Oldal nyomtatása - In the hospital

Alexis és Augustus

(https://bytownyouthcouncil.files.wordpress.com/2016/03/artefeature-img3-3.jpg?w=640)

Először a fényt érzékelem. Erős, szúrja a szemem. Aztán jönnek a hangok is, nem tudom mitől, vagy kitől. Úgy érzem otthon vagyok Cardiff-ban, a saját ágyamban, ám lassan rájövök, hogy ez lehetetlen, hisz most iskolaidő van. Elgondolkodok, vajon a hálókörletben miért van ennyi fény? Mi ez a nagy zsivaj? Lemaradtam volna valamiről? Meglehet, hiszen mindig is szerettem sokáig aludni. Átfordulok az egyik oldalamra és hirtelen éles fájdalom hasít a bordáimba, felnyögök a kíntól és azonnal visszahelyezkedem előbbi pozíciómba. Lassan kinyitom a szemem és próbálom felismerni a körülöttem lévő teret, közben lassan minden tagomba visszatér az élet és ugyanakkor a fájdalom is. Ahogy felismerem, hogy egy kórterembe vagyok, ledöbbenek. Mit keresek én itt? Mi történt? Behunyom a szemem és próbálom helyreállítani a ködös emlékeimet kisebb nagyobb sikerrel, és miközben fintorgok, az arcom is elkezd sajogni. Nézzük csak: vacsoráztam, Fawley leöntött, követtem, hogy megátkozzam, a tömeg feltorlódott, nagy füstgomolyaggá vált egy gyerek...
Hirtelen kinyitom a szemem és rettegve meredek a plafonra. Már mindenre emlékszem. Az obskurus, a törmelék,
Alexis, az ütközés, a felemelkedés, a zuhanás, a fájdalom. Rettegve idézem fel azt a pár pillanatot, amikor egy vértócsában feküdve lassan elsötétült minden. A saját véremben. Aztán eszembe jut Alexis. Vajon túlélhette ezt az egészet? Elég kicsi esély van rá, de hátha... Elfordítom a fejem a mellettem lévő ágy felé, minden mozdulat egy kínnal ér fel. A másik ágyon megpillantok egy ismerős alakot, és rögtön megkönnyebbülök. Alexis él.

(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/originals/1c/9d/1d/1c9d1dadcd7a9ec71427c8027a41c6e8.gif)

Line & August

A sötétség egy olyan mély és félelmetes dolog, amiből ha nem ébredsz fel magadtól, akkor örökre magába zár. Nem akarom, hogy magába zárjon. Utálom a sötétséget, soha többé nem akarok itt lenni, de nem találom a kifelé vezető utat. A fene a rossz tájékozódási képességembe, utálom, hogy folyton eltévedek. Hogy örökké kell lennie valakinek mellettem, mert elveszek.
Hamarosan meg is kapom a segítséget a sötétségből való kivezetésre. Apu hangját hallom. Közel van, tudom. Nem olyan messziről jön, mint nem sokkal korábban a sikítások és a sírás. Azt kérdezi, mennyi idő, míg felgyógyulok. De én nem vagyok beteg. Nincs nekem semmi bajom. Aztán hirtelen eszembe jutnak a dolgok, és felriadok. Szinte beleugrok apa karjaiba, ahogy itt ül mellettem az ágyon. Záporoznak a könnyeim, és szinte leszakítom róla a ruháját, annyira kapaszkodok belé.
- Ugyan, kincsem, már nincs semmi baj, minden rendben lesz.
- Hogy mondhatod…. Ezt… ezt ilyen nyugodtan?
Egyszerűen nem tudom megérteni, hogy tud ennyire nyugodt lenni. Hogy képes szinte mosolyogva simogatni a fejem és magához ölelni. Annyi galibát okoztam már a nyáron és egész előző évben a háború alatt, hogy anya biztos el fog tiltani a Roxforttól. De én ezt nem akarom. Ott van Hannah, Bess, Cael és Minerva is. Nem akarom otthagyni a sulit.
- Tudom, hogy miért aggódsz, de nem fog bekövetkezni. Most az a legfontosabb, hogy élsz és rendbe fogsz jönni. Csak pihenj egy kicsit, rendben?
Óvatosan visszanyom a párnák közé. Ekkor látom csak meg az igazságot a hangjában csengő boldogság miatt. Az ébredésemig sírt, és csupán nekem akar jót azzal, hogy nem mutatja ki mennyire aggódott addig.
- A lábad hamarosan rendbe jön, és akkor visszamész az iskolába is. Nem fogsz sokat hiányozni.
- Mi lett azzal a lánnyal? – Kérdő tekintetük látva úgy gondolom, kiegészítésre szorul a kérdésem. – Aki miatt bekerültem a Mungóba. Lutece professzor nem mondott semmit vagy valaki az iskolából?
Nem mondanak semmit, de tudom, hogy apa kapott tájékoztatást a történtekről. Nem gyakran fordul elő, hogy az ember leánya a Mungóban köt ki egy roxforti baleset miatt. Visszahajtom a fejem a párnára, megfogom apa kezét.
- Az egyik diáktársad szerint, akivel… - közbevágok, mert biztos nem fogom elhinni, hogy beszélt bármelyik diáktársammal.
- Ugye nem akarod tényleg az egyik diáktársamra terelni a témát, miközben tudom, hogy nem tőlük szerezted az információd?
Elmosolyodik, és megsimogatja az arcom. Olyan jó érzés, még szerelmem karjaiban sem éreztem magam ennyire biztonságban, pedig csináltunk mi is néhány húzós dolgot.
- Igazad van. El is felejtettem mennyire okos vagy. McGalagony professzorasszony szerint a melletted fekvő lány az, aki megpróbálta megmenteni az életed, de történt valami, ami miatt nem jutott ki az előcsarnokból.
Elfordítom a fejem a másik ágy irányába. Ott egy nálam idősebb lány fekszik, láttam már a folyosókon, Cael évfolyamtársa. Ha jól tudom, Emmeline-nak hívják, de leginkább Line néven emlegetik szerte az iskolában. Visszafordulok apa felé, és a nyugodt tekintetét kutatva szép lassan elalszom újra. Biztonságban érzem magam, bár erősnek mutattam magam az álmom nem annyira édes, mint ahogy azt próbálom a környezetemmel elhitetni. Újra ott vagyok az omladozó falak között, de ezúttal már a történések kezdetén cserben hagy a lábam. Összemegyek… nem is, inkább zsugorodok, mint Alice, mikor belép Csodaország kapuján.
Hirtelen rémülök fel, mikor azt látom magam előtt, hogy egy hatalmas cipő éppen eltaposni készül. Sírva keresem a biztonságot nyújtó kezet, de sehol sem találom. A lábaim még mindig nem gyógyultak meg, ahogy megmozdítom őket, furán rendellenesen mozognak. Ettől csak még rosszabb hangulatba kerülök, és csak későn veszem észre, hogy Line is felébredt közben.
- Szia!
Elmosolyodom, még akkor is, ha az arcomon végigfolyik a könny még néhány maradéka. Olyan rossz érzés, hogy nem tudok odamenni hozzá, hogy megöleljem, pedig most nagyon vágyom rá. Inkább csak megmarkolom a kedvenc plüss pandám. Valószínűleg apa hagyta itt, és bár mindig szívat ő is és anya is, hogy ilyen nagylánynak nincs szüksége ilyenre. De nekem most van és mindig máskor is lesz.
- Én… Köszönöm, hogy megmentettél. Nem igazán tudom, mi lett volna velem nélküled. Apa mondta, hogy megsérültél. Sajnálom, ha miattam.
Nem tudom, mit mondhatnék még. Tényleg nagyon sajnálom, és nem akarok neki ártani. Kicsit jobban magamhoz szorítom a plüss, elbújtatom mögötte az állam, de mikor újra megszólalok, akkor kibújok mögüle.
- Nagyon fáj?
Azt hiszem, egy jót fogunk sátorozni itt, bár jobb lenne, ha inkább máshol tennénk ezt meg. Mondjuk nyáron a Temze partján vagy a Loch Nessnél vagy bárhol máshol, ahol lehet. Oxfordban is sok szép hely van. Aztán nyílik az ajtó, tekintetem oda fordítom, míg meg nem látok egy magas, nagyon is jóképű, fehér taláros férfit belépni. Újra elrejtem az arcom a plüssöm mögé, és onnan figyelem a ténykedését, de egy pillanatra még Line felé fordulok, és igyekszem lassan, artikulálva elmondani neki, mennyire helyes a doki, aztán visszafordulok felé, és úgy várom az utasításokat, vagy akármi is legyen az, ami miatt meglátogat minket.

Emmeline és Alexis

(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/170x/3a/fa/10/3afa1084d9a27cfae13510bd3eed5df9.jpg)
öltözék (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=221998216)

A takrómat masszírozgattam a kezemmel. Még mindig olyan merev volt az egész nyakam és a fejem is sajgott. „Nem hiszem el, hogy megtettem” – gondoltam, ahogy a türköbe néztem. A csapból még mindig folyt a víz, a hideg cseppek pedig az arcomról egyenesen a mosdótálba csepegtek. Éppen csak visszatértem egy konferenciáról a Szent Mungóba és máris a munka kellős közepén találtam magamat.
Smethwyck éppen csak a kezembe nyomott egy kartont és már rohant is tovább a maga dolgára. Persze előtte még sietve hadarta: „A Roxfortban történt valami… azt hiszem egy obskurus, a részleket kérdezze meg az ápolóktól!” Hát megkérdeztem tőlük és felületesen már, de beavattak a történtekben. Kissé meg is lepett a dolog… mikor lett a Roxfort ilyen izgalmas és veszélyes hely egyszerre? Gyerekkoromban jó formán semmi nem történt ott, csupán azok a gyerekes csínyek.
Mielőtt még bementem volna két kamaszlányhoz, akiket rám bízott a felettesem, visszatértem az irodájába. Nem ültem le a székbe, ha bár hellyel kínált – annak ellenére, hogy csak egy gyors kávézás miatt tért vissza ő is.
– Smethwyck az egyikük vezetékneve… – mondtam és felé nyújtottam a megfelelő lapot, amit éppen csak kiszedtem az aktából. – Emmeline valamelyik rokona?
A Smethwyck azért nem éppen gyakori név. Gondoltam azért adja át nekem ezt a beteget, mert a rokona és nem tudná ugyanolyan higgadtsággal kezelni, mint bármelyik másik személyt. Nem lepett volna meg, hiszen a legtöbben így csinálják, ha éppen nem esnek pánikba vagy tesznek meg mindent a gyógyulásért. Én sem tudtam volna apám kezelésében részt venni, ha esetleg azon az osztályon dolgoznék.
– Nem – zárta le a témát, mintha valami rosszat kérdeztem volna. – És nem érek rá ilyenekre, menjen dolgozni vagy igyon velem egy kávét! Döntse el!
Nem lepett meg a morgása, ő már csak ilyen volt általában. Ezúttal azonban attól tartottam, hogy tényleg valami családi dolog lehet a háttérben. Nem sokat tudtam a rokonságáról, tudtam még csak nem is házas és gyerekei sincsenek… de aztán honnan tudhatnám éppen én, hogy mi az igazság? Gyakran viselkedett az apámként, főleg mióta az igazi nem tud magáról semmit sem, és ezért hálás voltam neki. Annyiszor hallgatta meg a problémáimat és annyiszor állt mellettem, mikor szükségem volt rá. Szerettem volna én is így tenni.
– Bocsánat… de ne aggódjon, vigyázok a rokonára – mondtam.
– Pye, mi baja van? Mondtam, hogy ne zaklasson felesleges dolgokkal most! – förmedt rám. Egy cseppet meg is ijesztett, hogy így felemeli a hangját. – A szülőket bízza rám, a lányaikat pedig gyógyítsa meg! Engem pedig felejtsen már el!
– Elnézést!
– Nem nézem el! Menjen a dolgára! – mutatott az ajtóra.
Már meg is bántam, hogy rákérdeztem az egészre. Visszatettem a lapot a barna dossziéba (nem fűztem vissza, csak betettem a többi papír közé) és elindultam kifelé. A cipőm kopogását nem lehetett hallani – az általában teljesen kihalt – folyosón. Hatalmas tömeg volt. Szülők, nagyszülők és rengeteg ápoló, medimágus mászkált mindenfelé. Az egyik ajtón éppen kijöttek, a másik ajtón éppen mentek be. Sokan sírtak az aggódalomtól, pedig már lenyugodtak a kedélyek – legalábbis az információm alapján.
Beszélgetés hangját hallottam, ahogy benyitottam az elfekvőbe. Ezt már bíztató jelnek fogtam fel. Ha van erejük a fecsegésre, akkor csak nem lehetnek annyira rossz bőrbe. Az egyikük éppen egy plüss mögé rejtett az arcát, elmosolyodtam rajta és csupán ezután néztem a másik lányra.
– Üdvözlöm a kisasszonyokat! – köszöntem nekik a lehető legudvariasabban. – A nevem Augustus Pye, Smethwyck gyógyító rám bíztak benneteket.
Direkt mondtam ki a nevét, hátha látok valami reakciót egyikük részéről. „Mikor lettem ilyen kíváncsi?” – gondolkodtam el rajta, miközben lenéztem a kartonra. Inkább nem kerestem további szemkontaktust, talán tényleg csak véletlen az egyezés és Smwethwyck a sok munka miatt volt ideges. Tudom, hogy nem kedveli a kamaszokat, rendszerint rám bízza az ilyen ügyeket. Nem csoda, ha éppen a rengeteg diák bosszantotta volna fel.
– Na akkor nézzük meg kihez melyik szépséges név tartozik – folytattam játékosan. Végül is nem vagyok olyan öreg és nem kéne még jobban rájuk ijeszteni. El sem tudtam képzelni, min mehettek keresztül. Azt persze tudom, hogy ide gyakran sokkos állapotban lévő, zokogó emberek kerülnek, megtanultam kezelni az állapotot. De talán, ha látják, hogy én a barátjuk vagyok, akkor könnyebben helyre jönnek.
– Alexis Dullahan – olvastam fel a nevet és vártam, hogy valamelyikük jelezze, mi történt. – A lábaid törtek el, az akta szerint már megkaptad a szükséges főzeteket. Remélem nem volt nagyon keserű… szerintem kifejezetten undorító – tettem hozzá suttogva és megint elmosolyodtam.
A fiatalabbaknak az ilyen esetekre rendszerint cukrot vagy csokoládét szoktak adni a bájitalok bevétele után. Persze egy tizenévesnél nehéz eldönteni, hogy még beletartozik-e az édességosztogatós kategóriába.
– A kisgyereknek szoktunk ilyenkor csokibékát adni… kérsz egyet? – kérdeztem és az egyik szekrény felé mutattam. – Nem tőlem tudjátok, hol van az édesség – kacsintottam rájuk.
Csupán a gyerekekkel, a fiatalokkal tudok így bánni. Vajon Ainsley mit szólna, ha ilyennek látna? Biztosan meglepődne… de nem tudok mit tenni. A gyerekek képesek meglágyítani még engem is. Furcsa érzés, hogy nekem sosem lesz sajátom, de talán éppen ezért is szeretem annyira őket.
– Te volnál… Emmeline Smethwyck, igaz? – kérdeztem és tovább lapoztam a papírok között.
Azt az oldalt kerestem, amelyiket az imént még a felettesem orra alá. Most nem volt sehol és már kezdett enyhén kommikussá válni a helyzet, ahogy széttúrtam az összes papíromat.
– Mi is történt veled? – kérdeztem, de közben megállás nélkül forgattam a lapokat. Sehol sem találtam.

Alexis és Augustus

(https://bytownyouthcouncil.files.wordpress.com/2016/03/artefeature-img3-3.jpg?w=640)

Ahogy megpillantom Alexist, én is elmosolyodom. Ezek szerint nem volt hiába való az egész, a végén mindketten élve kijutottunk. Ettől a gondolattól egy kicsit jobb hangulatba kerülök: még sem vagyok teljesen haszontalan ember, mint ahogy azt páran gondolják rólam. Nyelek egyet, a torkom mintha fel lenne kicsit dagadva. Mi is történt velem? Volt valami nagy törmelék, ami rám zuhant… de azt blokkoltam nem? Próbálom helyre rakni az emlékdarabkákat, de valószínűleg itt és most tök mindegy. Egyszer csak helyreáll minden.
- Én… Köszönöm, hogy megmentettél. Nem igazán tudom, mi lett volna velem nélküled. Apa mondta, hogy megsérültél. Sajnálom, ha miattam.
Ahogy meghallom a lány hangját, felhagyok a visszaemlékezéssel és rá figyelek. Nem igazán jut eszembe semmi, amit mondhatnék. Így, hogy az egész esemény homály, végképp. Azért mégis összeszedem a gondolataimat és megszólalok. Hangom egy pillanatig érdesen cseng, de egy kis köhögéssel helyre is áll.
- Nincs mit megköszönnöd. Csak azt tettem, amit kötelességemben állt megtenni. Elvégre egy embernek segítenie kell a másikon, nem? Ez hozzátartozik az alapvető emberséghez. - Nem is tudom honnan szedtem ezt a választ. Mintha Apu egyik könyvében lett volna valami idézet erről… Simán lehet, hisz számos mugli könyv boncolgatja az alapvető emberség témáját, vagy épp annak elvesztését. Hirtelen beugrik Wells Láthatatlan embere, és hogy mi lett a főhősből a történet végére…
Rádöbbenek, hogy túlságosan elkalandoztam, és áttérek a másik témára:
- Bármi is történt velem, nem a te hibád. Nehéz megmondani kinek a hibája, de azt biztosra tudom, hogy nem a tied.
Egy darabig figyelem, ahogy Alexis magához öleli a plüss játékát. A szülei biztos itt voltak már. Jut eszembe, Anyu és Apu egyáltalán tudják mi történt? Vajon mennyi ideig tart mire értesítik a mugli szülőket egy ilyen helyzetben?
Alexis újra megtöri a csendet, ezúttal egy rövidebb kérdéssel. Megpróbálom megmozdítani a nyakamat, egy kicsit felszisszenek. Mitől sérülhettem meg ennyire?
- Nos, voltam már jobb állapotban is. - megeresztek egy lusta vigyort. - Nem igazán emlékszem, mi történt. Mintha a törmelék rám zuhant volna…kell még néhány perc mire minden összeáll.
Ekkor kinyílik az ajtó, és egy fiatal férfi lép be rajta. Alexis szájtátogását látva elmosolyodok, és jobban szemügyre veszem a dokit. Valóban nem néz ki rosszul, bár ha így belemegyünk egy férfi szépségversenybe, akkor én Mr. Angifiliusnál teszem le a voksom. Ő aztán tényleg jóvágású férfi, ha eltekintünk hisztis természetétől és attól, hogy meleg. Most jut eszembe, még mindig nálam van egy tincs a hajából. Az a tincs, amiből nekem diagnosztikát kellett volna állítanom, hogy nem mérgezték meg semmilyen bájitallal. Hoppá… Kíváncsi vagyok, mi lehet a fickóval, bár ezek után nem biztos, hogy jó ötlet találkozni vele.
- A nevem Augustus Pye, Smethwyck gyógyító rám bíztak benneteket.
Hirtelen felkapom a fejem, persze nem fizikailag, hisz alig tudok mozdulni. Tényleg úgy hívják az egyik gyógyítót, hogy Smethwyck? Elég érdekes egybeesés, tekintve, hogy nem egy gyakori név. Furcsa, hogy létezik egy varázslócsalád is ezzel a névvel.
Figyelem, amint felolvassa Alexis diagnosztikáját, és édességgel kínálja. Ha belegondolok, hogy épp a desszert vége felé alakult át az a gyerek obskurussá, ez egy elég morbid tréfa. Tekintve, hogy le is nyúltam egy kis süteményt aznap este. Milyen vicces lenne, ha kinyitnám a talárom zsebét és még mindig ott lenne benne a tökös derelye.
Mikor végre rám pillant a doki, izgatottan várom, hogy felolvassa a diagnózist, de csalódnom kell:
– Mi is történt veled?
Hát ez elég nehéz lesz, tekintve, hogy annyit fogok fel a történtekből, mint egy közönséges ékszerteknős a Roxfort történelméből . Na jó, azért annyira nem rossz a helyzet. Behunyom a szemem és lassan végigmegyek a történteken.
- Rám esett egy nagydarab törmelék, úgy emlékszem blokkoltam, de lehet, hogy mégsem. Sötétség. Felkeltem, négykézláb odakúsztam Alexishoz, többen rám tapostak. Felemeltem Alexist, elindultam. Aztán…aztán…nem tudom. Valami nagy ütést éreztem. - Ránézek a doktorra.- Nem emlékszem.
Nem hiszem, hogy túl nagy segítséggel szolgáltam, viszont nem tudok többet nyújtani. Meg amúgy is, ez egy kórház. Nekik kell kideríteni mi bajom.

(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/originals/1c/9d/1d/1c9d1dadcd7a9ec71427c8027a41c6e8.gif)

Line & August

Máskor biztos sokkal jobban élvezném a közös szobát Line-nel, és abban is biztos vagyok, hogy a Mungóba se akarok majd soha többé visszajönni. Már tavaly is megfogadtam, miután apa kikerült innen, de úgy tűnik a sors nagyon kiszámíthatatlan. De legalább kicsit lazíthatunk azzal, hogy itt vagyunk. Persze biztos lesz mit bepótolnunk a suliban, de az most nagyon nem érdekel. Inkább az, hogy minél előbb felépüljek, mert tudom, hogy anya nem szeret ide jönni, és nem is biztos, hogy beengedik. Szeretném megnyugtatni, és ezt csak úgy tudom megtenni, ha minél előbb meggyógyulok.
Tekintetem Line felé fordítom. Nem örülök neki, hogy szerénykedik, hiszen nem mindenki lett volna képes arra, amire ő.
- Igen, elvileg így kéne lennie – ismerem el -, de nem biztos, hogy ténylegesen mindenki képes is rá. Örülök, hogy te igen.
Azért nagy kő esik le a szívemről, mikor megtudom, hogy nem engem okol. Valahogy másnak érzem a közöttünk lévő légkört is. Pont időben, mert megérkezik az a jóképű idegen, aki a medimágusunkként mutatkozik be. Így már biztos, hogy nem fogok félni még akkor sem, mikor idekerülök legközelebb. Bár, azért direkt nem teszek majd olyat, ami miatt meg kéne látogatnom még egyszer ezt a helyet.
A nevem hallatán magasra emelem a kezem, mint a Roxfortban, ha jelentkezek. Kicsit el is pirulok, így hamar újra a macimat kezdem el szorongatni.
- Elég rossz volt az íze – ismerem el szerényen, majd kuncogok is egyet. Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy mit suttog, de az is elég, amit hallottam. – Tényleg főzhetnék másmilyenre azt a főzetet.
El is fintorodom kicsit, majd inkább elbújok a macim mögé, amíg Line-nel beszélget. Nem válaszolok azonnal az édesség felajánlásra, de most igazán jól jönne valami, amitől kicsit megnyugszom.
- Igen, kérek – motyogom a plüssöm fejébe, majd hangosan is megismétlem.
Figyelem Line és Pye bácsi beszélgetését, közben majszolom a csokibékát. Aztán egyik pillanatról a másikra elkezdek sírni. Hirtelen eszembe jut, hogy ha nincs Line vagy nincs egy kis szerencsém, akkor talán nem ehetnék többet ebből a finom édességből, vagy Bagoly Berti drazséiból, vagy töklevet se ihatnék.
- Saj… nál… om – hüppögöm.
Nem akarok gondot okozni egyik szobában tartózkodónak sem. Leteszem az ágyra az édességet, majd igyekszem arra gondolni, hogy milyen boldog voltam nyáron, és akkor mikor beválasztottak a kviddics csapatba, de ettől csak még jobban kétségbe estem. Mi lett volna, ha Caelt se látnám többé vagy nem kviddicsezhetnék? Még úgy se, ha most pont rosszban vagyunk szerelmemmel, de biztos vagyok benne, hogy kibékülünk majd. Elvégre nem olyan nagy dolog miatt kaptunk össze.
- Biztos, hogy… biztos mindenki jól van? Senki sem halt meg? Nem akarok egy újabb háborút.
Inkább érzem magam nyolcévesnek, mint tizennégyévesnek. Nem gondoltam, hogy ennyire ki tudok akadni bármin is. Azt hittem, rendben vagyok, de talán tévedtem, és csak az asztal alá söpörtem valamit, amit szem előtt kellett volna tartanom.
- Mindenki meg fog gyógyulni, igaz, Pye bácsi.
Szinte könyörgőn nézek rá, aztán Line-re. Mondja meg valaki az igazat, bárki. Mi is meg fogunk gyógyulni, igaz? Olyan lesz, mintha nem történt volna semmi.
- Line, ugye… ugye nem akarják lerombolni majd az iskolát megint?

Emmeline és Alexis

(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/170x/3a/fa/10/3afa1084d9a27cfae13510bd3eed5df9.jpg)
öltözék (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=221998216)

Alexis kérésére a szekrényhez siettem és miközben Emmeline mesélt nekem az eseményekről, lehajoltam, hogy belássak a megfelelő polcra. Már nem sok csokibéka maradt, holott nem is fordul meg nálunk túl sok gyerek. Volt egy olyan érzésem, hogy az egyik éjszakás asszisztensünk keze van a dologban, Smethwyck nem véletlenül emlegette ezek szerint Maggie-t állandóan: „Csokoládé szagú banyaként.” Mindig is ellenséges volt a nővel, én azonban igyekeztem kimaradni a gyerekes vitájukból.
– Parancsolj! – léptem a lány ágya mellé és mosolygva nyújtottam át neki a csokibékát rejtő dobozt.
A pálcámat előhúztam a talárom zsebéből és egy intéssel visszazártam a szekrényt. Csupán ezután fordultam Emmeline felé, aki éppen csak befejezte a történetet. Láttam rajta, hogy nehezére esett újra visszaidézni a történteket. Nem csodálkoztam rajta, még egy felnőtt, tapasztalt varázslónak is gondot okozott volna a helyzet.
– Értem… – bólintottam. – A másik medimágus nem említette, hogy pontosan milyen sérüléseid vannak?
Megint a kezemben lévő aktát kezdtem lapozgatni. Emmeline neve mellett éppen csak a születési adatai, a szülei neve és a korábbi kortörténete szerepet meglehetősen szűkszavúan. Az az oldal továbbra sem került elő, ami a korábbi kezeléséről szólt volna.
– Bocsáss meg, hogy ennyit faggatlak, de véletlenül elhagyhattam egy lapot… – emeletem fel az aktát.
Éreztem, hogy enyhe pír jelenik meg az arcomon. Valószínűleg ettől a pillanattól kezdve egy szánalmas kezdőnek fognak tartani mindketten, akit csak úgy a nyakukba varrtak, mert éppen nem jutott jobb. „Remek, megint alaposan elástam magamat a betegek előtt… nem véletlen, hogy Smethwyck felügyel rám még mindig” – gondoltam és zavartan még egyszer átlapoztam az aktát. Valójában csak nem akartam Emmeline szemébe nézni egy ilyen amatőr hiba beismerése után.
Hirtelen szipogás, majd zokogás ütötte meg a fülemet. Nem a Smethwyck lány fakadt sírva, hanem a fiatalabbik, Alexis. Még ott volt a kezében a csokibéka maradéka.
Aggódva huppantam le az ágy szélére.
– Saj… nál… om – hüppögte.
Közben a zsebembe kerestem a tiszta, alaposan kivasalt vászon zsebkendőt. Pontosan az ilyen esetekre hordok mindig magamnál egyet. A betegek képesek sírni, ami nem csoda, hiszen a legtöbben komolyan megsérültek és ezek a lányok eléggé sokkoló eseményeken estek át. Csodálkoztam, hogy Emmeline nem fakadt sírva a történtek felidézése után.
– Nyugalom! Nem lesz még egy háború… – mondtam, habár nem tudtam, igazak-e a szavaim. Azonban első most a megnyugtatás volt. Finoman megtöröltem az arcát és hagytam, hogy elvegye a zsebkendőt, ha szeretné.
– Alex, nyugalom, nézz rám! – kértem gyengéd hangon.
Közelebb hajoltam hozzá, hogy a szemébe tudjak nézni. Nyugalmat akartam sugározni és reméltem, hogy ez elég lesz neki. Végül is én voltam a felnőtt a helyiségben, ráadásul a medimágus is, aki kezeli, talán bízik bennem ennyire.
– Mindenki meggyógyul, köztük ti is.
Zavartan végig simítottam a hajamon. Ez volt a szokásos pótcselekvésem, ha nagyon nehéz helyzetbe kerültem. Ráadásul ezt most az is megkönnyítette, hogy az aktákat és a pálcámat át tudtam csúsztatni az ágy melletti éjjeli szekrény szélére.
A következő kérdéstől azonban még a hideg is kirázott: – Line, ugye… ugye nem akarják lerombolni majd az iskolát megint?
A gondolta, hogy a Roxfortban esetleg bárki megint kárt tehet még engem is szíven ütött. Annak idején is megviselt a csata híre, hiszen én magam is ott nőttem fel, ott lettem az aki. Az iskola nem csupán egy hely, ahol tanulni lehet, hanem egy új családot ad az embernek és megformálja a személyiségét.
– Senki sem fog lerombolni semmit – nyugtatgattam tovább.
Eddigre már teljesen ki is ment a fejemből a támadás, amit korábbam Smethwyck ellen intéztem. Nem foglalkoztam azzal, hogy Emmeline esetleg a rokona és valamilyen különös okból tagadni próbálja ezt. Jobban érdekelt, hogy Alexis megnyugodjon.
A másik lány felé fordultam, hogy megnézzem, rendben van-e. Végül is ugyanazon ment át, mint Alex. Fel voltam rá készülve, hogy a sokk miatt esetleg ő is elsírja magátt.
– Veled minden rendben? – kérdeztem aggódva. – Kérsz egy csokibékát? Még akad egy-két dobozzal a szekrényben.

Alexis és Augustus

(https://bytownyouthcouncil.files.wordpress.com/2016/03/artefeature-img3-3.jpg?w=640)

Miután mindent elmondtam, amit tudok, kérdőn nézek a dokira. Nem igazán értem, miért nem mondja meg egyszerűen a diagnosztikát. Ahogy ide-oda lapozgatja a dokumentumait, azon tűnődök, hogy valami adminisztrációs hiba történt-e.
– A másik medimágus nem említette, hogy pontosan milyen sérüléseid vannak? - kérdezi végül, mire én felvonom a szemöldökömet. Miről beszél ez? Hisz tudhatná, hogy most tértem magamhoz! Lehetséges, hogy még csak kezdő a szakmájában, így ezt figyelembe véve lassan, tagoltan válaszolok, nyomatékkal a hangomban, hogy valamit elnézhetett.
- Tessék megmondani, miféle másik medimágus? Tudja, én kb. 10 perce tértem magamhoz, így nem tájékoztattak engem a sérüléseimről. Viszont nem bánnám, ha ön ezt most itt helyben megtenné.

Már-már kissé szemtelenül nézek rá, de speciel a jó modor érdekel most legkevésbé. Nézem, ahogy egyre zavarodottabban kutat a papírok között, majd amikor pirulva közli, hogy sikerült elhagynia a kórlapomat, enyhén lesújtó pillantást vetek rá, majd elkezdem bámulni a falat. Még sosem voltam a Mungóban betegként, így mindig is azt képzeltem, hogy a varázsvilágban a kórházak is jóval „varázslatosabbak”. Hisz, a mágia alkalmazásával annyi mindenben előrébb vannak a mugli társaiknál, viszont úgy látszik, a pontatlanságban teljesen megegyeznek, sőt…
Alexis hüppögését hallva átnézek a másik ágyra. Sírni látni őt eléggé felkavaró látvány ilyen helyzetben. Az orvos nyugtatgatása ellenére is látszik a rettegés a szemében.
– Line, ugye… ugye nem akarják lerombolni majd az iskolát megint? - kérdezi tőlemkönnyes szemekkel, mire én bíztatóan elmosolyodok, és nyugodt hangon válaszolok.
- Nem kell aggódni, Alexis. Senki sem intézett támadást az iskola ellen. Aki ezt az egészet okozta, az egy obskuráló diák volt. - itt elhallgatok egy kicsit, majd összeszedve a gondolataimat, újra megszólalok. - Tudod, egy olyan diák, aki elnyomta a mágikus képességét. Ez az egész csak egy szörnyű baleset volt. Senki sem tudja, ki a felelős ezért.

Elgondolkodok egy pillanatra. Vajon ki tehet az egészről? A gyerek szülei? Családtagjai? Ezek tűnnek a legésszerűbbnek. De mi van akkor, ha valaki más? Mi van, ha valaki előre tudta ezt? Lehetséges lenne…
Ahogy a gyógyító odalép az ágyamhoz, én felnézek rá. Gondolom, arra számít, hogy én is elkezdek sírni. Bár megtehetném! Túl sok gondolat zakatol jelenleg a fejemben, hogy a sírással tudjak törődni. Talán majd a Roxfortban, egy olyan helyen ahol senki sem látja. Majd, később…

- Nem köszönöm. - utasítom vissza az édességet, majd a szemébe nézek. - Viszont egy diagnózist szívesen elfogadnék.
A hangom talán túl ridegen cseng, talán túl kegyetlen vagyok, de minél hamarabb tudni akarom, milyen súlyosak a sérüléseim. Ha esetleg nem kviddicsezhetek többet, azt itt és most akarom hallani, ugyanis idő kell, hogy azon túltegyem magamat.

(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/originals/1c/9d/1d/1c9d1dadcd7a9ec71427c8027a41c6e8.gif)

August & Line

Nem tudom, mi üt belém, mikor egyszer csak elkezdek sírni. Egyik pillanatban még majszolom a csokimat, aztán zokogni kezdek. Az egész annyira nehéz és annyira félek. Mi lesz akkor, ha egy következő harcban már nem jön haza mindenki? Ha apu vagy anyu meghalnak? És főleg, ha Suzie meghal? Akkor… akkor nem is tudom, mi lenne.
Örülök neki, hogy Pye bácsi itt van. Eldobom a csokimat, és mikor leül az ágyra, akkor átölelem a derekát. Kérésének megfelelően viszont rá nézek. Kicsit nehezen hiszem el a szavait, de elhiszem. Talán tényleg nem akkora a baj, mint aminek tűnik. Bólintok egyet, majd a kölcsönkapott zsebkendővel megtörlöm a szemem és az orrom is.
- Majd… majd kimosom – hüppögök kicsit megkönnyebbülve.
Örülök neki, hogy Line is megerősíti a szavait. Így már tényleg el tudom hinni, hogy nem lesz semmi baj. De még mindig nem tudom, mi is történt valójában. Csak a fekete füstre emlékszem, a sikításokra.
- Mi az az obskurus?
A szavaim belengik a szobát, lényegében nincs konkrét címzettje. Nem tudom, miről van szó, csak a végeredményt láttam. Abban is biztos vagyok, hogy nem sima átváltoztatásról van szó, mint amit McGalagony professzor mutatott meg még első éves koromban az átváltoztatástanon.
- Hogyan lehet elnyomni a mágikus képességet?
Hirtelen eszembe jut valami. Egészen kilenc éves koromig mindenki azt hitte rólam, hogy nem tudok majd varázsolni, de akkor aztán megváltozott a helyzet, még időben. Vagy nem is tudom, hogyan működik ez.
- Lehet, hogy én is obskuráló lettem volna, ha nem jelentkezik a mágiám kilenc évesen?
Két társam között járatom a tekintetem. Nem hiszem, hogy ezek olyan kérdések lennének, amire Line tudja a választ, de Hollóhátas, talán olvasott róla valamit. Kicsit elpirulok arra a gondolatra, hogy mennyire beskatulyáztam őt. Lehet, hogy ez a téma nem is érdekli annyira.
- Line, a lábad vagy a bordáid nem fájnak? Tudod mozgatni őket?
Próbálok kicsit segíteni Pye bácsinak abban, hogy kiderüljön mi a társam baja. Szemmel láthatóan ez nagyon kellemetlen neki, de én akkor sem gondolok rosszra. Az iskolával kapcsolatos események pont elég rossz élményre serkentenek. Megtörlöm még egyszer a szemem, hogy a némán kicsorduló könnyeim is eltűnjenek, aztán medimágusunkra nézek.
- Pye bácsi, lehet, hogy az obskurus tett vele valamit, ami miatt nem emlékszik rá a történtekre? Úgy értem, én is emlékszem rá… - lehajtom a fejem. – Sajnos.
Lehet nem kéne erőltetnem a dolgot, a végén még kotnyelesnek tűnök. Bár érdekel a medimágusi pálya, azért még nem vagyok az. És medimágus is sokféle lehet az ember, talán pont ez lesz az a meghatározó élmény, ami végleg eldönti a sorsom?
- Nem akarok belekotyogni, sajnálom.
Újra elbújok a macim mögé. El akarom rejteni, hogy mennyire elvörösödöm a kotyogásom miatt, de azt hiszem, egy olyan valaki, mint az orvosunk ezzel bőven tisztában is van. Sóhajtok egyet, lehunyom a szemem és visszahuppanok háttal az ágyra, szabadon engedve magam.

Emmeline és Alexis

(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/170x/3a/fa/10/3afa1084d9a27cfae13510bd3eed5df9.jpg)
öltözék (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=221998216)

Emmeline kissé szemtelen viselkedését valahol megtudtam érteni. Én nyilvánvalóan nem így reagáltam volna az ő helyzetében, hanem inkább kimérten, nyugodtan vártam volna az eredményeket, miután elmagyarázom a részleteket. Ő más volt, ráadásul valószínűleg még bőven a történtek hatása alatt állhatott.
Sajnálkozva néztem rá, majd vissza a papírokra. Zavartan kerestem a leleteket, hátha rábukkanok a lapok rengetegében. „Biztosan valami amatőrnek tart” – gondoltam és lopva még egyszer a lányra pillantottam. Ha a másik betegünk nem kezd el sírni és nem szorul a segítségemre, akkor valószínűleg hosszú percekig folytattam volna a szerencsétlenkedést.
A zsebkendő persze beáldozható darab volt. Pont ezért mosolyogtatott meg Alexis következő mondata: – Majd… majd kimosom.
Szinte hallottam a hangján a megkönnyebbülést és ez volt a legfontosabb. Megsimogattam a vállát, amolyan „minden rendben lesz” mozdulattal.
– Semmi szükség rá… – suttogtam.
Emmeline válasza és magyarázata sokkal realisztikusabb volt, mint amire számítottam. Tíz perce ébredt fel állítása szerint, de máris olyan tisztán gondolkodott, mintha semmi sem történt volna. Én is elképedve hallgattam a szavait, habár nagyjából tudtam a körülményekről.
– Nem kell aggódni, Alexis. Senki sem intézett támadást az iskola ellen. Aki ezt az egészet okozta, az egy obskuráló diák volt.
Alexre pillantottam lopva, majd egy kicsit biccentettem, hogy tudja: valóban így van.
– Mi az az obskurus?
A kérdés olyan erővel sújtott le a szobára, mint egy hirtelen jött vihar a nyár közepén. Fagyosan bámultam magam elé. Nehéz kérdés volt, hiszen van rá meglehetősen egyszerű magyarázat is, mások azonban hosszas szakkönyveket írtak a kérdésről. Az obskurus lényegében olyan felgyülemlett, nem felhasznált mágia volt, amit valaki nem használt… sőt egyenesen elnyomot magától. Általában a mugli környezetben élőket érinti, ahol a gyerek – mert általában a tizenéves kort az illető nem éli meg, habár vannak ismert kivételek – nem teljesedhet ki, nem lehet önmagam társadalmi nyomásra. Éppen ezért is volt olyan különös, hogy a Roxfortban megtörténhet ilyesmi.
Már válaszra nyitottam volna a számat, de Emmeline megelőzött.
– Tudod, egy olyan diák, aki elnyomta a mágikus képességét. Ez az egész csak egy szörnyű baleset volt. Senki sem tudja, ki a felelős ezért.
„A környezet” – válaszoltam meg magamban. Az ilyesmiért minden esetben a környezet szokott felelős lenni. Azonban ez a gyerek a Roxfortban volt. Hogyan is lehetne az iskolát okolni érte, ami éppen azért van, hogy fejlessze a mágikus képességeit, megtanítsa használni azokat? Szörnyű volt még a gondolat is, hogy pont egy ilyen helyen történhetett meg.
– Lényegében az elnyomott, nem mágikus erő az obskurus – tettem hozzá és közben elismerően bólitnottam Emmeline felé. – Nem attól függ, hogy jelentkezik-e a mágiád vagy sem. Ha elfogadó környezetben vagy és nem elnyomásból fakad legalábbis. Ezért is furcsa, hogy éppen a Roxfortban történt ilyen.
A magyarázat után a másik lány ágyához léptem. Bár csokibékát nem kért, de diagnózist igen és ezúttal kevésbé éreztem szurkálódónak, mégis egy sóhajtás hagyta el az ajkaimat. Nehezebb dió lesz ez, mint hittem.
– Sajnálom még egyszer, hogy elhagytam a papírokat – válaszoltam szégyenkezve, aztán megköszörültem a torkomat. – Nagy a fejetlenség és nem csak az obskurus ügy miatt. Elképesztően sok a betegünk, minden kórterem tömve van.
A magyarázat után odaültem az ágy széléra.
– Esetleg érzel valamilyen fájdalmat? – kérdeztem, de közben Alexisre pillantottam: – Ha volt is törése, azok már minden bizonnyal összeforrtak. Miután behoztak titeket a külső sérüléseket azonnal ellátták.
A törések kezelése amúgy is az egyik legkönnyebb eset. A csontok könnyen összeforrnak, ha az ember a megfelelő bájitalt alkalmazta, ugyanakkor némi nyomás marad a sérülések területén órákkal később is. Ez napokon belül el tud múlni.
– Ha egy kis bizsergést, vagy nyomást érzel valahol, az a csontforrasztó főzet mellékhatás lehet – magyaráztam.
– Pye bácsi, lehet, hogy az obskurus tett vele valamit, ami miatt nem emlékszik rá a történtekre? Úgy értem, én is emlékszem rá… Sajnos.
Alexre pillantottam megint és gyengéden elmosolyodtam. Szerettem volna, ha rám néz, egyenesen a szemembe. Nem akartam, hogy a kelleténél jobban megviseljék a történtek, hiszen most csak egy dolog számít: a gyógyulás és a túlélés. Ez utóbb már bizonyosan megtörtént, de a szomorú hangulat akár még ronthat is a helyzeten és hosszú hetekre nyúlhat a Mungóban való tartózkodása. Ezt el akartam kerülni, hiszen az ő helye a Roxfortban van.
– Alex, tanulj meg egy fontos dolgot – halkan, nyugtatóan beszéltem hozzá. – Az ilyen esetek nem gyengítenek, hanem megerősítenek. Emlékezned kell rá ahhoz, hogy a következő nehézségen könnyen átlendülj.
Az jutott eszembe, mikor az anyám gyerekként állandóan a fejemhez vágta, hogy más vagyok. Ma már azok a szavak – hiába is fájnak – valamiféle erőt adtak nekem. Talán nem is kell olyannak lennem, mint másoknak, hogy elérjek valamit az életemben.
– Kotyogj bele nyugodtan, egy kis konzultáció minden esetben jól jön – kacsintottam rá, aztán visszafordultam Emmeline felé.
A szemébe néztem. A csillogást kerestem benne, de az kicsit fakó volt. Ez valószínűleg pont a hosszú eszméletlenség és az obskurussal való találkozás miatt volt. Alex szemében is ilyesmit láttam, de nála nem ennyire feltűnően – talán a könnyek miatt.
– Nem hiszem, hogy az obskurus miatt nem emlékszik pontosan… sokkal inkább egy kis sokk miatt – válaszoltam. – Vagy egy kisebb fejsérülés is állhat a dolog mögött.
Közelebb hajoltam hozzá és a finoman a hajára csúsztattam a kezemet. Óvatosan tapintottam ki az ujjammal, hogy esetleg érzek-e duzzanatot vagy más jellegű sérülést. „Bár nem hinném, hogy a kollégák figyelmét elkerülte volna ilyesmi” – jegyeztem meg magamnak, de meg akartam nyugtatni a lányt, így jobb volt egy újabb vizsgálatot végrehajtani rajta.
– Szólj ha érzel bármilyen fájdalmat, vagy különös érzést – magyaráztam.
Finoman mozgattam a kezemet. Nem akartam erős nyomást kifejteni, hogy esetleg én okozzak neki nagyobb fájdalmat a kelleténél. Már megtanultam, hogy a betegekkel, különösen a kissé zaklatottakkal gyengéden kell bánni – s valószínűleg ezért is küldött ide Smethwyck, neki ez nem az erőssége.
– Jó lenne, ha emlékeznél rá, hogy esetleg valami törmelék rád esett-e… – magyaráztam. – Alex, ha bármilyen javaslatod van, hallgatlak! – fordultam a fiatalabbik lányhoz mosolyogva.
Persze tudtam, hogyha minden kötél szakad, akkor behívom Smethwyck gyógyítót ide. Majd ő diagnosztizálja, vagy legalábbis elmegyek megkeresni a papírokat. „Talán az volna a legjobb, ahelyett, hogy tovább égetem magamat egy tizenéves lány előtt” – gondoltam kicsit frusztráltan.

Alexis és Augustus

(https://bytownyouthcouncil.files.wordpress.com/2016/03/artefeature-img3-3.jpg?w=640)

Amíg a doki pontosítja a magyarázatomat Alexisnek, én egy kicsit elbambulok. Lehet a gyógyszerek hatása miatt, lehet a sérülések miatt, de most valami hihetetlenül fáradtnak érzem magam. Egyenesen belebámulok a lámpába, míg kis színes formák kezdenek táncolni a szemem előtt. Valami választ keresek a fényben. Egy választ a… nem is tudom pontosan mire. A lelkem üresnek érződik e pillanatban, ahogy csak bámulom a villanykörtét, semmi más nem érdekel most. Lassan behunyom a szemeimet, érzem, ahogy az álom hatalmába kerít. Végül Alexis nekem szánt kérdése kiránt a bódulatomból, aztán a doki is csatlakozik hozzá, érdeklődve kérdez a hogylétem felől. Lassan megmozgatom a végtagjaimat, és bár bizsergést nem is, zsibbadást érzek. Mintha mindkét lábam és karom kőből lenne, nem tudom felemelni őket.

- Én… izé… - próbálom minden erőmmel felemelni a végtagjaimat, de csak pár millimétert sikerül. - A karjaim és a lábaim… nagyon nehezek… - nézek inkább bágyadtan, mint rémülten Mr. Pye-ra.
A pánik most nem igazán tud a hatalmába keríteni, az egész olyan, mint egy álom. Szürreális. Tudom, hogy ébren vagyok, mégis minden érzékszervem tiltakozik ez ellen a tény ellen. Lassan megrázom a fejem, ettől egy kicsit kitisztul a világ, meghallom az orvos és Alexis diskurzusát, ám minden szót nem tudok kivenni, csak pár jut el a tudatomig:

- … fejsérülés is állhat a dolog mögött.
Mire felfogom, hogy ez kinek is a hangja, már Mr. Pye közelebb hajolva vizsgálja a fejemet. Keze lassan elhalad a halántékomnál is, azon a sebhelyen, amit még a csata idején szereztem. Egy kicsit megremegek a rossz emlékektől, viszont fájdalmat nem érzek egészen addig, amíg egy bizonyos pontot el nem ér a fejem legtetején. Az éles fájdalomtól felszisszenek, de örömmel veszem, hogy ezzel vége is a vizsgálatnak.
- Jó lenne, ha emlékeznél rá, hogy esetleg valami törmelék rád esett-e… - mondja hirtelen, bár szavait nem tudom hova tenni.

- Ö… már az elején elmondtam, hogy egy elég nagydarab rám esett a plafonból. - értetlenkedem. - Egy pajzs varázslattal próbáltam meg blokkolni.
Kíváncsian nézek rá, de hirtelen elkezdek szédülni és minden a feje tetejére áll. Úgy érzem magam, mint egy körhintán. Becsukom a szemem, hátha azzal enyhül az émelygés, de csak egyre gyorsabb lesz. Egy pillanatra el is vesztem az eszméletemet, bár lehet, hogy csak számomra tűnik egy pillanatnak, ugyanis mikor kinyitom a szemem a forgás megszűnik, Mr. Pye a karomat szorítja jobb kezével, míg a balban valami tárgyat tart, de azt már nem tudom kivenni mifélét.

(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/originals/1c/9d/1d/1c9d1dadcd7a9ec71427c8027a41c6e8.gif)

Line & August

   Megnyugszom, hogy nem lesz újabb háború. Nem igazán akarok egy újabban részt venni. Nem hiszem, hogy képes lennék rá egy másiknak a túlélésére. Lehet, hogy akkor már én is azt a megoldást választanám, amit Mary-Ann is. Elmennék az országból. És akkor jön Pye bácsi válasza. Vagy talán meglátása. Bólintok egyet. Igaza van. Ennek meg kéne erősítenie és nem eltántorítania bármitől is.
   Talán ez az oka annak is, hogy felbátorodom, és belekontárkodom valamibe, amihez igazából nincs is közöm. Még nem döntöttem el, hogy mi szeretnék lenni, ha elvégzem a Roxfortot. Esélyes, hogy a medimágia és valamilyen művészeti vagy nyelvi szak lesz a vége. Apu miatt aruror biztos nem lennék. Talán diplomata, ami miatt muszáj a Godrickra menni. De még az is lehet, hogy maradok a kviddicsnél.
   - Nem igazán van más ötletem. Csak tippelek, de mivel pont én voltam az, akit menteni kellett, a legkevesebb esélye nekem van, hogy ki tudnám találni a megoldást.
   Azért figyelmesen nézem a vizsgálatot, mintha meg kéne jegyeznem minden mozdulatot. Bár, ez a simogatás Line fején, még egy jó kis masszázsnak is megfelelne.
   Nem értem a kettejük kapcsolatát. Én olyan könnyen megtaláltam Pye bácsival a közös hangot, Line és közte miért nem sikerül? Persze, nem vagyunk egyformák, ez az örökös igazság már nagyon elcsépelt, de attól még igaz.
   - Pye bácsi?
   Megvárom, míg meleg és olyan nagyon megnyugtató tekintetét rám emeli, majd akkor folytatom a gondolatomat, ami talán mégis hallatszódhat kis kontárkodásnak.
   - Nem lehet, hogy rejtett sérülse van? Valami olyan, amit külső vizsgálatokkal nem lehet megállapítani?
   Akármi is az oka, rossz ezt így látni. Egy beteg akkor lesz nyugodt, ha az orvosa is az. Legalábbis a közelében. Azt hiszem, ez miatt én jó lennék medimágusnak, miután a kezdeti lámpalázam leküzdöm.
   Elfordulok kicsit, amíg végzik a vizsgálattal. Addig csak hallgatom a beszélgetésüket. Kicsit le is hunyom a szemem, talán el is bóbiskolok, mert a következő, ami feltűnik és emlékszem rá, az a nagy csend. Megfordulok és felkelek, ahogy meglátom az üres szobát.
   - Line, hol van Pye bácsi?
   Bevallom, nekem hiányzik. A jelenléte megnyugtatott és tudtam, hogy nem lesz majd baj, de most kicsit megint félni kezdek. Mi lesz, ha történik valami? Ha Line állapota rosszabbra fordul? Vagy az enyém?
   Igyekszem elterelni a figyelmem ezekről a kérdésekről, így egy kis személyesebb jellegűvel próbálkozok.
   - Szerinted is helyes? – hajolok közelebb, kicsit suttogok is, mintha a falnak is füle lenne. – Szerintem igen. Ha ilyen doktorok vannak itt, akkor lehet, hogy gyakrabban kéne erre járnom.
   Bezzeg akkor nem volt itt, mikor apuhoz jöttem látogatóba. Vagy csak elkerültük egymást. Nem tudom. Az viszont biztos, hogy most itt van, és ha kell valakihez fordulni, az ő lesz. Senki másra nem fogom rábízni az életem, amíg most itt vagyok benn.

Emmeline és Alexis

(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/170x/3a/fa/10/3afa1084d9a27cfae13510bd3eed5df9.jpg)
öltözék (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=221998216)

Mosolyogva néztem Alexisra, jó volt bevonni kicsit őt is a vizsgálatban. A legtöbb fiatal ezt nem élvezi, de ő olyan nyitott és barátságos volt, azt akartam, hogy a folyamat részének érezze magát.
– Nem igazán van más ötletem. Csak tippelek, de mivel pont én voltam az, akit menteni kellett, a legkevesebb esélye nekem van, hogy ki tudnám találni a megoldást – válaszolta.
Visszapillantottam közben a másik lányra.
– Ö… már az elején elmondtam, hogy egy elég nagydarab rám esett a plafonból. Egy pajzs varázslattal próbáltam meg blokkolni.
Éreztem a hangjában az értetlenkedést. Azonban még mielőtt visszavágtam volna annyival, hogy ezt a részét valóban említett, csak éppen ezen kívül semmit – még csak azt sem, melyik része fáj pontosan – furcsán kezdett el viselkedni. A szemében nem csillogott ott az a fény, ami addig, majd lehunyta a szemét.
Megragadtam a karját. Megpróbáltam teljesen vízszintesbe fektetni.
– Pye bácsi?
Alex hangja megtörte a feszült csendet, így hirtelen felé fordítottam a tekintetemet. Nem akartam még őt is felizgatni azzal, hogy a másik lánynak valami baja esik. Próbáltam megnyugtató arckifejezést erőszakolni magamra, de nagyon nehezen ment. Már régen elveszítettem a magabiztosságomat, mikor felfedeztem a hiányzó papírt. Ez volt az a pont, amikor biztos lehettem benne: át kell adnom az ügyet, méghozzá sürgősen egy másik gyógyítónak. Nem akarok kárt tenni egyik lányban sem idegességemben.
– Ne félj, meg fogjuk gyógyítani… – mondtam és közben előhúztam a pálcámat.
Emmeline felé fordulva egy nyugodt sóhaj hagyta el az ajkaimat. Nem azért, mert tényleg okom volt megnyugodni, végre kinyitotta a szemeit. „Hála az égnek…” – gondoltam és eleresztettem a karját, viszont a kezét megfogtam, hogy biztatóan megszorítsam. Valószínűleg nem nyertem el a szimpátiáját – ami nem különösebben foglalkoztatott, hiszen nem ő volt az első ilyen beteg –, de szerettem volna, ha tudja: itt tényleg jó kezekben van.
–Nem lehet, hogy rejtett sérülse van? Valami olyan, amit külső vizsgálatokkal nem lehet megállapítani? – kérdezte Alexis.
– Akármilyen gondja is van, megoldjuk. A Mungóban remek medimágusok dolgoznak és pár napon belül, amikor visszatértek a Roxfortba, már csak egy kalandnak fog tűnni ez az egész… habár tudom, nehéz lesz feldolgozni a látottakat. – A szöveg csak úgy dőlt belőle. – Alex, próbálj meg kicsit pihenni!
Szerencsére a lány valóban elfordult. Talán el is aludt, mindenesetre láthatóan békésen helyezkedett el. „Legalább az egyikük viszonylag rendben van” – gondoltam. Hátborzongató érzés fogott el, ahogy megint eszembe jutott milyen borzalmakon mentek át. Furcsa, hiszen az én Roxfortos éveim meglehetős békében teltek.
– Szólni fogok egy felettesemnek, hogy vizsgáljon meg téged – mondtam és még egyszer megszorítottam a lány kezét, aztán elengedtem. – Addig is beküldök egy nővért hozzátok.
Lassan hagytam el a kórtermet. Olyan volt, mint hosszú úszás után felszínre törni és újra levegőt kapni. Szükségem volt erre… ugyanakkor ott dolgozott bennem a szégyen, hogy nem sikerült helytállnom ebben az eseteben. „Talán még sem vagyok gyógyítónak való” – gondolkodtam el, ahogy az ajtót magam mögött becsukva elindultam. Egy nővért kerestem, hogy aztán nyugodt szívvel kutathassak Smethwyck után. Sejtettem, hogy alapos fejmosást fogok kapni, amiért elvesztettem a papírokat, mielőtt még keresne egy másik medimágust a feladatra.

Köszönöm a beugrási lehetőséget!

Alexis és Augustus

(https://bytownyouthcouncil.files.wordpress.com/2016/03/artefeature-img3-3.jpg?w=640)

Lassan kitisztul a látásom, és ki tudom venni, hogy a doki a pálcáját szorongatja. Egy megkönnyebbült sóhajjal nyugtázza, hogy nem murdeltem még meg majd Alex felé fordulva így szól. A hallásom még nem teljesen tiszta, de azért ki tudom venni a szavait:
– Akármilyen gondja is van, megoldjuk. A Mungóban remek medimágusok dolgoznak és pár napon belül, amikor visszatértek a Roxfortba, már csak egy kalandnak fog tűnni ez az egész… habár tudom, nehéz lesz feldolgozni a látottakat.
Na persze, gondolom, biztos csak egy kalandnak fog tűnni. Végül is túléltem a roxforti csatát, pluszba még mugliivadék is vagyok, egy ilyen kis obskurus csak desszert a mindennapos dolgozatokhoz. Megszemlélem Pye doktor arcát egy kicsit jobban, és meglepődve látom azt az elfojtott ijedtséget az arcán, ahogy rám néz. Miután Alex jól hallhatóan álomba merül, rám néz és leül az ágyamra.
– Szólni fogok egy felettesemnek, hogy vizsgáljon meg téged – Ezzel biztatóan megszorítja a kezemet. Erre egy kicsit elmosolyodok, inkább amiatt, hogy ennyire igyekezik, mintsem a biztonságérzettől.– Addig is beküldök egy nővért hozzátok.
Feláll, majd sietve távozik. Egy darabig utána nézek, aztán sóhajtok. Körbenézek a szobában, ha már úgy is itt leszek egy jó ideig, ideje megismerni a helyet. Mocorgást hallok a szomszéd ágyról, Alexis néz rám álmos szemekkel.
- Line, hol van Pye bácsi? - szemével a dokit keresi egy ideig, majd visszanéz rám.
- Átadja az ügyemet másnak. - nem vagyok biztos benne, hogy helyesen használom a kifejezést, így megvonom a vállam amennyire tőlem telik. Alexis láthatóan csalódott, de újult energiával folytatja a beszélgetést.
- Szerinted is helyes? Szerintem igen. Ha ilyen doktorok vannak itt, akkor lehet, hogy gyakrabban kéne erre járnom.
Elmosolyodom ettől a kijelentéstől és csak annyit felelek. - Nos, előnyös kinézetű férfi, de vonzóbb lenne számomra, ha meghozná a papírjaimat.
Ahogy kimondom a mondatot, kinyílik a terem ajtaja és egy nővér masíroz be fehér egyenruhában.

(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/originals/1c/9d/1d/1c9d1dadcd7a9ec71427c8027a41c6e8.gif)

Line

Kis csalódással tölt el, mikor felébredek, és nem látom sehol sem Pye bácsit. Pedig olyan jót beszélgettünk, megnyugtatott, és adott egy lökést is a jövőm felé. Azt hiszem, én is képes lennék medimágusnak lenni. Már csak az lenne a kérdés, hogy a felelősséggel is meg tudnék birkózni. Nem tudom, talán tényleg nem nekem való ez. De még van időm kitalálni. Bőven van időm. Még az RBF-nek sem vagyok az évében, ami körül igazán döntenem kell.
Szomorúan nézek Line-re. Nem gondoltam, hogy ekkora lesz a baj. Bár, igaz, hogy papírok nélkül nehéz lenne bármit is megmondani.
- Talán ő majd tud valamit mondani. Valami biztosabbat.
Kicsit megemelem magam az ágyon, így majdnem ülő helyzetbe kerülök. Hogy tudsz ilyen szigorú lenni? Szerintem a kinézetének semmi köze ahhoz, hogy milyen a tudása. És lehet véletlen is. Talán nem is ő volt a ludas, talán más. Annyi minden lehet az oka, amiért nincsenek meg azok a papírok.
Felderül az arcom, mikor nyílik az ajtó, de aztán nem az jön be rajta, akiről nagyon szeretném, ha megtenné. Talán látszik is rajtam, de aztán erőt veszek magamon és mosolyra húzom a szám. Talán tőle is tanulhatok majd valamit, mint Pye bácsitól.
- Jó napot kívánok! – köszönök a nővérnek.
Egyenesen Line-hez megy, ami nem is olyan meglepő. Velem minden rendben volt. Gondolom ez amolyan biztonsági intézkedés. Remélem, vele is minden rendben van. láthatóan és már zavarba ejtően figyelem minden mozdulatukat.
- Rendbe fog jönni? Mi a baja? – kérdezem a nővértől.
Talán nem a legjobb embertől, de hátha közben kiderült már valami, amiről eddig nem tudtunk. Magamhoz ölelem a plüssömet, és teljesen felülök. Kíváncsi vagyok rá, hogy mi fog most történni.
- Line, te mindig ilyen keserű vagy? Pye bácsi jóképűségéhez nincs köze a botlásának. És nem is biztos, hogy ő tehet róla.
A nővér felém néz, mikor kimondom Pye bácsi nevét, majd kuncog egyet. Azonban hamar visszarendezi a vonásait. Ha valaki megkérdezné, hogy mosolygott-e egyáltalán, akkor biztos letagadná.
- Amúgy jól érzed magad? Tényleg minden rendben van?
Lehet, hogy kicsit túl aggódom a dolgot, de akárhogy is nézzük, miattam sérült meg. Ha nem próbál meg kivinni a csarnokból, akkor talán most nem is lenne itt. Eszembe jut a korábban evett csokibéka, és egy ötlet ugrik be.
- Nővér néni – kicsit szigorúan néz rám, amitől behúzom a nyakam, elbújok a plüssöm mögé és onnan dörmögve fejezem be a gondolataim. – Kaphatunk édességet a büféből?
Nem tudom, hogy apa hagyott-e itt nekem pénzt, nem tartom valószínűnek, de talán van rá valamilyen mód, hogy kaphassunk onnan egy fagyi kelyhet vagy valami torta jellegű bármit. Szerintem mind a kettőnkre ránk férne.

Alexis

(https://bytownyouthcouncil.files.wordpress.com/2016/03/artefeature-img3-3.jpg?w=640)

A nővér belépve rögtön felém veszi az irányt. Letesz egy üvegcsét az éjjeli szekrényemre, de mielőtt megnézhetném mi is az, elfordítja a fejemet és elkezdi vizsgálni a pupilláimat. Alexis kérdésére kurtán annyit válaszol, hogy „még nem tudjuk biztosan, de ki fogjuk deríteni”. Megkéri, hogy emeljem fel a kezemet, én minden erőmmel igyekezem ezt teljesíteni. Átvizsgálja a tenyeremet, karomat, lábamat, megtapogatja az ízületeimet, mindvégig gondolkodó arcot vágva. Miután végez odalép a szekrényhez és elkezd matatni a sok eszköz és bájital között.

- Line, te mindig ilyen keserű vagy? Pye bácsi jóképűségéhez nincs köze a botlásának. És nem is biztos, hogy ő tehet róla. - csendül fel Alexis hangja hirtelen, majd a nővérke kuncogása töri meg a csendet. Elmosolyodom a kérdésre, felkacagok, majd nyugodt hangon válaszolok a griffendéles lánynak.
- Igazad van Alexis. Az ember munkavégzése, személyisége és modora nem függ a kinézetétől. Vagy a származásától… - itt lesütöm a szemem, mert felvillan jó pár kép a Voldemort bukása előtti évről, illetve magáról a csatáról. Az elnyomás és megszégyenítés, csak azért mert oda születtem ahova… Megborzongok egy kicsit, majd újból felnézek. - Ezekről nem tehet senki.

A nővérke visszasiet hozzám és elkezdi összekeverni a bájitalokat, amiket talált. Az eredmény természetesen nem valami kellemes, de szinte azonnal érzem, ahogy a végtagjaim könnyebbek lesznek egy kicsit. Megemelem a kezem, immár olyan könnyen mintha egy tollpihe lenne. Alexis a hogylétem felől érdeklődik, de engem annyira lenyűgöz ez a hirtelen változás, hogy szórakozottan azt válaszolom: „Persze, minden rendben”. A nővér diadalittasan néz rám, majd elindul az ajtó felé. Alexis szégyenlősen édességet kér, mire az ápoló mosolyogva bólint és fél óra múlva egy jól megrakott tálcával jön vissza. Elemelek egy csoki békát és majszolom, míg a nő valami féle folyadékkal átitatott gézzel tekeri be az alkaromat, és a vádlimat a térdemtől a bokámig. Mikor végez halkan megkérdezem:
- A szüleimet értesítették már?
Csendes bólintás. Eleresztek egy megkönnyebbült sóhajt és hátradőlök az ágyon.

(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/originals/1c/9d/1d/1c9d1dadcd7a9ec71427c8027a41c6e8.gif)

Line

   Kezd egyre furább lenni ez a helyzet. Sajnálom Line-t, hogy ennyi mindenen kell keresztülmennie azokután, ami az iskolában történt. Talán jó lenne, ha kis időt otthon tölthetnénk majd, de biztos vagyok benne, hogy innen egyenesen vissza kell majd menni. Fura lesz átlépni újra a kapun, biztos rettegni fogok eleinte minden hangtól és nesztől, ami ott keletkezik. Jó lenne azt is tudni, hogy mi lett az obskurálóval.
   A nővér először kicsit megijeszt, de aztán rájövök, hogy muszáj így tennie, különben soha nem derül ki, hogy van-e valami gond. Meg aztán túl szigorú is Line Pye bácsival, de sikerül is akaratlanul belenyúlnom egy olyan témába, amit nem akarok.
   - Igen, ez így van.
   És mégis háborút indítanak miatta. Mert valaki más, mint a többiek. És ahogy észrevettem, ez nem csak ránk varázslókra igaz, hanem a varázstalanokra is. Miért jó az embereknek, ha háborúznak, és kitaszítják azokat, akik szerintük nem jó csak mert kicsit más?
   Megkönnyebbülten bólintok, mikor kiderül, hogy Line rendben van. Vagy lesz. Igaz, ezt már Pye bácsi is mondta, de így most már jobb, hogy a saját szavaival is hallom.
   Miután a nővérke elmegy, és kettesben maradunk úgy érzem, újra elővehetem a korábban megkezdett témát.
   - Line, szerinted mi lenne, ha a varázstalanok megtudnák, hogy létezünk? Hallottam már néhány embertől, hogy ha kiderül, akkor elnyomnak majd minket. Vagy rosszabb.
   Szerintem ez nem teljesen igaz. Ahogy mi nem vagyunk egyformák úgy ők sem. Talán valaki megpróbálna küzdeni ellenünk és elnyomni, de a többséget szerintem nem zavarná. Talán megpróbálna kihasználni, de nem bántana. Aztán persze vannak az olyanok, mint anya, aki nem is akar hallani sem a varázslatról, így otthon apa és én is igyekszem elkerülni. Persze nem mindig sikerül.
   Mikor újra belép a nővér, felcsillannak a szemeim a hatalmas édességhalom láttán. Nem mintha olyan nagyon vágynék rá, és tudom, hogy jól vissza is vetne az edzésben, de most nem érdekel. Amíg a nővér Line-nel foglalkozik, addig elcsórok néhány csokibékát és egy adat sütőtökös pitét a tálcáról. Visszamászok az ágyba velük, majd onnan figyelem a mozdulatokat.
   Néhány perc múlva azonban már csak ketten maradunk. Azt hiszem, ideje lesz elővennem egy másik témát, ami valószínűleg mind a kettőnket jobban foglalkoztatja, mint az obskurus.
   - Te nem félsz tőle, hogy elpuhulunk itt benn? Így nem tudunk edzésre járni és – végignézek az édesség halmon – pár plusz kilót is biztos fel fogunk szedni.
   Most ki kell hagynom a reggeli edzést, aztán a délutánit is. Pont ma lenne az egyik, amiről így lemaradok. Minnie talán nem orrol meg emiatt nagyon. Ha kell, akkor majd teszek be plusz edzéseket.
   - Te hogy bírod hajtóként az edzéseket?
   Még nem láttam a Hollóhát edzését, de szerintem nekik is más gyakorlatok vannak egy terelőre és egy hajtóra. Ha rajtam múlna, akkor valószínűleg megengedném, hogy Line megnézzen egyet vagy együtt gyakoroljunk, de nem én vagyok a csapatkapitány.

Alexis

(https://bytownyouthcouncil.files.wordpress.com/2016/03/artefeature-img3-3.jpg?w=640)

Alexis kérdésén egy kicsit elgondolkodok. Amióta csak a Roxfortba járok foglalkoztatott ez a téma. Vajon milyen lenne a muglikkal együtt élni? Furcsa belegondolni. Ha az elmúlt két évre gondolunk, minden okuk megvan a varázstalanoknak, hogy rettegjenek tőlünk és elítéljenek. Voldemort tevékenységei miatt méltán hihetnék azt, hogy le akarjuk igázni őket. Viszont ha a mugli történelmet nézzük, ők is tettek éppen olyan szörnyű dolgokat, mint mi, elég csak a Világháborúkra gondolni.
- Úgy gondolom, hogy félnének tőlünk. - felelek végül. - Rettegnének, és titkon irigyelnék a varázserőnket. És ezek miatt sok ember ellenünk fordulna. Viszont a többség talán megbékélne, és szervezetten nem állnának fel ellenünk, hisz a mugli miniszter tud a létezésünkről. És bizton állíthatom, hogy ő nem merne bármiféle harcba bocsátkozni velünk, hisz tudja, hogy nyernénk…
Furcsa dolog a politika. Valaki a saját érdekei megvalósításához, más egy adott társadalom jólétéhez használja fel az ilyenfajta hatalmát. Hogy ki melyiket választja, az bizony emberfüggő.

Csokoládét majszolva ücsörgök az ágyon, mikor a nővér kimegy. Alexis azon nyomban felém fordul és izgatott hangon megkérdezi:
- Te nem félsz tőle, hogy elpuhulunk itt benn? Így nem tudunk edzésre járni és pár plusz kilót is biztos fel fogunk szedni.
A távolba meredve nyammogok egy darabig a kviddicsre gondolva. Olyan boldog voltam, amikor bekerültem a csapatba. A tudat, hogy e miatt a baleset miatt lehet, többet nem játszhatok, teljesen megbénít. Szomorkás hangon válaszolok:
- Én inkább jobban aggódok amiatt, hogy játszhatok e még egyáltalán. Amíg nincs meg a diagnózis, nem tudom biztosan. - Lenézek a csokoládéra. - A plusz kiló pedig nem árthat. Sokan mondják, hogy túl vékony vagyok.

A következő kérdése után elmosolyodom. Nem is emlékszem mikor volt utoljára edzés. Alexis nyílván próbál egy kis infót megszerezni, ami hasznos lehet a következő meccseken. Egy kórházban, egy baleset után, amikor csak ketten vagyunk… Nem is tűnik alkalmasabb időpont az ilyenfajta faggatózásra. Ez tetszik. Mosolyogva válaszolok.
- Az edzés tűrhető, de azért meg kell erőltetnünk magunkat. A csapatkapitányom mindent megtesz, hogy a lehető legjobbak legyünk. - Csak szimpla általános válasz. Úgy látom itt az idő terelni a témát egy kicsit, szóval bedobom azt, amiről, ha jól tudom, általánosságban minden lány imád beszélgetni. - Az egyik barátom, Clarice testvére egy évfolyamba jár velem. Mardekáros, Caelius-nak hívják. Ti együtt vagytok, nem?
Lehet kissé tapintatlan a kérdés, de nem tudom eldönteni, hisz egyáltalán nem vagyok jártas az efféle szerelmi ügyekben. Hátha most rám ragad valami, bár nem mintha bármikor hasznosítani tudnám a megszerzett információkat.

(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/originals/1c/9d/1d/1c9d1dadcd7a9ec71427c8027a41c6e8.gif)

Line

Úgy gondolom, hogy a varázslók és varázstalanok közti különbségről beszélgetni mindig jó téma lehet. Ha másként nem is, kezdésnek biztos. Rengeteg lehetőség és vélemény képviselteti magát. És minél többet hallok, annál biztosabb, hogy több napot is végig lehetne beszélgetni róla úgy, hogy nem is foglalkozunk vele igazán.
- Szerintem megosztottak lennénk mi is. Biztos vagyok benne, hogy köztünk is lenne olyan, aki harcolna a muglik ellen és olyan, aki együtt tudna élni velük. Sok olyan, akinek a szülője varázstalan, legalább az egyik, biztos megérti ezt.
De persze tévedhetek. Nem mindenki rajong ettől még értük. Ahogy biztos vagyok benne, hogy nem csak az aranyvérűek utálnák annyira a varázstalanokat. Elég, ha több generációs félvérek, akik már a varázsvilágot tekintik otthonuknak. A helyzet feszült és nem hiszem, hogy valaha létezne erre jó vagy rossz válasz. Vagy bármilyen válasz.
Egy pillanatra megfagyok és csak úgy ülök az ágyon a macimat szorongatva. Abban biztos voltam, hogy én visszamehetek majd kviddicsezni, de arra nem gondoltam, hogy Line talán nem.
- Ugyan, biztos jöhetsz majd. Nem hiszem, hogy komolyabb bajod lehet. Olyan, ami a kviddics és közéd állna.
Mondjuk, ha nem lehetne a törött csontokat is helyrehozni, akkor én is lemondhatnék arról, hogy folytassam. Oké, minden másról is, de egyelőre ez nem következik be. Szerencse vagy szerencsétlenség még nem tudom.
Ismerem a csapatkapitányukat. Tristian tényleg keményen edzhet velük. Elmosolyodom, ahogy arra gondolok, hogy ott álltunk az egyik üvegház közepén, és a gnómfalóból próbáltunk kicsalogatni némi nedvességet.
- Tristian nagyon jó, biztos tényleg nagyon kemények azok az edzések, de abban is biztos vagyok, hogy az eredmény is látszik már most.
Tény, hogy fogalmam sincs milyen volt előtte a csapatuk tekintve, hogy eddig az évig egy meccsen se voltam. Változik minden, ahogy az ország a háború után, úgy én is. Az egy dolog, hogy Cael miatt kezdtem el kviddicsezni, de rájöttem közben, hogy a mai világban nem lehet valamiről lemondani csak mert nincs kedvem vagy nem érdekel. Muszáj kipróbálni, mert lehet, hogy nagyon jó dologról marad le az illető.
Bekapok egy falat csokit, és úgy figyelem Line-t. Örülök, hogy nem sikerül teljesen letörnöm a kviddics témával. Félek tőle, hogy talán túl messzire megyek néha, de aztán előáll ő egy olyan témával, amire nem számítok. Elkomorodok kicsit, mert mostanában már nem annyira felhőtlen a viszonyunk.
- Amit azt illeti igen. Mi együtt vagyunk, de pont nemrég vesztünk össze valami apróságon és még nem békültünk ki. Most egy kis mosolyszünet van, de szerintem ez hamar változni fog.
Nehéz néha, ha mindenáron meg akarnak kímélni attól, hogy a közös meccsünkön majd tudunk elvonatkoztatni a kapcsolatunktól. Mármint szerintem én fogok tudni, de ő terelő, én pedig hajtó vagyok. A kettő nem éppen ugyanaz. És az feltűnő lenne, ha nem ütné felém a gurkókat. Nem akarom a kettőt összekeverni, de hajthatlan. Persze, megértem a szempontjait, de ezen most még akkor is, olyan nagyon felesleges volt vitázni.
- Clart én is ismerem. Nem is tudtam, hogy jóban vagytok. Hogy ismerkedtetek meg?
Kíváncsi vagyok minden szaftos és nem szaftos pletykára. Főleg olyanokra, amik kicsit elterelik rólam a figyelmet.
- Tudod már miből akarsz RBF-et csinálni?
Tudom, hogy nem szép dolog ilyenkor a tanulásról beszélni, de Line-nek tudnia kell ezt már, és biztos vagyok benne, hogy tudja is. És ha ez így van, akkor talán arról is van fogalma, hogy mi lesz, ha kikerül a Roxfortból.

Alexis

(https://bytownyouthcouncil.files.wordpress.com/2016/03/artefeature-img3-3.jpg?w=640)

Alexis optimista válaszára elmosolyodok. Remélem, hogy igaza van, és ez a kis baleset nem fog közém és kviddics közé állni. Sajnos azonban a helyzetem bonyolultabbnak látszik, mint egy kis kar és lábtörés, legalábbis szerintem. Talán van valami más oka is amiért Dr. Pye nem találta a papírjaimat, nem csak figyelmetlenség? Elhessegetem a kellemetlen gondolatot, és megpróbálok egy kicsit pozitívan hozzáállni a helyzethez. Elvégre jelenleg nincsenek nagy fájdalmaim, édességet majszolgatok, ráadásul még beszélgetőtársam is van Alexis személyében.
Ahogy látom az arcát elkomorodni, megijedek, hogy lehet mégsem kellett volna feltennem a kérdést, ám válasza után bíztatóan rámosolygok:

- Ne aggódj! Minden rendben lesz köztetek. Gondolj csak arra, hogy most bizonyára halálra aggódja magát miattad, és ha újra találkoztok mennyire fog neked örülni!
Úgy gondolom ez a helyes gondolatmenet, már amennyire abból a pár romantikus regényemből ki tudom következtetni, amiket olvastam. Az efféle kapcsolatok nekem mindig is ingoványos talajnak bizonyultak, mivel tapasztalni soha nem tapasztaltam, így nem nagyon van fogalmam róla, hogy az efféle problémákkal hogyan kell megküzdeni. Baráti hármasunkból mindig Kathrine és Olive voltak azok, akiket érdekelt ez a téma. Ha Olive-nak éppen vakvágányra futott az aktuális „kapcsolata”, mindig Kathrine volt az, aki tudta vigasztalni, nem én.
- Clart én is ismerem. Nem is tudtam, hogy jóban vagytok. Hogy ismerkedtetek meg? - kérdezi Alexis kissé élénkebben. Úgy látszik közös ismerősünk igazán érdekes téma, bár ha abból indulunk ki, hogy milyen ügyes fogó, nem is csodálom.

- Az Abszol úton az egyik könyvesboltban, még nyáron. - felelem, ahogy visszaemlékezek. - A Kviddics évszázadairól kezdtünk el beszélni, meg úgy magáról a kviddicsről.
Milyen régen volt az is. Szörnyű belegondolni, hogy így telik az idő. A griffendéles következő kérdése még jobban ezt az érzést kelti bennem, és egy kissé görcsbe rándul a gyomrom.
- RBF? Hú.. - sóhajtok egyet. - Még nem döntöttem el. Őszintén szólva fogalmam sincs, milyen pályán szeretnék továbbtanulni. Elég jó vagyok SVK-ben és átváltozástanban, illetve a rúnaismeret is érdekel. Gondolkodtam auror-i pályán, de az túl veszélyes… Nem igazán tudom, mi lehetne belőlem.
Eltűnődöm, hogy egyáltalán létezik-e olyan varázslószakma amit, nekem találtak ki, de minél többet agyalok ezen, rá kell jönnöm, hogy nincs.

(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/originals/1c/9d/1d/1c9d1dadcd7a9ec71427c8027a41c6e8.gif)

Line

Néha úgy szeretném, hogy máshol legyek, mint ahol éppen vagyok. És most sem a kórház miatt. Pontosabban nem csak az miatt. Ugyan eddig nem gondoltam rá, de mi lenne, ha ő is belekeveredett és én nem is tudok róla. Mi lenne akkor, ha csak akkor tudnám meg, hogy meghalt a támadásban, és én úgy váltam el tőle, hogy haragban vagyunk? Oké, tudom, hogy ez nem lehetséges, hiszen Pye bácsi mondta, hogy senki sem halt meg, de akkor is. Azt hiszem, ha ez kiderülne, akkor azt soha nem tudnám megbocsájtani magamnak.
Másrészről viszont ott van az, hogy ha nem veszekszik vagy vitázik az ember, akkor nem is fejlődik. Ez így pedig elég hátráltató tényező is lehet. Hiszen a hibánkból tanulunk, és mint ilyen egy békés élet vajmi kevés jellemfejlődést nyújthat nekünk. Meg azért meg van az előnye is, de abba most nem igazán mennék bele.
- Nem tudom, vacsoránál nem láttam, de az nem jelenti, hogy ő nem keveredett bele ebbe az egészbe. Nem akarom, hogy aggódjon. Talán kéne írnom neki egy baglyot, hogy megnyugodjon.
Bár, ha belegondolok, akkor McGalagony professzor biztos értesíti és megnyugtatja a diákokat. De akkor is, csak az lesz a biztos, mikor már ott állunk közöttük. Nem akarok a tanulásra gondolni, bár későbbi kérdésem nem éppen erre utal. Vajon lehet majd felkészítő órákat kérni? Azért sok mindenről maradhatunk le az alatt a pár nap alatt.
Azt hiszem, kijelenteni azt, hogy ismerem a szerelmem nővérét, felesleges volt. Nem hiszem, hogy van olyan lehetőség, hogy kikerüljük egymást. Bár, a megismerkedésünk elég érdekes volt, a kapcsolatunk annál jobbra fordult. Pont ezért sem szeretem ezeket a házak közötti megítéléseket. Így, hogy tudom milyen vele lenni, és őt ismerni, bátran állíthatom, hogy sajnálnám, ha nem ismerném. Ez persze nem igaz így, mert ha nem ismerném, akkor nem sajnálnám, de a lényeg akkor is ez.
- Óh, tudom mennyire szereti. Részben az ő hatására és Caelére kezdtem el kviddicsezni én is.
De tényleg nem tudom, mi lesz még a jövőben. Szeretem Minnie edzéseit, és azt is, hogy ekkora figyelmet kapok a meccsek alatt és néha azon kívül is, de az nem az én jövőm. Én inkább medimágus lennék, és minél több idő telik el annál biztosabb vagyok benne. Lehet beszélek is majd a csapatkapitányommal, hogy jövőre keressen helyettem mást.
Figyelem viszont Line-t, ahogy a kviddicsről beszél. Látom a szemében a csillogást, és rájövök, hogy ő sokkal nagyobb elkötelezettséggel és elszántsággal vetette bele magát ebbe a sportba. Én még mindig nem tudom így szemlélni, pedig szintén csapattag vagyok. Talán nem kéne annyiban hagyni ezt a témát, de érdekel, hogy mit tervez a jövőre nézve.
Megfogom a tányérom, és átsétálok az ágyához, majd leülök a végébe. A macim persze továbbra is szorongatom, az biztos, hogy nem adom ki a kezemből még egy ideig. Látom, hogy a kérdésem kicsit lelombozta, ezért megpróbálom felvidítani.
- De biztos van olyan szakma, amiben megállod majd a helyed. És ne felejtsd el, hogy van előtted példa. Ott van például Fawcett bácsi. Ő is auror végzettséggel rendelkezik, de most mégis tanít.
Azt mondjuk nem tudom mit csinált előtte, de az biztos, hogy nem auror volt. Apához képest olyan más minden vele kapcsolatban, és olyan tapasztalatokól mesél, amit máshogy nem is tudott volna megosztani, csak ha nem dolgozott a szakmájában.
- Lehetnél akár nyelvész is, vagy külföldi kapcsolatokkal foglalkozó. És ott van az átoktörő szakma, amit akár szabadúszókét is csinálhatsz. Szerintem rengeteg lehetőséged van.
Én is igazából csak anya miatt gondolkodok egyre inkább a medimágián, de még könnyen érhet másfajta benyomás, aminek hatására meggondolom magam.
- Mi lenne, ha a kviddiccsel foglalkoznál valamilyen formában? Nem csak játékosként, edzőként vagy járnád a világot tudósítóként.
Remélem sikerül kicsit felvidítanom őt, mert nem tudom, mit teszek, ha mégsem. Ez a hely önmagában is elég nyomasztó, még akkor is, ha igyekeznek lakhatóvá varázsolni a helyet különböző dolgokkal.
- Tényleg, ha már lehetőségünk van a kötetlen beszélgetésre, mit gondolsz a férfi tanárokról?
Ficánkolok kicsit a helyemen, mert most megint rátérünk egy izgis témára.

Alexis

(https://bytownyouthcouncil.files.wordpress.com/2016/03/artefeature-img3-3.jpg?w=640)

Alexis kedves szavaitól egy kicsit felvidulok, és elkezdem egy picit pozitívabban átgondolni a dolgokat. Az átoktörés említésére felkapom a fejem. Ez a szakma korábban is felkeltette az érdeklődésemet. Sok emberen segíthetnék, ráadásul tényleg ebben lennék a legjobb. Próbálom elképzelni, milyen lennék átoktörőként, minden nap más embert megszabadítani a problémáitól, végül arra jutok, hogy az „átgondolandó” kupacba helyezem.

- Mi lenne, ha a kviddiccsel foglalkoznál valamilyen formában? Nem csak játékosként, edzőként vagy járnád a világot tudósítóként.
Alexis ezen gondolatára elkerekedik a szemem, annyira abszurdan hangzik. El sem tudom képzelni magam ilyen munkakörben. Ahhoz, hogy valaki professzionális kviddics játékos legyen, ahhoz majdnem egész életében gyakorlással kell foglalkoznia, illetve tehetségesnek kell lennie. Belőlem soha nem lehetne ilyen, nincsenek meg az adottságaim.
- Nem vagyok tehetséges. - lesütöm a szemem. - Tudósító meg nem akarok lenni, az túl nagy hírnévvel jár.
Nem igazán akarok sok ember előtt folyamatosan szerepelni, én inkább a háttérben maradó típus vagyok, szóval a tudósítói szakma nekem felérne egy börtönnel.

Valamivel később Alexis már az ágyamon ül és egy olyan kérdést tesz fel, ami miatt nevetnem kell.
- Nos, ez attól is függ, hogy milyen értelemben kérdezed. - mosolyodok el - Szerintem az, hogy valaki jól tanít vagy sem, csakis az odaadásától és a szakértelmétől függ, nem a nemétől. Viszont ha a külsőségek alapján kérdezed, azt kell, hogy mondjam, nem igazán figyeltem meg őket még ilyen szempontból.
Sosem foglalkoztatott ez a „sexy tanár” téma különösebben, szóval nem igazán tudok véleményt alkotni, mondjuk Fawcett prof arc- /test felépítéséről. Meg különben is, arra ott van Balmoral.
- Neked milyen véleményed van róluk? - kérdezem a szobatársam, mert ő inkább tud erre a kérdésre válaszolni, mint én, illetve hátha ragad rám is valami ebből a „rajongásból”.

(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/originals/1c/9d/1d/1c9d1dadcd7a9ec71427c8027a41c6e8.gif)

Line

Azt hiszem, kicsit muszáj felnőttnek lennem, Line miatt. Félek, hogy a mai nap túlságosan is rá fogja nyomni a bélyegét. Akkor mindenképpen, ha nem derül ki rövid időn belül, hogy mi is történt. Pont azért, hogy közelebb legyek hozzá, inkább óvatosan átülök az ágyára. Szerencse, hogy közel van, mert nem vagyok teljesen meggyőzve róla, hogy képes lennék két vagy három lépésnél is többet megtenni.
- Dehogynem. Tehetséges vagy! Elfelejted, hogy láttalak a meccsen játszani?
Csak egy mosoly, ennyi kell, hogy megpróbáljam felvidítani. Arról nincs fogalmam, hogy milyen lenne tudósítóként. A hírnév pedig relatív. Valaki imád a fényében úszni, valaki gyűlöl. De ha ez a kérdés olyankor, hogy mi szeretnénk lenni, akkor valószínűleg a hírnév lenne a legkevesebb. A kviddiccsel foglalkozók körében nem hiszem, hogy mindenkinek az volt az első gondolata, hogy de hát híres lesz. Legalábbis engem nem az érdekelne elsősorban.
- Most komolyan? – kérdem a szemeim forgatva. – Line, ne csináld már. Ha a férfi tanárokról kérdezlek, akkor nem az érdekel, hogyan tanítanak. Figyelj…
Fészkelődök kicsit. Azért ez számomra se olyan téma, amit minden nap megejtenék, de mikor a felsőbb évesek meglátták az új tanári kart, akkor tény, hogy napokig sugdolóztak a klubhelyiségben. Főleg aztán, hogy le is zajlottak az első órák velük.
- Szóval, ha azt kérdezem, vagy bárki más, hogy mit gondolsz róluk, akkor elsősorban a kisugárzásukra, a testükre, az arcukra kell gondolni, és csak valahol a lista legvégén van az, hogyan tanítanak. De azt általában külön ki is emelik az emberek, ha arra kérdeznek rá.
Soha nem gondoltam, hogy majd pont én magyarázok el valakinek egy ehhez hasonló helyzetet. Bess sokkal jobban ért hozzá, és biztos vagyok benne, hogy jobban is tudná elmagyarázni. És persze a visszakérdezés sem lep meg. Igazából alig vártam már, hogy valakivel megoszthassam ezt, aki nem a barátnőm.
- Óh, nekem? – Tettetett könnyedséggel fogadom a kérdést, mintha nem is akartam volna róla beszélni. – Szerintem nem az iskolába valók. Mind annyira helyesek, el se tudom képzelni, hogyan képesek az emberek koncentrálni. Néha csak azt veszem észre, hogy kicsit elkalandozik a gondolatom. Mintha egy szerelmes lányregényben lennék.
Igen, mondjuk legutóbb például azért rontottam gyógynövényen el valamit, és lettem tiszta trutyi, mert arra gondoltam, mi lenne, ha az órán elszabadulnának a növények, legalábbis egy része, és veszélybe kerül az életem, akkor Reed professzor hogyan mentene meg. Adott körülmények között, miután tiszta trutyi lettem ez úgy nézett ki, hogy segített kitisztítani a ruhámat, majd elküldött átöltözni. Persze plusz házifeladattal karöltve, mert szegénynek plusz munkát adtam. De valahol megérte az én szemszögömből.
- Kár, hogy nem figyelted meg őket. Be kell pótolnod! Hidd el, jó móka is lehet.
Feltéve, ha valaki képes hagyni, hogy a fantáziája szabadon szárnyaljon. Amiből úgy tűnik, hogy nekem túl sok is jutott, és ez valahol jó is. Örülök neki, mert másként nehezen lehetne elviselni a jelent és a jövőt.
- Azért megpróbálod felidézni magadban őket? Mi jut először eszedbe róluk? – Óh, ez jó. El is mosolyodom a gondolattól. – Játszunk egy olyat, hogy mondok egy nevet, és neked azt kell kimondanod, ami először eszedbe jut. Amolyan asszociációs játék.
A húgommal sokat játszunk ilyet. Mondjuk leginkább olyan szempontból, hogy megpróbál ilyen módon kikérdezni arról, mi történt az iskolában. Persze nem mindig adom könnyen magam, de néha azért előfordul, hogy olyat is kiszed belőlem, amit eredetileg nem akartam elárulni. És hogy kicsit bemelegítsünk, valami könnyebbel kezdek.
- Legyen az első mondjuk McGalagony professzor.

Alexis

(https://bytownyouthcouncil.files.wordpress.com/2016/03/artefeature-img3-3.jpg?w=640)

A dicséretre elpirulok egy kicsit. Sosem gondoltam volna, hogy kviddicsben tehetséges lennék. Kitartó? Igen. Szorgalmas? Igen. Olyan, aki mindent megtesz, hogy a csapata nyerjen? Igen. Tehetséges? Nem igazán. Arra sosem gondoltam, hogy egy kívülálló szemével milyen lehetek, gondoltam nem igazán tartanak jó játékosnak. De ezek szerint van olyan valaki, aki szerint tehetséges vagyok. Ettől a gondolattól sokkal jobban kezdem magam érezni.
- Köszönöm! - mondom csöndesen, közben rámosolygok a lányra.

A beszélgetés hamar a tanári kar férfi tagjaira kezd terelődni. Ahogy látom Alexis lelkesedését, megpróbálom elképzelni magam előtt az egyik professzort. Na jó, de melyiket? Melyik prof az, aki a „szívdöglesztő” címkét viseli magán, amit a diáklányok nagyvonalúan ráaggattak? Legyen, mondjuk Qcross. Jól fésült haj, rövid szakáll, erős arcvonások, kissé sötét tekintet. Elképzelem a férfit teljes egészében, ahogy bűbájtanon szórakozik egy almával. És most hogyan tovább? Mit kéne, érezzek?
Míg én ezen agyalok, Alexis felvázolja, hogy lényegében az összes férfi tanár az iskolában rendelkezik azzal a bizonyos címkével.
- Lehet tényleg be kéne pótolnom. - mondom végül.

Alexis játékötletétől kíváncsi leszek. Még sosem játszottam ilyet, de szívesen próbálok ki új dolgokat, szóval benne vagyok.
- Legyen az első mondjuk McGalagony professzor.
Megjelenik előttem az igazgatóasszony képe, teljes egészében, ahogy éppen dühében egy vonallá szűkül össze a szája.
- Öööö….. - habozok egy kicsit. - Igazgatói iroda?
Úgy gondolom elsőre nem rossz válasz, nem tudom nyerhetek-e, vagy, hogy van-e ennek a játéknak nyertese egyáltalán. Még mielőtt újabbat mondana, megkérdezem:
- Mit gondolsz Qcross-ról? - Kíváncsi vagyok, hogy ugyanazokat a tulajdonságokat mondja-e, mint amit én gondolatban felvázoltam a prof-ról.

(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/originals/1c/9d/1d/1c9d1dadcd7a9ec71427c8027a41c6e8.gif)

Line

Ha jól látom, akkor megtette a hatását ez a kis dicséret. Úgy tűnik, többször kéne ilyen neki, és teljesen megváltozhatna akár az élete is. És talán pont én fogom bevezetni a titkok nyitjába. Majd többször fogom megdicsérni, hogy hamar feloldódjon. És erre a tervemre tökéletesen alkalmas is az a játék, amibe belefogunk.
- Ugyan, ne ez miatt a játék miatt érezd így. Biztos meg van az oka, amiért eddig elmaradt.
A lényeg, hogy nem akarom azt éreztetni vele, hogy ettől kevesebb lenne vagy több. Nem vagyunk egyformák, így biztos vagyok benne, hogy rajtam kívül vannak még néhányan, akik feleennyire lelkesek, mint én. Vagy talán egyáltalán nem lelkesek. És ha jó úton járok, akkor talán vannak olyanok, akik egyáltalán nem lelkesek. Pont úgy, mint Line. De ez csak játék. Nem érdemes halálosan komolyan venni. Akkor van gond, ha valakinek tényleg nincs véleménye, mert ott gond van. Mindenkinek van véleménye a másikról, hiszen mindenkinek vannak előítéletei.
Végül azért örülök, hogy belemegy egy ilyen kis csemegébe. Ki tudja, mi lesz majd ennek az egésznek a vége. Talán ő is meg tud majd valamit saját magáról, amiről eddig nem is volt még csak elképzelése sem. Aztán persze kiderül, hogy a könnyűnek gondolt kérdésemre adott válasz engem fog a legjobban meglepni. Szó szerint leesik az állam a döbbenettől. Persze, jogos is, de hogy valakinek McGalagonyról pont az igazgatói iroda jusson eszébe, erre azért nem számítottam. Még akkor sem, ha valahol logikus.
- Nem, én… Igen, jó válasz – mosolyodom el, de le kell nyelnem a nevethetnékem.
Nem akarom megbántani, hiszen semmi rosszat nem tett. Hogy is tehetne, meg aztán ki gondolná mondjuk McGalagonyról, hogy egy megtestesült angyal. Például. Az viszont biztos, hogy kezd ráérezni a játék lényegére, és mi sem bizonyítja jobban a dolgot annál, mint az érkező kérdése. Hmm… ez nehéz lesz, de nem lehetetlen.
- Qcross professzor… Nos… - Ő nem az én esetem, de ez most nem számít. – Ő helyes, intelligens, sármos, kicsit hűvös. Van benne valami misztikum, ami egyszerre vonz és taszít is. Nem tudom, számomra olyan, aki már a kiállásával is tekintélyt parancsoló és tiszteletet érdemlő.
Igen, így tudnám a legjobban összefoglalni. Imádom az összes tanárt, de nem tetszhet mindenki úgy, hogy akár belezúgjak azonnal. De most jöjjön az én köröm és nem kímélem.
- Most csalok. Mit gondolsz Dobrev professzorról?
Igazából ő nem is a tanári kar része, hanem az iskola pszichológusa, amire nagy szükségünk lesz szerintem most, de ha belegondolok, hogy Vulkanov professzor ikertestvére, akkor ez olyan, mintha két embert kéne egyszemélyben jellemezni. Tudom a kisugárzás sokat számít, de ez akkor is érdekes.

Alexis

(https://bytownyouthcouncil.files.wordpress.com/2016/03/artefeature-img3-3.jpg?w=640)

Ahogy tovább játszunk, egyre jobb lesz a kedvem, és ezen én magam is meglepődök. Főleg akkor, amikor elnevetem magam Alexis megdöbbent arcán, amit az igazgatónőről alkotott véleményem okozott. A Qcross profról tartott kis bemutatóján elgondolkozok, majd némán bólintok. A griffendéles lány olyan részletesen elemezte a férfit, mint én a könyveim cselekményét, és ez egy kicsit meglepett. Viszont akárhogy is néztem a dolgot, teljesen igaza van.

- Most csalok. Mit gondolsz Dobrev professzorról? - kérdezi, és én ezúttal megpróbálom megerőltetni magam. Gondolkozok egy jó darabig, míg végül megszületik a válasz.
- Hát… olyan, mint Vulkanov. Olyan nyugodtabb fajta, asszem. Az arca pedig elég érdekes… - rápillantok Alexisre. - Ez jó válasznak számít?

Türelmetlenül várom a válaszát, hisz tényleg felkeltette a játék az érdeklődésemet. Amikor én következem, betömök egy újabb csoki békát a számba, majd nyamnyogva gondolkodom egy kicsit.
- Mondjuk, legyen… Fawcett! - kíváncsi vagyok Alexis mit gondol Balmoral lovagjáról, aki nem rest minden erőbedobással megmutatni a szőke griffendélesnek a sötét varázslatok kivédésének minden fortélyát. Illetve, hogy mit ne védjen ki…
Ettől a gondolatmenettől elvigyorodok, de azonnal el is rejtem, hisz nem akarom, hogy Alexis valami rosszra gondoljon. Elvégre, nem vagyok én olyan aljas fajta, mint ahogy néhányan gondolják. Csupán szeretek jól informált lenni.

(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/originals/1c/9d/1d/1c9d1dadcd7a9ec71427c8027a41c6e8.gif)

Line

Örülök neki, hogy sikerült kicsit jobb kedvre derítenem Line-t. Abból legalábbis ezt szűröm le, hogy elkezd nevetni. Ettől persze én is nevetni kezdek, ami aztán egy óriási hahotába tör ki. Legalábbis a szobában tartózkodók részéről. Viszont annak még jobban örülök, hogy kezd belejönni a játékba. Úgy tűnik, jó hatással vagyok rá. Legalábbis az ilyen nőcis dolgokban. De azért úgy teszek, mintha még mindig nem lenne tökéletes a válasza. Mondjuk nem sokáig, mert nem akarom, hogy a végén még komolyan vegyen.
- Igen, ez jó válasznak számít – mosolyodom el végül.
Ami azt illeti, úgy igazán nincs jó vagy rossz válasz, hiszen mind a ketten különbözünk, és így más a kialakult, illetve kialakított és az ideálisról alkotott képünk is. Szóval, azért mert nekem nem tetszik valaki, attól még lehet szívdöglesztő is.
A kérdése viszont meglep. Miért pont Fawcett professzor. Egy időben azt hittem, hogy ő és Minnie egyfolytában együtt lesznek majd. De így, hogy elment az iskolából, és ki tudja visszaköltözik-e, és ezzel egyedül hagyta őt, nem tudom mit gondoljak. De a kérdés amúgy jó, ezt el kell ismerni. Van bőven mit kivesézni.
- Tudod, most jól feladtad a leckét. Fawcett professzor olyan megosztó szerintem. Egyszerre tud komoly és komolytalan lenni. Aztán szigorú, de aztán a következő percben meg ott ül veled az asztalnál és dumáltok egy jót. Őt nem igazán tudtam még kiismerni, de azt tudom, hogy jóképű, határozott és erőteljes. Inkább havernak mondanám, de persze tisztelem is tanáromként.
Nem fogok visszakérdezni, de remélem, hogy neki is valami hasonló véleménye van a professzorról. De ki lenne a legjobb következőnek. Hiszen tudjuk, hogy azért végigmenni a tanári karon az már túl menne minden csajosságon. Az már inkább kibeszélés, szóval inkább arra kérdezek rá, aki tényleg érdekel.
- Akkor még utolsónak kérdezek egyet. Mit gondolsz Lancaster professzorról?
És hogy tényleg tovább is lépjek már egy másik témára, egy olyan jutott eszembe, ami bizonyos szempontból még lehet érdekes, másrészről viszont, remélem soha nem kerül elő majd. Elveszek egy csokoládébékát, aztán amíg Line válaszol, addig ki is gondolom, hogyan fogalmazzam meg a kérdésem.
- Te kihez mennél büntetőmunkára? És mi lenne az, ami miatt odakerülnél?
Milyen érdekes lenne, ha mondjuk a bájital szertár megcsapolása miatt Oakley helyett Digby professzor büntetne meg. Vajon mennyire lennének kreatívok a tanárok? Vagy mindenki a jól bevált pucold ki a trófeatermet vagy menj el Fricshez büntetést adná?
- Ja, igen. És Frics semmilyen módon nem játszik ebben a kérdésben.

Alexis

(https://bytownyouthcouncil.files.wordpress.com/2016/03/artefeature-img3-3.jpg?w=640)

- Akkor még utolsónak kérdezek egyet. Mit gondolsz Lancaster professzorról?
Elgondolkodva meredek magam elé, felvázolom Lancaster arcát, minden kreativitásomat beleadva próbálom megalkotni a választ. Ránézek Alexisre és felelek:
- Szép kék szemei vannak. Olyan kis udvarias. - elvigyorodom hirtelen. - Mindig a haját igazítja.

A téma lezárása után, Alexis rögtön újat dob be. Már kapásból válaszolnék is, de a griffendéles kikötése miatt át kell gondolnom újra. Egyértelműen az éjszakai járkálásért kapnának el, viszont Friccs-en kívül más tanár nem igazán szokott járőrözni. Megvonom a vállam.
- Maradjunk Lancasternél. Tilosban járás miatt mennék hozzá mandragórát trágyázni. És te?
Nem tudom, hogy elég kielégítően válaszoltam, de a következő pár kör után egész jól belejövök. Órákon keresztül játszunk, észre sem vesszük, ahogy telik az idő. Egyedül akkor kapjuk fel a fejünket, amikor a nővér benyit a terembe és felszolgálja a vacsorát. A menü nem olyan jó, mint a Roxfort-ban, viszont pont eléggé vígasztal az a nagy halom csokoládé, ami még mindig az éjjeli szekrényünkön hever egy tálcán. Ahogy a nővér elviszi a terítéket és kimegy, Alexishez fordulok.

- Ma nagyon jól éreztem magam. - vallom be, magamat is meglepve. Kinézek az ablakon, egy darabig csak bámulom a felhők mögül előbukkanó csillagokat, majd megjegyzem. - Vajon meddig fognak még itt tartani? - elhallgatok egy pillanatra. - Vajon a szüleim mit fognak szólni?
A gondolat megrémiszt. Így is eléggé kikészültek a háború miatt, de még egy ilyen incidens is… Félek, hogy elhatározzák, hogy a saját biztonságom érdekében, már nem fogják engedni, hogy a Roxfortba járjak, és kivesznek az iskolából. Nagyot sóhajtok és lehunyom a szemem.

(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/originals/1c/9d/1d/1c9d1dadcd7a9ec71427c8027a41c6e8.gif)

Line

Érzem, hogy lassan kezdek elfáradni. Nem tudnám pontosan megmondani, hogy melyik volt az a pillanat, mikor a szervezetem úgy döntött, hogy feladja a harcot az álmosság ellen, de most már egyértelműen jelzi, hogy ideje lenne abbahagyni a csoki evését és visszamenni az ágyamba. Ez a jelzés pedig egy ásítás kíséretében következik be. Igyekszem eltakarni, de ettől még nagyon is észrevehető a dolog.
Úgy érzem, sikerült megismertetnem kicsit Line-nel a világomat. Hogy milyen lehet az, mikor nem kell semmi miatt aggódnod, mert csajok között szabadon lehet beszélgetni. Úgy igazán szabadon.
- Óh, tényleg. Mintha mindig ideges lenne, de szerintem valami más miatt igazgatja a haját mindig.
Aztán persze az a téma is érdekes, amit felvetettem, de azért jobban örülnék, ha nem kéne attól tartanom, hogy egyszer elkapnak. Bár, Hannah-val már mentünk ki takarodó után még karácsony előtt. Azt mondom, hogy szerencsénk volt akkor, amiért gond nélkül visszaértünk a konyhából a klubhelyiségbe. És főleg azért, mert nem csak tanár nem vett észre, hanem prefektus sem.
- Hát, én nem is tudom. Szerintem engem Reximo professzorhoz küldenének üstöket takarítani.
Azért elég nagy bünti lenne, de legalább tudnék kérdezni is, amennyiben eszembe jut valami. Nem a tananyaggal kapcsolatban, inkább tanácsot kérnék. Még mindig nagyon vacilálok azzal kapcsolatban, hogy mi lenne nekem a legjobb a Roxfort után, de azt biztos meg tudná mondani, hogy van valamennyi tehetségem a bájitalokhoz vagy sem.
Aztán megérkezik a nővér a vacsorával, és én átülök az ágyamra, hogy ott egyem meg. Elég furának néz ki, de az íze nem olyan rossz, mint amire számít az ember a látvány után. Lassan eszem meg, főleg mert a sok édesség után nem is kívánom annyira. Végül azért bekönyörgöm magamba, ami után azonnali rosszullét is fog el. Azért igyekszem ülve maradni az ágyamon, de biztos nem tudok már átmenni Line ágyára.
- Én is. Azt hittem, hogy sokkal rosszabb lesz majd ide bezárva lenni, de ott volt Pye bácsi is. Jó volt kicsit kötetlenül beszélgetni bármiről.
Magamra veszem a takarót, és átölelem a plüssömet is. Csak tippelni tudok a feltett kérdéseire. Tényleg fogalmam sincs, hogy meddig leszünk még itt, és főleg arról nincs, mit fognak hozzá szólni a szülei.
- Szerintem legkésőbb holnapután elengednek. A csontjainkat hamar rendbe tudják hozni, maximum pihennünk kell. – Aztán elhallgatok kicsit, de biztos nem fogok hazudni. – Nem fognak örülni, de nem hiszem, hogy ez miatt eltiltanának bármitől is. Remélem.
Nem tudom úgy fogalmazni a dolgot, hogy teljes egészében megnyugtassam. Legfőképp azért, mert ő is tudja, hogy nem ismerem a szüleit, így a véleményem sem számít annyira igazán. Végül egy óra múlva, mikor kinn már sötét van, bejön a nővér, odaadja a bájitalainkat, amitől engem azonnal el is nyom az álom.
- Jó éjt!
Ennyire van még erőm, mielőtt teljes egészében átrepülök az álmok földjére.

Köszönöm a játékot. :)

Roxfort RPG

Karakterek => Emmeline Smethwyck => A témát indította: Emmeline Smethwyck - 2017. 05. 20. - 16:34:07