Oldal nyomtatása - Our tears

Edinburgh-i kávézó

(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/66/94/25/669425ed4bbdd8ad3d2930d1fd823e73.jpg)
~ set ~ (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=222733701)

Megint olyan dolgot csinálok, amit nem kellene, de a tegnap kapott bagoly felkeltette az érdeklődésem, és ez meg is látszott rajtam. Egész éjjel csak forgolódtam. Reggel aggódva nézek utánad, ahogy távozol. Te is furcsán viselkedtél, és félek, a két dolog összefügg. Nem tudom miért, de a női megérzésem bajt szimatol. Végül nem sokkal később, hogy elmész, én is elindulok. Egy edinburgh-i varázsló negyedben található kávézóba kell mennem. Az ismeretlen azt írta, hogy egyedül menjek, és ha lehet, ne késsek. Nem kések, bő tíz perccel korábban érek oda, és már megiszom a kávémat, mikor megjelenik Lisbeth. Mi a fenét keres itt? Úgy fordulok, hogy ne ismerjen fel. Valahogy nincs kedvem ahhoz, hogy hallgassam a szidalmait, a megvetését, és minden mást.
Nincs szerencsém, amint meglát, határozott léptekkel indul el felém. Nem kérdezi meg, hogy leülhet-e, csak fogja a széket és kihúzza magának.
- Nem gondoltam volna, hogy tényleg eljössz. Ostoba vagy, de ha már így alakult, akkor tárgyaljunk.
Úgy érzem, az, hogy az asztal alatt ökölbe szorítom a kezem, elég nagy önfegyelemről teszek tanúbizonyságot. Még kicsit el is mosolyodom, bár elég kínosra sikeredik.
- Mit akarsz, Lisbeth? Szerintem nincs miről tárgyalnunk.
Nem érdekel az udvariasság. Még akkor sem, ha a korábbi akcióm mellé összeszedek egy újabb strigulát a felsorolt okok mellé, hogy miért öljenek meg, vagy legalább készítsenek ki.
- Majd ha rájössz, hogy mit akarok, akkor nem lesz olyan nagy a szád. – Elmosolyodik, egyértelműen nyeregben érzi magát. – Még meggondolhatod magad, de a sorson nem változtat semmi. A gépezet beindult.
- Milyen gépezet?
Oké, ez már tényleg gyanús. Valami elkezdődött, de még nem tudok róla? Miért figyelmeztet rá? Miért hívott ide? Egy rakás kérdés motoszkál a fejemben, és egyelőre félek feltenni őket. Mi van, ha nem tetszik majd a válasz, és mi van akkor, ha pont azért vagyok itt, mert már nem lehet megállítani az események folyamatát?
- Azt akarom, hogy hagyd el Elliot O’Marát!
Hangosan felnevetek, a környező asztaltól egy pár rám is néz. Nem értem, hogyan kérhet ekkora ostobaságot. Soha nem hagynálak el. Ez idegbaj, amiről nem tudom, miért kínozza ezt a nőt. Nem értek vele kapcsolatban semmit.
- Sokkal nagyobb ostoba vagy, mint gondoltam, ha azt hiszed, hogy elhagyom. A vőlegényem, szeretem és minket csak a halál választhat el.
Bár az eskünket még nem mondtuk ki, de a lényegen nem változtat. Egymásnak már megfogadtuk. Jóban, rosszban, míg a halál el nem választ.
- Pontosan. Míg a halál el nem választ. Jelenleg egy bérgyilkos van O’Mara nyomában, és csak arra vár, hogy mit válaszolsz nekem. Csak én tudom leállítani.
Nem hiszek neki. Miért akar elválasztani tőle? Semmi oka nincs rá, hogy belepiszkáljon a kapcsolatunkba. Ez őrület. Látszik is rajtam, hogy nem hiszek neki, de mintha ettől még inkább elbízná magát.
- Tudtam, hogy nem lehet téged ilyen könnyen megijeszteni, ezért készültem neked valamivel.
Elővesz a táskájából néhány képet, amik Roxmortsban és Dean házának közelében készültek. Bár már nincs akkora hó, mégis felismerem a tájat. Tudom, hogy nem mindig vagy otthon, mikor én iskolában vagyok vagy dolgozok, és így legalább megbizonyosodok róla, hogy nem csinálsz semmi ostobaságot. De ők hogyan jutottak hozzá ezekhez a képekhez? Miért csinálták?
- Látom még mindig nem érted a lényeget. Mióta találkoztunk, azóta követi valaki és csak az alkalomra vár, hogy megölhesse.
- Miért akarod, hogy elhagyjam, ha meg akarod ölni? Az embered ott van a nyomában már rég megtehette volna.
- Számomra értékes, de feláldozható.
- Nem inkább arról van szó, hogy vissza akarod kapni? Vagy börtönbe zárni, rácsok mögé, mint egy kutyát?
Azt hiszem, Lis kezdi feladni a reményt, hogy valaha igent mondok neki. Túlságosan is hidegvérrel gondolkodok, és mivel nem tud megijeszteni, most b terv után néz. Azt hiszem, rá is jön, hogy mi lesz az.
- Nem mondta el, hogy hol van, igaz? Akkor nézz ki az ablakon.
Igaza van, és nem tudom, honnan tudja, de tényleg nem tudom, hol vagy. Az ablak felé nézek, ami előtt éppen elsétálsz. Ő vajon honnan tudta, hogy hol vagy? Pontosabban, hogy hol leszel ekkor? Nem örülnék neki, ha meglátnál minket együtt. Szerencsére nem is nézel erre, de valami eltereli a figyelmed aztán már csak egy villanást látni, ahogy elrepülsz. Sikítok egyet, és kirohanok a kávézóból. Mire odaérek, nem marad más ott csak néhány vérfolt. Egyenletes és kimért lépteket hallok mögülem. Az arcom könnyes, és úgy érzem, lebénultam.
- Hagyd el, és életben marad. Este már vissza is kaphatod, csak itt és most, mondd ki nekem, hogy elhagyod.
Közel hajol hozzám, egyenesen a fülembe súgja a szavakat. Lenézek a kezemen lévő gyűrűre. Valentin napon igazad volt, ostobaságot tettem, és most miattam szenvedsz. Megígértem, hogy az életem árán… hogy bármi áron megvédelek, és ezt be is fogom tartani. Nem hagyom, hogy bajod essen, azt nem engedhetem meg.

London, Elliot O'Mara lakása

(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/84/0d/61/840d61374d027155bd6df01edcee797d.jpg)

Már rég elmúlt éjfél, mire hallom, hogy megérkezel. Mióta hazaértem, csak egy dologra voltam képes. Hazavinni Felixet, és ez akár azonnal fel is tűnhet, hiszen mindig vigyázott rád, és kitörő örömmel üdvözölt. Ahogy engem is Zeusz. Már tényleg egy család lettünk, sokkal hamarabb, mint ahogy gondoltam.
A kanapén ülök, az arcom elrejtettem a hajam mögé. Nem akarom, hogy feltűnjön neked, a fél délutánt végig sírtam. Ugyan sminkkel sikerült elrejtenem valamennyire, de akkor is van olyan, amit nem lehet. Nem hagyom, hogy a közelembe gyere, a gyűrűvel pedig esetlenül, szinte monotonon játszom.
- Beszélnünk kell!
Legyőzöm a hányingert, ami kerülget. Azt akarom, hogy olyannak tűnjön, mintha minden rendben lenne, és a most következők a saját döntésemnek köszönhetőek. Valahol igaz is, hiszen én döntöttem így, még akkor is, ha kicsit kényszer hatására. Mivel látom, mennyire kimerült vagy, nem is akarom sokáig húzni a dolgot. Felállok a helyemről, szembefordulok veled. Megfogom a kezed, és belecsúsztatom a gyűrűt, amíg beszélek hozzád. Remélem, nem érzed meg azonnal.
- Sze… - Elharapom a szót, mert majdnem azt mondom ki, amit nem szabad. – Szeretném, ha a kalandjaidon nagyon vigyáznál magadra. Nagyon jó ember vagy, és… ne… ne hagyd, hogy a tapasztalataid akár jók, akár rosszak megváltoztassanak. Ez most egy állomás, túl kell lépnünk rajta, de én… - Hogy mondhatnám neked teljesen őszintén, hogy már nem szeretlek, ha tegnap még olyan szenvedélyesen szeretkeztünk? – Én… Én úgy érzem, ez nem fog menni. Nem tudok örökké aggódni, nem tudok itthon ülni, én… Én már nem szeretlek.
Kényszerítenem kell magam, hogy az utolsó résznél a szemedbe nézzek, de arra még jobban, hogy ne sírjam el magam. Bár elmondhatnám, hogy ez a te érdeked, hogy megszakad a szívem, amiért ezt kell tennem. De nem tehetem, hiszen Lis ezt is a lelkemre kötötte. Nem játszhatom ki, nem tudhatsz róla. Elengedem a kezed, és elindulok a kandalló felé. Közben felkapom a kabátom. Most, ha kicsit jobban körbenézel, láthatod, hogy nem csak Felix az, ami eltűnt, hanem már pár ruhám és festmény is.
- Majd elküldöm Cocot hozzád. Akkor meg tudjuk beszélni a kiköltözésem pontos időpontját. Nem akarom sokáig húzni. – Hangom elég hidegen cseng, de pont ez a lényege. Nem tudhatsz róla.
Megállok még egy pillanatra a kandallónál, visszanézek rád. Remélem, elég messze vagyok ahhoz, ne lásd vöröslő és könnyektől égő szemem. Azt is remélem, hogy az az összetört férfi, te, aki ott állsz, ahol hagytam, hamarosan jobban lesz és képes majd új életet kezdeni. Mással, mert megérdemled.
Otthon hangos zokogásba kezdek, elbújok az ágyon a takaró alá, és csak ölelem magamhoz a pulóvered. Az egyetlen dolgot, ami valószínűleg örökre az enyém lesz belőled. Érzem, ahogy Felix felugrik az ágyra, ő is tudja, hogy baj van. Bebújik mellém, néhányszor megnyalja a kezem, meg is böködi az orrával, de talán sejti ő is, hogy ez most nem nagyon segít.

Mert érted bármit feláldoznék, Szerelmem,
ha tudom, hogy azzal biztonságban tartalak.

(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/b4/3b/fd/b43bfd9519c0aabecc02af8b0a684c7a.jpg)
[viselet] (http://www.polyvore.com/%C3%A9lni_vagy_halni/set?id=221952842)

A fájdalom minden porcikámat gyötörte, miközben kiléptem a kandallóból. Alig volt erőm leporolni a vállaimat, ezért nem is vesződtem vele. Egyszerűen leeresztettem a fáradt kezemet és még mielőtt elbicegtem volna a kanapéig, ahol Esmé ücsörgött, a falra pillantottam. Anyám képére és rámosolyogtam… éppen csak ennyi erőm volt egy ilyen kemény eset után.
– Szia! – köszöntem Esmének.
Úgy tűnt, mintha valami baja lenne, hiszen meg sem mozdult. Azelőtt vidáman köszöntött, még akkoris, ha haragudott, mert elcsavarogtam sérült lábbal. Ez most más volt… valaminek történnie kellett, szinte azonnal megéreztem a dolgot. Nem ült a szokásos mosoly az arcán és nem akart elhalmozni akkor sem a csókjaival, mikor elbicegtem a kanapéig.
– Sajnálom, későn értem haza, ugye? – érdeklődtem.
Le sem vettem Esméről a szememet. Nem értettem, miért nem néz rám vagy válaszol. Ha nem lettem volna ilyen fáradt, biztosan megragadom a vállait és finoman megrázom. Úgy tűnt, mintha egyszerűen nem ugyanaz a nő lenne, akit itt hagytam.
– Beszélnünk kell!
Megtorpantam félúton a dohányzó asztal mellett. Ez az egyetlen szó, mintha hirtelen mellkason talált volna. Az ütés visszhangként járta végig a testem minden porcikáját és erőtlenül fürkésztem Esmé sápadt arcát. Még mindig nem tudtam megállapítani mi történt, de ahogy megérintette a kezemet valami hideg, fémes dolog került a bőrömre. Nem… – ellenkeztem, mert azonnal felismertem.
Nem hittem el egy hosszú percig, ami történik velem. Hagytam, hogy végig mondja a monológját… de csak az utolsó mondat ütött megint olyan erővel mellkason, hogy a szívem darabokra történt, mintha porcelánból készítette volna valaki.
– Mit csináltam? Mit rontottam el? – dadogtam el az egyetlen ép gondolatot, ami eszembe jutott.
Választ nem kaptam. Esmé ezt az egészet végig gondolhatta és nyilván nem számított kérdésekre. Végül is már kimondta, amit akart… miért is lett volna fontos mondani bármit is?
Gombócot éreztem a torkomban, ami egyre csak nőtt. Le akartam nyelni, de az összes izmom megfeszült, mintha a testem ellenkezne a könnyek ellen, amik máris ott ültek a szememben. Lenéztem a tenyeremre, amin ott pihent az ezüstgyűrű. A szívem… vagyis az ami még maradt belőle összeszorult a látványtól.
– Én ezt neked adtam, nem akarom visszavenni, akkor sem ha már nem… szeretsz – mondtam.
Esmé azonban eddigre már elindult a kandalló felé. Sejtettem, hogy távozni akart, amilyen gyorsan csak lehet. Mondani akartam még valamit, de nem találtam a megfelelő szavakat. Ez a te ítéleted Elliot, hogy örökre egyedül maradj – gondoltam és éreztem, ahogy megremegek és megint elszáll az erőm.
Azt akartam, hogy menjen el és ne lássa, mit tett velem. Már az elején be kellett volna látnom… csak én szerettem belé, ő meg talán nem is akarta ezt.
Hideg, sőt egyenesen fagyos hangon közölte, hogy majd a továbbiakról értesít. Rengeteg dolgot hordtunk már át ide. Érthető volt, hogy vissza akar értük jönni és végleg lezárni ezt.
– Esmé… – szóltam utána, ahogy eltűnt a lángok között.
Kinyújtottam a kezemet, mintha még megfoghatnám a kezét, de csak a levegőt szorongattam. A torkomban a fájdalom egyre csak növekedett és kitörtek belőlem a könnyek. A tenyeremet a számra tapasztottam, hogy ne zokogjak fel hangosan.
A gyűrűre néztem megint, ami a másik kezemben volt még mindig.
Ezért nem szabad szerelmesnek lennem – gondoltam és éreztem, hogy valami olyan dolog történt most, ami erősebb nálam. Ez ellen nem tudtam küzdeni, nem tudtam eljátszani, hogy Elliot O’Mara semmitől sem fél. Azelőtt csak Philliptől kellett tartanom, de mióta megismertem Esmét – az első pillanattól fogva – azt éreztem, hogyha őt veszítem el akkor nekem végem. Egy kis darabot is magával vitt belőlem… pont azt, ami jóvá tett engem.
Zeusz jelenet meg a lábamnál. A nadrágom szárához dörgölőzött és hangosan nyávogott, majd dorombolni kezdett. Leeresztettem a kezemet és meghallottam a saját zokogásom hangját. A harmadik csapás volt ma a mellkasomra. Utoljára akkor hallottam ilyet kitörni saját magamból, mikor megtudtam, hogy anyám nincs többé és már nem ölelhetem meg.
A kandalló felé tartottam még mindig a másik kezemet. Egy láthatatlan kezet szorongattam még mindig, ami nem is volt ott. – Sajnálom, hogy nem tudok herceggé változni – nyögtem ki rekedten és lerogytam a földre. A tenyereimbe temettem az arcomat és elterültem a padlón.

Remélem még újra látlak...

Roxfort RPG

Karakterek => Káoszlak => A témát indította: Esmé Fawcett - 2017. 06. 05. - 14:52:18