Roxfort RPG

Karakterek => Esmé Fawcett => A témát indította: Elliot O'Mara - 2017. 06. 17. - 14:06:23



Cím: Si vis pacem, para bellum
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 06. 17. - 14:06:23
"Elliot George Lee" lakása

(http://i66.tinypic.com/f524pk.jpg)
Az aprócska, meglehetősen régi ház romosnak látszott, habár a háború óta már valamennyire helyrehozták kívülről is. Az ütött-kopott ajtón fekete táblácska hirdette, arany betűkkel: Elliot George Lee tulajdonában áll a lakás. A férfi elővigyázatosságból születéskor kapott nevét használta, nehogy ellenségei rábukkanjanak.


Cím: Si vis pacem, para bellum
Írta: Esmé Fawcett - 2017. 06. 17. - 16:55:20
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/originals/ec/7b/46/ec7b4666d74591a165c541d58bf36641.gif)
~ set ~ (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=223374573)


          Miután anyu hozzám költözött, mert megtudta az igazságot, a hónap eleji balesetemről, minden a feje tetejére állt. Ennek köszönhetően valamennyire helyre jöttem, bár azért nem tökéletesen. Erőszakoskodni kezdett, hogy járjak el megint a pszichológusomhoz, de hiába próbálom elmagyarázni neki, hogy a gondomon nem tud segíteni. Az egész annyira fojtogató és egyre jobban szorul a hurok a nyakam körül. Főleg, mert van egy olyan sejtésem, hogy Phillip megfigyeltet valakivel és néhányszor már Keant is láttam a főiskola körül. Mondjuk úgy, hogy az életem cseppet sem tért vissza a normális kerékvágásba, és még jól sem sikerül megjátszanom, mintha mégis megtörtént volna. Legalábbis Bria igen hathatósan felhívta rá a figyelmem.
          Két napja viszont megint egyedül vagyok, és megint úgy telt el ez az idő, hogy nem tudok alkotni. Semmit. Pedig nyakamon vannak a határidők, és ahogy anya felhívta rá a figyelmem, akár van mecénásom, akár nincs a számlák nem fogják befizetni magukat. Köszönöm a semmit. Szóval, lényegében ahelyett, hogy nyugodtabb lenne az életem csak még kaotikusabb.
          Miért van az, hogy a lelkiismeret már teljesen felfalta a lényemet és igazából csak szellemként járkálok a saját lakásomban? Hogy a megnyugvás helyett csak még rosszabb lesz a helyzet? Akármiért is, ideje lesz elindulnom. Bria keresett, hogy töltsem nála a hónap utolsó hétvégéjét. Azt mondta jót tenne, ha kicsit kimozdulnék, csak nem tudom, hogyan gondolta. Felöltözök rendesen, ahogy kell és végül el is indulok, de aztán soha nem érek oda hozzá. Londonban egy másik irányba fordulok.
          Tudom mit kockáztatok és tudom, hogy soha többé nem tehetem jóvá a tettem, de azt akarom, hogy megtudd az igazságot. Szeretlek, és mindig is így lesz, de nem akarom, hogy bántódásod essen. És ezért tényleg képes voltam meghozni azt a pokoli döntést, de nem tudom elviselni a súlyt, amit ezzel a vállamra tettem. És nem csak a vállamra. Egy kis heg még mindig látszik, és szerintem soha nem is fog már eltűnni a csuklómról. Nem is baj, szeretném, ha lenne valami, ami mindig emlékeztet arra a tettemre.
          Mintha a sors vagy nem is tudom mi ráérezne erre, mert egy Rowle áll meg velem szemben az egyik utca sarkánál. A takarásából Lisbeth lép ki.
          - Sejtettem, hogy a hónap eleji találkozó után nem fogod majd kibírni. Fordulj vissza most vagy megbánjátok mind a ketten.
          Nem valószínű, hogy elég volt neki az, amit eddig velem tett, kell még most is a földön fekvőbe egy jól célzott rúgással betalálnia. Nem szólok vissza neki, inkább hagyom, hogy kiélvezze a percet. És meg is teszi.
          - Tudtam én, hogy jó kutya leszel – kiabál utánam, mikor elindulok az ellenkező irányba, mint az úti célom, ahol van. Persze hallom magam mögül a lépteket, de az cseppet sem érdekel. Kicsit megszaporázom a tempóm, meg akarok szabadulni az illetőtől, de nem megy.
          Szerencsére még mindig tudom az útvonalat, ahogy eljutok oda hozzád a város bármely pontjáról. Ezt próbálom másodszor kihasználni, de nem megy. Egyszerűen nem tudom lerázni az alakot. Odaérek igaz, de a lakásban sötét van. Talán alszol csak, bár nincs még olyan későn. Bekopogok és be is csöngetek.
          - Elliot engedj be, kérlek, beszélnünk kell. Én… Én el akarom mondani a teljes igazságot.
          Az ajtónak beszélek, és bár többször is kopogtam, nem érkezik bentről válasz. Akkor talán nem vagy itthon? Folyamatosan a hátam mögé nézegetek közben, mert fenyegetően lelassult a férfi, és a pálcájáért is nyúl. Már nyúlnék én is az enyémért, mikor egy levelet vesz ki a zsebéből és felém nyújtja. Eddigre már teljesen az ajtóhoz tapadok.
          Meglepődve nézek a felém nyújtott papírlapra, majd ahogy elveszem tőled, úgy el is tűnik. Kinyitom, de csak egy rövid üzenet van benne. „Elköltözött.” Lis tudta, hogy eljövök majd, és ki akarok tálalni, ezért elintézte, hogy ne legyél itt.
          Sírva könyörgök, hogy engedj be, nem akarom elhinni, hogy tényleg elköltöztél, bár elég valószínű. Én se biztos, hogy ott akarnék élni, ahol annyi közös emlékünk van. Egy idő után azonban elfogynak a könnyeim, nekivetem a hátam a falnak és azt az egy szót nézem a lapon. Nem akarom elhinni, itt kell lenned. Ide köt minden, tudom. A kincseid.
          Leülök az ajtó tövébe, a falnak támaszkodom. Már rég besötétedett, Bria talán már keres is. Ő is sokkal nagyobb felügyelet alatt tart azóta. A fejem nekitámasztom az ajtónak, talán hallok bentről valamilyen mocorgást, de semmi. Néhány szomszédod megnéz magának, de nem foglalkozok velük. Csak a bentről jövő zajokra figyelek, amíg úgy hajnali egy felé el nem nyom az álom.



Cím: Re: Si vis pacem, para bellum
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 06. 18. - 08:41:08
(http://media.giphy.com/media/9dDPYrEYmJeMM/giphy.gif)
[viselet] (https://www.polyvore.com/si_vis_pacem_para_bellum/set?id=223373563)


Három órát mutatott a karórám, mikor a kandallóból kilépve végre otthon találtam magamat. Fáradtan nyújtózkodtam, miközben Zeusz lustán elheveredett előttem a szőnyegen. A hasát mutatta várva a kényeztető simogatást.
Lassan guggoltam le hozzá és finoman megcirógattam. Most is olyan selymes volt a bundája, mint máskor. A dorombolás pedig még hangosabbá és monotonabbá vált. A karomba vettem és elindultam vele a hálószobába.
– Megint te leszel a hálótársam, Zeusz – mondtam neki gyengéden.
Ahogy letettem a takarómra, azonnal felült. Vékony hangon nyávogott fel és közben le sem vette rólam a világító zöld szemeit. Tudtam jól, mit vár: a szokásos kis beszámolót arról, hogy merre jártam. Nem volt persze nagy titok, legalábbis ennek a lakásnak a falai között.
– Esküszöm, nem tettem semmi meggondolatlant  – jegyeztem meg, miközben már az ingemet gomboltam. – Egy vidéki múzeumba hatoltam be, egy megbízás végett… amit már korábban említettem. Tudod, az a szokásos banya adta, aki mugli ereklyéket gyűjt. Sajnos ezúttal tévedett. Nem volt már ott az a pecsétgyűrű.
Sóhajtottam egyet.
A felesleges küldetés emléke kicsit felzaklatott. Minek is vállaltam el? – merült fel bennem újra kérdés. Szívem szerint mindig elkerülném a muglikat, de hát a megfelelő összegért persze hajlandó vagyok kivételt tenni. Tudom, hogy már van munkám és persze ott van apám ígérete is. A fizetésem azonban meglehetősen kevés, és ha ezt a lakást élhetővé akarom tenni, akkor bizony mindent összeget rá kell fordítanom. Ha Esmé nem is akar már velem lenni, magamért akkor is meg kell tennem. Rendeznem kell a körülményeimet.
Amint megszabadultam a felesleges ruhadaraboktól, elvonultam a fürdőbe. Gyorsan zuhanyoztam le és kényelmesebb öltözetre váltva tértem vissza a hálószobába. Pillanatok alatt elaludtam, magamhoz ölelve Esmé egykor párnáját. Már majdnem teljesen eltűnt róla az illata, de a tudat, hogy valamikor az övé volt, ezúttal pont elég megnyugtató volt.
Nem álmodtam. Egészen olyan volt, mintha sötétben lebegnék. Nem érzékeltem az idő múlását és ez volt a legpihentetőbb érzés, amit valaha is éreztem. Hirtelen riadtam fel, valamikor hét óra körül. Nem tudom, mi történt, de mire feleszméltem már ültem az ágyon és Zeusz ott ücsörgött a lábaimnál. Megint hangosan nyávogott.
– Mit akarsz?  – kérdeztem rekedten és megdörzsöltem a szemeimet.
Leugrott az ágyról és elindult kifelé.
Lassan én is felkeltem az ágyból és elindultam kifelé. Hűvös volt odakint, hiszen nem raktam meg a kandallót estére. Gyorsan végig dörzsöltem a karomat, majd a fotel támláján hagyott szürke köntös után nyúltam. Úgy rángattam magamra, de nem kötöttem meg… Zeusz elvonta róla a figyelmemet. Mi a fene ütött ebbe az állatba?
A bejárati ajtó elé ült és kétségbeesetten nyávogott. Nem értettem ezt a viselkedést. Ha el is ment itthonról általában magától megtalálta a megfelelő kiutat, nem én nyitottam ki-be neki az ajtókat, mint valami komornyik.
–Majd később kiengedlek… még nagyon korán van – dörmögtem.
Átvonultam a fürdőszobába, hogy kicsit magamhoz térjek.
Langyos vízzel mostam meg az arcomat, ami jól esett ebben a hűvös időben. A hajamat is gyorsan megfésültem, hogy legalább emberi külsőm legyen. Nem terveztem ma sehova sem menni és vendégeket sem vártam. Egy éppen csak a saját szépérzékemnek szólt – amiből valljuk be nincs is túl sok.
A fogmosással elidőztem egy kicsit. Közben a tükörben bámultam magamat. Ahhoz képest, hogy milyen keveset aludtam, nem festek rosszul – gondoltam kissé önelégülten, ezen vigyorognom kellett, így a fogkrém kifolyt a számon egyenesen bele a mosdótálba. Inkább megengedtem a vizet és gyorsan kiöblítettem a számat.
Valami zaj ütötte meg a fülemet. Elzártam a csapot, hogy jobban halljam.
Kopogás – ismertem fel. Őszintén szólva meglepett a dolog. Az ajtón – mióta itt élek –, talán egy ember jött be összesen és az is meg akart ölni. Semmiképpen nem volt tehát bíztató a felvetés, hogy onnan érkezik egy esetleges vendég.
Sietve vágtam át a nappalin, a pálcámat a köntösöm hatalmas zsebébe süllyesztettem. Nem kockáztattam volna meg egy újabb támadást fegyver nélkül az előszobában.
Zeusz még mindig ott ült a komódon. Ezúttal még hangosabban nyávogott, mint korábban. Talán ő is jelezni szerette volna, hogy a kopogás bizony tényleg a bejárati ajtótól jön. Gyorsan fordítottam el a kulcsot. Az öreg zár nyikorogni kezdett és egy halk kattanással kinyílt.
Úgy téptem fel az ajtót.
A küszöbön volt valaki… egy nő, akit azonnal felismertem. Nem csak a belőle áradó illat, de a gyönyörű barna haj is elárulta, hogy Esmé az. Csak ezután emeltem a tekintetemet az illetőre, aki valószínűleg kopogott.
Egy középkorú nő volt. Egyszerű ruhát viselt, kockás köténnyel. Az arca eléggé rémült volt, sőt kifejezetten aggodalmas, ahogy lepillantott Esmére.
– Jó reggelt…  
– Jó reggel, Mr. Lee! Ezt a hölgyet a férjem vett észre, mikor jött hazafelé az éjszakai műszakból – magyarázta dadogva.
Csak biccentettem köszönés gyanánt, hogy szólt. Letérdeltem Esmé mellé, a karomba vettem, úgy hogy lássam az arcát. Valószínűleg csak aludt, méghozzá elég mélyen.
– Esmé…  – mondtam. Meg akartam ütögetni az arcát, de akkor vettem észre, hogy még a fogkefe is a kezemben maradt.
– Ha szükséges tudok segítséget hívni – jegyezte meg a szomszédasszony.
– Megoldom – válaszoltam és szerencsére távozott is.
Közben sikerült kicsit megcirógatnom az arcát, habár valószínűleg nem kellett volna ennyire gyengédnek lennem. Már nem vagyunk olyan viszonyban és velem is elég sok minden történt, amióta nem találkoztunk. Mondhatni, elkezdtem tovább lépni, még ha időnként újra és újra elő is tőr belőlem az érzés, hogy nem bírom ki nélküle.
– Esmé, térj magadhoz! – suttogtam.


Cím: Si vis pacem, para bellum
Írta: Esmé Fawcett - 2017. 06. 18. - 15:04:49
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/originals/ec/7b/46/ec7b4666d74591a165c541d58bf36641.gif)
~ set ~ (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=223374573)


          Valakik beszélgetnek körülöttem, de azt hiszem, csak álmodom. Bár mostanában inkább a földön alszok, mert nem akarom a csodálatos emlékeim elrontani azzal, hogy egyedül bemocskolom az ágyam. Milyen fura, hogy máskor pont fordítva gondolják az emberek.
           Egy kellemes illatra ébredek, és arra, hogy valami cirógatja az arcom. Odanyúlok, és igyekszem elhessegetni, de akkor megérzem egy másik kéz jelenlétét és azt, hogy már nem a hideg kövön ülök. A nap is süt már. Kinyitom a szemem és kicsit álmoskás mégis csillogó szemeddel találom szembe magam.       
          - Nem költöztél el – buggyannak ki a könnyeim.  – Tényleg nem költöztél el.
          Szorosan ölellek meg, közben igyekszem a lábammal újra a talajon állni. Érezheted, hogy egyre jobban nedvesedik a válladon a pólód. Szokatlan, hogy így látlak, de azt hiszem, a korai időpont miatt még könnyen belefér. Kicsit befelé noszogatlak, nem akarom, hogy bárki meglásson. Bárki olyan, aki nem illetékes. Elengedlek, fejemet lehajtva, a hátamat az ajtónak vetem.
          - Tudom, hogy most talán meg vagy zavarodva – törlöm meg a szemem, csak utána nézek fel. – Nem bírom tovább. Sajnálom. Annyira sajnálok mindent.
          Leguggolok, és zokogni kezdek. Nem tudom, hogyan fogom így elmondani majd a történteket, de majd összeszedem magam. Percek telnek így el, ha vigasztalni is próbálsz, hatástalan. Végül nagyjából öt perc után sikerül úgy lehiggadnom és nem hüppögve vennem a levegőt, hogy beszélni is tudjak.
          - Ezt… Ezt mindenképp el akartam mondani. Én… Én szeretlek. Az életemnél is jobban. Soha… soha nem tennék olyat, hogy ilyen aljas módon hagyjalak el, de…
          Jobban átgondolva a szavaim, már meg is tettem, és honnan tudnád, hogy nem tennék ilyet, ha pont ilyen módon tettem meg? Ez kicsit paradoxon, és nem várom, hogy megértsd, nem várok semmit csak annyit, hogy hallgass meg.
          - Tudom, hogy most legszívesebben elküldenél, de hallgass meg, kérlek.  – Nem adok lehetőséget arra, hogy elküldj vagy megtagadd ezt a kérésem. A cirógatásból tudom, hogy egyébként se tennéd. – Aznap mikor elhagytalak… Én… Én találkoztam Lisbeth Rowle-lal. Tudom, hülye voltam, hogy elfogadtam a meghívását, de azt mondta, élet-halál kérdése.
          Kiegyenesedem, és inkább a szemedbe nézve mondom a többit. Nem lenne fair hogy nem így teszem, akkor azt is hihetnéd, hogy hazudok.
          - Megfenyegetett, hogy megöl téged, ha nem hagylak el. Láttalak megsérülni is, mikor nem álltam kötélnek. Azt mondta, hogy az csak a kezdet abból, ami rád vár. Azt is mondta, hogy egy Rowle-lal vagy akkor is, és ha nem szól időben, akkor meg fog ölni pár percen belül. Én féltem, és inkább megígértem neki, hogy elhagylak. Nem akartam, hogy meghalj. Én bármit feláldoztam volna az életedért cserébe.
          És lényegében meg is tettem, hiszen a saját életem is feláldoztam ezzel. Bizonyos szempontból legalábbis. Nem várom el, hogy megbocsáss, és azt sem, hogy visszafogadj, de szerettem volna, ha tudod az igazat.
          - Azt is megígértette velem, hogy nem árulom el neked a találkozásunk, a beszélgetésünk. Valahogy rájött arra, hogy találkoztunk a hónap elején, és azt hazudta, hogy elköltöztél. Pont mielőtt idefelé jöttem. És nagyon megijedtem, hogy talán mégis elköltöztél vagy megölt, mikor az este nem nyitottad ki az ajtót. Nagyon sokáig hallgatóztam, de nem volt benn mozgás. Én… Én nem várom, hogy megbocsáss, azt pedig… azt pedig még kevésbé, hogy visszafogadj, csak ennyit akartam mondani. Most már pedig mindent tudsz, ha akarod, akkor el is megyek.



Cím: Re: Si vis pacem, para bellum
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 06. 20. - 07:11:46
(http://media.giphy.com/media/9dDPYrEYmJeMM/giphy.gif)
[viselet] (https://www.polyvore.com/si_vis_pacem_para_bellum/set?id=223373563)


Némán vártam, míg Esmé magához tér és ráeszmél kivel is néz farkasszemet. Fogalmam sem volt, mióta heverhetett az ajtóm előtt, az okát meg még úgysem értettem. Persze valahol örültem, hogy megint láthatom, ugyanakkor, mintha egy ördögi körbe csöppentem volna. Ez volt legutóbb is, mikor találkoztunk. Azt éreztem, hogy talán túl tudok lépni a történteken, mire a találkozó újabb sebeket felszakítva rohanta meg a lelkemet.
Ezúttal, mintha minden megismétlődött volna. Megint megölelt, sőt úgy csimpaszkodott belém. Közben éreztem, hogy köntösöm mellett kissé kilógó pólórész alaposan átnedvesedett. Mi folyik itt? – értetlenkedtem magamban, szólni ugyanis nem tudtam.
Csak néztem, ahogy elengedve engem, háttal az ajtónak támaszkodik. Az az érzésem támadt, hogy valami nincsen rendben és egyre kevésbé tetszett ez a játék. Legutóbb is ezt űzte velem a kávézóban.
– Nem biztos, hogy megzavarodás a tökéletes szó arra, amit érzek  – válaszoltam érzelemmentesen.
Közben körbe néztem. Nem sokan tudják, hogy itt lakok, de a Kasinkov ügyből kiindulva mégis csak szívesen lettem volna odabent, zárt ajtó mögött. Azt nem gondoltam végig, hogyha valaki igazán meg akar ölni vagy legalábbis ártani nekem és kiderítette hol lakom, valószínűleg nem jelentene neki akadályt az ajtó.
A szavak dőltek belőle, de mintha lassan formálta volna őket. Ismét rá kellett döbbennem, hogy cseppet sem igazodok ki Esmén. A legutóbb még kiszeretett belőlem, most meg hirtelen az „életénél is jobban”… Nem, nem, nem! – ellenkeztem és üvölteni tudtam volna a fájdalomtól, amit a mellkasomban éreztem.
Nem tettem, csak ökölbe szorult a kezem. Olyan erősen nyomódtak a körmeim a bőrömbe, hogy szinte éreztem, ahogy felszakítják a felszínét. „Sosem tennék olyat, hogy ilyen aljas módon hagyjalak el” – a mondatrészt többször megismételtem magamban. Ez fájt talán a legjobban, hiszen ez hazugság volt. Megtette, mindketten tudtuk.
Inkább nem vágtam a szavába. Hallgattam a monológot… nem lepett volna meg, ha Lisbeth ilyet tesz, de az igen, hogy Esmé nem mondta el azonnal. Azt hittem, volt olyan erős a kapcsolatunk, hogy mindent átvészeljen… megoldhattuk volna közösen a problémát. Biztosan buta voltam, mert mindig is azt hittem, hogy egy kapcsolatban a felek nem önálló döntéseket hoznak meg, hanem közösen lépnek fel.
A mellkasomra kellett szorítanom a kezemet. A lelki fájdalom fizikailag is megviselt. Mély levegőt vettem, majd hosszan kifújva próbáltam rendezni a gondolataimat, de nem ment. Kavarogtak bennem az érzések, a mondatok és nem tudtam, mit kéne kimondanom belőle.
Vágjam most komolyan az arcába, hogy nem bocsátom meg? – tört elő belőlem a düh. Nem tudtam már visszafogni az érzelmi hullámot, ami elért. Remegett a testem, a mellkasomban úgy zakatolt a szívem, hogy már majdnem ki is szakadt. Kedvem lett volna belerúgni valamibe, hogy milliódarabra törjem, azonban nem volt éppen semmi sem kéznél és pizsamában meg köntösben még nevetségesen is festettem volna.
– Hogy hihetted azt, hogy Lis ennyire könnyen el tud velem bánni?  – értetlenkedtem, a hangom remegett közben.
Esmé nagyon jól ismert. Tudta nagyon jól, hogy mindent túlélek… majdhogynem elpusztíthatatlan vagyok, mint egy csótány. Ha pedig bajban vagyok, Phillip kirángat belőle. Ő az utolsó mentsváram és sosem hagyott még cserben.
–Tudod… azt talán megbocsátottam volna, hogy már nem szeretsz. Az érzéseidről nem te tehetsz. Az az én felelősségem, ha nem tudtam elérni, hogy eléggé szeress  – mondtam és remegett újra a hangon. – De azt hogyan tehetnénk semmissé, amit műveltél? A hátam mögött hoztál egy döntést egyedül kettőnkkel kapcsolatban.
A keserűség hullámként ért el és keveredett a dühvel. Úgy éreztem szétrobbanni készül a szívem, ami már nem tud elviselni ennyi érzelmet egymagában. Az én szívem ugyanis gyenge. Nem bírja a nehéz érzelmeket, hiszen már annyit kellett elviselnie… hát most ezt is meg kellett érnie? Hogy az egyetlen ember, akinek még a kulcsát is a kezembe adtam félrelökött a gyávaság miatt?
– Tudod, ha Lis meg is ölt volna, inkább haltam volna meg abban a tudatban, hogy valaki szeret… semmint egyedül ücsörögjek odabent naphosszat azon gondolkodva, mit szúrtam el!  – mutattam az ajtóra. – Ez rosszabb, mint a halál.
Éreztem, hogy majd beleszakadok ezekbe a szavakba. Sosem mondom ki az érzéseimet, de most a saját hangomon hallani mindezt borzalmas volt. Feldolgozhatatlan szavak tömegeként csapott le rám a valóság. Egyedül vagyok és most már egyedül is maradok – zártam le magamban.
– Igen, csalódtam benned – tettem hozzá összefoglalásként.


Cím: Si vis pacem, para bellum
Írta: Esmé Fawcett - 2017. 06. 23. - 17:45:30
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/originals/ec/7b/46/ec7b4666d74591a165c541d58bf36641.gif)
~ set ~ (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=223374573)


          Talán meg kéne lepnie annak, amit érzek áradni belőled, de nem. Túlságosan is megsértettelek ahhoz, hogy egy szimpla bocsánatkérés ne legyen elég. Jogos a kérdés, és nem is tudom így hirtelen megválaszolni. Lehetséges lenne, hogy valami, amiről azt gondoltam megvédelek vele, valójában nem volt más, mint egy önző döntés egy nehéz helyzetben? Igazából kit is akartam akkor ott menteni? Téged vagy magam?
          - Láttalak megsérülni, és eltűntél. Azt hittem elkaptak – mondom lehajtott fejjel.
          Ennél jobb érvem úgysem lenne arra, miért hittem azt, hogy Lisnek igaza van. De jobban hittem abban, hogy ők képesek megtalálni és elintézni, és bár Phillip meg tudna védeni, mi van, ha olyan helyzetbe került, ami miatt nem tud? Nem bízhatsz benne ennyire? Még úgy se, hogy…
          - Hogy lehetek ennyire marha? Ha a lánc rajtad volt, márpedig rajtad volt, mikor elmentél, akkor az a sérülés nem is történhetett meg. És én belesétáltam a csapdába. Sajnálom.
          Még jobban lesokkolódok, ahogy ez eszembe jut. És az sem segít igazán abban, hogy jobban érezzem magam, amit mondasz. Teljesen jogos a felvetésed. Nem lehet semmissé tenni, és ezt mindig is tudtam. Akkor viszont miért vagyok itt? Mi vezetett ide?
          Az igazság. Azt akartam, hogy tudd az igazságot, de nem egy levélből, vagy egy elrohanó alak hátrahagyott lebegő szavaiból.
          Zúdulnak rám a szavaid, kicsit a haragod és a megkönnyebbülés is, és nem teszek ellene semmit. Jogos. Minden érved, minden szavad, minden, amit a fejemhez vágsz. Ha reménykedtem is benne, hogy majd talán előröl tudjuk kezdeni – mert folytatni biztos nem -, akkor ez most elszállt. Nem tudom mit kéne csinálnom most.
          - Csalódtál? – nézek fel rád.
          Bár a sírásom már abbamaradt, a könnyeket nem tudom eltűntetni a szememből. Most is lefolyik egy csepp és nem törlöm le. Azt sem akarom, hogy te töröld le, ezért ellépek mellőled, kicsit beljebb a lakásba. Nem tervezem, hogy sokáig maradnék. Emésztenem kell ezt a szót, mert eddig talán meg volt a reménye annak, hogy talán újra együtt lehetünk, de ezt a szót soha nem fogom tudni lemosni magamról. Soha nem fogom már visszanyerni a bizalmad.
          - Nem gond, ha használom a mosdót?
          Elindulok arrafelé. Nem akarom tudni, milyen lehetek most, de annál sokkal jobbat érdemelsz, mint ami most veled szembe néz. Egy szörnyeteg. Mert csak ezt a szót tudom használni magamra. Megmosom az arcom, nem gond, mert sok smink úgysincs rajtam, a rúzsom pedig újra tudom kenni. A hajam igazítom meg kicsit, aztán rájövök, hogy még kabátban vagyok, és valószínűleg már nem is kerül le rólam.
          Mikor kilépek a helyiségből, egyenesen hozzád megyek. Megjön a hangom már ettől a felfrissüléstől, és nem is habozok kimondani azokat a szavakat, amikre gondolok.
          - Nem tudom, mi járhat most a fejedben, és azt sem, mi volt eddig. Nem győzök elégszer bocsánatot kérni, erre egy élet nem lenne elég. Én…
          Egy pillanatra elgondolkodok rajta, hogy visszatámadok, hiszen kinézhetted volna belőlem, hogy nem játszadozok veled, de végül ezt elvetem. Nem foglak még jobban bántani.
          Veszek egy mély levegőt, majd megölellek újra. Az én lelkem ugyan könnyebb lett egy teherrel, viszont sokkal nehezebb egy másik miatt. Remélem valahogy te is így érzed majd. Talán idővel ez már segít a megnyugvásban.
          - Azt hiszem, én most elmegyek, és hagylak – suttogom a füledbe. – Elég dolog van, amit emésztenünk kell, és tudom, hogy ez most menekülésnek tűnik, de nem akarlak még jobban megsebezni.  - Elengedlek, majd az ajtó felé indulok. Mielőtt viszont még elérném, megfordulok.  – Egy szörnyetegnél sokkal jobbat érdemelsz.



Cím: Re: Si vis pacem, para bellum
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 06. 25. - 12:10:59
(http://media.giphy.com/media/9dDPYrEYmJeMM/giphy.gif)
[viselet] (https://www.polyvore.com/si_vis_pacem_para_bellum/set?id=223373563)


Jobb lett volna, ha nem dörgölöm Esmé orra alá, hogy mekkora csalódást okozott. Nem akartam én gyötörni vagy éppen méltónak tartani magamat arra, hogy bárkire is megsértődjek. Nincs hozzá jogom, hiszen általában én vagyok az, aki minden erejével törekszik arra, hogy mások lelkébe tiporjon és Esmével ezt nem akartam megtenni.
Valahol persze jobban megértettem volna, ha magamért hagy el. Azonban egy ilyen indokkal könnyen megbocsátottam volna… de egy ilyen döntéssel igazából valóban csak csalódást tudott okozni.  Meg kellett volna beszélnünk, akármit is látott – ami nem mellesleg gyenge átverés volt – és nem a nyakamba zúdítani az elcseszett döntésének az eredményét.
–  Nem gond, ha használom a mosdót?
– Tudod hol van  – válaszoltam kissé érzéketlenül.
Utána néztem, ahogy eltűnt a mosóba és igazából csak álltam a szoba közepén. Nem mozdultam el, a helyiség ajtaját bámultam, várva, mikor kerül elő. Elképesztően hiányzott, de most mintha nem ugyanaz a nő lenne, aki annak idején elment innen. Az az Esmé hiányzik nekem, aki volt… most szétesettnek, gyengének és betegnek látszott.
Az én szívem is beteg, mióta kitette a lábát a lakásból, mégsem mutatom ki. Nincs értelme a fájdalmammal foglalkozni, főleg mert úgy érzem, már nincs visszaút. Nagyon szeretem őt, minden porcikámmal rajongok érte… de valami befurakodott közénk, amiért nem tudom azt mondani: „Megbocsátok.”
Hamarosan nyílt a fürdőajtó és kilépett rajta Esmé. Most sokkal összeszedettebbnek látszott, de mégis másképpen festett, mint ahogyan megszoktam. Persze a szépsége a régi volt, inkább a kisugárzásával volt valami szokatlan.
– Nem kell bocsánatot kérned, ugyanis az csak kimondott szó – válaszoltam. – Nem jelent annyit, mint az idő, amennyire szükségem van, hogy újra megbízzak benned.
Sosem voltam ilyen őszinte az érzéseimmel kapcsolatban… habár nagyon hiányzott a közös életünk, nem tudtam megerőszakolni magamat és engedni neki. Ráadásul azt is tudatni akartam vele, hogy neki kell lépéseket tenni a megbocsátásért, de nem szavak hajtogatásával. Arra én is képes vagyok, akár úgyis hogy nem gondolom komolyan.
A hirtelen ölelést nem tudtam, mire vélni. A búcsúzás azonban jobban meglepett. Kimondta azt, amit gondolok és hiába is tagadta, nem is lehetne más, mint menekülés. Milyen hülye indok már az, hogy nem akar még jobban megsebezni? Hiszen már megtette… most minek visszakozna.
Az ajtóból fordult vissza: – Egy szörnyetegnél sokkal jobbat érdemelsz.
Odamentem hozzá és elkaptam a karját, hogy ne tudjon elmenni. Nem sétálhat állandóan ki az életemből csak úgy, nem engedem. Nem akarok megint napokat alvással és önsajnálattal tölteni, vagy a párnája szagolgatásával. Nem teheti ezt velem. Nem sétálhat ki állandóan, ha kellemetlen a téma vagy nem olyan választ kap, ami tetszik… vagy meg sem várja a választ igazából.
– Nem csinálhatod ezt velem!  – mondtam idegesen.
Talán egy kicsit túlzottan megszorítottam a karját. Nem érdekelt, habár ott lüktetett bennem az érzés, hogy csak apám lenne ennyire agresszív, h a nem úgy lenne valami, ahogyan éppen neki tetszik. Nem akartam Phillippé változni, nem akartam engedni a bennem tombol dühnek, de megtettem egy pillanatra.
– Nem sétálhatsz ki, akárhányszor olyanra fordul a téma, ami kicsúszik a kezeid közül!
Elengedtem és reméltem, hogy nem rohan el. Azt akartam, hogy végig hallgasson és ha most nem fog, akkor talán már nem is lesz rá lehetőségem.
– Nem tartalak szörnyetegnek…  – folytattam. – Egyszerűen csak gyengének.
Éreztem, ahogy gyengédebbé válik a hangom, ahogyan ránézek. Szerelmes vagyok, még mindig és ezt le sem tudom tagadni… és nem is akarom. Nem fogok többé sem az érzelmeimnek, sem másnak hátat fordítani, nem akarok olyan lenni, mint Esmé.
– Kérlek, maradj itt… beszélj hozzám… vagy csak érezzük jól magunkat. Nem tudnálak megint elveszíteni.


Cím: Si vis pacem, para bellum
Írta: Esmé Fawcett - 2017. 06. 26. - 13:37:07
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/originals/d4/92/d6/d492d6dae297bfbb6843cd60815ada7b.gif)
~ set ~ (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=223374573)


          Még idő kell majd nekem ahhoz, hogy megbarátkozzak ezzel a helyzettel. Eddig senkit sem haragítottam ennyire magamra. Oké, nem is biztos, hogy ez harag, de az is biztos, hogy több mint az a csalódás. Tettekkel? Tettekkel mégis hogyan tudnám bizonyítani azt, amit szavakkal nem elég? Az biztos, hogy több ok miatt is érdemes lesz elgondolkodnom ezen a dolgon.
          Egy pillanatra megijedek, mikor felém jössz, és elkapod a karom. Nem érzem úgy, hogy bármilyen szót megérdemelnék tőled, ami esetleg vigasztalni akarna. Ahogy a te bocsánatodat is nehéz lenne elnyerni úgy azt is nehezen tudom elhinni, hogy nem vagyok szörnyeteg.
          - Elliot, ne… engedj el, kérlek!
          Megpróbálok kiszabadulni, mintha az érintésed égetné a bőröm, de aztán megállok. Tényleg ilyennek tűnt? Hogy elmenekülök? Végiggondolom a lehetőségeket, és rájövök, hogy tényleg. Bár válaszokat ígértem, a legutóbbi találkozásunknál is ott hagytalak. És most is erre készültem csak azért, mert nem mondtad azonnal, hogy megbocsájtasz, vagy mert csalódtál. Nem tudom, akkor mit tudnék neked nyújtani.
          - Tényleg? Szerinted én nem vagyok az?
          Meglep a válasz. Úgy tűnik, ezt csak én képzelem be magamnak, de akkor miért? Miért gondolom valamiről, hogy valóság, ha nem is? Vajon most mondjam el, ami ebben az egy hónapban történt vagy ráér még?
          Elengedem magam. Már nem érzem feszélyezve a helyzetet. Inkább úgy, mintha mind a kettőnknek egy gyógyszerre lenne szüksége, és ezt a gyógyszert csak a másikunk tudja megadni. Segítesz újra olyan erősnek lenni, mint mikor a saját lakásomban szembeszálltam Lisbeth-tel? Nagyokat pislogok rád, aztán egy kis mosoly szalad át az ajkaimon.
          - Maradok. Addig maradok, ameddig kell.
          Leveszem a kabátom, és felakasztom a többi közé. A cipőm kopogása visszazeng a falakról, ezért inkább kibújok belőlük. Eddig nem gondoltam, hogy az elvesztésem még mindig ennyire fájdalmas neked. Azt gondoltam, hogy mostanra már rég túl lettél rajta, és arra is fel voltam készülve valahol, hogy majd egy másik nővel leszel együtt.
          Megfogom a kezed, és visszavezetlek a kanapéhoz. Úgy helyezkedem, hogy miután leülsz, a válladnak dönthessem a fejem. Lehunyom a szemem, és csak hagyom, hogy a finom illatod elárasszon. Annyira hiányzott már, hogy össze-vissza kerestem a boltban a parfümöt, amit használsz, de még csak hasonlót sem találtam. A kezem a tiédre csúsztatom, és belekulcsolom.
          - Hiányoztál! Minden nap, minden percben. Megállt az életem, mikor kiléptem ebből a lakásból.
          Nem hiszem, hogy nagyon fokozni kéne a dolgot. Nem tudnám megmagyarázni, hogy miért vártam eddig, és azt sem, hogy miért hagytalak el egyáltalán. Aztán hirtelen eszembe jut még valami. Ami a leges legjobban hiányzott nekem. Hirtelen mozdulok, lábamat keresztülvetem a tiéden és ráülök a combodra.  Elmosolyodom, ahogy a szemedbe nézek.
          - Tudom, hogy ha én hiányoztam, akkor ez is biztos.
          Két kezem lassan végigsimít a mellkasodon, majd feljebb csúszik a nyakadon, egészen addig, amíg közre nem fogja az arcod. Ekkor, és csak ekkor hajolok közelebb hozzád, és csókollak meg. Először csak óvatosan, puhatolózón, hogy lássam, te vajon mennyire akarod. Kockáztatok, hiszen el is küldhetnél. Alig néhány perce még én akartalak itt hagyni, ahhoz képest ez most egy óriási változás, de nem érdekel. Vállalok mindent, ami ezzel kapcsolatos. Az sem érdekel, ha nem jövünk újra össze, ezt az estét akarom. Tőled és veled akarom. Egyre hevesebben csókolok, majd homlokom a homlokodnak támasztom. A szoknya feszül rajtam, és így kicsit felcsúszik. Ezért lehet az, hogy kikandikál a harisnyakötőm.
          - Akarlak. Most. Itt.



Cím: Re: Si vis pacem, para bellum
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 06. 26. - 19:26:07
(http://media.giphy.com/media/9dDPYrEYmJeMM/giphy.gif)
[viselet] (https://www.polyvore.com/si_vis_pacem_para_bellum/set?id=223373563)
+16

Szinte fel sem fogtam, ahogy a kanapéra kerültünk. Magával ragad az illata, amit már olyan jól ismertem. Aztán hirtelen megéreztem a kezét az enyémen és egy pillanatra úgy éreztem magamat, mint régen, amikor összebújtunk a kanapén és csak bámultuk a kandalló tűzét. Csupán annyiban különbözött ez a helyzet, hogy ott húzódott közöttünk a feszültség és nem tudtam ezt meghazudtolni, legalábbis egyelőre.
Idő kellett, hogy feldolgozzam, de közben magam mellett akartam tudni Esmét is. Ahogyan már mondtam: nem bírnám ki, ha megint kisétálna a lakásomból és utána nem találnám sem a főiskolán, sem a munkahelyén… sehol. Túl sokat öltem bele ebbe a kapcsolatba, hogy hagyjam kicsúszni a kezemből és újra összetörjem a szívemet… ami nem is biztos, hogy kibírná azt a fájdalmat.
–  Hiányoztál! Minden nap, minden percben. Megállt az életem, mikor kiléptem ebből a lakásból.
Nem tudtam, hogy hihetek-e neki. Még mindig nem nyerte el a bizalmamat, de ahogy az ölembe került, hirtelen már nem volt kedvem gondolkodni. Az a mosoly, ami kiült az arcára, mintha minden problémát félre tudott volna söpörni. Egyetlen dolog foglalt le, a vágy: az ajkait az ajkaimon akartam érezni.
A derekára csúsztattam a kezemet és még közelebb húztam magamhoz. A szoknyája pedig kicsit feljebb csúszott, mintha zöld utat akart volna engedni nekem. Egy pillanatra tényleg olyan volt minden, mint régen… úgy öleltem magamhoz ahogyan akartam és legalább olyan szenvedélyes csókkal viszonoztam a közeledését, mint amivel ő illetett engem.
Aztán hirtelen feleszméltem, ahogy a homlokát nekem támasztotta: –Várj…  – nyögtem ki alig hallhatóan.
Idő kellett, hogy levegőhöz jussak és a tomboló érzések, a forróság csökkenjen. Rám tapadt a pólóm és a köntös. A ruháim kényelmetlennek tűntek, de tudtam: nem ez a jól alkalom, hogy megszabaduljak tőlük. Ugyan minden kedvem meglett volna hozzá, de nem éreztem helyénvalónak csak így leteperni őt.
Akarlak. Most. Itt.
Nem lepett meg, hogy ezt mondja. Az elmúlt félórácskában aztán mindenféle érzések felszabadultak közöttünk. Először ott volt a düh és a sértettség, ami szép lassan vággyá alakult. Azonban ez semmit sem változtatna azon, hogy még mindig ott van köztünk az a valami, amit ez a szakítás és az igazság megismerése okozott. Nem akartam kihasználni Esmét anélkül, hogy tudtam volna, mit akarok ezek után.
Várj, Esmé!  – köszörültem meg a torkomat, hogy hangosabban tudjak megszólalni.
Az arcára csúsztattam a kezeimet és kicsit távolabb toltam magamtól. A szemébe akartam nézni, azokban a kifejező, csillogó szemekbe, amikbe szinte azonnal beleszerettem. Főleg azután hatalmasodtak el rajtam az érzések, hogy Nyströmmel szembe mert szállni. Azelőtt nem láttam olyan lenyűgöző nőt és ez a mostani Esmé nem is hasonlított annyira az akkori énjére. Már szinte hiányzott a kísértetház… úgy visszamentem volna oda, hogy megint megvédhessem és újra egymásra találjunk.
Biztosan ezt akarod? Ez nem hoz minket feltétlenül újra össze… és ezt neked is tudnod kell – suttogtam és megsimogattam az arcát.
Nem rángattam le a ruháit, csak azokat, amik útban voltak. Egészen úgy éreztem, mintha nem lenne idő, gyorsan kéne cselekedni. Már nem tudtam rendesen gondolkodni.
A kezemet finoman a combjára csúsztatta. Benyúltam a szoknyája alá és végig simítottam a finom bőrén. A nyakához hajoltam, hogy finom csókot leheljek a nyakára, hirtelen változtattam a pozícióinkon és tepertem le a kanapéra magam alá. Gyengéd voltam vele, de olyan szenvedélyes, mint bármikor máskor.
Nem akartam gondolkodni és nem akartam kinyitni a szememet, hogy megint ott találjam magamat a lakásomba… és lássam őt újra kisétálni innen. Egyszerűen csak Végtelenné akartam tenni a pillanatot és egy kis időre úgy is tűnt sikerül.
Aztán megszűnt a forróság, az izzadtságtól nedves tarkómon éreztem némi hideg levegőt. Helyet foglaltam, pontosan oda, ahol korábban is ültem és próbáltam levegő után kapkodni. Éreztem, ahogy a szívem kezd megnyugodni, a mellkasom is egyre kevésbé hullámzott. Így fordultam Esmé felé.
Nem bántad meg? – kérdeztem halkan.
A kezemmel letöröltem a homlokomon gyöngyöző izzadtságot. A hajam persze ettől összevissza állt, de nem érdekelt különösebben. Csak Esmé számított és az, hogy itt van mellettem.


Cím: Re: Si vis pacem, para bellum
Írta: Esmé Fawcett - 2017. 06. 29. - 18:07:07
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/originals/0f/5b/40/0f5b4036a2c81fd4beda1c4622e4d961.gif)
~ set ~ (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=223374573)
+16


          Nem tudom, mi jön rám hirtelen. Talán az elmúlt egy hónap feszültsége, a munka miatti idegeskedés vagy más, de most mintha kiszabadulnék kötelékeimből. Hagyom, hogy úgy, mint szilveszterkor most is elragadjanak az érzelmeim. Csak téged akarlak látni egy kicsit, senki mást. Nem akarok senki másra gondolni. Nem akarok semmi másra gondolni.
          Mikor eltolsz magadtól, kicsit meg is sértődök, de inkább csak mosolygok, és a tetted ellenére is megpróbálok közel kerülni hozzád. Felhúzom egyik szemöldököm, mikor felteszed azt a kérdést. Hát nem veszed észre mennyire nagyon akarlak még akkor is, ha ez csak egy búcsú szex lesz majd?
          - Elliot, akarlak. Nem tudom meggátolni a gondolataim, hogy itt és most másra gondoljak. Nem tudom megtagadni a testemtől, hogy a testedbe olvadjon, és legfőképp, nem gondolom, hogy ez lenne a legjobb megoldás arra, hogy újra összejöjjünk. Arra van más is, szerintem.
          Miután ezt így megbeszéljük, pillanatok alatt kapom le a pólódat és hamarosan már vagyok a kanapén alul. Végigsimítok a felső testeden, igyekszem csókokkal kényeztetni téged, de nem mindenhol érlek el. Annyira hiányzott ez nekem. Annyira jó újra eggyé válni veled. Mintha egy egész élet telt volna el azóta, hogy utoljára pont ezen a kanapén nem tudtuk türtőztetni magunkat.
          Még egy utolsó lökésnél behomorítom a hátam és egy kisebb sikkantás hagyja el az ajkam. Egy mélyet sóhajtok is, hogy ezzel állítsam helyre valamennyire a légzésem. A ruhám rám tapad, a szoknyám gyűrött, és nem ártana lezuhanyoznom sem, de nem érdekel. Minden egyes pillanat megérte.
          Felülök, miután visszaülsz a helyedre. Megigazítom magamon a ruhámat, és igyekszem a hajamból is valami kevésbé kócos gombócot csinálni. Újra felhúzom a szemöldököm, ahogy meghallom a kérdésed. Kicsit el is nevetem magam.
          - Ha attól tartottam volna, hogy megbánom, akkor nem megyek bele. Nem bántam meg egyetlen mozdulatot vagy percet se.
          Nem is értem, hogyan feltételezheted ezt rólam. Miután viszont megigazítok magamon mindent, újra odahajolok a válladhoz és ráteszem a fejem. A kezed keresem, hogy belekulcsolhassam a sajátomat. Igyekszem úgy tartani a karom, hogy a vágás helye ne látszódjon, még akkor sem, ha egyre halványabb a vonás. Hogy a saját figyelmem eltereljem róla, inkább teljesen más felé terelem a témát.
          - Mesélj valamit. Voltál azóta kalandon?
          Abból ítélve, hogy nem vagy megsérülve, még ha voltál is, akkor sem volt halálos kimenetelű, szerencsére. Nem tudnám elviselni, hogy esetleg akkor sérülsz meg, mikor nem tudok segíteni neked. Aztán eszembe jut még valami.
          - Emlékszel a projektre, amin annyit dolgoztam múlt hónapban? Most lesz a könyvnek a megjelenése. Kérsz majd egy példányt belőle?
          Kemény munka volt megcsinálni, hisz tudod. A döntésig velem csináltad végig. Napokig aludtál nálam, aztán pedig napokig aludtunk itt, mert olyan fáradt voltam, hogy felkelni is alig bírtam a fáradtságtól.
          - Elliot, te… Te nem bántad meg, hogy lefeküdtünk?
          Felülök és a szemedbe nézek. Úgy akarom megtudni a választ, még akkor is, ha hozzám hasonlóan nem mentél volna bele, ha megbántad volna.



Cím: Re: Si vis pacem, para bellum
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 06. 30. - 16:28:20
(http://68.media.tumblr.com/97289bf025cc3dd13af2b4f15bea76fb/tumblr_o3ojziUNhq1tu9tdyo1_500.jpg)
[viselet] (https://www.polyvore.com/si_vis_pacem_para_bellum/set?id=223373563)


A légzésem lassan állt helyre. A felsőtestemre tévedt a tekintetemet. Lassan pillantottam meg az egyiptomi eset után keletkezett heget és nem tetszett a látvány. Még mindig kirázott a hideg, ahogy eszembe jutott az a kis hang és az az érzés, amint átfúródott a bőrömön a penge. Emlékszem az érzésre, felfoghatatlan mértékben fájt… nem is nevezném így, valami borzalmasabb szó kéne rá – amit hirtelen nem találtam meg a gondolataim között. Ráadásul még mindig ott csengtek a kitartásra bíztató gondolatok a fejemben.
Míg Esmé a ruháját igazgatta, én is inkább megkerestem a padlóra dobott pólómat. Gyorsan bújtam bele, kicsit visszaigazítottam a hajamat, amit korábban az izzadtság miatt sodortam félre a homlokomról. Ezután valamivel komfortosabban éreztem magamat, de a köntöst inkább nem húztam vissza. Az csak azért kellett, hogy az utcára ne egyszál „pizsamában” lépjek ki.
Néha az ember nem tudhatja előre, hogy megbánja a következő lépését…  – tettem hozzá csak úgy mellesleg, miközben visszadőltem a kanapéra.
Esmé a vállamra hajtott a fejét és az ujjaink egymásba fonódtak. Régen éreztem ilyen békét, még akkor is, ha a testem zakatolt. Utoljára Merellel volt ilyen a roxmortsi hegyekben, mikor kisétáltunk csillagokat lesni… furcsa, hogy egy egyszerű üzletelésből hová fajulhatnak a dolgok. Ráadásul tartozom is neki egy közös ebéddel. Eddig mindegyik találkozásunknál ő fizetett.
Olyan jól esett megint ilyen közelről érezni Esmé illatát. A régi párnájából már majdnem elszállt ez a finom aroma, amit azóta is keretem mindenhol és mindenkiben. Nem feltétlenül vagyok büszke az elmúlt hónapok „kalandjaira” nőügyek terén… de azt hiszem meg kellett azokat lépnem, hogy még inkább tudjam: mennyit veszítettem. Csak az sem biztos, hogy ez itt… ami maradt a kapcsolatunkból valaha a régi lesz még. Nem tudok egyszerűen ilyen könnyen megbocsátani. Hiszen kihagyott egy fontos döntésből és a kérdéseim, a konfliktus elől is menekül. Hogyan is lehetne rendbe tenni valamit, ha nem akarunk szembenézni vele?
Akad néhány  – bólintottam és kicsit megcirógattam az ujjait. – Ha pár nappal korábban jelentél volna meg, még reggelre sem találtál volna itthon. Volt egy utam Görögországba… ami nem éppen jól sült el. De akadt egy izgalmasabb is. Skóciában, egy kastélyban.
Hirtelen annyira lelkes lettem. Nem akartam untatni vagy ilyesmi, nyilván elég lett volna annyit mondani, hogy volt, de egyik sem alakul éppen túl sikeresen. Az elmúlt napokban egy hatalmas tábla csokoládénál többet nem igazán tudtam zsebre vágni.
– Nyitottunk egy patikát… Daniel és Dean vettek rá, hogy csatlakozzam hozzájuk… mert…  – elcsuklott a hangom. – Ha elvettelek volna, kell a pénz is. Azonban, mire összejött, te már nem voltál velem.
Nehezen nyögtem ki ezeket a szavakat. A régi terveim még mindig gombócként telepedtek a torkomra, hacsak szóba kerültek. Nem akartam erről fecsegni tovább, hülyeség volt részemről elhinni, hogy lehet egy normális kapcsolatom. A legtöbb embernek ez megadatik, de nekem nem. Nem érdemlem meg, már akkor is tudtam, mikor megismertem és amikor viszonozni látszott az érzésimet. Egyszerűen csak élveztem, hogy van kihez hazajönni és hozzábújni elalváskor… elnyomtam magamban az igazságot, ami mindig is ott volt a szívem mélyén.
– Hagyjuk… veled mi történt mostanában?  – kérdeztem kicsit rekedten.
A gondolatok persze még mindig ott torlódtak a fejemben. Hirtelen nagyon is irigyeltem Danielt – nem azért, mert elvesztette a feleségét, hanem – a családért, amilyen van. A lányért, azért mert volt, aki annyira szerette, hogy hozzáment. Nekem ez mikor lesz? Soha és talán lassan ki is csúszok az időből, ha folytatom a korábbi életvitelemet.
– Emlékszel a projektre, amin annyit dolgoztam múlt hónapban? Most lesz a könyvnek a megjelenése. Kérsz majd egy példányt belőle?
Esmé szavai magamhoz térítettek a merengésből. Amúgy sem kellett volna állandóan ezekkel a gondolatokkal gyötörnöm magamat. Ez már így van és kész – zártam le.
– Csak arra, hogy sokat dolgoztál  – bólintottam. – Szívesen megnézném, mibe fektettél annyi energiát.
Valahogy ez a beszélgetés is olyan átlagos volt és jobban esett, mint azok a korábbi gondolatok. Persze jó lett volna, ha azt mondja: szerzek magunknak egy példányt. Ez nem várhattam el, végül is én mondtam ki, hogy ez nem megbocsátható ilyen könnyedén és még most is így gondolom. Egyszerűen most csak élvezni akartam a társaságát.
–  Elliot, te… Te nem bántad meg, hogy lefeküdtünk?
Felült és a szemembe nézett.
Egy pillanatig nem válaszoltam. Csak figyeltem a szépséges, barna, mindig csillogó szemeit és egy kicsit elszomorodtam. Nem azért, mert együtt voltunk, az pont olyan jó, sőt talán hevesebb és érzelmesebb volt, mint bármelyik másik. Nem számított, hogy milyen hosszú volt, így volt tökéletes.
– Még nem tudom  – ismertem el. – Az attól függ hogyan alakulnak a dolgaink. Nem akarlak kihasználni vagy azt az érzést kelteni benne, hogy… csak erre kellesz.
Egy kicsit közelebb hajoltam hozzá. Az arcán végig simítottam, majd finoman megcsókoltam. Nem volt hosszú, de ki akartam vele fejezni, hogy még mindig érzek iránta valamit… még mindig ugyanazt a szerelmet, amit korábban és talán sosem fog elmúlni, akkor sem, ha neki már nem kellek. Tudom, hogy sokkal jobbat is találhatna nálam.
– Szeretnék ugyanúgy bízni benned, mint régen  – ismertem el.
Talán nem jól használtam a szavakat, de reméltem, hogy érti mire gondolok.


Cím: Si vis pacem, para bellum
Írta: Esmé Fawcett - 2017. 07. 01. - 21:34:30
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/originals/0f/5b/40/0f5b4036a2c81fd4beda1c4622e4d961.gif)
~ set ~ (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=223374573)


          Hirtelen ér hidegzuhanyként a válaszod. A kalandokról azt gondoltam, hogy majd órákat mesélsz megint. Régen volt, hogy egy egész éjszakát átmeséltél, és csak valamikor a nap első sugarai idején aludtunk el. Úgy tűnik, ez már nem fog visszatérni egy időre. Úgy tűnik annál is jobban elrontottam, mint ahogy azt valaha elképzeltem.
          De nem is ez lep meg a legjobban. A szívem egy dobbanást kihagy, mikor meghallom, hogy mire készültél. Elkomorodok, de egyelőre nem szólok róla. Látszólag téged feszélyez a kérdés, ezért nem is bolygatom tovább.
          Örülök neki, hogy legalább ennyi megmarad abból az időszakból. Nem olyan nehéz mondjuk nem emlékezni a rengeteg kiesett időre, amit külön töltöttünk. Talán pont az lenne a fura, ha semmi sem maradna meg abból az időszakból.
          - Bolond vagy – mosolyodom el kicsit. – Nem tudsz kihasználni, hiszen én másztam rád. És én nem bántam meg.
          Saját tapasztalatból mondom, bár az más típusú kapcsolat volt. Tehetek én már bármit, akkor sem fogom visszanyerni teljes mértékig a bizalmadat. Korábban is így volt, csak akkor én voltam az, akinek meg kellett bocsájtani egy kisebb árulás után. Damien az egy dolog, hogy megütött, de olyan dolgokat vágott a fejemhez, amiket soha nem gondoltam volna, hogy valaha megteszi. Átláthattam volna rajta, neked olyan könnyen ment. De nem véletlenül vagy te a jobb emberismerő kettőnk közül.
          - Mindent megteszek majd érte, hogy újra úgy tudj bízni bennem.
          Ez valahol egy elhatározás is saját magam részére, még akkor is, ha tudom, nem biztos, hogy sikerrel járok. Végül is a korábbi negatív tapasztalataim nem jelentik azt, hogy nem is lehet más kimenetele egy ilyen dolognak. Talán a miénk másként fog majd alakulni.
          Felállok mellőled, és a kandallóhoz sétálok. Jó újra ezeken a régi deszkákon mászkálni, még akkor is, ha valószínűleg kiszakítja a harisnyám. Mindig is tudtam, hogy másként tekintesz rám, mint ahogy én azt szeretném mutatni. Remélem… Remélem, hogy egy nagyon fontos dologban nem értettél félre.
          - Egy kicsit szeretnék visszakanyarodni arra, amit mondtál.
          Lassan sétálok vissza hozzád, a kezem a hátam mögött kulcsolom össze, és a dallamos lépéseknek köszönhetően talán úgy is tűnhet, mintha táncolnék. Pedig semmi táncolás nincs abban, amit éppen mondok vagy mondani akarok.
          - Te tényleg elhelyezkednél egy fix helyen? Úgy értem, csak azért, hogy jó legyen másnak, ne is neked? Feladnád az életed egy részét?
          Nem gondolom, hogy a kalandozásokról teljes egészében lemondanál, de ez akkor is olyan mértékű elhatározás lehetett a részedről, mint az eljegyzés.
          Megállok úgy, hogy az asztal közöttünk legyen. Nem akarok menekülni, nem fogok elmenni, de megkordul a gyomrom, amit szerencsére ilyen távolról nem hallasz. Remélem, így inkább a konyhát kéne célba vennem.
          - Összeüssek valami reggelit? Kérsz?
          El is indulok arrafelé, de tudom, hogy majd el kéne mennem vásárolni egy keveset. Azért nem akarlak mindjárt lenyúlni kajával és élősködni. Szóval előbb kilibbenek a konyhába, hogy megnézzem a hűtőd tartalmát, majd felírva egy listára a vásárolni valókat, egy csodálatos reggelit készítsek neked.
          - És ne utasíts vissza, kérlek. Látom, hogy szükséged van egy kiadós reggelire, és közben válaszolok is minden kérdésedre. Ezúttal tényleg, feltéve ha maradt még benned megválaszolatlan, hiszen az alaptörténetet már tudod.



Cím: Re: Si vis pacem, para bellum
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 07. 03. - 15:27:09
(http://68.media.tumblr.com/97289bf025cc3dd13af2b4f15bea76fb/tumblr_o3ojziUNhq1tu9tdyo1_500.jpg)
[viselet] (https://www.polyvore.com/si_vis_pacem_para_bellum/set?id=223373563)


Végig néztem, ahogy Esmé kecsesen a kandallóig sétált. A lábait figyeltem, ahogy az öreg deszkákhoz érnek. A tekintetem a szépséges barna hajzuhatakig emeltem és eszembe jutott, mikor először túrtam bele. Olyan heves érzéseket váltott ki belőlem, annyira vágytam rá abban a pillanatban, hogy az enyém legyen… most pedig itt ültem és a korábbi, meglehetősen forró helyzet ellenére is úgy éreztem, valami furcsa, jeges távolság uralkodik közöttünk. Az sem volt kizárt, hogy csupán én tettem ilyenné a dolgot, hiszen ő idejött. Beszélni akart velem, békülni is, én meg… De tartom magamat az elveimhez, amíg nem bízok meg benne újra, nem erőltetek semmit – határoztam el magamat.
–Egy kicsit szeretnék visszakanyarodni arra, amit mondtál.
Ahogy megint felém fordult a szemébe néztem. Lassan bólintottam.
– Te tényleg elhelyezkednél egy fix helyen? Úgy értem, csak azért, hogy jó legyen másnak, ne is neked? Feladnád az életed egy részét?
Annak idején pontosan emiatt nem vetettem fel neki az ötletet. Hülyeség lett volna kijelenteni, hogy azért tettem volna, mert az ő kedvéért feladnám az életemnek a korábbi szakaszát. Erről sosem volt szó, nem terveztem abbahagyni a kalandokat és a kincsek kutatását. Egyszerűen csak kellett egy olyan biztos pont az életemben, amire akkor is támaszkodhattam, ha éppen nincsen mitől megválnom. A lopás számomra nem anyagi haszonnal jár együtt feltétlenül. Az én szememben a pénz egy másodlagos dolog, ami csak azért kell, hogy életben maradjak.
Ha elvehetek valami, ha egy tárgyat a magaménak tudhatok… az az én szememben a legnagyobb boldogság. Általában ritkán dolgozom megbízásra vagy adok el valamit. A kincsek az én örömömet szolgálják és nem megválni akarok tőlük, hanem magamnál tartani mindegyiket örökre. Ettől függetlenül, továbbra is vállalni fogok bizonyos megbízásokat, a patika csupán az a pont lett volna, amire lehet egy családot alapozni.
– Most valószínűleg félre fogsz érteni… én nagyon szeretlek téged, de ez a döntés rólam szólt és nem rólad  – mondtam. – Részese voltál az oknak, viszont én hoztam meg, mert én így akartam.
Szándékosan ismételtem meg kétszer a szót. Azt akartam, hogy megértse, akármit mondott volna az adott döntési helyzetben, akkor is így történt volna.
– Sosem adnám fel az életemnek azt a részét, amire gondolsz – válaszoltam nyugodtan és eldöntöttem. Ezúttal kimondok mindent, ami valaha is bennem volt és ő nem tudott róla. Lényegében eddig a beszélgetésig én magam sem gondolkodtam el rajta igazán. Most azonban itt volt az alkalom.
– Esmé, tizennyolc éves vagy  – kezdtem és felálltam.
Most, hogy nem volt rajta cipő egészen magasnak éreztem magamat. Igaz volt közöttünk bőven távolság, de nem akartam volna ülve végig mondani a következő szövegemet. Ráadásul nem is voltam benne biztos, hogy jól fogom megfogalmazni az egészet. Kicsit zavarban is voltam.
– Tudom, hogy máshol tartasz az életedben, mint én…  – folytattam halkan. – Neked ott van az iskola, a karriered éppen csak elkezdődik, én viszont ezeknek a dolgoknak a kellős közepén állok már. A nagybetűs életben és elmúltam harminc. Az embereknek körülöttem családja van, gyerekük születik, megházasodnak. Én is ezt akarom. Ezért hoztam meg ezt a döntést, mert ezekhez a dolgokhoz biztos pont kell. Akármennyire is szeretem a csillogó aranytárgyakat, az öcsémnek igaza van: el kell döntenem, hogy meg akarok-e állapodni.
Azt hiszem ilyen komoly még sosem voltam.
– Soha, semmit sem tettem le az asztalra. Mindig semmirekellő voltam és… erre az egy dologra mindennél jobban vágytam, mikor a patika ötlete felmerült. Most már nem hiszem, hogy összejön, legalábbis nem úgy érzem éppen.
Lehajtottam a fejemet. Reméltem, hogy nem veszi zokon, amiért ezeket most így kimondtam. Valószínűleg nem egészen erre a válaszra számított… vagy nem tudom. Sosem mondtam még ki ilyen nyíltan és könnyedén, hogy mit akarok. Azonban most szükségem volt erre az őszinteségre. Akkor sem mondtam el igazán, mit érezek, amikor megkértem a kezét. Biztosan nem mondott volna igent, ha elmondom: nem akarom más férfi közelében sem látni vagy hallani, ahogyan flörtöl velük.
A témaváltás kicsit meglepett. Én részemről gondolni sem tudtam az evésről. A gyomrom kavargott és inkább maradtam volna a nappaliban, a fenekemen ülve.
–  Összeüssek valami reggelit? Kérsz?
– Nem vagyok…  – kezdtem volna.
Esmé meg sem várva a mondatom végét, a konyhában volt már. Én meg úgy rohantam utána. Nem nagyon volt, miért szégyenkezni, egy kis poron kívül lényegében tisztaság volt. Azóta nem használtam a konyhát, hogy elment. Egyszer-egyszer kidobtam a romlott ételt, míg nem a hűtő teljesen kiürült.
– Egyáltalán nincs szükségem reggelire  – ellenkeztem a kérése ellenére is. – Azóta nem eszek itthon, hogy elmentél és nem is vágyom rá. Nincs étvágyam, még mindig beteg vagyok itt…  – mutattam a mellkasomra.
Nem kellett volna megint felhozni ezt a témát, te idióta! Megráztam a fejemet és visszanyelve a büszkeségemet, meg az érzelmeimet, közelebb léptem hozzá. Nem akartam, hogy válaszoljon, ezért gyorsan kezdtem el beszélni.
– Segítek bevásárolni  – váltottam hangnemet. – Csak felveszek egy nadrágot… meg egy kabátot.
Megfogtam a kezét és finoman meghúztam kicsit. Azt akartam, hogy jöjjön velem a hálószobába. Nem szerettem volna újra szemelől veszíteni, hogy aztán hetekig csak arra gondoljak: hol rontottam el mindent.


Cím: Si vis pacem, para bellum
Írta: Esmé Fawcett - 2017. 07. 07. - 09:09:42
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/originals/0f/5b/40/0f5b4036a2c81fd4beda1c4622e4d961.gif)
~ set ~ (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=223374573)


          Figyelmesen hallgatom a szavaid, és meg is értem, amit mondasz. Meg is értem, hiszen ha most nem jövök ide neked, még akkor is lehet esélye egy másik nővel a kapcsolatra. De hogy valaha így gondolkodtál volna, arról soha nem volt fogalmam. Pedig azt hittem, ismerlek valamennyire. Tudom milyen vagy, és mégsem. Nem is szólok egyetlen szót sem, hagyom, hogy nyugodtan befejezd. Úgy érzem, ez az egész kikívánkozik belőled, és ha valaha újra akarjuk kezdeni, mert szerintem ezért vagyunk még itt mind a ketten, akkor nem szabad ennek közénk állnia.
          A legjobban a korom lep meg. Én soha nem gondoltam rá úgy, mintha ez akadály lehetne. Mármint nem biztos, hogy ezt te is annak érzed, de a karrierem és az életem, ha már egyszer hozzád kötöttem, akkor tök mindegy, hogy mi van vele. Nem vágyom hatalmas nagy karrierre, habár azt mondják, hogy lenne esélyem rá.
          Közbe is szólnék, hogy hát ez így nem, és én hogyan gondolom, de inkább nem teszem. Ez a te köröd most, és inkább jöjjön ki belőled. A karjaim összefonom magam előtt, és mély hallgatásba merülök. muszáj nekem is végiggondolni azt, amit mondasz, hiszen ezért mondod, nem csak azért, hogy ne álljunk itt szótlanul egymással szembe, de inkább feladom a gyomrom korgása miatt. Kicsit talán figyelemterelésként is alkalmazom a konyha témát.
          Betérve oda, semmi változást sem látok, ami azért meglep. Mikor ideköltöztem, akkor kicsit a saját formámra rendeztem át, hiszen számítottam rá, hogy én többször fordulok majd meg benne, mint te. Most ez nagyon meglep, és ezt nem is tudom letagadni. Ahogy azt sem, hogy újra előkerül a lelkedet sújtó fájdalom. Elkomorodom, újra bezárkózok kicsit.
          - Jó – dörmögöm, és hagyom, hogy magaddal húzz.
          Átmegyek a nyomodban a már megszokott helyiségbe. Itt tényleg nem változott semmi sem. Bár nem tudom, miért vagyok meglepődve rajta, ha lényegében nálam is minden ugyanolyan, ahogy a költözés idején átpakoltam. Az egyik pólód, ami véletlenül nálam maradt, még mindig ugyanúgy ott van a szék háttámlájára fektetve, mint ahogy te oda letetted az egyik lefekvés előtt.
          Némán figyelem azt is, ahogy kiválasztod a ruhát, aztán egy perc alatt kirántom a kezedből, és berohanok a hálóba vele. Lerakom az ágyra őket, és én is végignyújtózom. Talán az ágyad hiányzott a legjobban te utánad. Az arcom beletemetem a párnádba, mire ideérsz talán csak egy hatalmas hajzuhatagot találsz.
          - Olyan buta vagyok – dörmögöm bele a párnába. Valószínűleg semmit se hallasz belőle, de azért folytatom. - Nem is igazán érdemellek meg. Utálom magam.
          Lassan elfogy a levegőm, így egy mélyet szippantva a párnába, szinte fulladozva emelem fel a fejem. Feléd fordulok, és elmosolyodom.
          - Maradjunk itthon inkább, mit szólsz? Beszélgetést ígértem, és úgy érzem, van még mit mondanod. Mármint most még mondhatsz bármit, tényleg.
           Felülök az ágyon, lábam magam alá húzom, bal kezemmel meg megtámaszkodom, hogy ne dőljek el. Nem kényelmes pozíció hosszú távon, de egyelőre megteszi. Aztán felcsillannak a szemeim.
          - Van egy jobb ötletem. Vigyél el egy kalandra. Most!
          Az sem érdekel, hogy nem vagyok éppen jól öltözve ahhoz, csak szeretném átélni újra azt, amit ott a szellemházban, Deannél vagy bármelyik másik napon, mikor megleptél. Aztán rájövök, hogy ahhoz nem is kell elmenni itthonról. Igen, az előbb ugyan szeretkeztünk, de egy nagyon fontos dolog kimaradt. Valami, ami azóta is hiányzik. Ha nem ülsz mellettem az ágyon, akkor most megpaskolom azt, jelezvén, hogy szeretném, ha letelepednél. Eldöntelek, igyekszem kényelmesen elhelyezni téged is, és magam is, de a pillanat, az órák, amiket úgy töltöttünk, hogy a válladon fekve csak hallgattuk egymás szívverését – mondjuk leginkább én a tiédet –, az nagyon hiányzott, és most szeretnék egy kicsit visszakapni belőle. Ha lehet. Csak egy picit.



Cím: Re: Si vis pacem, para bellum
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 07. 07. - 16:31:07
(http://68.media.tumblr.com/97289bf025cc3dd13af2b4f15bea76fb/tumblr_o3ojziUNhq1tu9tdyo1_500.jpg)
[viselet] (https://www.polyvore.com/si_vis_pacem_para_bellum/set?id=223373563)
16+

Nem akartam ennyire a fejéhez vágni az érzéseimet, a terveimet, amiknek a megvalósításáról lecsúsztam. Ha valaha együtt is leszünk, nem lesz ugyanolyan, azt hiszem. Valahogy nem tudtam elképzelni, hogy újra közösen vacsorázzunk vagy csak újra visszazökkenjünk a régi kerékvágásba és egyszerűen a kandallónál ücsörögjünk egymás mellett.
Szomorú voltam emiatt, de nem akartam Esmét sem tovább gyötörni. Ezért ajánlottam fel, hogy inkább lekísérem a boltba. Addig is vele lehetek… Mekkora hülye vagyok! – gondoltam kicsit elkeseredve. Talán nem leszek soha férj vagy apa, de akkor is Esmé az egyetlen, akiért érdemes élnem. Ha kell egy életet élnem úgy, hogy ezek a tervek nem valósulnak meg, őt a szívemben fogom őrizni és ez annál sokkal többet ér nekem.
Megfogtam a kezét. Finom mozdulat volt, semmi erőszakosság nem volt benne. Ha szeretett volna könnyen elhúzhatta volna az ujjait, azonban nem tett így. Könnyen átsétáltunk a nappalin, majd az előszobán, hogy a gardróbba lépve kinyissam a szekrényt. Gyorsan elvettem a tisztábbnak tűnő farmert a nadrágos kupac tetejéről, meg egy kabátot az akasztóról.
Esmé felé fordultam, meg akartam kérdezni, hogy jó lesz-e… de kikapta a kezemből a darabokat. Azután indult el a háló felé, olyan gyorsan, hogy éppen csak tudtam tartani vele a tempót. Az az érzésem támadt, mintha a való életünk elevenedne meg ebben a pár percben. Próbálom tartani a lépést, hogy mellette lehessek, de valójában egy nagy szakadék folyton elszakít tőle.
Az ágyon találtam már, arccal a párnámban, mikor beértem az ágyra. A ruháim egy kupacban hevertek mellette. Nagyot nyelve néztem végig a szépséges testén és közben azon gondolkodtam, megérdemle-e őt tényleg. Valószínűleg nem.
– Maradjunk itthon inkább, mit szólsz? Beszélgetést ígértem, és úgy érzem, van még mit mondanod. Mármint most még mondhatsz bármit, tényleg.
Nem értettem, miért gondolta meg magát hirtelen. Ez lett volna az első alkalom, hogy közösen veszünk ételt. Valahol örültem volna, ha együtt tesszük meg, hiszen a lakáson kívül is lett volna programunk végre… igaz kicsit sem bánom az ágyat, mint helyszínt a mai napnak.
– Ha itt akarsz maradni, akkor maradjunk itt  - egyeztem bele.
Leültem mellé az ágyra és a térdére tettem a kezemet. Óvatosan simítottam végig a harisnyán. Nem tetszett ez az idegen érzés, jobb lett volna közvetlenül a finom bőrét cirógatni. Csupán abban a percben értettem meg igazán, mennyire hiányzott minden porcikája. Hiába volt más nő, akinek legalább ennyire élveztem a társaságát, nekem ő az igazi.
–Van egy jobb ötletem. Vigyél el egy kalandra. Most!
Elmosolyodtam a követelőzésen, ami a hangjában csengett. Ez volt az igazi Esmé, aki annyira megfogott. Tetszett ez a határozottság a korábbi hirtelen témaváltások és tétovázás helyett.
Ahogy eldöntött és a mellkasomra hajtott a fejét, hirtelen megdobbant a szívem. Biztosan hallotta, de örültem neki. Azt akartam, hogy tudja: nekem igenis sokat jelent ez a dolog. Egy pillanatig élveztem csak ezt a békés nyugalmat.
– Most is egy kalandon vagyunk…  – válaszoltam és megcsókoltam. – A való élet tele van veszéllyel, boldogsággal és kincsekkel.
Suttogva fordultam teljesen felé. Lágy csókot leheltem az ajkaira, a kezemet végig futtattam a lábán, majd a felsőjén át egészen a nyakáig. Csak a hüvelyujjammal simogattam meg az arcát, olyan lágyan, hogy azt éppen csak megérezhette. Mélyen beszívtam az illatát, ahogy szétváltunk. Egyenesen a szemébe néztem.
– Egy kincsem sem ért annyit az elmúlt tizenöt évben, mint ez a pillanat itt, veled  – mondtam, miközben fölé kerültem.
Továbbra is a tekintetét kerestem. A kezeim közben óvatosan letolták a felsője pántját a vállán. Csupán reménykedhettem benne, hogy nem fog ellenkezni, hiszen nem rég túl estünk már ezen… de én újra akartam. Érezni akartam, mennyire egyek vagyunk. Hiszen nekem csak rá van szükségem – gondoltam.
Forróságot éreztem. Nem ugyanazt, amit korábban, ez most más volt. Sokkal erősebb, mégis gyengéden tört elő belőlem. Egyszerűen végig csókoltam a nyakát és minden olyan részét, amit csak értem, miközben óvatosan levettem róla minden ruhadarabot.
Gyönyörködve néztem meg magamnak a testét. Kicsit lefogyott, de nem zavart… nem akartam benne több hibát keresni. Az volt a legfontosabb, hogy ott feküdt az ágyban velem és legalább erre a kis időre csak az enyém lehet.
A füléhez hajoltam és halkan suttogtam bele a szavakat: – Nekem az a kaland, hogy téged megtartsalak… minden más eltörpül mellette.
Gyengéd volt minden mozdulatom. Nem akartam erőszakosnak, követelőzőnek tűnni. Örömet akartam neki szerezni, hogy tudja: nekem még mindig ő a legfontosabb és ez sosem fog valószínűleg megváltozni. Akkor sem, ha egyszer véget ér ez a nap és nem egy ágyban fekszünk el aludni.


Cím: Si vis pacem, para bellum
Írta: Esmé Fawcett - 2017. 07. 08. - 23:23:34
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/originals/30/a3/83/30a383981101324d0aa6976c5735f603.gif)
+16


          Bárcsak tudnám, mi az amire most a leginkább szükséged van. Kicsit úgy érzem, mintha az eddigi ismereteim rólad tovaröppentek volna, és valójában nincs is semmi, amit olyan biztosan tudnék kijelenteni, mint azt, hogy imádlak, szeretlek, és meghalnék érted. És továbbra is, bármit feláldoznék. Bármit, magam, a kapcsolatunk, de csak aztán, hogy megbeszéltük. Legalábbis az utóbbi lehetőségnél.
          Direkt megnyugszom, látszik is rajtam valószínűleg, mikor leülsz mellém. Most úgy érzem, a harisnyám csak útban van, és le is venném, de félek, hogy mit szólnál hozzá. Abból ítélve, hogy a szívverésed hirtelen megváltozott egy pillanatra, amit először igazából félre is értelmeztem, rájövök, hogy van még mit keresnem itt. Hogy van olyan pontja a kapcsolatunknak, ami megmenthető, és ami lehet az alapja egy újnak. Egy talán sokkal erősebbnek.
          Minden csók után kapnék utánad, az összes után kivétel nélkül. Kezemmel először a hasadon simítok végig, majd ahogy fordulsz, a hátadra tévedek. Már ekkor tudom, hogy nem fogok tudni itt megállni, kell egy második menet is. Benyúlok a pólód alá, végigsimítok a sebhelyen, majd megyek is tovább, hogy még mind a kettőnknek kényelmes legyen.
          - Az elmúlt pár hétben utáltam a való életet, mert majdnem elvett tőled örökre.
          Remélem, tényleg csak egy pillanatra szalad át a szomorúság a szememen, hogy aztán majd elmosolyodva egy csókot lophassak tőled. Ehhez kicsit megtolom magam a lábammal, így leküzdve azt a kis távolságot, ami köztünk van.
          - De most – adok egy puszit az ajkaidra.  – Imádom – kapsz még egyet – ezt a – egy újabb – kalandot.
          Elvörösödök, mikor a kincsekről beszélsz. Mindig is tudtam, hogy talán másként tekintesz rám, mint egyszerű szerelmesedre, de azt nem gondoltam, hogy a kincsed lennék. Ez bármilyen fura is lehet, de hízelgő, és szeretnék még tovább a kincsed lenni. A legfőbb kincsed.
          Nem hunyom le a szemem, nem nézek félre, állom a tekinteted, hisz tudom, azzal vagyok a legkifejezőbb. Az az egyetlen dolog, amivel a lehető legőszintébb tudok lenni, és pont ezért igyekeztem elkerülni korábban minden alkalommal.
          Kezeim tovább folytatják a felfedező útjukat, de mikor megérzem ajkaid a vállamon, akkor úgy döntök, ideje tényleg egy felsőbb szintre emelni ezt a jelenetet. Felülök, lábam átvetem a csípőd felett. A szoknyám hangos reccsenéssel szakad ketté, de nem különösebben foglalkoztad. Könnyebb dolgod lesz később. Én közben igyekszem megszabadítani a pólódtól, miközben te engem a sajátomtól. Így már nem sok minden marad, amit le kéne venned rólam.
          Végül semmi sem marad már rajtam, és a forgolódásban alád is kerültem, így teljesen meztelenül fekszek a puha párnák ölelésében. A hajam szétterül rajtuk, de a legszebb dolog ebben a szobában az a szemed csillogása.
          Mikor közelebb hajolsz, kezeim a válladra csúsztatom, aztán egy mosoly kíséretében megcsókolom a kezed, amit gyorsan magamhoz is húzok, és a szívemre teszem.
          - Az én legnagyobb kalandom pedig az, ahogy megadjak neked mindent, amire csak szükséged van. Most és innentől mindig, amikor csak megkívánsz.
          Kezed a mellemre csúsztatom. Mikor érzem, hogy rendesen megfogod, akkor veszem csak el onnan a sajátom, és simítok végig vele az arcodon.
          - Most és mindörökké – suttogom az eskünek is beillő szavakat.
          A testem eddigre már úgy fel van hevülve, ahogy korábban is már jó párszor, de ez most mégis más. Nem tudom megmagyarázni, csak azt, hogy akarom. Még jobban, még tovább. Kezemmel beletúrok a hajadba, hiányzott már ez a frizura is a különösebbnél különösebb színeivel. Aztán a nyakadnál fogva magamhoz húzlak, és megcsókollak. A testem hullámzani kezd, ahogy egyre jobban ráhangolódik a tiédre. Ma úgy igazán egymáséi leszünk, úgy egymásba fogunk olvadni, ahogy korábban nem sokszor. Ez most más lesz, de nem tudnám megmagyarázni miért.



Cím: Re: Si vis pacem, para bellum
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 07. 09. - 17:38:55
(http://68.media.tumblr.com/97289bf025cc3dd13af2b4f15bea76fb/tumblr_o3ojziUNhq1tu9tdyo1_500.jpg)
+16

Ahogy Esmé fölém került, a szoknya furcsa hangot adva repedt szét. A kezemmel az utolsó ponton is könnyedén eltéptem, majd dobtam félre a szoba egyik sarkába. Finoman cirógatva haladtam a combja közepétől fölfelé. Csupán az akadályoz meg a kényeztetésben, hogy hirtelen elkezdi lerángatni rólam a pólómat. Hagytam neki, hiszen én is igyekeztem minél több, felesleges ruhadarabot eltávolítani róla.
Hirtelen változtattam a pozíciónkon. Fölé kerültem, hogy aztán finoman csókoljam meg. Gyengéden simítottam végig a selymesen puha haján, ami könnyedén szétterült a párnákon. Úgy festett, mint egy istennő az ókori ábrázolásokon. Gyönyörű volt és nem tudtam levenni róla a szememet – persze nem is akartam. Ez volt a tökéletes pillanat, csak ő és én, semmi más nem létezett.
A kezeit a vállaimra csúsztatta és finoman húzott közelebb magához. Ilyen távolságról könnyedén beszívtam az illatát. Egészen közel hajoltam hozzá, a fülén végig húztam az orrom hegyét, majd lágy csókot leheltem alatt a puha bőrre. A másik kezemmel a hajába túrtam. Lágyan megharapdáltam a fülcimpáját, amitől engem is elöntött a kibírhatatlan forróság és talán őt is.
Ahogy elhúzódtam és megint a szemébe néztem, az egyik kezemet magához húzta. Csókot lehelt az ujjaimra és a mellére helyet. Éreztem, ahogy ver a szíve, talán még az enyémnél is okkal hevesebben.
–  Az én legnagyobb kalandom pedig az, ahogy megadjak neked mindent, amire csak szükséged van. Most és innentől mindig, amikor csak megkívánsz. Mind örökké.
Nem szerettem sosem a fogadalomszerű kifejezéseket, de a kapcsolatunk alatt annyiszor hangzott el hasonló. A sérülésem napján is, mikor a kitartásról beszéltünk… talán ez tette egyedivé azt, amit Esmé iránt éreztem. Nem jöttem már zavarba az ilyenektől, sőt szinte örömmel töltötte el a dolog.
Gyengéden simogattam meg és hajoltam le hozzá, hogy még egy csókot nyomjak az ajkaira. Aztán már nem tudtam tovább tartani magamat. A forróság olyan elviselhetetlenné fokozódott, hogy a homlokomon megjelent izzadtság cseppek talán lehullottak a testére.
Az ajkaira tapadtam és minden mozdulatommal igyekeztem az ő kedvében járni közben. Lihegve húzódtam el tőle, csókot nyomva a nyakára.
Megszűnt körülöttünk a világ. Mostanra már nem csak a többi ember, de a lakás, a hálószoba sem létezett többé. Mi voltunk… együtt, összeolvadva. A szívem ritmus a testeméhez hangolódott, egyre hevesebben vert, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból. Nem hittem volna, hogy képes lehet ilyen tempót diktálni. Hirtelen lassult vissza valamennyire, ahogy legurultam az ágy szabad részére.
A plafont bámultam hosszú ideig és a kezemmel végig töröltem a homlokomat. Esmé felé fordultam, látni akartam, hogy ő is olyan állapotban van-e, mint én.
– Le kéne zuhanyoznom, mielőtt elmegyünk a boltba…  – jegyeztem meg halkan.
A kezemet az övére csúsztattam. Az ujjainkat összekulcsoltam és közben elmosolyodtam. Hát ez a tökéletes pillanat, nem is a korábbi… – gondoltam és közelebb húzódtam hozzá. Még egy csókot nyomtam az ajkaira. Ez is telve volt érzésekkel, habár koránt sem olyan heves szenvedéllyel, mint az imént történtek. Őszintén elfáradtam és ezt már le sem tudtam tagadni.
– Még sosem voltunk együtt vásárolni, ki akarom próbálni  – mondtam és a testem fáradtságához képest hirtelen felültem. – Elmegyek zuhanyozni, addig maradj így!  
Talán tizenöt percet töltöttem a zuhany alatt. Egyszál törölközőt tekertem a derekam köré, hogy legalább egy kicsit takarjon. A hálóba lépve pedig ismét Esmére pillantottam. Még mindig egy szépséges istennőre hasonlított.
– Annyira gyönyörű vagy – suttogtam, ahogy végig néztem rajta.
Megfogtam a  ruhát  (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=224604749) , amit korábban elővettem a szekrényből. Szerencsére eléggé félredobtuk ahhoz, hogy ne gyűrődjön meg az események közben.
Esmét néztem öltözködés közben, ahogy a matracon feküdt. Szívesen visszabújtam volna mellé, de ismerem a saját határaimat és már tényleg éhes voltam. Az én gyomrom korgott ezúttal túl hangosan.


Cím: Si vis pacem, para bellum
Írta: Esmé Fawcett - 2017. 07. 11. - 12:44:52
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/originals/30/a3/83/30a383981101324d0aa6976c5735f603.gif)
~ set ~ (http://www.polyvore.com/shopping/set?id=224608096)
+16


          Alig néhány órája, tegnap még nem gondoltam, hogy majd ekkora öröm ér az életben. Másodszor is egymásnak esünk, és ha lehet mondani ezúttal sokkal jobban, mint korábban. A testem már akkor elkezdett hevülni, mikor a lábam átlendítem feletted, és ez a hevülés csak tovább fokozódik, mikor már meztelenül fekszem alattad. A behatolás pillanatában érzem, ez most más lesz, mint a korábbiak közül bármelyik másik. Felnyögök, ahogy újra megharapod a fülem. Olyan érzéki, és mindig is szerettem, ahogy a fogaid és a nyelved végigsiklik a nyakamon.
          Lágyan hullámzani kezd a testem a tested ritmusára. Mintha táncolnánk. Örülök neki, hogy ezúttal sikerül kicsit többet kényeztesselek. Karommal magamhoz húzlak, izmos karjaidat végigcsókolgatom. Az ajkaid lágysága és puhasága még mindig megbabonáz. Végighúzom rajta az ujjam, mielőtt a saját ajkaimmal eltűntetném a szemem elől. Érzem, ahogy egyre több izzadságcsepp fut le a testemről az ágyneműre, és azt is, ahogy néha egy-egy rólad esik rám, és fut végig rajtam. A pillanatban, mikor elérjük a tökéletes egyesülést egymásban, úgy érzem, hogy ezúttal valami végleges és megmásíthatatlan dolog történne. Mintha ezt a köteléket már semmi sem tudná szétszakítani.
          Kapkodom a levegőt, mikor legurulsz rólam. A tüdőm ki akar szakadni a mellkasomból, és rántaná magával a szívem is, de aztán szép lassan kezdek megnyugodni. Hol vannak már a korábbi kérdések. Az olyanok, hogy megbántuk-e? Ha akkor azt is mondtuk volna, hogy igen, ez lenne a bizonyíték rá, hogy hazugság volt. Oldalra fordulok, akkor látom meg gyönyörűen ragyogó szemeid. Elmosolyodom, majd az oldalamra fordulok és megtámasztom a fejem. Végigsétálok az ujjaimmal a mellkasodon a hegtől kezdve. Azt mondtad, egyszer elmondod a történetét.
          Elnevetem magam, visszadőlök a hátamra, és úgy nézek rád. Aztán mikor látom, hogy teljesen komolyan gondolod a boltot, akkor bólintok.
          - Hidd el, semmi különleges nincs a vásárlásban. Ne magasztald az égig.
          Az ujjaink úgy illeszkednek egymáshoz, mintha így lettek volna teremtődve. Magamhoz húzom a kezed, és adok rájuk még egy puszit. Csak aztán engedlek utadra.
          - Itt megvárlak. Pont így. Nem megyek majd sehova.
          Lehunyom a szemem, mikor kilépsz az ajtón. Újra akarom élni az előbbi néhány percet. A karjaim magamon csúsztatom végig, ahogy az emlékek hatására bizseregni kezd a testem. Nem lennék képes még egy menetre, talán miután visszanyerem kicsit az erőmet. Nem is tudom mennyi idő telik el, olyan gyorsan jössz vissza. De csak a lépéseid hallom, aztán a dicséreted. Elpirulok, majd megfordulok a hasamra az ágyon, a lábaimmal pedig kalimpálok.
          - Azt hiszem, nekem is el kéne mennem zuhanyozni. A nappaliban találkozunk.
          Felállok, majd az arcod megcirógatva kimegyek a nappaliba a táskámért. A szoknyám már használhatatlan, és mivel Briához készültem eredetileg, van nálam váltás ruha. Keresek egy száraz törölközőt, majd egy röpke fél órás készülődés után indulásra készen lépek ki a helyiségből. Talán kevesebb is lett volna, ha nem jut eszembe mennyi mindent vesztettem el. Hiszen ez az egész még nem biztos, hogy végleges marad.
          - Tudom, nem ehhez a látványhoz vagy szokva, de rögtönöznöm kellett. Azért ki mersz majd lépni velem az utcára?
          Körbefordulok, hogy mindenhol jól láthass. Megpróbáltam a sminkemmel elvonni a ruháról a figyelmet, de tudom, az összkép számít a legjobban.
          - Mielőtt elmegyünk, nem ártana körbenézni, hogy mi van itthon. Szóval, irány a konyha.
           Meg azt sem ártana kitalálni, hogy mit szeretnél enni, szóval annak megfelelően érdemes nézelődni a helyiségben. Felülök a konyhaasztalra, aztán várom a beszámolót. Tanultam néhány új receptet, mert a munka mellett a főzés volt a másik, amibe menekültem, főleg anyám elől, de ezt egyelőre nem tudom el merjem-e árulni. Bár, a főztömmel soha nem volt baj, azt hiszem.
          - Mit szólnál hozzá, ha meglepnélek? Mondjuk egy kis rakott krumplival?



Cím: Re: Si vis pacem, para bellum
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 07. 11. - 14:14:47
(http://68.media.tumblr.com/97289bf025cc3dd13af2b4f15bea76fb/tumblr_o3ojziUNhq1tu9tdyo1_500.jpg)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=224604749)

Míg Esmé a fürdőben volt, kimentem a nappaliba és csendesen igazgattam a ruhámat. Egy kicsit kellemetlenül éreztem magamat ezekben a színekben, de tudtam, hogy neki majd tetszeni fog. Korábban már hangoztatta, hogy világos színű ruhákban szeret a legjobban látni. Nem, mintha sötétben bármivel is rosszabbul néznék ki… hiszen úgy vagyok igazán angol.
Zeusz nyávogva pattant fel a dohányzó asztalra és egyenesen engem bámult. Az az érzésem támadt, hogy neki sem tetszettek túlzottan ezek a ruhadarabok. Ez a macska egyenesen gúnyos… – állapítottam meg, ahogy lehajoltam hozzá. Óvatosan vakargattam meg a füle tövét és elmosolyodtam, mikor dorombolni kezdett.
– Visszajött hozzánk…  – suttogtam lelkesen Zeusznak.
Kinyitotta a szemét és halk nyávogással jelezte: értette, amit mondtam neki. Tudtam, hogy ő is megkedvelte Esmét. Amikor itt lakott, rendszeresen hízelkedett neki és a nyomában volt, akármit csinált. Talán az elvesztése is megviselte annyira, mint engem… nem tudom. Rendszeresen feküdt mellettem az ágyban, hozzám bújt, ha elkeseredtem és itt várt a kandalló előtt, mikor megérkeztem.
A zuhany hangja abba maradt és pár perccel később megjelent Esmé. Most sokkal összeszedettebbnek tűnt, mint mikor odakint szedtem össze. Az arcát szépen kisminkelte – habár nekem ébredés után tetszett mindig a legjobban – és tiszta, nem szakadt ruha volt rajta. Így is csinos volt.
– Tudom, nem ehhez a látványhoz vagy szokva, de rögtönöznöm kellett. Azért ki mersz majd lépni velem az utcára?
A kérdése kicsit megdöbbentett. Semmi oka nem volt a panaszra, gyönyörűen festett. Igaz, őt még egy koszos rongyban is a legszebbnek látnám.
– Hmm… nem is tudom, meg kéne, hogy nézzelek jobban  – válaszoltam megjátszott komolysággal.
Ahogy körbe fordult és a testét követte a hosszú barna haja, a szám is tátva maradt. Nem is érdemlek meg egy ilyen szépséget. Nagyot nyeltem, mielőtt még újabb folyamatok indulnak be a testemben, de a szívem már is hevesen vert. Igyekeztem legalább az arcomat összeszedni és nyugalmat erőltetni magamra.
– Igazad van… nem kéne veled kimennem az utcára. Még a végén valaki megpróbál elrabolni tőlem  – mosolyogtam rá és felé nyújtottam a kezemet.
Jelezni akartam, hogy induljunk már el. Kezdtem komolyan éhes lenni és már takargatni is nehezen tudtam, hiszen megint hatalmasat korgott a gyomrom. Ez az O’Mara, rontsd el a pillanatot! – gondoltam és a kezemet visszahúztam a hasamra. Kicsit megdörzsöltem.
–  Mielőtt elmegyünk, nem ártana körbenézni, hogy mi van itthon. Szóval, irány a konyha.
Szerencsére Esmé témát váltott, de közben persze megint hangosan jelezte a gyomrom: ennie kell. Igazából mióta elment, nem figyeltem rendesen oda az ilyesmire. Egyszer-egyszer vettem magamnak édességet, vagy megvetettem mással… esetleg elmentem Danielhez, akiről kiderült, remekül főz vagy egy titkos barátnő állt a múltkori leves mögött.
Kivonultunk a konyhába, bár nem tudom minek. Már korábban is láthatta, hogy semmi sincs. Csak a kávé, meg a teafű van ott, ahol még ő hagyta. Minden más megromlott vagy megettem. Lényegében a távozása óta senki sem töltötte fel a kiürült polcokat.
– Nem vásároltam, mióta elmentél  – jegyeztem meg. – Nem volt rá időm. Csak kávéztam itthon, ha egyáltalán volt kedvem megfőzni. Nincs itthon semmi.
Próbáltam magyarázatot adni az iszonyatos állapotokra. Ugyanis az egyik szekrényben, ahol korábban mindenféle alapanyagok, müzli meg ilyesmik voltak, most csak egy döglött pók hevert. Szóval Esmé nyilván arra is rádöbbent, hogy a takarítás sem éppen az erősségem.
– Bocsi… rendetrakni sem volt kedvem…  – suttogtam kicsit zavartan.
A gyomrom korgása ezúttal olyan hangos volt, mintha dörögne az ég. Éreztem, hogy elpirulok. Zavaromban megint csak a hasam simogatásába kezdtem.
– Mit szólnál hozzá, ha meglepnélek? Mondjuk egy kis rakott krumplival? – kérdezte.
Szinte éreztem, ahogy a szemem megcsillan és összefut a nyál a számban. Ezek szerint még emlékszik, milyen ételeket eszek meg… ez nagyon jól esett. Most megint olyan normálisnak látszott közöttünk minden. Meg sem próbáltam belegondolni, hogy esetleg nem végleges ez az egész. Tudom, hogy még sok mindent kell tisztázni és átbeszélni.
 – Gyorsan menjünk vásárolni  – mondtam és megfogtam a kezét.
Elkezdtem kifelé húzni a lakásból.
Jó régen használtam már a bejárati ajtót távozásra, így különleges érzés volt kulcsra zárva magam mögött hagyni a lakást. Esmé mellett azonban, minden korábbi tervem ellenére is, jó volt kilépni az utcára. Mélyet szippantottam a friss, kissé még hűvös tavaszi levegőből. Csak ekkor tűnt fel, hogy nem vettem fel a kabátomat… de nem különösebben foglalkoztatott. Az számított, hogy ott vagyok Esmé mellett és foghatom a kezét.
– Az elmúlt napokban csak édességet ettem… meg kávéztam  – meséltem el neki. – Igaz azután a dementor után nem csoda. Egy kis melegségre vágytam.


Cím: Si vis pacem, para bellum
Írta: Esmé Fawcett - 2017. 07. 11. - 16:35:10
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/originals/63/47/3a/63473af107be4e69b40270c4846b1a03.gif)
~ set ~ (http://www.polyvore.com/shopping/set?id=224608096)



          Egy pillanatra megfagy a vér az ereimben, mikor azt mondod, hogy igazam van. Én nem gondoltam volna komolyan, hogy tényleg esetleg nem tetszik a látvány, de aztán elnevetem magam. Megfogom a kezed, és odasimulok hozzád. A fejem a válladra hajtom, de a gyomrod korgása elárul. Nem maradhatunk így még percekig, sajnos.
          A kezed nem engedem el, ahogy a konyha felé húzlak, csak akkor mikor már benn vagyok. Az előbb is láttam, hogy mennyire üres, de akkor inkább a hűtő érdekelt, aminek az ajtaját végül nem nyitottuk ki. A polcok így is elkeserítő látványt nyújtanak. Nem tudom mit csináltál, amíg nem voltam itt, de az látszik, hogy te se sokat voltál, és ezt a szavaid is megerősítik.
          Sóhajtok egyet, hiszen ez részben az én hibám, és tudom, hogy nem fogom teljes egészében helyrehozni már. A gyomrod korgása viszont eléggé feloldja a hirtelen kialakult feszültséget bennem. Leugrok az asztalról, mikor rájövök, hogy mi is lesz erre a helyzetre a legjobb megoldás.
          - Hé, Édes, ne olyan hevesen – mondom nevetve, de későn. Ekkorra már az ajtón kívül találom magam.
          A kabátom ott marad a fogason, ahova raktam az érkezéskor, és még a pálcám is ott maradt, ahogy a táskám is a fürdőben. Nem baj, akkor ha nálad van minden. Talán jobb is lesz így. Mivel úgyse voltunk még vásárolni együtt, és nem tudom, te valaha voltál-e vásárolni, így inkább odafigyelek rá, hogy ne csinálj ostobaságot.
          - Nem arra megyünk.
          Elhúzlak a másik irányba. Az egy kicsi bolt, ami felé elindultál, nekünk pedig nincs annyi pénzünk, hogy mindent méregdrágán vegyünk. A hűvös idő mondjuk nem tesz jót a rövidujjú pólómnak, de azért nem olyan vészes a helyzet. Majd felmelegszem a boltban, ahova megyünk.
          - Igazság szerint a piacra kéne menni, hogy mindent olcsón megkapjunk, de most jó lesz egy közeli nagyobb bolt is. Csak hagyd, hogy vezesselek.
          A kezed helyett, inkább beléd karolok. Legalább a közelséged felmelegít majd egy kicsit, és így a fejem is a válladnak dönthetem. Olyan jó így sétálni. Korábban ritkán csináltuk, és akkor is leginkább csak akkor, ha már nagyon nem akartam a lakásban lenni. Egyikben sem.
          Olyan más most egyébként a város. Mintha nem csak a tavasz szépítené meg, hanem én is. Aztán egy fura gondolat beférkőzi magát a tudatomba.
          - Milyen dementoros eset? Te… Te igazi dementorral találkoztál?
          Megragadom a karod, és megállítalak ott, ahol éppen vagyunk. Mondjuk egy zebra közepe nem biztos, hogy a legjobb hely erre, ezért inkább gyorsan tovasietek veled, de csak a járdáig. Mikor? Hogyan? Mintha az elmúlt két alkalom mikor láttalak meztelenül nem lenne elég, végigtapogatlak, és megkönnyebbülve bújok hozzád és ölellek meg.
          - Olyan jó, hogy nem esett bajod.
          Csak egy pillanatnak érzem azt a két lámpaváltást, amíg ott állunk a járda szélénél. Soha nem akarlak elengedni, de ha ma még enni akarok adni neked, akkor kénytelen vagyok. Megfogom a kezed, így újra a bolt felé haladunk. A távolban már lehet látni a cég nevét is. Mikor itt laktam, akkor a legtöbbször ide jártam vásárolni, ha csak gyorsan el kellett ugrani valahova.
          Aztán hirtelen egy robbanás hangja szakítja keresztül a délutáni levegőt. Az éles hang úgy robog felénk, mintha mindent és mindenkit el akarna törölni az útjából. Látszik, ahogy az emberek elterülnek a földön, és törmelék darabok szállnak mindenfelé. Sikítás, porfelhő és káosz. Ezek voltak a jellemzők a pillanatnyi helyzetre.
          Oldalra fordítom a fejem, de a kezed helyett csak a levegőt markolja a kezem. Rémülten nézek körbe, a tekinteted keresem, és meg is találom. Csak néhány lépésre vagy tőlem, poros és véres.
          - Elliot! – rohanok hozzád, és tapogatom meg a felsőd ott, ahol véres vagy, de szerencsére nem a te véred. Megkönnyebbülve bújok hozzád.  – Jól vagy? Minden rendben?
          Szorosan bújok hozzád, lehunyom a szemem, de aztán mire legközelebb kinyitom, már semmi sincs. A testem még remeg a látottaktól, de a környéken semmi sincs. Felnézek rád, te is épségben vagy.
          - Mi... Mi történt? Az előbb itt még...
          Körbenézek, de a látvány miatt egyre erősebb a gyanú bennem, hogy csak valami látomás félét tapasztaltam. De eddig nem volt jellemző, még a művészetemben sem. Kérdőn nézek rád, talán választ tudsz adni egy kimondatlan kérdésre. Mert ha esetleg az öngyilkossági kísérletem az oka ennek, akkor eddig miért nem jött elő? Miért itt és miért most?



Cím: Re: Si vis pacem, para bellum
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 07. 11. - 20:07:56
(http://68.media.tumblr.com/97289bf025cc3dd13af2b4f15bea76fb/tumblr_o3ojziUNhq1tu9tdyo1_500.jpg)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=224604749)


– Nem arra megyünk.
Esmé finoman húzott az ellenkező irányban. Mosolyogva fogadtam el, hogy valószínűleg ő sokkal jobban ismeri nálam az útvonalat. Amikor itt lakott, ő intézte a vásárlást és igazából minden olyan ügyet, ami úgymond normálissá tette az életünket. Igazság szerint hiányzott a gondoskodó kéz a lakásból, de leginkább az én mindennapjaimból.
–  Igazság szerint a piacra kéne menni, hogy mindent olcsón megkapjunk, de most jó lesz egy közeli nagyobb bolt is. Csak hagyd, hogy vezesselek.
A mondat közben belém karolt, én pedig átkaroltam a vállát. Kicsit fáztam, pedig rajtam legalább volt egy pulóver. Igaz az sem volt elég meleg, de Esmé rövidujjú pólóban sétált mellettem. Már attól kirázott a hideg, hogy ránéztem. Még szorosabban húztam magamhoz.
– Annyira azért nem kell spórolnunk  – válaszoltam és puszit nyomtam a hajára.
Olyan jó érzés volt megint a karjaim között tartani. Ez hiányzott már hetek óta nekem, hogy magamhoz húzzam. Megszagoljam a selymes, finom illatú haját, a bőrét. Elég volt ennyi is ahhoz, hogy megint boldog legyek, mégha csak pár órán át is tart. Azt még mindezek ellenére is jól tudtam, koránt sincs minden rendben közöttünk.
Inkább lekezdtem neki egy kicsit mesélni. Valószínűleg persze nem a dementoros eset volt a legjobb. Nem kellett volna felhoznom, mert csak aggodalmat és rémült tekintetet kaptam. Ahogy megállított és rám nézett, abból tudtam: ostobaság volt máris ezzel kezdenem… de annyira szerettem volna valamit megosztani vele, hogy hirtelen nem is figyeltem a saját mondandóm tartalmára. Úgy tűnik, nem az erősségem a nők szórakoztatása. Ez már a Merellel töltött roxmortsi délután is kiderült.
Az úttest közepéről végül átvezetett a járdáig, de tudtam, hogy ezzel nincs vége. Ott aztán újra megkaptam az aggodalmas pillantást és a kérdést: – Milyen dementoros eset? Te… Te igazi dementorral találkoztál?
Egy kicsit elmosolyodtam, hogy megnyugtassam. Ő azonban már azzal foglalkozott, hogy a testem minden porcikájának épségéről tapintás útján győződjön meg. Ahogy hozzám bújt, finoman végig simítottam a haján, majd a hátán.
– Héj, nem akartam rád ijeszteni… végül is túléltem, nem igaz?  – vettem a tenyereim közé az arcát és a szemébe néztem.
Lágy csókot leheltem az ajkaira.
– Olyan jó, hogy nem esett bajod.
Egy ideig csak néztem a szemébe. Élveztem a szép, barna szempár melegségét. Közelebb hajoltam, hogy szenvedélyesebben csókoljam meg, mint korábban. Azonban még mielőtt beszívhattam volna az illatát, hogy aztán lehunyjam a szemeimet, valami megváltozott. A tekintete elhomályosult, mintha nem is engem nézne.
Halkan beszélt valamit arról, hogy jól vagyok-e. Éreztem, ahogy meggyűri a pulóveremet az ujjaival. Az egész teste megremegett. Legalább két-három percig tartott az egész. Nem tudtam mi történti és iszonyatosan megijedtem. Ugye nincs komoly baja? – futott át az agyamon, de közben gyengéden cirógattam az arcát.
– Esmé…  – szólongattam.
Többször meg is ismételtem ezt. Aztán lágy csókot nyomtam megint az ajkaira, majd az arcára és csak ezután néztem újra a szemébe. Nem tudtam, hogy visszatért-e hozzám, de mintha csillogás ismét megjelent volna.
– Mi... Mi történt? Az előbb itt még...
Elhúzódott tőlem és körbe nézett. Az az érzésem volt, mintha elfelejtette volna hol is volt korábban. Egy kicsit megremegett a gondolattól, hogy miattam nincs vele valami rendben. Hiszen megváltozott, mióta elhagyott. Ezt már a legutóbbi találkozásunkkor is észrevettem.
– Nem tudom mi történt… furcsa voltál, mintha nem itt lettél volna velem  – válaszoltam őszintén. A vállaira tettem a kezét, hogy magam felé fordítsam. Meg akartam nézni, hogy rendben van-e vele minden.
Aztán inkább elmosolyodtam, hogy egy kis erőt öntsek belé. Jelezni akartam, hogy minden rendben… de amikor végre elfordult, éreztem, elsápadok. Aggódtam érte és még erősebben szorítottam a kezét, mint eddig. Rajta kell tartanom a szememet, nem akarom, hogy baja essen – gondoltam.
– Na, hol is van az a híres bolt?  – váltottam témát.
Ahogy haladtunk tovább az utcán félve pillantottam rá újra és újra. Szinte rettegtem, hogy megint kiül az arcára az a furcsa kifejezés és dadogva kezd el magában beszélni.


Cím: Si vis pacem, para bellum
Írta: Esmé Fawcett - 2017. 07. 11. - 21:53:51
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/originals/a3/85/0b/a3850bdfac96630ded5fccd39070871f.gif)
~ set ~ (http://www.polyvore.com/shopping/set?id=224608096)



          Ha valaki azt mondja, hogy egy hónappal a szakításunk után már úgy aggódok érted, ha nem jobban, mint előtte, nem hiszem el. Főleg, mert mindenkivel elhitettem, hogy már nem szeretlek. Ehhez a meséhez ragaszkodtam, hogy ne kelljen belekavarodnom a hazugságaimba. Jobb volt ez így mindenkinek. Pontosabban csak Lisnek. Nekem nem igazán, ahogy neked se, és úgy gondolom, hogy senki másnak se.
          A látomásom vagy nem tudom mi közben, mintha egy teljesen más világba kerülnék, és ez rémisztő. De az szerencsés, hogy legalább jól vagy. Ahogy a többi ember is a környéken. De hol vannak a rendőrök, a tűzoltók az ilyenkor a helyszínre siető emberek? Még akkor is ezen gondolkodok, mikor már magamhoz térek. Teljesen megzavar ez az egész, csak azt tudom, hogy a hangod az, ami magához térít.
          - Minden rendben. Nem történt semmi baj.
          Tudom, ez egy hazugság, de nem akarlak megijeszteni azzal, hogy fogalmam sincs, mi van velem. Erről beszélnem kell majd az orvosommal, és veled is. De valahogy úgy kell elmondanom, hogy ne ijesszek rád, és legfőképp, ne gondold, hogy a te hibád lenne.
          - Biztos úgy elcsavartad a fejem, hogy már a mennyekben érzem magam egy egyszerű sétától is – kacsintok, és megindulok a bolt felé továbbra is beléd kapaszkodva.
          A bolt már tényleg nincs messze, és jobb szeretnék én is a közös vásárlás adta lehetőségekbe kapaszkodni, mint ebbe a szörnyű élménybe. Nem is maga az élmény volt a szörnyű, hanem látni utána, hogy mennyire aggódsz, hogy én nem tudok semmit az eseményekről, ami körülöttem zajlik, és legfőképp, fogalmam sincs milyen folyamatok játszódnak le bennem. Ezt nem hagyhatom annyiban, ki kell vizsgáltatnom magam.
          - Ott van szemben. Látod a hatalmas Waitrose feliratot? Oda megyünk.
          A legjobb, ha odafigyelek majd rád. Nem tudom mennyiszer voltál már vásárolni valaha, akár régebben gyerekként, de az biztos, hogy most nem tudod kihagyni ezt az élményt. Megállok az ajtóban, és már itt elkezdem a magyarázatot. A kezedbe adok egy sarlós pénzérmét.
          - Látod ott azokat a kocsikat? Abból hozz egyet, mert ebbe fogunk vásárolni.
          Csak két lépésre vagyok tőled, hogy lássam minden rendben megy-e. De meglepő, amit tapasztalok. Irtózol, és mintha félnél is tőle.
          - Mi a baj? – lépek közelebb.
          Elveszem a sarlót, és beteszem a kis nyílásba. Bíztatóan mosolygok rád, aztán inkább eltolom melletted. Jobb lesz, ha ezt magamnál tartom. Gond nélkül haladok tovább, el is feledkezem az automata ajtóról. Csak akkor jut eszembe, mikor átérve nem vagy mellettem. Ez kicsit komplikáltabb lesz, mint gondoltam. Félretolom a kocsit, és megállok az ajtónál. Visszafelé nem tudok menni, hogy elkísérjelek, de ennyit legalább meg tudok tenni.
          - Gyere, nem harap. Nem lesz semmi gond.
          Egy vevő halad el melletted, így mikor kinyílik az ajtó, kinyújtom feléd a kezem, és bátorítóan elmosolyodom.
          - Tényleg nem harap még akkor sem, ha úgy tűnik. Na, gyere, utána kapsz csokit, ha ügyes leszel.
          Nem tudom, hogy ezzel most felbátorítalak vagy felbosszantalak, de úgy tűnik, hogy használ. Átérsz az oldalamra, ami még így is látványosság lett a kisgyerekek körében. Megsimogatom a vállad, aztán már terellek is a pékosztály felé. Jobb lesz otthonra valami kenyeret venni, vacsorára még kellhet.
          - Mit szeretnél enni? A rakott krumplin kívül persze – mosolyodom rád, aztán kicsit megkoccollak a vállammal.  – Ne legyél már ennyire merev. Lazíts, nem fog megenni ez a bolt.



Cím: Re: Si vis pacem, para bellum
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 07. 12. - 08:04:33
(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/8c/0b/2a/8c0b2a63e6abf786930a375bdb3f2f9e.jpg)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=224604749)


Nem tetszett a magyarázat. Ha elcsavartam volna eléggé a fejét, akkor nem rémült tekintettel meredt volna a semmibe imént, sőt valószínűleg akkor ez az egész nem is történt volna meg. Aggódva figyeltem minden mozdulatát, míg elértünk a boltig. A kezét olyan erősen szorítottam, hogy az éppen csak ne fájjon neki, de közben meglegyen a biztonságérzete. Azt akartam, hogy tudja, akármi történik, én vigyázok rá. Nem tudom persze, hogy elég hatásos voltam.
– Ott van szemben. Látod a hatalmas Waitrose feliratot? Oda megyünk.
Egy kicsit forgatnom kellett a fejemet, hogy kiszúrjam a cégért. Nem volt igazából olyan hatalmas, vagy csak nekem nem tűnt annak a sok környező épület között. Meglehetősen sokan voltak körülötte, ebből sejtettem, hogy népszerű boltról lehet szó… még mindig nem sok kedvem volt a tömeghez, de Esmével a világvégére is szívesen elmennék. Igaz oda egyedül sem jelentene problémát eljutni.
Bólintva jeleztem, hogy látom a helyet.
A kocsiknál jelentkezett csak igazán a probléma. Őszintén szólva nem számítottam rá, hogy ilyesmit is kell használni. Utoljára anyámmal voltam vásárolni, valamikor gyerekként. A helyi piacra jártunk, de Dean révén sok mindent meg is termeltünk magunknak. A piac hetente volt, Cranagh főterén rendezték vasárnaponként. Anyám mindig egy nagyobb, fonott kosarat hozott magával és abba pakoltunk.
Nagyot nyelve néztem a kocsik irányába, amik hangosnak és veszélyesnek látszottak. Nem vettem el az érmét Esmétől.
– Mi a baj? – kérdezte hirtelen.
Tétován ácsorogtam, aztán felé fordultam.
Most tuti hülyének néz… szedd össze magadat! – szóltam magamra. Nem akartam ezt a napot bénázással elrontani. Megint kiderült mindkettőnk számára, hogy nem vagyok alkalmas a normális, önálló életre. Bevásárolni sem tudok egyedül és a legkevésbé sem érzem úgy, hogy ez valaha változni fog.
– Nem tudom hogyan működik…  – suttogtam szégyenkezve.
Azt azért még sem mondhattam ki, hogy félek. A remegésem persze, illetve az ahhoz párosuló rémült tekintet minden bizonnyal elárult már amúgyis. Rosszabb már nem lehet, igaz? – kérdeztem és Esmé nyomában folytattam az utamat befelé. Azonban az ajtó becsukódott az orrom előtt és egyenesen neki mentem.
Kicsit megszédültem, ahogy a homlokom csattant az üvegen. Vissza is pattantam róla valamennyire és a homlokomra kellett szorítanom a tenyeremet, mert úgy éreztem, menten kiszakad a koponyám. Közben ijedten emeltem a tekintetemet az ajtóra, ami nem akart újra kinyílni. Az üvegen keresztül persze láttam Esmét és hallottam is, amit mond.
– Gyere, nem harap. Nem lesz semmi gond.
Hát harapni éppen tényleg nem harap, csak a gyanútlan embert fejbe veri és után még alaposan hátra is taszítja. Nem szeretem az ilyet, sőt egyenesen utálom… a leghétköznapibb dolgokban vagyok állandóan szerencsétlen. Bezzeg, ha egy ékszer elrablásáról van akkor könnyedén túljárok bárkinek az eszén és még a legkisebb ablakon is be tudok mászni, ha arról van szó.
– Inkább itt maradok… – válaszoltam.
Közben megjelent egy újabb vásárló és könnyedén besétált. Az ajtó kitárult neki.
– Tényleg nem harap még akkor sem, ha úgy tűnik. Na, gyere, utána kapsz csokit, ha ügyes leszel.
Az előttem belépőt utánozva lendületből indultam meg az ajtók felé. A csokiért mégis csak megérte próbálkozni újra. Végre előttem is kinyílt. Vigyorogva néztem Esmére és kisvártatva megindultam befelé, de akkor meg rám csukódtak a szárnyak és egy kicsit össze is nyomtak. Szerencsére már bújtam be szűkebb helyen is, így könnyedén bepréseltem magamat most is, de azért fájt a nyoma.
A vigyorgó vásárlókat és gyerekeket szándékosan nem vettem észre. Nem akartam felvenni sem, hogy mennyien látták a bénázásomat. Így is elég probléma volt, hogy az a zörgős kocsi nálunk van.
– Mit szeretnél enni? A rakott krumplin kívül persze – kérdezte mosolyogva Esmé, miközben finoman meglökött a vállával. – Ne legyél már ennyire merev. Lazíts, nem fog megenni ez a bolt.
Ne legyek merev? – könnyű azt mondani. Idegesen bámultam a kocsit, valahogy nem tetszett a hang, amit kiadott még mindig. Nem tudtam megszokni. Inkább elfordítottam a fejemet és körbe néztem. Nem nagyon érdekelt a frissen sült kenyér, sem a dzsem vagy a vaj, ami útközben jött velünk szemben.
Éppen csak a sarkát szúrtam ki annak a polcnak, ami tele volt édességgel. Gondolkodás nélkül megindultam arra.
– Csoki…  – nyögtem.
Persze egy ugyanolyan kocsi éppen akkor gurult ki, mikor odaértem. Egy vénasszony tolta távozzsátán lassúsággal, ezért ég el tudtam ugrani előle.
Hatalmas választékkal találtam szemben magamat. Egy hatalmas táblával el is vettem és Esmé felé tartottam: – Ilyet szeretnék enni…


Cím: Si vis pacem, para bellum
Írta: Esmé Fawcett - 2017. 07. 14. - 17:49:46
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/originals/63/47/3a/63473af107be4e69b40270c4846b1a03.gif)
~ set ~ (http://www.polyvore.com/shopping/set?id=224608096)



          Ez a kis kiruccanás a boltba több szempontból is jól jön. Az egyik, hogy végre csinálunk valamit közösen. Eddig is nagyon sok mindent csináltunk, de ez túl hétköznapi azokhoz képest. Nem baj, úgy érzem ezzel egy olyan űr fog betöltődni a kapcsolatunkban, amire eddig nem igazán gondoltam, hogy létezhet. Így legalább meglátom azt is, hogy milyen az, mikor a muglik között egy teljesen hétköznapi dolgot kell csinálni. És legalább azt is tudni fogom, hogyan boldogulsz a bevásárlással, ha esetleg neked kell megoldanod a jövőben.
          A kenyeresnél állok, és veszek néhány zsemlét egy zacskóba, mikor látom, hogy valamit nagyon kutatsz a tekinteteddel. De nem errefelé, hanem egy másik irányba. Igyekszem a tekinteted követni, de egyelőre nem látok mást csak sok sort sok áruval.
          A zsömle után veszek egy kevés dzsemet, aztán már csak a hűlt helyed látom magam mellett. Úgy tűnik, annyira mégsem rémiszt meg a bolt, ha egyedül is el mersz lógni mellőlem. Mosolyogva megyek utánad, mikor végre meglátom, hogy mi kötötte le ennyire a figyelmed.
          - De csokival nem fogsz jóllakni. A rakott krumpli pedig még sokára készül el. Kéne venned valami ehetőt is.
          Lassan kezdem inkább az anyukádnak érezni magam, nem a barátnődnek. Vagyis inkább az exednek, és még fogalmam sincs, hogy milyen kapcsolatunk lesz, mikor elválunk majd.
          Elmosolyodom, mert persze úgyse tudnék neked ellent mondani, így rövid időn belül a kosárba kerül az a csokoládé. És mellé még néhány másik is. Sejtem, hogy az az egy nem lesz éppen elég. Teszek a kocsiba még néhány kekszet is, amik átmenetileg szintén csökkenthetik az éhség érzeted. De csak óvatosan, mert a végén még ezzel fogsz jóllakni, és azt nem szeretném. Nem azért főzök majd.
          - Gyere, veszünk egy kevés húst és szalámit meg sajtot.
          Megindulok a szalámis pult felé. A kínálat csak nőtt azóta, hogy utoljára itt jártam, így nem nehéz választanom párat. Aztán a sajtokat veszem célba, és néhány konzervet, amit csak meg kell melegítened.
          - Jól figyelj, mert ez fontos! Szeretném, ha választanál ezekből néhányat. Ezek már kész ételek csak beleteszed egy lábosba vagy serpenyőbe őket, és megmelegíted. Varázslatot is használhatsz, rendben?
           Végigmutatok a polcon egészen a sajtos makarónitól, a levesekig. Mind konzervben van, így tényleg nem nagy gond választani belőlük néhányat. Megfogom a kezed, mert úgy érzem, valamiért fenntartásod van ezzel kapcsolatban, de biztos te is tudod, hogy nem jöhetek át hozzád minden nap főzni. De azt se akarom, hogy éhezz. Mind a ketten sokat fogytunk, de anya engem legalább kényszerít rá, hogy egyek és figyeljek oda a munkámra is, de veled ki teszi ezt meg?
          - Elliot - fordítalak magam felé. – Ezek nem a legegészségesebb ételek, de legalább valamik. Kérlek, szedj fel néhány kilót, egyél rendesen, és én is megteszem ugyanezt, rendben? Mire legközelebb találkozunk, már újra olyan leszek, mint mikor elmentem.
          Nem lennék meglepődve, ha most kirohannál innen. Tudom, hogyan hangzott ez az egész. Mintha nem akarnék itt maradni. Mintha nem akarnék veled maradni, de ez nem igaz. Csak nem gondolom úgy, hogy a kibékülésünk napján azonnal vissza is kéne költöznöm. Inkább ismerkedjünk, randizzunk, csináljunk olyanokat, amiket korábban nem. Segíteni fog nekünk, ebben biztos vagyok. A kérdés már csak az, hogy mennyi ideig fog tartani az ügy.
          - Na, gyere. Menjünk tovább. Még kávét is kell venni, meg kapsz egy kólát is.
          A kávé pont útba esik a húspult felé. És a legfontosabbat majd elfelejtettem. Kell még krumplit is vennem, meg egy kis szószt is csinálnom. Úgy sokkal finomabb lesz a vacsora. Mert van egy olyan érzésem, hogy ebből majdnem csak vacsora lesz. Sokáig tart a sütés és a főzés, de a végeredmény a lényeg.
          Odahajolok hozzád, és egy futó csókot adok. Nem akarom a boltban nagyon túlzásba vinni, nem mindenki tolerálja a helyzetet. Inkább csak a derekamra húzom a kezed, és úgy indulok meg a továbbiak felé.
          - Ne engedj el, rendben? – kacsintok egyet.  – Elég nagy a bolt ahhoz, hogy eltévedj. Bár, valószínűleg a csokoládénál megtalálnálak.



Cím: Re: Si vis pacem, para bellum
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 07. 16. - 11:47:47
(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/8c/0b/2a/8c0b2a63e6abf786930a375bdb3f2f9e.jpg)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=224604749)


Esmé már ismerhetne annyira, hogy tudja, a jég hátán is megélek. Nem kell nekem semmi tápláló, bőven megelégszem a csokoládéval bármikor. Azt sem értettem különösebben, hogy az ilyesmit miért nem számolja a normális ételek közé. A Mézesfalásban szerzett tábla csoki, amit Mereltől kaptam egyenesen életmentőnek bizonyult a nehezebb napokon.
Nem figyeltem, mit vesz a továbbiakban. Azon jártak a gondolataim, hogy milyen gyönyörű és hogy megint szeretnék vele összebújni. A csokin kívül jelenleg csak is ez foglalkoztatott, ugyanis bár éhes voltam, de egy pár falattal is bőven beértem volna. Nem vártam olyat, hogy egy egész vacsorát összedobjon a kedvemért.
– Elliot – fordított hirtelen maga felé. Csak annyit fogtam fel, hogy fémből készült dobozok mellett ácsorgunk. Számomra ezek nem sokat jelentettek, bár a hengerszerű formából arra következtettem, hogy valamit tárolnak bennünk.
– Ezek nem a legegészségesebb ételek, de legalább valamik. Kérlek, szedj fel néhány kilót, egyél rendesen, és én is megteszem ugyanezt, rendben? Mire legközelebb találkozunk, már újra olyan leszek, mint mikor elmentem.
Egy kicsit megrökönyödtem a kijelentésén. Sosem voltam nemsovány. Nem lefogytam, egyszerűen csak ilyen az alkatom, vele ellentétben, aki igazán megváltozott. Nem nekem van szükségem ezekre a konzervekre, hanem neki… és biztosan nem fogok egy ilyen különös dologra rávarázsolni úgy, hogy nincsen ott. Nekem ehhez se kedvem, se energiám. Vajon miért nincs otthon semmi, mióta elment?
Azon nem kaptam fel a vizet különösebben, hogy el akar menni az esetleges vacsora után. Én sem gondoltam volna, hogy azonnal visszaköltözik… ahogy azt sem, hogy együtt akar velem lenni. Talán csak azt látja, ami eléggé nyilvánvaló, a testi dolgok még mindig remekül működnek közöttünk. A többi nem.
– Azt!  – mutattam rá csak úgy valamire.
Nem érdekelt mi az, úgysem fogok hozzányúlni.
Hallgattam, hogy miket kell még venni. Aztán belé kapaszkodtam. Nem nagyon érdekelt, hogy mekkora a bolt és eltévednék… inkább csak örültem, mert hozzá érhettem megint. Olyan jó mellette lenni, érezni az illatát, simogatni a finom bőrét. A csók nyomát még érezve az ajkamon hajoltam közelebb hozzá. Az arcomon végig cirógatott egy selymesen puha tincs.
– Sosem engedlek már el.
Ez amolyan szerelmi vallomás volt, még akkoris, ha ő nem annak vette. Nem szeretek egyszerű szavakat aggatni a közöttünk lévő viszonyra. Ez sokkal több annál, minthogy kifejezzem egy „szeretlekkel” és azt higgyem, hogy ezzel le van tudva. Nem, azt akarom, hogy érezze, amit én is.
Rá néztem a fémszekérre, amit korábban megközelíteni sem mertem. Már egészen tele volt, habár engem leginkább a kávé és az édességek foglalkoztattak.
– Örülök, hogy ezt együtt csináljuk…  – mondtam halkan és finoman a derekára csúsztattam a kezemet.
– Több közös program kéne az ágyon kívül  – javasoltam.
Azt hiszem, inkább megismernünk kéne egymást, semmint csak úgy egymásnak esni, mert éppen olyan kedvünk van. Igen, vonzódok hozzá és nagyon nehéz ellenállnom még itt a boltban is, a muglik előtt… de én azt akarom, hogy igazán szeressen és ne egy ilyen hisztéria vessen véget megint annak, ami közöttünk volt. Azt szeretném, ha egy csapatként tekintene ránk, akik együtt oldják meg a dolgokat. Nem hozhat egyszerűen még egy ilyen döntést kettőnkkel kapcsolatban egyedül. Ez akartam legalábbis elérni.
– Mikor végzünk már? Unatkozom  – ismertem el.



Cím: Si vis pacem, para bellum
Írta: Esmé Fawcett - 2017. 07. 25. - 17:35:59
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/originals/63/47/3a/63473af107be4e69b40270c4846b1a03.gif)
~ set ~ (http://www.polyvore.com/shopping/set?id=224608096)



          Ha lehet mondani valamire, hogy az meglepetésként ér, az a vallomásod. Eddig sem te voltál az, aki meghozott egy olyan döntést, ami véget vetett a kapcsolatunknak egy időre. Mire ez azonban eljut a tudatomig, még mindig az foglalkoztat, hogy miért a spagettire mutattál rá. Mindegy, te tudod, addig pedig, amíg újra minden nem normalizálódik, addig megteszi majd ez is. Aztán az a pillanat is elmúlik, és jön a megrökönyödés. Egy pillanatra meg is állok a bolt közepén, egy mögöttünk haladó mugli éppen csak nem jön nekünk.
          - Elliot…
          Nem fogom most azt ecsetelni, hogy akármi is lesz ennek a napnak a vége, nem vigyázhatsz rám örökké. Nem fogom azt sem, hogy még ha pozitív is lesz a vége, nem ragaszkodhatsz ennyire hozzám. Ez olyan furcsa nekem, és olyan jó érzéssel tölt el.
          Végigsimítok a derekamon lévő kezeden, aztán belebújok az ölelésedbe. Körülöttünk néhányan szitkozódnak, mások pedig csak bámulnak.
          - És az sem árt majd, ha pofon vágsz, mert ostobaságra készülök. De én már nem is merek sok dolgot kérni tőled, csak egyet. Szeress még, kérlek.
          Tudom, hogy a testi dolgok még működnek, ezt az a röpke néhány óra is bemutatta, de azt akarom, hogy más is működjön. Úgy érzem, az első felvonásban nagyon elkapkodtuk a dolgokat, ezért most jobb lenne kicsit lassabban haladni. És ebben a szavaid is megerősítenek azonnal.
          - Én is, de fejezzük be gyorsan, mert a végén még kávé hiányában összeaszalódsz nekem – mosolygok.
          Gyorsan fordítom a kocsit a húspult felé, és a viszonylag hosszú sor ellenére is, hamar végzünk ott. Még beteszek néhány dolgot a kocsiba, aztán indulhatunk is a pénztár felé.
          - Ha nincs más kívánságod, akkor most már megyünk is. Nem kell többet unatkoznod. Viszont, van nálad pénz? Nálam csak egy minimális van, mivel a táskám a kanapédon maradt.
          Tudom, hogy ezt korábban kellett volna közölnöm, de ha esetleg nincs nálad, még akkor is haza tudsz gyorsan ugrani, nem olyan bonyolult az út, addig pedig meg tudlak itt várni, hátha eszembe jut még valami, amit venni kellene.
          - Milyen közös programra gondoltál? – kérdem már a pénztár felé sétálva. – Esetleg egy kirándulás Edinburgh-ban vagy Dublinban?
          De mehetünk megint egy szellemkastélyba is. Írország és Skócia tele van velük, nem lenne nehéz találni egyet. A strand az biztos nem jön majd szóba, hiszen nem szereted a vizet, ezt már tudom. A szilveszteri parti megmutatta.
          Sajnos a kasszáknál már kicsit hosszabb sor vár ránk, mint amire fel vagyok készülve. Keresek egy viszonylag rövidebbet, de még így is elég sokáig tart, amíg a pénztároshoz jutunk. Addig is szóval tartalak kicsit, hogy eltereljem a figyelmed.
          - Mit szólnál hozzá, ha elmennénk itt Londonban valahova. Egy moziba? Voltál már moziba?
           Emlékszem rá, milyen volt nekem az első mozis élményem. Hihetetlen volt, ahogy a muglik azt a szerkezetet összerakták. Aztán végül is hamar rájövök, hogy a mozi nem lenne neked való. Nem biztos, hogy nyugton végig tudnád ülni az időt. Valami mást kéne kitalálnom.
          - Akkor mit szólnál hozzá, ha elmennénk egy élmény parkba? Vagy lehet az egy vidámpark is. Voltál már vidámparkban?
          Csak nemrég hallottam én is egy nagyon klassz helyről, de akkor nem fűztem hozzá különösebb érdeklődést. Egy olyan időszakban, mint az elmúlt egy hónap, nem is akartam kimozdulni otthonról. Nem is tudtam volna, hiszen nagyrészt a munkámba temetkeztem. De kész lettem határidőre, még akkor is, ha nagyon kifáradtam közben, mert alig aludtam valamit.
          - Vagy mihez lenne kedved?



Cím: Re: Si vis pacem, para bellum
Írta: Elliot O'Mara - 2017. 08. 02. - 10:56:15
(http://s-media-cache-ak0.pinimg.com/564x/8c/0b/2a/8c0b2a63e6abf786930a375bdb3f2f9e.jpg)
[viselet] (http://www.polyvore.com/cgi/set?id=224604749)

Nehéz volt ellenállni Esmé kérésének, miszerint szeressem még. Olyan jó volt megint a karjaimban tartani. Tudtam, hogy még mindig ugyanúgy szeretem mint régen, de féltem is ettől. Mi van, ha csak egy emlék az, ami össze akar vele tartani még mindig? Vagy ha éppen a testi vágyak dolgoznak egyedül megfelelően közöttünk?
Esmé fiatal, nem akartam egy boldogtalan kapcsolatban kényszeríteni. Tudtam, hogy ő lehetne az a szilárd pont, amit olyan régóta keresek... amiért érdemes lenne még szenvedve is, de hazatérni. Önző vagyok, de vele szemben nem. A kávéhiány felvetést megmosolyogtam, miközben elváltam tőle. Valóban szerettem volna minél gyorsabban távozni, hogy aztán végre ledönthessek egy jó erős feketét a torkomon.
A pénz kérdést könnyen orvosoltuk, hiszen még mindig ott lapolt a zsebemben a tárca, benne pedig az apámtól kapott fizetőeszközzel. A rejtett rekeszben tartottam a muglipénzt, nehogy véletlenül összekeveredjenek az érmék.
– Tessék  – nyújtottam át felé a tárcámat, nyitva, hogy láthassa a titkos rekeszt a pénzzel.
A pénztár felé tartva már láttam, hogy a muglik kígyózó sorokban várják a sorrakerülést. Merlinre, ezek miért vannak mindig ilyen sokan? – gondolkodtam el, de közben eszembe jutott Kean, így elvigyorogdtam.
Esmé csak a közös programok felvétésével terelte el a figyelmemet. Csak hümmögéssel jeleztem, hogy nem rossz ötlet egy kirándulás, mert végül is praktikus, könnyed megoldás és ha nem kell kolbászt sütnöm egy erdőben, máris kényelmesebb. Azonban még mielőtt reagálhattam volna három-négy újabb ajánlat érkezett.
Fogalmam sem volt mi az a mozi... de a vidámparkot sem igazán tudtam beazonosítani. Viszont egy kalandpark nem is hangzik olyan rosszul, bár remélem, hogy dementort nem kell ölni... talán más, némileg egyszerűbb teremtményekkel még elbánnék. Vagy nem is lehet pálcát használni? Úgy csak még érdekesebb... Elvigyorodtam, de mire válaszra nyitottam volna a számat, már a pénztárnál voltunk.
Nem nagyon értettem Esmé és a nő beszélgetését, nem is nagyon érdekelt. A csomagok cipelését viszont elvállaltam, miután kipakoltunk a fémszörnyetegből és elindultunk hazafelé a meglehetősen elnéptelenedett utcán.
– Bárhová elmegyek veled... habár fogalmam sincs mi az a mozi vagy vidámpart  – válaszoltam. – Még egy muglikkal zsúfolt buszra is felülök, ha szeretnéd.
Már láttam távolról a lakás ajtaját. Szerencsére egészen közel volt ez az üzlet, mert én már nagyon szerettem volna odahaza lenni, s figyelni, ahogyan Esmé főz. Tudtam, hogy az étel kellemes, finom illata majd megfogja tölteni a lakás minden pontját és megint érezni fogom, milyen is igazán otthon lenni.
– Egyébként egy kalandparkba szívesen elmennék  – mondtam és megfogtam a kezét, az ujjainkat összekulcsoltam.
Mosolyogva húztam ki magamat, most éreztem csak igazán, mennyire örülök a társaságának. Tudtam, hogy remek lesz a napom hátralévő része. Elhatároztam, hogy akkoris jó fogom érezni magamat, ha el kell engednem örökre. Legalább a társaságát hadd élvezzem addig ki... de valahogy ott volt bennem egyébként is a keserűség, ami tudatta velem: még nem múlt el a veszély és a történtek után a bizalom megingott. Bárcsak helyreállítható volna!

Köszönöm a játékot!


Cím: Si vis pacem, para bellum
Írta: Esmé Fawcett - 2017. 08. 05. - 21:11:53
(https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/originals/51/94/f9/5194f99ed2ba2c0730d1b9a543f097e9.gif)
~ set ~ (http://www.polyvore.com/shopping/set?id=224608096)



          Tudom, hogy Phillip találkozott veled. Pontosabban, csak azt tudom, hogy találkozni akart veled, hogy átadja azokat az iratokat, amit még valentin napon ígért. Ahogy belenézek a tárcádba, azt is látom, hogy végül sikeresen el is ért. Akkor én nem mondtam meg, hogy szakítottunk, úgy gondoltam, nem nekem kötelességem elmondani, de a későbbi találkozások alkalmával utaltam rá. Neki is feltűnt, hogy kórházban voltam, és a vágás a csuklómon és az, hogy mostanában nem lógtam annyit a nyakadon.
          - Te… biztos jó, hogy ennyi pénzt tartasz magadnál? Nem félsz?  
          Nem látom a pontos összeget, csak azt, hogy egy nagyobb adag lehet, és tudván milyen emberek között fordul meg, nem lennék meglepődve, ha egyszer-egyszer már lába kélt volna a tárcádnak. Bár, ez még mindig az a régi darab, amit többször is láttam a szekrényen, vagy kikandikálva a nadrágod zsebéből.
          Azt hiszem, kicsit messzire megyek ezzel a közös program dologgal. Igazából már egy következő vacsorával is megelégednék. Csak egy pillantást vetek rád, és egy eddig is ismert érzés fut át rajtam, de sokkal erősebben, mint eddig. Az önfeledt mosolyod eszembe juttat valamit. Egy pillanatot még azokból az időkből, mikor megismerkedtünk. Nem tudom ki vagy mi jutott eszedbe, de hálás vagyok azért, hogy ezt láttam.
          Még nem is fizetek, de már a kezedbe adom az egyik csokit. Edd meg nyugodtan, amíg elintézem a fizetést. A pénztárosra emelem a tekintetem, aki úgy mosolyog, mintha most látna két idegent így viselkedni. Aztán ki tudja, lehet, hogy tényleg így van. Végül kicsivel többe kerül az egész bevásárlás, mint gondoltam, de szükséged van azokra a holmikra. Főleg, ha nem akarom, hogy Daniel vagy Dean megjelenjenek nálam.
          - Várj, gyorsan elpakolom őket.
          Elég precizitással, de gyorsan összepakolom a holmikat három szatyorba, egy kevés üdítőt pedig a saját kezemben viszek. Arra már igazán nincs szükség, hogy egy negyediket is megkezdjünk neki. Mikor visszatolom a kocsit, egy puszit nyomok az arcodra mielőtt még indulnánk.
          - Egy igazi úriember vagy – adok egy puszit az ajkaidra is.
          Olyan édesek, és olyan puhák. Teljesen mások most, mint mikor szeretkeztünk, és ennek nem hiszem, hogy csak a csokoládé az oka. Már hiányoztak az érintései a bőrömön, ahogy akkor is végigcsókoltál velük, mikor főztem a konyhában, vagy zuhanyoztunk, vagy mondjuk rajzoltam, és szóltál, hogy ideje lenne már lefeküdni, mert néhány vonalat félrehúztam. Láttad mindet, én pedig úgy háláltam meg, hogy a lehető legmélyebben döftem beléd a kést. De helyre fogom hozni, ígérem.
          - Nekem nem kell, hogy bárhova gyere. Én szeretném, ha jól éreznéd magad és pont ezért a mozi biztos nem jön majd szóba. Nem most. A vidámpark pedig tele van muglikkal és… Hmm… Talán tényleg az lenne a neked va… Nem, tiszta fémkupac az egész. Ha már a bevásárló kosárral nem tudtál megbarátkozni, akkor a vidámparkkal se fogsz. De majd elviszlek arrafelé, és elmondod, hogy mi legyen.
          Elmosolyodom, mert azt szeretném, hogy az legyen életünk egyik legemlékezetesebb napja. Mint szilveszterkor a kastély. Csak bízd rám magad, és majd mindent megszervezek. Hidd el, nagyon jó lesz.
          Már majdnem a lakásodnál vagyunk. Nem akarom, hogy vége legyen ennek a napnak. Pedig egyszer vége lesz, és akkor ki kell sétálnom az ajtódon. Ilyen könnyen, és ilyen hamar nem lehet helyrehozni azt, amit tettem. De mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy kicsit enyhítsem a fájdalmad. Mindezt a vacsora főzésével kezdem majd, aztán jöhet szép sorjában minden más is.
          Mielőtt még belépnénk a lakásba, megállítalak. A pálcámmal belebegtetem a szatyrokat. Semmi olyan nincs bennük, ami ne bírna ki még néhány percet nélkülünk. Nekitollak az ajtó melletti falnak, oda, ahol reggel még én támasztottam a fejem. Azt akarom, hogy figyelj rám. Csak rám, ezért a tekinteted keresem.
          - Elliot. Szeretlek. Tudom, hogy ez nehezen hihető azok után, ami történt, de ez tényleg így van. És ha nem is fogadsz vissza, inkább leszek a takarítónőd, csak azért, hogy minden nap lássalak. Hogy a távolból téged imádhassalak. Ha a bejárónőd leszek, és teherbe ejtesz, az sem érdekel. Büszkén hordom majd ki a babát, mert olyan nagyszerű apja lesz a gyereknek, mint te.
          Kezemmel megfogom a kezed, és cirógatni kezdem a kézfejed. Hiszem, hogy minket egymásnak teremtettek, de talán a göröngyösebb úton kell végigmennünk, hogy végre rájöjjünk mindenre. Ez egy kicsit újrakezdés. A múltat nem tudjuk eltörölni, de annak tapasztalatait a magunk oldalára tudjuk fordítani, és ha ez ténylegesen sikerül is, a legboldogabb pár leszünk a világon.
          - Elliot, szeretném, ha próba járnál velem.
          Akármi is lesz a válaszod, már tudom, hogy ez a nap mindent megér. Még akkor is, ha este majd két lábbal rúgsz ki, mert olyan rosszat főztem.
          Végül nem is kell olyan sokat várni a válaszodra. Még ha szóban nem is kapom meg, a bólintásod pont elég bizonyíték arra, hogy kapok egy második lehetőséget, és nagyon hálás vagyok ezért. Nem is tudom szavakkal kifejezni, hogy mennyire.


Köszönöm a játékot.  :-* :-*