Roxfort RPG

Egyértelműen jobb idő volt már, mint egy hónappal ezelőtt, de így estére, a széllel együtt pláne, még mindig hűvös tudott lenni. Pláne, hogy a friss terv szerint nem csak szélre, pláne menetszélre is készülnünk kell majd. Ezek fényében kifejezetten jól esik még egy megálló előtte, Elliot lakásán. Mostmár kívülről is tudom, hol van. Ez a hátránya van a hopp-pornak, nagyon jól összeköti a házakat, de lehetetlen odatalálni valahova, ha előtte csak hoppal jártál ott, mert úgymond a semmiben lebeg a helyszín. Így mostmár nem.
Nem hátrány, így már ide tudok találni. A Salamanderes ügy kapcsán voltak már a végefelé olyan gondolataim, hogy oké, Everdean kérésére és -iránti tiszteletből megülök a fenekemen egy ideig, de ha az alatt sincs semmi következmény, ami utólérné a kis ge...reblyét, én reklamálok kérem McGalagonynál, akármennyi igazságtalanságot nem tűrök el azért. És ja, a felpörgött bepipult állapotaimban a pesszimista jóslatom arra az esetre az volt, hogy ha engem nem akarnak egyenlően emberként kezelni a Roxfortban, eskü otthagyom a rákba, eljövök a fontosabb és szállíthatóbb cuccaimmal, és valahogy idetalálok.
Itt van valaki, aki megért, törődik velem, elfogad, és befogadna, ha úgy alakul. Szerencsére nemrég kaptam egy összefoglalást a tanáriban is kikerült döntésről, meg lettem nyugtatva, hogy nem lesz így elsimítva mégegy hasonló húzása. De a gondolattal eljátszottam, és nem is mondtam le róla arra az esetre, ha valamikor szükségem lenne rá.
-Ó, szia- köszönök az előkerülő macskának. -Szerintem nem, legalábbis nem ismerkedtünk meg. Szabad?
A választól függetlenül, előbb beljebb kerülök azért és leteszem a két üveget a kandalló környékén, aztán leguggolok macskázni. Nem egészen az a súlycsoport, mint Arthur, de pont olyan simogatható. Lehet, hogy láttam a háttérben, amikor a legutóbb itt jártam, de a figyelmem akkor elsiklott fölötte. Mondjuk nem töltöttem itt sok időt eleve, szinte csak áthaladtam. Mondjuk most se készülünk tovább maradni.
-Igen, köszönöm- fordultam Elliot felé egy mosollyal, örültem az ajánlatnak. A legutóbbi találkánk tanulsága, nem hátrány a hűvösebb időre is készülni valamivel. Amit egyébként gyönyörűen sikerült ma is elfelejtenem induláskor. Aztán közben visszatér a figyelmem Zeuszra, őt se hagyom ki egy kis törődésből, ha már így megismerkedtünk.
-Ha mégse, majd megosztozunk a kabátodon is- utalok vissza a legutóbbra vigyorogva, amikor legközelebb szól, és megint felé fordulva látom, hogy már talált is egy pulóvert.
-Mi?- teszem hozzá értetlenül a kínos vigyorát illetőleg, de ez nem állít meg abban, hogy inkább csak fel is próbáljam a pulóvert.
-Van vele valami? Szerintem nincs vele semmi.
Megnézegetem még a ruhadarabot, de semmi zavart indoklót nem találva csak vállat vonok, és belebugyolálom magam. Nagy rám, de az várható volt, az kétlem, hogy az ok lenne. De onnantól, hogy egy Elliot-pulóvert tekerészek mégjobban magamra, mint amennyire felvéve is rajtam van, nem különösebben zavar más. Ennél jobb csak Elliotot magát lenne magamhoz szorongatni, de egyelőre nem akadályozom vele a ruhakeresésben, később meg még úgyis találok rá lehetőséget.
-Tökéletes ez- teszem hozzá még, aztán ha Elliot is jön, észbekapva átveszem az új táskámat a pulóveren kívülre, és a kandalló felé tendálva felnyalábolom az üvegeket.
-Ezeket van mibe tenni? Ha repülünk, talán jobb nem kézben vinni őket.

-Ó nyé. Pedig az egy jó kabát volt.- Elfogult véleményem szerint. De hát most na. -Hogy lehet az, hogy a világ minden táján a dühös varázslókat találod meg?
A kérdést nevetve teszem fel, tudom róla, milyen kalandos élete van, meg hogy milyen okból lehet dühös rá annyi varázsló. Egy ilyen eset keretein belül találkoztunk eleve legelőször, ott is volt enyhén dühös varázsló. Meg banyanéni.
-Na mi van tee, jó dolgod van? fene a jó dolgodat- beszélgetek el Zeusszal, miközben Elliot a ruhatárát bújja. Tipikus macska ez az állat, annak örömére, hogy valaki elkezdi kényeztetni, csak ledobja magát, hogy "tessék, ember, akkor teljes körű szolgáltatást kérek. Úgy, igen, a hasamat is. Nesze tessék cserébe dorombolás, és most örülj, hogy megszánlak a figyelmemmel, és megengedem, hogy a személyes rabszolgám legyél." Tök cuki.
Aztán várakozó-lesújtóan néz rám, amikor abbahagyom a gyomrozását, hogy felpróbáljam a pulóvert, amit Elliot ad.
-Köszi- vigyorgok vissza a bókra, nem is az én érdemem pedig. Ő pulóvere és ő is választotta, én meg jobban leköthető vagyok azzal, hogy hogy tőle van, mint hogy rajtam hogy mutat. Nincsenek nekem egetrengető igényeim, na.
Ahogy a kandalló felé indulunk, még búcsúzóul lehajolok megvakarászni Zeusz füle tövét.
-Várj, segítek, tartom. Így, azokat itt erre- segítek Elliotnak nyitva tartani a táskát, meg elmanőverezni benne a dolgokat. Az üvegek a trükkös rész. De évek óta mugli táskába szoktam pakolni, van, hogy több dolgot, mint férni akarna, van gyakorlatom.
-Glenhull, Gorticashel Road 212- gyakorlom el a címet előbb, és ha Elliot rábólintott, hogy helyes, akkor lépek a kandalló zöld lángjába elismételni élesben is.
A túlvégen sötét a patika, ami nem is okozna gondot, ha gyújthatnék egy lumost, vagy amint hozzászokik a szemem a sötéthez, de egyelőre csak odébbállok a kandalló mellé, hogy Elliot is meg tudjon érkezni karambol nélül.
-Megvagyok. Bú!- Előbb megvárom, hogy a maga pálcafényénél Elliot találjon meg körülnézve, csak utána szólok. Nem akarom azért direkt ijegetni most. Majd máskor.
-Ha nem akarják a hajamat legelni le, ki tudok velük békülni- vigyorgok. -Mehetünk, ha mehetünk.

-Nem szoktam.
Tudom én, mit csinálok, merre járkálok, miben sántikálok, nem kell engem félteni. Szokása pedig egyeseknek azon aggódni, elvesztem-e, ha épp csavargok valamerre.
Bele kell gondolnom, hogy fel is fogjam: ilyen messze még nem is jártam otthontól, még egy tengerdarab is került közénk. Bár effektíve még az országban voltam, de egy olyan, és távoli részén, ahol még nem is jártam. És csak egy kandallón kellett átsétálni.
-Elolthatod, jobban látunk, ha hozzászokik a szemünk az estéhez- intek a pálcafény felé, ahogy kiérünk a patikából. Amúgyis repülni készülünk, oda úgyis csak ez tud lenni a megoldás. Gyönyörködök egy kicsit a tájban, miközben Elliot a seprűvel ügyeskedik. Igazi kaland, körülöttünk a szabad természettel, csillagos ég, még lámpák fénye se világít bele. Már épp készülök felajánlani a segítségem, mire Elliot megoldja a táska kérdését, úgyhogy csak felülök mögé.
-Nyugi, csak én vagyok az, nem kell aggódni rajta. Nem nézlek ki érte.
Átölelem a derekát, szorosan belekapaszkodom, és csak örülök a közelségének, ahogy felszállunk. Úgy hiányzott ez már, csak megölelni, itt tudni magam mellett, hozzábújni. Ha egyelőre csak a hátához is.
Más élmény így repülni, csak így tudom leírni az utazásunk élményét ahhoz képest, amikor magam repülök, főként a kviddics keretein belül. Elliot háta mögött nincs menetszél se, csak ő, a csillagok és sötét körülöttünk, és alattunk a háborítatlan táj. Magam röpködni se lenne itt rossz, de valahol az így mégjobb.
Végül csak leszállunk, és gyalog folytatjuk az út hátralevő részét a házig.
-Najó, így is fel vagy málházva mindennel- mondom ellentmondást nem tűrő hangon, ahogy leszálltunk, és elveszem a seprűt. Úriember akar lenni vagy sem, ha én vagyok itt, nem kell minden alatt gebednie meg, akkor se, ha ő dönt így.
-Elliot,- nézek fel rá, és megvárom, hogy rám nézzen, idefigyeljen a szavaimra. A mondat közben már elindulhatunk utána -ezt annak mondod, akivel a legutóbb addig lelkiztetek felváltva, hogy rátok esteledett. Nem kell mentegetőzni, semmi baj azzal, ha szentimentális vagy.
Közben ahogy séta közben átkarol, én is olyan közel bújok hozzá, ahogy azt így menet közben sikerül, és a szabad, seprűmentes karommal én is átölelem a derekát. Most, hogy újra itt vagyunk egymással, nem is tudom, hogy bírtam ki egy hónapot nélküle. Sok erőt tartott bennem a remény erre a viszontlátásra, meg a várakozás rá, amikor már kialakult annyi terv, hogy előrelátható volt az időpont. De végre itt vagyunk, és most semmi nincs, ami megzavarjon vagy hazakényszerítsen minket idő előtt.

Az arckifejezésem Zeuszt idézheti, egy repüléssel és kandallóval korábbról, ahogy Elliot simít egyet a vállamon. Mosolyra húzódó szájjal behunyom a szemem, a fejemet is kicsit az oldalának billentem. A szivem talán nem ver olyan gyorsan és hangosan, hogy elmenjen dorombolásnak, bár nem mondom, hogy nem próbál.
Nem lep meg, amit mond, mondtam én, hogy nem a fél életével korábbi emlékektől volt maga alatt annyira.
-Gondoltam, hogy volt valami, amitől olyan lehangolt voltál, fura lett volna, hogy csak azon kámpicsorodj el úgy, hogy még a Roxfortos éveidben mi volt. Csak nem akartam belemászni. Nem véletlen volt akkora sikere a vigyorgós csokinak se, mi?- vigyorgok fel rá a végére.
-Szívesen meghallgatom, ha el szeretnéd mondani- teszem még hozzá pár lépés csöndet szakítva meg, de egyelőre csöndben is megyünk tovább, és közben megérkezünk a régi otthon kapujához.
Ahogy Elliot a seprűért nyúl, készséggel visszaadom neki, hogy letámaszthassa a ház falához. Nem azért vettem át, hogy eloroznám tőle, csak makacsságra számítva rásegítettem azon döntésre, hogy csak ne minden málhát ő cipeljen, valamit én vigyek helyette. Mert valami azt súgja, ha csak kérem, vagy felajánlom a segítséget, nagy lovagiasan visszautasítja, és megint visz mindent egyedül. Nem mondom, jól esik valahol ez a fajta figyelem, de attól még nem vagyok én a hercegnő típus. Nem olyan szörnyen nehéz dolog egy seprű, de súlya van attól még, és látom Ellioton, hogy így is elég neki a jól kitömött hátizsák. Nem vagyok én egy bonyolult lélek, ha felajánlom a segítséget, az segítő szándék miatt van.
Követem a tekintetét felfele, és egy pár pillanatra bele is veszek a csillagos ég látványába. Olyan tiszta most, és még annyival szebben is látszik az abszolút sötétben. Mármint nincs olyan szörnyen sötét, mostanra egész jól is látni, de most tényleg kizárólag fentről érkezik minden fény, csak a hold és csillagok jóvoltából. A Roxmorts fölötti tisztáson se volt rossz, de itt még annyi ellenfény sincs idelentről, tényleg csak a tiszta, kalandos természet.
Aztán eszembe jut, hogy válaszolni akartam a kérdésre.
-Bemehetünk egy kicsit. Ja, hozzunk ki pokrócot- teszem hozzá észbe kapva. Ha már úgyis itt van a ház ezúttal, nem kell spontán rögtönözni a dolgokat például sálból, össze tudunk készülni aszerint, amire szükség lehet a szabad ég alatt. Nem volt mondjuk ellenemre a hűvös ellen Elliothoz bújni, de ki mondta, hogy kell hozzá az a hűvös? Megy az fázás nélkül is.
-Tökéleteset- mosolygok fel Elliotra, és - látszani nem tudom, látszik-e, de érzem - kicsit elpirulva, de annál nagyobb örömmel fogom meg a kezét, fonom az ujjaim az övéibe. Semmiért nem cserélném a pillanatot, és ha a szemembe néz, szerintem láthatja is ezt.

Elliot érintésére elpirulok - ha van még hova, - ahogy végigsimít a kezemen, valami melegség szalad át a testemen. Vagy nem is tudom, hogyan tudnám leírni igazán, miként, mindenesetre jól esik. Kissé félénken mosolygok fel rá, ahogy a szemembe néz, bár nem tudom, mitől, nem Elliottól tartok. Talán csak újak ezek az érzések, és azért lehetek bizonytalan? Nem tudom.
Érdekes pedig, máskor mennyire magabiztos vagyok tényleg kábé bármilyen helyzetben, bármilyen társaságba dobva a totális magabiztos nyugalom szigete tudok lenni, rendíthetetlen az általános jókedvemben. Még fiúk figyelmét is tudom zökkenőmentesen kezelni - nem a leggyakoribb, de akad egy-két eset rá - hogy virít rólam, hogy "hát na, valakinek ilyen tökéletesnek is kell lennie".
Aztán van, hogy szintén valamiféle figyelem miatt meg csak így megszeppenek, leblokkolok vagy valami, és csak így esetlenül pislogok, hogy mit kezdjek most ezzel az élménnyel. Az első ilyen talán tavaly nyár elején volt, amikor az Üstben az a Cael gyerek bókolt egyet, váratlanul komoly hangnemben az addigi hülyülés között. Meg, kicsit máshogy de hasonlóan, a Roxfort felé a vonaton, amikor Edwie elmondta, hogy a testvérem, meg hogy igazából mekkora családnak vagyok a tagja az addigi tudtom nélkül. Na akkor volt ilyen elsöprő a mindenféle új érzés, amivel nem tudtam ott semmi épkézlábat kezdeni, ahol az örökké magabiztos Merel elillant, és csak aprón és esetlenül püntyörgött a bátyja vállán.
Meg Elliot. Az egy hónappal ezelőtti ténylegesebb megismerkedésünk óta Elliot, kvázi folyamatosan, ha vele vagyok. És néha úgy is, ha nem. Nem olyan elsöprően, hogy leblokkoljak, de folyamatosan itt bújkál bennem valami, amit nem egészen tudok leírni. De semmiért cserébe nem válnék meg tőle. Ha hozzám ér, közel vagyunk egymáshoz, a szívem nekiesik a szegycsontomnak, megpróbálja lebontani.
Talán azért, hogy kezdjek valamit az érzéssel, talán, hogy kimutassam felé is, ki akarok törni, odalépni hozzá és csak magamhoz szorítani, csak ezt a szende bizonytalanságot kell hozzá legyűrni. Már épp készülnék így is tenni, az izmaim már húzódnak-vonódnak megmozdítani a testemet, amikor Elliot mosolyog még egyet, és ő mozdul, indul az ajtó felé. Qu'vatlh. De nem katasztrófa, nem egymástól kell elválnunk, csak a kert azon pontjáról mozdultunk tovább. Meg abból a pillanatból. Nem engedem el a kezét, úgy követem az ajtóhoz, az érzéseket meg átidomítom lelkesedő kíváncsiságba, ahogy a kulcs a zárban elfordul.
-Otthonos- jegyzem meg, ahogy elsőként lépek a házba. Az ujjaim végül kicsúsznak az övéi közül, ahogy előrébbhaladok, lassan körülfordulva a tengelyem körül körbenézek a szobában, ahova egyből nyílt a bejárati ajtó.
-Köszi- mosolygok valamelyik elhaladó fal felé, ahogy Elliot hellyel kínál. Hallom a szék hangját is a padlón, ahogy kihúzza az asztaltól, de egyelőre még nem ülök le, elforgolódok-nézelődök még egy kicsit.
Végül széles, derült mosollyal, lelkes szemekkel csak helyet foglalok a frissen begyújtott kandalló felé fordulva, és közben Elliot szavaira hagyom magamat különlegesnek érezni. És kicsit megtisztelve is. Nekem sokat jelent, na, még ha csak egy szerény kis családi ház is.
Oké, kicsit irígykedek is Elliotra, amikor csak előhívja valamelyik bentebbi szobából a pokrócot. Ilyet én miért nem csinálhatok? Teljesen muglibiztos helyen vagyunk, érteni értenék hozzá, de áh, ameddig be nem töltöttem a tizenhetet, csak a Roxfortban meg Roxmortsban oké dolog. Esetleg még a vonaton, mert az már az iskolához tartozik - meg úgyse lehetne már megállítani a felfele lelkesedő diákokat - meg talán az Abszolon, de már abban sem vagyok egész biztos. Bárhol máshol, és kijönnek érted minisztériumosok, és lehet, hogy még ki is rúgnak a suliból, és eltörik a pálcád, kábé hivatalosan megvonva a varázslóságodtól. Nincs túltolva ez egy kicsit? Vagy nagyon? De már megszoktam, Elliotnak meg fene a jó dolgát. Vigyorogva állok föl azért, és lépek oda hozzá indulásra készen.
-Dementoros?- vonom fel a szemöldököm kíváncsian, és kissé meg is lepődve. Kicsit elkomorulva-halkulva még hozzáteszem:
-Olyanom nekem is van...
Igen, még énrám is ilyen hatással tudnak lenni a denethorok. Még azóta is. Pedig igazából kábé pont egy hónap híján egy éve, hogy élőben találkoztam velük, és még így is tőlem nagyon szokatlanul óvatos leszek csak a gyanújától is, hogy az adott környéken lehetnek. Például idén a Tiltott Rengetegben. Azoktól még én is félek, pedig azt gondolná az ember - még én magam is - hogy olyat nem is tudok nagyon.
De inkább visszahúzom a derült arcomat, és felnézek Elliotra.
-Akkor majd elmeséljük mindketten. Mehetünk?

-Hm?- pillantok föl Elliotra, ahogy köszörül egyet a torkán.
-Jó lesz- erősítem meg, és én is alig várom már azt a szabad zavartalanságot a szabad ég alatt. Hiába mosolyog, látom azért rajta, hogy valamit le kellett küzdenie hozzá, így a viszonzott, bátorító mosoly mellé a karját is megsimogatom, ilyen "semmi gond, én itt vagyok veled" módon.
Nyomják az én lelkemet is dolgok, de - és ez a gondolat már a legutóbb is kerülgetett - úgy érzem, az enyéim semmiségek ahhoz képest, amin neki kellhet átvergődnie valahogy, gyakran egyedül. Eddig csak egyszer tudtam ott lenni neki, meg ma itt vagyok vele, de közben eltelt egy egész hónap, és ahogy a szavaiból kiveszem, azalatt se volt senki olyan társasága, akinek kiönthette volna a lelke kiöntenivalóját. Tessék, ehhez képest én egész rendben vagyok, néha kiakadok dolgokon, de amik a leginkább voltak bajaim, rendeződtek-rendeződnek. Apucsekkel is kezdek kibékülni, nem volt hülye ötlet ez, hogy kikérhetett pár napra. Igen, ugyanannyira petaQ mint eddig, azon a téren, amin eddig, de amellett egész jófej muksó. Valahol kicsit sajnálom is szegényt, hogy ilyen önkényesen otthagytam pont ezek közül a napok közül az egyiken. De Elliot is fontos nekem, és vele se lehet csak így piff, összetalálkozni. Sajnos.
De visszakanyarodva, ezekkel együtt se nekem jelentett akkora megváltást a vigyorgós csoki - meg kell hagyni, finomnak nagyon finom volt persze, - és nem véletlenül, ha jól érzem. De örömmel látom, hogy a szavaimra az ő arcába is visszatér az életkedv, és elindulunk megint, ezúttal tényleg az uticélunk felé, ki a mezőre, a csillagos szabad ég alá.
Ahogy átkarol, nem tudok nem mosolyogni magamban, és ha a válla magasan is van hozzá, a derekát én is átkarolom. A többi csak tartja Elliotot, de a hüvelykujjam, mintha magától, ráérősen simogatja az oldalát, újra és újra leírva az ívet, amit átér.
-Nekem is csak te vagy, akivel igazán bármiről lehet- ismerem be én is, ahogy Elliot flegma egyszerűséggel kirúgja a kaput, és magunk mögött hagyjuk a házat és kertet.
Tudom, hogy ott lenne Edwie, segítene bármi fontos ügyben, meg a többi családtag is többször megerősített, hogy nem kell idegenkednem, én is rokon vagyok, nyugodtan fordulhatok hozzájuk, ha segítségre van szükségem, de még mindig nem tudok minden további nélkül belerázódni egy bővebb családba, amikor egész idáig egyke árvaként éltem. Meg ott van Madi is, akivel első óta legjobb barátok vagyunk, de vannak dolgok, amik nem olyanok, hogy vele oszthassam meg. Túl ártatlan és kis védenivaló, még kalandozni is csak napközben megyek vele, csak a Roxfort érdekes, de biztonságos részein. Tényleg csak Elliot, akinek teljesen meg tudok nyílni, teljes bizalommal, akiről tudom, hogy megért és meghallgat, akivel igazán rokonlelkek vagyunk.
-Megtennéd?- torpanok meg fellelkesülve, aztán örömömben a nyakába ugrok. Mármint, konkrétan. Felugrok, a nyakába karolva, bár a súlyom lehúzza végül annyira, hogy megint leérjen a lábam. A fülünk oldalról összekoccan kicsit azért, jelezve, hogy mennyi híján volt, hogy nem fejeltem le röptömben. De na. Nem fejeltünk össze végül, onnantól most nem részletkérdés? De.
-Annyira szeretlek!- szorongatom magamhoz örömömben. Ezt az elmúlt hónapot is olyan nehéz volt kibírni anélkül, hogy láthassam, megint találkozhassak vele, csak a mindent jelentené, ha lenne rá mód, hogy hamarabb viszontláthassam legközelebb. A kiszökést még én sem kockáztathatom akármeddig, ha nem akarom kirúgatni magam, azt meg el nem tudom képzelni, hogy kibírjam a nyári szünetig nélküle.
-Végülis, ismerünk két alagutat is. Illetve egyet biztos mindketten, a másik, azon jöttem kifele legutóbb, egy banyaszobrot köt össze a Mézesfalás pincéjével. Meg van még minimum egy harmadik, amin az ostromkor evakuálták a diákokat ...háttööö, arról lemaradtam, hogy hol van, én nem mentem ki rajta- ismerem be vigyorogva. És akkor ez csak egy, biztosra működő, ismert mód a bejutásra, lehet még további módokat is találni szerintem.
-Az exsuctio varázslatot te ismered?- kérdezem sejtelmesen, miután lepakoltunk, és leterítettük a pokrócot egy megfelelőnek tűnő helyen. Felállok Elliot táskája mellől, és széles vigyorral fordulok felé, megemelve a két kezemben a két borosüveget. Az étteremben se az ivás ellen volt ellenvetésem annyira, mint hogy túl nagy műsort ne csináljunk. Itt viszont nincs senki, aki zavarjon minket, vagy akit mi zavarjunk.
Ha szabad lenne varázsolnom, már rég azzal foglalatoskodnék, na pont ilyesmire jó ez az ige. A már megbontott üvegből kiszabadítani a beletört fél dugót biztos, de talán még a bontatlanból az egész kihúzásával is megbirkózik. Ha nem jön be, akkor meg ott a mugli módszer is, ugyanaz a pálca tökéletesen alkalmas a dugó az üvegbe benyomására is. Vagy valamit félig-meddig átváltoztatunk dugóhúzóvá, csak a szokás kedvéért is. Mondjuk a dugót, pláne megoldja önmagát, mint probléma. Vannak itt ötletek ám.

Elliot válaszára szorongatok egyet rajta örömömben. Nem tudom, tudja-e, mennyit jelent nekem ez a válasz, de talán összeszedi a jeleit. Mondjuk nem különösebben titkolom, vagy egyáltalán tudnám, ha próbálnám. Ahogy magához ölel, érzem felgyorsulni a szívemet, azt a melegséget szétáradni a testemben. A szemem becsukom, átadom magam a pillanatnak és kapaszkodok bele. Nem akarom, hogy végetérjen a pillanat, bár előbb-utóbb úgyis fog, úgyhogy addigis megpróbálom kiélvezni minden másodpercét. Meg esetleg megtoldani néhánnyal, ha sikerül. Nem tudom, zavarba jön-e tőle, elképzelhető, de Elliot úgyis mindig zavarba jön.
De ahogy engedek rajta végül, ő mosolyog rám, és talán én jövök egy kicsit zavarba. Örülök neki, nem azért, csak esetlenebb helyzetre számítottam már, és kicsit utól kell érnem magam a megfelelő reakcióval. Szerintem pirulok.
-Azért vigyázz magadra.- Nem akarom elengedni, ahogy a nyakát el is eresztem, és hagyom felegyenesedni a súlyom nélkül, a kezeim lejjebb csúsznak a derekára, amit a mondat mellé még röviden megszorongatok, de nem hagyom, hogy az érintkezés megszakadjon közben.
-Ha arra jössz be, mint legutóbb. Amikor kimásztam, valamitől ledermedt a fúriafűz, de nem tudom, mitől, és elég hamar feléledt megint. Ne törd össze magad itt nekem. Mégjobban...- A vége felé egész elérzékenyülök, az utolsó mondatot meg úgy teszem hozzá, ahogy eszembe jut a legutóbbról is a lábsérülése. De akkor is: nem hiányzik neki mégtöbb baj, mint amit így is talál magának. Amúgy a lába egész jól rendbejöhetett, a legutóbbi sántikálásához képest fel se tűnt ma, hogy lenne vele valami, csak most belegondolva jutott eszembe.
-Hm?- hümmögök vissza a megjegyzésre, miközben végül elengedem, hogy továbbmehessünk. Bár tény, legutóbb, amikor legutóbb valaki külsős behatolt a Roxfort területére, annak lett pont az a vége, hogy Dumbledore megmerénylődött. Ha az ostromot nem ilyen bejutásnak vesszük, ott végülis nem titokban azartak a gonoszok bejutni, hanem nyílt támadásban jöttek nekünk, szóval tényleg más tészta.
Végül letelepedün, és előkészülünk a csillagnézős piknikre. Egy cinkos vigyort eresztek elliot felé a válaszára, nem voltam biztos, hogy ismerni fogja. Mi nem órán tanultuk, magamtól találtam a könyvtárban. Leginkább ilyen okból járok oda, varázsigegyűjteményeket bújni érdekes varázslatokért, találtam is már néhányat, ami megtetszett, bár nem mindegyiket tudom még elvégezni. Lehet, hogy ez később van a tananyagban simán, bár egyszerű, úgyhogy már tanulhattuk volna. Van például olyan, ami bőven túl nehéz még, pedig érdekes lenne, például amelyikkel fel lehet izzítani fémeket úgy, hogy nem olvadnak meg közben semennyire. Nem tudom mondjuk, mit kezdenék vele, ha sikerülne is, de tök menő. Ed ezt az exsuctiot például már második vége felé kigyakoroltam. Csónakot például nem lehet vele mozgatni úgy, hogy az előtte lévő vizet húzzuk.
De dugóhúzónak tökéletes, ahogy Elliot is demonstrálja. Kicsit nagyra veszi a mozdulatot, de ahogy nem számítok rá és tartok direkt ellent, mielőtt kicuppan belőle, a dugó az üveget is magával húzza, ami az azt fogó kezemet, talán ezért se repül messzire a fél dugó, az erő maradékát kirugózom kézből.
-Várjá...- teszem le az első üveget, és fogom a két lábfejem közé, hogy ne akarjon elborulni, ha egyenetlennek találná a talajt, aztán az így felszabadult kezemmel megkeresem a bontószalagizé-bizgentyűt a dugót fedő burkolaton, és leszedem, mielőtt átadom az üveget Elliotnak. Na, ezt meg egy certusectel lehetett volna még körbevágni. Mondjuk túlbonyolítás, ha már van rá beépített céleszköz is az üvegen, de ha már így a hasznos varázslatokat értekezzük.
Aztán felveszem megint az üveget. Talán úgy saccperkábé negyedéig lehet, ahogy most nézem? Nehéz belőni pontosan, de nagyobb részét öntötte magába Elliot, mint nem. Ezek szerint jól bírhatja az ivást, én ennyitől már nem feltétlen járnék ilyen egyenesen. Mondjuk tény, hogy mennyivel kisebb is vagyok nála, kevesebb alkohol eredményezi ugyanazt az arányt. Többekközt.
Az éttermi fenyegetésem mindenesetre áll, ha nagyon sokat akarna inni, és valami alkalmatlanabb fajta hatással van rá, nagy önfeláldozva lenyúlom tőle a maradékot. Inkább ketten legyünk középnagyon berúgva, mint egyvalaki annyira, hogy baj legyen. Miközben megküzd az egész dugóval is, én letelepedek a pokrócra, egyelőre ülve.
-'IwlIj jachjaj!- emelem meg Elliot felé az üvegem vigyorogva, ahogy ő is letelepedik. Feltehetőleg nem ismeri a klingon pohárköszöntőt - üvegköszöntőt? - de ez nem állít meg, én igen. Mondjuk nem vagyok teljesen biztos a kiejtésemben, itt a varázsvilágban nem ismerek mégegy elvetemült trekkie-t magamon kívül, vagy úgy eleve akármilyet. Úgyhogy kieshetek a gyakorlatból. Sir Cadogan mondjuk értékeli a klingonokat még, de lévén egy mittomhányszáz évvel ezelőtti lovag festménye, felé szűrni kell a mai mugli sorozatokat, hogy értse is.

-Nyugi van.- Nem kell siettetni, de a mondat végére tessék, már oda is adom az üveget kibontásra. Aztán letelepedünk, és koccintunk az üvegek nyakával. Ezek szerint vannak mondatok, amikhez nem kell érteni a nyelvet.
-"Üvöltsön a véred"- fordítom le azért mégis egy korty után. -Mondjuk annyira nem erős ez, de így mondják. Klingon.
Iszok mégegyet a boromból, aztán ahogy Elliot elnyúlik a pokrócon a kabátját használva párnának, én is így teszek annyi különbséggel, hogy én a hasa oldalát választom a fejem aljának. Azzal a különbséggel a legutóbbhoz képest, hogy most nem ledobom magam - a padlóla dulván - hanem pont ellenkező szándék mentén, finoman ereszkedek le, hogy ne tehénkedjek bele hirtelen Elliotba. Aztán gondolva egyet felülök, és kibontom a hajam, a fém-gumit nemes egyszerűséggel átvéve a csuklómra, hogy ne vesszen el, és úgy fekszek vissza megint. Ahol össze volt fogva a hajam, a csomó-pukli-izé kényelmetlenül nyomhatta, így nem fogja.
-Aaha, aztán holnap úgy ébredünk nagy fejfájások közepette, hogy mit csináltunk mi az este, hogy a Himalája tetején kötöttünk ki egymás felcserélt ruháiban, és egy frissen vásárolt zsiráffal. Meg a nyugtával a zsiráfról. Esetleg valami új, de annál ergyább kivitelű tetoválással, ami így másnaposan már nem látszik olyan jó ötletnek, mint korábban.- Vigyorogva mondom, a végére még Elliot felé is fordulok, bár szerintem amúgyis hallatszik abból, ahogy mondom, hogy főleg viccelek. Bár tény, azzal együtt, hogy ennek az üvegnek a nagyobbik felét is ő itta meg, elég lesz ez nekünk mára. Így fekve elég stabil vagyok, de lehet, hogy állva már kezdeném érezni ezt a bort is. De azért nem kímélem meg azt, ami még van itt.
-Hallom ám, 'ogy mindjárt utólérsz, pedig mennyi előnnyel kezdtem- emelem meg az üvegem, mielőtt megint iszok belőle egy kortyot, csak a miheztartás végett is.
-Majd akkor repülök én, és kapaszkodsz belém te- nézek fel a csillagokra, és egy ideig elgyönyörködöm bennük, meg abban, ahogy elképzelem az említett jelenetet.
-Én se repülök rosszul, a seprű meg úgyis elbír minket visszafele is.
A hirtelen komoly hangvételű kérdésre Elliotra nézek, és látom, hogy ő is rámnézett hozzá.
-Náh, messze vagy így beszélgetni- jegyzem meg, és inkább át is helyezkedek mellé, hogy egy magasságban legyen a fejünk. Meg kicsit közelebb is tudjak ficánkolni hozzá.
Leutánzom a kabátpárna-ötletét a pulóverrel, és az arra hajtott fejemmel fordulok felé válaszolni.
-Éppenséggel, egész jól.
Belegondolok közben, mennyire lett volna gond az étteremben megvitatni, az egyik "apámnak" mesélni a másik apámról, bár megoldottam volna. Ha Alice-ben gondolkozok, végülis mondok az Apucsek helyett Jedet, és úgy vesszük, O'Nyuka mostani palija válás óta. De inkább nem ennek a kitalálásába kalandozok bele most, inkább válaszolok Elliotnak.
-Meséltem a legutóbb, 'ogy erre a tanévre kaptam egy egész családot. Jó, nem egész, anyám még mindinnincs, de szóval érted. Na, azért vagyok idekint, Apucsek asztervezi, 'ogy öröbbefogad az árvaházból majd a nyáron. És 'ogy kicsit jobban megismerjük egymázst, kikért, ameddig tavasziszünet van, és mos' nála vagyok. Illetve mos' nem, mer mos' veled, de na. És egész jó arc! Mongyuk amiért ősszel bepipultam rá, azok még ottannak, de tökjól kijövünk. Eggyel több ok, amiért várom a nyarat. Anyucsekről is akartam kérdezni, taláncsak ő ismerte annyira, akit ismerek, de le'etazt meghagyom a nyárra, nemtom, mennyire szeretné a témát.
Kortyolok egyet a végére, bár annyit még nem beszéltem, hogy jelentősen kiszáradjon tőle a szám. Viszont ellenben észrevettem, hogy botladozik a nyelvem egy kicsit, amin lehet, hogy most nem épp segítettem.
-És veled mivan mostanában? Montad, 'ogy voltalami denethoros eseted, az mivolt?
A kérdés után kicsit közelebb is mocorgok mellé, felkészülök a borzongós történeten borzongásra, ha arra terelődik a téma. Majd én is elmesélhetem az enyémet még tavalyról, közben felváltva nyújthatunk megnyugtató jelenlétet egymásnak.

Mesélés közben az üvegemet nekitámasztom a csípőmnek, csak úgy kézreeső magasságban, az üveg talpának egy peremívét meg kicsit ide-oda görgetve, a pokróc alatti földbe nyomom. Részben pótcselekvés beszéd közben, részben egy kis helyet is kialakítok neki, ahova le lehet tenni biztonságosan, nem borul el, mert eleve dőltve van. Nincs már annyi bor benne, hogy a súlya megtartsa stabilan enélkül. Főleg, ahogy a mese után még iszok egyet belőle, mielőtt visszateszem a kialakított helyre.
Igazából már nincs hova emlegessem a szívemet, hogy hova tud még gyorsulni-verdesni, ahogy Elliot megfogja a kezem, csak egy tőlem ritkább fajta, békés-elégedett angyali mosollyal pillantok előbb rá, aztán a beszámolója közben csak fel az égre.
-Nyugi, egy fél év távoli, ne'eztelő ismer'ség után beköllözöl 'ozzá pár napra, nagyokat elbeszégettek, és a végére egész jó 'averokká váltok- vigyorgok rá máris egy sokkal rám jellemzőbb módon. Oké, ezt a saját tapasztalatom alapján mondom, és elég valószínű, hogy Elliot helyzete nem ugyanígy fog alakulni, de na, viccelni szabad. És amúgyis annyira hasonlóak vagyunk több szempontból is, még hasonló élményeink is akadnak az életünkben, még ez se kizárt.
-Kényes téma?- teszem még hozzá komolyabbra véve a szót. -Csak kíváncsi vagyok, de nemongy el semmit, amit nemakarsz, vagy úgy érzed, nem kéne.
Éppenséggel az eddig sem elhanyagolható kíváncsiságomat a dolog iránt csak mégjobban felkeltette a kérés, hogy ne fejtegessük, mert így árulkodik róla, hogy nagyon komolyan valami történet van mögötte. De erőt veszek magamon, és tiszteletben tartom Elliotot a kíváncsiságom ellenében, és előre leszögezem inkább, hogy ne engedjen a puhatolózásomnak, ha arra fele akarok, amerre ne.
De inkább meg is előzöm magam ebben, átterelve a témát egy más irányba, a már korábban is emlegetett dementorra. Úgy jött le, Elliot is elmesélésre szánta azt a történetet, úgyhogy azzal nem lesz gond a kíváncsiság.
Miközben elkezdi mesélni, a szemem sarkából látom, hogy felém fordul, én is ránézek, bólintok, hogy folytassa nyugodtan. Hírből ismerős a kastély neve, de nem jártam még ott. Igazából sehol nem jártam túlzottan, nem gyakran, meg nem messzire megyünk kirándulni az árvaházból.
Miközben hallgatom, elgyönyörködök a csillagokban, meg abban, ahogy ha sokáig nézem mozdulatlanul őket, elkezdenek szép lassan szétvándorolni kétfelé. Közben a kezem is éli a maga kis életét, Elliotét simogatja ráérősen.
-Bájtal? Márvalmi csabda, vagy a parfümöt töntöttétek magatokra?- kérdezek bele, ahogy egy kis szünetet tart.
-Nyugivan, nemakadokki. Nyomi-béna 'elyzet, amiből vicces szitu lesz. Már utólag mondva vicces, ottakkor lehet'ogy nem- nyugtatom meg nevetve. Figyelek én, feltűnt ám, hogy visszafogta ott a részleteket, és van is egy elég jó tippem, miért, de ez kérem más. Ez a normális értelmében vett kaland-kaland, nem valami egyéjszakás kaland beszámolója, ami lehet, hogy a résztvevőnek érdekes volt, de a hallgatóság nem kér belőle, szóval nem fogok ezen kiakadni.
-Naa, ilyet nemongy! Tesem lettél volna kisebb veszteség.
Feléfordulok, nem csak fejjel, teljes testből is. A borosüveg az elmozduló támaszával így eldől mellém, de nem érzem rámborulni a bor nedvességét, valószínűleg nincs annyi az aljában már, hogy felérjen az üveg nyakáig oldalra dőltve. Az Elliot felé eső kezemmel megszorítom az ő kezét, a másikkal átkarolom, simogatva-dörzsölve a túloldalát, akár mint biztatás, megerősítés, akár a dementorhideg ellen melegítendő. Ismerem én is, milyen az. A szememmel megkeresem a szemeit, és belenézek, lássa, hogy most nem viccelődök, vegye komolyan, amit mondtam.
-Tudom milyen érzés...
Egy rövid műsorszünet keretein belül a szabadabbik kezemmel inkább kiteszem azért a fűre az üveget, aztán megint átkarolom vele Elliotot.
-Bennem olyanokat is, amiről nem is tuttam. "Álmodj, álmodj, holdsugár"...- Nem is tudom, a dalt milyen felindulásból idézem, de így visszaemlékezve is a hideg futkorászik a hátamon az egésztől. Lehet, hogy azóta már nem csak az ő nyugtatására szorongatom Elliot kezét, meg őt magamhoz, hanem magamnak is kapaszkodok belé, a saját emlékeimtől óvakodva. De ha már belekezdtem, elmesélem én is, végülis ő is felidézte a kedvemért az ő egyik legrosszabb élményét, meg korábban is felajánlottam eleve a "cserét".
-Az úgyvolt, volt ugye ez a ostrom, Tuggyukki a tejjes seregével odajött. 'Áttööö... kíváncsi voltamaz accióra, ézs leszakattam a menettől, amikor ki akartk vinni minket. Ezér nentom amúgy az alagutat, amit montam, 'ogy lemarattam róla, 'olvan. Eccer kicsit közel mentem a frontoz, és talán megis céloz'attak, úgy'ogy visszaiszkoltam egy távolibb folyosóra. Csak a két denetor is pont arrajárt. Potter mentett mektőlük, kébzeld, vala'ogy akkor szakatt át a plafonon, amikor azoka izék jöttek. 'Arry Potter személyesen mentett meg.
Attól függően, mennyire dementorközeli részt mesélek épp, a komor és az egész lelkes között hullámzik a hangulatom még így egy év távlatából is. A végére megint elkomorodok.
-Úgy féltem, Eliot, pedig olyat nemis tudok rendesen. Ilyen közel voltaz eggyikaz arcomtólés... és... a 'alálomról énekeltek!- Föléhajolok, az arcába, mutatva, hogy mennyire közel. Aztán a mellkasára hajtom a fejem, odabújok hozzá szorosan, és magamhoz szorítom. Mostmár egyértelmű, ez már az én lelki békém érdekében történik. Oké, nem a denethorok énekeltek, hanem a valószínűleg tévé, amit felidéztek, de a dalba belegondolva - ami szóról szóra, dallamra beleégett az emlékeimbe pláne - még mindig a hideg futkos tőle a hátamon, és nagyon kevés dolog tud ilyet nálam. De így mostmár jó. Elliot testmelege elűzi a dementorhideget, és vele itt most semmi nem tud bántani.

Elliotra mosolygok, és finoman szorítok egy kicsit a kezén. Nem egészen értem, hogyan esne bajom attól, hogy elmondja ezt a titkát, de erőt veszek magamon, és megküzdök az egyre nagyobb kíváncsiságommal az iránt, mi is lehet ez a dolog az apja kapcsán, ami ekkora veszélyt jelentene rám csak azzal is, hogy tudok róla. És így is ez úton realizálom csak, mennyire sokat jelent ez a törődése velem, hogy így meg akar óvni. Még akíváncsiságomat is félreteszem a kedvéért, ami pedig csupán az egyik legjellemzőbb, legjelentősebb tulajdonságom.
Úgyhogy inkább tovább is mozgatom a témát, mielőtt megadhatnám magam a kísértésnek, és kifaggathatnám belőle a titkot.
-Nem te lennél- nevetek fel röviden. -Bocsi, nenkinevetni akarlak, de ez annyira tevagy.
Jót kacarászok, ahogy elképzelem a jelenetet, meg hogy mik sülhettek ki volna még belőle. Megkönnyebbülésemre szolgál, hogy ő is csak nevet a történeten, úgyhogy nem sérthettem meg vele. De tényleg, ennek az embernek kész vígjáték az élete néha. Mármint konkrétan, néha olyan helyzetekbe keveredik - keveredünk pláne, még az se példátlan - hogy tényleg, előbb gondolnám, hogy valami vígjáték film jelenete, nem valósan történő esemény, jellegzetesen olyan fajta. De saját magam is voltam már része ilyen jelenetnek Elliottal, úgyhogy tanusíthatom én is, ilyen tényleg van. Hogy egy szót mondjak: Banyanéni.
Aztán áthajlik a beszámoló iránya a kevésbé szórakoztató, denethoros részébe. Még ebben a késői derengésben is látszik Ellioton, még csak felidézni is mennyire megviseli a történteket, megpróbálom enyhíteni, ahogy tudom. Még én se szívesen idézem föl a magam élményét, majdnem egy év távlatából, és Elliotnak ez sokkal frissebb élménye. Én is hetekig nyomott voltam a denethorokkal találkozás után, csak kiemelkedően vidám, boldog vagy jól szórakozó pillanataimban került fel az arcomra az a vigyor, ami tőlem szinte elválaszthatatlanul, annyira engem jellemez, és általában az alaphelyzetet jelenti, amiből még továbbszélesedik, nem a továbbszélesedés felső határa szokott lenni.
És ennek örömére akkor fel is idézem, felelevenítem az egészet magam is, énvelem hogyan esett az eset. Biztos nem vagyok benne, mire készült a sötét csuklyás izé, főleg ott akkor nem különösebben tudtam ennek a kipuhatolásával foglalkozni, de amilyen közel volt már a hullaszerű feje az arcomtól - ahogy azt Elliotnak is bemutatom, amikor azt a részt mesélem - elég biztos vagyok benne, hogy amit az utolsó pillanatban úsztam meg végül, egy sokkal rosszabb első csók lett volna a vége. Meg számomra utolsó is. És az után egész más okból nem zavart volna a világon semmi, nem azért, mert a fellegekben jártam volna érzelmileg. Úgyhogy igen, egyértelműen az Elliot, a fúriafűz gyökerei alatt verzió a jobb.
-A'a. Valaki baráttyával együtt szakattak áta leomló plafonon, csak néány méterre mellettem, és akkor nagyon ijesztőek voltak. Gondlom, a közeledő denetorok miatt. Izaából csak utólabb rattamössze, 'ogy őaz, amikolláttam kézsőbba Tuggyukkivel 'arcolni.
Elliotra hajtva a fejem hallom, ahogy az ő szíve is úgy ver most, mint az enyém. Valahol olyan megnyugtató így, mintha megvédene a rossz emlékektől a közelsége, simogatása.
-Ó.- Több szóhoz most nem is jutok. És újabb hasonlóság, hogy mivel tormentálnak mindkettőnket a dementorok. A dallam, ami a fejembe van már ragadva így is, amióta először felidéztem, előbbre kúszik.
-Álmoggy, álmoggy 'oldsugár... Anyád ringat, aluggyál. Mindig együtt lesztek már, 'osszú álom vár. Örök álom vár... Eliot, ez nemegy altaó. Az egy'len dolog, amit mindégig tuttam a családomról, az'ogy anyukám meg'alt, amikor születtem...
Nem tudom, miért is idézem föl szóban is a dalt, főleg arra közvetlenül, hogy Elliot is most eleveníthette fel magában az ő hasonló emlékeit. És akkor még nekem van az a szerencsém, hogy az enyémre nem tudok emlékezni, mert túl kicsi voltam még hozzá. Talán azért, hogy ha már úgyis itt pityeregjük az emlékeinket, akkor már kiadjak tényleg mindent, és annyival jobb lesz utána megvígasztalódni is.
Nagyon hálás is vagyok, bár nem látja így, még el is mosolyodok magamban, hogy hogy magamhoz ölelhetem most, újra beszívhatom az illatát, hallgathatom a szívverését, ahogy a hátamat simogatja, és elmondja a felismerését. Valahol menet közben talán egy-két könnycseppet is felitatott az inge.
-Nem értem, 'ogyan- ismerem be egy rövidke, hosszú szünet után. -De nemond el. Eliot, teegy nasszerű ember vagy. Kösznöm'ogy így vigyázorrám. Ézzso'a nemond, 'ogy kizsebb veszteség lennél bárkinél. Szerinnem másnakizs, denekem nagyonis fontossagy. Eliot, én szeretlek.
Ma a legkisebb mértékben sem kérdés, ahogy ezt kijelentem. Ez kérem így van, és én őszintén vállalom. Ahogy átkarolva fogom, most meg is ölelem, úgy magamhoz szorítom, mint ha valaki el akarná venni, és azt nem engedném.
-És veled akarok maranni- teszem még hozzá halkabban. Tudom, hogy úgyse lehetőség, vissza kell mennem a Roxfortba, és addig talán csak akkor találkozunk még, ha ő beszökik valahogy, mint amit korábban mondott. De nem érdekel. Most nem egy hálókörlet vár, most szabadabb vagyok, és itt akarok maradni Elliottal. Mellette úgyse esik bajom, ami egyébként eleve se szokott.

-Tudom...- És valahol nem is mondanék le a Roxfortba visszatérésről. Csak van, akit így kint kell hagyni. Bár végülis, csak a Roxfort a helyhez kötött, akiért kifele húz a szívem, az nem. Mondjuk nem lenne ellenemre, ha legalább kimehetnék szabadon is a faluba, nem csak nagy, kockázatos bravúrokkal kiszökve.
Elliot ígéretére megint hálásan megszorongatom. Mondani ezúttal nem mondok hozzá semmit, az épp az előbbről tudnám csak ismételni magam, de talán úgyis érzi, leveszi, hogy milyen sokat jelent ez a néhány szó is nekem.
-Azzólenne. Nemistod mennyire.- Felnézek rá, valahogy össszeügyeskedem, és látom, hogy épp ő is engem néz. Kedvesen rámosolygok egyet.
-Eggy 'ónapig nem látattalak, annyira 'iányosztál. Asznemis meséltem, voltegy bal'é egy petaQ pi...pacs tanár körül, ami únnézett ki, 'ogy minnent elfonnak simítani neki, akkor voltúgy 'ogy fontolgattam, 'a neki nagyobb dolgot elengennek, mint én egészéves büntetést kaptam érteés nentesznek igasságot, tervesztem, 'ogy lelépek, idejövök 'ozzád. Márnem ide ide, de 'ozzád ide. Merte tudommogy befogannál, és bármikor számíttatok rád.
Nyeh, így olyan izé beszélgetni. Viszont olyan megnyugtató és meghitt így Elliothoz bújva, ahogy a hátam simogatja, és nem akarom elengedni, megszakítani ezt. De valahogy áthidalom a dolgot, kicsit feljebb húzom magam, és felé tudok fordulni úgy, hogy ne kelljen egy araszt se eltávolodnom tőle. Nem a könyökölök a jó szó rá, a könyököm így pont nem ér hozzá, a testem is az oldalához simul, és a karom, ami eddig átölelte, a mellkasán fekszik végig keresztbe, az alkarom azzal párhuzamosan vissza. Tenyeremet lefele fordítva a kézfejemen nyugtatom az állam, így Elliotra tudok nézni, miközben beszél, nem a bordái közé ékelem az államat, és ugyan csak a hüvelykujjam tudom hozzá mozgatni, a simogatását is tudom viszonozni valamennyire.
-'Ááát, csak pon' kerezbetenne az anélkül egészjó álcának- vigyorgok rá a villámheget illetőleg. -Poncsak feltűnőbbé tenne. És minnenki azzal nyaggatna, 'ogy menzsmeg a világot meginn.
Hogy fel is lelkesedtem már az ötlettől, nyoma sincs az iménti búslakodásnak. Ami persze teljesen jó helyen volt, ahol volt, csak most ez a vidámabb téma vette át a helyét, ez meg itt van jó helyen. Meg el is nevetem magam azon az érzésen, ahogy Elliot nevet alattam, csatlakozok hozzá.
-Ezzel a babaarcoddal? Alice-t is az anyánnak nézik inkább, minna lányonnak. Sőtt, 'a tuccerezni annyi szászfűlevet, áttáltoz'acc diákká- indul be a fantáziám. Mondjuk az érdekes kérdés, hogyan meg kitől szerezzen hozzávaló mintát. Felmerül bennem felajánlani pár szál hajamat, én úgyis járkálok mindenfelé, úgyhogy nem lenne különös viselkedés "tőlem", de ja. A velem találkozáshoz pont nem segít, hirtelen két példányban vagyok egy helyen. Meg lehet, bizarr is lenne találkozni magammal. Bár mostmár kíváncsi is vagyok, milyen élmény lenne, tessék.
-Sőtt'a mugli gyerektől szerzel 'ozzá 'ajtincset valaonnan, senkiből nem lesz gyanúsan kettő se. Oké, tuom, körülményes ötlet, de izgi lenne, nem? De ja, mekteszi a álca is simán.
Jólvan na, szóval túlgondoltam. És?

-Nem az arconnak kell annak lennie- vigyorgok rá kajánul. -Deakkor: olyan fiatalosan férfiassagy, 'ogy csak azzal lógnál ki a többi fezsőéves közül.
Most tényleg nem értem a problémát, nem mindenkinek kell tesztoszteronból gyúrt emberállatnak lennieNem csak azzal lehet tetszeni. Meg Elliothoz nem is az passzolna, ha ilyen Schwarzenegger alakú lenne, és lám, így is itt bújok hozzá, ölelem magamhoz, szívom be az illatát. És az én szememnek nincs pedig ellenére a Schwarzenegger alakú látvány.
-Nenvagy gyerekes- nyugtatom meg, kedvesen mosolyogva rá. Bár nem értem, mitől ekkora trauma neki ez a babaarc dolog. Aranyos, jól illik ahhoz a végtelen kedvességhez, amit folyamatosan kapok tőle, és amúgy annyira értettem, hogy tényleg simán letagadhatná magát akár végzős felsőévesig is, nem lenne olyan szembetűnő, hogy beszökött külsős.
-Nekem ígyvagy tökéletes, a'ogy vagy.
Egy kicsit el is gyönyörködök benne, figyelem a szívverését, bár most csak a tenyeremmel tudom próbálni érezni, a fülem nincs lent, hogy hallgassam is.
-Nemmagyok fáratt- pislogok értetlenül a felajánláson. Menni is tudnék a magam lábán is, esetleg egy kicsit hullámos lenne a vonal, amit járok, de ennek inkább nem adok hangot, hanem elkalandozom a gondolataimat afelé, hogy Elliot a karjaiban visz be. Attól, hogy nem lenne szükséges, még nem jelenti, hogy rossz is lenne. És még annál romantikusabb is. Kicsit feljebbtámaszkodok, és a fülem mögé kanyarítom a szabadon garázdálkodó hajamat.
-Nemlátom még szüsségét, de nemmagyok meggyőz'etetlen. 'A jössz te is- mondom egy bájvigyorral. Ez a "kicsit" szó azért elbizonytalanít. Valahol azt az érzést kelti, mint ha ennek a napnak is azzal lenne elrontva a vége, hogy még késő éjjel bele kelljen erőltetni egy hazautat. Lehet, hogy rajtam hallatszik jobban, de Elliot bőven többet ivott, és ha nem akarunk nagyon sokat gyalogolni, még mindig repülni kell egy szakaszon. Egyedül én biztos vagyok a repülésemben, de nem tudom, mit változtatna egy Elliotnyi utast is vinni. Amennyit ő ivott, benne nem vagyok biztos annyira. Nem várhat reggelig? Van itt egy ház, tök üres, aludhatunk reggelig itt is, és nem kell megint úgy elszakítani magam Eliottól. Azon felül, hogy még nem is vagyok álmos. Végre valahára itt lehetek Elliottal, én most itt akarok lenni Elliottal.

-Na'é!- szalad ki a számon a meglepetés, ahogy Elliot tényleg felkarol, de azért belekapaszkodok én is a nyakába, hogy valamennyit átvegyek a súlyomból. Illetve, még így is neki kell vinni azt a súlyt is, de kicsit jobban eloszlik így, nem a karjaiban kell tartania az egészet. Lehet, hogy nem vagyok túl nagytermetű, mitöbb - mikevesebb? - Inkább kifejezetten kicsi, azért nem vagyok súlytalan én se. Vicces lenne súlytalannak lenni mondjuk. De ráadásul, hasonlóan vékonynak látszok ugyan, mint eddig is, de az utóbbi tanévben, amióta terelek, erősödtem is. Főleg így, hogy terelek. A többi játékosposzttal ellentétben teljes testi erőnlét kell ide, seprűhátról ütni. Nem tudom, mennyivel vagyok így nehezebb önmagamnál, mindenesetre elismerésem Elliotnak. A fejem a vállának hajtom menet közben, és csak csukott szemmel, széles mosollyal élvezem a pillanatot.
-Varázsló'agy, Eliot, egy locomotor és utánnunkjönnek- mutatok rá - szóban, a kezeimmel kapaszkorok a nyakába - de addigra már elindultunk, nem tudom pontosan, mennyire késtem el vele, de már hátrahagytuk a piknikezőhelyet. Úgyhogy tényleg visszamenni kell majd értük. Elliot is jár azért olyan hullámosan, mint amire magamtól számítottam volna, mondom én, hogy azért ő is ivott eleget, de ha beleszámítjuk azt is, hogy közben engem is a karjaiban visz, megintcsak elismerésem. Vagy még mindig.
-Jól'angzik.
A telekre beérve már előre is elképzelem a hangulatot, milyen lehet a szobája, és tetszik. Ó, ha nekem ilyen szobám lenne. Még szobám se teljes mértékben van igazából.
Ahogy az ajtóhoz érünk, jóízűt kacarászok a bravúron, ami a házba bejutás. Egyszerűbb lett volna úgy, ha letesz, ameddig bemegyünk, de így mindenképp szórakoztatóbb. Miközben Elliot a karjaiban tart, és egyik karommal én is a nyakába karolva tartom magam, elő kell ügyeskedni a kulcsot, instrukció szerint nyitni vele a zárat, kinyitni az ajtót, becsukni az ajtót mögöttünk. Kifejezetten szórakoztató játék. És kétségkívül jobban megérte, mint ha letett volna az ajtó előtt, vagy csak átmenetileg arra a pár másodpercre, ameddig úgy tartott volna bejutni.
-Márcsak a poén kedvéér is így nyitukn mossantól ajtót- vigyorgok fel rá, ahogy sikerült bemanővereznünk. Közben mintha javulnék nyelvbotlások terén?
A benti idő azért mindenképp kellemesebb, főleg így, hogy a pulóver kint maradt a többi cuccunkkal egyetemben, mert párna gyanánt volt összegöngyölve. Persze az egész háznak még nem volt ideje bemelegedni azóta, hogy begyújtottunk, úgyhogy Elliot szobájában még mindig hűvös van, nem kell kétszer mondania a betakarózást. Apropó, Elliot egészen az ágyig elhozott a karjaiban. Úgymint, onnantól kintről, ahova lepokrócoltunk csillagokat nézni. Ez az ember egy hős!
Lerúgom a cipőimet még, aztán előbb szétteregetem szépen a pokrócot, aztán ezt elrontva jól belebugyolálom magam egy kicsit a hűvös ellen.
-Majd nagyon-nagyon közerre bújunk egymás'oz- vigyorgok rá vissza, egy huncut kacsintást is viszonyozva felé.

-Csak montam.
Tény, hogy nem mennek sehova, de tényleg csak két másodperc lett volna magunk után indítani is őket. Reméljük, nem esik, és el azért nem áznak. Az út hátralevő részére inkább el is kényelmesedek.
Elliot szobája valóban át van eléggé hűlve, kifejezetten jó szolgálatot tesz a pokróc, hogy jó szorosan bele tudom csavarni magam. Sajnálom is szegényt, ahogy fagyoskodik a kandalló előtt, miközben én itt bugyolálódok, mint egy boldog burrito. De legalább előmelegítem neki is a takarót.
Pislogok egy értetlen sort Elliot hirtelen megszeppent válaszán. Az előbb ő kacsintgatott még azzal az ötlettel, hogy itt összebújjunk, ez most meg nem hidegtől vacogásnak hangzott. Egyébként se olyan sok a hely ezen az ágyon, hogy nagyon szét lehessen rajta ketten terpeszkedni, még ha a minnél nagyobb terület lefedése lenne is a célom.
Hamar megérződik a kandalló lángja, ahogy Elliot begyújtja, bár még el fog egy ideig tartani, hogy a szobát is felmelegítse, azért kellemes. Hát még az, hogy aztán Elliot is csatlakozik.
Vigyorogva csóválom a fejem, kicsit magamhoz ölelve mégjobban a takarót, mocorogva jelezve, hogy ez mostmár bizony az enyém, de csak ameddig ő is le nem fekszik mellettem az ágyra. Gonosz azért nem vagyok.
Akkor megkegyelmezek neki, és az egyik karommal és lábammal emelve-szétterítve át is vetem fölötte a takarót. Mint egy Elliot fölött átcsapó pokróchullám, vagy egy ágynemű-állkapcsú szörnyeteg szája, ami egyben bekapja a testét, csak Elliot feje lóg ki a száj egyik sarkából.
-Na ne fagyoskoggy.
Még Elliot is hidegnek érződik így, hogy magamat már elkezdtem fölmelegíteni, úgyhogy a pokróccal együtt rajta átemelt kezemmel-lábammal is jó szorosan odahúzom magamhoz, ha engedi, próbálva magam felé is fordítani, aztán megpróbálom őt is jól bebugyolálni, legalábbis kicsit szorosabbra, ahogy sikerül, és jó alaposan megdörzsölni az oldalát vagy hátát, ahogy elérem, hogy annyival gyorsabban felmelegítsem. Tűz ide vagy oda, amivel ténylegesen leginkább felmelegítjük magunkat, az egymás testmelege, és azért alattam is át van még hűlve az ágy.
-Ugyan... Én szurkolok neked- mosolygok rá bizatóan, és az arcát is a tenyerembe veszem, amint sikerül a karomat előmanővereznem hozzá a takaró-burritoból, amibe most mindkettőnket csomagoltam az előbb.
Akartam már mondani, hogy besegítek szívesen valamit, de nem lehet, reggel már tényleg illene előkerülnöm, ha már anélkül tűntem el, hogy kifejtettem volna, hova, vagy mondtam volna bármit arról, hogy meddig. Ha lenne kedve elkalandozni a pillanatról az agyamnak, lehet még bűntudatom is lenne. Majd holnap.
-Semmi gond, maj' vigyázok magamra. De úgyis kandallóval megyek 'aza is, asztudok a patikából.
Elliot kérdésére elvigyorodok, közben kicsit közelebb hajolva hozzá a szemébe nézek, és végigsimítok az arcán.
-'Ülye kérdés. Még minnig jól érzem magam. Veled nem is tunnám más'ogy.- A végére a vigyort is egy kedves mosolyba fordítom.

Elliot szavaira elmosolyodok, de aztán kicsit felemelkedik a szemöldököm az elhúzódására, nem értem az okát. Nem akaródzik elengedni, ahogy kiljebbhátrál, lecsúsznak a kezeim az arcáról, de egy kicsit követik, úgyhogy csak az ujjaim simítanak le a nyakára. Csak akkor húzom visszább őket, amikor kicsit megint távolabb húzódik mentegetőzve.
Kicsit szeppenten, ijedten pillantok rá. Ugye nem rontottam el valamit? Nem bántottam vagy ijesztettem meg nagyon valamivel? Csak annyi mindent, főleg törődést, foglalkozást és szeretetet kapok tőle, felejthetetlen élményeket, én csak ki akartam mutatni felé, hogy szeretem. És a vak is látja, hogy Elliotnak is szüksége van valakire, aki szereti. Vagy ha a vak nem is, én, akivel ennyi bizalmas érzését és élményét megosztja, igen. Annyi rossz vagy szomorú dolog történik vele, és nincs senkije, aki ellensúlyozza ezt a szeretettel, amire szüksége van. Meg talán nekem is. Csak szeretném, hogy tudja: de igen, van. Én mindig itt vagyok neki. Én szeretem.
-Vigyázz!
Ahogy csavarodik a nyújtózkodásával, szinte lassított felvételben látom, ahogy lebillen az ágy peremén. Utánakapok, hogy megállítsam, belekapaszkodjak, mielőtt a súlypontja átbillen az ágy szélén túlra, de a kezem csak pontosan az utolsó utáni pillanatban éri el. Az ujjaim végigsiklanak tehetetlenül az oldalán, ahogy kicsúszik alóluk, és a padlón nyekken.
Csak most, így veszem észre, hogy végig szinte teljesen az ágy közepén voltam. Lehet, hogy nem túlzottan széles, de egy ekkora, egyszemélyes ágyon is elfér válltól vállig két ember is szélességében, az úgy a kicentizés. Oldalon fekve, ahogy mindketten voltunk, meg még stabilan is elfértünk volna. De így, hogy eleve a középvonalon voltam, pont csak az épp elég hely jutott Elliotnak, ami önmagában nem volt még túl kevés, csak azzal együtt igen, hogy hátrébbhúzódott, meg kiljebbfordult nyújtózkodni.
-Jól vagy?- húzódok oda az ágy széléhez, aggódva, talán bűnbánó tekintettel nézve rá, miközben felül a földön.
-Ugye nem ütötted meg magad nagyon?- kérdem bocsánatkérően. -Bocsi... Nem akartalak letúrni. Ugye nem haragszol?
Tűnhet úgy, mintha a kérdés a végén is arra vonatkozik még, hogy leszorítottam a szélére annyira, hogy a nyújtózkodástól már leessen, de a hangomból, abból, ahogyan kérdezem, érződhet, mástól tartok, amiért haragudhat.
Hátrébbaraszolok, ezúttal figyelve, hogy jóval több helyet hagyjak, biztosan is el tudjon férni Elliot is mellettem, és a pokróc rá jutó felét félrehajtom, hogy oda tudjon feküdni, és betakarózni. Bocsánatkérően és ...talán kicsit sóvárogva? nézek rá, és reménykedek, hogy nem ijesztettem el, és visszafekszik mellém.

Megkönnyebbülten mosolygok egyet, ahogy megszólal és felkel a földről. Koppant azért egy akkorát, hogy legyen mit aggódni. Mondjuk tapogatja is a fejét, gondolom nőtt rajta egy púp is.
A szavait értem, de nem győznek meg. A hangjából, viselkedéséből tudom, látom, hogy valami megváltozott. Hogy valamit valóban elrontottam. Nem tud... A nagy frászt! Pontosan jól tudom, mi ütött belém. Fülig bele vagyok zúgva, és egész este, az utóbbi percekben meg pláne valamilyen jeleket kaptam és azok alapján reagáltam, és hagytam magamat az érzéseim után menni. És azért se értem, mit ronthattam el, csak látom, hogy valamit egyértelműen igen, Elliot viselkedése hirtelen fordult egy teljes hátraarcot az iménthez képest.
Meghálálom egy gyenge mosollyal azért, hogy betakargat, mert a gondoskodását valóban nagyra értékelem, de azért csukott szemmel szemet forgatok, ahogy az ágy szélén ülve a tűz felé fordul.
-Elliot... Ne mártírkodj.
Feltámaszkodok-ülök, ezzel le is borul rólam részben a takaró, de nem érdekel, úgyse akarom csak körémbugyolálva fogadni el, így, mint az előbb voltunk. Egyszerűen rosszul esik, szjvfájdító nézni, ahogyan ott ül, és mered a kandallóba, és ahogy pontosan fogalmazott, meg ahogy most újabban viselkedik, kinézem belőle, hogy csak őrt ülne felettem, ameddig el nem alszok, aztán addig, ameddig ő is el nem bóbiskol és eldől valamerre - neadj' megint leborul az ágy mellé - vagy el nem megy keresni valami fekhelyet máshol, és mindkettőnknek csak bánatos-lehangoltan ér véget ez a nap is. És nem hiányzik neki mégegy bánatos, magányos este, csak a rossz élményei, kétségei társaságában.
-Fáradt vagy, és reggel dolgozol. Te mondtad.- Megfogom a karját, és finoman húzom, hogy erre forduljon.
-Nyugi, fogtam. Nem készülök semmire. Csak légyszi, ne ülj így ott, csak feküdj le.- Halkabban, kicsit motyogva még hozzáteszem egy mosollyal: -És egy kicsit beljebb, nehogy leess. Majd figyelek, hogy ne túrjalak le.
Próbálom legalább erre fordítani, és elkapni a tekintetét, kérlelő-bocsánatkérő, kerek szemekkel nézni rá.
-A kedvemért?

Már majdnem kiszalad a számon, úgy kell visszafognom magam, hogy megállítsam a visszavágást, mielőtt elhangzik, "jó, akkor éjszakázz!" Még ha utána egyből hozzá is tenném, hogy ne, hogy szemléltetésből mondtam, arra, hogy miért idéztem neki önmagát. Magyarázkodnék.
De szerencsére megelőzöm magam, ugyanazt a gondolatot óvatosabban, másmerről öntöm szavakba.
-De reggel fáradt leszel...
Látom a szemében a kandallófényben, ő is a gondalataival vív, talán pont úgy, mint én.
Végül enged. Lassan hagyja magát húzni, felém fordul, aztán visszafekszik hanyatt az ágyra. Egy kószáló, félig tudatos gondolat részeként egy kicsit húzok rajta befelé a dereka túloldalánál fogva, bár most nem fekszik veszélyesen az ágy szélén, meg ha nem helyezkedik ő, ennyivel nem is tudok mozdítani rajta, de azért gesztus, a korábbi szavaimra visszautalva, hogy nem akarom, hogy leessen.
Óvatosan, bátortalanul simogatok egyet az arcán, talán egy tincsen igazítva, vagy csak a  semmin úgy, hogy ez lehessen egy alibi rá, miután kényelmesen elhelyezkedett. Csak az ujjam hegye ér hozzá szinte, csak nagyon finoman és óvatosan, teljesen másképp, mint az előbbi arcsimogatás. Mellékelek hozzá egy mosolyt is. Kedvesnek és gondoskodónak szánom, de lehet, hogy az eredmény egyik fele inkább valahova a szomorkás és a béna közé esik. Valószínűleg. Csak meg akarom erősíteni, én még reménykedek, hogy megint csak egy zökkenőn koccantunk össze, nem törtük szét ezzel a kapcsolatunkat.
Végül én is elkezdek elhelyezkedni, hogy én az oldalamra, mellé feküdjek. Elkezdeném Elliotot is betakargatni, ezúttal csak kívülről fogva, a kezemmel terítgetve rá a pokrócot, de ahogy feltámaszkodok hozzá, hogy elérjem a pokróc alját a lábaira libbenteni, megérzem a kandalló melegét magamon is. Kifejezetten jó meleg van már, most veszem észre, hogy már az ágy sincs áthűlve, pedig a tűz csak percek óta ég. Nem figyeltem, amikor Elliot gyújtotta, de majd megkérdezem, milyen varázslattal csinálta, egy egyszerű tűznek azért kéne egy-két óra ehhez egy hidegen álló szobában. De most csak ennyit:
-Kérsz?
A kérdéshez megemelem a takaró sarkát, hogy arra szól. Én még mindig elég nyáriasan vagyok öltözve ebben a könnyű ruhában, mert a kölcsönpulóver kint maradt a réten a többi cuccunkkal, de Elliot jobban fel van öltözve, úgyhogy azzal és a tűzzel együtt lehet, hogy már túl meleg lenne még a takaró is, úgyhogy inkább megkérdezem. És valóban, végül nem kér, úgyhogy csak annyira takarom végül őt is be, amennyi széle a pokrócnak egy-két arasznyira átlóg rá.
Melléfekszek, bár most nem olyan szorosan, mint korábban, nem olyan közel, mint szeretnék. Nem akarom megijeszteni túl hirtelen megint közeledéssel. De mielőtt teljesen elhelyezkednék, megszólal, úgyhogy csak felkönyöklök egyelőre, felé fordulok. A valahol a mellkasán nyugvó másik kezem hüvelykujja aprókat simít, bár inkább töprengésemben most.
Ahogy keres a tekintetével, megtalálom, a szemébe nézek, de csak némán hallgatom a szavait. Bocsánatkérés talán, magyarázat, magyarázkodás. Nem szólok, talán percekig, csak jár az agyam a szavakon. Nem vagyok egészen biztos az érvelésében, hogy hogyan érti pontosan, az megvan, hogy mire. Végül mosolygok még egy gyengét.
Aztán lecsapok.
Gyorsan és röviden.
Nem tudom megmondani, másodpercekkel vagy órákkal-e az utolsó szavak után, de végül megadom magam a kísértésnek, és odahajolok, egy rövid puszit nyomok Elliot ajkaira, aztán elhelyezkedek végre a már kinézett, tökéletes helyemen. A fejemet a mellkasára hajtom bármi puhább, de nem jobb párna helyett.
Rövidebb volt, mint a legelső, a Roxmorts feletti hegyi tisztáson,  vagy a mai - tegnapi? - véletlen az étteremben, de nem kevesebb, pont nagyonis sokminden volt benne. Köszönet, hogy elmondta, még ha igazolta is vele, hogy valóban félreértettük egymást valahol. Hála, mert gyógyított egy nem törés ugyan, de repedésen a szívemen, mert még ha nem is értem vagy nem értek egyet az érvelésével, nekem akart jót vele, mert ő is szeret engem. Bocsánat. És persze valahol részben egy egészen szimpla, hétköznapi jóéjtpuszi is emellett.
-Szép álmokat, Elliot.- Megint, mint odakint, látni ugyan nem láthatja ilyen szögből az arcomat, de a hangomon hallhatja, hogy mosolygok.
Most a kezem sem átkarolja, csak lustán pihen a mellkasán, valahol az államtól lejjebb, lassan-ráérősen simítva ide-oda. Még félálomban érzem, hogy talán besimít egy kicsit Elliot kardigánja alá, és mintha két gomb között megakadna az ingében, de mire a véletlen érintés elérhetne a tudatomig, már elaludtam.

-Oké. De ha mégis kérnél, húzz át belőle magadra is, van annyi, hogy jusson bőven- mosolygok rá, ahogy a szemünk összetalálkozik. -Mártírkodni nem kell.
Aztán a jóéjtpuszi - meg minden egyéb, ami az volt - után én is nyugovóra hajtom a fejem. Meg Elliot mellkasára.
Kicsit váratlanul, bár egyáltalán nem kellemetlenül ér, amikor Elliot átkarol, és magához szorít. Mintegy válaszul, én is megszorongatom röviden, és mégiscsak odahúzódok az oldalához én is. Aztán kibuggyan belőlem egy néma... valami, félúton egy zokogás és egy nevetés között. Csak egy, de hiába néma, itt vagyok nulla távolságra Elliot oldalához szorulva, értelemszerűen megérzi. Meg el is erednek tőle a könnyeim, ahogy kiszakad belőlem az eddigi feszültség és megkönnyebbülés, minden aggodalom, ami eddig a lelkemet terhelte, de amit Elliot most eloszlatott, csupán ennyivel, egy szorítással, öleléssel. Bár mégsem, nem "csupán ennyivel". Apró mozdulat ugyan, de annyival sokkal több minden van benne mégis, akár csak a pusziban, amit én adtam, és egyben pont arra adott válasz is. És megerősítés. Hogy nem rontottam el mindent, hogy nem riasztottam el magamtól, ő is szeret, és nem haragszik azért, hogy ilyen hirtelen voltam.
Nem bőgök, az az egy zokogás is hamar egy-két leheletté fojtott, hangtalan rövid nevetésbe hajlik át, megkönnyebbült öröm, bár hullik annyi könnyem, hogy érezzem az arcom alatt összegyűlni. De mosolygok, szélesen, boldogan mosolygok, közben a kezem lustán simít ide-oda, és hallom, ahogy Elliot is szép álmokat kíván. Még motozkál bennem egy "Köszönöm", de elmarad valahol félúton, nem jut el a hangomig, mielőtt álomba merülök.

Sajnálom, hogy nem tudom felidézni, mit álmodtam, annyi maradt csak meg, hogy szépet. Kár érte. Az első dolgok, amiket észlelek, amik a reggelt hozzák egy finom, gyengéd rázás a vállamon, és valami, amiről egészen biztos vagyok hogy bőr érintése a kezem alatt. Vagy ez volt eleve, ami már csak félig-meddig tudatosult bennem az elalvás határán, vagy álmomban még továbbmocorgott a kezem, de a hüvelykujjam valamikor utat talált két gomb között Elliot ingébe. Megmozdítom az ujjam, végigsimítok vele a finom felületen, és egy lusta mosollyal megállapítom, valóban Elliot bőre az.
Aztán utólérem a felismerést, és fülig pirulva elkapom a kósza kezet, ökölbe csukva magamhoz húzva közelebb inkább. Pár másodpercig mozdulatlanul fekszek, mint ha esélytelenül tagadni próbálnám vele a dolgot. Ami esélytelen. Eleve Elliot ébresztett föl engem, ébren csak úgy nem érezné meg a simítást, ha az éjjel valaki teleérzéstelenítőzte volna a mellkasát. Ami esetben nem finoman ébresztett volna fel, hanem a pánikoló felfedezéssel, hogy arra ébred, hogy nem érzi az első fél torzóját. Úgyhogy ezt kiejtve marad az, hogy lebuktam. Hát na.
Inkább belevigyorgok még egyet a "párnám"ba, aztán hogy elkezdjek én is ébredezni, nyújtózkodok egy széleset, egyenesre nyújtva a két karom két oldalra. Ezzel keresztülnyúlva az egyikkel Ellioton túlra.
Aztán feljebb tornázom magam, és a mellkasáratámaszkodva alkarral, sugárzó mosollyal megkeresem a tekintetét.
-Jó reggelt. Hogy aludtál?

-Az jó- mosolygok vissza rá, őszintén örülve, hogy jól aludt, még jobban is, mint szokott, főleg miután talán pont én lehettem volna az oka annak, hogy ne egy kellemes, pihentető álma legyen. Észre sem veszem még, menyire örülök neki igazából. Megint, annyi minden van egy apró megnyilvánulásban.
Ahogy elenged az egész éjjel, eddig átkaroló kezével, és érzem mozdulni a testét a magamé alatt, megkegyelmezek neki, és lefordulok a mellkasáról, ahol támaszkodva eddig gyönyörködtem benne, mióta felébredtem. Még felemelem magam, hogy a karját is ki tudja venni alólam rendesen, és ő is kedvére kinyújtózkodhasson.
Oké, bevallom, még ha el is fogadtam - vagy beletörődtem? - hogy van egy vonal, amin minden arra mutatni, támogatni látszó jel ellenére se menjek túl, azért nem az én rafinált kis fejem lenne, ha nem próbálná ilyen letagadható kis mozdulatokkal továbbra is keresni az alkalmakat arra, hogy hogy Elliot közelségét érezhessem, mint az előbbi, félig ráborulva nyújtózkodás, hogy a karjaim támasza nélkül tartsa meg magát a testem. De hát na.
-Valóban, van benne valami, ami olyan különlegessé teszi- vigyorgok fel Elliotra, miközben fölül, aztán én is föltornázom magam. Még egy ideig van, bár már a lábait letette az ágy mellé.
-Csodásan.
Én is elkezdek kikászálódni az ágyból. Ahogy a lábára áll, észreveszem, ahogy Elliot felszisszen, hiába próbálja rejteni. Lehet, máskor nem is tűnt volna így fel, de most a teljes figyelmemet kizárólag ő élvezi, így elkapom az apró jeleket. Aggódó szemekkel pillantok fel rá.
-Mi az? Még mindig a lábad?- jut eszembe, még egy hónappal ezelőttről, az akkori sérülése, amiről mesélt is. Amilyen gond nélkül járt tegnap, már el is felejtettem, hogy még meglehet abból valami, de ezek szerint még nem teljesen gyógyult be.
-Az szuper lenne, köszönöm- hálálom meg egy mosollyal a felajánlást, de igazából sokkal inkább a gondoskodást, amiből ered. Amiből annyi minden ered, amit Elliottól kapok.
Most, hogy mondja, nem is rossz ötlet a fürdő, nem árthat kicsit összeszedni magamat, mielőtt hazamegyek. Megfordul a fejemben, hogy az a sorssal incselkedő fajta, izgi ötlet lenne itt le is fürödni egyet, de inkább elhessegetem. Annyira azért nem érünk rá. Az arcomat megmosom azért, hogy felfrissüljek, meg kicsit rendbeszedem magam azért. A ruhámmal most nem tudok sokmindent kezdeni, mondjuk nem engem zavar, hogy gyűrött, csak látszik rajta, hogy abban aludtam. De egyre halványulva még az arcomon is látszik egy-két vonal, ami Elliot ingének a gyűrődése volt, bár ezek pár perc, és elmúlnak úgyis.

Elliot szavaira csak várakozóan felvonom a szemöldököm, mi lesz a vallomás, de egyelőre nem szólok, hagyom, hogy folytassa.
-Óh. Értem. De napközben nem fáj annyira, igaz? Tegnap fel se tűnt, hogy még lenne vele valami. Hogy értve túl sötét? Varázslat okozta?- Aggodalmasan nézek a lábra, bár nem pontosan a seb helyére - legalábbis valószínűleg - nem tudva, hol is van pontosan. Ha mondjuk átokseb, érthető, miért nem olyan könnyű begyógyítani, mondjuk akkor egész jó állpotban is van, ha csak így néha érzi.
Mire a fürdőből visszaérek, Elliot be is hozta a rétről a tegnap kinthagyott dolgainkat, a teavíz meg mintegy végszóra kezd sípolni, ahogy befutok.
-Nem, és kettőt- válaszolok kurtán, miközben megkörnyékezem a behozott holmikat. Magamhoz veszem az új táskám, aztán a hűvöses időre való tekintettel gondolok egyet, és Elliot pulóverét is orvul magamra kanyarítom. Meg is bosszulja magát azzal, hogy még mindig hideg az odakint töltött éjszaka után, ellenben továbbra is Elliot illatú, ami továbbra is enyhítő körülmény. Na meg hamar felmelegszik így rajtam, annyi hideget meg kibírok.
-Izgi lehet úgy- vigyorgok egyet az emlegetett teafogyasztási módon. -Bár tegnap után lehet, jobban járunk, ha meghagyjuk máskorra a kipróbálását.
Két kézre fogom a csészét, hogy a kezemet melegítse, ahogy én is helyet foglalok az asztalnál, az Elliothoz legközelebb eső helyre.
-Semmi kedvem hazamenni, ott nincs egy bolond Elliot se. A jó értelemben bolond, attól olyan jó veled lenni- mosolygok rá csillogó szemekkel, ahogy az ő panaszára rímelve teszem hozzá a magam nyűgét is.
-Úgy mondanám azt, hogy maradok segíteni, vagy akár csak ott lenni társaságnak, csak sajnos tényleg nem lehet...
A gondolatra szomorkásan kortyolok egyet a teából. A tekintetem a behozott dolgok kupacára téved megint, és eszembe jut valami, amivel egyben másmerre is terelhetem a gondolataimat. Reérünk a búcsún pöntyörögni majd akkor.
-Tényleg, kéred te a lasagnémet? Finom és jó tartalmas is, és szerintem bőven van még belőle annyi, hogy kitegyen egy rendes ebédet mondjuk.
És akkor nem kell éhenkórásznia se - ha még előfordulna olyan azóta - meg én Apucsekhez megyek innen haza, úgyhogy nem lesz szükséges magamnak csomagolni el feltétlenül. Nem tudom, sérelmezné is-e Apucsek, ha egy ilyen eltűnés után még pláne a saját kajámat is hozom, nem ő ebédeltethet meg. Nem tudom, ennyire még nem ismerem. Persze nem lepasszolni akarom ezzel, tényleg jó, és szeretetből kínálom Elliotnak is.
Az meg majd úgyis kiderül, mi lesz, ha hazaértem, ráér majd akkor, amikor hazaértem.

-Na, akkor egész jó állapotban van, ha csak ennyi maradt belőle- mosolyogtam rá bátorításként. -De oké, nem firtatom.
Tényleg, azért belegondolva, hogy a múltkor mennyit sántított meg mennyit pihentetnie kellett nagyobb igénybevétel után, ahhoz képest tegnap meg annyira fel se tűnt, hogy most, ma emlékeztem csak vissza, hogy van. Ha átkozott vagy ilyesmi volt, ez egy hónap alatt nagyon jó. Figyelek SVKn, na. Békén is hagyom a témát inkább, de kap még Elliot egy bátorító mosolyt, megerősítés gyanánt, hogy ne aggódjon rajta.
Finom teát készített Elliot, igazán kár, hogy ott motozkál a hangulat körül az a kis bánatos tény, hogy hamarosan vége megint, és talán csak nyáron fogunk már legközelebb találkozni. De legalább nyárra vannak reményeim. Csak hát addig ki kell bírnom, és ha Elliot nélkül kell, azt fogalmam nincs, hogy fog sikerülni.
Nem a csésze koppan hangosan igazából, csak a csöndben hallatszik jobban, ahogy leteszem, aztán néhány lépésben Elliot széke mögött termek, és beleölelek a nyakába.
-Annyira szeretlek!- örvendezek a kijelentésére. Megoldjuk. A nyáron való találkozáson nincs mit megoldani, tök egyszerű, csak megbeszélni kell. Csak a Roxfort bentlakásossága akkora nehezítő körülmény. Ha megoldjuk, akkor még nyár előtt tervez újra látni ő is engem.
Gyorsan kiörülöm magam, aztán visszatérek befejezni a teámat. Sajnos tényleg nem húzhatjuk azért csak úgy az időt.
-Mehetünk- mosolygok fel rá tettrekészen, miután leellenőríztem, hogy mindenem megvan-e, és átkanyarítottam a vállamon az új táskámat, amit tőle kaptam.
-Óóó, ha lehet, hát hogyne!- Lelkes vigyorral csillannak fel a szemeim az ajánlatra, hogy "vezethetek" én.
-Úgyhogy kapaszkodj jól- kapom fel a seprűt, és helyezkedek is el, hagyva persze helyet mögöttem Elliotnak is. -Ha eléred jól, foghatod a seprű nyelét is, lehet, az úgy mégbiztosabb.
Az én apró alakommal és a hosszú karjaival még meg is valósítható ez, fordított esetben esélyem se lenne nekem érni el addig.
Lassan emelkedek fel, eleinte ki kell azért tapasztalni mind a seprűt, mert azért más, mint amit edzésen használok, mind az egyensúlyunkat így, hogy ketten ülünk rajta, de azért felbátorodok hamar, amint ráéreztem a kezelésére, és hasítunk a célunk felé. Már lefele menet, a végén, kipróbálom a kanyarodást is, amikor már nem vagyunk túl magasan. Bár leesni úgyse fogunk.
Minimál lassítás mellett kanyarodok egy félkört, bár a végén ki kell egészítenem egy S alakba a függőlegesbe visszabillenés stabilizálására, de így az izgi.
Kacarászok egy sort még az izgalom meg szórakozásból eredően, ahogy landolunk, bár hamar lejjebbhervad ez az arcomról.
-Én sem...- A mondat vége elveszik valahol menet közben, ha volt egyáltalán, miközben nézem, ahogy Elliot letámasztja a seprűt. Beljebbfáradunk, az utolsó helyszínre, ahol még együtt leszünk ma. Innen már csak én megyek tovább, haza.
Megállok a kandalló előtt még, és Elliot ígéretére felnézek rá.
-Köszönöm. Annyi mindent köszönök.
A szavaim közben felnyúlva most is összekulcsolom a kezeimet a nyaka mögött, bár most én nem húzom lefele. Felismeri ő is a párhuzamot. Csak a szemébe nézek, miközben beszélek, és láthat mindent a tekintetemben, amit én érzek iránta, a szeretetet, csodálatot, azt, hogy milyen sokat jelent nekem az a sok törődés, amit ad, mindent, amit szavakba nem sikerülne most öntenem.
-Köszönöm...- teszem még hozzá halkan, elcsukló hangon, ahogy az az egyre ismerősebb szorító érzés kerülgeti a torkomat.

Hát na, minek is tagadjam, a repülésélményen kívül, amire ilyen lehetőség kínálkozott, igen, azért is kaptam az alkalmon, hogy ma még utóljára élvezhessem egyszer Elliot testi közelségét is. Jó alibi és álca arra, hogy a hátammal belesimulhassak az ölelésébe, ahogy kapaszkodik leesés ellen. Most mi? Ennyit csak megengedhetek azért magamnak még. Ameddig még amire csak lehetőség van.
Bent, a kandalló előtt, érzem elpirulni a fülemet, ahogy ezúttal Elliot hajol le hozzám, nem én húzom, és egy búcsúscókot nyom az arcomra. Egyfelől kicsit csalódott vagyok, mert megerősíti vele azt a változást, különbséget, amit hiába nem akarok, előbb-utóbb kénytelen leszek végül elfogadni. De örülök is persze neki. Gondoltam rosszabbra is. Ahogy felkaroltam a nyakába, de rábíztam, mit kezd vele, megfordult a fejemben az is, hogy az egészet visszautasítja, még ennyit is megtagad, a szívemet törve vele.
Egy pár pillanatra elidőzök ugyanott, az arcom pár centire az arcától, fontolgatva a válaszomat, mielőtt hirtelen lábujjhegyre állva szorosan a nyakába ölelek, sokáig el se engedve, miközben tudatosul bennem a búcsú eljött ideje, és hogy megint meddig nem fogom viszontlátni Elliotot. Legalább nem nyárig kell várnom, ami örvendetes, bár nem állítja meg az egy-két könnycseppet, ami kigurul a szememből. Ki tudja mennyi pillanat után végül visszaereszkedek a talpamra, és - noha picit elidőzve ott is - viszonzom a búcsúcsókot Elliot arcára, mielőtt kibontakozunk végül egymás karjaiból.
-Tudom- mosolygok fel rá keserédesen. -És... Várni foglak.
Nem akartm már tovább koptatni a szót, de igen, köszönöm is, akárhanyadjára.
-Tudom, és fogok is. És majd készülök valamivel neked- ígérem, közben hátrálva egy-két lépést a kandalló felé. Erőt kell vennem magamon, hogy ne rohanjak megint oda, és ne tudjam elengedni végül.
-Te is magadra! Te még jobban is.
A zöld lángokban is még alig hiszem el, hogy sikerült rávennem magam, hogy eljussak a kandallóig, és megfelelően végigmenjek a műveleteken a hazahopporáláshoz, hogy volt erre lelkierőm valahonnan.