Roxfort RPG

Érdekes véletlen: épp csak pár órája, kiültem egy a birtokra néző ablakba levelet írni Elliotnak. (http://www.roxfort.frpg.hu/index.php/topic,12067.msg69332.html#msg69332) Amiből nem lett semmi. Itt jön be az egybeesés része. A nyitott ablakon berepülve egy postabagoly rosszul centizte ki az érkezést, lesöpörve az ölemből a levélpergament meg alátétnek használt könyvet. Egy nekem címzett levéllel, Elliottól.
A levelét elolvasva el is felejtettem összetakarítani, csak felkaptam az így már csak félig teli tintatartót meg pennát, mert azok még kellenek, és szaladtam is tovább. Tehát valamelyik folyosón még mindig ott hever egy alig elkezdett levél üres pergamenje. Már korábban kitaláltam, mivel akarom meglepni, amikor újra találkozunk, itt a Roxfort területén belül, de most csak pár órám volt utánajárni attól, hogy megtudtam, ma jön, addig, hogy találkozunk is a fúriafűznél.
Az izgatottságtól torkomban dobogó szívvel, szaladva érkezek a capkodósz növényhez, bár még nincs ott Elliot, amikor odaérek. A fától biztos távolságra leülök a domboldalra várni, mert bordatörést nem hiszem, hogy kellemes ölelgetni, inkább megelőzöm eleve. Lenne alkalmam gyönyörködni az amúgy tényleg szép naplementében, de most inkább aggodalmasan pörög az agyam. Sötétedik, ami azt jelenti, max egy óra, és már nem szívlelik a mászkálást a tanárok. Főleg idekint, és a bejutás ugye a legnagyobb buktató. Tehát legelőszöris be kéne jutni minnél hamarabb. A szürkület segít a roszabb látásviszonyokkal, viszont nem akarom feszegetni a szerencsém. Majd ha bejutottunk, ráérünk.
Most ugyan nem éjjel-hajnalban kell visszaszöknöm tilosban járásból, viszont most meg egy külsőst csempészek be az iskolába, ez se előnyösebb.
Hirtelen a fa elkezd mozgolódni, és odanézve látok is egy kart kinyúlni a gyökerek közül, egy pálcát emelve a fatörzsre.
Navégre.
Én is előveszem, és a fára szegezem a pálcám, közben felkelve a helyemről, és megközelítve a növényt annyira, hogy még pont ne érjen el. Elliot idenéz, én meg vadul elkezdek integetni magam felé neki.
-Gyeregyeregyeregyere gyer már!- sürgetem fojtott hangon, közben átcélzok őrá, készen, hogy egy exsuctioval segítsek rá, ha magától túl sokáig porolná magát.
Szép vagy, igen, de ha sokáig bénázol ott, szépen agyonver a fa. Nem tart az a varázslat olyan sokáig.
Akár kiért volna magától is pont időben, akár nem, az utolsó méteren tényleg végigrántom, szerintem az eddigi legerősebb exsuctioval, amit valaha varázsoltam, egy öleléssel elkapva a férfit, ahogy célba ér.
És jól fel is borulva vele együtt a lendületétől, meg attól, hogy érek talán a szegycsontjáig, és vagyok legfeljebb negyven kiló környékén. Tehát igen letarolható, ha nem direkt az ellen állok be, ami esetben most a vállamra akasztva lenne a gyomra, tehát okkal meg se fordult a fejemben így fogadni eleve. Azért éreztem az arcomon az Elliot mögött elsuhanó ágak szelét, úgyhogy továbbra is indokoltnak tartom az elrántását onnan.
A földön elterülve, Elliotot még mindig magamhoz szorongatva előszakad belőlem az eddigi feszültséget feloldó kacaj.
-Annyira hiányoztál- motyogom végül a mellkasába, mielőtt elengedem, hogy feltápászkodhassunk innen.
A táskámat mondjuk lehet, jobb lett volna lerakni az akciójelenet előtt.

Miután felkeltünk a földről, és megbizonyosodtunk arról, tényleg a fa hatáskörén kívül vagyunk - kiemelném a miutánt, kedves Elliot - én is leporolom magam, meg a táskámat is, amit egyben megnézek, nem nyomtam-e össze. A tintatartó nem tört el benne - mondjuk azt nem véletlen bűvöltem meg törés ellen, azt is emiatt élte túl, hogy leverte a bagoly - penna egyben, azt meg nem tudom még, a warp-zseb mennyire nyomásálló. Annyit tapasztaltam ki, hogy hét kilóig bármit befogad, ami bűvöletlenül is beleférne, és egymást nem bántják a különböző tárgyak benne. A súlyát nem változtatja mondjuk a táskának a bűvölés, úgyhogy ha telepakolnám azzal a hét kilóval, nyomna is annyit. Persze ettől most nem kell épp tartani. Mindenesetre most jobb dolgom is van a bővebb vizsgálódásnál, úgyhogy foglalkozok inkább vele. Túl rég láttam már utóljára így is.
Felülni már felültem, mire a kezét nyújtja felém, de azért egy hálás mosollyal elfogadom a segítséget. Miután én is húzom magamat, nem csak ő engem, kilövésszerűen kerülök talpra, amin vidáman kacarászok is egy sort.
Oké, az előbbi mutatványon, meg a gesztuson kívül bevallom, az is egy ok a segítség elfogadása mögött, hogy így van ürügyem fogni a kezét. Nem is akaródzik elengedni még utána.
-Nem ártana- jegyzem meg a lement nap helyén még épp vöröslő aljú égre pillantva.
Ahogy Elliot odakarol magához, én is átölelem a derekát, és egy pár pillanatra hagyom eltűnni a világot körülöttünk, mielőtt visszaerőltetném magam a jelenbe.
-Kiábrándítóbűbájhoz mennyire értesz? Vagy valami egyéb álcázáshoz? Be kéne jutni minnél hamarabb, addig csak akkor nem bukunk le, ha nem néz ide senki- térek egyből a sürgető lényegre. Kizárt, hogy megint Lancasterbe futnánk bele, és hogy ki lehetne magyarázni nála is Elliotot, ha mégis ő kapna el most is. Egy dolog letaglózni egy szociálisan esetlen embert elég túlhirtelen közelséggel, telejesen más az orra előtt csempészni be egy vadidegen, egyértelműen nem Roxfortos muksót, és arra számítani, hogy nem veszi észre.
-Le tudunk menni a Mézesfalásos alagútba, ott el tudunk lenni nyugton anélkül, hogy megtalálnak, és messze sincs annyira. Vagy mondjuk... van ez a Szükség Szobája, ott se találnak meg, ha azért keressük, hogy ne találjanak meg ott, ha jól értem a működését. De az fent van a frászba- jut eszembe a parti, aminek több köze volt vizicsatához, mint Valentin-naphoz. Illetve a helyszíne elsősorban. Bár azt lehet, hogy többen is ismerik, mint az alagutat.
-Ezer éve én se- vigyorgok fel Elliotra, kiforgatva a szavait, bár tény, hogy tökéletesen igaz maga az állítás.
-Azért, mert a Roxfort egy érdekes hely, ami tele van érdekes helyekkel. De induljunk azért, mert ha elkapnak, a végén még téged kidobnak, engem meg kirúgnak.
Menet közben, miután észreveszem, hogy még mindig a kezemben van a pálcám, meg megtaláltam, mivel babrált annyira a fa alatt Elliot, ami egy kis szakadás a pulóverén - még mindig nem indok kockáztatni egy agyonverést - megcélzom a kis hibát, mielőtt a pálcát végül egyszerűen áttűzném az összefogott hajamon.
-Reparo.

-Elliot...- nézek fel rá "most komolyan" fejjel meg hangon.
-Az tény, de idekint tuti csak mi vagyunk már, a folyosókon meg kábé, akik hazaérni sietnek, akik szintén tilosban járnak, meg a tanárok és prefektusok, akiket el akarunk kerülni. Tökmindegy az egyenruha, ha ugyanúgy tilosban járunk.
Legalább tényleg elindulunk végre, annyival közelebb jutva a kastély búvóhelyei nyújtotta részleges, de ennél több fedezékéhez.
Afelé a hátsó bejárat felé tartva, amerre a legutóbbi éjszakázás után is be próbáltam jutni - sikerült is, ha úgy vesszük, csak rosszul - próbálom azért összébbhúzni magam menetközben, mintha bármit segítene. Még mindig nincs fedezék, még mindig hiába próbálok kevésbé látszani. Az ajtó közelében kibújok Elliot karja alól, és előresietek, az ajtószárnyhoz simulva nyitom résnyire a bejáratot, hogy belessek rajta.
A hátramaradó kezemmel sürgetve integetek Elliotnak, hogy jöjjön. Ahogy utólért, meg is fogom a csuklóját, és húzom magammal. Be az ajtórésen, aztán végig az egyik folyosón. Mindegy, merre vezet, annyit tudok, hogy van erre egy falikárpit mögötti járat, úgyhogy a szabad kezemmel böködöm is őket sorban, ameddig egyszer nem érzek mögötte falat.
-Itt be!- utasítom fojtott hangon, bár mire válaszolhatna, be is húzom rajta Elliotot.
-Immobilus. Disaudio oda!- bökök a falikárpit hátoldalára bentről, miután megállítottam a maradék lengését abból, hogy átjöttünk rajta. Hiába takar minket a folyosóról nézve, ha hallatszani áthallatszunk. És én még nem tudom elvégezni a varázslatot, de ismerem. Ismerek én mindent, ami hasznos lesz.
Mindenesetre itt már nyugodtabban tudunk megállni pár szóra, eldönteni, merre menjünk végül. Így, hogy védettebb helyre értünk, oda is bújok hozzá megint, pár pillanatig csak örülve a közelségének, mielőtt válaszolok az eddigi mondataira bármit.
-Hiányzott is a tiéd is. Bocsi a rángatásért, de kellett egy biztos hely előbb. És nem válunk szét.
Újabb pár pillanatig csak örülök a viszontlátásának, magamhoz szorongatom, mielőtt kibontakoznék, hogy rá tudjak nézni, és az arca felé intézzem a szavaimat a gyomra helyett.
-Vannak még páncélok, a legtöbb túlélte a csatát, és már ki is vannak javítva, viszont az ilyen átjárók eggyel jobb barátaink lesznek. És ha be akarsz ide költözni, nyugodtan lophatsz felőlem egyenruhát, de most továbbra is pont csak felesleges plusz kör. Elkaphatnak, ameddig utánajársz, és pont ugyanúgy elkapnak, ha meg is van már. Viszooont...
A nagy akcióban már majdnem el is felejtettem ezt. Ahogy a szót nyújtom, elkezdem kicsatolni a táskám, amit Elliottól kaptam a legutóbb, és belekotorászni a rejtett rekeszébe.
-Ki tudod-e találni, mit hoztam neked?
Játékos-sejtelmesen nézek rá, miközben megtalálom, amit kerestem, és megtapogatom, még a táska rejtekében, összenyomódott-e azzal, hogy az előbb átgurultunk rajta.

Olyan jóleső az ölelése, olyan könnyű elveszni benne. Elfeledtet minden gondot, minden aggodalmat, a rajtunk kívüli világot. Azt, hogy ha le is tagadom magamnak, igazából tudom, hogy hiába reménykedek...
Ráér máskor.
-Mikor nem voltam?- vigyorgok pimaszul-büszkén. -Ha tizenegy évet mugliként éltél volna, aztán megtudnád, hogy létezik mágia, és nem csak képes vagy rá, innentől azt fogsz tanulni, te nem járnál utána egyből minden varázslatnak, hogy mik vannak, és azokból miket akarsz abszolút mindenképp tudni, még ha odébb is van az, hogy sikerülhessenek? Tök kézenfekvő.
Még megengedtem magamnak mégegy hosszú pillanatot csak arra szánni, hogy örüljek Elliotnak. Biztonságos helyen vagyunk, itt nem botlanak belénk, és még beszélgetni is tudunk, most hogy Elliot lemaszkolta a hangunkat is a varázslattal, amit elvégezni még nem tudok megfelelően. Éppenséggel itt is maradhatnánk, eldugott, hangvédett, felfele vezet egy lépcsővel, arra le is tudunk ülni. Kicsit szűkös ugyan, de a púposbanyás járat se lenne bővebb, a Szükség Szobája meg messze van, és sok lebukásveszélyes szakaszon is át kell menni ahhoz. Bár kényemesebb, az tény.
-Lehet, hogy útközben egyszer-kétszer ráültem, de az íze még mindig jó- veszem elő a táskámból a kiadósan szalvétába bugyolált negyed sütőtökös pitét, amit direkt Elliot kedvéért hoztam a konyháról. Éppenséggel nekem sütötték a manók ott helyben. Még épp volt elég időm kiérni utána Elliot elé.
-Megvan a többi háromnegyede is, csak ekkora darabokban fért a táskámba- vigyorgok fel cinkosan.
Érdeklődve felvonom a szemöldököm arra, mit hozhatott ő, ami nagyon hirtelen át is csap aggodalomba.
-Megint megsérültél? Mi történt?
Én aggodalmas vagyok, de a hangom inkább ellentmondást nem tűrő, mármár követelőző. Élretör bennem a szándék, hogy megvédjem Elliotot, vigyázzak rá, ne hagyjam, hogy baja essen. Bármi áron. Ő az egyetlen személy az életemben, akire tudom, hogy igazán számíthatok, nem fogom elveszíteni!
A múltkor is volt egy elég csúnya sérülése, ami még mindig nem gyógyult meg nyomtalanul. És most is, ő is hangsúlyozza, milyen veszélyes a tárgy, amit hozott, tartok a gyanúmtól, ami szerint személyes a tapasztalata.

-Mondtad, hogy mekkora kedvenced volt.
Büszkén mosolygok, és kicsit el is pirulok, ahogy meghatódik a figyelmességen. Még válaszoltam is rá. Hogy akkor megtanulok sütni ilyet - amit nem is felejtettem ám el, csak még kell valamikor hosszabb időt Dave báéknál lennem ahhoz, és az leghamarabb nyáron lesz.
Na igen, meg az a kontextus, amire válaszoltam ezt...
-Elliot!
Jólesik az arcomon az érintése, de mégis utánanyúlok, hogy elhúzzam a kezét. Nehéz szívvel döntök emellett is, meg szólok is rá ilyen szigorúan, de ez tényleg nem egy vicc. A kezem végül megáll az övén, nem akar továbbmozdulni, és engedelmesen elvenni azt az arcomról. Csak erősebben megfogom kicsit, miközben végighallgatom a mondandóját.
Pár pillanatig csak pislogok, miközben az aggodalmon és hitetlenkedésen keresztül összetakom, mit is mondott el.
Végül mégis leveszem a kezét az arcomról, de csak azért, hogy én mindkettőmmel megfogjam, miközben a szemébe nézek.
-Elliot, mi folyik veled? Újra és újra komoly sérüléseket szerzel. Van apád kapcsán valami ügy, amit azért nem akarsz elmondani nekem, hogy ezzel engem megvédj, és most valaki megpróbált megölni, akár figyelmeztetésből, aká komolyan. Nem vagyok hülye, Elliot, össze tudom rakni a darabokat, és valami itt kiba' gyanús.
Minden öröm elszáll a hangomból, csak halálos komolyság és aggodalom marad utána.
-Ha annyira veszélyes tudni, felőlem ne mondd el, nem fogom hagyni, hogy történjen veled valami, vagy pláne megölesd magad. Ha kint veszélyben vagy, maradj itt! Minimum egy sereg kell a Roxfort bevételéhez, ha valahol, itt vagy a legnagyobb biztonságban! És itt vagyok én is.

-Igen, ez így szokott működni...
Nem élő példából tudom ugyan, de a szereplőket is emberek írják, emberi fejjel, emberek alapján, nem lep meg, hogy ismerősnek találom, miről van szó. Pláne nem megnyugtat. De legalább tudom. Mintha az segítene valamit.
-Mér, akkor mit fogsz csinálni? Maradsz kint, és futsz? Egész addig, ameddig egyszer, és bőven elég csak egyszer, nem sikerül, és akkor vége? Én meg tétlenül, tehetetlenül nézzem végig az egészet idebentről? Nem kérheted ezt tőlem, Elliot...
Elfogynak a szavaim, nem tudom, mit mondjak, mit mondhatok még erre. Mit tehetek. Meg akarom védeni Elliotot. Meg akarom védeni az embert, akit szeretek, és aki magát eddig is csak hajszál híján tudja, és kezdik utólérni az események. Nem vagyok hülye, nem vagyok vak és süket, teljes egészében értem az eseményeket, még ilyen kevésből is. A legutóbbi sérülése is még mindig maradandó, és az csak egy rivális volt. Ez, most, egy rosszakaró, aki bármi áron eltüntetni akarja a színről Elliotot, hacsak nem konkrétan, mindenképpen megölni. Nem fog csak úgy, magától megállni benne. És nem is Elliot fogja megállítani, nem olyannak ismerem.
-Oké, menjünk.
Feszül bennem a... nem tudom egész pontosan, mi is, de lassan már nem bírok egy helyben maradni, legalább valami lesz továbbmenni az uticél felé. Nem old meg semmit, nem visz közelebb semmihez, de legalább addig is tevékenység illúzióját adja. Szinte el is sikkad a tudatom hátuljába, hogy egy részem valahol örül a döntésnek az alagút mellett. Mindenhez közelebb van, mint a Szoba, egyszerűbb is, és most nagyon nem hiányzik az, hogy még folyamatosan bújkálni is kelljen az egész iskolán keresztül. Ott, a kőcsúszda aljában úgyse lesz forgalom.

-Mitől, egész pontosan? Hallgatlak. Mert odakint szembenézel vele? Vagy csak foggal-körömmel elvonszolod magad a túlélésig, amikor megtalálnak. Nem ha.
Nem, egyszerűen nem tudom elfogadni, hogy ezt csinálja magával. Meg velem. Csak vonogatja a vállát, mint ha nem lenne akkora dologról szó, aztán legközelebb a beszámolót meg bizonyítéktárgyat hozza arról, hogy majdnem megölték. Akármit mond, idebent még mindig védettebb helyen lenne, itt minden közel van. Szemtanúk lehetősége, mint elrettentés. Védelem. Segítség. Arra az esetre, ha egyáltalán érte jönnének ide is eleve. De nem, csakazértis kint marad.
Tudom, hogy menni kéne, és már el is indultunk pár egész lépésnyit, de meg kell torpanjak, visszafordulni felé.
-Mert legalább mi az az annyira fontos dolog, ami kint tart? Legalább nőügy? Válaszolhatsz, nem akadok ki.
Ennél jobban. Abban az esetben legalább meg tudom érteni a miértjét. Inkább tényleg tovább is indulok -  ezzel megválaszolva a felesleges kérdést is, hogy vezetem-e - mert elszorul a torkom a saját kérdésem után. Valahol tudat alatt tudom, és megfogalmazatlanul lappang bennem a legutóbbi csillagnézés óta, de még soha nem tudatosítottam, ismertem be magam felé az elutasítását. Ő nem szeret, legalábbis nem úgy, ahogy szeretném. És hiába fájdítja a szívemet a gondolat, teljesen reálisan lehet kint valakije, és akkor tudom érteni, miért akar kint maradni. Elfogadni és megbékélni más kérdés, de az elfogadás és megbékélés ba...lettozzon ruhaszárítóállványon.
Inkább megpróbálom lekötni magam azzal, hogy figyeljek, tiszta-e a terep, és jófele megyünk-e. Hallom a szavait, de azok is félresikkadnak a koncentrácíó mögé, csak akkor fordulok szembe megint Elliottal, amikor már odaértünk a púpos banyaszoborhoz, és be is húzódtunk mögé a biztonság kedvéért.
-Hogy tudnék nem aggódni?- lépek közelebb, felnyúló kezembe véve az arcát. Kigördül a szememből a pár könnycsepp, amit nem is vettem észre, hogy ott gyűlik a sarkában.
-Én legalább azért, mert komolyan is gondolom, mert érsz annyit. Csak az egész világom vagy...
Nem tudom megállni, röviden, szorosan odaölelem magamhoz, mielőtt elengedném, hogy a szoborhoz forduljak kinyitni. Azon túl már megérkeztünk, és biztos helyen, zavartalanul lehetünk egymás társaságában.
-...De menjünk, már csak egy csúszda van hátra. Csak utánad- intek neki a banyaszobor púpja helyén immár tátongó alagútbejárat felé.

-Értem...- sóhajtok egyet halkan válaszul. Igen, ez az a fajta értem, ami robban ha hozzáérsz. Csalódott vagyok, szomorú, cserben hagyva érzem magam, de tény, valóban érthető. Tehát értem, és nagyon örülök, hogy épp előrefele nézek, a folyosókat szugerálva, hogy üresek maradjanak, ameddig áthaladunk, és Elliot csak a tarkómat láthatja, esetleg egy pillanatra a fél arcom, amikor benézek egy fordulón, hogy az is tiszta-e.
És még így se tudok ellenállni neki, még ezekkel együtt is csak odaölelni tudom végül magamhoz, ezt mind elnézni, ha más nem csak a pillanatért, és szaggatottan belesóhajtani a mellkasába, ahogy ő is magához szorít.
-Akármire... Csak rád nem...
Inkább le is feszítem magam a pillanatról, remélve, hogy hátha, valami csoda folytán, ezek az érzések idefent maradnak nélkülünk, amikor lemegyünk a járatba.
Fontolgattam már, hogy lelépjek innen, és beköltözzek Elliothoz. Ha elegem lesz abból, amit itt művelnek, ha semmibe vesznek, és kevesebbnek tekintenek, mint ember, cső, viszlát amikor majd szerintük is vagyok valaki, pláne egyáltalán valami, addigis van olyan hely, olyan valaki, ahol aki megért, elfogad, és befogad.
És gondoltam rá most is. Ha Elliot nem marad idebent azértse, kint akarja kockáztatni a bőrét, kimegyek vele én! Ott leszek vele, mellette, ha megtalálják ezek a számomra még névtelen rosszakarói, és bántani akarják, ott fognak találni mellette, és rajtam kell keresztüljutniuk, hogy csak hozzá is érhessenek. És nem fogom hagyni. Lehet, hogy nem úszom meg sérülés nélkül. Lehet, hogy nem úszom meg élve. De ha kell én az életemet is Elliotért adom, és magammal viszem őket is, de bántani nem fogják.
Komolyan fontolgattam. Akár itt, most, csak megvárjuk a reggelt, nappal gyanútlanabbul futok egy kört a cuccaimért, vissza ide, és már léphetünk is le. Ha ez szükséges Elliot érdekében, készséggel.
De nem tudom... Lassan nem tudok semmit...
-Itt jöttem ki a múltkor. Ha nincs még zárva a Mézesfalás, bejáratnak is eggyel jobb a 'Szállásnál- mesélem, örülve a pillanatnyilag békésebb mederbe terelt figyelmemnek.
Miután még a birtok, de szerintem még az iskola épülete alatt is vagyunk itt, én is gyújtok egy lumost. Eligazgatom a pulóvert, és leülök a csúszda aljába. Már készülnék mondani Elliotnak, hogy ne fagyoskodjon ott a fal tövében, valahogy tudunk mindkettőnknek is helyet szorítani itt, de addigra belekezd a maga szövegébe, úgyhogy inkább nem szakítom meg benne, csak hallgatom amit mond, emelve egy kíváncsi szemöldököt. A fülem mögé tűzöm a pálcát, amikor előás valami cetlit, hogy szabad legyen a kezem is, meg a fényénél meg is tudjam nézni közben.
Na várj csak, mit mondtál, arany csillaggyöngyvirágbogármadárkám szemebogarának csillogó csücske, Nathanielt?
-Őszintén, Elliot, bazdmeg!
Még a szokásos balettintézet se ér most utól, mire felcsattanok. Csak lecsapom a kőre mellettem a névjegyet, felpattanok, és elviharzok Elliot mellett, talán át is gázolva valamijén, pár métert az alagút sötétjébe. Ahonnan csak árva fénypontnak látszik a pálcafénye. Tudom, onnan is látszik az enyém, de nem érdekel, nem menekülni vagy elbújni akartam, de ezt már tényleg nem bírom, amit már megint csinál velem. Csak nekidőlök háttal a falnak, aztán még frusztrált dühből belekönyökölök egyet. A pálca lebillen a fülem tövéből, de még sikerül elkapni, mielőtt földetérne.
Most komolyan, Elliot?
Most tényleg?
Bár részben a férfinéven is akadtam ki, igazából pont nem is annyira lényeges, milyen nemű.
Elliot, tudod, mit művelsz te velem már megint? Várjál, tisztába teszem: Összejöttél valakivel, megesik, kurvajó nektek, yay. Valahogy megbirkózok vele. Megnyugtatsz, a lányt, akinek az egyetlen olyan személy vagy, akire még a világban tényleg számíthat, és tudod jól, hogy szerelmes beléd, még ha viszonzatlanul is, hogy még mindig, bármikor és bármire szükségem van, hozzád fordulhatok, nálad mindig van helyem. De ja bocsi, ez alatt az értendő, hogy te azóta már össze is költöztél az új pasiddal, és ez a "nálad" ez egyben őnála van. És ide hívod meg a lányt, aki még a visszautasítás ellenére is kiba' szerelmes beléd, és te ezzel kurva tökéletesen tisztában is vagy! Belegondoltál egyáltalán, hogy mi a cifra láthatatlan thesztrálfaszt mondasz te a száddal, művelsz az így is töredező kis szívemmel!?
Mondd, hogy direkt csinálod, baszod, mondd, hogy szándékosan tiporsz két bakanccsal a lelkemen, Elliot, úgy még valahogy felfogom, hogy hogyan tudod ilyen geci sikeresen kivitelezni...
-qoH!
Gyűjtenem kellett volna a galleonokat minden gondolt szavamért, amit még csak meg se próbáltam a látszat kedvéért se szépíteni, ha itt most egyedül megyek menten világgá, futná már a magam saját lakására is...

Ha idejössz, én eskü kitépem a légcsöved, és felpofozlak vele. De idejön. Áh, minek áltatom vele magam, Elliottal úgyse tudnám megtenni. Talán még elküldeni se tudnám a francba, nemhagyni, hogy idejöjjön és megpróbáljon vígasztalni. Valószínűleg valami olyannal, ami csak újabb rossz fát tesz a futótűzre, ahogy őt ismerem.
-Csak kuss...- A hangom már inkább lemondó, szipogás kerülgeti.
Nem is feltételeztem, hogy azért mondtad volna, hogy direkt azzal bánts, hülye nem vagyok. Az nem így hangzik. Gondoltam rá, irreálisan, hogy megmagyarázzam, miért tudsz ennyire a lelkembe tiporni mindig, de soha nem ennek a magyarázatnak volt esélye arra, hogy a valóságot is fedje. Úgyhogy inkább ne is mentegetőzz, fölösleges.
A vállamra tett keze alatt megadja magát a térdem, lecsúszok a fal tövébe. A fal, ami kezdett már épp félig felmelegedni a hátam alatt, új, hideg résznek adja át a helyét. Még zavarni se tud.
-Ha bármi történik, nem leszel ott, nem leszel már sehol. Most is azért vagy itt, azért jöttél be, legalább részben, mert így is majdnem bármi történt. És ez még a legkisebb bajom...- vágok a szavába, mielőtt a mondat többi része is tudatosult a fejemben.
Nem az őszinteség benne az, ami fáj, éppenséggel. Az őszinteséget talán még értékelném is benne, ha egyben lennék annyira.
-Elliot, felfogod te egyáltalán, mivel bántasz? Belegondolsz egyáltalán a szavaidba, hogy mit mondanak, mielőtt kimondod őket?
Felnézek rá a pálcafény épphogy derengésében, ahogy előttem guggol.
-Mitől nem vagyok neked elég, Elliot? Nem szeretlek eléggé? Nem foglalkozok, nem törődök veled eléggé? Nem értelek meg eléggé? Nem teszek és tennék meg érted eleget? Bármit? Mi az én nagy hibám? ...Nem vagyok... fontos eléggé?
Ismersz. Tudod, hogy ezeket mind megteszem vagy megtenném a végletekig érted. Csak az utolsót nem én tudom megmondani, arra te vagy, aki tudja a választ.
Még be se fejezi a kérését, már teljesítem, valahol gyomortájt boxolom, ahogy sikerül. Nem nagyon erősen, nem túl ügyesen, csak ahogy innen guggolva sikerül.
-Miért is ne utáljalak? Mert nem akarsz végleg egyedül maradni egy üres világban, elveszíteni az utolsó személyt is, akinek még fontos vagy? Mesélj kérlek, milyen érzés ez, mert még nem hallottam ilyenről, és nem tudom elképzelni.
Vagy ha nem tűnik fel a szavaimból bármeddig facsarható, csöpögő szarkazmus, mondhatom úgy is: üdv a klubban.
Csak közelebb húzom, magamhoz ölelem a lábaimat, a térdembe rejtem az arcom és a némán kigördülő könnyeim.

-Legalább ne hazudj is még minden után...- Az lehet talán a legfájdalmasabb a hangomban, hogy nem kiabálok vele, csak halkan, lesújtó váddal mondom.
-Valami kell, hogy legyen, különben nem itt tartanánk.
Csak épp annyira emelem fel a fejem, hogy kilátok a térdem fölött, de ha lát bármit a sötétben a szememből, bőven lát minden fontosat ennyiből is. Én is szinte látom magam előtt, ahogy a tekintetem elhaladtában felhasítja a nadrágtérdem szövetét, majd keresztülszúr Elliot pupilláján, retináján, áttör a tarkója koponyacsontján, és a szemközti falban végül valahol egy méter mélységig érve áll meg a kőben.
A szerelmes részem valahol sajnálja, hogy Elliotnak ebbe a tekintetbe kell belenéznie, ilyen kegyetlen érzésnek csak ellenségeket illene kitenni, de a sértett része az énemnek kiáll amellett, hogy tökéletesen kiérdemelte azzal, amit velem tesz, hogy ez még mindig bőven eltörpül amellett, ami fájdalmat ő okoz nekem. Vagy az egyetlen reménye, hogy túl sötét van egy szál pálcafényben, és nem látszik belőle elég.
-Nem, Elliot, nem tudom. Lehet csak az elég fontos, hogy beszélőviszonyban maradjak veled. Hogy ott legyek, ha neked kell egy pár fül, tök függetlenül attól, én mit érzek, min megyek keresztül közben. Akkor is pont ugyanúgy itt lennél, és nem is tudnám a különbséget.
Csak visszaejtem a fejem, és csak azután nézek föl újra, hogy érzem közelebb jönni.
-Mit szerettem volna én egész pontosan? Mondd csak ki, Elliot, nem ijedek meg nagy, félelmetes felnőtt szavaktól.
Kegyetlen vallató vagyok.
-Én csak azt szerettem volna, hogy szerethesselek, és te is viszontszeressél, valaki, akivel annyi közös van bennünk, aki tényleg, igazán ért és megért, aki tényleg törődik velem, és akit én, mindezekért, szeretek. És csak úsztam azzal az árral, amit te sodortál, mentem veled arra, amerre te vezettél, és igen, mentem volna veled együtt akármeddig. De meg is állíthattál volna finoman, gyengéden, ha túl hirtelen voltam, nem egy érzelmileg belémrugással, amivel betaszítottál bizonytalanság és kétségek közé, hogy már abban se vagyok biztos, minden, amit éreztem irántad nem tévedés vagy átverés volt-e csak!
Egy szaggatott sóhaj után jövök csak rá, hogy felemelkedett a végére a hangom. Veszek pár mély levegőt, hogy kicsit nyugodtabban - höh... - folytathassam.
-Miért, hogyan tennél bármivel tönkre, és mihez vagyok túl fiatal? Ahhoz, hogy lehessenek érzéseim? Oké, elfogadom, hogy egy-két részéhez túl fiatalnak találj, de nem jelenthet annál többet, ami köztünk van? Ha igazán szeretnél, tudnál várni rám, és közben a többi része, az igazán fontos része, a szeretet, a lelki kötelék mindvégig továbbra is ott lenne, és ott lennénk egymásnak és egymással. Én tudok várni a kedvedért, Elliot, ha ezt kéred. Mert én szeretlek. De csak ha te is viszontszeretsz, nem megvezetsz, aztán hirtelen belémrúgsz.
És mégis, így is meg kell vívnom magammal, hogy ne akarjak végül közelebbmenni, belebújni egy ölelésbe, végül csak mégkisebbre kuporodok valahogy, a saját lábszáraimat szorongatva magamhoz Elliot helyett.
Így is túl sok választ, megoldást készen nekiadok, jöjjön rá most egyszer ő a helyes megfejtésre, lépje meg ő azt, amit meg kell.
-Elliot, te minden alkalommal elrontasz mindent, amikor találkozunk...
Meg van, amikor én is. És mégis megint itt vagyunk, megint találkozva. Meg megint mindent elrontva...
-Lehet, hogy azt kéne- jegyzem meg keserűen. -Elfogadni, hogy nekem nem jár az, hogy valakinek igazán, tényleg fontos legyek, én legyek a fontos. Megtanulni, hogy ne szeressek senkit annyira, hogy mindent és bármit meg akarjak tenni értük, mert fölőslegesen töröm magam, mert azon az úton úgyis csak csalódás és fájdalom várhat rám. Legyek csak egy hideg, magányos kő, töretlen, mert nincs ami eltörje...
Erőtlenül beleboxolok mégegyet Elliotba, bár ez már tényleg inkább csak egy lökés a vállán, mint bármi. Bár tény, hogy az előzőt se hittem, hogy akkora lesz, mint a jelek szerint sikerült, ez tényleg legfeljebb kibillentheti a súlyát, és átültetheti a fenekére. Már nem tudnék ennél nagyobbat ütni, ha bántani akarnám is, nem a magam fájdalmát adni ki.
Már nem tudok lassan semmit...

-Nem azért szoktam kérdezni, mert nem akarok rá válszt...- sziszegem vádlón, miután szinte semmire nem felel, és semmire, amit kérdeztem tőle. Csak hátradől a kezem alatt a szemközti falig, gyászos tükörképemmé.
Nem szerelem... De talán kellett, talán végre, nagysokára, végül ki kellett mondja burkolatlanul, szembesítenie velem, hátha majd végre elkezdem felfogni. Csak azt nem értem, miért kellett előbb így megkínoznia vele. Csak halkan, némán a térdembe zokogok.
Nem tudom, meddig, mennyi ideig tölti a csöndet inkább csak mozgás, mint hangként, ahogy a térdemet áztatom, csak azért nem kuporodva még az eddiginél is kisebbre, mert innen már tényleg, konkrétan képtelenség, de azalatt Elliot megszólal, és végre beszél, válaszol, egyáltalán bármire. A legtöbb, ha nem minden, legfeszítőbb kérdéseimet továbbra is válaszolatlanul, érintetlenül hagyva.
-Mennyire fáj? Fáj annyira, mint egy már így is töredező, meggyötört szív maradéka, ahogy végleg szilánkokra zúzzák!? Mint utolsó szál remények csúszása, ki elgyengülő kezek maradék szorításából!? Mert különben nincs jogod panaszkodni!
Nem tudom, a banya púpja mennyire állítja meg a hangom odafönt, de az alagutat biztosan betölti, bevisszhangozza a kitörésem, mielőtt végül, mostmár hallhatóan is, zokogásba fullad megint.
-Miért, Elliot...- kezdem erőtlenül, ahogy sikerül lenyelnem a könnyeimet annyira, hogy szóhoz jussak.
-Miért... minden? Miért nem? Amikor ennyire összeillenénk, egymásnak lennénk szánva, tökéletesen teremtve? Miért vezetsz meg? Amikor pontosan tudod, mindvégig tudtad, láttad, én hogy érzek irántad, miért adtad egyész végig azokat a jeleket, amik abban a hitben erősítettek meg, hogy nem csak én érzem így, egészen addig, amikor végül hirtelen mindent felfordítva a szívembe nem tapostál, miért hazudtál nekem!? Miért ő, miért most? És ez nem egy régi dolog, ami véletlen csak nem derült ki, ez új, csak pár napja, csak pár napra rá, hogy engem elutasítottál, és eltaszítottál, beleszeretsz egy férfiba, hogy már mindenestül össze is költöztél vele, minek látnád te ezt kívülről!? Véletlennek én szinte képtelen vagyok! Engem eltántorítani próbálsz ezzel, miután megijedtél, mert túl jól vezettél, és tényleg, komolyan belédszerettem? Vagy mindigis hozzájuk vonzódtál, és csak nekem, valami röhelyesen kegyetlen indokból kifordítva mesélted a múltad, nehogy eleve az elejétől tudjam, hogy úgyse fogsz úgy tekinteni rám, és működhessen az átverés!? Lehet elképzelni még egyéb magyarázatot!?
Előre... leginkább esek, térdre, aztán tovább, Elliot gallérjába markolok erővel, mindkét kezemmel, úgy szorítom a falhoz, fölé tornyosulva.
-És miért még csak nem is próbálsz küzdeni se!? Tenni csak egy tétova lépést is felém, miért nem próbálsz összekaparni szilánkjaimból, ha tényleg jelentek annyit, mint mondod, még ha máshogy is, mint szeretném, miért csak beletörődsz, hogy megint elvesztesz valakit, miért nem próbálsz tenni bármit, hogy megtartsd!? Miért, Elliot!? Válaszolj! MINDENRE! petaQ!
Két nedves csík, szabadon folyó könnyek az arcomon, az állam mentén egyesülve hullanak le, ahogy rég nem férnek már a biztos vöröslő szemeimbe, fáj a torkom a már rég rekedt hangomtól, és végtelenül eltörpül ahhoz képest, ahogy a szívem, az egész lényem fáj. Ziháló zokogással végül csak elcsuklok, összeomlok. Elliot ölébe borulok, vagy fennakadok a maga elé húzott térdén, csak a fehéredő ujjaimat tudom, hogy még mindig görcsösen szorítják a gallért, és zokogok, és bőgök rekedten. Talán mellé fordulok le, a járat hideg padlójára. Már nem tudom. Nem tudom, mennyi idő telik el így. Nem tudok semmit.
-És amikor majd őt is eltaszítottad magadtól, mit csinálsz? Visszasírsz hozzám, hátha visszafogadlak abban osztozni, már a minden maradék remény elvesztése is közös bennünk? Hátha még mindig szeretlek annyira, hogy minden fájdalmon, amit te okoztál, túltekintve mégegy esélyt adok nekünk? Ha egyáltalán élek még addigra?

Megtörik. Bárhogy tartotta magát eddig, végül ő is megtörik a vádáradatom alatt.
Mikor nem vertél át? Mikor és mit mondtál meg nekem? Miután eltaszítottál, azután mondtál bármit, és nem ezt mint most.
Lehettél volna gyengédebb, kíméletesebb. Ha meg is ijedsz, hogy hoppá, én ezt a jelek szerint túl komolyan gondolom, még mindig este volt, későn, csak hagyod, hogy igen, talán kicsit közelebb bújok hozzád, mint kéne, ott, úgy, szorosan ölelsz magadhoz, hogy csak úgy mozdulhassak onnan, ha közösen mozdulunk, és nem mozdultál volna. Akkor és ott észre se vettem volna az irányítást, csak a boldog vakszerelmes kis fejem szépen a mellkasodra és álomra hajtotta volna magát, nem történt volna semmi más, és reggel nem ébredtem volna a kétségek fájdalmas csírájával a szívemben. De nem, neked visszalöknöd kellett, minden következményével együtt.
És nem mondtad azt, amit most, nem mondtál semmi olyat, hogy "bocsi, kislány, te itt szerelmes vagy és nem látsz ki belőle, de sajnos nem ez a helyzet", csak annyit mondtál, te nem teheted meg, amit szeretnék, azért nem, mert szeretsz.
Ezt, ennyit, és így mondtál, és azután, hogy a tetteid egész addig a pontig ennek az ellenkezőjét mutatták, és úgy ösztönöztek engem, hogy pontosan úgy válaszoljak tettben, ahogy történt.
-Csak hány kérdést tettem föl?- szúrom közbe, de nem követelek ki választ rá, hagyom, hogy folytassa. Elég, ha érzi, nem siklok el afölött, hogy ki akar bújni a számonkérés alól.
Ennyi!?
Egy tétova, óvatos simítás a gerincemen? Értem... Értem én...
Félsz tőlem. Válasz talán tényleg nincs helyes, nem lehet jót mondani most. Csak nem is mondani kéne a választ. Megtenni. Szorosan magadhoz ölelhettél volna, felkarolva ebből az esetlen groteszk kupacból, bárhogy is fogadom, láthattad volna, hogy ez az a válasz, amire talán igazán szükségem lett volna most. Bizonyította volna, hogy tényleg jelentek, számítok neked annyira, olyan sokat, mint mondod, mert értem nem érdekel a veszély, még ha most robbanok is a legkisebb érintésre, te akkor is, annak ellenére is, bármin át, itt vagy, itt leszel nekem.
De nem. Te félsz tőlem. Félsz igazán, akkor lenni gondoskodó, amikor arra a legnagyobb szükségem lenne valaha, amikor sorsfordító lenne, egy világot jelentene egyetlen egyszerű ölelés is, te megfutamodsz, félve attól, hogy fogom fogadni, inkább eltávolodsz, távolságot tartasz tőlem.
Értem én. Akkor így. Így is sorsfordító, az adott, szavak nélküli válaszod. Pedig lett volna helyes is, tudod...
-Értem.- És érted te is, ezzel nem megerősítettem, hogy felfogtam, amit mondtál. Ezzel nyugtáztam, hogy ezt adtad a válaszodként. Szóban és tettben. Erőm, lelkierőm még nincs mozdulni, maradok, ahogy magam alá csavarodva borultam, keresztül Elliot combján és lábszárán ahogy ül, fejem a fal tövében mellette, kezeim egyre gyengülve még mindig a galláérjába kapaszkodva. Természetellenes, kitekert pózban, ahonnan ő nem vett föl. Gyáva volt megtenni a talán legfontosabb lépést kettőnk számára.
-Csak legalább ne hazudj tovább. Igen, lehet, szavakban, szándékban nem akartál átverni, de a tetteid, minden jel, amit adtál felém, pontosan átvertek, félrevezettek, és a szívemnél fogva húztak. Pontosan láttad, mindvégig, milyen irányba! És egyszer se álltál meg mégse tisztázni, ameddig meg nem ijedtél, mert túl messzire vezettél, és akkor is csak ellöktél, és hagytad, hogy a kétség vezessen rá a válaszra. Hajrá. Bizonyítsd, amit be akarsz. Vagy amit sikerül. De ne beszélj fájdalomról az után, amit nekem okoztál.
Hangos már nem vagyok. Csak tisztán, őszintén vádló és csalódott. Meg rekedt.
-És mindegy, már eldöntötted.

Nem. Nem fogom a szájába adni a megfelelő válaszokat, amiket nekem kéne adnia. Mostmár nem. Talán dac. Talán kezdek kilátni az eltisztuló rózsaszín ködből, nem vakít el annyira, hogy mindent mégis elnézzek, és helyette tegyem meg felém a megfelelő lépéseit. Talán azért is jutottunk ide eleve. De bármi a válasz erre, bármi a magyarázat, bárkinek van igazából igaza, mostmár nem. Ha tényleg van rám is, neki is szüksége, ideje neki tennie érte.
Csak felkarol végül, felemel a groteszk kupacomból, a magam alatt csavarodó karom még meg is könnyebbül, ahogy visszatér belé a keringés, csak erőtlenül hagyom. Hagyom, hogy magához öleljen. Hagyom, hogy felmerüljön bennem, talán túl hirtelen jutottam, amire jutottam, döntöttem, de magamtól már nem reagálok, nem kuporodok, fészkelődök bele az ölelésbe, ami olyan jólesne, én is döntöttem. Mostmár neki kell jó választ adnia, akkor is, ha tudom, úgy ismerem, hogy nagyon rossz ebben. Erőltesse meg magát.
De nem teszi. Végül igazol, végül óvatosan letesz, végül nem kockáztat értem, végül távolságot tart.
Már nyílna szóra a szám, de végül csak egy jelentőségteljes pillantást kap, amiből talán nem is lát semmit a sötétben. Már egyszerűen nincs rá erőm. Talán azért nem robbantam az arcába az előbb se, ahogy megölelt, egyszerűen már megtörtem annyira, hogy nem látom értelmét próbálni, tenni erőfeszítést a kitörésre. Pedig lenne miből, egy részem rám se ismer most.
Igen, én is döntöttem. Amellett, hogy mostmár neked kell megtartanod, akit nem akarsz elveszíteni, mert nem fogja helyetted, amellett én döntöttem. De nem arról beszéltem, és amiről igen, arról bizony továbbra is te. Te döntötted el, hogy nem leszel bátor, hogy nem teszel erőfeszítést, hogy beletörődsz abba, hogy már úgyis vesztettél, és végül pont ez az, amivel ténylegesen igazolod magadat. És igazolsz engem, ahogy leteszel, és elindulsz.
-Meglátjuk...- Ha szükségem lesz arra, hogy valaki összetartson, nehogy szétessek végleg, ha magamtól már nem leszek elég strapabíró nem hullani abszolút darabokra, ne aggódj. Fogok találni valakit, aki egyben tart. Talán valaki olyat, aki ellát az orra előttig. Talán neked írok. Ennyire még vagyok talpraesett. Még így is.
Hagyom, hogy még egyszer, talán utóljára, megöleljen, gyengén még én is köréteszem az én karjaimat, végülis búcsúzunk. Annyit még mindig érdemel, hogy én is elköszönjek. De a puszi alól végül kitekeredek. Azzal mostmár elkésett. Nem tudnám megmondani, végleg mikor, talán a vallomásával, talán ahogy minden fájdalmamat, kétségemet, felismerésemet a fejére üvöltöttem, talán csak most legvégül, amikor majdnem mégis felkarolt és meggyőzött, hogy tévedtem, túl hamar ítéltem el, de végül mégse. De mostanra annak már késő.
-Elliot...- Tétován szólok még utána a sötétbe, mielőtt beleveszne. Lekanyarítom a vállamról a táskát, és utánanyújtom. -Tisztelem a manókat a konyhán annyira, hogy nem akarom a munkájuk háromnegyedét a falhoz vágni. Ők nem érdemlik ezt...
Nem azt mondanám, hogy a rekedt szavaim üresek minden maradék érzelemtől. Az üresség az az érzés, amitől súlyosan telítve vannak. A három negyedpitét akarom Elliotnak adni, mert tudom, ha nekem kell kivenni őket a táskából, és felidézni, milyen gondolatok és remények mellett kerültek bele, pontosan az a sors várna rájuk, amit mondtam is, és pont tökéletesen ártatlanul kéne érte bűnhődniük. De igazából ezen felül indifferens vagyok. Ha kiveszi őket, arra gondoltam eredetileg is, de ha csak elviszi a táskával együtt, pontosan ugyanannyira nem zavar. Egy nélkülözhető penna és üveg tinta kivételével minden Elliothoz kötődik, nem csak a tartalma, még a táska maga is, és talán nem fájna látni őket ez után a nap után, de egyáltalán nem fog fájni az se, ha nincsenek a környékemen a közeljövőben. Se a kés, se a tőr, amik még benne rejtőznek.
Így is egyedül fogok maradni a fájdalommal, bánattal, kétségekkel - és igen, önváddal is. Önmagam szilánkjaival. De jobb lesz nem mindenhol az ő mementóival találkozni. Egy ideig biztosan.
A jövőt meg... a jövőt még majd meglátjuk. Majd máskor...

Nem Elliotot nézem, ahogy kiveszi a süti maradékát a táskámból. Nem őt nézem, ahogy azt visszahozza, a vállamra akasztja. Az alagút láthatatlan végét nézem üresen, keresztül az életlen sziluetten, ami a mellkasa lenne. Nem nézek fel rá. Nem nézek rá még előrefele se, hiába tölti ki a látóteremet, a szemeim a testén túli, százméterekkel távolabbi ponton nyugszanak. Még csak nem is mozdulok magamtól, ahogy állok előtte, miközben túl lassan, sokáig, részletesen visszaakasztja a vállamra a táskát, csak annyit billenek, amennyit ezzel járulékosan mozdít rajtam. Talán - most, túl későn - úgy akar tenni, mint ha gondoskodni próbálna. talán valahol tudat alatt fel is fogom. Talán egy részem valahol felismeri a bűnbánó mozgása periférikusan látott jeleit, de én nem. Én nem különböznék ettől az állapotomtól úgy se, ha egyedül lennék idelent, ugyanolyan mozdulatlanul és erőtlenül állnék, ugyanúgy ugyanazt a pontot nézném, ugyanannyira élesen látnám a vaksötétben.
-Igen, szükséged van rám... Nem, mint Merel, a személy. Mint Elliot, aki fél egyedül maradni, és kell neki a pár fül, bárkié, ami ott lesz meghallgatni. Érzései nem kell legyenek, csak legyen ott hallani... Magadért aggódsz, és okkal... Ha értem aggódnál, az nem így nézne ki...- Most a homlokán nézek ugyanúgy keresztül. Leguggolt. Nem jelent különbséget, változást, semmit. Nem több fizikai ténynél. A hangomban hallható egyetlen érzelem ez az egyre ismerősebb üresség. Megtört, csalódott, reményét elvesztett üresség.
Meg se várom, mit reagál, reagál-e, jut-e szóhoz egyáltalán, tesz-e bármit. Megfordulok és elviharzok.
Csak a szoborig. Csak magammögött hagyni, nem lenni többet egy légtérben vele. A szobor tövében leroskadok, és nem tudom meddig meredek keresztül a fal tövén előttem, keresztül az emeleteken, az alagsoron vagy nyers tömör földön, keresztül a földkérgen, köpenyen, földkérgen, talán, ha az van arrafele, óceánon, keresztül a légkörön végül, és bele a fekete, ismerős, egyre otthonosabb ürességbe, ami valahol, parszekekkel odébb, a szemem előtt van, még ha a Föld optikailag az útját is állja, mert azon is keresztülmered az üres tekintetem. Valahol egy végtelen pontra fókuszál, ahol a párhuzamosok a fénytelen, anyagtalan semmi abszolút ürességében összefutnak.
Nem tudom, mikor kelek föl onnan végül, erőtlenül, lomhán, üresen visznek a lábaim az üres folyosókon. Majd hazaérek valamikor.