában összefogott ötven fontos bankjegyeket. A Gringottsban azt mondták, hogy az egyik értéke olyan ötvenezer font a másiké pedig a fele. Kérdezték, hogy biztos vagyok-e benne, de mivel nem vagyok tisztában a mugli pénzzel és árakkal, így igent mondtam. Elrakom a pénzt, mert tudom, hogy az mindig nagyon vonzó.

Némán követlek, és igyekszem megjegyezni mindent, valamint felmérni a terepet. Lassan haladunk így bőven van rá időm. Ki is ütközik a többi közül egy gondolat, ami nem hagy nyugodni, ezért csak arra koncentrálok. Szerintem egy másik varázslóhoz tartozik, de nem tudom, hol van most. És legfőképp azt nem, hogy mit akar tőlünk.

Megállok egy pillanatra, aminek következtében kicsit elveszítjük egymást. A gondolataid alapján úgyis megtalállak majd, szóval ez nem annyira érdekes. A másik viszont igen. Félrevonulok kicsit az egyik ház oldalához, hogy jobban rá tudjak koncentrálni a hangra a fejben, de eltűnik egy pillanat alatt. Mintha ott sem lett volna. Körbenézek, de semmi sem változott a környéken.
Utánad sietek, szerencsére látótávolságon belül maradtál. Megállok a kávézó előtt.
- Be akarsz menni?   – kérdezem. – Nem lenne jobb majd kifelé jövet?
Hamar rájövök, hogy hol is lehet a jegyeket venni, így ezúttal viszont nem tévesztjük majd el, ahogy a buszon. Kiveszem az egyik köteget a zsebemből, kiveszek belőle egy bankjegyet, majd átnyújtom neked.
- Menj, vegyél valamit, amíg megveszem a jegyeket. De nekem is rendelj kávét. Cukorral, és olyan fehér izével, amit a tetejére szoktak tenni. Valami habnak hívják.
Otthagylak az utcán és elugrok megvenni a jegyeket. A sok ember miatt kicsit idegenkedem ettől a helytől is, de talán gyorsan végzünk majd. Bár az azt jelentené, hogy könnyű volt megtalálni a következő nyomot, ami megint csak rossz hír. Tovább mélyíti a gyanúnkat, miszerint valaki csapdába akar csalni minket. Vagy csak egyikünket és akkor a másik lenne az ártatlan áldozat. A szükséges rossz, vagy nem tudom, hogyan nevezik mostanában.

Hamar végzek, alig öt perc múlva már a kávézó egyik asztalánál ülök. A kezemmel dobolok az asztalon, mert megint érzem, mintha figyelnének. Utálom ezt az érzést. A pálcám pont ezért még közelebb kerül hozzám, hogy csak elő kelljen rántanom szükség esetén. Az asztal előttem üres, és még te se vagy sehol. A gondolataid ugyan érzékelem, szóval nem mentél messze, de attól még eltűntél.

Azt hiszem, ez a nap sokkal érdekesebb lesz, mint azt elsőre vártam. Nem csak az új rokon, vagy a kincskeresés miatt. Még nem dolgoztam úgy együtt törvényen kívülivel, hogy azt utána ne dugtam volna rács mögé, vagy lett volna az informátorom. Pedig veled ezt kell majd tennem. Kisétálni a kezeim közül, hiszen Phillip a lelkemre kötötte, hogy nem esik majd bántódásod, és legfőképp, nem kerülsz az Azkabanba. Nem is értem, hogyan feltételezhet rólam ilyet. Jó, mondjuk ismerve a család helyzetét és a dolgaim, könnyen megérthető ez az egész.

Viszont itt ülve a teraszon, a jegyeinket már megvettem, és még mindig semmi. Mi másra kéne gondolnom? Nem hiszem, hogy megszegnéd a szavad, de akkor mi más lehet az oka annak, hogy nem jelensz meg, mint hogy elmentél? Ennyi pénzt adtam volna a kezedbe, hogy már ezzel érdemes elmenekülni? És megfogadtam, hogy nem fogok többet kémkedni a gondolataid között a szükségesnél, de nem tudom kikapcsolni, mint egy magnót vagy mi fenét. Átkozott mugli szerkentyűk, minek ezzel kell örökké pedálozni hasonlatként, mikor tudják, hogy nem értem? Átkozottak.

Aztán egy erőteljes gondolat szinte kilökött a székről. A kávézó felé fordulok, mintha ki tudnám találni, hogy mi folyik ott benn. Mármint biztos ki tudnám találni, ha érdekelne. Fókuszálni kezdtem a hangodra, a gondolati hangodra, amit nem is olyan sokkal később megtaláltam. Elindultam befelé a kávézóba, de sehol sem láttalak.
- Remélem nem a koszos mugli wc-be rángatsz be, mert lecsúszott a nadrágod és nem tudod felhúzni  – morgok.
Hamar rájövök, hogy ezúttal többről van szó. Minél közelebb érek hozzád, annál erőteljesebb a segítségkérésed. Megszaporázom a lépteim, hogy ne későn érjek oda. Ki a fene lehet az? Kutatom az arcát az idegennek, de még nem kerültél vele szembe, így nehezen megy.
A konyhán robogok éppen keresztül, igyekezvén elkerülni a lehetséges szúró, vágó fegyvereket. Nem most kéne lerobbanni a kaland közepén. Várjunk. Miért nem használod a pálcádat? Már kiértetek a hátsó udvarba, akkor simán szembeszállhatnál az illetővel. Ha pedig mégis meglátna egy mugli, annak könnyen módosítani tudnám az emlékeit. Így akarsz próbára tenni?
A hátsó ajtó túloldalán megállva még várok egy picit, mielőtt kilépek, és egy mugli ezt kihasználva hozzám is lép.
- Ki maga, és mit keres itt? Vendégeknek ide tilos a belépés!
Sóhajtok egyet, mielőtt még nekiesnék, és főleg, mielőtt pálcával támadnék az illetőre. Szépen mosolyogva fordulok felé.
- Elnézést, azonnal távozom is.
Ráteszem a kilincsre a kezem, és abban a pillanatban, hogy akár neked, akár nekem bajom eshetne egy Stuport küldök az ismeretlen ismerős felé. Nem lep meg, hogy könnyedén kivédi. Az ajtó nyikorgott egyet.
- Miért nem védekezel?  – esek neked kicsit. – Hol a pálcád?
A sajátom közben kedves rokonomra szegezem, és így én válaszolom meg a kérdést, amit feltettél.
- Ő Keith Isana. Egy büdös kis tolvaj, aki eddig nekem dolgozott, és most féltékenyen rád támadott. Attól fél, hogy lecserélem, és majd az Azkabanban köt ki.
Nem nehéz megmondani, hogy mit akar. Ha nem látnék a fejébe, akkor is meg tudnám mondani. Mióta leszálltunk arról a buszról azóta követett. Tehát valakit kiszemelt magának, csak a megjelenésünkkel közbeavatkoztunk.
- Jól vagy?  – fordulok feléd.  – Nem bántott, igaz?
Beállok kettőtök közé, és úgy szállok szembe vele, ha esetleg szükséges lenne, és nem akar meglépni azonnal.
- Mit akarsz, Keith? A pozíciód nincs veszélyben. Eddig legalábbis nem volt.
Nem mintha beépített embert akarnék csinálni belőled, de egy ilyen megmozdulás után biztos vagyok benne, hogy majd átgondolom, megtartom-e továbbra is beépített embernek.

Biztos vagyok benne, hogy az örömmámor feletti érzésed, amint elmúlik, akkor rájössz, hogy addig jobb mind a kettőnknek, amíg látom a gondolataid. A végén még megöleted magad, és annak nem örülnék. Több szempontból sem. De majd meglátod, mert legközelebb úgy teszek, mintha nem hallanám a gondolataid. Hallani… igazából úgy üvöltesz, mint egy fába szorult féreg. Csodálkozom, hogy más nem hallotta meg a gondolataid.

Az agyam eldobom. Ez a gondolat szinte üvölt bennem is, mikor meghallom, hogy elvesztetted a pálcádat. Ez most komoly? És ennyi idő alatt nem volt időd venni egy másikat?
- Normális vagy? Pálca nélkül járkálsz holott tudod, hogy célpont vagy? Azt hiszed tényleg elég ez a kés?
Szinte már kiabálok, de nem akarom, hogy Keith vagy bárki a környéken meghallja. A muglik egyébként sem értenék, márpedig ez az ő környékük. De lebukni se lenne jó. Az exmemoriam használata nem annyira hatékony, ha sok embernél kell alkalmazni. Sokáig tart, és most nincs rá időnk.

Szúrós szemmel nézek rád, amikor fejbe dobod. Tény, hogy bizonyítottad a kés rátermettségét, mint hatásos fegyver, de jobban örültem volna neki, ha nem így oldódik meg ez a helyzet.
- Nem gondoltam rá. Tudod, mert tudod, hogy láttam a gondolatait, ahogy a tiédet is, így biztos lehettél volna benne, nem hagyom, hogy bántódásod essen, engem pedig nem mert volna bántani. Sok múlik rajta, kivel fordul szembe, és ezzel tisztában van  – sóhajtok egyet. Indulatos vagyok, de nem kiabálok. – Hoppanálok vele máshova, addig ne menj sehova. Nem akarom itt hagyni.
Majd később számolok vele a tettéről, és ki is derítem, hogy milyen ok miatt jött el ide. Nem örülök neki, mikor így véletlenül összehoz a sors az informátoraimmal. Főleg mikor tudom, hogy éppen feladata van.

Hagyom, hogy magadhoz vedd a pálcát. Később úgyis visszakérem, de most szükséged lehet rá. Nem tudok ott lenni mindenhol, mint a mellékelt ábra is mutatja. Gyorsan megfordulok, és bevallom, kicsit mulattat, ahogy a leesett fánkot nézed.
- Menj és vegyél másikat. Még ott van a pénz nálad.
Hirtelen nem tudom mi a probléma, de van, és ezt abból tudom, ahogy rám nézel. Végül megadod a választ, de ez meg annyira gyerekesnek hat, hogy jobb nem vitázni. Addig legalább csönd lesz majd.
- Jól van. Menj előre, és kapsz egy másikat. Én meg veszek egy másik kávét, mert az sem érkezett meg.
Sóhajtok egy újabbat, majd visszaindulunk a konyhán keresztül a kiszolgáló rész felé. Beállunk újra a sorba, de ezúttal én kérem magamnak a kávémat. Amint kiválasztod a fánkot, fizetek és a elindulok kifelé a teraszra, ahol leülök egy másik üres asztalhoz. Azt már elfoglalták ahol korábban ültem. Nem csodálom, jó volt mindenhova a rálátás.
- Megvettem a jegyeket, már csak be kell menni. Jó lenne tudni, hogy mit kell keresnünk, de elképzelésem sincs. Gondolod, hogy nehéz lesz észrevenni majd?
Mivel semmit sem tudok erről a Holmesról, tőlem akár egy hamis arckép is lehet a nyom. Vagy egy könyv, egy szobor, egy szőnyeg, tényleg bármi. Mert abban biztos vagyok, hogy nem itt lesz elrejtve a karvédő. Ahhoz túl forgalmas a hely, és túl nagy a valószínűsége, hogy valaki ellopja.
- Tele a hasad, most már lenyugodtál? Vagy kérsz repetát?

A kávé pont olyanra sikeredett, mint ahogy szeretem. Meglepő, hogy egy idegennek sikerült eltalálnia ezt, de rá lehet fogni a véletlenre. Egyre ezen az egész levélen jár az eszem, meg azon, hogy miként fog végződni. Miért kellett nekünk mindenképpen összetalálkoznunk? Az egy dolog, hogy kíváncsi voltam rád, de nem feltétlenül ilyen formában akartam megejteni ezt a találkozót. Kicsit el is veszek a kávéban, hiszen Phillip sok minden kért tőlem, és meg is ígértem néhányat közülük. A többi majd kiderül, nem akarok előre elrontani semmit.
- Ha csapda is, nem tudom téged minek kevertek bele. Tisztában vagyok vele, hogy az apám el akar tenni láb alól, de azért nem jellemző rá, hogy mást is belekeverjen.
Hacsak nem tud róla, hogy félvér vagy. De ezt nem tudom honnan derítené ki, és akkor egy kisebb fajta dührohamot is kapna. Arról pedig még így is tudnék, hogy nem lakok vele. Valami másnak kell lenni a háttérben.

Kis sértést érzek a hangsúlyodban, amikor a képességeimről kérdezel. Nem mondanám magam a legjobbnak, nem vagyok. Rengeteg amatőr hibát követek el még ennyi idő után is, de ettől még nem vagyok a legrosszabb sem.
- Igen, jónak. Nem kiválónak, de jónak.
A legilimencia is sokat segít, de tény, hogy van még mit csiszolni a képességeimen. De ahogy mondani szokták, az ember holtáig tanul. Ráadásként nem sok auror van, aki jártas a fekete mágiában, így az még érdekesebbé és értékesebbé tesz. Kivédeni a fekete mágiát nem biztos, hogy elég. Ismerni kell a működését is.

Megforgatom a szemem, mikor visszakérdezel. Nem hiszem el, hogy ennyire éhenkórász vagy. De tudod mit, legyen. Ha végeztünk itt, akkor kapsz még egy fánkot. Becsomagoltatjuk, és majd a következő nyomnál vagy a végcélnél majd megeszed.

Megtámasztom magam az asztalon és felállok. Először nem akarom átadni a jegyeket, de aztán rájövök, hogy talán nálad jobb helyen van. A végén még elvarázsolnám vagy elhagynám, vagy ki tudja, mire gondolsz. De tudod mit, legyen gyereknap ma.
Elmosolyodom, mert ez azért egy olyan dolog, amit nem mindenkinek engedek meg, még gondolni sem.
- Azt azért majd én eldöntöm, hogy csöndbe akarok-e maradni vagy sem. De a kedvedért megteszem, hogy kevesebbet beszélek, és inkább hallgatózok.
Remélem érted, hogy miről van szó. Nem mindig a sok beszéd az, ami segít. Néha muszáj hallgatni, hogy meghalljunk bármit is. A rendőrnek öltözött ember furán morcosnak tűnt, de ez leginkább az unalmasnak titulált munkájának volt köszönhető.

Az egész hely annyira nyomasztó volt, mintha éppen hazamentem volna. Egy ilyen helyre nem értem minek jött volna valaki. Miért pont ide küldött nyom után kutatni? Vagy bárki után?
- Itt mindig ennyi mugli van? – kérdem suttogva.
A sok mugli szinte hullámként özönlött be előttünk, bár szerencsére mögöttünk nem annyira. Talán éppen ebédszünetre készültek vagy bánom is én, csak annyi volt a lényeg, hogy egyre kevesebben vannak. Így pedig több időnk van nekünk körbenézni.

Felballagok a lépcsőn az emeletre, és azonnal tovább is megyek a konyha felé. Ki akarom kerülni a tömeget, és ezt valamilyen fura módon úgy érzem, pont azzal tudom megtenni, ha a kevésbé látogatott helyiségbe megyek. Igyekszem mindent megnézni, alaposan szemügyre venni az eltéréseket, de jó lenne tudni, legalább egy kis segítség formájában, hogy mit is kéne pontosan keresni.

Sóhajtok egyet. Ez így már nehezebb lesz. Vagy legalábbis több időbe kerül majd, mint a versike megfejtése. Elkezdem nyitogatni az ajtókat, amíg gondolatban rád figyelek, talán ott felfedezek valami érdekeset.

Arra már gondolatolvasás nélkül is sikerült rájönnöm, hogy nem igazán vagy oda azért, mert látom a gondolataidat. De erről nem tehetek. Velem született képesség és nem lehet csak úgy kikapcsolni, mint ahogy a gyertyát meggyújtod vagy kioltod. De ezt nem sok emberrel lehet megértetni, vagy idő kell hozzá. Ha nem leszek ennyire szem előtt, akkor te se fogsz már rá gondolni, ebben biztos vagyok.

Nem tudom, hogyan lehetek annyira figyelmetlen, hogy még a lakás előtt betérek egy olyan helyiségbe, ami nem is a kiállításhoz tartozik. Azt elképzelhetőnek tartom, hogy annyira el akarok menni innen, már nem is nézem merre megyek, csak megyek. Az viszont cseppet sem dobja fel a kedvem, hogy sokan vannak. Nem szeretem a muglikat, kiráz tőlük a hideg, és most is érzem, ahogy szép lassan egy bizsergés fut a tarkómtól szét a karjaimba.
- Hogy?  – kérdezek vissza.
Kérdésed nagyon meglep, nem számítottam rá. Bár nem ártana magamban sem tisztába tenni ezt. Azt hiszem, már nem kézzelfogható a rokonság, hiszen nagyon sokadik leszármazottak vagyunk a saját águnkon, de attól még megnevezhető. List és Prue-t is az unokahúgaimnak tartom, így rád se fogok másként tekinteni.
- Az unokaöcsém vagy, tehát az unokabátyád.
Még akkor is, ha ez így nem biztos, hogy pontos. Nem tudom, hogyan lehetne viszont ennél pontosabban megfogalmazni azt a kapcsolatot, ami közöttünk van. Főleg azt nem tudom, hogy van-e valami értelme annak, hogy így nevén nevezzük ezt. Talán soha többé nem találkozunk majd, talán odaköltözöl majd hozzám.

Elmosolyodom, mikor felajánlod, hogy elmenjünk a konyhából. Mivel semmit sem találtam, ami gyanús lenne, és az emberek egyre furábban néznek ránk, ez lenne a legkézenfekvőbb.

Fura viszont az, amit a gondolataid között látok. Ettől kicsit elmegy a kedvem az élettől, és szívem szerint megvigasztalnálak, hogy de tartozol valahova, hiszen ott van Esmé, és az öcséd, de tudom, hogy ez nem ugyanaz.
- Tudom, nem vigasztal, de hidd el, jobb a te helyzeted, mint az enyém – állok meg a nyomodban. – Az apám egy ideje azon mesterkedik, hogyan tehetne el láb alól. Nem követem az elveit, és ez nem tetszik neki. Jogos örököseként viszont csak úgy tud kikerülni, ha lemondok, vagy bekövetkezik a halálom. Sajnos a család többi tagja másként nem fogadja el a változtatást - sóhajtok egyet. - Kérdezz nyugodtan, ha kíváncsi vagy valamire. Nem hiszem, hogy olyan dologra tudnál rákérdezni, ami titoknak számít.
Ez egy nagyon hosszú és bonyolult történet. A lényeg talán ennyi, de ha más is érdekelne, akkor nyugodtan beavatlak. Nem sokan értik meg a családunk hierarchiáját, de azok, akik ismernek, tudják, hogy már egy ideje azon dolgozok, hogy ez megváltozzon.

Elindulok tovább, míg egy másik túlzsúfolt helyiségbe nem érek. Úgy tűnik, itt kell majd keresni a sok kacat között a nyomot. Csak tudnám, hogy mi lehet az. Tekintve, hogy nem ismerem ezt a szereplőt, így fogalmam sincs tényleg, hogy mit kéne keresnem.
- Soha ne kérj bocsánatot azért, amit érzel. Hidd el nekem. Van, hogy más örülne, ha elmondanád azt, amit valójában gondolsz. Fura érzés, mikor látod két civakodó ember gondolatait, akik ugyanarra vágynak, de csak szidják egymást.
Igazából nem is várok választ erre a monológra, bár egy muglinak a gondolataiban hallom, hogy eltöpreng azon, amit mondtam. A lényeg azonban az, hogy neked sikerült-e valamit mondanom.
Sóhajtok egyet, aztán elkezdem nézegetni a kanapé környékét. Talán lesz ott valami, ami kilóg. Egy angyal, egy bilincs, egy mézeskalács. Tök mindegy mi az, csak legyen valami.
Egy mugli túl közel jön hozzám, amitől megborzongok és lépek egyet feléd. Nem akarom, hogy lássák rajtam a távolság tartást.

Ha nem lenne ennyi mugli a környéken, akkor talán hamarabb észrevenném, hogy habár baj nincs, valami olyasmi történik, amit meg tudtam volna akadályozni. De persze mit is várjak valakitől, akit még csak most ismertem meg? Nem sajnálom, hogy nem olyan vagyok, mint amilyennek elképzeltél, vagy mint amilyenre számítasz, de azért mindennek van határa. Most azt hiszed előnyben vagy, de biztos minden óvintézkedést megtettél?

Amit viszont nem tűrök az az, ha már olyan dolgokat vágnak a fejemhez, mint te is, aztán pedig sértődött kis cafkaként vonulj el. De nem gond, majd mikor legközelebb letámadnak a sikátorban vagy bárhol, megnézem és megvárom, hogy kimássz a saját módszereiddel.

Igyekszem nem elrontani a helyzetet, hogy vissza kelljen jönni, ezért egyelőre figyelmen kívül hagyom a muglikat is, és a kis szarkasztikus megjegyzésed is.
- Menj a fenébe, O’Mara!   – szűröm a fogam között.
Tovább keresgélek a szobában, egyre bátrabban, ahogy kiürül a szoba. Mintha hullámokban jönnének a muglik ide, de ez talán nem meglepő. Csoportosan szeretnek egymás nyakában lenni, ezt már megfigyeltem. Egy ember vonzza magával a többit. Még mindig nagyon türtőztetem magam, nem akarok itt helyben balhét csinálni, de egy pillanat alatt megváltozik minden, ahogy a kandalló mellett olyan lenézően ott állsz. Ökölbe szorítom a kezem, de minden, ami eddig felhalmozódott bennem, most egyszerre akar kitörni.

Elönti az agyam a méreg, így csak egy pillanat kell ahhoz, hogy felmérjem a terepet. Szerencsére senki sincs a közelben, így nem lesz szemtanú csak fültanú. Odaugrok hozzád, megragadom a könyvet, kitépem a kezedből, majd a másik kezemmel megragadom a karod, és hoppanálok onnan.

Egy elhagyatott helyre érkezünk a külvárosban. Már akkor is üres volt, mikor elkezdtem aurorként dolgozni. Mindig itt beszéltem meg a találkozóimat az informátoraimmal, így biztos vagyok benne, hogy nem lát itt senki. Ide már a muglik által hajléktalannak nevezett egyének se jönnek el.

Nekitaszítalak a falnak. Nem érdekel a lábad, és az sem, ha esetleg innentől kezdve egyedül kell végigvinni a kincskeresést.
- Na, idefigyelj, te szarrágó! Eddig türelmes voltam, de most már elég volt. Próbáltam jó kapcsolatot kialakítani veled, nem magam miatt. Hogy téged ez nem érdekel, az meg engem nem érdekel. Hogy mi a véleményed apádról vagy rólam, az sem különösebben. Semmit nem tudsz rólunk, szóval jobb lesz, ha befogod a pofád és eldöntöd, hogy akarsz-e egyáltalán valamit nyerni ebből a mai napból vagy elhúzol innen most azonnal. Nehogy azt hidd, hogy olyan hűde nagy szükségem van rád. Százszor különböket is találok.
Pont melletted öklözök a falba, hogy kicsit levezessem a feszültséget. Utálom, mikor ennyire hasonlítok az apámra. Mikor ő is ennyire idegbeteg. Mindig kerülöm az ilyen helyzeteket, még akkor is, ha ezáltal puhapöcsnek titulálnak. Közelebb hajolok a füledhez.
- Jól gondold meg, mit szeretnél, mert itt is hagyhatlak akár holtan is. Senki sem fog megtalálni, vagy ha mégis, senki sem köt majd hozzám. Nem én akartam veled lenni, ajánlottak. Szóval azon túl, hogy csapda, és szinte biztos, hogy nekem szól, gondolkodj el rajta, hogy talán te is célpont vagy.
Ellépek mellőled, majd lapozgatni kezdem a könyvet. Ismerem, már olvastam. A Fény és sötétség címet viseli, és két kalandorról szól, akik szinte az egész világot bejárják, mire eljutnak a céljukhoz. Elmosolyodom, mikor rájövök mi a nyom. Előveszem a pálcám is, és felgyújtom. Nem fogom magammal cipelni a továbbiakban. Elég nekem egy kolonc a nyakamra.

Megállok néhány lépésre tőled, és várom, hogy végre döntésre juss. Bath-ba kell mennünk, ahova nem foglak magammal rángatni, amennyiben nem akarsz jönni. És főleg úgy nem foglak magammal vinni, ha nem tudsz együtt működni vagy félretenni az ellenszenved. Mert, ha nagyon akarom, akkor nekem csak egy újabb feladat vagy nem pedig egy idegesítő rokon.

Várakozás közben megdörzsölöm kicsit a kezem. Sokkal nagyobbat ütöttem a falba, mint akartam, de ez van. Egyelőre viszont nem nézem meg, mégis mekkora az a nagy, de a dörzsölésből érzem, hogy talán kicsit fel is sértettem a bőröm, és vérzik.

Utálom. Mindig utálom magam olyankor, mikor Janus vére felülkerekedik rajtam. Muszáj lesz lenyugodnom, de ez a fellengzősség, ez a magabiztosság és az amivel elítélsz valamit, amiről fogalmad sincs. Ez nagyon felbosszant. Szó szerint kihozod belőlem az állatot. És ha azt hiszed, hogy majd megijedek attól, hogy másik segítséget kell keresnem, akkor tévedsz. Nem fogsz megfélemlíteni. Álltam már a szakadék szélén és eltáncoltam onnan. Nem voltál itt, hogy tudd, milyen a sötét oldalon állni úgy, hogy közben mindent megtagadsz, amiben azok hisznek.
- Ha az a feltétele annak, hogy ne kelljen bámulnom a mocskos pofád, akkor inkább maradjon rejtve az a kincs.
Tudom, hogy fáj a lábad, pont ezért ér meglepetésként az a gyors mozdulat, amivel a falhoz nyomsz. Nem mintha nem tudnék kiszabadulni egy kis küzdelem árán, de most nem igazán akarom az energiáimat feleslegesen pazarolni. Kell az még a későbbiekben.

Azért mégse maradhatok így a falnak nyomva, meglendítem a kezem, és pont a lábad találom el. Nem pont ott ahol fáj, de azon a környéken valahol. Érzem is, hogy enyhül a szorítás, és ki tudok bújni belőle. Odébb sétálok pár lépést.
- Engem nem érdekel, ha szabályt kell szegni. Ne feledd, hogy Rowle vagyok, és köztudott, hogy az egész család Tudodki oldalán állt. Szerinted visszariadok egy koszos kis tolvajtól?
Megigazítom a zakómat, ahogy teszek még néhány lépést. Aztán még néhányat, és igazából már tűnhet úgy is, hogy elmegyek, mikor megtorpanok. Tényleg így akarom lezárni ezt az egészet? Tényleg pont olyannak tituláltam Phillipet és magamat is, mint aki behódolt Tudjukkinek? Igen, szerepet játszottunk mind a ketten, de ettől még tudjuk, hogy az nem volt valós.

Visszafordulok feléd. Tudnálak ezek után partnerként tekinteni rád? Összejönne mindaz? Mi van, ha ténylegesen beváltod az ígéreted, és nem adod át a kincset? Nem mintha tudnál róla, mi az. Viszont legalább annyit tudsz, mint én is. A kinézetéről is csak halovány utalások vannak össze-vissza felbukkanó családi feljegyzésekben.
- Te tudsz partnerként tekinteni rám?  – kérdezem már teljesen normál hangerőben. – Tudod a legilimencia nem olyan, amit ki-be lehet kapcsolgatni, szóval ha továbbra is sértegetni akarsz akár szóban akár gondolatban, akkor inkább fejezzük itt be.
Normál esetben nem érdekel, mit gondolnak az emberek. A bűnözők úgyis csak szidják a családom. Mások félnek tőlünk, és vannak olyanok is, akik semlegesek. De rajtad nem igazodom ki. Be akarsz illeszkedni valahova, de úgy nem lehet, ha porig alázol mindenkit, aki azzal a családdal kapcsolatos.

A következő nyom, Bath-ban van, és benne is volt a könyvben, hogy hol. De oda nem mennék oda csak úgy, akárkivel.
- Nos, O’Mara. Ha hajlandó vagy vetkőzni, akkor elviszlek magammal. De ez még nem jelenti azt, hogy partnerként is tekintek rád. Tudod, ahhoz bíznom kéne benned, de ezt rólad nem tudom elmondani.
És azon se lepődnék meg, ha ugyanez fordítva is meglenne, de mit is várunk két ilyen szenvedélyes férfitól, akik a maguk módján mind a ketten önzők. Mert vádolhatsz vele, el is ismerem, hogy az vagyok, de attól még te is az vagy. Remélem, Esmé nem esik majd ennek az önzőségnek áldozatul. Bár, ismerem, nem hiszem, hogy annyiban hagyná a dolgot.

Persze, mit is vártam valakitől, aki az ország közelében nem volt a háború alatt. Aki csak utólag néz szembe a saját és a világ problémáival is. Aztán persze panaszkodsz, hogy „Jaj, nem tartozom sehova.” Meg „Jaj, nem tudtam anyucitól elbúcsúzni.” Ezeken nem utólag kellene siránkozni, hanem elé menni a dolgoknak, és ha már voltál olyan balfék, hogy elrontsd, akkor megtehetnél mindent annak érdekében, hogy kárpótold a szeretteid, saját magad. A sebek nem gyógyítják be magukat.

Azt akarod, hogy ne beszéljek? Tudod te, milyen azt mondani egy fortyogó lávának, hogy most ne törj ki? Majd megtudod a későbbiekben. De legyen, a te kedvedért, most leszek én a kutya, akivel úgy kiabálsz és ráncigálsz, ahogy azt kedved tartja. Csak ne felejtsd el, hogy mi volt, mert a végén még akkor ér igazán meglepetés, mikor már nem számítasz rá.

Elmosolyodom, ahogy elmész mellettem, és elindulsz kifelé. Nem hiszem, hogy azzal a lábbal komolyabb távolságra jutnál. De legyen, ahogy akarod.
- Nem, a játéknak valóban nincs vége.
De vajon a mi kapcsolatunknak itt és most vége van? Hogy nem látod, hogy mennyire különbözünk? Én nem ezekre próbálom meg felhívni a figyelmed, de valaki, aki nem élt ebben a körben, aki nem élt ebben az országban az persze nem tudhat semmit. Én vagyok a hülye, hogy olyan dolgot várok el tőled, ami talán nem is létezik.

Alaposan elgondolkodok rajta, hogy mit mondjak neked a továbbiakban. Biztos vagyok benne, hogy van olyan információ a tarsolyomban, amivel újra a magam oldalára állíthatlak. Aztán persze eszembe is jut.
- A könyvben a nyom Bath-ba visz. De gondolom, ez már nem érdekel.
Nem csak úgy teszek, mintha nem érdekelne a döntésed. Tényleg nem érdekel. Igazából csak azért árulom el, hogy tudd, miért kellett az a könyv. Bár, aki olvasta, az tudja, hogy egy ottani fürdőben talál rá a két férfi az elrejtett kincsre, ami kicsit nyálas módon a szerelem, a barátságuk és még néhány ezer font.

Várok még egy kicsit, talán meggondolod magad. Egyedül úgyse tudnál odamenni, hiszen nem tudsz hoppanálni, ha jól tudom. Meg aztán, Bath a fürdők városa hazánkban, így információ nélkül nem is biztos, hogy kitalálnád, melyik a jó hely. Annyira azért nem lehetsz jó, hogy csak úgy kitaláld. Persze, beszerezhetsz egy példányt a kalandregényből, de addigra talán már késő, és pénzt is ki kell adni azért a nyomért.
- Szóval, ha hajlandó vagy vetkőzni, akkor elviszlek oda.
Volt még egy igazán árulkodó nyom a könyvben, amit sikerült is kivennem belőle. Két belépő jegy, amit masszázsra lehet felhasználni. Ezeket fel is mutatom. Valaki nagyon felkészült belőlünk, és feltételezte, hogy együtt leszünk még olyankor, mikor kiderül, hogy hol van elrejtve a következő nyom.
- Ne aggódj, nem fürdeni kell. A masszázs viszont jót fog tenni a lábadnak.
Sóhajtok egyet. Ennél nyugodtabban nem tudom közölni veled a következő lépéseket, és ha ez sem elég ahhoz, hogy kibékítselek, valószínűleg semmi sem elég hozzá. Mélyen a szemedbe nézek. Szóval, akarsz még civakodni egy sort, vagy beadod végre a derekad?

Azonban akár együtt megyünk innen tovább, akár én egyedül, egy valamit muszáj megfogadnom. Nem hagyhatom, hogy még egyszer Janus vére kerekedjen felül rajtam.

Valahogy sejtettem, hogy ez az információ már megfelelő lesz. Nem is akartam többet elérni csak annyit, hogy ne menj el. Ez pedig összejött. Hazudhattam is volna arról, hogy hova is megyünk valójában, de nem tettem. Sóhajtok egyet, hiszen ami olyan nagyon üvölt benned, már régóta tudom. Ha másért nem, azért mindenképpen, mert már gondolatban és szóban is átbeszéltük.
- Tudom, hogy csapda, és nagyjából azt is sejtem, ki állhat mögötte. Több lehetséges ember van erre, de ez egy színjáték. Úgy kell tennünk, hogy ne tudják, rájöttünk az egészre.
Kell még egy kis idő ahhoz, hogy bizonyítani is tudjam az egészet. Ahhoz viszont tovább kell menni, és nem mehetek egyedül, mert félő, hogy akkor talán kudarcba fullad a terve. Nem szeretném, hogy idő előtt visszavonulót fújjon, és kezdhessem előröl az egészet.
- Nem is kell az oldalamon lenned. Ha úgy érzed, mentsd csak magad. Megígértem Phillipnek, hogy vigyázok rád, legalább akkor mikor együtt vagyunk, szóval ez a legkevesebb.
Gyorsan végiggondolom, miként tudnánk a leggyorsabban eljutni Bath-ba. Azt hiszem a kandalló lesz a jó megoldás, mert téged nem tudnálak magammal vinni hoppanálva. Ahhoz túl nagy ez a távolság.

Udvarias invitálásodra megindulok feléd. Elrakom a jegyeket a zakóm felső sebébe. Nem foglalkozok vele, hogy látod vagy sem, úgyis tudom, hova kell menni, nem hiszem, hogy előbb jutnál oda, mint én, és hasznod sem származna belőle.
- Hogyne. Már megyünk is.
Elmosolyodom, hiszen úgy tűnik a lábad sérülése nem csak az egyedüli akadályozó tényező, de gondolom nem vallanád be. Először az Abszol út egy sikátorába hoppanálok veled, nem messze a Foltozott üstbe vezető ajtótól. Onnan pedig irány Bath. Az egyik kocsma, ha jól tudom, nincs is messze a kérdéses helytől. Nem lesz kellemes utazás, de a lábad talán nem hagyjuk el valahol.