Roxfort RPG

Már nagyon régóta vártam a végre elérkező nyári szünetet, s hogy végre kutathassak a családom és az ereklyék története után. Henry még mindig haragszik, de már kezdi elfogadni, hogy elmegyek akkor is ereklyéket kutatni Elliottal, ha neki nem tetszik. Mimette ebből csak annyit tud, hogy elmentem barátokkal találkozni, és még örül is, hogy nem itthon fogok punnyadni egész nyáron. Ma is Roxmortsba készülök menni, és végre nem a baglyokon keresztül fogunk beszélni Elliottal a kiderített infókról.
Be is lépek a kandallónkba, majd hamarosan elnyelnek a zöld lángok. Mire feleszmélek, már egy roxmortsi üzlet kandallójából lépek ki. Kimegyek az utcára, ami talán forgalmasabb most, mint eddig valaha. Rengeteg varázsló és boszorkány jön-megy, vagy ül be a Három seprűbe beszélgetni. A Mézesfalás, ahonnan kiléptem szintén tömve van, s ha már ott jártam vettem is egy kis édességet magamnak. Bolyongok kicsit az utcán, mivel még korábban is jöttem mint kellett volna. Bár mit is vártam el magamtól, hisz ha nagyon mennék valahova, mindig sikerül odaérnem jóval hamarabb és várakoznom egy csomót. Majd nemsokára kisétálok a környéken lévő hegyekhez, ahová megbeszéltük a találkozót és ledobom magam egy közeli padra. Előveszem a noteszem amibe az infókat gyűjtögettem, s nekiállok hozzáírni még azt a néhányat amit nem rég tudtam meg.
Ekkor történik, hogy rám köszönnek, s mikor meglátom hogy Elliot az, a nevét kiáltva a nyakába ugrok.
-Úgy örülök hogy látlak! - mondom neki, s talán kicsit meg is lepem ezzel. - Izé... látom magát. - javítom ki magam. – Kér csokit? – kínálom meg.
Remélem nem sértettem meg, hiszen mikor nálunk voltak is sikerült letegeznem.
-Szóval... – kezdek is bele – Végre sikerült kifaggatnom a bácsikámat. Umbridgeről mesélt, és egy másik családi ereklyéről, bár eléggé szűkszavú volt. Annyit tudtam meg tőle, hogy az az ereklye hatalmas erővel bír, illetve, hogy több másolata is volt. Az egyik Voldemorté, a másik Umbridgé volt. Az eredetit pedig nem tudja hol van. Magáról Umbridgeről és a rokonságáról pedig azt mondta, hogy Tiberius ágáról tartoznak a rokonságba, bár ezzel nem mondott újat, ahogy azzal sem, hogy Tiberiusék tartják az arany vérvonalat. – hadarom el gyorsan, s most már hagyom őt is beszélni, hátha kiderített valamit.

Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy mennyire vártam már ezt a napot. Annyira örülök, hogy újra találkozunk Elliottal és végre elkezdhetjük a nyomozást. Úgy érzem azért változott is kicsit. Közvetlenebbnek és kedvesebbnek tűnik, mint a múltkori találkozásunk alkalmával. Mintha kicserélték volna. Mikor nálunk járt, tagadhatatlanul feszült voltam az egész beszélgetés alatt, de be kell látni, hogy a helyzet maga is elég frusztráló volt akkor. Kezdhetjük rögtön azzal, hogy Mimette nem tudhatott semmiről és Henry is ellene volt az egésznek, de a hab a tortán mégis az, hogy Elliot is feszítette a húrt amíg csak tudta. Talán puszta élvezetből. Idézem fel magamban a találkozás emlékeit. S mindezek ellenére mégsem állok hozzá negatívan. Ami számomra is furcsa. Bár nem tartom magam sem ellenszenvesnek, sem haragtartónak, sőt, még nagyon is toleránsnak mondhatom magamat. Így talán még érthető is miért vagyok jó viszonyban az emberek nagy részével.
Szerencsére Elliot nem akadt ki, hogy letegeztem, és ez nagy megnyugvást jelentett számomra. Talán még lazább is mint volt? Biztos hogy ez ugyanaz az Elliot? Gondolkozom el ténylegesen s jót mosolygok mikor a szépítő fagyit említi.
- Mézesfalás? – kérdezem. – Ott láttam fagyit, bár annyira nem figyeltem hogy milyen.
Hihetetlen, hogy a varázsvilágban miket ki nem találnak. Egy pillanatig gondolok arra, hogy visszamegyek és veszek magamnak is egyet, de aztán lemondok a tervről és majszolni kezdem a csokimat.
A következő kérdésre hirtelen nem tudom mit válaszoljak, hogy ne hozzam se magam, se őt kínos helyzetbe. Inkább végig gondolom villámgyorsan az esetleges válaszlehetőségeket, és utána szólalok csak meg:
- Szerintem a külsőd miatt nem kell aggódnod. – mosolygok rá.
Hamar el is hadarom amiket Henryből – mondhatni fogóval – kihúztam, s várom a reakciót. Érzem, sőt tudom, hogy annál azért jóval többet tud, mint amit elmondott. De lehet ennyi is elég ahhoz, hogy el tudjunk indulni, na meg az az egy-két apró információ, amit az utóbbi időkben szereztem innen-onnan. Átlapozgattam régi újságokat még a háború idejéből és azelőttről is, és találtam egy helyet, amit köthetünk a családhoz. Tiberius feldúlt egy házat itt Roxmortsban, de senki nem tudja mit keresett ott, s a család tagjainak pedig nyoma veszett.
- Egy helyszínt tudok mondani, ami talán biztos hogy köthető a Selwynekhez. És az itt van Roxmortsban. Nem véletlenül javasoltam ezt találkozóhelynek. Ugyanis Tiberius itt a település szélén dúlt fel egy házat, az ott élők pedig eltűntek.
Bizonyára nem lesz nehéz megtalálni. Az eset két éve történt, nagy valószínűséggel az épület és annak környezete azóta elég tragikus állapotban lehet. Ami azért elég feltűnő. És ha alaposan átkutatjuk, lehet még valami hasznos nyomra is bukkanhatunk.
- Komolyan mondod? – dob fel teljesen. És ekkor ugrik be még két másik dolog. – Ha szükséges, benne volnék, hogy a régi házunkat is átkutassuk. Ha jól tudom, korábban is volt Selwynek birtokában, lehet találunk valamit. Illetve megkereshetjük Tiberius rejtekhelyét. Csak annyit tudok hogy egy erdő mélyén van, úgyhogy sorba vehetnénk a lehetséges erdők listáját.
Még gyorsan feljegyzek néhány dolgot a naplóba, hogy később nyomon követhetőbb legyen, hogy mire jutottunk eddig. Bár ahogy magamat ismerem, mire belevágunk, úgyis elfeledkezem az egészről és aztán nem folytatom majd a jegyzetkészítést. Úgyis felpörgök majd és minden fog érdekelni csak ez nem. Be is csúsztatom hát a táskámba a tollammal együtt, és felállok.
- Nos, mit gondolsz, indulhatunk? Miközben keressük a házat, mesélhetnél hogy mi történt veled mostanában, vagy hogy jutottál e valamire a kutatásokkal. – mondom hatalmas lelkesedéssel. – Kérsz valamit inni? Hoztam vizet és üdítőt. És van egy kis házisüteményem is. – nyitom ki a válltáskámat és mutatom meg annak bőséges tartalmát.
Milyen hasznos is, ha valaki varázsló családban él. Így a táskába nem csak rengeteg minden belefér a tértágító bűbájnak köszönhetően, hanem még csak nem is olyan nehéz, hogy rossz legyen cipelni.

Úgy veszem észre Elliotot kicsit összezavartam a külsőjére tett megjegyzésemmel, de talán mindketten így jártunk a legjobban. Maximum a pillanatnyi csend az, ami kínos lehetett, de inkább ez, minthogy elkezdjem itt dicsérgetni. Szeretek kétértelmű válaszokat adni az ilyen és ehhez hasonló helyzetekben, amikor nem tudom, hogy lenne jó reagálnom. Az utóbbi pár hónapban volt esélyem megtanulni, milyen jó is, ha a mondandója vagy varázslása előtt az ember végig gondolja, mégis milyen következményeket várhat el a helyzettől. Erre a legjobb példa az a februári este, amikor Salamander szabadjára engedte a drágalátos kis állatait, megzavarva a nyugodt esténket. Bár még mindig maradt valami a meggondolatlanságomból, de ahhoz már krízishelyzet kell. Többnyire legalábbis.
Fel is tűnik, hogy mikor témát váltok, kicsit megnyugszik. – Ez az, nem szúrtam el megint! – örülök kicsit. Majd elkezdem a helyeket sorolni. Persze, az erdő az, ami Elliotnak is felkeltette az érdeklődését. Bár engem is az fogott meg leginkább.
- Úgy gondolod? Remélem igazad lesz.
Ahogy Elliot sorolni kezdi az erdőket, elkezdem írni őket egy újabb oldalra, sorban egymás alá, némelyikhez odakaparva, hogy miért gondolja azt esetleges búvóhelynek. Mindenesetre mind logikus, bár fogalmam sincs, melyiket lenne a legcélszerűbb jó alaposan átfésülni.
Megvártam Elliotot és megindultam a falu szélén lévő ház irányába. Milyen jó is lehet itt lakni Roxmortsban. Főleg ha az ember Roxfortos diák. Minden hétvégén meglátogathatja a szüleit, és ha az itt lakó varázsolt gyerekként, bizonyára inkább megünnepelték, minthogy véka alá rejtették volna.
Lehetetlen hogy ne történjen valakivel semmi sem több hónap alatt. – gondolom mikor választ kapok a kérdésre. Pedig Elliot abszolút nem annak a típusú embernek néz ki, aki otthon ül, és nem csinál semmit. Vagy csak nagyon nem rám tartoznak a történtek. Nyilván én sem mesélek el bárkinek akármit. És így a legjobb, hogy minden embernek megvannak a saját titkai...stb.
Azért kicsit jobban éreztem magam, miután mondott is valamit, bár kezdtem azt érezni, hogy ez a beszélgetés hamar véget ér, ha így folytatjuk.
- Miért mi történt? – kérdezek vissza, részben kíváncsiságból, részben azért, hogy ne álljon be a csönd.
Nekem is hasonló volt a reakcióm, mikor Mimette odaállított elém ezzel a jól megtömött táskával csodálatos kirándulást kívánva. Rosszul érzem magam, hogy hazudnom kell neki, hiszen mindig mindent megbeszéltem vele. Azonban kénytelen voltam belátni, hogy ezt azért mégsem engedné, így maradt az a megoldás, hogy azt mondtam, Vanillával megyünk kirándulgatni és lehet, ha jól érezzük magunkat, több napig maradunk. Mivel nem varázsolhatok, még egy mobilt is nyomott a kezembe, hogy tudjam hívni, ha baj van. Én pedig hoztam a fényképezőgépem, hátha szükség lenne rá, és a biztonság kedvéért a pálcám is itt lapul a táska oldalzsebében.
Kicsit elmosolyodom, mikor meglátom kalandor társamat fagyival teletömött szájjal, vizet kérve, amit természetesen adtam is neki.
- Egészségedre. – mondtam, már majdnem nevetve, de igyekeztem visszafogni magam, nehogy megsértsem.
Öööh... Mit mondhatnék, abból, ami történt? – gondolom magamban. Az első, ami beugrik az Valentinék elköltözése New Yorkba, ami előtt Március óta értetlenül állok. Mindennél jobban hiányzik a társasága, az, hogy szorosan átöleljen... Indul el a lavina a gondolataimban, és inkább elhessegetem, mielőtt sírva fakadnék. Inkább elmesélem a kalandozást Merellel, vagy a Viharmadaras sztorit.
- Hát... Többnyire sulis dolgok. RBF, kilógások, harc egy hatalmas viharmadárral és buli a Szükség szobájában... – kezdem el sorolni. - Megismertem néhány diákot, például Merelt. Nem tudom, hogy állsz a Roxfortosakkal. – mosolygok rá.
Nemsokára oda is érünk a házhoz. Rosszabb állapotban van, mint gondoltam. Bár tény, hogy Tiberius sem kímélte meg nagyon. A bokrok és a hatalmas gaz szinte a ház falára, a kerítésre tapadva-tekeredve próbálták visszaszerezni az uralmukat az egykor emberek lakta telek fölött. A ház maga nem is volt olyan borzasztó állapotban, így nem féltem bemenni. A gond az volt, hogy nem tudtam bemenni. Hiába rángattam a kaput, zárva volt. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy bemászok, de aztán rájöttem, hogy van velem valaki, aki tud varázsolni.
- Meg kellene próbálni egy Alohomora-t. – jeleztem Elliotnak.
Nem lennék meglepődve, ha a kapu nem nyílna ki egy varázsütésre. Elvégre akkor semmi értelme nem lenne annak, hogy itt van, ha működne. Hiszen akkor ebben a faluban boldog-boldogtalan bemehetett volna ide. De egy próbát megér. Legfeljebb átmászunk.
A kérdés az, hogy ennek mégis lesz e értelme, mert nem lehetünk biztosak abban, hogy nyomot is találunk odabent. – Próba szerencse. – mondom magamban, és várom a varázslat sikerét vagy épp sikertelenségét.

Sosem láttam még felnőttet így fagyit enni. Az biztos, hogy nem szokványos látvány volt, bár ez még a jobbik eset, legalábbis a leveses helyzethez képest. Ezzel ugyanis nem öntheti és áztathatja el magát teljesen.
- Ne adjak inkább egy zsepit? – kérdezem kicsit már nevetve.
Előhúzok a mindent elnyelő táskából egy csomaggal és odanyújtom neki, hogy vegyen belőle. Inkább abba törölje a száját, mint a kezébe.
Ahogy mondja, mi történt vele, kissé kiráz a hideg és olyan mintha az én lábam is fájni kezdene. Már csak a puszta gondolattól. Mindenképp oda kell majd figyelnünk, semmiképp sem lenne jó sérüléseket gyűjtögetni. Meg aztán... kereshetek magyarázatot rá Mimettenek.
- Te jó ég! – fakad ki belőlem hirtelen, majd nyomban el is hallgatok.
Ilyenkor gondolkozom el, hogy biztosan a gyógyítás felé orientálódjak e, vagy sem. Mert bizonyos helyzetekben igencsak rám jönne a pánik. Mint például most? Bár még két évem van hátra Roxfortban, addig majdcsak el fogom dönteni, hogy mit akarok. Max addig tartanom kell az átlagom. - Ááh... Majd lesz valahogy. – gondolom aztán.
- Nem tűnsz annak a kilógós típusnak. – mondja Elliot. Ezt nem is próbálom megcáfolni, ugyanis én sem hinném ezt el magamról. Pedig tényleg benne voltam egy két dologban és néha én voltam az ötletadó is. Főleg Alexis esetében. Ott abszolút minden az én ötletem volt.
- Akkor most remélem megleptelek. Ugyanis mindkét esetben én voltam az, aki feldobta a kilógást, mint programot. Bár a második alkalommal inkább együtt találtuk ki, és korábban tényleg nem csináltam ilyet. Legalábbis magamtól nem. Úgyhogy mondjuk azt, részben jól gondoltad.
Már-már sokadszorra ugrik be Kiara aki mindig belekevert hasonló helyzetekbe és Vanilla, aki váltig azt állította, hogy rossz hatással van rám. Elég hátrányos tulajdonságom a befolyásolhatóság, ami szinte mindig előjön, mikor olyan emberek közt vagyok, akik közel állnak hozzám. És a legjobb, hogy emellett még naiv is vagyok...
- Most miért, mit vártál tőlem? Hogy rombolni akarok majd? – fakad ki belőlem. – De ha így gondolod, akkor figyelek a te ötletedre. – mondom és megállok kicsit mögötte.
Kicsit érezhető volt a sértődöttség a hangomban, ami egyáltalán nem zavart, és inkább nevetségesen hangzott. Ha problémája van velem, úgyis szóvá fogja tenni, de inkább legyen őszinte, minthogy hazudjon. Igaz, az alohomoranak sok esélye tényleg nem lett volna, de akkor is. Kevésbé látványos, mint bármi más módszer. Még akkor is, ha ez egy igen masszív és erős kapu. De jó, meg se próbáljuk, mégis minek? És ha működött volna?
Törmelék!? – kapom fel a fejem és gyorsan körbenézek, hogy megbizonyosodjak róla, nincs senki az utcán. Egy árva lelket sem látok. Viszont nem remélném, hogy senkinek nem fog feltűnni, hogy mi itt betörni készülünk. Mert tulajdonképpen azt csináljuk. Bebújok a fa mögé és épp az utolsó pillanatban jut eszembe valami:
- Várj! – kiáltom már túl későn. – Talán kinyílik ha... – kezdtem el, de el kellett forduljak.
Rengeteg törmelék repült szét, és hatalmas porfelhő lepte el a ház előtti teret. Ha ez nem feltűnő, akkor semmi. Aggódni kezdek, hogy mi lesz ezután, az eddigi nyugodtságomnak itt, ebben a pillanatban lett vége. Ide-oda kapkodom a fejem, pásztázva az utcát, közben bizonygatva magamban: A falu szélén vagyunk, nincs itt senki.
- …használom a párszaszót. – fejezem be, mikor végre eltűnt a porfelhő.
- Igen jól vagyok! – mondom aztán.
Előjövök a „búvóhelyemről” és a kapu felé veszem az irányt. Szinte semmi nem maradt a helyén, még a kőkerítés jelentős része is törmelékként szóródott szét a derékig érő gazban. Elképesztő látvány volt, az biztos.
- Hát... Ez nem volt semmi. – mondom szemlélve az eredményt. – Szerinted felfigyelt a hangokra valaki?
Elindulok befelé, kezemmel elsöpörve magam elől a gazt, amely egy két vágást is ejt rajta. Ez legyen a legnagyobb gondom, úgyis gyorsan begyógyul majd. Eljutok az ajtóig és meg sem lepődöm rajta, hogy az is zárva van. Most azonban kipróbálom korábbi ötletemet, és párszaszóul elmondogatom az összes lehetőséget, amire kinyílhat az ajtó. És várom, hogy kattanjon végre a zár. Elvégre ez is egy Selwynek lakta ház volt, meg van az esélye, hogy ezzel védték.

Elliot elégedett mosolya láttán legszívesebben mondanék egy jó hangos, Hé-t, de ezúttal inkább visszafogom magam, és szót fogadok. Nekem semmiképpen nem származna hasznom abból, ha összevesznék vele. Elvégre ő segít nekem kideríteni, hogy kik tartoznak a családomba, és ha tovább tudunk jutni, talán arra is rájövünk, miért ölték meg a szüleimet. Másfelől pedig őt sem lenne jó a saját makacsságommal bajba keverni, hogy aztán Henry forduljon ellene, így is eléggé ellenezte, hogy eljöjjek Roxmortsba.
Látni is lehetett Ellioton, hogy sokkal nyugodtabb volt, mikor minden karcolás nélkül felbukkantam a fa mögül. Most vagy értem aggódott, vagy Henry miatt, de a lényeg az, hogy valahol bízhatok benne.
Nem is én lennék, ha nem idegesítem fel egyik pillanatról a másikra a túlzott aggodalmammal, ami rendszerint mindig előkerül, ha valami olyat csinálok, vagy valami olyanba keveredek, amibe nem volna szabad. Ettől pedig a legtöbb ember kiakad, ahogy – mint látom - Elliot is. Igazából jobb lett volna meg sem szólalni, de most már ugyan mindegy. Meghökkenek mikor rám mordul, de hiába próbálok kipréselni magamból bármit, egy gyenge Ööööh… csúszik ki csak a számon.
-Semmi gond. – mondom sokkal halkabban a megszokott hangerőmhöz képest, és mosolyt erőltetek az arcomra.
Ugyanezt elsuttogom magamnak is, úgy, hogy lehetőleg Elliot ne hallja meg. - Semmi gond… Az égvilágon semmi gond nincs… - nyugtatom magam, bár feleslegesen. Semmivel nem leszek nyugodtabb ettől. Inkább csak kívülről próbálok nyugalmat és magabiztosságot sugallni a másik felé. De belülről szüntelenül az járt a fejemben, hogy már megint elrontottam.
-Minden rendben? – kérdezem, amikor a karját vizsgálgatja.
Majd én is vetek rá egy pillantást. Kisebb karcolást vélek felfedezni, be is ugrik, hogy mivel lehet helyrehozni. Ez a helyzet tereli el a gondolataimat az előző pár percről, és old fel egy kicsit. Szinte örülök, hogy most talán én tudok majd segíteni.
-Valetudo – mondok elsőre csak ennyit. – Azzal rendbe lehet hozni, egy könyvben olvastam róla. Vagy ha gondolod, van nálam fertőtlenítő, és törlőkendő is. Csak az egy kellemetlenebb megoldás. Persze a választási lehetőség a tiéd. – mosolygok rá.
Majd miután ezt a problémát orvosoltuk, elindultam az ajtó felé, ahol megtorpantam egy kicsit.
- Ezt is felrobbantsam? – kérdezi tőlem, néhány sikertelen próbálkozásom után.
-Lehetőleg ne. – válaszolok nevetve.
Mikor kattant a zár és kinyílt az ajtó, minden gondolkodás nélkül megindultam volna befelé, de visszatartott, hogy haladjak mögötte inkább.
-Rendben. – mondom, majd elállok az útjából.
Mikor belép, követem én is. Odabent káosz fogadott minket. Minden tiszta mocsok volt, és szanaszét volt az előszobában. Az ablakot kissé eltakarták a ránőtt borostyán levelei, csak azok között, és a bejárati ajtón keresztül világította meg a helyiséget a nap fénye. Nem is mentünk még az ajtótól pár lépésnél messzebb, mikor az becsapódott mögöttünk. Hirtelen sokkal sötétebb lett. – Fantasztikus. Lehetne ennél kísértetiesebb? – mondogattam magamban.
-Szerinted ez normális? – teszek fel egy újabb kérdést puszta aggodalomból, majd körbenézek a félhomályban úszó szobán.

-Nincs szükségem ostoba varázslatokra!
Jó, oké, megértettem! Ha nem kell a segítségem, akkor nem segítek! – pattogtam magamban, és még abban a pillanatban ott hagytam, ahogy kimondta ezeket a szavakat. Egyszerűen most nem tudott érdekelni, hogy udvariatlanul viselkedem. Az ember jó szándékkal fordulna a másikhoz, erre csak negatív válaszokat kap. Ideges voltam, nehezemre esett uralkodni magamon, így inkább egy darabig nem szóltam semmit, nehogy egy dühlavinát zúdítsak rá, mert akkor tényleg vége lesz mindennek. Elérte a célját, sikerült kiborítania engem is, remélem most ezzel boldog lesz.
Hátborzongató volt minden bent a házban. Volt valami mágikus az egészben, bár lehet, hogy csak az ékszerek erejét éreztem. Vagy a kettőt együtt, ahogy taszították egymást? Csak abban vagyok biztos, hogy az ékszereknek védelmező ereje van, a házról sajnos nem tudok semmit.
Mikor becsapódott mögöttünk az ajtó, hallani lehetett, hogy kattant a zár. - A varázslóvilágban ennyire védenek mindent, vagy csak itt történik mindez így? – járt a fejemben. Mindenesetre furcsa volt, hisz amíg a szüleimmel laktunk, ritkán, sőt, szinte sosem használtunk mágiát. Nagynénéméknél már más a helyzet, de ilyennel ott sem találkoztam.
-Az alapján, ahogy kérdezed, inkább a nemleges válasz felé hajlanék. – mondtam halkan és nyugodtan, hisz a pillanatnyi pánik után nem tudtam idegeskedni a korábban történteken.
Megszorongattam a medálomat, azzal a kezemmel, amelyiken a gyűrű volt. Sosem éreztem ekkora mágiát bennük, nem tudtam elképzelni, mi erősíti fel őket ennyire. Olyan volt, mintha a házat megbűvölték volna.
Alaposan körbenéztem, minden részletet megfigyelve. Az egyik fiók nyitva volt, tömve volt mindenféle papírokkal és iratokkal. Belenyúltam és kotorászni kezdtem közöttük, s mikor ki akartam venni őket onnan, a fiók rácsapódott a csuklómra. - Au! – hangzott el a számból, majd addig addig rángattam a fiókot, hogy kiszabadítottam a kezem, és még néhány papírt is kiszedtem onnan, amit aztán beraktam a táskámba. Ezeken talán találhatunk valamit később.
Elliot után indultam, miután sikerült utat varázsolnia a ház további részeibe. Ezt-azt összegyűjtögettem a polcokról, és a szekrényekből, ahogy elhaladtunk mellettük. Szerencsére a többi bútor nem lendült úgy akcióba, mint a papírokat rejtegető fiók. Elraktam egy-két fényképet, és egy levelet a borítékkal együtt.
-Menjünk. – néztem az említett szoba felé, ahol legalább volt egy kis fény.
Mikor elindultam volna, csak azt vettem észre, hogy ellöknek, és már a padlót szemlélhetem közelebbről. Közben valami nagy hanggal dőlt, vagy omlott le, nem láttam mi és hol. Mikor felültem, akkor pillantottam meg Elliotot a törmelékkupac alatt. Hirtelen sokkot kaptam, és reflexből a táskámba nyúltam volna a pálcámért. – Nem varázsolhatok! A fenébe már! – morogtam, majd nekiestem a kupacnak, és elkezdtem ledobálni róla a kisebb-nagyobb – de inkább nagyobb - vakolatdarabokat. Mire végre kiástam alóla, kinyitotta a szemét, és érdeklődött, hogy jól vagyok e.
-Nemár. Te most komolyan értem aggódsz, mikor te fekszel a földön sérülten? – mondtam kicsit mérgesen, bár érezni lehetett a hangomból egy kis meghatottságot is.
A táskámban kezdtem kotorászni, és előhúztam egy csomag törlőkendőt, meg a fertőtlenítőt, amit Mimette rakott be, erősködve, hogy az a biztos, ha nálam van. Ebben a pillanatban fogadtam meg, hogy innentől kezdve, mindig hallgatni fogok rá.
-Kérlek, maradj nyugton, ez nem lesz kellemes. – mondtam, majd elvettem a kezét a homlokától.
Óvatosan letöröltem a homlokáról a vért, majd lefertőtlenítettem, de a vérzés aligha akart csillapodni. Magamat okoltam az egészért, és mindenféle negatív gondolatok jártak a fejemben. Az arcomra kiült az aggodalom, és a bizonytalanság. - Valamivel be kellene kötözni a sebet. – járt a fejemben. Fogtam néhány darab textilcsíkot, majd óvatosan rányomtam a homlokára. Ekkor jutott eszembe, hogy ma a szaténszalagommal kötöttem fel a hajam, ami nem csak elég hosszú volt, hanem elég széles is, ahhoz, hogy most használni tudjam. Szétszedtem a hajamba kötött masnit, és a szalaggal leszorítottam a sebet és a rajta lévő textilt, hogy csillapodhasson a vérzés.

Ahogy a pánikrohamom kezdett eltűnedezni, úgy erősödött és lassan temetett maga alá az aggodalom. Látni Elliotot egy kupac törmelék alatt ájultan, egy életre mély nyomot hagyott bennem. Belül rettenetesen sajnáltam, hogy miattam keveredett ebbe a legkevésbé sem kellemes helyzetbe, legszívesebben ott helyben bocsánatot kértem volna tőle. Gyötört a lelkiismeretem kőkeményen, és azt is irtó nehéz volt megállni, hogy sírva ne fakadjak.
Elliot szerencsére sokkal erősebb nálam és tudom, hogy nem lenne vevő a sajnálatomra. Ezt valahol meg is értem, hiszen én is nehezen viselem, ha nagyon körbeugrálnak mikor bajom esik.
Egy pillanatra elgondolkozom, hogy ez itt talán egy balesetnek álcázott csapda lett e volna, vagy tényleg a ház rossz állapotának a következménye. Szemeimmel végigpásztázom a helyiséget, de nem látom annyira romosnak a házat, inkább csak a rendetlenségnek köszönhetően tűnik annak.
- Mi az, hogy egy dolog! - mordulok egyet, miközben a táskámban kotorászok.
Nem is mondok többet ennél, még a végén kihozom a sodrából. Az ő élete is olyan fontos mint akárki másé, és eszem ágában sincs itthagyni még akkor sem, ha az én életem is veszélybe kerül. Neki köszönhetem azt is, hogy nem sérültem meg a nap folyamán komolyan.
Közben furcsa motoszkálásra lettem figyelmes. Aggódva pillantottam fel, miközben igyekeztem Elliotot ellátni. Azonban nem láttam semmi különöset. A gyűrű és a nyaklánc mágikus kisugárzása egyre erősebbé vált és vészjóslóan lüktetni kezdtek a benne lévő kövecskék. Ötletem sem volt, hogy mi fog történni. Csak az járt a fejemben, hogy ki kell jutnunk innen, minnél előbb.
Elliot hirtelen kiáltása zökkentett ki a gondolkodásból, úgy megijedtem, hogy a pillanat hevében még a kezemet is elkaptam.
- Mindjárt kész! - mondtam, hangomat - akaratom ellenére - kicsit megemelve.
Miután sikerült bekötnöm a sebet végre sikerült megnyugodnom kicsit. De mint minden jónak ennek a nyugalomnak is hamar végeszakadt.
- Nem akarok így kinézni. - adta a tudtomra Elliot, és meg is értettem, hogy így gondolja, hiszen én is ugyanezt éreztem volna a helyében.
- Tudom, de jobb lenne ha... - rajtahagynád. Mondtam volna, de egy mozdulattal fogta, és elhajította a szalagot. - Hé! Ezt most miért kellett? Nincs nálam más kötözőanyag! - mordultam fel, majd halkan, szinte úgy, hogy csak én halljam, hozzátettem: - Mellesleg az a legjobb szalagom volt.
Most már egy koppanást is hallottam. - Mégis mi a fene történik itt? Miért nem lehet egy ház kevésbé veszélyes? - Háborogtam magamban. Próbáltam kitervelni valami hatásos menekülési tervet, de egyenlőre nem jutottam semmire.
- Igen, egy patikát. De gyorsan! - mondtam, kicsit siettetve magunkat.
Sügősen szükségünk lenne valami hatásos csodaszerre, mielőtt súlyosbodna a helyzet. Másfelől kezdtem kicsit pánikba esni, és örültem volna ha azonnal elindulnánk kifelé ebből az épületből. A kövek, a hangok, mind előre kell hogy utaljanak valamire.
Miközben segítettem Elliotnak felállni, akkor vettem észre, hogy az egyik bútor megmozdul. - Nem, ez nem létezik. Csak a szemem káprázik vagy hallucinálok. - Futott végig a gondolat az agyamon. Pislogtam kettőt, és újra abba az irányba néztem, ahol előbb az egyik komód épp úgy döntött, nem érzi jól magát a helyén.
- Elliot... - suttogtam. - Létezik, hogy egy ház támadást indítson ellenünk? - intéztem hozzá ezt a kissé komikusan hangzó, de ebben a helyzetben mégis helytálló kérdést.
Ott álltam a folyosó közepén egy elvarázsolt, (talán) csapdákkal teli bezárt házban, varázslástilalommal, és egy sérült társsal az oldalamon. Sosem éreztem még magam ennyire elveszettnek. Vagy talán túldramatizálom a helyzetet? - Akkor is kijutunk innen. - Határoztam el, majd rápillantottam a mellettünk lévő homályos ablakra.
- Ha betörjük... Ki tudsz mászni?