Oldal nyomtatása - Tengerszem

TENGERSZEM
(https://i.pinimg.com/564x/16/e0/e0/16e0e033ac786476a1493765b50261fa.jpg)

◆ Gallery ◆ (https://hu.pinterest.com/dakreb/forest-hall/)

Nathaniel mindig is vágyakozott a modernség és a tágas magánszféra iránt. Ezt azonban sem az árvaházban, sem az örökbefogadó otthonban, sem pedig a Roxfortban nem kaphatta meg. És bár ez utóbbi két helyet nagyon is szerette, titokban azért mégiscsak megfogadta, hogyha felnőttként megteheti, világos, tágas, nyugodt légkörű házat építtet magának. Valami meghökkentőt, egyedit, amilyet még nem látott a mágusvilág.
Mikor azonban könyvei sorra döntöttek eladási rekordokat, a kényelmes otthon igénye helyett a Mariellel közös vállalkozás kötötte le minden figyelmét. Legtöbb idejüket amúgy is a Kalamáris Kiadónál töltötték. Vagy országról országra, szállodáról szállodára jártak. Esetleg gazdag rajongók vendégszeretetét élvezték... Verhetetlen kettősüknek mindez rendkívül kényelmes és kielégítő volt.
Mikor Mariel férjhez ment, Nathanielben ismét megfogalmazódott a saját, tágas otthon gondolata. Néhány hét keresgélés után bukkant rá a Polperrotól nem messze fekvő birtokra.
A füves területen valamikor ház állhatott vagy valami istálló féle. Málladozó téglarakásai ugyanis még mindig, némán figyelték és őrizték az óceán lenyűgöző látképét. Az író, ezekre a romokra építtette otthonát, nagyrészt mugli építészekkel és tervezőkkel együttdolgozva, hogy minél nagyobb, világosabb és mégis otthonos tereket hozzanak létre.
A birtokot mára számos védőbűbájjal vették körül. Még sincs teljesen elzárva a muglik elől. Polperro lakosai, ha nem is jól, de ismerik a házat és annak urát is.

KELLEMES TALÁLKOZÁS

(http://i.pinimg.com/564x/96/0d/37/960d37702a5e1b5e9ff873e12561aac8.jpg)

[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=228324984)

1999. április

Nyöszörgés hagyta el az ajkaimat ahogy a hátamra fordultam. Minden porcikámat kinyújtottam a puha matracon, de a szemeimet alig tudtam kinyitni. Azt azonnal érzékeltem, hogy túlzottan is világos van és valamiért az ágy közepén találtam magamat – szokás szerint Nat nélkül. Hol a fenében van? – gondolkodtam el, ahogy felültem. A tekintetem közben akaratlanul is az ágy mellé dobott a kardigánomra téved, ott hevert rajta a karórám. Már majdnem egy órát mutatott.
Általában elég korán keltem, ezért meglepett ez a késői időpont, habár ez legalább értelmet mutatott a túlzott világosságnak. A kezem a tarkómra vándorolt, hogy a helyére simítsam az amúgy teljesen összeborzolódott tincseket. A takarót lerúgva nyúltam a kardigánért, hogy azonnal belebújjak, meglehetősen hűvös lett mára, hiába sütött odakint a gyenge tavaszi nap.
Megborzongva bújtam bele papucsomba és indultam kicsit kábultan kifelé.
Odalentről már hallottam a zörgést, ahogy elértem a korlátig. Nagyot ásítva bámultam le, de bizonyára Nat és Ada is – ha egyáltalán éppen otthon volt – a konyhában lehetett, az pedig felülről kicsit sem belátható.
A lépcsőn lefelé menet összehúztam magamon a ruhát. Nem azért, mert hűvös volt, most az álmom emlékébe borzongtam bele. Otthon voltam – mármint nem itt, hanem Londonban – és a kincseim között kutakodtam. Valamit nagyon kerestem… mintha az életem múlna rajta s Zeusz is ott volt mellettem. Nyávogva jelezte, hogy amihez nyúltam nem jó, nem azt kutattam igazából. Azonban, akárhogy is kotorásztam abban a ládában, csak nem került elő az, amire igazán szükségem volt. Ráadásul a bűntudatos is elkapott, amiért még mindig nem költöztettem be Zeuszt ebbe a házba… és magára hagytam, akár napokra is a londoni lakásban.
Ma elmegyek érte… – határoztam el magamat, ahogy beléptem a konyhába.
Valamiféle készülődés jeleit tapasztaltam és közel sem voltam benne biztos, hogy nekem szólt a dolog. Már kiismertem Nat reggeli szokásait. Igaz ezúttal nem volt éppen reggel, sőt annak még csak a halvány emléke is távol volt innen.
– Elaludtam kicsit… – morogtam rekedt hangon.
Nehezemre esett beszélni és minden egyes apró zaj bosszantott. Az is, ahogy pálcaintérsre kinyílt a konyhaszekrény és egy bögre került elém. Gyorsan töltöttem meg kávéval, de még ez is kihűlt. Igaz, csupán egy újabb intésre lett volna szükség, hogy felmelegítsem, én még is undorodva tettem vissza a konyhapultra, miután az első kortyot visszaköptem a csészébe.
– Fúj… – nyögtem ki.
A fekete folyadékot bámultam, amihez már kicsit sem volt gusztusom, holott nagyon is szükségem lett volna rá. Ez amolyan rituálé volt, mikor végre magamhoz térek, akkor szükségem van egy pofonra reggelente, ami igazán helyre rak fejben és testben, amivel elindulhat a nap. A napjaim persze már nagyon régen nem délután egykor kezdődtek… talán utoljára akkor volt ilyen, mikor Esmé elhagyott és képtelen voltam elaludni. Csupán akkor feküdtem le, mikor végképp elnyomott az álom. Nyilván ebben a házban nem kínzott már annyira az ilyen jellegű depresszió… de valahogy sosem tudtam igazán elaludni, csak ha nagyon elfáradtam.
Ha el is aludtam, felkeltem éjjel… s csak azon járt az eszem, hogy miért ilyen nagy itt minden. Miért nem lehet barátságosabb, melegebb, otthonosabb, amiben felnőttem, amire vágytam. Csak akkor nyugodtam meg, mikor a másik oldalamra fordulva ott találtam Natot. Ő otthonossá tette ezt a helyet, ahogyan Ada is.
– Konkrétan mire készülsz? – kérdeztem még mindig ugyanazon a rekedt hangon, amit egy nyeléssel sem tudtam eltűntetni. – Jön valaki?

KELLEMES TALÁLKOZÁS

(https://i.imgur.com/JVxtOQL.jpg)

outfit (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=228333936)

Ada miatt korán ébredt, mint mindig. Már a kislány, szinte első neszére kinyílnak a szemei. Mintha csak megérezné, mikortól van ő rá szükség, mikortól kell apává és anyává válnia, a már cseppet sem magányosan alvó Nathaniel Forestből.
Most azonban nem csak a játék és a reggeli miatt volt fontos a korai időpont… Reagan újbóli felbukkanása másfajta veszélyt foglalt magában, mint eddig. Régen csak őt fenyegette. De legutóbbi találkozásukkor Ada miatt tudta olyan határozottan elutasítani és hátrahagyni őt. Persze sejtette, hogy nem ez lesz az utolsó találkozásuk. Nagyon is érezte, hogy Ada és Ballardék szerető jelenléte nemkívánatos Reagan számára. Ahogy régen Marielt is szívből gyűlölte, most úgy gyűlöli családjának többi tagját. És ő mégsem készült fel igazán egy tervvel, bármivel, amit fel tudott volna használni ellene. Hát most hirtelen és gyorsan kellett cselekednie…
Még gyorsan az éjjel írt egy levelet Ballardéknak, amiben arra kérte őket, hogy hajnalban álljanak készen egy utazásra. Gyorsan összepakolta Adát is, és mikor ébredtek, éppen csak átöltözni engedte a kislányt, már vitte is át őt nevelőszüleihez. Hogy onnan induljanak el egy találomra kiválasztott helyre Spanyolországban. Nehéz elválás volt... Nem gondolta volna, hogy ennyire nehéz lesz. Hiszen Ada mindig annyira kedves és nyugodt, most mégis óriási könnyekkel kapaszkodott Nat karjába és nem akarta elengedni azt. Az író nagyon is megértette miért nem. A szülei is csak pár napra utaztak volna el, de soha többé nem tértek vissza. Még maga Nat is félt, vajon az az ígéret, hogy minden rendben lesz, és ő itthon várja, hogy hazatérjen, tényleg betartható lesz-e. Nem tudta, mégis a szavát adta, mert hitt benne.

Még akkor is sírt, mikor hazaért. Jól esett volna magához ölelnie Elliotot, de a férfi még aludt és ő nem akarta zavarni az álmában… Hát leült csendben az íróasztalához és átnézte az aznapi leveleit. A legtöbb persze munkával a kapcsolatos papír volt. Egy kivételével, amiben jó barátja, William kérdezte hogy léte felől és érdeklődött arról, hogy meglátogathatja-e aznap délután. Pennája majdhogynem boldog könnyedséggel siklott végig a papíron, mikor választ adott. Éppen ő rá van most szüksége. Elliot mellett William az, akire mindig számíthatott és most el is fogta valami apró szégyenérzés, hogy az előbbi miatt mennyire el is hanyagolta az utóbbit. De Will sokat tudott Reaganról, tőle is segítséget kérhetnek és bizonyára fognak is kapni.

Szinte meg is feledkezett arról, hogy Elliot még nem ébredt fel. Olyan örömmel kezdett neki a készülődésnek. Szendvicseket gyártott, édességeket készített elő, teát és forró csokit főzött. A kávéról viszont, ami reggel óta várta Elliotot a kávéfőzőben már teljesen megfeledkezett a sürgölődésben.
- Szia. – Mondta egyszerűen, miközben csak egy fél pillanatot szentelt ama felismerésnek, hogy a férfi elégedetlen a kávéjával és amúgy is még pizsamában van, dél után. – Nem fúj, csak meg kell melegíteni. De ha szépen megkérsz akár újat is lefőzök neked… - Odalép azért egy gyengédebb hosszú csókra. – És igen. Jön valaki. – Közli, mikor elválik a csóktól és pálcájával a szendvicseknek int sorakozót egy tálcán. – Van egy barátom a minisztériumnál, William. Ma reggel írt egy levelet, hogy meglátogatna. Miattad kicsit elhanyagoltam és most több szempontból is örülök, hogy láthatom. Ebből az egyik az, hogy ismeri a teljes történetet Reaganról, és találkozott is már vele. Will erős és képzett varázsló. Jól jöhet a segítsége… - Kicsit végigméri az elkészült úgymond lakomát, majd szemei Ellioton is végigfutnak. – Jó lenne, ha felöltöznél, mielőtt megérkezik.

De a csengő abban a pillanatban felzendült és eljátszotta a cseppet sem hétköznapi választásnak nevezhető egyperces dallamot. Az Állatok Farsangjának, Kövületek című kis fejezete jelezte, ha az ajtó előtt mágus állt, az egyszerű ding-dong, pedig azt, ha mugli.
Nat ajtót nyitott és egy gyors köszöntés, majd egy hosszabb ölelés után bevezette barátját a nappaliba.

Talán az író észre sem vette William arckifejezését, ahogy meglátta Elliot O’Marát, vélhetőleg pizsamában, barátja házában. A hírek, amiket hozott alapjaiban nyugtalanítóak voltak, de minden érzést és gondolatot szinte azonnal kiölt a fejéből az újbóli találkozás. Nem élt még a szemében bosszantóbb ember a Földön, mint ez a férfi. Akivel soha többet nem akart még csak egy futó találkozást sem átélni. Most mégis azt látja, hogy elég otthonosan mozog Nathaniel Forest lakóterületén belül.
- Maga? – Kérdezi egy cseppet sem leplezve csodálkozását, majd barátja felé fordul. – Ti? Te meg ő? Mi ez az egész? – Fordul előbb barátja felé, de aztán inkább ismét a nem túl bizalomgerjesztő új ismerősét kezdte el méregetni. – Ugye tudod, hogy egy csaló, hazug tolvajt engedtél a házadba?

- Ismeritek egymást? – Kérdezte Nathaniel felvont szemöldökkel, érzékelve a furcsa gyorsasággal kialakult kissé barátságtalan légkört. Nem egészen így képzelte el ezt a bemutatást, de hát hozzászokhatott volna már ahhoz, hogy az élet mindig tartogat meglepetéseket… - És igen Will. – Emeli fel kicsit a hangját, mert nem egészen tetszik neki a hangnem, ami kialakulóban volt. – Tudom. De szeretem ezt a csaló, hazug, tolvajt. És Elliot, William a legjobb barátom. Kérlek titeket, ehhez mérten álljatok egymáshoz.

KELLEMES TALÁLKOZÁS

(http://i.pinimg.com/564x/96/0d/37/960d37702a5e1b5e9ff873e12561aac8.jpg)

[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=228324984)

1999. április

A kávés csésze visszakerült a konyhapultra s majdnem a földön kötött ki a hirtelen csókra, amire cseppet sem voltam felkészülve. Talán még túl korán volt, vagy még mindig nem szoktam igazán hozzá, milyen nem egyedül lenni.
– Akkor neki is állhatnál annak az újabb kávénak… – jegyeztem meg még mindig morgós hangon.
Ha valamit nehezen viseltem világ életemben, akkor az az ébredés volt. Felnőttként talán annyit javult a helyzet, hogy egy csésze kávé mellett könnyedében helyretettem a gondolataimat… de ha az nem volt vagy szimplán rossz volt, az tönkre tudta vágni az egésznapomat. Persze akkor még nem is sejtettem, hogy nem is a koffein teljes hiánya lesz az én legnagyobb problémám.
– Van egy barátom a minisztériumnál, William. Ma reggel írt egy levelet, hogy meglátogatna. Miattad kicsit elhanyagoltam és most több szempontból is örülök, hogy láthatom. Ebből az egyik az, hogy ismeri a teljes történetet Reaganról, és találkozott is már vele. Will erős és képzett varázsló. Jól jöhet a segítsége…
Hosszasan fújtam ki a levegőt, az arcomra talán kissé ki is ült a sértettség. Nem akartam, hogy mástól kérjen segítséget, ahogyan Ansont sem akartam feleslegesen bajba keverni – habár szívesen láttam volna beverve a képét.
–Jó lenne, ha felöltöznél, mielőtt megérkezik – jegyezte meg, miután alaposan végig mért.
Csak elvigyorodtam jelezve: Én ugyan fel nem veszek semmit ezen kívül… Szerencsére közben megszólalt a csengő. Az idegesítő dallam legalábbis arra utalhatott, hogy valaki érkezett, így átsétáltam a nappaliba. Nem volt különösebb kedvem jófejkedni senkivel sem, még ha Nat haverje sem. Tudtam jól, ha nem szimpatikus akkor mindenféle színészkedést félretéve kap egy adag Elliot O’Marát reggelire… illetve neki feltehetően inkább ebédre.
Megigazítottam a pólót magamon, hogy legalább egy fokkal emberibben fessek. Ezt is csak Nat kedvéért teszem – jelentettem ki, mintha valóban nem érdekelne mások véleménye.
Azzal persze nem számoltam, hogy aki szembe néz majd velem, nem lesz ismeretlen. Valójában egy bájgúnárra számítottam, valami Anson félére, akit megbámulhat Nat csak úgy kedvtelésből. Ehhez képest az a karótnyelt William B… valamilyen B-betűvel kezdődő minisztériumi csóka volt. Hát nehéz volna elfelejtenem annak a képét, aki olyan kegyesen rángatott el Athénból… persze előtte még alaposan szétokoskodva a napot.
– Maga? – A kérdés meglepetten érkezett. Hát ezek szerint Nat nem egészen készítette fel a kis barátját, mit fog majd itt találni.
– Éles a szeme, mint valami sasé… – vigyorodtam el gonoszan.
– Ti? Te meg ő? Mi ez az egész?
Az értetlenség az arcán nagyon tetszett. Ezért a vigyor továbbra is ott díszelgett az arcomon. Hirtelen egy cseppet sem bántam, hogy pizsamában vagyok.
– Ugye tudod, hogy egy csaló, hazug tolvajt engedtél a házadba?
– Talán nem tetszik? – kérdeztem és odasétáltam Nathoz, hogy átöleljem a derekát. – Akkor akár el is húzhat, Mr. Karótnyelnagypapa és…
Nat értetlenkedő kérdése persze úgy vágott bele a kommunikációba, hogy el is felejtettem folytatni a gondolatomat. Nyilvánvalóan nem lepné meg, ha azt mondanám neki: el akartam lopni egy ókori tárgyat, csakhogy ennek a Williamnek nem egészen az igazat mondtam. Sőt, végig azt mondtam, nem akartam semmit tenni és az egész egy baleset volt. Ahogy elnéztem a viselkedését nem nagyon hitt nekem, de ettől még ragaszkodnom kell a mesémhez. Nem is igazán ezzel a részével volt bajom a személye kapcsán. Sokkal inkább azzal, hogy majdnem elszóltam neki magamat, arról, ki az apám. Ha olyan okos, ahogy Nat állítja – vagyis egyáltalán nem biztos az –, akkor esetleg már megfejthette a dolgot.
– Ez az alak egyszer megpróbált rám kenni egy bűntényt, majd nagy kegyesen visszahozott Görögországból. – A mese tehát maradt.
Talán további vitába bonyolódtunk volna, ha Nat nem emeli meg a hangját: – És igen Will. Tudom. De szeretem ezt a csaló, hazug, tolvajt. És Elliot, William a legjobb barátom. Kérlek titeket, ehhez mérten álljatok egymáshoz.
Hümmögés hagyta el az ajkaimat, sőt sokkal inkább egy morgás. Nekem még Nat sem mondhatja meg hogyan álljak ehhez a fickóhoz. Nem tetszik a képe és ezen semmi sem fog változtatni, az sem, ha hetente kell újra látnom… Máskor inkább lelépek, mielőtt ideérne – született meg az elhatározás.
– Nos… én biztosan nem fogok senkihez sem alkalmazkodni. – A választ Natnak szántam, de közben William arcát bámultam. Az ujjaim belemarkoltak Nat ruhájába.
– Inkább elmegyek és alszom tovább – mondtam és már vonultam volna el.
Nem, nem akartam elmenni az emeletre. Azt akartam, hogy Nat megállítson és ott tartson, de nem tudtam, valóban megteszi-e. Végül is itt a barátja, gondoltam kettesben is meg tudják beszélni a maguk között a vesztes taktikát Reagan ellen. Ha rajtam állna, már nem élne és mi nyugodtan feküdhetnénk le aludni. A legyőzése nagy áldozatokat fog igényelni… már majdnem biztos voltam benne eddigre.

KELLEMES TALÁLKOZÁS

(https://i.imgur.com/JVxtOQL.jpg)

outfit (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=228333936)

Tényleg hozzászokhatott volna ahhoz, hogy az élete sosem lesz egyszerű.
Szerencséjére mindig több és jobb barátai voltak, mint ahogy ő azt megérdemelte volna. Legalábbis így gondolt erre az egészre. Még, ha normális párkapcsolata nem is volt, legalább ezért hálás lehetett. Mondjuk végignézve a jelenlegi helyzeten, azért a normálistól még mindig eléggé messze voltak. De ez már legalább végre szereteten és sok-sok vágyon alapult. Ennek pedig így kellett lennie. Szóval igazán örült volna neki, ha a legjobb barátja és a szerelme, szeretője, bármije is legyen neki Elliot, bírják egymást.
De nem fogják…
Állapította meg abban a pillanatban, ahogy Elliot átölelte a derekát. Érezte azt a dühödt dacot, ami bizonyos helyzetekben annyira jellemezte a férfit. Például, ha valakit vagy valamit már élből elutasított. És Willel így tett. Persze valahol nem csodálkozott rajta… Ahogy ebből a kis szösszenetből kihallotta, érdekes kis kalamajkába keveredtek ketten. És persze nem kerülték el a figyelmét Elliot szavai, „megpróbált rám kenni, egy bűntényt”. Tehát valahol, valakik rajtakapták, amint lop, talán épp William. És persze ő megpróbálta kidumálni magát a helyzetből. Ami sikerült is, csakhogy Will okosabb, mintsem át lehessen ilyesmivel vágni. Remek…
- Nem mész te sehova! – Fogja meg a karjánál az indulni készülő Elliotot, majd a kanapé felé mutat. – Szépen leülsz oda és ott is maradsz! – Mondja parancsoló hangon, miközben pálcájának intésére elkezdtek kilebegni a konyhából az előre elkészített harapnivalók és italok. Köztük egy frissen lefőzött, Elliot ízlése szerint kevert kávé is. Ami egyenesen a férfi ujjai felé vette az irányt. – Foglalj helyet Will, ahol jól esik! – Mutat kissé körbe, bár barátja régebb óta bejáratos ide, mint Elliot, így nagyon is jól ismeri már a házat és a vendéglátási rendszert.

Még, ha ez a mai roppantul meg is lepte Williamet… Egy ideje sejtette, hogy valami egyéb is van a dologban Adán és a sok munkán kívül. A pénteki találkák furcsamód éles határral tűntek el az életéből és a levelezések is pár sorra szorítkoztak. Pedig most ő is kicsit visszavett a munkából. Többet jár haza és kevesebbet túlórázik. Pont ezért esett volna jól a barátaival is némi időt eltölteni, de egyikük sem ért rá. Már mindent ért. Reeddel nemrég eljegyzési gyűrűt vásárolt, Nathaniel házában pedig egy, sajnos ismerős, férfit talált. Persze azzal a ténnyel magával, hogy a szerelme egy férfi, nem volt gondja. Neki tényleg a barátai jóléte a fontos, az, hogy miképpen lelnek rá a boldogságra nem érdekelte. De éppen ez a fickó? Egy idegesítő mitugrász tolvaj? Ez azért felvetett pár olyan kérdést, amit bizony fel fog tenni a barátjának, amint kicsit kettesben lesznek. Például, hogy számon tartja-e a házban fellelhető értékeket. Mert nem ártana.
De nem… Fújja ki a levegőt és végignéz Nathanielen, ahogy sürgölődik Elliot körül. Ahogy önkéntelenül is megérinti, ahogy mindig a közelében mozog. És mintha a másik férfin, a kis tolvajon pont ugyanezt látná. Nemcsak ő tartja vonzásában Natot, de a helyzet fordítva is igaz. Nem… Nem mondhat itt ő semmit senkinek. Mert ők ketten boldogok… És így azonnal át is lép mindenféle ellenségeskedésen. Nem érdekli az sem, ha Elliot direkt bosszantja. Tegye. De ő akkor is, minden zokszótól és rosszindulattól mentesen elfogadja azt, amit most itt lát. Mert, ha már neki mindez nem adatik meg, hát legalább tényleg, a barátait lássa boldognak…

Tölt magának teát, majd az egyik tálcáról szendvicset vesz el, miután leül az egyik fotelbe. Végre ismét felvillan a téma, amiért eredetileg útnak akart indulni. Ha most ők együtt ketten vannak, az sok mindent megmagyaráz. A kémek jelentéseit éppúgy, mint amit aztán ő maga is kiderített. – Reagan a városban van. – Jelenti ki halkan, de egyszerűen. - Nem tudom, hogy tudsz-e vagy tudtok-e róla, de több üzletben és pubban is járt, hogy kémeket fizessen le. Valamint, hogy információkat szerezzen egy bizonyos Elliot Lee-ről. – Néz jelentőségteljesen a tolvaj felé. – De ami a nyugtalanítóbb, tegnap este felbukkant a kiadódnál… - Mondja még mindig határozott, de halk hangon. – Az emberek közvetlenül nekem jelentettek. Biztosan ő volt, de az épületbe nem ment be. Amint megkaptam az információkat, írtam neked. Mondd vagy mondjátok miben segítsek. És segítek.

KELLEMES TALÁLKOZÁS

(http://i.pinimg.com/564x/96/0d/37/960d37702a5e1b5e9ff873e12561aac8.jpg)

[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=228324984)

1999. április

Ha volt bármi, ami rendesen el tudta rontani a mai napot a borzalmas kávén kívül, akkor bizonyára ez a fickó volt az. Attól a pillanattól kezd, hogy átlépte a ház küszöbét valamiféle sötétséget, dühöt, sértettséget éreztem, amit nem óhajtottam még csak elrejteni sem. Szívesen megmondtam volna, hogy kívül tágasabb, de ezt Nat miatt nem tettem meg.
A távozás tűnt az egyetlen biztos pontnak, amivel bizonyosan megszabadulhattam volna tőle. Szívesebben bújtam volna a takaró alá, semmint hogy végig hallgassam a baráti beszélgetésüket, de amint menekülőre fogtam, Nat a karomat érintve visszatartott.
– Nem mész te sehova! Szépen leülsz oda és ott is maradsz! – mondta parancsoló hangon.
A kanapéra mutatott, amerre meg is indultam, amint intett a pálcájával. Nem akartam itt maradni, leülni pedig végképp nem, de Nat erős hangja mindent felülírt. Szerettem, mikor ilyen volt, amikor megmutatta ki is az úr ebben a házban. A kedvéért hát lassan helyet foglaltam a kanapén és végre a kávém is megérkezett. Ez már meleg volt, éreztem az ujjaimon a kellemes hőt. Éppen csak belekortyoltam, miközben William is helyet foglalt.
Morgással jeleztem, hogy még mindig nem vagyok kibékülve a helyzettel, de bővebben nem kommentáltam. Csupán csendesen figyeltem, ahogy helyezkedik a fotelban.
– Reagan a városban van. – jelentette be, miközben éppen a kávémba kortyoltam.
Nyelés közben bólintottam egyet.
– Ez a nagy hír? Ezt még én is tudom... – mondtam gúnyosan és színpadias sóhaj hagyta el az ajkaimat.
– Nem tudom, hogy tudsz-e vagy tudtok-e róla, de több üzletben és pubban is járt, hogy kémeket fizessen le. Valamint, hogy információkat szerezzen egy bizonyos Elliot Lee-ről. – A jelentőségteljes pillantásból sejtettem, hogy ezzel valamit nekem akar jelezni. Csakhogy én már túl tapasztalt vagyok ahhoz, hogy ennyitől magam alá csináljak... sőt igazából még izgalmasabbnak találtam a helyzetet. – De ami a nyugtalanítóbb, tegnap este felbukkant a kiadódnál…Az emberek közvetlenül nekem jelentettek. Biztosan ő volt, de az épületbe nem ment be. Amint megkaptam az információkat, írtam neked. Mondd vagy mondjátok miben segítsek. És segítek.
Elvigyorodtam.
– Nos, ez jól hangzik. Akkor még is csak helyben vagyunk. – Elégedetten bólintottam. – Így az a nyálgép Anson biztonságban van...
Nehezen tudtam volna letagadni, mennyire örülök ennek a ténynek. Na látod, haver, mégis csak elég jelentős vagy ahhoz, hogy rólad kérdezősködjenek. A kis hang is egészen vidámnak tűnt. A szalag a csuklómon lüktetni kezdett, ahogy a vigyor még szélesebb lett a képemen. Még arról is megfeledkeztem, ami eleinte igen csak bosszantott: hogy miért kell ennek a Williamnek ilyen dolgokba kotnyeleskednie?
– Akkor most már megkereshetem, hogy megöljem? – pillantottam Natra.
Az indulat az „ölés” szó használatára elöntött. Ahogy Nat arcát fürkésztem és eszembe jutottak a kiadóban töltött estén elhangzott szavak, beleremegtem megint a dühbe. Bántották, nem most, nem azóta, hogy én ismerem, de valamikor igen és ez nyomott hagyott rajta. Nem játszadoztak vele, ahogyan én teszem, mindkettőnk szórakoztatására – remélem –, hanem megalázták.
– Puszta kézzel ki tudnám tekerni a nyakát... – sziszegtem, a kezemben megroppant a csésze. Hangos recsegéssel hullott darabjaiba a maradék – szerencsére már nem forró kávé – pedig a combomra folyt.

KELLEMES TALÁLKOZÁS

(https://i.imgur.com/JVxtOQL.jpg)

outfit (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=228333936)

Ne. Ez volt az első gondolat, amit kivetett magából az agya. Mégsem szólalt fel hangosan. Csak gépiesen intett a pálcájával a szétroppantott csésze darabjai felé. Miközben rá sem nézve Elliotra csúsztatta ujjait a férfi ujjai közé.
Nem akarta, hogy ez legyen. Hogy miatta gyilkossá kelljen válnia. Pedig annyi mindent nem tudott még… De valahogy úgy sejtette vagy érezte, sőt tudta, hogy Elliot nem ölt még embert. És azt akarta, hogy ez ne változzon meg. Pláne nem ő miatta… Nem a múltjának egy ilyen alakja miatt. Bár… lehet ő is megtenné. Hiába nem elég ügyes, akkor is valószínűleg ugyanazt a dühöt érezte a felé a valaki felé, aki aznap este a késsel üzent Elliotnak. A férfi talán még nála is közvetlenebb veszélyben volt. Mégis az ő Reaganjával kell foglalkozniuk. Mert annak a görénynek épp most jutott eszébe, hogy jó pár hónappal ezelőtt kapott egy hatalmas nemet az arcába… És közben lényegében csoda, hogy nem akkor, vagy azokban a napokban törtetett bele az életébe és vett el mindent, amit akart. Sőt, talán még annál is többet…

Sajnálta, hogy ő annyira béna mindenhez. Még seprűvel repülni is fél… Mintha az élet csak az arcába röhögne, hehhe, kaptál egy dolgot az élettől, az a tehetség, mást ne várj! pedig tudta, ha valakinek, hát neki kéne vállalnia azt a szerepet, amiért már-már gonosz gyönyörrel az arcán Elliot eped. Nem akarja. Őt túlontúl félti, tenné meg más… akárki más, csak ne Elliot kockáztasson. Mert sajnos tudta, hogy a férfinak igaza van. Reagan most a mindent vagy semmit körre készül fel. És bármennyit halogatják ők az első lépést, a támadást, annyival nagyobb lesz Reagan esélye. Mert ő érte jött. És, ha most sem kapja meg, akkor nem fogja önként és dalolva átengedni másnak. Vagy ő hal meg, vagy Reagan. A képlet, teljesen egyszerű volt.
- Megkeressük, Elliot.– Fújta ki a levegőt, de furcsa mód nem remegett meg a hangja, bár attól félt. - És megöljük. – Miközben beszélt, nem Elliotot nézte. Will szemében kereste az erőt. A férfi ismerte, látta Reagant, tudta mire képes. De ami a legfontosabb, vagy tán legszomorúbb, hogy Natot is ismerte…

- Mert vagy ő, vagy te. Igaz? – Állt meg a csésze az osztályvezető kezében, mikor mélyen Nat szemeibe nézett. Furcsa volt azt az elhatározást látnia barátja szemeiben. De ami még furcsább volt az az erő, ami ott lebegett kettőjük közt. Ami egyszerűen Natot is erősebbé tette. Szóval ezt jelenti… szeretni és viszont szeretve lenni. Két példáját is látta rövid időn belül annak, milyen is az élet. Egy kapcsolat, amely egy hónapon belül egy élet boldogságát ígérte. És egy másik, amely a látszólagos nehézségekkel együtt is olyan összetartozást adott, amely hatalmas erővel szolgált. – Nem fogjátok hagyni, hogy én intézkedjek… - Sóhajtott. De persze ez egy pillanatig sem volt kérdés ez a számára. A hivatalos erők amúgy is tehetetlenek voltak Reagan ellen. Mindenki, akit valaha bántott, vagy bánthatott, lényegében önként vetette magát alá az akaratának. Nat is. Látta a férfi sérüléseit, hallotta a fenyegetéseket, volt, hogy látta a félelmet az író szemében, de látta mellette ugyanúgy a vágyat is. Nem tudott mit tenni. Sem ő, sem Mariel. Csak annyit, hogy amennyire lehetett, távol tartották tőle Reagant. Bűbájokkal, munkával, új szeretőkkel vagy akárcsak baráti szeretettel. De addig a pontig, hogy elutasítsa Reagant és kérje ellene a segítséget, neki kellett eljutnia. És eljutott. Amiért hálás volt, Marielnek, Adának és furcsa mód most ennek az esztelen tolvajnak is.
Akiből amúgy kinézte simán a testi erőszakot. Furcsálta is, hogy olyan könnyedén kapott szabad utat, miután hazaérkeztek Görögországból. Sehol egy feljegyzés, vagy egy hír tárgyalásról vagy komolyabb bírságról. De még a nevét is alig emlegették… Inkább csak sejtette, hogy miért, mert eddig nem foglalkoztatta annyira, hogy tényleg utánajárjon. De talán most megteszi. Még, ha furcsamód egészen más szájízzel indul is neki a kutatásnak. Egyáltalán nem kíván a kapcsolatukba beleszólni. Főleg, ha megvédi Natot. És ha akarja, ha nem, de ebben akkor is segíteni fog nekik. – Hivatali személyként nem tehetek semmit. – Keresi Elliot tekintetét. – És úgy sejtem, hogy a kellő kapcsolataid neked is megvannak. De ha bármi van, jelezném, hogy tényleg bármi. Szólj. Nekem vagy egy Meadowsnak. Csak tüntesd, vagy tüntessétek, el ezt az embert a közeletekből.

KELLEMES TALÁLKOZÁS

(http://i.pinimg.com/564x/96/0d/37/960d37702a5e1b5e9ff873e12561aac8.jpg)

[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=228324984)

1999. április

Nat kezét éreztem meg az enyémen, az ujjait az én ujjaim mellett. A melegség valahol megnyugtató volt, de az aggodalmat kiváltó düh még mindig ott dolgozott bennem. Letagadni sem tudtam volna, hogy mennyire lüktet bennem minden indulat. Nat talán érezte is, mennyire reszket minden tagom.
– Megkeressük, Elliot. – Érkezett a megerősítés, amire most igenis szükségem volt.
Nem. Azt azért nem állítanám, hogy megnyugodtam tőle. Azt sem állítanám, hogy ettől könnyebb lett, de a támogatás igen is fontos volt. Már elhatároztam magamat, nem sok függött Nat válaszától, inkább csak jól esett, hogy együtt akarja mindezt végigcsinálni velem.
– És megöljük.
Felé fordultam, de ő éppen a másik férfira pillantott. Úgy éreztem, mintha kívülálló lennék ebben a barátságban, ám nem is igazán akartam a részese lenni. Féltékenyen fordultam William felé, aki láthatóan jobban ismerte nálam ezt a Reagan-Nat kapcsolatot.
Nincs szükségem a részletekre… Megremegett a kezem, ahogy megráztam a fejemet. Nem sikerült odébb taszítanom a gondolatot. Valahol furcsa érzés volt, hogy mindenki iránt elképesztő gyűlöletet érzek, akinek köze van Nathoz valamilyen szinten. Kezdődött azzal a piperkőc Ansonnal és folytatódott ezzel a Williammel – igaz őt alapvetően sem kedveltem, a közös ügyünkből kifolyólag.
– Mert vagy ő, vagy te. Igaz?
– Itt nincsen sem ilyesmi. Reagan megy, nincs olyan hogy vagy ő vagy Nat vagy én vagy bárki… ez az egy opció van, mert én nem hagyok más lehetőséget. – vágtam közbe ingerülten, nem érdekelve, hogy ezzel félbeszakítom a nagy nyugalmat meg a nagyon értelmiségi beszélgetést arról, hogy jaj, ez a Reagan milyen csúnya fiú.
Nem itt ücsörögni kéne, hanem felpattanni és menni a dolgunkra. Ez a gondolat dolgozott bennem a kezdetektől fogva.
–Nem fogjátok hagyni, hogy én intézkedjek… – Sóhajtás hagyta el William ajkait.
Lassan bólintottam. Ha Nat hagyja is, én biztosan nem. Dacos gondolat volt ez, de én akartam végigcsinálni. Én akartam véget vetni annak, ami eddig valódi problémát jelentett, ami megkeserítette Nat életét. Lehet, hogy szeretem irányítani, bántani… de sosem tenném úgy, ahogyan az a fickó tette. Nem lennék képes megalázni őt és tudja, hogy a csipkelődést tőlem nem kell komolyan vennie. Én más vagyok, bennem bízhat, ahogyan én is bízok benne.
– Hivatali személyként nem tehetek semmit.
Végre a szemembe nézett ez a karótnyelt alak.
– És úgy sejtem, hogy a kellő kapcsolataid neked is megvannak. De ha bármi van, jelezném, hogy tényleg bármi. Szólj. Nekem vagy egy Meadowsnak. Csak tüntesd, vagy tüntessétek, el ezt az embert a közeletekből.
Megszorítottam Nat kezét. Talán olyan erősen, hogy az egy kicsit fájhatott is. A másik kezemmel a pulóverem alját szorongattam. Reméltem, hogy ez a fickó látja rajtam, mennyire elszánt vagyok és én aztán pontosan tudom hogyan vonjam magamra Reagan figyelmét és csaljam olyan helyre, ahol véget vethetek ennek. Nem öltem még soha sem embert, de most biztosan tudtam: képes lennék rá. Meg tudom tenni, ha eljön az idő. Natért erre is képes vagyok.
– Nincsen és nem is lesz semmi, amiben valakinek segítenie kell. Ha valaki tudja, mit kell tennie, akkor az én vagyok. – A hangom erőteljes volt, érződött benne minden energia, amivel ezt az ügyet meg akartam oldani.
Hirtelen felpattantam. Kicsit odébb sétáltam úgy, hogy mindketten jól lássanak és én is őket. Elengedtem Nat kezét is, amitől üresnek éreztem a sajátom. Most rögtön is mehetünk akár… – tettem hozzá magamban, ahogy finoman összehúztam a kardigánt magam előtt. Azonban hiába, az egyre fokozódó remegés nem szűnt meg, ebből tudtam: nem a hideg váltotta ki. Még mindig a düh dolgozott bennem, hiába lett a hangom határozott és kimért.
A jobb kezemmel végig simítottam a balkaromon míg el nem értem a szalagot. Az ujjaim szinte kitapintották azt a sötétséget, ami áradt belőle. A lüktetése sem szűnt meg, sőt egyre hevesebbé vált. A szívem legalább ilyen hevesen kalapált, és ahogy a tekintetem Nathanielre siklott, az aggodalom megint gyorsvonatként suhant át rajtam.
– Elég ebből a tervezgetésből! Reagannek minél előbb meg kell halnia, különben… – ártani fog neked… és nekünk. Nem tudtam befejezni a mondatot. A hangom elakadt, akárcsak a lélegeztem. Hirtelen úgy éreztem, mintha iszonyatos forróság öntenél a testemet. A szalagos kezem ökölbe szorult és amilyen erősen csak tudtam, belevertem a falba. Éreztem, hogy az ujjaim megreccsennek, a fájdalomtól pedig üvölteni tudtam volna… valahogy mégis erőt adott ez az egész.
– Nem fogom végig nézni, ahogy a végén ártani próbál neked. – Rekedten jöttek ki a hangok a számon.

KELLEMES TALÁLKOZÁS

(https://i.imgur.com/JVxtOQL.jpg)

outfit (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=228333936)

- Elliot! – Ugrik fel a kanapéról és lép a férfi felé, amikor az a falba öklözött. – Az a rohadt szalag, a francba is! – Emelte fel a hangját és aggódva vette kezébe az eltört ujjakat. – Most nézd meg! Szerinted mennyire akarom, hogy te szembe találkozz Reagannal? Egészen konkrétan semennyire se! – Keresi a férfi tekintetét, miközben előveszi pálcáját, hogy rendbe tegye a férfi kézfejét. – Ha valami történik veled… - Inkább csak elnyeli amit mondani akarna, vagy amit mondhatna. Elliot úgyis tudja. Tudják mindketten, mennyire fontosak a másiknak. A kimondott és a kimondatlan szavak minden egyes nap ott lebegnek köztük, akkor amikor együtt vannak… És ott sétálnak mellettük akkor is, amikor távol vannak a másiktól.

De Reagan egy probléma, akárcsak a késsel fenyegető valaki. És most Elliot által és William engedélyével esély van rá, hogy legalább ebből az egyiktől megszabaduljanak. És meg kell tenniük. Ahhoz, hogy legalább egy aggodalomforrással kevesebb legyen az életükben. Hiszen azt szeretné, ha ők így ketten sokáig együtt lehetnének. Azt szeretné, ha túlélnék a problémáikat és átléphetnének fölötte, kézen fogva és egymás szemébe nézve. Erősen, de egyszerűen kimondva azt, hogy ezen is túl vagyunk.
- Induljunk. – Suttogja Elliot szemeibe nézve. És nem azért, hogy William ne hallja meg, hanem azért, mert a torkában összegyűlő félelemíztől csak ennyire képes most. De tényleg menniük kell. És megtenniük azt, amit ő sosem mert volna. De, amit most mégis, bár félelemmel, de határozottan vállalna.
Leereszti Elliot kezeit, pálcáját pedig a helyére csúsztatja. Egyik kezével végigsimít a férfi karján. Megint a szalagot kutatja, pont ugyanúgy, ahogy előző este. Mintha érintve, szorítva, ő is kapna valamennyit abból a dühből, amit az az ékszer áraszt. Másik kezével pedig a férfi nyakán simít végig, majd ragadja meg, hogy odahúzhassa magához egy csókra. William jelenléte nem érdekli. Nem zavartatja magát, hosszan csókolja Elliotot. És a férfi érezheti is a félelmet benne, ahogy mintegy ígéretnek, jutalomnak és búcsúnak is szánja egyszerre. Mikor elválik, homlokát Elliot homlokához érinti. – Szeretlek. – Suttogja a szavakat, majd hirtelen elereszti és gyors léptekkel a dolgozószoba felé indul. – Készülj. Pár perc múlva megyünk.

William csak ül. Meredten figyelve az egész közjátékot. És döbbenetében a csókról sem tudja elfordítani a tekintetét. Pedig az lett volna úriemberhez méltó viselkedés. Kisétálni két szerelmes férfi intim pillanatából. Csakhogy olyasmit ígértek ezek a szavak, amely nem kecsegtetett számára túl jó lehetőségekkel a nap további részére. Ő nem mehet velük. Az számon kérhető lenne. Őt ellenőrzik. Elliotot és Natot viszont nem. Mégis az ő élete ér itt a legkevesebbet, hiszen úgyis haldoklik. Bármi történjen is vele a munkában vagy a mindennapokban… Ugyan kit hatna már meg a távozása, amikor lassan mindenkit igyekszik felkészíteni rá? És mégis úgy érzi, hogy ő itt le van állítva. Neki itt nincs joga semmit se megtenni. Együtt akarnak cselekedni, kiirtani a gazt a kertjükből. És ezt nagyon is megértette. Hát letette a csészéjét és felállt, hogy távozzon. Bár mikor Nat elviharzott mellette, ő is inkább vele tartott. Bár még egyszer gyorsan Elliotra tekintett, lelkében hála volt, de nem tudta ebből mennyit adhatott át tekintete. Mindenesetre biccentett felé egyet, és belépett az ajtón.

Nat iratokat pakolászott. Fegyvere, harcra való eszköze, talizmánja, bármi ami megvédhette, segíthette… Nem volt neki. Sosem készült harcosnak.
- Vidd el ezt. – Veszi elő táskájából az apró ezüst fiolát. – Egy indiai varázsló adta. Erős átkok hatását képes visszafordítani. Sérüléseket, amikről azt gondolnád, esélytelen meggyógyítani. Működik, láttam. Azóta mindig magamnál tartom, de neked ez most fontosabb. – Mondja komolyan, majd az író ujjai közé csúsztatja. – Tedd el. És mentsd meg, ha baja esik. Csak végül gyertek haza épségben.
- Ha mégse…
- Nincs mégse, Nat. Tudod, hogy jelezz nekem gyorsan? – Kérdezi, emlékeztetve az írót egy bonyolult bűbájra, amit Marielék halála után tanított meg neki. – Várom. Ha estig semmit se kapok. Kerestetni foglak. – Magához öleli a férfit, majd az ajtó felé sétál. – A kémeim tudják merre van Reagan. Pár perc és küldöm a pontos helyét. – Teszi még hozzá, mielőtt távozik.
A szíve nehéz. Sok félelem és fájdalom van most benne. De bízik Elliotban és jobban bízik Natban is, mint a férfi saját magában. Azért egy könnycseppet így is le kell törölnie a szeme sarkáról, mikor Magdához, a kocsijához lép. Csak vigyázzanak magukra…

KELLEMES TALÁLKOZÁS

(http://i.pinimg.com/564x/96/0d/37/960d37702a5e1b5e9ff873e12561aac8.jpg)

[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=228324984)

1999. április

– Elliot!
Nat hirtelen lépett oda mellém. Sejtettem, hogy aggódni fog, pedig nem kellett volna. Már megszoktam, hogy a heves indulatok levezetésében magamban is kárt teszek… könnyebb meggyógyítanom magamat, mint a dühöt irányítani, ami majd szétfeszít.
– Az a rohadt szalag, a francba is! – Aggódalmasan vizsgálgatta az ujjaimat. – Most nézd meg! Szerinted mennyire akarom, hogy te szembe találkozz Reagannal? Egészen konkrétan semennyire se!
– Csak én tudom legyőzni… – mondtam olyan magabiztosan, ahogyan csak tudtam.
Zihálva bámultam Natra. Nem érdekelt, hogy ott van ez a William, neki szólt minden szavam, sőt még talán az ujjaim reccsenése is. Nem véletlenül mondtam neki egy éjszakával ezelőtt: én nem akarom húzni ezt, nem akarom megtervezni és nem akarok esélyt adni Reagannek, hogy nyeregbe tornázza magát. Mindennap, sőt talán minden óra felkészülési időt jelent neki. Egy ilyen alakkal akkor lehet leszámolni, ha az ember meglepi. Nem engedhetjük neki, hogy ő szabja meg, mikor óhajt előbukkanni.
Nat rendbe tette az ujjaimat. Nem álltam ellen, sőt a düh mellett, valamiféle hálát néztem, ahogy a kék szemekbe néztem egyenesen.
– Ha valami történik veled…
Akkor történik… – fejeztem be magamban a mondatot. Tudtam, hogy ő nem ilyesmire gondolt vagy számított volna. Ő az aggodalmát akarta kifejezni és azt, hogy mennyire szeret. Én viszont túlzottan is pesszimista voltam. Tudtam, hogy a szeretet általában valami fájdalom megszakítja, elveszi az embertől… mintha az egész élet valamiféle gyötrődés kéne, hogy legyen.
Natnak azonban nem tudtam ezt így kimondani. Csak megráztam a fejemet.
– Induljunk– suttogta.
A kezemet leeresztette, a pálcát pedig elrakta. Az ujjai a szalagon kötöttek ki, ahogy finoman, melegséget adva simított végig a karomon. Megint éreztem a féltékenységet, mintha a bársonydarab esetleg őt választhatná helyettem. Megint lüktetni kezdett, fájdalmasan szakadt ki belőlem újra a düh, ordítani akartam, hogy azonnal engedje el… de ehelyett közelebb húzni hagytam magamat. Az ajkaink egy csókban olvadtak össze. Hosszú, érzelmes, erőt adó csókban. Cseppet sem érdekelt, hogy ott van William, nem akartam neki megmutatni mennyire oda van értem a barátja és jól megszívta, ha ez esetleg nem tetszik neki.
– Szeretlek. – Ez a rövidke kis mondat megmelengette a szívemet. Nem azért, mert még nem hallottam tőle, hiszen korábban is mondta már… hanem azért, mert ez most kirángatott abból a sötétségből, amit a szalag borított rám.
– Én is szeretlek… – A hangom egészen elhalkult. Valóban csak Nat hallhatta, sőt talán még ő sem, de az ajkaimról leolvashatta.
Hirtelen távolabb lépett tőlem és elindult a dolgozószobája felé. Éppen csak ennyit mondott: – Készülj. Pár perc múlva megyünk.
Készen állok most is. A gondolat határozott volt, egészen addig a pillanatig, amíg le nem hajtottam a fejemet. Pizsamában voltam még mindig. Ha tervezgetni nem is akartam, azért meleg ruhára még szükségem volt. Bár már bőven a tavasz közepén jártunk, mégis csípős volt odakint az idő.
William felé fordultam.
– Talán még látjuk egymást. – Ennyit tudtam kinyögni hirtelen.
Hazugságnak éreztem volna azt mondani, hogy viszlát. Fogalmam sincs, mit hoz ez a nap és tényleg találkoznom kell még ezzel a merev alakkal… reméltem, hogy érti miért hagyom ennyivel faképnél és trappolok fel a lépcsőn az emeletre.
Sietve löktem be a hálószoba ajtaját, hogy öltözködni kezdjek. A ruhásszekrényhez lépve a felső polcon kezdtem el matatni. Kivettem azt a fehér pólót, amibe Nattal a veszélyes kést csavartuk. Kicsomagoltam és egy ideig csak néztem. Az ezüst pengén ott csillogott a vérem. Ez kell most nekem… – gondoltam.
Keserűséggel töltött el a látványa. Egy pillanatra elkomorodtam a látványtól, de tudtam: meg kell tennem. Végeznem kell azzal az alakkal vagy folytatódik az, amit igazán senki sem tudott megállítani és én nem voltam kész arra, hogy egy rövidke részt kapjak Nat életének jelenleg is zajló fejezetében. Nem akartam átengedni senkinek, most már ő volt a kincsem, amire vigyáznom kellett és az életem árán is megvédem.
Gyorsan öltöztem fel. A kést pedig egy zsebkendőbe csavarva rejtettem a fazsebembe. A ruhámat direkt ráhúztam, hogy Nat ne vegye észre, a pólót pedig ugyanúgy visszatettem a helyére.
Kezdődhet a játszma. Ezzel a gondolattal indultam meg a lépcső felé ismét.

Köszönöm a játékot!

CUKORMÓKIK

(https://i.pinimg.com/564x/3d/14/08/3d1408ebff82aa01fcbd90b19542c2de.jpg)

outfit (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=230870849)

Amúgy már alig várta, hogy hazaérjenek. Nem, nem azért mert Izlandon nem volt jó. De. Egész egyszerűen tökéletes volt minden pillanata. Imádta az együtt átélt apró kalandokat. Kuszkuszt főleg, az a történetük egyenesen egy novelláskötetbe kívánkozott… És a meghitt pillanataikat. Valahogy semmi szebbet nem tudott most elképzelni az életben, mint az ágyon összebújva csak egyszerűen nézni a csodás tájat. Ott, ahogy a karjaiban tartotta Elliotot a melegben, miközben odakint még hó fúvott végig a fagyos tájon… Úgy érezte érheti a tagjait hideg, lehet odakint rossz idő, eső, hó, orkán vagy jég. Az ő szívét már nem érheti baj vagy fájdalom. Szeretni és szeretve lenni, mi mást is kérhetne többet? Semmit. Mert ez eddig hiába is volt gazdag ő, ha a szíve csak koldusként várta a megváltást. Ami most talán eljött…
Nat legalábbis így tekintett Elliotra. Tényleg a mindeneként. Hiszen olyasmit tett meg érte, amit más sosem tudott volna. De valahol azért is lehetett rá esélye, mert őt magát lenyűgözte. Elliottal összemérve Reagan csak egy eltaposnivaló bogár szintjére süllyedt a régi vágyott hatalmából. De Elliot messze nem a helyére férkőzött be. Nat szemében egyenrangú volt. Végre valaki, aki elfogadta és szerette őt, úgy ahogy van. Valaki olyan, akire ő is testestül lelkestül vágyott…

A hazatérés szóval se nem a társaság, se nem a helyszín miatt nem volt annyira sürgető. Bár Ada már hiányzott, ezt azért be kell látnia. Mostanában kissé elhanyagolta a kislányt a szerelem és ugyebár a Reagantól való félelem miatt is. De majd kárpótolja, amit nem lesz nehéz. És innentől kezdve jobban figyel. Ahogy figyel majd arra is, hogy Elliot kicsit több időt lehessen kettesben Adával. Szeretné, ha végül tényleg egy családdá kovácsolódnának így hármasban. És szeretné, ha Elliot egyszer ki tudná, vagy merné mondani azt, hogy elfogadja lányának. Hogy képes akként szeretni. Persze még nem most reménykedik ebben. De talán néhány cukormókus megléte felgyorsítja a folyamatot…

Merthogy meglepetéssel készült. És pontosan ezért nem is a ház közvetlen közelébe hoppanált megérkezésként, hanem pár szikla közé a Tengerszemhez vezető úttól nem messze. Aztán csak megfogta Elliot kezét és úgy indult el sétálva a tengerpanorámás kis úton. Itt már nem kellett hatalmas kabát, vagy óriási kesztyű. Érezhette a férfi kezének melegét és végigsimíthatott a puha bőrön. Izgatott volt. És lehet ez meglátszott rajta. Mert anno nagyon összevesztek rajta, hogy Elliot tarthat-e ilyen kisállatot. Ő akkor nemmel szavazott. Legalábbis hangosan. Mert már akkor sem volt képes túlzottan ellenállni a férfi akaratának és vágyainak, még ha az nem is ő felé, hanem két kisállat felé összpontosult is. Rögtön megvette hát a két kis teremtményt. És az állatgondozó és imádó Meadows családra bízta őket, amíg nem talál megfelelő alkalmat az átadásukra. Hát most eljött a megfelelő pillanat… Már tényleg képes elhinni azt, hogy Elliot az övé, hogy ő hozzá tartozik. Mindig azt hitte a férfi csak szórakozik, de már nagyon is látja, hogy nem. Ennyi szenvedést nem vállalt volna be az, aki csak szórakozik a másikkal. Nat boldog volt. Fájtak az elmúlt történések és napok, fájt látnia, hogy Elliot szenved. De boldog volt. Mert reménykedett benne, hogy ezek múló érzések. És végül, ami marad nekik, az a szeretet.

- Csukd be a szemed. – Mondta halkan, mikor megálltak a bejárati ajtónál, de hatalmas tenyerét óvatosan Elliot szeme elé tette. – Csak egy perc, ne aggódj, tetszeni fog. – Mosolyog Nat, arcán szétterülő hatalmas elégedettséggel, majd odahajol és apró csókot ad a férfi homlokára. Aztán három nagyot koppant az ajtón. Jelezve a bentieknek, hogy nyitja és belépnek. Mikor az ajtó tárul, ő már látja is Adát, aki az ajtó közelében áll, kezéből az egyik mókus, ruhájának zsebéből pedig a másik kukucskál ki. Nautilus azonnal Nat mellé rohan és ott csahol, de az író hamar némaságra inti és csak követi őket. Mikor végre megállnak a kislánnyal szemben Nat megint megcsókolja Elliotot, most a fülénél, majd belesuttog, miközben kezét ő is elereszti finom takarásából. – Nyithatod.

CUKORMÓKIK
(http://i.pinimg.com/564x/88/2d/14/882d14f6826e53f6e1155e392c77457a.jpg)

[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=230790513)

NAT
1999. április

Egy újabb szakasz ért véget. Már majdnem visszarázódtam, majdnem előjött a kíváncsi, mindenhová elcsászkáló Elliot, aki aztán bármikor bármit kipróbálna – ha nem Nat nem fogná a kezét és húzná vissza. Éppen ekkor ért véget az izlandi kiruccanás, aminek még a legkellemetlenebb pillanatai is élvezettel és csodálattal töltöttek el. Valahol a szívem mélyén bántam is, hogy nem ellenkeztem, mikor Nathaniel nem akarta Kuszkuszt (Kidhuszt) megtartani házőrzőnek. Kiválóan megóvta volna Jégkockát az odatévedt varázslóktól, főleg ha azok olyan ronda bakancsot viselnek, mint Ő.
Egy kicsit távolabb érkeztünk meg a háztól, de nem zavart. Jól esett beszippantani a sós víz illatát és érezni a bőrömön az angliai szellőt. Valahol már hiányzott, honvágyam volt… csak talán nem olyan erős, mint tavaly, nyár végén, mikor elhatároztam, hogy tizenöt év barangolás után visszatérek az országba. Most nem ez, hanem egy igazi, szeretettel teli otthon várt. Valami olyan, amire nem voltam felkészülve. Esmé után elengedtem az ilyesmit, csak vegetáltam, ha éppen nem volt mivel szórakoztatnom magamat… de nem csak reményt, hanem egy igazi otthont kaptam.
– Csukd be a szemed.
Nat halkan beszélt, ahogy megérkeztünk közvetlenül az ajtó elé. Hirtelen nem értettem, de nem is volt időm bármit is válaszolni, már is eltakarta a szemeimet a tenyerével. Mi a szar már megint? – bosszankodtam egy cseppet magamban. Nem erre számítottam, hanem hogy hazajövünk és csak lefekszünk és egésznap pihenünk. Lehet, hogy a varázslók nem utaznak olyan lassan, mint a muglik, de azért igenis fárasztó több országon át utazni.
– Ne csináld ezt! Gyűlölöm a meglepetéseket! – mondtam és már a zsebembe kotorásztam. Ha már egyszer nem láttam, legalább legyen a kezemben a pálcám. Kicsit rettegtem, hogy mi ez a nagy titokzatosság, mert például egy halom lufival nem szívesen találtam volna szembe magamat… azok ki tudnak durranni és az hangos…
– Csak egy perc, ne aggódj, tetszeni fog.
A hangján hallottam, hogy mosolyog.
– Nem tetszik ez nekem. – Csókolt közben homlokon, majd hallottam, ahogy kopogni kezd az ajtón. Minden koppanás hosszúnak és vontatottnak tűnt, miközben én csak látni akartam.
Azt is hallottam, ahogy az ajtó kinyílt.
Óvatosan vezetett be, míg meg nem álltunk. A fülembe csókolt. Éreztem, ahogy a meleg tenyere eltávolodik az arcomtól és engedélyt ad rá, hogy kinyissam a szememet. Hirtelen bántónak hatott az erős fény, kellett egy pillanat, míg megértettem: Ada áll velem szemben. Valami volt a kezében, valami aprócska állt… és a zsebében is.
– Szamóca! – lelkesen kiáltottam fel, ahogy letérdeltem Ada elé. Egy puszit nyomtam a kislány homlokára, aztán megsimogattam a kezében izgő-mozgó állatkát. Csupán ezután nyúltam a zsebénél lévőhöz. Óvatosan húztam ki és fogtam az ujjaim közé. Nem akartam benne kárt tenni, ezért finoman cirógattam meg a hátát.
– Szia, Bogyó… – köszöntöttem, ahogy a csillogó, fekete szemekbe néztem. Hagytam, hogy megszagolja az ujjaimat, végig csiklandozzon rajtuk az orrával.
Ezután gondolkodtam csak el azon, hogy Nat konkrétan halálos vitát vívott miattuk velem. Én csak kértem, ő meg… lényegében elutasított, utána meg úgy leteremtett, mint még soha.
Felé fordultam. Felnéztem rá és szerettem volna valamit mondani, de Ada megérintett. Így visszapillantottam rá és Szamócára, aki még mindig erőszakosan mozgott.
– Ezért kellett velem veszekedned? – kérdeztem halkan. Éppen csak egy picit fordítottam a fejemet Nat irányába, hogy tudja neki és nem Adának szólt a kérdés. Az a kis keserűség viszont most ott volt bennem. Muszáj volt kimondanom ezeket a szavakat.

CUKORMÓKIK

(https://i.pinimg.com/564x/3d/14/08/3d1408ebff82aa01fcbd90b19542c2de.jpg)

outfit (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=230870849)

Nem gondolta volna, hogy valaha eljön egy olyan idő, amikor két személyt is el akar majd kényeztetni. Régebben azt gondolta ezt nem érdemli meg. Ada már kezdte rávezetni arra, hogy a szeretet nem mindig válogat az emberi erények között. Van, hogy annak adja magát, aki egész egyszerűen csak a közelben van. Talán az emberek többségének kiolthatatlanul kell az az érzés, hogy szeressenek valakit… Hát, van olyan is, hogy a szeretet annak adja magát, aki a legjobbat kínálja érte cserébe. És nem, ugye nem az anyagi javakra gondolt itt bárki is…
Ada mindig nagyon szerette az írót. Már azokban a pillanatokban is, amikre nem is emlékezhet. Mert Nat, bár mindig undorítónak tartotta magát, nem tudott ellenállni a gyönyörű jövevénynek. Ölelgette őt, babusgatta, dúdolt neki, mesét olvasott és később mesét is írt… Mikor Marielék meghaltak… Bár Nat sokáig nem így gondolta, de Ada bizony a legjobb helyre került. Nem egy idegenhez, hanem valakihez, akit a szülei után a legjobban szeretett. És, akit Nat is mindennél jobban szeretett…
Azt gondolta hát, hogy eléldegélhetnek így kettesben. Ez már így is több annál, mint amiben család néven reménykedhetett. Erre behuppant az életükbe Elliot. Felforgatott mindent, újraírt mindent. És a szigorú főnökből, a mára már nagybetűs APÁ-ból ás apatigrisből, ő pontosan olyan könnyedséggel csinált kenyérre kenhető figurát önmagának, mint anno Ada, édes kisbabaként. Mondjuk ezen valahol egy cseppet sem volt meglepődve, bár a cukormókusok azonnali megvételén azért valahol mégis…

Bár most még messze nem érzi úgy, hogy megbánta volna. De egyelőre nem nekik kellett gondozniuk és tisztában tartaniuk őket, hanem Meadowséknak. A száz másik állat mellett vélhetőleg fel se tűnt még kettőnek a kitakarítása. És Nat abban reménykedett, hogy itt se fognak úgymond sok többlet munkát adni, már Mrs. Suggetnak. Mert abban még bőségesen kételkedett, hogy Elliotot valaha is ráveszi a takarításukra. Adát sokkal, de sokkal előbb. Csakhogy ezek nem az ő állatkái… Így nem neki kellene a gondozásukért, tanításukért és etetésükért felelősséget vállalnia. Még, ha valószínűleg jobban is csinálná, mint felnőtt férfiként akár Elliot vagy mondjuk ő maga. A kutyákhoz tökéletesen ért. A repülőmókusos könyvet, amit a munkahelyi iratai között rejtett el, még nem olvasta… Na, majd azzal is megdobja Elliotot pár perc múlva. Tanulmányozza csak.

- Attól még, mert sajnos mindig mindent és azonnal megadok neked, úgy gondolom, hogy nem épp te lehetsz a felelős állattartás mintapéldánya. – Mondja egyszerűen, miközben ő is leguggol Ada mellé és átöleli, megpuszilgatja a kislányt, aki Szamócával a kezében boldogan bújik az íróhoz. Hiányoznak neki, valahányszor nincsenek itthon, de azért jól viseli… Az író óvatosan végigsimít a haján, majd a karján, aztán ujjával megdörzsöli kicsit Szamóca buksiját is. – Ezek Elliot állatkái. De te is akkor játszol velük, amikor akarsz. – Mondja csöndesen. – Velük azért több gond van, mint egy macskával Elliot… - Fordul a férfi felé és az ő kezében lévő Bogyót is finoman megsimizi. – Azért vesztem össze veled, mert kijelentetted, hogy nem vagy hajlandó gondozni őket. Most itt vannak. És a te munkád, a te felelősséged lesz, hogy minden rendben legyen velük. Még egy könyvet is vettem neked, amiben mindent leírnak. El is kezdheted tanulmányozni… - Kissé közelebb húzódik és kontrasztként az előbbi szigorú szavaiért lágyan megcsókolja Elliotot. – De megvettem őket, mert én mindent meg szeretnék adni neked, amire csak vágysz…

Ahogy az író kimondta ezeket a szavakat Szamóca, Ada kezéből egyenesen a térdére ugrott. Majd onnan tovább is állt Nautilus jó meleg bundájára. Nyilván vonzó egy hely lehetett a kisállatnak, de ez a mozdulat annyira nem tetszett a nagynak… Látszik Nautiluson, hogy nem tudja mi, van, de az a valami zavarja és ez egyértelmű. Először párat fordul, hogy szájával elérje a zavaró tényezőt, aztán futásnak ered, miközben szegény Szamóca teljes erejéből kapaszkodik a hátába. – Na, ez baj. – Állapítja meg az író, majd futva a kutya után ered.

CUKORMÓKIK
(http://i.pinimg.com/564x/88/2d/14/882d14f6826e53f6e1155e392c77457a.jpg)

[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=230790513)

NAT
1999. április

Na igen, a nagy Nathaniel Forest aztán biztosan sokat tud az állattartásról. Ez a gúnyos kis gondolat foszlány futott át a gondolataim között, mikor közölte velem az addigra már mellettem guggoló férfi, hogy ez nem olyan, mintha macskát tartanék. Hát bizonyára nem, hiszen szerencsétlen párák leginkább ketrecnyugalomban tölthetik a mindennapjaikat, míg Zeusz akár a saját táplálékáról is tud gondoskodni. Végül is ő bérlet fel egy rabszolgát, aki helyette tartja a fontot idehaza. Nyilván az én mókusaim etetése sem jelentene neki problémát, ha éppen nem vagyok a Tengerszemben.
– Azért vesztem össze veled, mert kijelentetted, hogy nem vagy hajlandó gondozni őket. Most itt vannak. És a te munkád, a te felelősséged lesz, hogy minden rendben legyen velük. Még egy könyvet is vettem neked, amiben mindent leírnak. El is kezdheted tanulmányozni…
Éreztem, ahogy közelebb húzódik és a mondandójával ellentétben inkább megcsókolt, egészen lágyan. Valójában sejtettem, hogyha ezt nem tenné meg, részemről bizonyosan egy újabb vitában végződött volna ez az egész.
– De megvettem őket, mert én mindent meg szeretnék adni neked, amire csak vágysz…
Elmosolyodtam volna éppen, mikor az Ada kezében pihenő Szamóca hirtelen meggondolta magát a kényelmet illetően. Egyszerűen átugrott Nat térdére, onnan pedig egyenesen Nautilus gondosan ápolt bundájára. A kutya persze azonnal megkergült ide-oda forgolódott, próbált a hátra kapni. Én pedig már nyúltam volna felé, hogy egyszerűen lefejtsem a bundájáról a kis állatot, ha már Nat nem tesz semmit. Azonban az állat egyszerűen rohanásnak indult. Legalább a házban történt mindez… – sóhajtottam fel és Nattal ellentétben egészen nyugodt voltam.
– Na, ez baj.
Nat hirtelen eredt futásnak, én azonban még egyszer megsimogattam Bogyó bundáját, csupán ezután nyújtottam vissza Ada felé.
– Vigyázol rá egy kicsit? – kérdeztem.
Bólintva nyújtotta felém a tenyerét. Lassan, óvatosan adtam át a törékenynek látszó aprócska állatot. Megvártam, míg kényelmesen elhelyezkedik a kislány kezében, csak ezután indultam meg a konyhába.
Nautilusszal egy ideje egészen jól szótértek. Nem azért, mert megkedveltem volna kutyákat, egyszerűen csak megtaláltam a kommunikációnk legbiztosabb módját: egy közös kis titkot. Kinyitottam az egyik felső szekrényt és jó hangosan, zörögve a csomagolással kivettem egy adag kekszet. Ez amolyan sós féle volt, amit Nat rendszeresen beszerez, de furcsa módon igencsak gyorsan elfogy. Próbáltam én már a kertben garázdálkodó gnómokra fogni a keksz megdézsmálását, de valójában én és a kutya álltunk az egész mögött. Eleinte azzal nyugtatgattam, hogy megállás nélkül a szájába tömtem valamit. Képtelen voltam ugyanis elviselni az ugatását. Aztán kiderült, hogy tényleg finom ez a keksz és nem csupán ő veszik meg érte, hanem én magam is.
– Nautilus! – kiáltottam el magam és megráztam a kekszes csomagot.
Hallottam a lábak dobogását, egyre közelebbről, ezért ki is vettem egyetlen darabot, remélve, hogy a kutya éppen hozzám érkezik. Egy kellemes falattal pedig el is tereltem volna a figyelmét, hogy aztán megszabadítsam Szamócát a veszélyforrástól. Kinyújtottam a kezemet, olyan magasságra, ahonnan különösebb ágaskodás nélkül is könnyedén el tudja venni a kekszet és csak vártam.

CUKORMÓKIK

(https://i.pinimg.com/564x/3d/14/08/3d1408ebff82aa01fcbd90b19542c2de.jpg)

outfit (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=230870849)

Ez a legjobb, ami történhetett… A legeslegjobb. Már megint rohangál egy lény után, aki elvitt valamit, ami Elliotnak fontos. Ráadásul Nautilus fürgébb is volt, mint Kuszkusz, bár szerencsére nem megijedt a cukormókustól, csak zavarja. Ebből kifolyólag inkább csak szökdécsel, mint igazán lohol. Bár ki tudja, hogy egy cukormókus kapaszkodóképességének melyik jelent nagyobb kihívást. Mindenesetre ő aztán hűségesen és lerázhatatlanul rohangál utánuk a házban, inkább bele se gondolva abba, hogy a heti kilométereit tulajdonképpen pár nap alatt simán letudta… Mindegy. Eliotért lényegében bármire képes volt, a házban való futkosás igazán csekélységnek tűnt, ahhoz képest, amit ő már így is kapott. Egy élet is kevés a viszonzáshoz. Bár talán azért elkényeztetnie sem kéne mindenkit maga körül… Mondjuk Elliotból rendes felnőttet már aligha nevel. De Adából még csak, csak. Na jó, nyilván Elliot épp így tökéletes a szemében, ahogy van. Bár egy kicsit ehetne többet, és lehetne egy kicsit kevésbé csontos, de amúgy tökéletes.

- Nautilus! – Kiált megint az ebre, amikor a közelébe ér. – Ül! – De a máskor engedelmes kutya, most csak vakkant egyet, mintha jelezné. ’Gazdi, valami zavar, ami fontosabb, mint te vagy, szóval bocs…’ És csak megy tovább. Nat még annyira se ér a közelébe, hogy gyorsan lekapja a hátáról a megszeppent teremtményt, aki szerencsére elég erősen és magabiztosan csimpaszkodik a kutya hosszú bundájában. – Affene. – Mormogja káromkodásképp, majd ismét utánuk indul. – Ennyi. Ők voltak az utolsó állatok, akik hozzánk költöztek. – Jelenti ki Adának, miközben végignéz a békésen olvasgató Ballardékon, akik épphogy köszönni is alig köszöntek, mert nem akartak zavarni, nemhogy beálljanak kutyát és mókust hajkurászni… Öregek ők már ehhez. Bújtak ki a feladat alól, majd ismét kényelembe helyezték magukat a kanapén.

Akkor hallja meg a konyhából a zacskó csörgését és Elliot hangját. A kutya teperve változtat irányt, körmei viccesen kaparásznak a padlón. Nat láthatja, mintha a mennyei manna ígéretével kecsegtetne, mind a csörgés, mind újdonsült gazdájának a hangja. Az író ezzel tudja, hogy az ő hangja és szavai itt, immáron már semmit sem fognak érni, lassú léptekkel indul hát a pult felé.
- Á. – Néz a sós kekszre, amit párja a kezében tart és végre összeáll az elmúlt hetek rejtélyének megoldása. A keksz, amiből sosem evett, de mégsem volt sose itthon, pedig mintha ő vett volna mindig a boltban… Szóval tényleg vett. És nem volt totál feledékeny, bár már azt is kezdte volna elhinni, és az öregedés számlájára írni. Mondjuk ennyire még azért talán nem öreg… - Te a sós kekszemmel tömöd a kutyám? – Kérdezi csendesen, miközben a pultnak támaszkodva figyeli a mókus mentőakciót. Ha már Elliot ilyen csodás trükköt eszelt ki, akkor kíváncsian végigvárja a végét. Megengedi, hogy párja legyen a hős.

Az persze kérdéses, hogy Nautilus megvárja-e. Bár úgy fest, hogy a sós csemege tényleg az egyik kedvencévé nőtte ki magát, így szinte kérés nélkül pitizik érte. És csak úgy issza Elliot szavait és tekintetét, hátán a sokat tűrő és erősen csimpaszkodó Szamócával. Vakkant párat, jelezve, hogy a kekszért tényleg bármire képes, aztán leül.
- Már mindenki jobban szeret téged itthon, mint engem… - Sóhajt egyet, miközben a kis jelenetet nézi. – Eddig azt hittem csak Adának vagy te a sztár, de lassan már a hűségesnek hitt kutyám is átpártol… - Állapítja meg, de azért nem bús a hangja. Inkább csak olyan mélázó. Mert igaziból jónak látja még ezt is. Hiszen ez is csak egy bizonyítéka annak, hogy végre nem csak ő van egyedül. Hanem van még valaki, akit szeretni lehet… - Na? Szamóca megmenekül? Vagy az ordas farkas foglya lesz egy életen át? – Kérdezi mosolyogva és óvatosan közelebb lép a párjához.

CUKORMÓKIK
(http://i.pinimg.com/564x/88/2d/14/882d14f6826e53f6e1155e392c77457a.jpg)

[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=230790513)

NAT
1999. április

Nautilus hatalmas zajjal érkezett meg a konyhába és óvatosan, fogaival éppen csak érintve az ujjaimat húzta ki közülük a finom sóskekszet. Közben Nat is megérkezett a nyomában és szinte láttam a felismerést az arcán, ahogy a kekszet csócsáló kutyát figyelte.
– Á. Te a sós kekszemmel tömöd a kutyám? – A kérdés csendesen érkezett.
Egy újabb adag kekszet nyomtam Nautilus szájába és közben elvigyorodtam. Nem azért, mert csiklandozott, ahogy a nyelvével alaposan végig nyalta utána a tenyeremet, jelezve, hogy neki aztán az összes só kell, ami a bőrömhöz tapadt. Maga a gondolat, hogy milyen nagyszerűen oldottam meg a kutyaproblémát nyűgözött le. Ismét büszke voltam magamra.
– Tudod, valamivel el kellett hallgattatnom, mikor nem voltál itt és megállás nélkül ugatott, meg a farkát kergette…
Sóhajtottam egyet, mintha nagyon fáradtságos lett volna. Mondjuk az tény, hogy legszívesebben felpattantam volna egy konyhapultra, mint annak idején anyám, ha egeret látott. Csak befogtam volna legszívesebben a fülemet, hogy ne halljam a csaholást. Az viszont világos volt, hogy Nat az én mini-pánikrohamaim miatt nem fogja elajándékozni a kedvencét egy kutyabarát háztartásnak. Ezért hát a magam módján próbáltam meg orvosolni a helyzetet. Ekkor derült ki, hogy Nautilus némi sós kekszért cserébe egész napokat képes némaságban eltölteni úgy, hogy még csak nem is rosszalkodik.
– Már mindenki jobban szeret téged itthon, mint engem… – Sóhajtott fel Nat. – Eddig azt hittem csak Adának vagy te a sztár, de lassan már a hűségesnek hitt kutyám is átpártol…
Felnevettem.
– A népszerűség ára… – vigyorogtam rá kissé gondterhelten.
Nautilus időközben az oldalamhoz dörgölte a fejét, jelezve, hogy ő még mindig éhes és igenis jár neki egy újabb adag keksz, amiért ilyen engedelmesen megjelent a konyhában. Újabb ropogós keksz került a kutya szájába és a tenyerem a már-már rituálisnak számít nyalogatást is megkapta ismét.
– Na? Szamóca megmenekül? Vagy az ordas farkas foglya lesz egy életen át?
Nem egy elcseszett mesekönyvben vagyunk… Forgattam a szemeimet, de aztán óvatosan Szamócáért nyúltam. Nautilus szinte észre sem vette az eseményeket, olyan hevesen ropogtatta a kekszet. Egy újabbat kapott a művelet után, amiért nyugodt maradt.
Nat közelebb lépett és felé nyújtottam a mókust.
– Látod, nincs miért aggódni – mosolyodtam el, ahogy Szamóca mozgolódni kezdett az ujjaim között. – Azt hiszem most már az ordas farkas átváltozott szelíd pásztorkutyává.
Ezután indultam el a nappali irányába. Szamóca közben a vállamra mászott, Nautilus pedig egyszerűen követni kezdett. Ezúttal nem rohant vagy szökdécselt, mint valami őrült, csak puha léptekkel járt a nyomomban. Hamarosan Zeuszt is megpillantottam, valahol a Ballard házaspár közelében ücsörgött… Legalább neki szimpatikus az új családunk – egy sóhajtás hagyta el az ajkaimat, ahogy lehuppantam a közelükben.
Egy pillanatra fordultam a konyha irányába, figyelve, hogy Nat követ-e. Jó lett volna, ha odaül mellém és érezhetem a belőle áradó melegséget, amit úgy megszoktam Izlandon. Jó volt kicsit kettesben, békében, de jó volt hazajönni és visszarázódni a régi életembe, a régi énembe. Elmúlt, amit Reagan okozott, legalábbis javult a helyzet sokat. Hálás voltam neki, hogy kirángatott abból az állapotból és hálás voltam a házért, amit kaptam – még ha szükségem nem is volt rá.

BEMOCSKOLÓDVA

(https://i.pinimg.com/564x/1d/47/3d/1d473de7d2ed3f8b0ac385d8a42bb104.jpg)

Nem kérheti számon Ellioton, hogy merre is jár napközben. Addig nem, amíg nem lát vagy érez valami gyanúsat és valamiféle időben haza is jön. Furcsa, hogy náluk a gyanús tevékenység messze nem az ékszerek lopkodásában teljesedik ki. Az meglepően hétköznapi mozzanata a kapcsolatuknak, hogy Elliot hébe-hóba egy új nyaklánccal, vagy karkötővel tér haza. Mondjuk ennél kevésbé szokványos dolgok is felbukkannak, de az írót pont nem érdekli. A párja ilyen, így szereti. Sőt… Kifejezetten vonzónak találja a gondolatot, hogy Elliot tilosban jár. Félti érte, nyilván, de akkor is egyszerűen kissé megborzong a gondolatra, hogy egy tolvaj. Imádja érte. Bár talán ezt még sosem mondta neki. Na, majd legközelebb…

Mondjuk az órájáért sem kérheti számon sosem. Egyszerűen fél, hogy azzal megsértené, pedig szinte biztos benne, hogy Elliot tüntette, khm… lopta el tőle. Mondaná, hogy mindegy, de egyedi darab volt. Noldar stílusban megtervezett, tökéletesen az ő ízlésvilágának megfelelő. Persze csináltathatna újat, de akkor az már nem ugyanez lenne. És valamiért úgy érezné, azzal elárulja azt a szívéhez nőtt kis darabot.

De tényleg mindegy… Felsóhajt, miközben tusfürdőt nyom Ada kis tenyerébe, hogy megmosakodhasson. Türelmesen segít neki mindenben, majd óvatosan emeli ki a kádból és törli meg. Hatalmas kezeivel óvón tartja a kis teremtést, miközben átviszi a szobájába. Magához öleli, beszívja finom tiszta illatát, elmondja neki mennyire szereti is, és megígéri, hogy mindig vigyázni fog rá. Talán veszélyes ilyen ígéretet tennie, de képtelen ellenállni azoknak a sötétbarna, őt kérlelő szemeknek, amik komolyan néznek rá. Szinte nem is kell semmit sem mondani, hogy Nat tudja, mire gondol, egyszerűen ott van már közöttük az a meghittség, amit egy szerettük elvesztése és a közös gyász hozott meg kettőjük számára. Egy összetartozást, a legerősebbet, amit tényleg nem szakíthat el semmi. Ahogy szeretőbb, óvóbb és gondoskodóbb apává vált néhány hónap alatt, mint sokan, kik vér szerint felelősek egy gyermekért. Talán lassan, de biztosan Elliot is ilyenné válik a kislány életében. Ahogy most is, mielőtt kezébe venné kedvenc Egyiptomos kis könyvét, máris a férfi felől kérdez és az ő meséit mondja vissza Natnak. „Most akkor ki is mesél kinek?” Sugallja a férfi tekintete, majd kezébe veszi a képeskönyvet és olvasni kezdi a már milliószor átismételt sorokat.

Mikor a kislány végre egyenletes szuszogásba kezd, Nat csöndesen áll fel az ágyáról és lépked ki a szobából. Finoman behúzza maga mögött az ajtót, elmormolja a rossz álmok ellen védő ősi mantrákat, majd lesétál a dolgozószobájához. Nautilus hűségesen lohol utána, hogy a benti kis fekhelyére telepedhessen, csakhogy az író már addig se jut el, hogy a szoba kilincsét lenyomja. Jön az ismerős pukkanás, ahogy kandallóban landol egy ismerős, akinek sima bejárása van a házba. Nem vár senkit, így nem is gondolkodik rajta ki lehet az. Csak egyszerűen sétál vissza a nappalihoz és támaszkodik neki a falnak.
- Szia. – Nézi a férfit és vár pár másodpercet, mielőtt egy csókért indulna el felé. Persze talán addig sem bírja, mikor lépni kezd és csak finoman magához húzza Elliotot. Természetesnek kellene lennie az érzésnek, ahogy ajkai érintik az édes ajkakat, mégsem az. Talán évek múltán is hihetetlen lesz a tudat vagy az érzés, hogy Elliot őt akarja. Meg lehet szokni a boldogságot? Gondolkodik el rajta egy pillanatra, miközben kezével érinti a férfi ujjait.

Ekkor érzi meg, hogy valami furcsa. Szidja is magát rögtön, hogy miért nem figyelmesebb soha. Azóta az este óta, mióta a férfi nála lakik, annak kéne lennie az elsőnek, hogy végignéz rajta, minden rendben van-e. És csak utána letámadni szeretetével… Sietve tolja kissé hátrébb magától és néz végig alakján. Amit érzett az nem vér, ez lehet nyilvánvaló kellett volna, hogy legyen, de mentségéül szolgáljon, a pánik nem mindig jó tanácsadó. A sáros koszos avaros, egyveleg tette nedvessé a férfi öltözetét és bőrét.
- Mi történt veled? – Kérdezi csendesen, kezével ismét érintve kezét, óvatosan, féltőn. – Jól vagy?

BEMOCSKOLÓDVA
(http://i.pinimg.com/564x/0d/ed/bc/0dedbcb50d67239f6db97fedfe257974.jpg)

[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=231508615)

NAT
1999. április

Előzmények… (http://www.roxfort.frpg.hu/index.php/topic,12852.msg69822.html#msg69822)

Nem, nem, nem!
Egy pukkanással érkeztem meg a nappaliba. Nem volt különösebben fülsértő hang, mégis tisztán kivehető volt az esti csendben. Kétségtelen volt, hogy Nat meghallja, meglátja a sártól mocskos ruhámat, a bőrömre tapadt koszt és talán még azt is, mennyire ideges vagyok. Szinte remegtem a dühtől… az ujjaim között ott forgattam az apró, ezüstgombot, mintha ez az apró mozdulat segített volna kitalálni, ki tűntette el Reagan testét.
Ahogy kiléptem a kandallóról a padlóra, megpillantottam Nathanielt. A falnak támaszkodva várakozott – bizonyára tudta, hogy csak én lehetek. Látszott az arcán, hogy nem készült semmi rossz hírre, vagy éppen arra, milyen mocskosan érkezem majd haza. A szemeiben kedves öröm fénye ült – amit úgy szerettem látni mindig, hacsak átléptem a kandallóból a házba – és talán fel sem fogta hogyan nézek ki.
– Szia… – köszöntem halkan, ahogy közelebb ért. Már éppen csak az ajkai közé tudtam suttogni ezt a rövidke szót, hiszen máris megérkezett a finom, lágy csók, ami hirtelen annyira távolinak éreztette a mai nap eseményeit. Az ujjai finoman a kezemre vándoroltak. A kezem volt a legmocskosabb. A körmeim alatt kissé fel is sértettem a bőrt, így a sár vérrel keveredett.
Hirtelen húzódott el és nézett végig rajtam.
Nem, nem, nem! Megint ugyanaz a gondolat jött, mint korábban. Nem akartam hazudni neki, nem akartam elmondani, hogy milyen ostoba voltam, mikor megbíztam Phillipben és mekkora hülyeség volt megmutatni neki Reagan holttestének nyughelyét.
– Mi történt veled?
Ijedten bámultam rá. Kinyitottam a számat, mondani akartam valamit, de nem jöttek ki hangok rajta. Annyira jó lett volna kibökni valami hazugságot, amivel aztán elterelhetem a gondolataimat is Reagan kiásott sírjáról. A test nélküli, mély gödörről.
– Jól vagy? – Érkezett a következő kérdés.
Egy pillanatra megremegtem, ahogy lehunytam a szememet – csakhogy őt ne kelljen néznem. Olyan élénken élt előttem a kép, amint a gödör mélyén feküdtem és néztem fölfelé. Szinte vártam, hogy Reagan arca felbukkanjon és gonosz mosollyal a képén elkezdjen élve elásni. Mély levegőt vettem és kinyitottam a szemeimet és megint Nattal találtam szemben magamat, a saját, biztonságos otthonunkban.
El akartam mondani, de tudtam, ha ezt kibököm, akkor aztán mindent be kell vallanom. Mit szólna ahhoz, hogy én már kétszer is jártam nélkül Wychwood összeölelkező fái alatt? Mit szólna, hogy megmutattam egy számára idegennek azt a helyett, ahol el tettük lábalól Reagant? Tudtam milyen érzés lenne: elárultság. Talán a bizalmát is elveszteném örökre.
– Elestem… egy erdőben… – mondtam, de még mindig egész testemben remegtem.
Közelebb bújtam hozzá. A fejemet a mellkasára tettem és átöleltem a derekát, hogy ne tudjon elhúzódni tőlem. Meg akarom védeni őt. Még szorosabban vontam magamhoz. Ez a biztonság sem tudott most megnyugtatni, túlságosan zaklatott voltam.
– Akármi is lesz, én nem akarom, hogy bajod essen… – Szinte önkéntelenül beszéltem, de most nem állítottam meg magam benne. Arra volt szükség, hogy beszéljek, hogy magamat nyugtassam ezekkel a szavakkal. Ha ennek nagyon rossz vége is lesz, az egyetlen nyom hozzám vezethet Reagantől. Mégpedig az a levél, amit nem találtam meg nála, de nem is említettem meg Natnak, nehogy ideges legyen.

BEMOCSKOLÓDVA

(https://i.pinimg.com/564x/1d/47/3d/1d473de7d2ed3f8b0ac385d8a42bb104.jpg)

A szíve hevesen kezd el verni, ahogy végignéz a fehér kis arcon, ahogy várja, hogy szóljon. Szeme előtt a legrosszabb eshetőségek vonulnak végig. Testén a lehető legapróbb, mégis halálos sebet keresi azonnal. De nem lát semmit, csak a koszt. És valahogy ez sem nyugtatja meg. Ezernyi kérdés cikázik benne, mégsem tesz fel egyet sem közülük. Csak azt a legapróbbat, csak azt, amit meg mert, meg tudott kérdezni. És ami talán mégis a legfontosabb volt. Úgy érezte minden mást képesek könnyedén megoldani. Együtt. És eddigi ridegnek hitt kis életében ez most a legfontosabb pont. Együtt…
Fájón és néz bele a dacos barna szemekbe. Keresi bennük a választ a halkan feltett kérdésére. És már remeg. Remeg a féltéstől, bár nem érzi most azt a dermedtséget a férfin, mint amikor véres karral érkezett kandallóján keresztül. De félelmet érez… Ott áll kettőjük közt, furcsa vendégként, mintegy belakva a szobát és nem mozdul. Nem mozdul, amíg Elliot ki nem mondja mi is ez az egész.

Egy hazugságot…
Nem. A félelem ugyanúgy nem mozdul, sőt, mintha terebélyesedne. Mégsem vág éket közéjük. Nem. Natnak eszébe sincs hátrébb lépni, vagy ellökni, esetleg gyanúsítani párját. Érzi, hogy annak, amiből vagy ahonnan jött, súlya van. És mintha a hazugsággal ezt akarná, talán legfőképp önmagának enyhíteni…
Egy ideig nem szól semmit, csak magához öleli, mintha képes lenne megvédeni. Úrrá lesz testének remegésén is. Erős. Mindketten azok, de tényleg, együtt a legerősebbek. Viszont, most csak óvni szeretné, megvédeni, megmenteni a gondolataitól, amik látszólak gyötrik, a tetteitől, amiket talán elkövetett. És meg sem fordul a fejében, hogy mi van, ha ő ellene vétkezett, és most a bűnbánat vezeti, ilyen érzelmesen és gyengén a karjaiba. Nem gondol arra, hogy talán a rossz ellene történt. Nem. Elliotban megbízik. Másokban már kevésbé, ha kiborul akkor, miattuk teszi… Az ő párját ne nézegesse, meg becézgesse senki sem. És legfőképp, ne ölelgesse. Az az ő kiváltsága… Húzza még inkább magához, ahogy érzékeli, hogy a férfi is szorosabban ölelné.

- Elliot… - Suttogja halkan és igyekszik kissé elhúzni magától párját, hogy szemeibe nézhessen. – Elliot. – Mondja megint, majd lefejti karját a hátáról és csak szorosan, mégis szeretettel tartja őket. – Nem lesz bajom, hallod. – Kérdezi és kissé rászorít a férfi karjaira. – Nem tudom mi történt, de megijesztesz. Nem lesz bajom, csak akkor, ha neked bajod esik. Érted? A mindenem vagy… Azt nem veszthetem el… - Húzza vissza magához, nem érdekli az sem, ha koszos lesz. Koszos ő már eléggé. Mocskos lelkestül testestül. Csak a szeretete az ami tiszta. És ezzel a szeretettel van a férfi és Ada felé is.

Most ő öleli át Elliotot. Magához húzza, majd magával húzza. Ez a ház az ő szigetük a menedékük a tengeren. És az ölelésük a bástya, amely a szigetet védi.
- Gyere… - Mondja és a fürdőszoba felé hátrál. – Mossuk le rólad a sarat. – Csókol bele a férfi fülébe, miközben lassan, nyugodtan mozog. Lépései közben a koszos ruhák felé nyúl, óvatosan lefejtve a koszos pulóvert párjáról. – Itt vagyok. Veled vagyok. Meséld el, mi bánt. És együtt megoldjuk, ezt is épp úgy, mint minden mást…

BEMOCSKOLÓDVA
(http://i.pinimg.com/564x/0d/ed/bc/0dedbcb50d67239f6db97fedfe257974.jpg)

[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=231508615)

NAT
1999. április

Éreztem az átnedvesedett föld szagát, ami a ruháimból áradt. Kellemetlenül elnyomta Nat édes illatát, amibe éppen csak belekeveredett a tinta átható aromája. Ezúttal nem éreztem pedig, annyira vágytam rá, de hiába nyomtam a fejemet hozzá, hallgatva a szívverését, a megnyugtató illat nem érkezett. A testemben ott remegett a düh, amivel még mindig a történteknek adóztam. Hiba volt visszamennem, jobb lett volna abban a tudatban élnem, hogy ennek vége… és már nem lehet bajunk. Igaz ez valószínűleg csak rövid, de annál értékesebb békét és boldogságot jelentett volna. Nem kellett volna éreznem ezt a nyomort, amivel Natért aggódok és szinte könyörgöm a gondolataimmal Merlinnek, hogy aki kiásta a hullát egyedül csakis hozzám köthesse.
A nevemet ismételgetve tolt el magától, hogy a szemembe nézzen. Erős ujjai ott pihentek a karomon. Éreztem, ahogy a melegség a tenyeréből az én átfázott testem felé tör. Még ebbe is beleborzongtam. Nyugtatni próbált, de azt szinte fel sem fogtam, mert a tekintetem a csuklómra tévedt, ahol Reagan örök nyomott hagyott sajtam. Abban van az erőm, hogy senki vagyok… – ismételgettem magamban a korábban erőt adó gondolatot.
– Nem tudom mi történt, de megijesztesz. Nem lesz bajom, csak akkor, ha neked bajod esik. Érted? A mindenem vagy… Azt nem veszthetem el… – Erre eszméltem fel a pillanatnyi melankóliából és hogy ismét meghallottam a szívverését. A karjai megint körém fonódtak, védve, nyugtatóan.
– Gyere… – folytatta. Talán szembesült azzal, hogy nem tudtam mit mondani. Nem ment egy újabb hazugság, de arra hazudni sem akartam újra.
Hagytam magam húzni. A lábaim engedelmesen követték Nat terelgetését. Engedtem, hogy a ruháimmal babrálva a fürdőbe vezessen. Nekem csak az számított, hogy a fejembe minél gyorsabban valamiféle tervet kovácsoljak a megmentéséről, talán mindkettőnk megmentéséről.
Tudtam persze, hogy Phillip áll emögött. Összekaptunk. Talán rám akar ijeszteni, bosszút állni, amiért faképnél hagytam… valószínűleg az is annyira sértette, mint az adag whiskey a képében. Nem voltam elég erős, hogy egy Rowle-t legyőzzek – legalábbis ők így gondolták –, de azért tudnék még apámnak is meglepetést okozni, ha Natot veszélyben érzem. A saját testiépségem sosem érdekelt, de a szabadságom többet ér bármelyik kincsnél, bármilyen névnél, pénznél vagy kastélynál. Engem aztán nem fogsz megleckéztetni, öregem… – mordultam fel csendesen.
Észre sem vettem elsőre, milyen hosszú ideig nem válaszoltam Natnak arra, hogy mi is bánt és ő szívesen meghallgat. Egyszerűen annyira a bosszúm érdekelt, hogy csak a fürdőbe vettem észre magamat. Pont a tükörrel szemben álltam meg, így hirtelen találtam szembe magam a vicsorgó képmásommal. A kezeim ökölbe szorultak, a körmeim egészen a bőrömbe fúródtak és csak akkor vettem észre, hogy fáj és vérzik, mikor felocsúdtam a bosszú tervem forralásából.
– Minden rendben… – Minden erőmet bevetettem, hogy az ingerült remegés ne jelenjen meg a hangomon. – William barátoddal nem beszéltél mostanában?
Csak úgy kiszaladt ez a kérdés a számon, ahogy a kissé véres, mocskos tenyeremre bámultam. A fejemben azoknak az embereknek a nyomát kutattam, akik tudhattak a gyilkosságról. Igen, Nat elmondta Williamnek – illetve ketten tettük meg –, aztán én bevallottam apámnak. De ki tudja, hogy Reagan kinek mondta el, mielőtt az erdőbe hoppanált? Nem bíztam ebben a Mr. Barrow-ban sem, de talán ő tudhatja hol bujkált Reagan, mikor az országba érkezett.
– Az országban van éppen vagy megint elutazott? – faggatóztam tovább.

BEMOCSKOLÓDVA

(https://i.pinimg.com/564x/1d/47/3d/1d473de7d2ed3f8b0ac385d8a42bb104.jpg)

William… Nem igazán értette, hogy barátja miként jön a képbe. Furcsa volt ott hallani ezt a nevet kettőjük közt, a fürdőszobában, éppen egy amúgy is megmagyarázhatatlan hangulatban. Sőt, némiképp ijesztő volt. Mivel egyelőre csak a kérdések gyűltek benne fokozatosan egyre több és több, mivel választ még mindig egyre sem kapott. Mi lehet ez az egész? Kotorászik agyában, amiben persze millió mennyiségű fantáziafoszlányt talál szerteszét dobálva. Igen, ilyen egy író agya…

Inkább lehajol a kádhoz és megnyitja a csapot. Levesz a polcról valami gyógyfüves keveréket és a nagyját belelöttyinti a kád, még csak éppen hogy nedves aljába. A kérdés, hogy mi is történik éppen, még mindig ott lüktet agyában. Tudja, erre nem orvosság, sem a fürdő, sem a mezei növények, de nem érdekelte. Ezzel is legalább tesz valamit. Ha már ennyire tehetetlenné vált Elliot oldalán.
A férfi felé mozdul és lassan fordítja el a tükör felől, hogy ő rá nézzen. Nem kérdez semmit. Csak óvatosan fejti le róla ruháit egymás után, félve attól, hogy valahol, valamelyik mozdulatával fájdalmat okozhat. Néha megáll és ránéz. Majd odahajol egy apró csókra és folytatja a nadrág gombjának kioldását. Talán ez lehetne a legmeghittebb pillanataik egyike. Ha nem lengené őket körül az az atmoszféra, amiben még mindig, most is csak a kérdések lebegnek. Semmi válasz. És mintha az író nem is követelné már azok eljövetelét.

Ujjai hozzáérnek Elliot meztelen felsőtestéhez. Ott van mindhárom heg a gyönyörű bőrön, az is, amit Reagan hagyott, sőt, az író mintha látná azt is, amit az átkozott penge ejtett. Holott annak a sebe végérvényesen begyógyult és eltűnt már aznap este. Lassan húzza végig ujjait a szón „Senki”, majd néz komolyan a férfi szemeibe. És most mintha összeállna a kép. Sár… Kétségbeesés… William…
Reagan.

Félve néz most rá, de nem kutatja sokáig a sötétbarna szemeket, csak egyszerűen húzza magához az ölelésébe. Ő éppen ugyanúgy nem vágyik semmi másra, csak megvédeni Elliotot. Ebbe az egészbe ketten vágtak bele és kettőjüknek kell vállalnia a felelősséget, történjen bármi is. Lassan lép a kád felé és emeli bele párját, majd ül le ő maga a szélére. Onnan néz végig a gyönyörű teremtésen és csak csodálja. Csodálja még fájdalmában és kétségbeesésében is.
- Pár napja beszéltem Williammel igen. Úgy tudom jelenleg az országban van. – Suttogja halkan, majd kezével elkezdi lemosni a férfi lassan átmelegedő bőrét. – Most már mondd el, mi történt, kérlek. Mert ez így nem jó. Tudom, hogy Reaganról van szó. Így tudom, hogy bármi is történt, az mindkettőnket érint. És azt együtt, közösen kell elintéznünk. Vállaltam, hogy minden nehézséged és problémád az én nehézségem és problémám is lesz. Ne akarj megóvni. Ha valamiben együtt vagyunk benne, akkor együtt vagyunk benne, és kész. – Odahajol ismét egy finom és óvatos csókért, miközben elkezdi saját ruháit is kioldani és lehúzni. Gyorsan vetkőzik és mászik be a kádba, hogy aztán ölébe vehesse a férfit és úgy moshassa meg a hátát. Ott meg is csókolja a puha fehér bőrt, beszívja a mindig édes illatát. – Bármi történt is, megoldjuk. Nem lesz baj…

BEMOCSKOLÓDVA
(http://i.pinimg.com/564x/0d/ed/bc/0dedbcb50d67239f6db97fedfe257974.jpg)

[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=231508615)

NAT
1999. április

Beleremegtem, ahogy kellemes meleg – már-már forró víz – a bőrömet cirógatta. Lassan, óvatosan helyezkedtem el a kádban, a habok közé. Megszűnt a remegés, amit a Wychwoodban tomboló hideg szél és a félelem keveréke okozott. Még mindig – ahogy hátra dőltem a kádban – ott lebegett előttem a képe annak, amint fölfelé bámulok a gödörből. A fák lombjait láttam, ahogy benyúlnak fölém, részben eltakarva a borús eget. Megint reszketve vártam, hogy megjelenjen előttem Reagan arca, talán egy ásóval a kezében, amivel egyszerűen rám lapátolja a havat.
Azonban nem ő jelent meg, hanem Nathaniel. Azok a megnyugtató kék szemek, azok, amik annyiszor jelentettek menedéket a külvilág elől.
– Pár napja beszéltem Williammel igen. Úgy tudom jelenleg az országban van – szinte suttogva mondta ki ezeket a szavakat. A keze a bőrömre siklott, az is olyan kellemesen melegített, mint a víz.
Sóhajtottam egyet… nem azért, mert megkönnyebbültem. Csupán azt éreztem, hogy egy újabb elem került a számításomban. Egy újabb gyanúsított, aki esetleg a barátját akarja védeni tőlem. A tekintetem megint Natra vándorolt, de ő előbb megtalált engem. Megtalálta az ajkaimat és újra megnyugtatott egy lélegzetvételnyinek tűnő, rövidke pillanatra. Ez túl kevés volt most azzal a teherrel szemben, amit annak a gödörnek az alján kaptam magamra.
– Most már mondd el, mi történt, kérlek. Mert ez így nem jó. Tudom, hogy Reaganról van szó. Így tudom, hogy bármi is történt, az mindkettőnket érint. És azt együtt, közösen kell elintéznünk. Vállaltam, hogy minden nehézséged és problémád az én nehézségem és problémám is lesz. Ne akarj megóvni. Ha valamiben együtt vagyunk benne, akkor együtt vagyunk benne, és kész. – Érkezett a folytatás.
Elhúzódott, hogy elkezdjen most már a saját ruhájával is babrálni… az én tekintetem meg a csuklómra vándorolt, amit szinte önkéntelenül emeltem ki a víz alól. Ott volt rajta az a felirat, ott díszelgett rajta az, ami engem a leginkább jelent, az a borzalmas, rövidke kifejezés. Egy senki… aki megvédi a világát… Megint Natra pillantottam, az én világomra, a menedékemre, a támaszomra.
Nem válaszoltam, míg el nem helyezkedett mögöttem és lassan mosni kezdte a hátamat.
– Bármi történt is, megoldjuk. Nem lesz baj…
Megint sóhajtottam egyet, majd hosszan fújtam ki. Nem azért, mert mélyen szívtam volna be a fürdő kissé párás levegőjét, hanem mert ott dolgozott bennem a vágy: most hadd ne kelljen válaszolnom. Tudtam, hogy kell. Muszáj lesz mondanom valamit. Ezért húztam az időt. A szavakat kerestem, a megfelelő formáját annak, ahogy az ilyet ki lehet bökni. „Nem lesz baj.” – ismételtem magamban meg Nat szavait. Megint összerezzentem az aggodalomtól és leráztam magamról a gyengéd kezeket. Felé fordultam és hátrébb húzódtam.
– És mi van, ha már megtörtént a baj? – kérdeztem kissé ingerülten és belecsaptam a vízbe. Valószínűleg Nat felé törtek utat maguknak a cseppek, pedig nem rá haragudtam, hanem magamra. Óvatosabbnak kellett volna lennem, mint mindig. Megkeresni a levelet és eltűntetni, befogni Mr. Barrow száját – egy exmemoriammel – és apámat még véletlenül sem beavatni a történtekbe.
– Ez nem olyan, amit kiradírozol egy lapról! Ez nem olyan, amit pénzzel elhallgattatsz… ez valami sokkal rosszabb, sokkal borzalmasabb… – A vége dadogásba csapott át.
Közelebb húzódtam hozzá, de nem bújtam oda. Nem akartam hallani a szívverését, mert nem érdemeltem meg. Én rontottam el. Ő korábban még nem követett el bűncselekményt, nem tudta, mit kell tennie. Én viszont tűntettem már el mindenféle nyomot, kerülte el, hogy felismerjenek, most pedig belerángattam éppen őt. Nat hiába keménykedett – és tetszett nekem közben nagyon is –, nem volt soha rossz ember. Nem volt olyan rideg, mint én, aki idegeskedés nélkül hagyja maga mögött romokban a világot.
– Valaki kiásta Reagant. Csak az üres gödör volt ott... én meg beleestem...

BEMOCSKOLÓDVA

(https://i.pinimg.com/564x/1d/47/3d/1d473de7d2ed3f8b0ac385d8a42bb104.jpg)

A szíve óriásit ütött. Szinte csodálkozott rajta, hogy ezt nem hallotta a földkerekségen mindenki. Pedig nem. Ezt csak ő érezte. Most még Elliot sem, hiszen a férfi távolabb húzódott tőle. Zavarta a hiánya. Zavarta, hogy nincs ott puha bőre az ő mellkasához érintve. De nem zavarta, hogy nem hallotta érzéseinek árulóját. Talán a légzése is elakadt egy pillanatra és megrezdült az egész teste a súlyos teher alatt.
Ilyenkor mindig azon csodálkozik, hogy van élet a történések után… Mikor Mariel és Huojin meghaltak, azt hitte vége a világnak. Szinte várta, hogy a nyakába szakadnak a mennyezet, hogy kicsúszik lába alól a talaj és összerogynak a falak. Szinte várta, hogy a ház a tengerbe csússzon. Várta, hogy ne kelljen mozdulnia, hogy ne kelljen többé élnie és léteznie.
De nem.
A világ nem olyan kegyes, hogy befejezze történelmét, abban a pillanatban, mikor az írónak talán arra volna szüksége. Pedig jó lenne… Igen, most is jó lenne… Csak visszahúzza magához párját, mintha az mindent megoldana. Csak öleli és szorítja, némán egy hang nélkül, tudatába szívva, érezve Elliot bőrének minden melegségét és illatait. Hetek óta nagyon boldognak érzi magát. Ha most véget érne minden létezés, akkor a legboldogabb érintésben a legboldogabb emberként tudna útjára indulni.

De a világ sajnos nem ilyen kegyes. És nekik harcaik vannak még hátra. Úgy fest több és nehezebb, mint elsőre hitték. De nem fog utat engedni a kétségbeesésének. Visszaszívja tagjaiból és határozottságot présel beléjük. Elliotért, Adáért, önmagukért, bármire képes.

- Megtisztítalak a kosztól… - Suttogja halkan a férfi fülébe. – Nem akarom, hogy érezd annak a helynek az iszonyatát. Sehol sem. – Kezdi el ismét dörzsölni a férfi bőrét, csak finoman, lágyan, éppúgy, ahogy tényleg legféltettebb kincseinek egyikével bánik az ember. – Tudod… Éppen az a jó a gazdagságnak ezen állapotában, hogy az embert szinte bármire képessé teheti… Szerinted Reagan hány gyilkosságot úszott meg? Mindenki zseninek tartotta, holott nem volt több puszta őrültnél. De mindenki elnézte neki az iszonyatát. Én is elnéztem neki. – Hirtelen kezd el mozogni. Elzárja a csapot, majd Elliotot szinte lazán, hiszen a víztől még annyi súlya sincs, mint lenni szokott, csak átfordítja, hogy szembe nézhessen vele. Hogy láthassa a dacos kis szemeket, amint őt nézik. Higgadtságot erőltet magára. Mintha mi sem lenne természetesebb annál a tudatnál, minthogy ő egy gyilkos. Minthogy mindketten azok. Az ő szabadságát vették meg így. A szerelmüket. Megérte? Megérte. Felnevelhet így egy kislányt békében, aki megérdemelte. Ha más nem is, ez egy tiszta ürügy, egy tiszta védelem. Hát van, hogy ebbe kapaszkodik. Most is ebbe kapaszkodik… - Reagan megölte Marielt. Nem fogom hagyni, hogy minket, akárcsak a másvilágból is, de bántson. Lehet, ártatlanságot nem tudok venni pénzen, és immáron örökké rejtegethetem az életem egy pontját. De elszökhetünk, eltűnhetünk, örökre, ha kell. Megtenném. – Simít végig a férfi arcán, hogy aztán egy csók után, nyugtatásképp, ott hagyja forró tenyerét a férfi bőrén. – De előbb, megpróbálunk kilábalni ebből is. Beássuk a sírt. Megkeressük, aki elvihette a holttestet. És megszabadulunk mindentől, ami minket az esethez köthet. – Sóhajt fel kissé. - Ha végeztünk, írok egy levelet Willnek, hogy jöjjön ide. Segít nekünk, ebben biztos vagyok. És mielőtt ez ellen felszólalnál, igen, én maradéktalanul megbízom benne. – Mondja határozottan, majd ismét egy csókban forrasztja össze ajkaikat. – Minden rendben lesz. Tudom. De azért tudnod kell, hogy nagyon-nagyon szeretlek.

BEMOCSKOLÓDVA
(http://i.pinimg.com/564x/0d/ed/bc/0dedbcb50d67239f6db97fedfe257974.jpg)

[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=231508615)

NAT
1999. április

Megrökönyödve hallgattam Nat szavait a gazdagságról, miközben a bőrömről dörzsölgette le a koszt. Talán nagy előny, ha az embernek van pénze. Néhány szájat bizonyosan be lehet fogni, de ez most nem az a helyzet. Itt annyi lehetőség van, annyi kérdés, amire még nem ismerjük a választ. Mi van, ha az illető nem pénzt akar? Talán azért vitte el a testet, hogy minket sakkban tartson – vagy legalábbis engem, ha Phillipről van szó.
Az aurorokat száját vajon be lehet fogni galleonokkal? Nem mindegyik olyan nevetséges, mint Kean… vannak közöttük egész értelmes alakok is, sőt veszélyesek. Egyszerűen van az a helyzet, amikor sem a pénz, sem a hírnév, de még csak a befolyás sem segít, talán még inkább ronthat is a helyzeten. Beleremegtem, ahogy a meleg víz végig folyt a bőrömön.
Végre egymás szemébe nézhettünk. Nem volt időm reagálni, csak a tekintetét kerestem, mert tudtam: vele lehet őszintének lenni, nekik mutathatom, hogy félek… mégsem kérhettem arra, ne tegyen semmit. Azt akartam, hogy rám hagyja, hogy én oldjam meg. Én sem engedtem volna egy ilyen kérdésben.
A folytatás egy pillanatra sem nyugtatott meg, pedig ez világította csak igazán meg a gondolatait. A pénzt egészen másképp értette, mint ahogy én gondoltam.
– Reagan megölte Marielt. Nem fogom hagyni, hogy minket, akárcsak a másvilágból is, de bántson. Lehet,ártatlanságot nem tudok venni pénzen, és immáron örökké rejtegethetem az életem egy pontját. De elszökhetünk, eltűnhetünk, örökre, ha kell. Megtenném. – Simított végig az arcomon. A szavaiból erő áradt, végre nem az a magát gyűlölő kisfiú nézett rám, akit a kastélynál láttam. Végre annak a Natnak tűnt, akit imádtam bosszantással elő csalni.
Gyengéden viszonoztam a csókot, habár majd szétvetett a düh. Hirtelen felfogtam, hogy ez komoly… nem kellett volna így hazaesnem, ilyen piszkosan és kimerülten. Kész tényekkel kellett volna visszatérnem, mint egy macskának, aki zsákmányt tesz a lábtörlőre. El kellett volna azonnal kapnom azt, akit emögött sejtek… be kellett volna temetnem az a sírt.
– De előbb, megpróbálunk kilábalni ebből is. Beássuk a sírt. Megkeressük, aki elvihette a holttestet. És megszabadulunk mindentől, ami minket az esethez köthet. – Az az érzésem támadt, hogy a gondolataimban olvas. – Ha végeztünk, írok egy levelet Willnek, hogy jöjjön ide. Segít nekünk, ebben biztos vagyok. És mielőtt ez ellen felszólalnál, igen, én maradéktalanul megbízom benne.
Ismét megcsókolt. Ez az érintés most valamiféle biztosíték volt, ahogy a szavai is hangoztatták. „De azért tudnod kell, hogy nagyon-nagyon szeretlek.” Hirtelen lüktetni kezdett bennem az erő. Nem akartam még egyszer azt hallani tőle, hogy minden rendben lesz vagy Will segít majd, ha végeztünk. Nem akartam sem őt, sem a rendbent. Ez utóbbi nem létezett, a fickóban pedig nem bíztam meg.
Felpattantam, közben felkaptam az egyik tusfürdős flakont és Nat elé vágtam a vízbe.
– Nem! Nincs időm tervezgetni! –kiáltottam rá, talán túlzottan is hangosan, hogy máris szálljak ki a kádból. Egy törölközőt húztam magamhoz, hogy végig dörzsöljem vele a testemet, olyan gyorsan ahogy csak lehet.
– Betemetem azt a hülye sírt… – dobtam le a törölközőt a padlóra. – Azonnal meg kellett volna tennem. – Ezt már csak dörmögve tettem hozzá.
Egy köntösbe bújtam, amit szorosan összekötöttem magamon.
– Szükségem lesz valami meleg ruhára… – mondtam és elindultam, hogy a hálóból kerítsek magamnak megfelelő öltözéket

BEMOCSKOLÓDVA

(https://i.pinimg.com/564x/1d/47/3d/1d473de7d2ed3f8b0ac385d8a42bb104.jpg)

Gyors mozdulattal lép ő is ki a kádból és töröl végig magán, hogy szárazzá tegye bőrét. Nem nagyon tudja, mit is mondjon. Hiszen valahol az tűnik a helyes döntésnek, amit most Elliot csinál. Minél gyorsabban cselekedni, betemetni a sírt, előkeríteni azt, aki elvihette a holttestet. Csakhogy ő nem akart kapkodni… Egyszer már elrontották ezt az egészet, jó lenne másodszor nem még lejjebb ásniuk magukat az erkölcstelenség mezsgyéjén. De persze már mindegy. Valahol a legalján vannak egy gödörnek. Mindketten. Több szempontból is. Ők már sosem lehetnek jók. Ada dob valamelyest ennek a háznak a fényén. Mintha akaratlanul is tisztán tartaná a mocskos kis lelkek mellett az ő tökéletességével. És Nat megtanult már nem csak saját magáért harcolni. Elliot lelkéért és életéért sok mindent feláldozna. Ada boldogságáért lehet, hogy mindent. Bár… Ada boldogságához hozzátartozik az ő életük is. Tudja, a kislánynak az lenne a legfontosabb, hogy az a szerető közeg, amit most már ketten is biztosítanak neki, megmaradjon.

Gépiesen indult ő is Elliot után. Bár még nem döntötte el, hogy feltartóztatni, vagy követni akarja-e a férfit. Szíve szerint mindkettőt megtenné. És megnézné a következményeit, hogy aztán visszapörgethesse az időt és kiválaszthassa a legjobb döntést. És nem. Reagan megölésén egy percig sem gondolkodna, most sem. Addig nem tekerne vissza. Igen, lehet pár dolgot másképp csinálna. De a férfinak vesznie kellett. És ki tudja, hány ártatlanabb lelket mentettek meg vele. Nat pár dolgot tudott a férfiról, de nem mindent. Csak sejtette inkább, mintsem tudta, hogy nem csak ő lehetett az egyetlen, akit sakkban akart tartani, akit tárgyként birtokolni akart. Őt a legjobban, ebben biztos volt. De ki tudja, a férfi hányakat bánthatott, például azután, hogy ő elutasította…
- Reagan aznap azért jött az erdőbe, hogy megszabaduljon tőled. – Kezdi csendesen, miközben szekrényében kotorászik, hogy meleg nadrágot és pulóvert vegyen elő. Valamit, amit nem félt bemocskolni, pont úgy, ahogy az életét sem féltette. Hiszen ő már mocskos, így is, úgy is. Döntött. Elliottal tart. Sírt beásni és holttestet felkeresni. – Kétlem, hogy nagy dobra verte volna, hová is indul… És bár voltak elintéző emberei, a legtöbb esetben bennük sem bízott kifejezetten.

Felhúzott egy melegítőt, majd Elliotra nézett. Egy pillanatig csak némán figyelte és megfigyelte. Sokszor nézte így, elmélázva, legtöbbször messziről, hogy párja ne vegye észre. Mert néha még mindig hihetetlen volt, hogy szerelmet érdemelt. Éppen olyat, amilyenre szüksége volt, amilyenre mindig is vágyott. Erőset. Valakit, akit nem tudott megbotránkoztatni, akitől nem tudott olyat kérni, hogy szégyentelennek érezze magát. Elliottal minden jó volt. Érzelmileg épp úgy ki volt elégítve, mint testileg. Pedig sosem merte volna hinni, hogy ez a kettő egyszerre teljesíthető az ő életében. De Elliot jött, látott és győzött. Mind ő fölötte, mind a berögzült önsanyargatása és önmocskolása fölött. Talán ezért is hitte olyan rendíthetetlenül, hogy ketten mindent legyőznek.

- Csak Garm volt, akiben bízott… Ronda, gonosz, vénülő ember, akit akkoriban szedett össze egy sikátorban, amikor velem megismerkedett. – Ült le egy pillanatra az ágyra, miközben még mindig Elliotot nézte. - Ő intézte Reagan sötét ügyeit, minden beszerzést, minden útból eltávolítást. Védőfal volt. Nehogy Reaganra bármi is bizonyítható legyen. Ha valami kiderül, akkor mindent Garmra lehetett volna kenni. Még, ha vallomást is tesz Reagan ellen, esélye se lett volna. A híres költő szava egy sikátorból fölnyalábolt, volt hajléktalannal szemben. Mégis volt köztük valami furcsa bizalom… Talán pont azért, mert ismerték egymás legdurvább dolgait. Szerintem őt kéne megkeresnünk.

Mondja egyszerűen, majd ismét feláll és Elliothoz lép. Megcsókolja, hosszan, szenvedélyesen, pont úgy, mint aki tényleg attól fél, hogy nem lesz holnap.
- Innentől, mindent együtt csinálunk. Vállalom. Bármi is lesz. Melletted állok.

BEMOCSKOLÓDVA
(http://i.pinimg.com/564x/0d/ed/bc/0dedbcb50d67239f6db97fedfe257974.jpg)

[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=231508615)

NAT
1999. április

Gyorsan öltöztem és csak a szemem sarkából figyeltem Natot. Hallgattam, ahogy beszélt. A szívem zakatolta a dühtől. Már régen nem az foglalkoztatott, hogy valaki kiásta Reagant és lényegében rám kenheti az egészet. Az egy dolog, hogy engem elszakíthat ezt az egész Nattól. Az nem tetszett, amiket mondott, amiket megoldásként kínált.
Rövidke pillanatra ült csak le, míg Garmról beszélt. Egy alakról, akit valami sikátorban szedett össze magának Reagan… mint valami idomított patkány, úgy hangzott a története. Lényegében azért fizette a költő, hogy elvigye a balhét helyette, ha kellett vagy éppen bemocskolja a kezét. Érdekes, hogy miattam képes volt Wychwoodba utazni egyes egyedül. Egy pillanatra elvigyorodtam. Olyan elégedett arckifejezés volt: Hát mégsem egy senki voltál neki, O’Mara.
Megigazítottam a kellemesen meleg pulóvert és ezután fordultam teljes testtel Nat felé. Eddigre már felpattant és ott állt mellettem. Hosszan csókolt, én meg átkaroltam a nyakát, hogy közelebb húzzam magamhoz. Meg kell menteni őt… – suttogta közben a kis hang a fülembe. Az ujjaimait a hajából fúrtam, hogy érezzem, hogy megnyugtassam magam.
– Innentől, mindent együtt csinálunk. Vállalom. Bármi is lesz. Melletted állok.
Sóhajtva léptem tőle hátrébb.
– Nem, Nat.
A kijelentés olyan hidegen és színtelenül érkezett, hogy egy pillanatra én is meglepődtem. Ez persze valahol érthető is volt, hiszen nem egy általános vitatéma hangzott el például arról, hogy miért csak süteményt eszek és kávét iszok, miközben egészségesebbnek kéne lennem. Másrészről viszont ez Nat harca volt egy olyan múlt ellen, amit én csak abból ismertem, amit ő elmondott nekem. Tudtam, hogy bántotta az az állat és még Mariel is kevés volt kirángatni ebből a helyzetből. Én elég voltam hozzá, de mintha mindig lenne egy újabb és újabb bökkenő, amit talán saját magam kerestem. Az egészet azzal rontottam el, hogy Phillipet bevontam… az a hülye Barrow-t is amneziálni kellett volna… „Volna” – állandóan ez az ostoba szó. Nem segít már az, hogy átgondolom, mit rontottam el. Egyszerűen cselekedni kellett, mint mindig. Hiszen, Elliot O’Mara nem dumál, hanem teszi, amit tennie kell. Ez a gondolat emlékeztetett arra, amit Nat miatt jó időre félretettem. A bűnözőt, aki ott lakott bennem.
– Ezt most én intézem. Én temetem be a gödröt és én keresem meg ez Garmot… te túl felismerhető és feltűnő vagy.
Ha valakit megismernének kettőnk közül, az biztosan ő. Nem akartam ezt kockáztatni.
Átsétáltam a fürdőbe és megnéztem magam a tükörben. Sápadt voltam, mint aki beteg és elképesztően sovány. Akkor láttam először ilyennek magam… mert talán akkor néztem először rendesen meg a tükörképemet. Reagan óta nem szerettem a látványomat, ezért kevés időt törődtem vele. Ott ácsorogtam, mint egy megsebzett szavarvas, akit már-már elhagyott az élet. A kezem önkéntelenül mozgott, markoltak be a pulóver ujjába és húzták fel annyira, hogy lássam a bőrömbe égetett feliratot.
– Te már egy senki vagy, Reagan… én még élek… – suttogtam olyan halkan. Csupán én hallhattam.
Elengedtem az anyagot, még egyszer megborzoltam a hajamat, hogy legalább az rendesen álljon.
– Ez a Garm, szereti az ezüst gombokat… mármint a ruháján? – Kicsit szerencsétlenül sikerült feltennem a kérdést. Ez már elég hangos volt, hogy Nat akár a hálószobában is hallhassa.

BEMOCSKOLÓDVA

(https://i.pinimg.com/564x/1d/47/3d/1d473de7d2ed3f8b0ac385d8a42bb104.jpg)

Furcsa kábulat telepszik rá Elliot egyszerű kis szavai után. Csak áll némán pár percig, mintha tagjai megmerevedtek volna. „Nem, Nat.” Nem akarta hallani ezeket a szavakat. Emlékezni se akart rájuk. Mégis beleivódtak minden szövetébe, hogy lezsibbasszák az egész testét. „Nem, Nat.” Mintha valami sokkal durvább hangzott volna el. De nem. Ez a két szó meglepően egyszerű és mégis sokkoló. Pedig tudja, hogy ez nem elutasítás. Ez puszta féltés, puszta logika, ami teljességgel jogos és ésszerű. Valahogy mégsem tud örvendeni neki. Nagyon nem. Sőt lényegében elfogadnia is nehézkes. Nem, nem… Ezt nem intézheti egyedül, nem engedi… Kapna a férfi teste után, hogy magához szorítsa, hogy ott tartsa, a meleg és óvó karjai közt addig, amíg még van rá lehetősége, hogy csak tartsa és szeresse. Nem akarja elengedni. Egyedül… Nem fogja tudni…

A kétségbeesés vetül az arcára, mikor végre ki tud törni a merev gátból és meg tud fordulni, hogy a fürdőszoba felé menjen.
- Igen. Szereti az ezüst gombokat a ruháján… - Sétál be Elliot után a helyiségbe és a tükörben nézve magukat, öleli át hátulról a férfit. Puszil végig a nyakán és csak szorítja és tartja. – Már nem csak az van, hogy te döntesz. És egyedül bármit megtehetsz. Már nem kell egyedül vállalnod a felelősséget. – Suttogja, miközben még mindiga tükörben nézi a gyönyörű kis testet, amibe egész egyszerűen teljesen szerelmes. Minden porcikájába, minden lélegzetvételébe. És valószínűleg minden gondolatába is épp ugyanúgy. – Nem fogok itt ülni és várni, hogy vajon hazaérkezel-e. – Mondja csendesen, ismét megcsókolva a férfit, majd óvatosan maga felé fordítja. – Rendben. Parancsolj te. Ebben benne vagyok. Csináljuk úgy, ahogy szerinted a legjobb. De adj feladatot. Ne hagyj engem itthon. – Határozottan beszél és néz a férfi szemeibe. Amiket még mindig, mint valami csoda, úgy ámul. És ismét csak nehéz elhinnie, hogy megérdemel ennyi önfeláldozást, mint amivel Elliot megint csak nekifutna a tetteknek… Marieltől valahogy természetesebbnek vette, hiszen évek óta ismerte, gyerekkori mély szeretet volt, ami a védelmére sarkallta. De Elliot… Szinte még ismerniük sem kéne egymást. Mégis itt állnak, a legnagyobb bizalomban, olyan dolgokon túlesve, amiket más egy élet alatt nem tapasztal meg, és olyan szeretetben, ami sokaknak talán sosem adatik meg… Furcsán osztogatja a világ a jutalmait. Hogy épp őket teszi össze egymás mellé. Két gyarló teremtést, hogy legalább a szerelmükben tiszták legyenek. Mert ez az. Őszinte és boldog. Már, amikor nem épp egy gyilkosságot próbálnak a szőnyeg alá seperni hatalmas összetartozásukban…

- Ismerem Garmot. Szereti a csillogást és a giccset,a gazdagságot, ami szolgálataiért cserébe járt neki... Velem hajlandó lesz szóba állni, mert gazdag vagyok és híres. – Tereli vissza gondolatait az itt és most-ra, hiszen van egy problémájuk. Egy igencsak nagy problémájuk, amit meg kéne oldaniuk. – Ha én keresem fel, talán még gyanúba se keveredhetünk. Részvétnyilvánítás miatt, vagy puszta együttérzésből felkeresni, hivatalosan. Hogy tegyünk egy lépést az ügyben. Eddig nem nyilatkozott a kiadóm Reagan haláláról. Lehet éppen ideje lenne. És nem mennék egyedül persze… Jönne velem Szürke Kisegér és Nagyember is. De tisztes távolságban maradnának, hogy beszélni tudjunk. – Mondja csendes határozottsággal a hangjában. – És a gödröt sem csinálhatod egyedül. Odamegyünk és beássuk. Ennyi. Fogadd el. És csináljuk.

BEMOCSKOLÓDVA
(http://i.pinimg.com/564x/0d/ed/bc/0dedbcb50d67239f6db97fedfe257974.jpg)

[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=231508615)

NAT
1999. április

Még mindig a tükörben bámultam magamat. Azt a törékeny valamit, ami Reagan után lett belőlem. A sápadt arcomat, ami bár pontosan olyan sármos volt, mint korábban, most betegnek tűnt. A hajamat igazgattam, mintha az segíthetne bármit.
Valójában nem érdekelt annyira a külsőm eddigre. Csupán úgy tettem, mintha cseppet sem volna, amúgy fontos az ezüstgombos kérdés… de nagyon is az volt. Egykori hajléktalan, aki most odavan a pazar… nem meglepő. Hümmögtem egyet és közben újra megigazítottam a szemöldököm felett a tincseket. Ekkor karolt át Nat és csókolt végig a nyakamon. Talán meggyőzésnek szánta, de azzal már régen elkésett.
– Nem fogok itt ülni és várni, hogy vajon hazaérkezel-e. – Halkan beszélt, majd hirtelen fordítva maga felé folytatta: – Rendben. Parancsolj te. Ebben benne vagyok. Csináljuk úgy, ahogy szerinted a legjobb. De adj feladatot. Ne hagyj engem itthon.
Hirtelen váltott határozottabb hangra, ahogy egyenesen a szemembe nézett. Láttam rajta, hogy mennyire tettre kész, talán még nálam is inkább. Nem vágtam bele, vártam a folytatást, egy jobb indokot annál, hogy nem akar itthon ülni. Ezért nagyokat pislogva vártam a folytatást.
– Ha én keresem fel, talán még gyanúba se keveredhetünk. Részvétnyilvánítás miatt, vagy puszta együttérzésből felkeresni, hivatalosan. Hogy tegyünk egy lépést az ügyben. Eddig nem nyilatkozott a kiadóm Reagan haláláról. Lehet éppen ideje lenne. És nem mennék egyedül persze… Jönne velem Szürke Kisegér és Nagyember is. De tisztes távolságban maradnának, hogy beszélni tudjunk.
Nem, nem, nem! Szinte kiáltozott bennem a féltés. A szívem megint őrülten kalapálni kezdett. Szinte meg sem hallottam, ahogy kijelenti, a gödröt sem egyedül kéne betemetnem. Nem tudott meggyőzni, ahhoz túl makacs és önfejű voltam. Már nem akartam átgondolni, nem akartam megtervezni, készen álltam letépni akár puszta kézzel is egy fejet és betemetni azt a gödröt.
– Nem, Nat! Nem, nem és nem! – emeltem fel a hangomat. – Nem mehetsz egy olyan fickó közelébe, még a Nagyembereddel sem, aki ennyire veszélyes rád… aki kiásott egy holttestet!
Hosszan fújtam ki a levegőt.
– Ez már rég nem a puhatolózásról szól. Értsd meg, nekem meg kell védeni téged és ahhoz már rége nem a pénz vagy a hírneved kell. Azzal nem érsz semmit, csak rontasz a helyzeten!
Elléptem tőle. Nem akartam érezni a tenyere melegét vagy a tettre kész csillogást bámulni a kék szemekben. Nem szerettem volna, ha velem tart, legyen akármilyen erős és elszánt. Sem az erdő, sem egy esetleges újabb gyilkosság nem neki való. Ő sokkal érzékenyebb nálam. Könnyebben megtörne ilyen tettek súlya alatt.
– Indulok vissza Wychwoodba. – Egyszerű kijelentés volt, de tartalmazta a lényeget. Ugyanolyan könnyeden hagytam ott, mintha tényleg nem lenne fontos, mintha nem számítana… mégis bántott.
Megszaporáztam a lépteimet, hogy ne érjen utol és ne akarja meggyőzni. Nem tudom hányszor tudnék nemet mondani anélkül, hogy elkábítsam egy Dormitoval és magam mögött hagyjam az álmok között, míg én elintézem az ügyet. Nehéz neki ellenállni, a szemei nagyon meggyőzők, akárcsak a csókok és a lágy érintések.

BEMOCSKOLÓDVA

(https://i.pinimg.com/564x/1d/47/3d/1d473de7d2ed3f8b0ac385d8a42bb104.jpg)

És megint csak az ürességet érezte…
A hideg úgy érintette tenyereit, mint ahogy jeges víz csípi az ember meleg bőrét. Fájdalmas volt. Fájdalmasabb, mintha valóban beleugrott volna egy fagyott tóba. A fizikai bántalmak nem érdekelték. Mintha tompábban érzett volna minden sérülést, mint a többi ember. Azt gyanította, hogy Regannak pontosan ez tetszett benne. Lehetett kísérletezni, mert sokkal később ütötte ki a fájdalom. És ő hagyta… Mert úgy érezte ennél jobbat nem érdemelhet egy magafajta undorító valami.
Csakhogy ez most nem fizikai érzet. Ahogy kezein végigmart a hideg. Ez a szívében kezdődött és a lelkében ért véget. Mert megint ott lett hagyva. Mert Elliot megint úgy döntött, hogy nélküle küzd tovább. Miért nem képes felfogni, hogy ez a kettőjük harca? Miért nem képes megérteni a gyönyörű kis lüke fejével, hogy ebben az egészben együtt vannak benne? Nyakig lepi el mindkettőjüket a mocsok, mert megpróbálták őt kiszabadítani egy gennyes, undorító fertőzésnek is nevezhető férfi karmai közül. Nat szenvedett volna Reagantól, ami talán Elliottal való kettősüknek vetett volna véget. És most szenvedniük kell attól, hogy lényegében megváltották a világot egy olyan embertől, aki vélhetőleg senkinek sem okozott örömöt az életében. Sőt… Ki tudja hány embert taszított lelki nyomorba…

Egy pillanatra belenéz a tükörbe. Azt a szőrös, ronda alakot látja benne, akit mindig is látott. Mégsem gyűlölet néz vissza rá a kék szemekből. Nem, már nem gyűlöli önmagát, mert Elliot megtanította elfogadni azt, amilyen. Szeretni és szeretve lenni. Az élet legfontosabb kihívása és most úgy érzi végre minden teljesül, amit valaha is kívánt. Együtt vannak. Boldogok együtt. Szóval, ha így nem lehetnek, akkor talán inkább sehogy se legyenek. De egyedül már nem bírja ki… Elliot nélkül már, talán megőrül…

Nagy léptekkel szeli át a fürdőszobát és a szobát, szinte pár lépésnek tűnik csak, mire leér. Hirtelen rántja magához Elliotot. Egyszerűen és határozottan szorítja magához a férfi könnyű kis testét.
- Vagy veled megyek. Vagy nem mész sehova. – Mondja szinte suttogva, mert a féltéstől és az ismételt szörnyű helyzetüktől érzi, hogy sírnia kéne. De nem akar. Erős akar lenni. Határozott és tettekre kész. Megoldják, ezt mantrázza magának, miközben úgy szorítja Elliotot, hogy a férfi szinte mozdulni se tudjon. – Te nem érted meg. Hiába akarsz megmenteni vagy megvédeni, ha magadat sodrod veszélybe, ha neked lesz bajod, nekem ugyanúgy végem. Ugyanúgy végem, mintha felfedezik, hogy gyilkosok vagyunk. Akkor inkább veled osztozom mindenben, a halálban éppúgy, mint fogságban vagy gyűlöletben. – Kezei közé fogja a szeretett kis arcot és ismét megcsókolja. – De nem lesz bajunk Elliot. Higgy nekem. Az élet mellettünk áll Reagannal és a csatlósaival szemben. Különben is… Garm jól tudta, hogy Reagan az első pillanatban feláldozta volna őt. Szerinted mennyire lehet még így a halála után is hűséges hozzá? Gyanítom semennyire. – Szorítja még mindig párját. Jelezve, hogy ő bizony tényleg nem engedi el, amíg nem mehet vele, vagy nem ad neki más feladatot. Bár… Nézi azokat a dacosbarna szemeket és nagyon is sejti, hogy Elliot nem épp az a meggyőzhető típus. Ha az életük minden területén folyamatosan harcolnak, hiszen így az izgalmas és a tökéletes számukra, akkor a komoly dolgokban miért is értenének egyet?

Csak nézi egy darabig. Bár nem telhet el több, mint néhány pillanat, hiszen Elliot nem egy lassú lélek, amit ő nagyon is jól tud. Nem gondolkozhat örökké, mert közben párja dönt és lép. Gyorsabban, mint ahogy ő maga tenné. Nem agyal hát sokat. Csak dönt és lép és hoppanál. Wychwood erdejébe.

A T É K O Z L Ó F I Ú
(https://i.imgur.com/6P5iUGx.jpg?1)

[viselet] (https://www.polyvore.com/becsap%C3%B3d%C3%A1s/set?id=235442628)

NAT
1999. május

A talpam talajt fogott s azonnal összeborzolta a hajamat, a hűvös szellő. A tenger sós illatát hozta magával, amit alig néhány nappal ezelőtt megszokott ismerősként köszöntöttem a Tengerszem lakójaként. Mert az én kalitkám egy hatalmas, ragyogó otthon volt, tele mindennel, amiről azelőtt csak álmodozhattam és amikor végre kiszabadultam onnan egyszerűen kitártam a szárnyamat. Hagytam, hogy a szél alájuk kapjon és sodorjon, amerre csak akar. Szabad voltam, hagytam, hogy a nap kellemes meleg cirógasson végig az arcomon. Lehunyt szemmel élveztem az érzést, majd az égre pillantottam, mintha még magasabbra akarnék jutni.
Nem foglalkoztam azzal, hogy elszakadnak a ruháim, bemocskolódnak vagy éppen úgy áll a hajam, mintha hetek óta nem látott volna fésűt. Élveztem, a világban tudtam volna kiálltani, hogy Elliot O’Mara új életre kelt. Hirtelen eltűnt minden, ami hetekig a szívemet nyomta… mintha egy hatalmas követ löktem volna félre a mellkasomról, hogy újra megtölthessem friss levegővel fulladozó testemet. Nem érdekelt, hogy Reagan mocskos vére tapad a kezemhez, sőt egészen felbátorított.
Azon a bizonyos májusi napon azonban, mint a sokáig fogságban élt kis madár, akit kiengedtek, visszatértem a kalitkámhoz. Vágyakozva pillantottam rá, remélve, hogy a hátam mögött hagyott melegség és biztonság úgy ölel magához, ahogyan régen. Még sem mertem lenyomni a kilincset és kinyitni az ajtót.
Ujjaim a hideg fémen pihentek. Lehunytam a szemem, nyeltem egyet, miközben vártam a sötét megnyugtató érzését. Ezt nagyon elcsesztem… – gondoltam. Közben óvatosan kinyitottam a szemeimet és lepillantottam ujjaimra. Erőtlenül kapaszkodtak a kilincsbe, jelezve, nagyon nem akar most oda bemenni.
Tudtam, hogy szólnom kellett volna Natnak, csak megbeszélni vele. Ehelyett hetekig csak a kezemet tördelve járkáltam fel-alá, várva, hogy megjöjjön és kibökjem, mire készülök… de nem volt bátorságom. A kis hang folyamatosan az suttogta a fülembe: Elliot O’Marának nem kell engedély, hogy azt tegye, amit akar. S hát, végül meg is tette azt, nem számolva következményekkel, csak a szabadságot hajszolva. Azt pedig annyira élveztem, hogy jóformán csak éjszaka jutott eszembe Nat, mikor lefekvés előtt az ujjamon csillogó gyűrűt bámultam a felhőtlen, csillagfényes német égbolt alatt.
Lassan nyomtam le a kilincset, de csak a néma csend fogadott és a szokásos otthon illatt. Azt is elrontottam a saját, portól és ázott avartól bűzlő ruhámmal. Gyorsan megtörölgettem az arcomat, hátha attól eltűnik a koszréteg, amit a hazaúton megállva, egy erdőben szereztem. Csupán azért vettem be magam a fák közé, hogy még egyszer, utoljára átgondoljam miféle magyarázattal is szolgálhatnék az eltűnésemre… de nem jutottam semmire.
– Itthon vagyok… – suttogtam bele a ház csendjébe, mintha bűn lenne megtörnöm azt.
Esélytelen lett volna, hogy Nat az emeleten vagy éppen a dolgozószobában gépelve meghallja. Valahogy örültem is, mintha ez a kis idő még bármi jóval kecsegtettetne… mintha megoldhatná a problémát, amit lényegében én magam teremtettem, csupán azért, hogy egy pár napra olyan szabad lehessek, mint egykor voltam. S bár még mindig vadul kalapálni kezdett a szívem, ahogy megéreztem a saját ruhámból áradó, idegen bűzt – ami megfertőzte a ház otthon illatát –, tudtam: ettől búcsút kell vennem. Ez már a múlt.
Nyávogás hangja csapta meg a fülemet. Zeusz állt jó két méterre tőlem, nem sétált közelebb, nem dörgölőzött a bokámhoz azt várva, hogy megvakargassam selymes bundáját. Sértetten mért végig, majd elindult a dolgozószoba felé… talán, hogy Natot értesítse… vagy hogy ne kelljen rám néznie többet.

A TÉKOZLÓ FIÚ

(https://i.pinimg.com/564x/da/22/f6/da22f66ceddcf2b4621422c2f9449440.jpg)

Újabb billentyűt nyomtam le az írógépemen. Nem mintha értelme lenne bárminek is, amit írok… Lényegében fogalmam sincs mik ezek, vagy, hogy milyen címet is adhatnék nekik. Levelek Mindenhez? Talán… Bár talán most már nem szívesen mutatnám meg senkinek sem. Még amikor a legelsőt kezdtem el legépelni, azt gondoltam fogok egy baglyot és elküldöm vele a nagy semmibe. Vajon lett volna értelme? Ugyan… Ha valamit sejtettem Elliotról az az, hogy ha el akar tűnni előlem, akkor azt könnyedén meg tudja tenni. Talán soha többé nem fogom látni. Már a legelső pillanatban is így gondoltam, amikor felfedeztem, hogy több dolog hiányzik, mint abban az esetben, ha csak inni tűnik el… Mindegy. Már mindegy. Érzem megint a keserű könnyeimet, amiknek nyoma már pirosra csípte a szemem környékét. De ez éppúgy mindegy, mint minden más is.
- A fenébe! – Lökném arrébb az írógépem, mintha kifejezetten könnyű darab volna ahhoz, hogy ezt megtehessem vele. Csak lehajtom a fejem és hagyom, hogy a könnyeim ugyanúgy végigfolyjanak arcomon és eláztassák a billentyűket. Nautilus odasétál, és az ölembe hajtja a fejét, úgy nyüszít. Nem tudom neki is Elliot hiányzik-e, mint Zeusznak, aki hozzám hasonlóan hátramaradt, vagy engem sirat, a gazdáját, aki napok óta ki se mozdult a dolgozószobából. Nincs hobbi, nincs munka, nincs gyerek. Csak a szomorúság van, amit hagytam, hogy leteperjen. Igen. Mert boldog voltam, végre nagyon-nagyon boldog. Minden nehézség ellenére úgy éreztem végre helyrebillentek a dolgok és révbe értem a sok átutazás és átutazó között. Aztán valahogy, valahol mégis elrontottam. Olyannyira, hogy egy pillanatnyi magyarázatot, egy levelet vagy egy elköszönő szót sem érdemeltem meg. Bezártam és mégsem voltam elég erős, hogy bent tartsam. Szánalmas… Annyira szánalmas…

Felállok és simán elvetem magam Elliot kuckója előtt a szőnyegen. Már van itt egy pokróc, meg egy díszpárna a kanapéról. Nagyjából ennyire voltam képes. Nem mintha itt könnyebben jönne az álom a szememre, mint máshol. Fennen hirdeti is ezt egy gyógynövényes altató üvege, ami üresen hever mellett. Mégis elhatároztam, hogy nem veszek többet. Nem teszem magam tönkre. Nem tehetem, mert van egy lányom, aki alig várja, hogy hazajöhessen. Aki alig várja, hogy visszatérve ebbe a házba, itt találjon mindent és mindenkit, akit szeret. Hogyan fogom elmondani neki, hogy valaki megint elhagyta? És én, hogyan fogok visszatérni ahhoz az önmagamhoz, aki vigyázni és ápolni tudta azt az ártatlan kis teremtést?
Most aztán minden vagyok, csak egy jó apapélda nem. Bűzös ruhák, a nem fürdéstől, bozontos szakáll, karikás szemek a nem alvástól, mégis napokig fekvés az altatóktól. Gyönyörű… Sóhajtom és megint hagyom, hogy a könnyek csak eláztassák a szőnyeget, mert persze a kuckóból úgy árad ki Elliot illata, mint ahogy hullám veszi birtokba a homokos partot.

Remek. Fekszem és bámulom tehetetlenül a plafont, ismételten otthagyva egy levelet az asztalon, amit Elliotnak írtam és címeztem meg. Bocsánatkérések és könyörgések, amelyek a végére fenyegetésbe és keserű otrombaságokba mennek át. Én is tudom jól, hogy nem minden szavam igaz. Talán csak azokat vélem annak, amikben önmagam ostorozom. Szeretnék tökéletes lenni. De vagyok amilyen vagyok… Csak ne éreztem volna úgy az elmúlt időben, hogy végre ezzel együtt is szeretni lehet engem… Tudom, hogy nehéz eset vagyok. De attól még igazán, testestül-lelkestül szerelmes voltam és vagyok. És most úgy érzem nagyon is elárultak. Nem Elliot. Ő csak szabad akart lenni. Az élet. Mert megint olyat ígért, amit végül nem is akart megadni…

Nem is tudom most sem, hogy mennyit fekhettem ott a földön. A napok múlását már a reggel és este váltakozása se igazán jelentette. Talán csak nevelőanyám minden nap, délben történő felbukkanása volt a jelző. Csak csacsogott. Mindenről, bármiről. És lerakott egy halom ételt az asztalra, hátha majd valamelyikből eszek. Kicsit rendet rakott, rám parancsolt, hogy fürödjek és kezdjek valamit hajótörött szakállammal, majd elment. Vigyázni akart rám, de nem akart zavarni. Már rég elmúl dél. Vagyis, nem tudom rég volt-e, de annak tűnt. De csak feküdni volt jó, csak akkor érezhettem azt, hogy a talaj még alattam van, mert ha felállok, érzem, ahogy csúszik ki a talpam alól…
Zeusz a nagy gondolkodásom közepette sétált be a szobába. Fensőséges mozgásával most is éreztette, hogy ő akarna lenni a világ ura. És persze a ház állatai, és igen szerintem az emberei is, ezt simán hagynák is neki. Olyan sértődött gőggel állt az arcom előtt, mintha legalábbis kárpótlást követelne valami elmaradt kaja ügyében. Pedig biztos vagyok benne, hogy az öntöltő nem fogyott ki… Nincs kedvem megmozdulni, és ugyan ezt jelzem a macskának is, hát eszében sincs elfogadni az általam vallott tényt. Megint közel sétál és addig piszkál, míg végül fel nem ülök. Akkor a konyha felé indul, hátra-hátra fordulva, hogy követem-e.
- Megyek már, te átokfajzat… megyek már… - Persze megdobban a szívem, mikor észreveszem, milyen névvel illettem. De már úgyse tudom visszaszívni…

És mindegy is. Mert a nappaliban felnézve a padlóról, szívem immáron olyan zakatolásba kezd, hogy talán ki is szakad mellkasomból. Elliot ott áll előttem teljes valójában, koszosan és bűzösen, de mégis szívfájdító gyönyörűségében.
- Szia. – Préselem ki magamból ezt az egyszerű kis szót. Küszködve azzal, hogy ne boruljak a térde elé és könyörögjek sírva azért, hogy velem maradjon, bármiért is jött ide most… Nem is tudok többet szólni. Csak nyelek egyet és inkább elfordulok, a konyha felé, hogy bevett rutinként főzzek egy kávét. Vagy lehet, hogy most inkább kettőt és alkoholosat…

A T É K O Z L Ó F I Ú
(https://i.imgur.com/6P5iUGx.jpg?1)

[viselet] (https://www.polyvore.com/becsap%C3%B3d%C3%A1s/set?id=235442628)

NAT
1999. május

Mintha megfagyott volna körülöttem a levegő. Fülemben hallottam saját szívverésem, ahogy távolról meghallottam Nat morgós, csendes hangját. Azt nem értettem mit mond, de ennyi is épp elég volt. A lélegeztem is elakadt, ahogy léptei visszhangja ért el tudatomig.
Elkerekedett szemmel bámultam a dolgozó irányába, amerről érkezni vélt s amerre Zeusz is elszaladt. Nyeltem egyet várakozás közben, mintha a torkomat fojtogató érzésektől akarnék megszabadulni. Nagyokat pislogva próbáltam elrejteni gyülekező könnyeimet… féltem látni őt, féltem belenézni azokba a kék szemekbe, amikben bizonyára ott csillogott a bánat akkor is. Miért nem vagyok képes én magam boldoggá tenni az embereket? – futott be a keserű kérdés minden gondolatom elé.
És akkor, pontosan ezzel az önostorozással egyidőben megpillantottam Natot. Magas volt, széles vállú, erős… csak a haja volt kócosabb, a szakálla bozontosabb, mint máskor. De ő volt a fáradt pillantásával. Nem tudtam semmit leolvasni az arcáról, még meglepettséget sem, fájdalmat sem. Valahogy túlságosan megőrizte a szenvtelenséget vagy csak én voltam annyira kimerült az utazás viszontagságai miatt, hogy képtelen voltam átlátni a ridegség álarcán.
Hirtelen az az érzés kerített hatalmába, hogy talán nem is hiányoztam neki… hogy már nem akar engem.
– Szia – köszöntött röviden. Aztán egyszerűen elfordult és elindult a konyhába, mintha nem is álltam volna ott előtte egy hét elteltével, koszosan megviselten, szinte azt kiáltva: itt vagyok, a tied vagyok, szeress. Nem, láthatlannak éreztem magamat.
Ledobtam a táskákat a padlóra. Vártam, hogy a nagy csattanás, miként rázza meg a szoba csendjét. Úgy éreztem magam, mit Nat előtt, az első randink előtt… magányosnak, egyedülállónak a hatalmas világgal szemben. Hiába néztem rá, ahogy a konyhában pakolászott, olyan volt, mintha már nem az enyém lenne.
Nyeltem egyet megint, nem akartam sírni. Lassan, sáros nyomot hagyva magam után indultam meg felé. A pultnál megálltam, hogy legalább az közöttünk legyen, nehogy odarohanjak és magamhoz öleljem.
– El kellett mennem – jelentettem ki. – Muszáj volt megtennem. Sajnálom.
A hangom halk volt, éppen csak megtörte a közöttünk beálló csendet. Úgy csendült fel, mintha a háznak a része volna… ide tartozott. Ezt még én is tudtam, az a szabadságra váró madár, akit hiába engedtek el, visszatért az otthonába és most szinte csicseregve követeli, hogy megbocsátó gazdája rázárja a kalitka ajtaját.
Leültem a pult mellé, lenéztem a koszos cipőnyomra, amit én hagytam a padlón. Mocskosnak éreztem magam, aki bepiszkolta Nat életét… mégis tudtam, az én helyem Tengerszemben van, nem pedig egy erdőbe, ahol a szabadság illata vesz körbe.
Nem bírtam ott ülve maradni. A szívem odahúzott Nathoz… meg akartam érinteni őt. Megmondani neki, hogy bezárt engem, megmondani neki mindent, ami nyomja a szívemet olyan régóta és ő tehet róla. Szinte észre sem vettem, ahogy a szalag lüktetni kezd a csuklómon és vadul késztet kegyetlen szavak kimondására. Csak reménykedtem, hogy Nat érti, mindezek ellenére itt vagyok.
– Be voltam zárva… – mondtam, közbe odasétáltam elé, elhúztam a kávétól és magam felé fordítottam. – Miért zártál be? Miért?

A TÉKOZLÓ FIÚ

(https://i.pinimg.com/564x/da/22/f6/da22f66ceddcf2b4621422c2f9449440.jpg)

Összerezzenek a csattanástól. Pedig csak egy táska hullott le a földre, de az éppen olyan volt, mintha arcul csaptak volna. De már ez is mindegy. Éppúgy, mint minden más is… Nem fájt jobban, mint a visszatartott könnyeim, vagy a szemem alatt a bőr… De inkább nem is nagyon törődtem, vagy mertem volna törődni a táska tartalmas jelentésével. Vajon ez még az otthona? Vajon a táska visszahozta-e hozzám őt és a cuccait, vagy épp most készül elvinni tőlem teljesen? Nem merek az előbbire gondolni és nem akarok az utóbbira gondolni. Tartogatnám még egy ideig a pillanatot ami most van. A semmi és mégis a bizonytalan valóság, ami talán a mindent tartogatja. De nem akarom, hogy megint csak ígérjen valamit és újra hazudjon. Azt nem viselném el…
Csak leveszem a bögréket a polcról. Elliotnak ugyanazt a fekete, egyedi cica mintás darabot, amibe minden reggel megfőztem a kávéját. Hogy tudatosan-e? Magam sem tudom. De amíg nem beszéltük meg a dolgot, nem vagyok hajlandó másképp érezni vagy gondolni, csak úgy, mint eddig. Ez Elliot otthona. Így talán mégis érthető, hogy tudatalattim is görcsösen ragaszkodik a mindennapi rutinhoz, amit pár napja mellőznie kellett…

Hozzám szólt. Úgy erőszakoltam meg tagjaim, hogy ne fordítsam oldalra a fejem. Hogy elrejtsem a könnyeim, amik persze újfent előtörtek könnycsatornáimból. Talán bele is pottyant pár a kikészített bögrékbe… Nem mintha számítana…
- Nem baj, Elliot. Tudom… Látom… - Mondom csendben, bár nem tudom ezek közül a szavaim közül melyik számítana igaznak. Vajon most megbocsájtónak tűnök vagy inkább lemondónak? Mert úgy érzem mindkettő vagyok egyszerre, mert éppenséggel nem tudom, hogy mire is kéne most reagálnom. Mit vár most tőlem? Mit tegyek, mit mondjak? Amikor nem vágyom másra csak ölelni, és nyakába rejteni megállíthatatlanul zúgó könnyeim. Hisz érzem őt… Érzem az illatát, egyszerűen nem tudja elnyomni a kosz és a sár, ott van, az az édes, mindent felülíró finom illata. Hallom a hangját, a csendben, ahogy minden levegővétellel szusszan egyet tüdeje, és én annyira szeretem ezt a hangot, amikor ölelem és csak hallom fülem közelében. Annyira, de annyira imádom őt…

És újra megtöri a csendet. Mert én egyszerűen nem vagyok képes sírás nélkül megszólalni vagy a szemeibe nézni. Sosem voltam elég jó hozzá, sem elég erős. Miért is akarna éppen engem?
Óvatosan kúszik fel tekintetem a padlóról, mikor maga felé fordít. Nem akarnám, hogy lássa teljes jelét kétségbeesésemnek, de tudom, hogy fájdalmas szemekkel nézek rá. – Bezártalak, ez igaz. Még, ha önkéntelenül tettem is, mert szeretlek. – Sóhajtok fel kissé, miközben próbálok könnyeimnek gátat szabni. És csak állni Elliot előtt, nem pedig magamhoz ölelni, könyörögni vagy megcsókolni… - De nem tudom, hogy meg tudnám-e ígérni, hogy innentől másképp lesz, még ha ezt is akarnám, mindennél jobban. Örülnék, ha hazudni tudnék, csak azért, hogy vissza gyere hozzám. De te vagy az, akinek nem tudok és nem is akarok hazudni.

Letörlöm a könnyeim és próbálom megakadályozni, hogy újak bukkanjanak elő, alattomosan elfoglalva az előzőek helyét. Csak nézek mélyen a gyönyörű sötétbarna szemekbe, amik most is épp ugyanúgy megigéznek, mint az első találkozásunkkor. Akkor nem mertem őt nézni. Nem akartam rá vágyni, mert úgy gondoltam az bűnös vele szemben. Most viszont már nem akarok másra vágyni, mert az már nem élvezet lenne, csak kín…
- Nem akarnálak bezárni. Úgy szerettelek meg, amilyen akkor voltál, szertelennek, csapongónak, erősnek. De úgy szeretlek, ahogy vagy most is és amilyen leszel a jövőben. – Mondom majdhogynem tárgyilagosan, mert egyszerűen csak így tudom tartóztatni magam, hogy ne kapaszkodjak belé és könyörögjek azért, hogy ne hagyjon el. – De az ember sajnos önző teremtés. Nyilván én sem vagyok különb. És épp a legnagyobb kincseit őrzi vagy őrizteti mindig a legvastagabb falakkal. Mi lehetne hát nagyobb kincs egy ember életében, mint valaki, akit úgy nevez, hogy Minden? - Nem akarok, de önkéntelenül is felé nyúlok. Nem merem ölelni, vagy igazán érinteni, de ujjaim felsőjének anyagával játszanak, vágyakozva azután, mit egy hete hiányolnak. A legszeretettebb ember érintéséért...

A T É K O Z L Ó F I Ú
(https://i.imgur.com/6P5iUGx.jpg?1)

[viselet] (https://www.polyvore.com/becsap%C3%B3d%C3%A1s/set?id=235442628)

NAT
1999. május

Ujjaim erősen fúródtak a ruhája ujjába. Szorítottam, mintha félnék újra elengedni és kilépni azon az ajtón vagy be a kandalló lángjai közé. Nyeltem egyet, remegve bámultam a könnyes szemekbe. Eddig láthatatlannak éreztem magamat, de ő sírt… vajon miattam? Csendesen nyeltem egyet, ahogy a fájdalmasan csillogó tekintetében időztem el, szinte várva azokat az egyszerű szavakat: „szeretlek, maradj!”
Csak egy sziával illetett addig, meg pár jelentéktelen mondattal, mintha az addigi szenvedélyes nappalok és éjszakák sosem lettek volna… mintha sosem öltem volna meg miatta Reagant. Úgy szerettem volna, ha megragad, odahúz a bozontos szakállához egyetlen csókért. Nem történt semmit. Éreztem, hogy ujjai hozzám érnek, bökdösnek, talán el akarnak taszítani.
Elcseszted, O’Mara… – súgta szinte a gonosz kis hang, mely olyan mélyről jött. Egy sötét helyről, egy olyan erőből, ami a részem volt és azt akarta, ne jöjjek vissza többé. Engedjem el most, amíg nem erőszakkal választanak el tőle… csakhogy ott volt a szerelmes Elliot, aki megragadta volna Nat kezét, a kalitka ajtajához vezette volna, hogy kényszerítse, zárja be újra, fossza meg a szabadságtól, ami mindig is az övé volt, ám ezúttal könnyedén taszította volna el magától.
– De nem tudom, hogy meg tudnám-e ígérni, hogy innentől másképp lesz, még ha ezt is akarnám, mindennél jobban. Örülnék, ha hazudni tudnék, csak azért, hogy vissza gyere hozzám. De te vagy az, akinek nem tudok és nem is akarok hazudni.
Hazudj, Nat, kérlek! Újra könnybe lábadó szemeibe néztem. Egyetlen mozdulattal szabadult meg az apró, csillogó cseppektől, de én közben még mindig vágyakozva néztem. Bár kimondta volna, hogy nem zár be többé, akkor az a sötét kis erő, nem izzott volna fel. Nem vágyott volna rá, hogy egyszerűen félre lökje a ruhámmal babráló, eltaszításra szánt ujjakat.
– Nem akarnálak bezárni. Úgy szerettelek meg, amilyen akkor voltál, szertelennek, csapongónak, erősnek. De úgy szeretlek, ahogy vagy most is és amilyen leszel a jövőben. – A hangja egyszerűen csengett, de valahogy mégis megtört és gyenge volt. Olyan gyenge, mint az elején, amikor kettesben sétáltunk a „mi” kastélyunk felé.
Éreztem, hogy a kis erő egyre jobban izzik és pislákol bennem. Egyre inkább átvette az uralmat a szerelem felett és szinte számon kérő ritmust kényszerített szívemre. Éppen ő kell neked? Ő illene hozzád, aki még csak le sem tud győzni? Kérdések sora került a felszínre, amiken sokszor elgondolkodtam, de aztán egy pillanat alatt felül tudta múlni minden más érzés, a vágy, a szeretet, a rajongás. Ezek most is ott voltak valahol, minden kétség alatt.
– De az ember sajnos önző teremtés. Nyilván én sem vagyok különb. És épp a legnagyobb kincseit őrzi vagy őrizteti mindig a legvastagabb falakkal. Mi lehetne hát nagyobb kincs egy ember életében, mint valaki, akit úgy nevez, hogy Minden?
Felmordultam, félre ütöttem a kezeit és tettem egy lépést hátrafelé. Nem akartam érezni azt a bódító Nat-illatot. Egész testemet csupán az a sötét erő, amitől lüktetni kezdett a szalag a csuklómon, próbálta elszakítani éppen tőle.
– Akkor miért nézel levegőnek? – Csattantam fel. – Én visszajöttem hozzád, besétáltam azon az ajtón, egyetlen ölelést várva… erre itt állok egy emberi roncs előtt…
A hangom morgásszerű volt, de cseppet sem hangos. Még egy lépést tettem hátra, neki ütköve valaminek. Nem láttam mi az, mert a hátam mögött volt s nem foglalkoztatott annyira, hogy a zaj irányába forduljak.
– Gyenge vagy! – vágtam a fejéhez. Azon a hangon szóltam, amit annyira utáltam és amit sokáig a szalagtól eredeztettem, de már tudtam, hogy az én saját részem. Valami sötét dolog, amit régen el tudtam nyomni, most viszont egyszerűen kitört belőlem és erőszakosan próbált mindenkinek fájdalmat okozni körülöttem… sőt még nekem is…

A TÉKOZLÓ FIÚ

(https://i.pinimg.com/564x/da/22/f6/da22f66ceddcf2b4621422c2f9449440.jpg)

Talán most megint nem hoztam jó döntést… Sóhajtottam, miközben hagytam, hogy ellökje a kezeim és hátralépjen. Igen, ismételten csak gyengeségem bizonygatom előtte és még mindig nem azt az erőt, amit látni akar. Nem kellenek potyogó könnyek, nem kell a mellkasomban lüktető, rémisztő és üres fájdalom, amit ő hagyott hátra. Sosem éreztem még ilyet, mégis napok óta lüktet és mikor már épp kezdtem megszokni, hogy innentől a részem lesz, akkor bukkant fel Elliot ismét. De vajon tudok-e én az lenni, akinek ő akart volna engem? Hogyan lehetnék egyszerre erős, de mégsem fogva tartó?
Mert tény, ami tény, hogy kalitkát, sőt bilincset vonnék köré, hogy soha többé ne mozduljon el közvetlen közelemből. Azt akarnám, hogy mindig ott legyen, ahol én. Csak épp jogom nincs ezt kérni, Elliot, hát nem érted? Ha el akarsz menni én miért, milyen jogon gátolhatnálak meg benne? Szánalmas voltam eddig is, szánalmas is maradok. Nélküled pedig végképp azzá válok.

- Akkor gyenge vagyok! – Rivallok rá, bár több erővel, mint amivel szerettem volna. Érzem is, ahogy könnyeim megint kihullnak, ezúttal valahol a düh is játszik bennem. De közelebb is lépek, tartva az eddigi távolságot. Tudom, hogy bármi is legyen, én már a vonzáskörzetében vagyok, és bármi is lesz, ma már nem engedem, hogy kisétáljon azon az ajtón. – Ja, itt találtál egy emberi roncsot. Meglepődtél talán? – Kérdezem, miközben közelebb is hajolok hozzá, önkéntelenül is érzékeltetni akarom, méreteink közötti különbséget, mintha ettől kevésbé tűnhetnék vacaknak a szemében… Bár, tény, hogy immáron akarom, hogy érezze, mi is az, amit ő ad meg nekem, amilyenné ő tesz… És milyen az a Nat, aki előtte voltam, amilyenné az ő hiányától válok. – Elmész egy szó nélkül. És azt várod talán, hogy boldog mosollyal várjalak haza? Keresztülnéztem rajtad? Mégis melyik részre gondolod ezt? Amikor könnyeimmel küszködtem, hogy ne vessem magam eléd, hogy ne könyörögjek, hogy maradj velem, hogy gyere haza? – Kiabálok immáron teli torokból, holott nincs közöttünk akkora távolság, hogy ez indokolt legyen. Ezt is nyugodtan felírhatom azon listára, amin a nem érdekel megnevezésű dolgok szerepelnek. Van ez így… - Mellesleg még te vagy felháborodva? Szerinted hány megírt levél van az íróasztalomon elküldetlenül, neked címezve? Elküldtem volna én, csak épp nem tudtam, hogy hova is kéne küldenem! Az elején még szépen könyörögtem, hogy bocsáss meg, bármit is vétkeztem. A végén már csak szidtalak, hogy hova a francba mentél, szó nélkül. Ennyit érdemeltem? Ez az, amit szerinted megérdemeltem mindazért, amit adtam? Már ne haragudj, de úgy érzem számtalanszor biztosítottalak róla, mennyire imádlak! Szóval, ha valami nem tetszett neked, akkor egy bocsi, most inkább mégse akarok a férjed lennit hozzám vághattál volna! De okés, itt vagy, visszajöttél. De akkor hol voltál? És akkor miért nem lehetett azt mondani, hogy Nat, helló, egy hétig kérlek ne keress! És akkor mondjuk frászt se kapok, hogy elhagytál, te hülye! Szóval, akinek tetvesül van min üvöltenie és felháborodnia, az én vagyok! Az pedig, hogy nem öleltelek át, annak tudható be, hogy nem igazán vágtam, hogy csak a maradék ruhádért jöttél vagy netalán haza!

Elhallgattam. Csak ott álltam némán és mintha tulajdon szavaim és indulatom hallottam volna visszacsapódni a túlmodern házam, túlmodern falairól. Bűnösnek éreztem magam, amiért immáron mindent Elliotra zúdítottam, amit rá lehetett. De ahogy néztem a sötét, dacos szemekbe, nagyon is tudtam; Én vagyok itt a többszörösen legyőzött fél. – Szeretlek, te hülye! – Mondom, miközben egész erőmmel és testem minden porcikájával magamhoz szorítom, még ha ellenkezne is, még ha rúgna, ütne, harapna is. – Sose hagyj el… - Súgom a fülébe, továbbra is úgy ölelve, mintha immáron az életem múlna rajta. És talán az is múlik. – A Mindenem vagy…

A T É K O Z L Ó F I Ú
(https://i.imgur.com/6P5iUGx.jpg?1)

[viselet] (https://www.polyvore.com/becsap%C3%B3d%C3%A1s/set?id=235442628)

NAT
1999. május

Keserűen csengett Nat minden szava a ház csöndjében… én pedig aprónak, rossznak éreztem magam, ahogy közelebb hajolt hozzám. Kék szemeibe néztem egyenesen, nem fordultam el, nem léptem hátrébb. Hagytam, hogy fölém magasodjon és ő is az arcomba vágja: mindent mindenkor elcseszek. Én erre vagyok képes. Míg másból egyenesen árad a szeretet, addig belőlem csak elutasítás és sötétség szakad ki. Mintha én nem tudnék igazán szerelmet adni, sem kedvességet, sem gyengédséget. Egy elcseszett fa vagyok, ami kívülről kemény, de belül ott lüktet az élet.
– Elmész egy szó nélkül. És azt várod talán, hogy boldog mosollyal várjalak haza? Keresztülnéztem rajtad? Mégis melyik részre gondolod ezt? Amikor könnyeimmel küszködtem, hogy ne vessem magam eléd, hogy ne könyörögjek, hogy maradj velem, hogy gyere haza? – Kiabálta rám a vádakat.
A testem megremegett bűneim hallattán. Éreztem, hogy minden egyes szóra nagyot, fájdalmasat dobban a szívem. Szinte feszítette a mellkasomat, közben pedig, szinte alig észrevehetőn ott lüktetett a csuklómon a szalag is, megpróbálva felvenni a kínzó ritmust.
Mit tettél, Elliot, mit? – fakadt ki lelkiismertem, testemet eddigre majd szétfeszítette az ideg. Egyszerre voltam felháborodott és ijedt. Fel akartam emelni a kezemet, hogy megragadjam az én hatalmas Natomat a gallérjánál fogva, ajkait közelebb húzva csak csókoljam és nyugtassam: nem hagytam el, itt vagyok neki örökre… de aztán jött a keserűség, a szabadság vágy, ami elől ugyan visszamenekültem hozzá. Talán pont ez a szánalmas állapot váltotta ki a sötétséget, ami a szerelmes szívem minden érzését pillanatok alatt írta felül. Ez az érzés ütni akart, bántani és fájdalmat okozni, amiért számon mert kérni, amiért be akart újra zárni és ami követelni akarta, hogy legalább hazudja a szemembe: minden a legnagyobb rendben van már.
– Mellesleg még te vagy felháborodva? Szerinted hány megírt levél van az íróasztalomon elküldetlenül, neked címezve? – Vágta a fejemhez a tényeket. Fájdalmas információk voltak ezek, amik a mellkasomba döfött kést egyszerűen megforgatták… – Ennyit érdemeltem? Ez az, amit szerinted megérdemeltem mindazért, amit adtam? Már ne haragudj, de úgy érzem számtalanszor biztosítottalak róla, mennyire imádlak! Szóval, ha valami nem tetszett neked, akkor egy bocsi, most inkább mégse akarok a férjed lennit hozzám vághattál volna! De okés, itt vagy, visszajöttél. De akkor hol voltál?
Újabb hatalmas dobbanás a mellkasomban. Éreztem, ahogy a sötétség – talán éppen csuklómtól indulva – átöleli a testem, átveszi felettem a hatalmat. Józan eszem még próbálta megragadni a karom, jelezve, hogy: Ne, ne üsd meg! Vegyél mély levegőt! Hangosan, hörögve kaptam hát a friss oxigén után, remélve, hogy az megnyugtat és visszatér a szerelmes, csókolni vágyó érzés. Ám zakatoló szívem csak nem akart nyugodni. Hiába ölelt, szorított és mondta mennyire szeret. Mételynek éreztem magam, ami tönkretett egy rendes ember életét… szabadulni akartam ettől, menekülni előle.
– Sose hagyj el… – Súgta a fülembe. – A Mindenem vagy…
Nem bírtam tovább. Eltaszítottam – éppen csak sikerült, mert túl erősen tartott –, majd tettem hátra egy lépést. Neki mentem az asztalnak, illetve egy széknek, ami mellette állt. Nem volt tovább, nem tudtam ennél messzebb kerülni tőre, őrjítően jó illata felém tört, magával ragadott, vágyat ébresztett bennem… még a sok keserűség közepette is, ami egyre jobban mart belülről. Mégis csak meg kellett volna ütnöd, te idióta! – ez már nem a józanész hangja volt. Ez már egy kegyetlen, lüktető düh, ami a számonkérés nyomán született.
– Akkor most jól jegyezd meg: én azt csinálok, amit akarok. Ha kimegyek azon az ajtón kimegyek és akkor jövök vissza, amikor akarok! – Háborogtam, de közben nem ismertem saját hangomra.
Nat felé ütöttem, de nem találtam el. Túl gyenge voltam és fáradt a hosszú úttól. Már az önmagában csoda volt, hogy képes voltam az imént eltaszítani magamtól. Minden tagomban éreztem a visszaút fáradalmait, mintha minden kilométer nyomot hagyott volna bennem. Az izmaim remegtek tőle, gyenge voltam, éhes, piszkos… felvágytam az emeletre, az ágyba, hogy aztán a párnák között hosszú órákat aludjak… de közben ott volt bennem a sértettség. Nat a szabadságom kérte számon rajtam, azt amiért szeretett, amiért rajongott valamikor.
– Elég volt ebből! Elég! – ismételgettem és a hajamba markoltam.
Ez a mondat inkább nekem, a belőlem előtörő ismeretlen hangnak szólt. Szabadulni akartam ettől is, ám ahogy tekintetem végig siklott Nat magas testén és megállapodott a kék szemein, újra elöntött a düh. Azért, mert elvette azt, ami vagyok és azért, mert láttam, neki is csalódást okoztam. Egyszerre utáltam és szerettem, akárcsak magamat. Ütni és csókolni vágytam, közben pedig távol akartam tartani magamat, ezt a beteges valami tőle. Féltetettem saját magamtól… akárcsak Adát.
– Mit akarsz még elvenni tőlem, Nat? Elvetted a szabadságom, az egyetlen dolgot, amim valaha volt… – Morogva beszéltem, fájdalmas, de ezúttal saját, ismerős hangon.

A TÉKOZLÓ FIÚ

(https://i.pinimg.com/564x/da/22/f6/da22f66ceddcf2b4621422c2f9449440.jpg)

Nem tudom, mi ez az egész. Jobban fáj, mint minden, amit valaha is éreztem. Mariel halála, talán csak az vetekedhetett azzal a sötétséggel, ami most átjárta testem-lelkem. Zsarnoknak éreztem magam és jól tudtam, az is vagyok. Talán csak egy hajszállal jobb, mint Reagan volt anno. Egyszerűen nem akartam, hogy Elliot másé legyen. És lényegében ebbe az érzésbe már nem csak az emberek tartoztak, de épp ugyanúgy a végtelen kék vagy a végtelen zöld is, mint égbolt és mezők, erdők. Azt akartam, hogy velem legyen. Fogtam valakit, akit szerettem és teljesen lecsupaszítottam, hogy ráaggathassam a saját dolgaimat. Remek. Bizonyosságot nyert ismét, milyen jó ember is vagyok. Talán régebben ment volna nekem is egy egyszerű kaland. Simán engedtem volna, hogy azt tegyen amit akar és akkor, amikor akarja. Azt hiszem ez az apaság dolog jócskán felülírt sok-sok dolgot a személyiségemen. Talán ez is tett gyengévé. Hogy furcsamód, de gyengéd lettem. És hozzászokhattam a birtokláshoz, mert a kislány, akire vigyáznom kell, elvárja, hogy birtokoljam. És ugyanígy birtokolni akarom Elliotot is. Ezt nem tagadhatom. Akarom, hogy ugyanúgy, ahogy én testem és lelkem az övé. Úgy az ő teste és lelke csak az enyém legyen.

Hagytam, hogy eltaszítson. Gyenge akartam lenni. Annyira gyenge, hogy el tudjam engedni, akár örökre is. Gyenge akartam lenni annyira, hogy ne szorítson az az erő engem sem, amivel meg akarom ragadni Elliotot újra és többé nem elengedni, bármennyire erősen ki is akarjon szabadulni. De nem voltam sem kellően gyenge, de talán kelően erős sem. Valahol a félúton állhattam az ideálistól. Azt hiszem. És már azt sem igazán tudtam Elliot mit akar? Ragadjam meg és zárjam tényleg be? Vagy eresszem el? És akkor mennyire és milyen messze?
Gondolataimból ismét az ő hangja rángatott ki. El akartam kapni a kezét. De nem mertem. Mit is mondhatnék most? Mit is tehetnék most? Ez egy olyan helyzet, amiben nincsenek jó válaszok, de talán jó érvek sem. Csak van két ember, akik minden nehézség ellenére szeretik egymást. Hiszen így kell lennie. Látom a dühét, hisz felém üt, pont úgy mint mindig, ha baja van velem. De tényleg, látom azt is, hogy itt van. Érzem a furcsa kettősségét a dolognak, amit rajtam kér számon, úgy érzem joggal. ő akarja a szabadságát és a szerelmet is, épp ugyanúgy, mint én…

Megint megragadom. Szorosan és erősen, immáron fel is emelve a földről, hogy feltegyem a konyhapultra gyönyörű kis testét, és csak szorítsam arcom a mellkasához. Érzem a heves szívverését, aminek mintha minden ritmusát próbálná követni légzése. De én csak szorítom őt erősen, hogy ne akarjon ellenkezni, hogy érezze az én szívem, ami mintha az övéhez igazodna, mindig. Kitölti a csendes ritmusokat, vele együtt létezik, ő élteti.
- Már nem csak a szabadságod van. – Jelentem ki, bár a mellkasába dünnyögöm, így nem tudom, hogy hallja-e. – Menj él és gyere vissza, amikor akarsz. De ne mondd azt, hogy az egyetlen dolog, amid van az a szabadságod. Gondolj csak Deanékre. Van egy családod, akik szeretnek. Vannak barátaid, Esmé például vagy az a séróbajnok akárhogyishívják. És vagyunk mi. Ada és én, az új családod, akiket választottál. – Ujjaim úgy vezetem, hogy az ő ujjain megtaláljam a gyűrűt, amit tőlem kapott és megérinthessem. – Tehát, ha elmész, gondolj arra, hogy mindig van hova hazatérned. És ne hazudj magadnak, mert nem igaz az, hogy nincs semmid. Mert tele vagy fényes palotákkal, csillogó arannyal, de ami a legfontosabb; szeretettel.

A T É K O Z L Ó F I Ú
(https://i.imgur.com/6P5iUGx.jpg?1)

[viselet] (https://www.polyvore.com/becsap%C3%B3d%C3%A1s/set?id=235442628)

NAT
1999. május

Nem akartam, hogy hozzám érjen. Nem akartam, hogy most gyengédséggel akarjon meggyőzni… nekem az erejére volt szükségem, ami igazából nagyon ritkán mutatkozott csak meg. Itt volt ez a majd’ kétméteres fickó, szakállal, izmosan, olyan adottságokkal, amikről én sosem álmodhattam igazán… és gyengébb volt, mint én. Sokkal gyengébb.
Hagytam, hogy felültessen a pultra, de égett a bőröm minden simítás, minden finom érintés alatt. Tudtam, mire van szükségem. Tudtam, hogy mi lüktet a csuklómon és ontja belőlem a kegyetlenséget, ami valóban a részem volt, mégis könnyen elnyomtam korábban. Most már nem ment. Más ember voltam, a szalag által keltett érzések annyira az enyémek voltak, mint minden mást, csak most erősebben törtek fel, kegyetlenebbül vették át felettem az uralmat… és Nat, mintha képtelen lett volna azzal a sötétséggel küzdeni, ami engem átölelt, ami bennem tombolt. Olyan volt, mint egy pislákoló láng, ami már alig-alig tudja életben tartani magát. Én pedig hiába kapaszkodtam belé, ő maga szakította el a melegségét tőlem.
A mellkasomnak támaszkodott. Hallhatta, milyen őrülten ver a szívem, mintha kiakarna szakadni. Hol fájdalmas volt, hol egész testben lüktető.
– Már nem csak a szabadságod van. – Halkan beszélt, alig értettem a szavakat. – Menj él és gyere vissza, amikor akarsz. De ne mondd azt, hogy az egyetlen dolog, amid van az a szabadságod. Gondolj csak Deanékre. Van egy családod, akik szeretnek. Vannak barátaid, Esmé például vagy az a séróbajnok akárhogyishívják. És vagyunk mi. Ada és én, az új családod, akiket választottál.
Finoman érintette meg a kezemet, ujjai a gyűrűsujjamra csúsztak, végig simítva a tőle kapott ékszert. Szerettem azt a darabot, ahogy meg-megcsillant a fényben, emlékeztett arra, ahogy lényegében kizsaroltam tőle… ő pedig boldogan teljesített a vágyamat. Akartam, mert így hozzám kötné magát, nem kéne félnem az elvesztésétől… habár úgy adtam elő, mintha neki lenne fontos, valójában nekem volt. Azt akartam, hogy csak az enyém legyen. Akkor nyertem és a szavai alapján most is így történt.
– Tehát, ha elmész, gondolj arra, hogy mindig van hova hazatérned. És ne hazudj magadnak, mert nem igaz az, hogy nincs semmid. Mert tele vagy fényes palotákkal, csillogó arannyal, de ami a legfontosabb; szeretettel.
Gyyőztél, O’Mara! Ujjongott bennem a szokásos belső hang, még is keserű volt a szám íze. Annyiszor vágytam az én erős Natomra, arra aki fölém tud kerekedni, aki ki mondja: az övé vagyok és nem mehetek el, csak ha ő elenged. Ez kellett volna nekem. Egy erős hang, aki kimondja, hol a helyem és nem taszít vissza abba a bizonytalanságba, amiben az út előtt is voltam. Nem találtam a helyemet, mióta visszatértem az országba és úgy tűnt, hogy Nat nem az, aki képes lesz megmutatni merre keressem. Egyszerűen azt mondta menjek, ha akarok, de térjek vissza hozzá… és mi lesz, ha egyszer az a hang győz, ami nem akar visszatérni hozzá? Az, amelyik folyton gúnyol miatta?
– Végre beláttad, hogy igazam van – mondtam.
Olyan hang tört fel belőlem, amire alig tudtam ráismerni. Túl komoly, túl hideg volt, mintha Phillip beszélne. Nem volt benne semmiféle érzelem, inkább csak valami felsőbbség érzet, ami a Rowle családra olyan jellemző és amit eddig csak az annyiszor előkerülő belső hangtól hallottam.
– Most pedig eressz el, tusolni akarok… – Löktem félre a kezeit, hogy lemásszak a pultról.

A TÉKOZLÓ FIÚ

(https://i.pinimg.com/564x/da/22/f6/da22f66ceddcf2b4621422c2f9449440.jpg)

Egészen biztos voltam benne, hogy megint csalódást okoztam. Megint ott volt az az érzés, hogy semmire sem vagyok jó. Annyiszor próbáltam legyőzni. De mintha Reagan bélyege még mindig ugyanúgy rajtam lenne. Nem ez kéne, Elliotnak nem erre van szüksége. Nagyon is jól tudtam. De valahogy mintha azzal, hogy az erőmre vágyik, még inkább elbizonytalanítana. Amíg nem akartam ilyen komolyan megtartani senkit, amíg nem akartam szeretni, könnyebb volt azt mondani, hogy ez van, ezt kell szeretni. Most mintha sakkot játszanánk, vagy táncolnánk. Egyikünk lép, igazodik a másik, és így tovább. Lehet én igazodom többet… Lehet végül én vagyok az, akit uralkodás alá vontak. És mindig győznek. Holott maga az is, aki uralkodik, azt várná, hogy ő fölötte uralkodjanak. De bármit teszek, bármit mondok, a végére, mindig én vagyok az, akit utálni lehet. És ebből lassan talán már elegem van.

- Nem. – Szorítok ismét Elliot csípőjére, ott tartva őt a konyhapulton. Bár hirtelen én sem tudom, hogy milyen célom is van ezzel. Erősnek lenni? Ugyan… Elliot úgyis mindig, de mindig a szemembe röhög, hogy szánalmas vagyok. Hát, íme. Szánalmas létem ellenére is itt van és öntelten dacos szemeivel néz a szemembe. – Egyszerűen kikerülöd, ha probléma van. Ha valami nem tetszik, csak megsértődsz, mintha mindig más lenne a hibás. De most, ebben a helyzetben, nem én voltam a ludas. Te mentél el. Még, ha vissza is jöttél. Örülök, de nem fogok örömujjongásban kitörni. Tudom, hogy nem veszed természetesnek azt, hogy van otthonod, de eljátszod. Csak félig az én kiváltságom az, hogy velem vagy, de félig a te kiváltságod az, hogy veled vagyok. Röviden. Nincs igazad.

Most húzódom csak el tőle. Már se nem kapaszkodok gyönyörű alakjába, se nem szorítom azt tovább, béklyót vonva rá. – Maradj ott! – Fordulok vissza a félig elkészített kávékhoz, azt se tudom, hogy Elliot hallgat-e rám, bár készülök rá, hogy elkapjam, ha mégse. Próbálom éreztetni, hogy most az lesz, amit én akarok. Csak kiöntöm egy-egy bögrébe az italt, majd a konyhapolcok egyik legmagasabbikában kezdek el kutakodni, hogy aztán elővegyem a régi üveget, benne az ugyanolyan régi rummal. Még egy öreg írótól kaptam, hát szóval nem épp a két szép szememért… Volt is mit meghálálnia… Tulajdonképpen fogalmam sincs, miért is őriztem meg ennyi éven keresztül, sőt egy felújításon átívelve is. Talán emlékeztetett rá, milyen is volt anno lázadni Reagan ellen. Azt hiszem akkor, amikor ezzel a pasival összeálltam hódítónak és erősnek éreztem magam. Olyannak, mint aki tényleg szabad és tényleg bármit megtehet. Elliottal épp ugyanígy akartam érezni magam, de csak néha sikerül. Pedig azt szeretném, hogy vele, enyém legyen a világ is. A bögréket Elliot mellé teszem az asztalra, majd töltök a rumból is, nem keveset, mindkettőbe.

- Tessék! – Tolom felé az egyiket, miközben számhoz emelem a másikat és belekortyolok. Jól esik az alkohol égetése a torkomon, párosítva a még majdhogynem forró kávééval. Aztán leteszem, és megint mélyen Elliot szemeibe nézek. – Egy kávényi időd van, hogy megfogalmazd a bocsánatkérésed. Mert igen, lehet engem hibáztatni, hogy bezártalak. – A gyűrűjére mutatok, amit tőlem kapott és nem épp kis vásári ajándékként… - De azt hiszem ezt a fogságot közösen vállaltuk.

A T É K O Z L Ó F I Ú
(https://i.imgur.com/6P5iUGx.jpg?1)

[viselet] (https://urstyle.com/styles/886353)

NAT
1999. május

Még mindig a korábban feltörő hang hatása alatt remegtem. Az ujjaim szerettek volna a fülemre vándorolni, hogy ne halljam azt a sok kegyetlenséget, ami belőlem jött fel. Tudtam, hogy az is az én részem, de már nem akartam Nat ellen használni… nem akartam elüldözni magamtól. Sőt, minden erőmmel bele akartam kapaszkodni, odahúzni magamhoz és kérlelni, hogy mondja meg: ide tartozom. Nem vitatkozni, ne sírjon, ne drámázzon. Csak vegye elő a komolyember hangját és közölje a tényeket. Érezni akartam, hogy erős, ha már egyszer én ennyire gyenge vagyok.
Ő nem fél boldognak lenni… ő nem olyan, mint én… Talán, mert nem ugyanazokon a nehézségeken mentünk át. Ő korábban nem érezte azt, hogy jó helyen van, hogy igazán boldog és aztán nem szakította ki valaki azt az egészet az ujjai közül. Az enyémből ráadásul nem is egy ember tépte ki. Mert nem csak Lis volt felelős a történtekért… annyi minden történt, ami miatt már korábban is megtörténhetett volna a szakítás. Hiszen sok más férfi volt közben képben… és én csak arról tudtam, ami közvetlenül az orrom előtt történt. Ráadásul valakivel már a kapcsolatunk idején és levelezett… akivel most együtt van. Ha tudnám ki volt az, beverném a képét gondolkodás nélkül még most is… de ez nem változtatna azon, hogy az a dolog halálra volt ítélve. Félve néztem Nat kék szemeibe. Mi van, ha ez is arra van ítélve?
Éreztem, ahogy a kezei a csípőmre szorítanak, egyszerűen ott tartva a konyhapulton. Ha szerettem volna sem tudok mozdulni, de közben ott volt a mindent letaglozó keserűség is, amiért megint én nyertem meg egy vitát… amiért megint nekem kellett, hogy igazam legyen.
– Egyszerűen kikerülöd, ha probléma van. Ha valami nem tetszik, csak megsértődsz, mintha mindig más lenne a hibás. De most, ebben a helyzetben, nem én voltam a ludas. Te mentél el. Még, ha vissza is jöttél. Örülök, de nem fogok örömujjongásban kitörni. Tudom, hogy nem veszed természetesnek azt, hogy van otthonod, de eljátszod. Csak félig az én kiváltságom az, hogy velem vagy, de félig a te kiváltságod az, hogy veled vagyok. Röviden. Nincs igazad.
Nyeltem egyet.
Szóra nyitottam a számat, önkéntelenül feleselni akartam… de nem tudtam. Képtelen lettem volna erre az utolsó mondatra válaszolni. „Nincs igazad.” – ismételtem meg magamban újra és újra. Közben persze a szalag lüktetni kezdett, éreztem megint, ahogy a sötétség felkúszik a karomon. Most azonban nem engedtem neki. Még egyet nyeltem és megpróbáltam a keserűségét visszaparancsolni oda, ahonnan jött. Nem sötétséget akartam, hanem az én egyetlen fénysugaramat, aki éppenséggel ott állt előttem és olyan erősen szorított, hogy az akár fájhatott volna.
– Maradj ott!
Ahogy elengedett szinte éreztem az érintése hiányát. Kinyújtottam a kezem, hogy megfogjam, de addigra már túl távol került. Az ujjaim csak a levegőt érték… a karom pedig egyszerűen visszahanyatlott a saját combomra. Őt nem szabad elveszíteni… Már kezdtem kétségbeesni, hogy nem néz rám újra, de akkor hirtelen újra megfordult. Megint rám nézett kék szemeivel… és alig tudtam elszakadni tőle, hogy végre befókuszáljam a kávésbögrémet.
Elvettem.
Egy darabig csak szorongattam, élvezve az ital kellemes melegét. Csendesen figyeltem, ahogy belekortyol a saját adagjába. Egy pillanatra összeszorult a torkom, az az érzésem volt, mintha nem is egy hétre hagytam volna itt… hanem sokkal, sokkal hosszabb időre.
– Egy kávényi időd van, hogy megfogalmazd a bocsánatkérésed. Mert igen, lehet engem hibáztatni, hogy bezártalak. De azt hiszem ezt a fogságot közösen vállaltuk.
A gyűrűre néztem.
– Pont ez a biztosíték arra, hogy mindig hazajövök… – válaszoltam. – Haza. – Ismételtem meg. Azt akartam, hogy érezze, amire én gondolok.
Belekortyoltam a kávéba. Jól esett az erdőben töltött idő után, na meg a hosszú utat követően is. Elfáradtam, koszos voltam, minden tagom csak a puha párna és Nat testének finom melege után vágyakozott. Lettem végül magam mellé a bögrét. Megragadtam őt a gallérjánál fogva és odahúztam magamhoz. Lágyan karoltam át, de azért érezhette, most nem szabadul.
– És talán pont az a jó, ha bezársz. – Suttogtam, egészen közel hajolva hozzá. – Imádom, ha megmondod, hol a helyem.

A TÉKOZLÓ FIÚ

(https://i.pinimg.com/564x/da/22/f6/da22f66ceddcf2b4621422c2f9449440.jpg)

Csak nézem Elliot ujján a gyűrűt, miközben észre sem veszem, hogy egyre közelebb és közelebb húzódom hozzá. Hiába… Még mindig ugyanúgy vonzz, mint a legelső alkalommal. Akarom őt. Akarom érezni, hogy csakis az enyém. Birtokolni akarom, nem csak az ajkait, de az egész testét és lelkét. Önkéntelenül nyúlok a kis tárgy felé és piszkálom meg az ujjaimmal, miközben tekintetemmel párom tekintetét keresem. Akarom látni bennük azt az erőt, ami engem akar erőssé tenni. Látni akarom azt a dacot, amellyel egyenesen vágyik rá, hogy legyen aki uralkodik felette. Furcsamód érzem, tudom, hogy azt akarja, amitől én menekültem. Mármint annak nyilván egy sokkal, de sokkal szeretőbb és szerelmesebb és boldogabb formáját. De akkor is egy bizonyos mértékig majdnem ugyanazt. Zsarnokká tesz. Akaratossá. De igen, végre valóban meg kéne mutatnom azt az erőt, ami itt lakik bennem. Ki kéne mutatnom mennyire is akarom őt. És nem csak magamban táplálgatni ezt az érzést.

Mélyet szívok a levegőből, aztán újra az ajkaimhoz emelem a bögrém, hogy kortyoljak belőle egyet. Persze közben abbahagyom ujjának piszkálását. Próbálok úgy tenni, mint aki haragos, nagyon haragos. Legalábbis úgy fújom ki a levegőt, mint aki jelzi, a másik messzire ment. Bár tény, hogy valóban messzire ment. Szó szerint… Na, ilyen vicces is rég voltam… - Haza. – Ismétlem meg én is a szót, amit kiejt. De ezt is erősen teszem. Nem csak úgy bele lehelem a levegőbe. – Nem akarom, hogy biztosíték kelljen, arra, hogy hazajössz. – Jelentem ki és várom szavaim következményét. El is csodálkozom rajta, amikor nem akad ki…

Közelebb hajol. Immáron tényleg érzem illatát, ami, bár magával vegyíti a mocsok bűzét, de így mintha csak még kívánatosabb lenne. Franc. Nyelek nagyot, és tekintetem megint tekintetébe fúrom. Leteszem a bögrém. Még jócskán van benne a rumos kávéból, de sose szerettem túlzottan, így nem zavar ha kihűl. Arrébb is tolom valamelyest, szinte meg sem hallom a hangot, amit csúszás közben okoz. Teljesen elveszek Elliot ajkainak a csodálatában és abban a piszkos illatban, ami körüllengi. Bódító. Mámorító. Rászorítok egyik kezemmel a combjára, másikkal a bögréjére. És miközben elhúzom gyönyörű ujjaitól az ő italát is, egészen közel, combjai közé tolom magam. Már érezheti, mit akarok. Tisztában kell vele lennie, mennyire hevíti is a testemet a közelségének minden pillanata. Most pedig, hogy ennyi ideig kellett hideg ágyban aludnom, amúgy is szinte megőrülök azért, amit ő adhat.

- Akkor megmondom, hol a helyed. – Suttogom, belemarva bőrébe. – Féltékeny vagyok, nem csak minden emberre, de a fákra, dombokra, kastélyokra és kincsekre is. Azt akarom, hogy engem mindig és mindenkor jobban akarj, mint azokat. Azt akarom, hogy csak az enyém legyél. A helyed mellettem van. – Hajolok immáron egészen közel ajkaihoz és oda lehelem szavaimat. – A helyed, mellettem van. – És mikor megérzem forró leheletét az ajkaimon, ami úgyszintén árasztja magából Elliot minden illatának tökéletességét, akkor érzem, hogy az egész hetes rémület tovaillan és felváltja a vágy. Ajkaival vadul kapok ajkai után, és csak hevesen csókolom…

A T É K O Z L Ó F I Ú
(https://i.imgur.com/6P5iUGx.jpg?1)

[viselet] (https://urstyle.com/styles/886353)

NAT
1999. május

Egészen közelkerült a teste hozzám. Éreztem, ahogy a kellemes meleg árad szinte minden tagjából egyenesen felém. Az ereje egészen magával ragadott. Láttam a tekintetén és hallottam a hangján, amivel kimondta a szavakat. Nem tudtam ellenkezni. Csak végig futtattam ujjaimat a karján, a ruhája anyagán, nem martam bele. Nem akartam vele éreztetni, hogy én vagyok az erősebb. Csak egy vágyam volt: hogy mutassa meg mennyire akar engem.
Megéreztem a combomon a szorítást. Beleremegett a testem és engedelmesen engedtem el a bögrémet, hagyva, hogy még közelebb kerüljön hozzám. Éreztem, milyen forró és mennyire vágyakozik utánam. Megdobbant a szívem és nem volt erőm szólni, ott voltam, elvehetett tőlem bármit, megparancsolhatott bármit… önként és dalolva hódoltam volna be neki… mert én csak egy madárka vagyok, aki elmenekül, mégis visszatért hozzá, vágyva a bezártságot. Csakhogy én nem magokon akartam hízni, hanem érezni őt, miközben újra és újra bebizonyítja: hozzá tartozom, az övé vagyok.
– Akkor megmondom, hol a helyed. – Suttogta. Keze közben óvatosan marta a bőrömet. Halk, nyögésszerű sóhaj hagyta el ajkaiamat, de a tekintetemet ugyanúgy az ő, erőtől csillogó kék szemeire függesztettem.
Igen… mondd meg… – gondolataim szinte őrült módon várták a folytatást. Nem foglalkoztam a csuklómon lüktető szalaggal vagy felszínre kívánkozó kegyetlen kis gondolatokkal. Nem… csak a vágy volt, ami Natot akarta. Még közelebbről érezni a forróságát, ölelni, csókolni, szeretni, szorítani.
– Féltékeny vagyok, nem csak minden emberre, de a fákra, dombokra, kastélyokra és kincsekre is. Azt akarom, hogy engem mindig és mindenkor jobban akarj, mint azokat. Azt akarom, hogy csak az enyém legyél. A helyed mellettem van. A helyed, mellettem van.
Hirtelen csókolt, erősen, birtoklón, én pedig átkarolva a nyakát, beletúrva a hajába viszonoztam azt. Elviselhetetlenül égetett a hiány még most is, amit egész úton próbáltam elnyomni magamban. Épp csak egy pillanatra húzódtam el, csendesen sóhajtva ajakainak: – Melletted.

(https://i.imgur.com/R5me1PC.png)

AJÁNDÉK II.

(https://i.pinimg.com/564x/60/77/48/607748f9b865bbc4e0978abdbde54b78.jpg)

Kinyitom a szemem. A korareggeli napfény az első, amit érzékelek, miközben orromat átjárja Elliot édes illata. Hozzábújok még jobban, egészen magamhoz ölelem. S csak hallgatom, ahogy szuszogása keveredik a szikláknak csapódó tenger zúgásával.
Ilyen egy tökéletes reggel. És ilyen lenne a tökéletes boldogság is, ha a világ hagyná végre, hogy mi csak azok legyünk, amik lenni szeretnénk. Egy egyszerű szerelmespár. Kár, hogy talán sosem lesz ennyire egyszerű az életünk. De még mindig bízom benne, hogy megoldjuk a nehézségeinket. Finoman végigsimítok Elliot karján, megcirógatom a nyakát, az arcát, belesimítok gyönyörű sötét hajába, s csak nézem közben, csodálom, ahogy csak szerelmes férfi csodálhatja rajongása tárgyát. Aztán óvatos csókot lehelek ajkaira. Nem akarom felébreszteni még a hívogató kávé illatáradata előtt. Korán van még, de a csókja most is édes és imádnivaló, mint mindig…

Felkelek és gyorsan felkapom magamra futónadrágom, pólóm és a csöves sapim. Bár nekem nincs vele bajom, egyesek szerint elég ízléstelen… Gyorsan le is szoktam venni, mielőtt még Elliot meglátná rajtam. Nekem viszont kell a futáshoz, hogy a fülemnek ne legyen baja az olykor hevesen süvítő tengeri szélben. Jelzek Nautilusnak, hogy indulás van. Nem mintha nagyon kéne neki, mert mikor elkezdem felvenni a futócipőm már türelmesen vár az ajtóban. Legalábbis türelmesen kellett volna várnia az ajtóban. Így tanítottam neki. Ez volt a megszokott, ez volt, amit tennie kellett volna. De helyette vonyítani és ugatni kezdett, közben pedig úgy kaparászta az ajtó alját, mintha a karmaival utat törhetne rajta magának. Meg is látszottak nyomai a fán. Érzékeltem szemem sarkából, miközben a pálcámért nyúltam és magam elé emeltem.
- Nautilus! Hozzám! – Harsogom hangosan, hogy kutyám esetleg a saját hangján keresztül is meghallja parancsom. Arról nem is beszélve, hogy valahol kicsit reménykedem benne, Elliot is meghallja a zajt. Mert itt valami nem stimmel. Én pedig egészen hozzászoktam már, hogy mindig a rosszra számítsak és ne esetleg csak valami kerti törpére, ami zavarja Nautilus személyes terét.
Amikor kutyám mellém ért, együtt indultunk el az ajtóhoz. Ő ugyanúgy ugatott és nyüszített, mint eddig, de mellettem maradt. Egészen addig, amíg a kilincset le nem nyomtam és kinyitottam az ajtót. Akkor halkabb nyüszítésbe kezdett, s farkcsóválva rohant ki a résnyire nyitott ajtón.

Sok dologra számítottam. Sok dolgot elképzeltem, mit fogok odakint találni. De amit végül láttam, az messze nem közelítette meg egyik elképzelésemet sem.
Egy csecsemő.
Mózeskosárban feküdt az apró kicsi test, épphogy letakarva egy nem túl vastag anyaggal. A küszöbömön. Az én küszöbömön. A nem hétköznapi levélküldemény után számítottam rá, hogy hamarosan látni fogom a babát, aki vélhetőleg a fiam. De ő volna az? Egyáltalán az volna? És miért hagyták így itt? Még csak be sem csengettek. Nem is jeleztek. Mióta lehet odakint? Hűvös reggel van, rajta pedig alig van valami kis ruha. Ó jajj…
Sóhajtok és egy pillanatra lehunyom a szemem. Nautilus ugyanúgy vonyít, de immáron nagyon halkan, miközben orrával a takarót gyűri feljebb a babán. Mintha csak érezné, hogy fázik és segíteni szeretne rajta. Én viszont megremegek. Érzem, ahogy a remegés végigfut a testemen és erőteljesen érkezik ujjaimba. Nem tudom megfogni. Nem tudom felemelni. Ki ez? Ki csinálta ezt? Miért? Érzem, ahogy kétségbe esésem nyomán könnyek gyűlnek a szemembe. Egy pillanatra még az is megfordul a fejemben, hogy valahogy elrejtem. Elviszem Ballardékhoz, hogy Elliot ne is lássa… De ez sem jó megoldás. Őszintének kell lennem. Vele a leginkább, hisz a párom, a férjem. Neki nem hazudhatok…

Végre elég erőt gyűjtök magamban, hogy a pálcát görcsösen szorongató, remegő ujjaim megmozdítsam, majd a pálcát eltegyem. Lehajolok a babához és kiemelem a kosárból, gondosan átölelve, hogy kicsit felmelegítsem. Jéghideg minden tagja… Csordulnak ki könnyeim, miközben felemelem a mózeskosarat is, betessékelem Nautilust az ajtón, majd a lábammal becsukom magunk mögött. Mikor leteszem az asztalra a fonott kosarat, akkor látom meg, hogy az egyik fülére kis cédula van tűzve.

Név: Nat Forest
Született: 1999. március 15, London

A J Á N D É K II.
(https://i.pinimg.com/564x/3b/db/f4/3bdbf4ebeddecb5b8d7e724bdfe027e6.jpg)

NAT
1999. június

.outfit. (https://i.pinimg.com/564x/10/4e/57/104e57cd1aec27822b268e82a4d3a1ac.jpg)

18+ / csúnyán beszélek… újdonság?

Egyik álomból a másikba zuhantam, mintha valami sötét kéz rántott volna vissza azok kellemes világába. Egyszer felkeltem, láttam, hogy Nat felül az ágyon… de szinte azonnal lecsukódtak a szemeim. Saját szuszogásom hangja ringatott mély álomba, hogy megint szembe nézzek Phillip köpenyébe bújt önmagammal. Kezeim újra és újra nyúltak a ruhadarab felé, remélve, hogy bőrömön érezhetem a bársonyosságát. Le akartam tépni az előttem haladó énem fejéről, csakhogy akármilyen közel jutottam hozzá, ő messzebbre rohant. A hátam mögött pedig recsegett-ropogott minden… szó szerint minden. A falról hullani kezdett körülöttem a vakolat, a padló beszakadt.
Lihegve, izzadva rohantam előre. A térdeim remegtek, annyira fájtak az izmaim a rohanástól. Már régóta nem szoktam az ilyesmihez… a combomban viszont csak nem jelent meg a kín. Vártam, szinte sóvárogtam a szenvedés iránt, hogy arra fogva vehessek magamhoz egy korty whiskyt. Azonban nem történt semmi továbbra sem. Rohanás közben egy pillanatra lenéztem a lábaimra… még mindig bírták a tempót, én pedig megérkeztem a másik Elliot elé. Ezúttal felém is fordult és egy kegyetlen vigyorral az arcán bámult meg. Láttam, ahogy a keze fájós combjára siklik… én pedig ösztönösen tettem hátra egy lépést tudván, hogy az a valóság, amit a fekete csuklya alatt látok és nem az, akinek én magamat hiszem. Csakhogy elvesztettem az egyensúlyom és zuhanni kezdtem. Éreztem, ahogy a szél süvít az arcomon. A testem az ijedtségtől megremegett. A szemem pedig kipattant.
Ott feküdtem az ágyon, a fehér ágyneműbe fúrva az arcomat. Az egész beleremegett abba, amit az álom váltott ki a testemből. Minden tagom reszketett a zuhanás emlékének nyomában. Ezért utáltam a magasságot… ezért tartottam tőle, mert ugyanezt az érzést keltette bennem, csak jóval kisebb mértékben. Már vége, O’Mara… szedd össze magad! – parancsolt rám a kegyetlen hang.
– Kurvára elegem van belőled, te hang… – morogtam, ahogy felkeltem az ágyból. Közben egyszer a szalagra pillantottam, végig simítottam vörös bársony felületén. Aztán elkezdtem ruhákat keresni. Valami kényelmeset, ami megfelel arra, hogy a reggeli kávémat a magamévá tegyem és Nat se kapjon éppenséggel kangörcsöt a meztelen látványomtól.
Kicsit nevetve a gondolattól léptem be a fürdőbe, megmostam az arcom a fogam és éppen csak egy pillanatra meredtem a tükörbe. Megint sokat aludtam a szemeim alatt még is ott feketéllett a fáradtság árnyéka. Ujjaimmal végig simítottam a jobb szemem alatt húzódó bőrön, ahogy közelebb hajoltam. Tekintetem kissé kiszáradt ajkaimra tévedt. A franc… Egy kis vízzel dörzsöltem át őket, hogy ne ijesszem meg Natot. Neki nem kellett tudnia ezekről a borzalmas álmokról. Mostanában annyi szörnyűség ért minket… olyan sokat kellett harcolnunk. Legalább ostoba álmok ne állhassanak közénk. Csak bólintva jeleztem magamnak, hogy így lesz a legjobb. Valljuk be, akármit is láttam ott, az összezuhanni készülő folyosón, nem volt több, mint egy felismerés. Én vagyok Phillip. Igen, az ő leképezése, ami ellen minél jobban küzdök, annál jobban előtör belőlem.
Zajokat hallottam lentről. Nem tudtam, miféle hangok lehettek azok, de önkéntelenül is a pálcámért nyúltam. Úgy indultam el lefelé. Még mindig nem pillantottam meg, egészen addig, míg le nem értem teljesen. Mert ott volt Ő és valami, amit nem tudtam kivenni pontosan, de nem illett a házba...
– Nat? Mi folyik itt? – kérdeztem még mindig álmosan.

AJÁNDÉK II.

(https://i.pinimg.com/564x/60/77/48/607748f9b865bbc4e0978abdbde54b78.jpg)

Csak állok a babával a kezemben és bámulom azt a néhány leírt szót. Mintha a halálos ítéletemet mondták volna ki, úgy érzem magam, megint. Holott az apaság az, aminek örömnek kellene lennie. De nem így. Nem ebben a formában. Adát örömmel és büszkén vállaltam, hisz a legjobb barátom vagy barátaim bízták rám imádott lányukat. Rám, éppen rám, aki önmagában sem hitt. S ők mégis hittek énbennem. Ada megváltoztatta az életemet. Nem számítottam rá, de szerettem őt és jó dolognak tartottam, hogy vigyázhatok egy olyan kincsre mint ő. Ez a helyzet viszont megalázó és fájdalmas. Nem csak magamnak okozok vele fájdalmat, de Elliotnak is. Ráadásul csak gyűltek bennem egymás után a tucatnyi kérdések aminek a végén mindig ott volt ugyanaz az egy szó is: Miért?
Úgy éreztem nem tudok mit tenni. Úgy éreztem megint nincs beleszólásom a saját életembe. Csak úszok egy rossz árral, aminek nem kéne a közelemben lennie. Vagy nekem kéne megtanulnom végre az árral szemben úszni. Belekapaszkodom az apró kis testbe. Magamhoz szorítom, hogy érezzem, hogyan melegszenek tagjai, s hogy halljam, ahogy aprón szuszog. De közben könnyek csordulnak ki a szememből, s immáron zokogásban tör ki testem, miközben ujjaim a barna kis takaróba mélyesztem.
Nem ezt érdemeltem. Nem ezt érdemeltük. És nem akartam Elliotot megint megbántani. Még az Ansonos képeket sem heverte ki a kapcsolatunk, ez egyenesen olyan, mintha egy tőrt döfnék magunk közé. Visszatarthatatlanul potyognak könnyeim, miközben a zokogás nyomán meg-megremeg a testem. Érzem, ahogy megfájdul minden tagom, mint anno a mérgezés nyomán, ahogy éreztem, hogy átjár a szer. A testem erős, de a lelkem haldokló. És, ha elveszíti Elliotot, talán soha többé nem gyógyulnak be a kapott sebek. Azt hittem ha legyőzzük Reagant és Nyströmöt, az életünk végre elkezd felfelé lépdelni a boldogság felé. De csak lejjebb nyom minket a gondviselés. Jelezve: Melegeknek nem itt van a helyük. Ők nem léphetnek be a boldogság kapuján, mert nem érdemlik meg. Holott de, megérdemelnénk. Mert mi sem akarunk többet csak egy családként, szeretetben élni.

Hallom, ahogy Elliot lépked lefelé a lépcsőn. Halogatom a pillanatot, hogy a szemébe nézzek. Nem akarom. Nem tudom. Nem tudom neki megmondani, hogy íme, ő az, akitől rettegtél és most itt van. Én pedig nem tudom visszaküldeni a feladóhoz rögtön. Mert esélyt sem adott rá. Nincs követelés, nincs üzenet, nincs levél. Csak a neve és a születési dátuma egy babának, aki az én felvett nevemet kapta. Nat…

- Az ajtó előtt találtuk. – Suttogom magam elé, miközben szememmel még mindiga csöppséget nézem. – Az ajtó előtt találtuk. – Ismétlem hangosabban, s tekintetemmel végre Elliot tekintetét fürkészem. Nem lettem bátrabb vagy jobb, de ha az ember fél valamitől, akkor talán jobb ugrásszerűen túlesni rajta… Elengedem a mózeskosarat. Biztonságban áll az a konyhaasztal tetején és Elliot felé lépek párat. – Biztos ugyanaz küldte, aki a csomagot is, de nem tudom kicsoda. Viszont ki fogom deríteni és akkor meg tudom, hogy mi is ezzel a küldeménnyel a szándéka. Nem hagyhatja itt. Nem teheti ezt csak egy szó nélkül. Még levél sincs, Elliot. Egy üzenet sem. Semmi. Csak a neve. Elliot hidd el, annyira sajnálom. Nem akartam ezt. Semmiképpen sem akartam ezt. Kérlek bocsáss meg. Sosem gondoltam volna, hogy egy régi hibám majd így visszaüt. Béna voltam, elismerem, de kérlek, csak bocsáss meg nekem. Kérlek… Kérlek…

A J Á N D É K II.
(https://i.pinimg.com/564x/3b/db/f4/3bdbf4ebeddecb5b8d7e724bdfe027e6.jpg)

NAT
1999. június

.outfit. (https://i.pinimg.com/564x/10/4e/57/104e57cd1aec27822b268e82a4d3a1ac.jpg)

18+ / csúnyán beszélek… újdonság?

Félálomban pillantottam Natra… tekintetem lassan siklott le a karjában tartott csecsemőre. Megsemmisülten bámultam a törékeny teremtésre, akinek látszólag fogalma sem volt arról, mit okozott a létezésével. A szívem, mintha meghasadni készült volna, a lábaim remegtek. Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szememben, miközben minden gondolatom ellenkezett. Nem akartam felfogni, nem akartam megérteni, amit ott látok. A szalag nem járt vad ritmust, lassan, nyugodtan lüktetett a csuklómon s a kegyetlen hang is ott volt persze: Ezzel hogyan versenyezhetnél, O’Mara Megborzongtam a hideg suttogásra. Kezeim ökölbe szorultak, ahogy megint Nat arcára tévedt a tekintetem. Ütni akartam, üvölteni, hogy miért kellett már megint megaláznia. De nem tudtam mozdulni, hang sem hagyta el a torkomat, talán a lélegzetem is elakadt arra a rövid pillanatra, ahogy megértettem, mit látok.
Valamit motyogott, amit nem értettem.
Kiszáradt ajkakkal próbáltam megszólalni. Mondani akartam valami baromságot… valami sértőt, amivel vitát gerjesztek vagy legalább fájdalmat okozhatok Natnak, mert képtelen lettem volna megütni. Azt akartam mondani, amit a gúnyos hang súgott a fülembe: Tessék, Forest, megkaptad az ajándékodat! Úgy szerettem volna, ha nem csak azokat a mártír könnyeket látom a szemében ülni. Ő annak gondolta ezt, egy lehetőségnek… egy elcseszett lehetőségnek, miközben nem volt az egész más, mint egy újabb szög a kapcsolatunk koporsóján. Kezdődött minden Ansonnal, a vele való vitával… és folytatódott is majdhogynem hasonlóan, azzal a képpel. Ez a gyerek pedig nem más, mint egy jel, hogy itt a vége. Mert az én életemben semmi sem tartós, csak a kibaszott magány. Már idegennek tűnt egyedül gondolni magamra. Nat alig néhány hónap alatt az életem szerves részévé vált. De ahogyan ott állt, azzal a gyerekkel a kezében, ő maga is idegennek tűnt, akár csak az egykori magányom.
– Az ajtó előtt találtuk.
Végre hangosabban beszélt. Értettem, amiket mond. A szívem még mindig vadul kalapált, még mindig üvölteni akarta az elmém, kérdőre vonni… ütni. Csakhogy nem mozdultam. Nem mozdultam, mert a tekintetem megint a békésen szuszogó gyerekre vándorolt. Beleborzongtam. Gyűlölte minden porcikám, pedig szánni való volt a magatehetetlenségében.
– Biztos ugyanaz küldte, aki a csomagot is, de nem tudom kicsoda. Viszont ki fogom deríteni és akkor meg tudom, hogy mi is ezzel a küldeménnyel a szándéka. Nem hagyhatja itt. Nem teheti ezt csak egy szó nélkül. Még levél sincs, Elliot. Egy üzenet sem. Semmi. Csak a neve. Elliot hidd el, annyira sajnálom. Nem akartam ezt. Semmiképpen sem akartam ezt. Kérlek bocsáss meg. Sosem gondoltam volna, hogy egy régi hibám majd így visszaüt. Béna voltam, elismerem, de kérlek, csak bocsáss meg nekem. Kérlek… Kérlek…
Beleremegtem a kérlelésébe.
Közelebb lépett hozzám, én pedig ösztönösen tettem hátrafelé egyet… nem akartam, hogy hozzám érjen. Nem akartam, hogy megbabonázzon az illata és ne tudjam neki megmondani, hogy igen elcseszted, nagyon elcseszted. Ezért felemeltem a kezem, a tenyeremet mutattam felé, jelezve, hogy maradjon ott ahol van.
– Elég volt… elég volt… – Mondtam erőtlenül.
A hangom rekedt volt és gyenge. Remegett, mint a testem. Egy pillanatra lehunytam a szememet, de a kezem a levegőben maradt továbbra is. A számban gyűlő keserűséget igyekeztem lenyelni. Olyan volt, mintha a szokásos sötétség most is körbe ölelne, de nem féltem tőle, hogy megfojt. Sőt, szívesen bújtam a láthatatlan karok közé. Biztonságra volt szükségem, olyan biztonságra, amit Nat már nem tudott megadni.
– Nem akarom ezt itt látni. Már nem fájhat jobban, értsd meg... – A szememben gyülekező könnyek kibuggyantak, végig folytak az arcomon. Nem akartam gyenge lenni, nem akartam többé legyőzött lenni… pedig Natnak máskor olyan szívesen hagytam.
Elegem volt. Megragadtam a konyhapult szélén felejtett, koszos poharat. Erősen szorítottam, de túl vastag anyaga volt ahhoz, hogy egyszerűen összeroppantsam. Ezért mindent erőmet bevetve a földhöz vágtam. Lihegve hajoltam a szilánkok fölé. Figyeltem, ahogy megcsillan rajtuk a reggeli fény és a könnyeim is rájuk hullottak.
– Hogy teheted ezt velem, Nat? - Nyeltem egyet. – Engem nem érdekel miért hozták ide, nem érdekel ki volt. Az érdekel, mikor viszi el.

AJÁNDÉK II.

(https://i.pinimg.com/564x/60/77/48/607748f9b865bbc4e0978abdbde54b78.jpg)

Most mit csináljak ezzel? Nézek Elliotról ismét a babára és érzem, ahogy még jobban összeszorul a szívem. Annyira pici. És annyira békésen alszik még mindig, hogy egy pillanatra elgondolkodom rajta vajon nincs-e valami baja. Kezemet finoman a kis szívéhez csúsztatom. Érzem, ahogy gyors ritmusban dobog és hallom apró szuszogását is. Talán csak ilyen békés baba… Nem érdeklik az idegen szagok, az idegen hely, sem az, hogy egy kutya csaholása hallatszik még mindig és két idegen férfi beszélgetése. Pedig az anyai ölelés a minden állítólag. Az anya hangjai és illata. Milyen anyád lehet neked csöppség, hogy védelem nélkül a küszöbömön hagy…

Úgy fáj, mintha valami préselné a mellkasomat oldalról össze. Mintha satuba fogták volna nem is a tagjaim, csak a lelkem és a szívem és nem tudnám megvédeni őket. Érzem, ahogy kezem megremeg megint, mikor Elliot felé lépek és ő eltávolodik tőlem. De én nem akarom, hogy eltávolodjon… Azt szeretném, ha minden ugyanúgy lenne, mint eddig. Ha boldogok lennénk. Ezt a sok fájdalmat és kétséget már nem bírom. Egy valakit nem akarok elveszíteni, egy valakit akarok a leginkább magamhoz láncolni és mégis őt a legnehezebb. Mert az élet ellenem harcol, ellenem fordul és nem segít, csak hátráltat. Olyan akadályokat tesz elém, amit nem bírok átlépni. Pedig nagyon-nagyon szeretném.

Leteszem a babát, vissza a mózeskosárba és jól betakargatom. Fejemben ezernyi teendő bombázza a burkot, ami jelenleg nem akarna semmi mást látni vagy érezni maga előtt és magához ölelve, mint Elliotot. Tudom, hogy kétségbe ejtő a helyzetünk, megint. Az ember azt gondolná, hogy egy halál közeli szituáció sokkal rosszabb, de sajnos nem. Abban igaza van Elliotnak, hogy ez tényleg megalázó. De abban nincs igaza, hogy csak őt alázom meg én. Hisz valahol én is áldozatnak látom magamat, még ha bizonyos értelemben a hibámat be is látom. Az én életem mellett ez a lehetőség benne volt a pakliban. Már egy busás gyerektartás. De tény, ami tény, hogy a minden nélkül az ajtóm előtt hagyott gyerek azért nem volt a számításaim közt.

Megint elveszem a kezem a mózeskosártól és ismét lépek egy határozottat Elliot felé. Immáron ujjaim elérik pólóját és beleszorítanak az anyagba. Szinte érzem az édes illatot, ami mindenét átjárja. Akarnám, hogy megnyugtasson, de tudom azt most nem kérhetem. S vitába sem szállhatok vele, hisz valahol nagyon is igaza van. De csak valahol… - Nem én tettem ezt veled Elliot… Nem csak én. – Húzom oda a felsőnél fogva, suttogó szavaim közepette, hogy magamhoz ölelhessem. Nem akar most engem, tudom. És talán nem is tudom megnyugtatni, de azért akarom, hogy érezzen engem. Mindenemet, az ami én vagyok és ami ő érte rajong. Minden porcikájáért, minden lélegzetéért. – Sajnálom. A világ fordult megint ellenünk. És nem tudom, mit kezdjek vele. – Csak remegve igyekszem őt ölelésemben tartani. – Nekem is fáj. Érzed? Nekem is nagyon-nagyon fáj. Nem akartam ezt. És nem tudom ki hozta és mikor viszi el. Nem tudok semmit. De ki fogom deríteni… Ígérem. – Sírok, s remegésem nyomán könnyek pottyannak Elliot felsőjére, nyomot hagyva az anyagon. Mert nem akarom elengedni. S vagyok elég erős, hogy ott tartsam remegő ujjaim közt. Bár magam sem tudom mit is akarok, mit várok. Hisz sejtem, támogatást nem fogok kapni.
Ránézek, és kicsit megcirógatom haját, miközben távolabb húzódok. Már nem szorítom annyira, bár megtenném. De semmire sem kényszeríthetem és ezt már a múltkor is megmondtam neki. Nem kényszeríthetem, de szeretném, ha velem maradna.

A baba felsír. Mintha jelezni akarná, hogy bizony ő is itt van. Hangja bezengi az egész házat olyan erőteljes. Milyen kis tüdő, milyen zengésre képes… Állapítom meg, miközben oldalra nézek. Rossz végszó, vagy kezdő szó. Nem tudom mi lesz ezzel az egésszel. De nem akarom, hogy Elliotot kicsinálja lelkileg. Bár azért próbálnám valahogy a békülés felé terelni az egészet... Csak nem tudom hogyan. De azért kicsit igyekszem a baba felé húzni páromat.

A J Á N D É K II.
(https://i.pinimg.com/564x/3b/db/f4/3bdbf4ebeddecb5b8d7e724bdfe027e6.jpg)

NAT
1999. június

.outfit. (https://i.pinimg.com/564x/10/4e/57/104e57cd1aec27822b268e82a4d3a1ac.jpg)

18+ / csúnyán beszélek… újdonság?

Látni sem akartam… látni sem akartam, ahogy az a gyerek ott van a karjaiban. Az Anson ügy óta ott volt már a kés a szívemben és Nat még mélyebbre nyomta azt. Nem fogom ezt kibírni… – ismételgettem magamban ezt az egy mondatot, ahogy tenyeremmel végig simítottam a mellkasomon. Fájdalmasan lüktető szívem felett állt meg és csak hagytam, hogy egész testem beleremegjen abba a kínba. Szemeimből keserű könnyek folytak végig az arcomon, érték el ajkaimat és az államat. Nem tudtam, mi lesz velem… nem tudtam, hogyan fogom ezt ép ésszel átvészelni vagy éppen Nat mellett.
A lábaim, mintha ösztönösen mozdulni akartak volna. Mintha menekülni szeretett volna egész testem, ahogy ő közelebb lépett hozzám megint, ahogy felém nyújtotta a kezét. Nem akartam, hogy hozzám érjen és finom ujjai felsértsék a bőrömet. Már így is több sebből véreztem, egész lényemet a fájdalom járta át. A csuklómon lüktető szalag sem tudott győzedelmeskedni keserűségem felett. Nem tudta belém pumpálni a kellő dühöt, hogy Natnak essek, nem tudta átvenni a bánat feletti uralmat. Nem voltam több, mint egyetlen, hatalmas vérző seb, amire nincs gyógyír.
A világos felső anyagába markolt. Szerettem volna elsodorni a kezét magamról, szerettem volna szabadulni tőle, hogy ne kelljen a könnyektől csillogó szemébe nézni. Nem volt joga sírni, nem volt joga fájdalmat érezni… mert ez már túl sok volt, túl sok és túl megalázó. Sokat elviseltem már az életben, sokat szenvedtem és sokszor álltam talpra, akárki is szúrt hátba. De Nat… Nat sokkal erősebb volt nálam és váratlanabbul csapott le, mostanra nem először. Éreztem, hogy a térdeim remegnek a gyengeségtől, nem tudták megtartani a testem. Csupán az utolsó erőm tartott még talpon. Majdnem olyan volt, mint amikor Esmé elhagyott… majdnem ugyanaz a fájdalom, de ez még annál is mélyebbre hatolt, beszennyezve mindent, ami addig boldoggá tett. Éppen csak nem volt választásom. Nem maradhattam egyedül, hogy megélve minden kínt szedjem össze magam. Nem húzódhattam vissza a barlangomba, mert igent mondtam Natnak, mert elfogadtam, hogy egy csapat vagyunk… és most nem tudok visszakozni, nem tudok már elmenekülni sem.
– Nem én tettem ezt veled Elliot… Nem csak én. – A ruhámnál fogva húzott magához. Azt kívántam bár elszakadna az anyag és nem kéne közelebb kerülnöm hozzá. Nem esett jól a szokásos édes-kesernyés illat sem, ami belőle áradt.
– Sajnálom. A világ fordult megint ellenünk. És nem tudom, mit kezdjek vele.
A szívem vad lüktetésbe kezdett, ahogy karjai közé került. Fájt az érintése is, ez is csak só volt a nyílt sebre, amit talán tényleg nem fog már semmi sem begyógyítani. Éreztem a remegését, a könnyeit, ahogy lecsöppennek az állán egyenesen az én homlokomra… és közben éreztem azt a pislákoló dühöt, ami még mindig nem tudott erősebbé válni a kíntól, ami ellen nem tehettem semmit. Nincs joga sírni, O’Mara… – suttogta a hang a fülembe.
– Nekem is fáj. Érzed? Nekem is nagyon-nagyon fáj. Nem akartam ezt. És nem tudom ki hozta és mikor viszi el. Nem tudok semmit. De ki fogom deríteni… Ígérem.
Minden erőmet bevetve löktem el magamtól. Karjaimban megremegtek az izmok, ahogy a nálam jóval nagyobb testet kibillentettem abból a pozícióból, ahol volt.
– Nem a világ fordult ellenünk, hanem te! – Üvöltöttem, nem érdekelt, ha ordítani kezd az a kölyök vagy Nat szemében gyűlik még több könny. A fájdalmamat mindig visszanyeltem, állandóan csak tűrtem. De most nem menekülhettem el, nem lehettem magam, így fel kellett emelnem a hangom, hogy harcoljak ellene… Nat ellen…
– Nem maradhat itt. – Jelentettem ki, ahogy tekintetem a mózeskosárra vándorolt. – Nem engedem, nem engedem… – Elcsuklott a hangom. Tudtam, hogy Nat nem engem fog választani, hanem a csecsemőt. Talán éppen azért, mert annyira hasonlít rá… vagy azért, mert neki ez valóban egy ajándék.

AJÁNDÉK II.

(https://i.pinimg.com/564x/60/77/48/607748f9b865bbc4e0978abdbde54b78.jpg)

Elliot! – Lépek párat a lökése nyomán hátra. Talán el is esnék most, ha nem lennék akkora nagy és szinte tehetetlen. Szívem szerint csak engedném, hogy az erő teljesen elhagyja a testem. Már nem érdekelne az sem ha gyenge. Régen alávetettem magam Reagan akaratának, mert undorítónak tartottam magam. Akkor is eleresztettem az életet. Szinte akartam, vágytam, hogy fénylő kis pontként végül teljesen elhaladjon mellettem és már ne tudjak odanyúlni érte többé. Mariel halála és Ada örökbefogadása volt az első ami valahogyan táplálta a kis fénypontot. Volt miért élni. Kellett a maradás, nem lehetett csak úgy eltűnni és egy tragikusan fiatalon elhunyt íróvá válni. Milyen hírnév az olyan, amely egy koporsóra tud már csak támaszkodni? S mindenki mondaná, ez volt ő és ilyen élet mellett nem csoda, hogy meghalt…
Ada megértette velem, hogy némiképp vigyáznom kell magamra, bár pár élvezetet akkor sem vontam meg magamtól. Meg kellett volna. Mert amikor újabb erő ért a fénypontomhoz… Elliot, aki nagyon is táplálta és erősítette azt, immáron egészen közel tartva hozzám, megértetve milyen is az, amikor egy társ minden téren boldoggá tud tenni… Akkor örültem volna, ha múltam nem vet úton útfélen árnyékot arra, amit nagyon is a fényben akartam tartani.
S most mégis a múltammal együtt én voltam aki a leginkább a sötétségbe tartotta…

Elliotra nézek. Könnyeimen keresztül próbálom kivenni arcának gyönyörű körvonalait, miközben csak hallom, ahogy a baba mellettem keservesen sír. Most lesz oda minden. Ez a végső csapás talán az életünkre. Volt pár pont ahol azt mondtam, ha ezt túléljük akkor már mindent. Mind fizikai baj volt… Mérgezések, támadások, kínzások. Mintha az ilyesmin mind könnyebben lépnénk át, mint azokon a sérüléseken, amik a lelkünket érik. Talán ez lesz az, amiből már nem fogunk tudni fölállni.

Megint Elliot felé lépek. Most ő az első, s nem a baba, aki még, akárhogy is nézzük, de idegen. Nekem Elliot a mindenem. Nem akarom, hogy ez megváltozzon. Ismét magamhoz ölelem, szorosan és erősen tartom a kezeim közt. Könnyeim ismét ráhullnak, de nem érdekel az sem, hogy most így lát. Nevessen ki és gúnyoljon később. Csak maradjon velem és érezze, hogy szeretem. – Nem tudom, hova vihetném, vagy mihez kezdjek vele… - Mondom csöndesen könnyezve Elliotnak. – A világ van ellenünk. A világ. De azt összefogva legyőzhetjük, mint eddig is. – Nem mintha hinnék benne, hogy a szavaim most a segítségemre sietnek, de én továbbra is hiszek kettőnkben. És ha kicsit megérzi ezt a hitet, talán az hosszútávon a segítségünkre lehet.

- És szerinted hova vigyem? – Húzódom kissé el, miközben tekintetét keresem. – Ez egy baba Elliot. Egy kisbaba. Akit nem a boltban vettem, mint egy tárgyat, vagy postán hozták… És nem is egy a régi cafkáim közül, mint vélhetőleg az anyja, hogy inkább nem kérem a szolgálatait és hazaküldöm. – Hangomban bizonyára érződik a kétségbeesés. Mert ez az a szituáció, amire sosem gondoltam és, amihez úgy érzem jelenleg kevés vagyok. Főleg mivel egyedül vagyok, hisz minden felelősség és rossz gondolat rám fókuszál most egy ballépés miatt. – Nem tudom, mi legyen Elliot… Erre nagyon nem számítottam. – Fordulok a síró csecsemő felé arcomon teljes tanácstalanság és félelem tükröződik. Csak kapaszkodom Elliotba és óvatosan pillantgatok a baba felé. Önmagam sem tudom megvigasztalni. S most a magamén kívül két lelket is meg kéne…
Elliotra nézek. Megint határozottan keresem a tekintetét. – Bármi történjék is Elliot. Az, hogy szeretlek és veled akarok lenni, nem változik.

A J Á N D É K II.
(https://i.pinimg.com/564x/3b/db/f4/3bdbf4ebeddecb5b8d7e724bdfe027e6.jpg)

NAT
1999. június

.outfit. (https://i.pinimg.com/564x/10/4e/57/104e57cd1aec27822b268e82a4d3a1ac.jpg)

18+ / csúnyán beszélek… újdonság?

Tehetetlenül erőlködtem a karjai között. tudtam, hogy sokkal erősebb nálam és féken tart, ha úgy akarja. Nem volt lehetőségem menekülni… így hát, feladva a küzdelmet, pihenést adva fáradt izmaimnak, néztem a gyerek felé Nat karjainak fogságában. Gyűlöltem a mózeskosár látványát és az abból kiszökő ordítást. A szívem nagyot dobbant, ahogy rájöttem: képes vagyok egy ilyen ártatlan teremtményre kivetíteni minden gyűlöletet, mintha csak tudatalatt Natot akartam volna mentesíteni a keserű érzések alól. Rá is haragudtam, fel tudtam volna pofozni, ha nem szorongat, de mégsem akartam elmenni… azt szerettem volna, ha a betolakodó távozik az életemből.
– A világ van ellenünk. A világ. De azt összefogva legyőzhetjük, mint eddig is.
Nyeltem egyet. Megint fájdalmasan löktem volna el magam tőle, ha nem húzódik magától hátrébb. Megint a te erődet akarja használni, O’Mara, a saját szennyese feltakarítására. – suttogta a kegyetlen hang. Éreztem, hogy gombóc nő a torkomban, egyre nagyobb volt, egyre feszítőbb és fájdalmasabb. Küzdöttem a könnyeimmel, küzdöttem, nehogy kiszakadjanak belőlem újra. Utáltam a gyengeség érzését, de Nat újra és újra legyőzött, nem volt választásom, hogy engedem-e neki. Egyre nehezebb volt ellenállni az akaratának és egyre könnyebben adtam fel, pedig még lett volna erőm kitartani. Vele szemben nem akartam nyerni. Nem volt esélyem esem rá. A kezében volt a kulcs hozzám és annyiszor használta fel, ahányszor csak akarta.
– És szerinted hova vigyem? – Éreztem, hogy a tekintetemet keresi, de én lesütöttem a szemeimet. Nem akartam ránézni, nem akartam látni, hogy könnyek ülnek a szemében… mert ő nem miattam volt szomorú, nem amiatt, hogy egyetlen pillanat alatt tiporták össze azt, amit ketten építettünk fel. A gyereket és magát sajnálta, mert felelősséget akart vállalni, amiben én nem támogattam.
– Ez egy baba Elliot. Egy kisbaba. Akit nem a boltban vettem, mint egy tárgyat, vagy postán hozták… És nem is egy a régi cafkáim közül, mint vélhetőleg az anyja, hogy inkább nem kérem a szolgálatait és hazaküldöm.
Szorosan zártam le a szemeimet. Hosszan, fújtatva engedtem ki a tüdőmet szorongató levegőtömeget. Gyűlöltem az érzést. Gyűlöltem, hogy megint én kerültem ekkora szar helyzetbe. Megint nekem kellett lenyelnem a keserűségemet, megint nekem kellett támogatnom őt, mint amikor Ansont választotta. Miattam mikor nyeli be már végre?
– Old meg… nem érdekel hogyan, de old meg! – válaszoltam rekedten. Annyira szerettem volna az orra alá dörgölni, hogy most válasszon, én vagy ez a kölyök. Nem jöttek ki a megfelelő szavak a számból. Nem tudtam megzsarolni, nem tudtam a magam javára hajtani a helyzetet… mert tudtam, mi lett volna a vége. Magatehetetlenül, könyörögve zokogott volna, míg meg nem sajnálom. Nat még nem tanulta meg, hogy a legtöbb fájdalom ellen a könnyek a legkevésbé sem hatásosak.
– Nem tudom, mi legyen Elliot… Erre nagyon nem számítottam.
Még mindig nem néztem rá. Látni sem akartam. Továbbra is az ordító kölyköt néztem, ahogy a kosarában kapálózott. Az arcát nem tudtam tökéletesen kivenni, de a megfeszülő, kapálózó végtagokat igen. Egy csecsemőnek az anyja mellett van a helye. Ezt az egyszerű tényt még én is tudtam… és nem, nem kívántam magamra vállalni semmiféle szerepet ebben. Ha Nat maga mellett akarta tartani, akkor azt nélkülem kellett megoldania.
– Bármi történjék is Elliot. Az, hogy szeretlek és veled akarok lenni, nem változik.
Megráztam a fejemet. Egy gúnyos kis hang tört fel belőlem, egy amoly „heh” és közben a szemeimet törölgettem.
– A te szennyesed. – Jelentettem ki és lefejtettem magamról a kezeit. – Ha valaki erről a problémáról gondoskodni fog, akkor az te vagy és nem én. Nem vagyok abban a csapatban, aki ezt a csecsemőt a házban akarja tartani. Még a te kedvedért sem.
Hátrébb léptem tőle. Két lépést ettem, így éppen elég messzire kerültem, hogy lássam a reakcióját. Elhatároztam, akármit is fog mondani, az én véleményemen az semmilyen formában nem változtathat. A könnyei, a könyörgése úgyis csak ideig-óráig elég, aztán bennem ugyanúgy fellobban a gyűlölet lángja.
– Tessék! Neveld fel, de nélkülem! – Mutattam indulatosan a mózeskosár felé, majd egyszerűen hátat fordítva neki, elindultam vissza az emeletre, ahonnan jöttem.

AJÁNDÉK II.

(https://i.pinimg.com/564x/60/77/48/607748f9b865bbc4e0978abdbde54b78.jpg)

Olyan lehetetlennek tűnik ez az egész. Mint egy rossz álom. Nem akarok mást csak végre felébredni belőle és visszacsöppenni a mi kis szigetünkre. Azt akarom, hogy felébredve csak ott találjam magam Elliot mellett az ágyon, amint szuszog a karjaim közt békésen. Abban a békében amit én adok neki, ami tőlem árad és megnyugtatja fájó lelkét, vérző kis szívét.
De most nem tudom megnyugtatni. Érzem, ahogy magamhoz ölelem, hogy mennyire zaklatott. És én okoztam neki a fájdalmat. Most hiába menekülne az oltalmamba. Pontosan én vagyok az, aki késeket dobál felé, s minduntalan pontosan célba is talál pengéivel. Nagyszerű teljesítmény Nathaniel Forest. Bár inkább ne tettél volna neki fogadalmat, akkor simán csak elküldhetnéd… Ja. Pont nem. Fogadalommal együtt vagy nélküle, de Elliot hiányába belebetegednék. Már, ha ezek után ő maga nem dönt úgy, hogy inkább elmegy. Amihez minden joga és lehetősége megvan.

Csak könnyeim mögül néztem a gyönyörű arcát, ahogy a mózeskosárra tekint. Szemeiben a dac mellett most ott ült a fájdalmas düh is. Tudtam, éreztem, hogy gyűlöli azt a babát és ezért nem tudtam neheztelni rá. Rossz, hogy így alakult. Hogy fordított esetben fájt volna az én szívem is, az nem kérdés. De jelenleg úgy érzem nagyobb örömmel vettem volna a kezembe Elliot csodás kisbabáját, mint a sajátom. Lehet a fordított helyzet nem okozott volna ekkora fájdalmat nekünk. Talán Elliot is jobban kiheverte volna… Nem tudhatom. Lehet, hogy tévedek. És a dolgok épp ugyanilyen rosszul alakultak volna.

Kicsit kihúzom magam, miközben lefejti magáról kezeim. Hagyom. Könnyáztatta arcom mögött ezernyi érzés kavarog, de tucatnyi elhatározás kezd körvonalazódni. Teendők, amelyeket haladéktalanul el kell végezni. És persze még pelenkázni is meg kell tanulni a mai napra legalább. Amíg elő nem kerítem a gyermek anyját és egy szép nagy összeg közepette vissza nem adom a mózeskosarat a kezecskéjébe. Nem akarom, hogy tönkretegye az életem, az életünk. Sóhajtok egyet, miközben Elliotra nézek és letörlöm a könnyeim. Valahol azonban az is a baj, hogy baljós ez az egész. Így itt hagyni egy babát a szélben… Nem vall túl gondoskodó anyukára. S a ruhái sem tűnnek kifejezetten megfelelőnek. Mintha hanyag környezetből került volna végül az utcára egy olyan anyától, aki pont ugyanúgy nem akarta őt, mint Elliot. Ha mindenki elutasítja már az élete elején, milyen felnőttkor várhatna rá…

És valahol mégsem hibáztatom érte Elliotot, hogy mindent a fejemhez vág, ami a lelkét nyomja. Nem tudom megvigasztalni, de a vitába is belefáradtam már. És itt tartani sincs jogom. Ha menni akar, menjen. Találjon egy kedves nőt, aki szívesen szül majd neki utódokat. Igazi fekete hajú szépségeket, amilyen ő maga is. Neki talán éppúgy nélkülem lett volna szép élete, mint nekem Reagan nélkül. Valahol a legelején tudtam, hogy ez lesz, és nem akadályoztam meg. Mindegy. Gyenge voltam...

Nézem Elliotot, miközben elindul fölfelé az emeletre. Az utolsó szavai úgy marnak a szívembe, mintha végre ő is elkezdett volna késeim ellen védekezésül savat lögybölni. Jól tette. Szinte akartam, hogy fájjon, hogy érezhessem legalább megközelítőleg ugyanazt, amit ő. Szólásra nyitnám a szám, miközben észre sem véve Elliot érintéséről a baba érintésére váltok. Nagy ujjaimmal megfogom azt a csöpp kis kezet, ami kalimpál ki a mózeskosárból. Édes lenne. Gyönyörű pillanat. Ha nem férfit szeretnék. És nem fogadtam volna meg anno, hogy egy életre elégedett leszek saját gyermek nélkül. – Szeretlek. – Mondom Elliot eltűnő alakjának. Talán még hallja, ahogy ezt a kis szót, mint fogadalmat kiejtem. Aztán felemelem a babát és ölembe veszem. Az ő számára szavam egy ígéret. Mert, ha vissza is tudom juttatni az édesanyjának. Nem tehetek már mást, minthogy elfogadom, van egy fiam, akit szeretnem kell.

CSALÁD

(https://i.imgur.com/hvNSI4F.jpg)

outfit (https://i.pinimg.com/564x/2d/8d/66/2d8d66d9db6553efcd8c81cc333861f9.jpg)

Mintha ezernyi súlyos zsák szakadt volna testemre és szívemre. Féltem az érzések összepréselnek maguk alatt. Fuldokoltam. Mellkasom kapkodva mozdult, hogy tüdőmet minden apró levegővétellel legalább egy kevés oxigénhez juttassa. Egész testem remegett és éreztem, ahogy elveszítek minden kontrollt létezésem fölött. Könnyeim megállíthatatlanul folytak végig arcomon, de ezzel már végképp nem foglalkoztam. Hozzájuk sem tudtam érni, hogy letöröljem őket. Az ujjaim, mintha nem lettek volna képesek elmozdulni a régi mágusfotográfiáról, amit pár perce oly görcsösen szorongattak.

Lehetséges ez?
Kérdezem magamtól újra, meg újra, meg újra. És nem tudom rá azt mondani, hogy igen. Bár életemben először azt sem, hogy nem…
Az életem egy nagy részét rááldoztam arra, hogy megtaláljam önmagam és azokat az embereket, akik a családom kellett volna, hogy legyenek. Akik között fel kellett volna nőnöm. Akik eltűntek, vagy akiktől én tűntem el. De minduntalan falakba ütköztem vagy sehová sem vezető nyomokba, esetleg csalókba. Minden egyes fájdalom után vágytam valakire, akit tarthatok, vagy aki engem tart, csakhogy ne legyek egyedül, mert nagyon is magányosnak éreztem magam, még népes nevelőcsaládom mellett is. Fájdalmas és elkeserítő úgy felnőni, hogy nem tudsz magadról semmit. Ha nincs egy gyökered, ami erősen tart és táplál, akkor a többi pontosan olyan rohadt és undorító lesz, mint amilyennek magamat tartottam hosszú-hosszú éveken át. S, amin először Ada, majd Elliot voltak képesek csak változtatni. Akkor adtam fel múltam hajkurászását, amikor Mariel meghalt és a kislánya hozzám került. Ott és akkor, teljesen összetörve éreztem először úgy, hogy mindig egy olyan múltban éltem, amit át sem élhettem sose, és, hogy minden, amit kerestem, elvonta a figyelmem attól, amim van. Ada elvette az üresség érzését, majd Elliottal együtt teljesen ki is töltötte a teret a szívemben és lelkemben. Nem kellett többé a múltam. A jelenem és a jövőm ígérete sokkal izgalmasabb és boldogabb volt.

És most mégis; Lehetséges ez?
Teszem fel újra a kérdést, miközben állítólagos gyerekkorom egy apró szeletét fogom kezemben. Egy képet rólam és a testvéreimről. Még az a kutya is rajta van, aki az én hasonló képemen szerepel. Minden stimmel igaziból. És mégis csak hüledezve és kétségbeesve ülök fölötte és nem tudom mihez kezdjek most. Mert ha ez igaz, ha ez a kép igazi, akkor immáron nem vagyok többé árva és elesett. Akkor megvan a gyökerem, amit annyi évig kerestem, akkor megvan minden, amire csak vágytam. Minden.
S én mégiscsak zokogok, látva milyen boldog az a kisfiú, aki átkarolja öccsének nyakát és, aki hagyja, hogy húga nekitámaszkodjon a másik oldalról. Idilli kép. Tökéletes. És még soha nem akartam semminek sem ennyire hinni, miközben nem vagyok képes hinni és reménykedni. Csak sírni és kapkodva venni még mindig a levegőt, miközben a képet óvatosan beteszem a dolgozószobám fiókjába.

Igaznak tűnik. Igaznak kell lennie. Emelem fel fejem, s húzom ki magam, hátha mázsás súlyaim leborulnak vállamról és lelkemről. Felállok és az ablakhoz lépek, hogy kinyissam azt. Bizonytalanul lépek párat, s megkapaszkodom az ablak zárában, mikor odaérek és magam felé húzva végre szélesre tárom. A tengeri levegő világ életemben megnyugvást adott. Nem véletlen költöztem olyan helyre, ahol mindig érezhetem. Imádom. Most is, ahogy végre mély levegőt veszek, s engedem, hogy tüdőmet frissesség töltse meg. Lassan a kapkodást felváltja az egyenletes légzés, s a szívem is mintha nyugodtabb tempót kezdene diktálni önmagának. Ledobom vállamról a komolyember zakót és kissé kilazítom nyakkendőm, aztán elegánsan megtörlöm könnyeim ingem aljában. Nem számít. Most semmi sem számít. Csak, hogy kiderüljön igaz-e minden, amit ma mondtak nekem.
Inkább Elliotnak sem mesélek semmit addig. Jobb, ha nem lát félve reménykedni, majd teljesen összetörni ismét. Majd ha már minden biztos akkor elmondom neki. Addig biztonságban lesz a kép ott a fiókban…
Gondolom én, s így, hogy már összeszedtem végre kissé széthulló darabjaim, megyek és üdvözlöm a párom és a gyerekeim. A jelenem és a jövőm szeretteit. Az én családom.

C S A L Á D
(http://i.pinimg.com/564x/09/c9/f8/09c9f821762ffbe75d8aaa30c730284b.jpg)

NAT
1999. augusztus eleje

.outfit. (https://i.pinimg.com/564x/18/90/70/189070ad6f0b30fbd4f81acb3a19c98c.jpg)

Keserűség. Az uralkodott Tengerszemben, mióta megismertem Gustafot... és az történt. Én hoztam azt az érzést az otthonunkba, miattam keletkezett sötétség az egyetlen menedékemben. Magamnak fertőztem meg azt, ezzel tönkretéve Nat boldogságát is. Hát erre képes az én dühöm, hát ez vagyok én, ha az indulataim erősebbek nálam. Ez Elliot O'Mara és a fene nagy büszkesége... na meg a szabadsága. Undorodtam magamtól. Szenvedtem, ha a saját tükörképemet kellett bámulnom. Volt valami álszent a képemen, volt a szememben valami csillogás, ami az önsajnálat minden hányingerkeltő részletét jelezte. Igen. Megint én voltam az áldozat O'Mara földön. A szegény, aki más szájába mászott, majd csalással vádolták... talán nem is ok nélkül.
Jobb volt néma csendben meghúzni magam, úgy járni a házat, mintha ott sem lennék. Lábujjhegyen osontam el a dolgozószoba előtt, ha Nat bent volt és éjjel is igyekeztem előbb ágyba bújni, minthogy ő is előkerüljön. Sokat üvöltöztünk, annyit, hogy belefájdult a torkom, de mindez semmi volt ahhoz képest, amit tettem. Tudtam nagyon jól, kifelé mégis védekeztem. Felsoroltam ezer érvet, hogy miért tettem meg... aztán ujjaim finoman simítottak végig a nyakamon, szégyenemben elfedve az ott gyógyulgató véraláfutádokat.
Remegve siettem le a lépcsőn azon a reggelen. Azt tudtam, hogy Nat nem volt a dolgozószobában, így remek alkalom lett volna, hogy végre megírjak egy régóta várt levelet. Annyira siettem, hogy a lábammal elsodortam az engem szaglászó Zeuszt. A macska nyávogva jelezte a felháborodást, majd egyszerűen elrohant, valahova a konyha felé. Ujjaimat a kilincsre fektettem, egy pillanatig csak úgy álltam ott. Füleltem, hogy nem jön-e éppen arra.
Szánalmas vagy, O'Mara. Otthon az, ahol bujkálsz valaki elől? Maró gúny, az érkezett az engem kínzó hangból. Persze a szalag lüktetni kezdett megint. Egyre többször dolgozott Nat ellen. Egyre többször súgta, hogy pakoljak össze és lépjek le. Az érzéseimet viszont még nem tudta megtörni. Nem hagyhattam neki. Nem győzhetett le.
Lenyomtam a kilincset. Egy halk kattanással jelezte, hogy szabad a belépés. Még halkabban löktem be az ajtót. Meztelen talpam puhán lépett be a szobába, aminek levegője azonnal körbe ölelt. Szerelmes voltam abba az illatba, abba az édesbe, abba a kesernyés tinta aromába. Ezt éreztem, akárhányszor magához ölelt a nagy Nathaniel Forest. Ez volt az, amit elsőként jegyeztem meg és amitől még mindig hevesebben ver a szívem, amitől megremeg a gyomrom és amiről nehéz elhinni, hogy az enyém. Már kezdett kicsúszni az ujjaim közül. Kezdett engedni az egykori kapocs és mindez azért, mert Gustafnak engedtem... vagy én vonzottam be bosszúból, amiért Nat irányítani akart. Pedig szerettem, ha erős, szerettem, ha megmondja, mit csináljak. Ott mégis elszakadt valami, én pedig hibáztam.
Az íróasztalhoz léptem. Végig simítottam a falapon, az írógép közelében, mintha azon is Natot éreztem volna. Lehunytam a szemem, szinte csókolni akartam a gép gombjait, hátha azon is az ő ízét érzem... nem bírtam ezt a szeret-nem szeret játékot, amiben éppen vesztésre álltam. Elcsesztem. Nagyon jól tudtam, mekkorát hibáztam és egyre távolabb álltam attól az Elliottól, akit Nat megszeretett. Még önzőbb, még hisztérikusabb lettem az elmúlt hónapokban. A dac vitt Gustafhoz, mikor Nat nem akarta megadni a szabadságom.
Csendesen húztam ki az íróasztal fiókot. Figyeltem, hogy az se nyikorogjon. Pergament és tintát kerestem volna, de nem volt rá alkalmam, mert szinte azonnal szembe találtam magam egy kissé viseltes képpel. Natnak nem voltak nagyon gyerekkori ereklyéi, sosem láttam nála ilyen képeket és a Ballardéknál őrzőpött gyerekfotókon sem ezeket a kölyköket fedezhettem fel. Önkéntelenül az egyik kisfiú arcát néztem, ahogy ujjaim közé vettem a képet. Felismertem. Tudtam, hogy mit látok és halkan súgtam: - Nat...
Aztán zaj érkezett az ajtó felől. Egész testem megremegett az ijedtségtől. A képet elejtettem, rá az asztalra, hiába kaptam volna utána. Inkább a zaj irányába pillantottam, remélve, hogy nem találom itt Natot az ajtóban.
- Csak egy darab pergament kerestem...

CSALÁD

(https://i.imgur.com/hvNSI4F.jpg)

outfit (https://i.pinimg.com/564x/9d/c3/ac/9dc3ac0c84b69cf333cf482afef3865b.jpg)

Nem szeretem az ilyen napokat, amik csak telnek, de valahogy nem érzem azt, hogy élnék. Márpedig Gustaf óta vagy miatta, vagy lehet épp inkább én miattam, de ilyen napjaim vannak. Fájdalmasan mart belém minden egyes pillanatban megannyi gondolat, mikor megláttam Elliot nyakán a nyomokat. Utáltam Gustafot, de a baj az volt, hogy valahogy mindennél jobban utáltam magamat, amiért nem tudtam megakadályozni. Elliot szeszélyes. Épp olyannak szerettem, amilyen. Azt csinálja, amit akar és nem gátolja meg benne semmi sem. Nyilván most azt kívánom, bár meggátolta volna. Nem gondolkozott, azt hiszem… És direkt provokált engem is, Gustafot is. Harcolt ellenem és a világunk ellen. Valahol megértem. Nyilván. Hisz tényleg bezártam és lényegében egy kicsit sem mutattam hajlandóságot a kalitkája megnyitására. De annyira féltettem és annyira féltem, hogy elveszítem. Kellett nekem. Minden porcikáját, minden szavát és illatát egyszerűen imádtam. Az első találkozásunk óta olyan voltam, mint aki kábulatba esett és csak a másik érintése tartja még ezen a világon. Talán el is lebegtem volna már messzire a rózsaszín ködös szerelemtől, ha nem kellene annyit és annyit küzdenünk, hogy megtartsuk magunkat annak, amik vagyunk. Egy párnak, akik fogadalmat tettek, hogy szeretni fogják egymást mindig.

Kár, hogy Elliot mindennek ellenére lényegében megcsalt…
Sóhajtok, miközben felülök ágyamban. Kínzom vele talán magamat és őt is, hogy mindennek ellenére nem költöztem külön. Bár ő sem tette. Minden este lefekszem a bódító, édes illata és a gyönyörű alakja mellé. Csak hallgatom, ahogy szuszog, de nem ölelem át. Akkor azonnal eszembe jutna, hogy egy másik férfi is be akarta szennyezni a testét. Az ajkaival és a nyakával meg is tette. Birtokba vette és ott hagyta rajta a nyomait. Inkább csak kihúzódom az ágy szélére és hagyom, hogy Nautilus a lábamhoz költözzön. Így legalább kutyám szagát érzem és nem az édeskés aromát, ami páromat veszi körbe és amiről most félig-meddig úgy érzem, hogy nem az enyém. Mindegy… Mászok ki az ágyból, hogy nekikezdjek a szokásos reggeli rutinnak. Felveszem futóruhám, intek Nautilusnak, miközben magammal viszem komolyember öltönyöm is. Azt csak leteszem a lenti fürdőbe, majd nekiindulok a szokásos gyönyörű tenger melletti tájnak. Mióta ez a feszültség van köztünk többet futok, és kevesebbet eszem. Gustaf miatt elkezdtem edzeni, de ezt az elmúlt napokban teljesen elhanyagoltam. Tudom, hogy még fogytam is, bár talán nem látványosan. Csak mindent beleadok a távba, hogy a dühömet inkább mérföldeken, semmint Ellioton vagy Gustafon, vagy netalán az ártatlan munkatársaimon vezessem le. Nautilus tartja velem az iramot, aztán mikor visszaérünk úgy dől ki, mintha az egész napot futással töltötte volna. Elpuhultál kedves kutyusom… Mosolygok rá, miközben megvakarom a fülét és felteszem a kávét főzni. Ez a rutin is éppúgy bennem van, mint minden más, ami Elliothoz köt. És bármennyire is szomorú legyek vagy mérges rá, nem tudom megtenni, hogy ne indítsam el a kávéfőzőt…

Kicsit megcsóválom a fejem a gondolat nyomán. Nagyon-nagyon szeretem. Mindig és reményeim szerint örökké. Ezen ez sem változtat, hisz tudom, hogy csak hibázott. Még, ha elég nagy hibát is vétett…
Lezuhanyozom, szinte hűvös vízzel, hagyva, hogy testemmel együtt a gondolataimat is tisztává mossa. Aztán belebújok a gondosan választott komolyember ruhába. Az első gondolatom persze megint Elliot, hogy vajon neki, mennyire tetszenék, de mostanában nem tudom magam leellenőriztetni vele reggel. Kerüljük egymást. És legfőképp ő kerül engem. Talán bűntudata van, talán azon gondolkozik, hogyan szökjön el a nélkül, hogy észrevenném. De mindkettő esetében remélem, hogy inkább majd visszatalál hozzám… Mert én visszafogadom, bármi is történt…

Mikor már indulnék veszem észre, hogy az iratokat, amikre szükségem lenne, bent felejtettem a dolgozóban. Gyanútlanul nyitok be és némileg hátra is hőkölök, amikor meglátom Elliotot.
- Bocsánat, nem akartalak megijeszteni. – Magyarázkodom, bár mozdulatomból kitűnhetett, hogy én is némiképp megijedtem azért. – Nem számítottam rád ilyen korán itt. – És nem is hallottam, hogy lejöttél volna a szobából, de gondolom épp a zuhany alatt álltam, vagy a gondolataimtól egy égzengést se hallottam volna meg… - Minden rendben? – Kérdezem, ami a sokat emlegetett tények ismeretében kifejezetten hülye kérdés. De nem jutott eszembe jobb beszédtéma, miközben az asztal felé nyúlok. Akkor látom meg, hogy a családi képem kint van írógépem mellé esve és nem a fiókba, ahová tettem. – Ó… - Sóhajtok egyet, miközben felemelem a képet és ugyanúgy megnézem, mint mikor először láttam. - Állítólag ők a testvéreim. Az igazi testvéreim… - Suttogom. – És nagyon gyanús, hogy aki adta a képet, igazat mondott... Az első eset, amikor igazán reménykedem… Az eddigiek mind csak fél információkkal szolgáltak. És végül mindről kiderült, hogy hamisak… Ő… Ő azonban tucatnyi képet hozott, születési papírokat… Még egy levelet is, amit a rég elveszett testvére, vagyis állítólagosan én írtam. És mindenre azt mondta, hogy nyugodtan ellenőriztethetem. Az ő tényei valósak…. – Mesélem, de nem is tudom, hogy Elliotot érdekli-e, amit mondok, fel sem nézek a képből, csak megigézve bámulok rá. – Lehet, hogy megvan a múltam. Lehet, hogy kiderül ki is vagyok én…

C S A L Á D
(http://i.pinimg.com/564x/09/c9/f8/09c9f821762ffbe75d8aaa30c730284b.jpg)

NAT
1999. augusztus eleje

.outfit. (https://i.pinimg.com/564x/18/90/70/189070ad6f0b30fbd4f81acb3a19c98c.jpg)

Eldadogtam ugyan néhány szót, de ahogy megláttam a dolgozószoba ajtajában, megmerevedtem. Csak bámultam rá, mint egy kölyök, akit valami rossz dolgon kaptak… holott nem. Nem voltam rossz, csak elvettem a képet, ami alatt a pergamen hevert, hogy végre leveleket írjak. Megremegett a kezem a levegőben a kép felett, fel akartam kapni, hogy visszategyem a helyére, de a tekintetem Naton ragadt. Már régen néztem meg, régen figyeltem rá. Próbáltam kerülni mióta ez az egész történt… nem csak lefekvéskor próbáltam előbb vagy később ágyba feküdni, mint ő. Napközben sem voltak a közelében. Ha ő a dolgozószobában szöszmötölt, én a nem rég kialakított gyógynövénykertem gondoltam. Ha nappaliban vagy a konyhában volt, bezárkóztam a hálóba. Megoldottam, hogy máshol legyek, mintha nem is léteznék… nem akartam zavarni… valójában ez nem igaz. Türelmetlenül vártam, hogy odajöjjön és megöleljen, a fülemben súgja: „Megbocsátok neked, Átokfajzatom.” Nem történt meg. Hosszú napok teltek el és egyetlen lépést sem tett felém, így még jobban meghúztam magam.
Ne gyere közelebb… ne gyere közelebb… – mantráztam, de Nat máris megindult az íróasztal irányába, mintha neki kéne pergament keresnie. Szívem fájdalmasan zakatolni kezdett, ahogy már nem csupán a szobában lengő illata emlékét, hanem a valós, intenzív aromát szívhattam magamban. A hangja, ahogy beszélt, mintha bezengte volna szobát. Imádtam minden mélységét. Imádtam, ahogy az ajkai a szavakat formálják… és most még jobban szenvedtem attól, hogy érinthetetlen számomra. Csak egy púp volt a hátadon, O’Mara… jobb megszabadulni tőle! – gúnyolt a hang. Szükségem van rá. – Próbáltam kitartani, de közben nem akartam, hogy látszódjon, mennyire szerelmes vagyok még most is belé. Ki kellett tartanom, míg el nem mondja, mit akar, míg nem dönt rólunk. Minden porcikámban éreztem: el fog küldeni. Ebbe pedig beleremegtem. Ő ezt nem vette észre talán.
Az asztalhoz lépett, felemelte a képet, amit én ejtettem az irógép mellé. Láttam, hogy milyen kutatva néz rá. Volt valami az arckifejezésében, ami miatt aggódni kezdtem. Nem magam miatt, nem a kapcsolatunk miatt, hanem érte.
– Ó… – Sóhajtotta a mozdulat közben.
Közelebb léptem hozzá, nem simultam a karjához – pedig szerettem volna. Mélyet szívtam az illatából, ahogy a képen szereplő gyerekekre pillantottam. A kisfiú arcát fürkésztem, akiről azonnal tudtam, hogy Nat. A többiek viszont idegenek voltak. Nem rémlett az arcuk a Ballar-házban fellelhető megannyi portré vagy családi kép között. Nem voltak ott. Ezek mások voltak.
– Állítólag ők a testvéreim. Az igazi testvéreim… – Suttogott. Ha nem értettem volna mit mond, a hanghordozásából is tudtam volna: valami komoly, valami nehéz ügy az, amit most elmond nekem. – És nagyon gyanús, hogy aki adta a képet, igazat mondott... Az első eset, amikor igazán reménykedem… Az eddigiek mind csak fél információkkal szolgáltak. És végül mindről kiderült, hogy hamisak… Ő… Ő azonban tucatnyi képet hozott, születési papírokat… Még egy levelet is, amit a rég elveszett testvére, vagyis állítólagosan én írtam. És mindenre azt mondta, hogy nyugodtan ellenőriztethetem. Az ő tényei valósak…
Hallattam a szavait és annyira meg akartam ölelni. Szerettem volna valami megnyugtatót mondani, valamit amivel azt sugallom neki, hogy ez mennyire jó. Csakhogy nem volt erőm, se bátorságom megszólalni. Féltem, hogyha túl közvetlen leszek, ha megsimítom a nyakát, megcirógatom a szakállát, undorodni fog tőlem. Gustaf szaga még rajtam lehet, mert én mindennap érzem és talán Nat is.
– Lehet, hogy megvan a múltam. Lehet, hogy kiderül ki is vagyok én…
Nyeltem egyet. Nem bírtam ki, még közelebb léptem, de testem éppen csak végigcirógatott az övén, aztán újra próbáltam tartani a távolságot. A kép fölé hajoltam, megsimogattam ujjammal a felületet ott, ahol a Nat kisfiú láthatóan remekül érezte magát a testvérei társaságában.
– Nem kell a múltad ahhoz, hogy tudd ki vagy. Csak az tudhatod meg belőle, ki lehettél volna. De biztosra veszem, hogy a történtek segítettek ezzé az emberré válni, aki most vagy. Az én…– Szerelmemmé. Ezt mondtam volna, de képtelen voltam kinyögni. Megköszörültem a torkomat.
– Nathaniel Forestté. – Javítottam végül. – Meg akarod őket ismerni?
Talán hülye kérdés volt, mert a szavaiból egyértelműen kicsengett a kíváncsiság, a meghatottság. Éreztem, milyen fontos neki, hogy ezt meg kell lépnie, mintha ő ettől érezné magát egész embernek… ahogyan én is azt hittem, majd Philliptől fogom. Nem jött be. Nem jött be és nagyon fájt, most is fáj és talán sosem múlik el. Nem akartam, hogy Nat is ezen menjen át. Legszívesebben megöleltem volna, hogy megvédjem a világ kegyetlenségeitől, hogy elrejtsem mások elől, akik ártani akarnak neki.

CSALÁD

(https://i.imgur.com/hvNSI4F.jpg)

outfit (https://i.pinimg.com/564x/9d/c3/ac/9dc3ac0c84b69cf333cf482afef3865b.jpg)

Idegen érzés csengett bennem. Mintha nem is otthon lennék, hanem valami idegen világban, ahol Elliottal mindketten kívülállók vagyunk. Furcsa csend honolt a házban igaziból. Még, ha a csend maga ugyanazon hangokból állt is… Mi mintha nem ugyanazok az emberek lettünk volna, akik kitöltik a teret. S így a ház sem tudott igaz valójában pompázni.
Magamnak építtettem. Egy magányos férfi, lényegében csendes életéhez. Műteremnek, ahol a tengert látva és beszívva sós, nehéz illatát dolgozhatok. És akkor még nem is reménykedtem benne, hogyan is reménykedhettem volna, hogy egyszer majd családi házzá alakul. És rádöbbenek, hogy így tökéletes. Mintha eleve ennek készült volna, mintha mindig is arra várt volna, hogy a nagy fehér ürességet betöltsék apró tárgyak, akár játékok, akár arany ereklyék. És átjárja egy vegyes, tökéletes illat, amely gyermeki gyümölcsös, édes süteményes és kesernyés tinta aromájával együttesen harmonikus. És én hálát adok a percért, amikor a gondviselés abba az apotékába vitt, ami pont Elliot családjáé.
Még, ha most nem is érzem úgy, mintha itt léteznénk. És együtt élnénk… Nekem kéne lépnem. Tisztában vagyok vele. nekem kéne Elliothoz mennem és magamhoz ölelni, hogy itt vagyok, bármit is tettél az enyém vagy. De van jogom megint csak lekorlátozni? Látom a nyomait Gustafnak és önkéntelenül is arra gondolok, mi van, ha az kellene neki. Ha tetszett a férfi érintése a nyakán… Nem kényszeríthetem mindig arra, hogy itt maradjon. Bár… merem remélni, hogy ezt tekinti otthonának. És igaziból tudom azt is, hogy szeret… Akkor mire várok? Kérdezem meg magamtól. De miközben a gyönyörű szempárba nézek, amik óvatosan mérnek végig engem a dolgozószobám bejáratánál rájövök. Szeretném, ha az a dacos kis arc szeretőn bújna oda hozzám és kérné a bocsánatomat még egyszer. Még egyszer így, hogy a nyomok a nyakán már szinte teljesen elmúltak. S így, hogy már Gustaf undorító halszagát sem érzem folyton képzeletemben. Szinte el is felejtettem már a bűzös aromáját számban az ízének. Tudom már csak Elliot édes bőrét csókolhatnám és nem mást. Nyelek egy nagyot, miközben belépek és a képet meglátva a jelen gondolataiból a múltba tévedek át.
Esetlennek érzem magam a képet szorongatva, a gyermeki énem ámultan bámulni, miközben megoldatlan életem félve ácsingózik mellettem. Lehet csak saját feszültségem érzem, de mintha mégis ott lenne köztünk a tucatnyi kérdés, vajon mi lesz velünk? Vajon megérinthetem-e? Vajon biztonságot találunk-e lelki fájdalmaink elől egymás karjaiban?

Persze a kép elvonja kicsit a figyelmem. Bár Elliot illata, ami lassan átjárja ezt a teret is, mintha igyekezne kicsit kiszorítani azt a furcsa ürességet, ami most a lelkemben tátong. Egy jó ideje nem volt ott, de most mintha megnyílt volna a hely egy olyan családnak, egy olyan múltnak, ami valaha az enyém volt, de hosszú évekre elveszett.

- Tudom… - Suttogom halkan Elliot szavaira reagálva, egészen halványan rá is mosolyodom, miközben észre sem veszem, ahogy kezem önkéntelenül felé mozdul és finoman derekára csúsztatom. Szükségem van az ő biztonságára, az ő érintésére és szeretetére, még akkor is, ha talán nem tudatosan teszem a mozdulatot. De mikor észreveszem, már nem akarom elhúzni. Szívem a szívéhez tartozik, óráiban a kétségnek, ő a biztos pontom mégis, még ha harag kissé széjjelebb is tolja egységünket. El nem szakíthatja. S ezt tudnia kell. – Sokáig azt gondoltam, ha ismerném a családom, minden megváltozna. Görcsösen akartam, hajkurásztam az érzést, hogy találjak valakit, aki a fiának nevez és magához láncol. Észre se vettem, hogy mennyire megbántom ezzel azokat, akik fiukként szerettek vagy testvérükként. – Magyarázom, miközben kissé megcirógatom Elliotot. - Ada volt az első, aki rádöbbentett arra, hogy a jelenem családjára kell figyelnem. És, ha mondhatom ezt, te voltál az, aki végképp teljessé tette az életem. Történjen bármi is, ezt nem fogom másképp érezni… - Suttogom ugyanúgy nagyon halkan, Elliot szemeibe nézve, aztán megint a képre terelem tekintetem és figyelmem is. – Talán most állok a leginkább készen rá, hogy megismerjem őket. Már, ha tényleg ők a családom… Még simán kiderülhet, hogy hazugság az egész… - Sóhajtom, mert igaziból nagyon-nagyon szeretném, hogy igaz legyen. Gonosz lenne a sorstól még egy csalódás ezen a téren, pláne így, hogy végre amúgy boldog tudnék lenni nélkülük is. – Meg akarom őket ismerni. De ahhoz szükségem van rád, hogy velem legyél. Mert félek… Félek…

C S A L Á D
(http://i.pinimg.com/564x/09/c9/f8/09c9f821762ffbe75d8aaa30c730284b.jpg)

NAT
1999. augusztus eleje

.outfit. (https://i.pinimg.com/564x/18/90/70/189070ad6f0b30fbd4f81acb3a19c98c.jpg)

Megremegett a testem, mintha csak bűn lett volna arra a rövidke pillanatra is hozzáérnem Nathoz. Éreztem, ahogy a bűntudat sötét erőként lüktetett az ereimben és a vérrel együtt utazva elérte a szívemet. Nem bocsátott még meg… nem bocsátott még meg neked. A kegyetlen hang suttogott és minden porcikám remegni kezdett, ahogy a kisfiút ábrázoló képre meredtem. Fájdalmas ritmust vert a szívem, mintha minden sebe egyszere szakadt volna fel. A saját hülyeségem elcseszett áldozata lettem… olyan, aki újra és újra megfürdik az önsajnálatban. Zokogni tudtam volna, a földhöz csapkodni magam, amiért ilyen ostobán veszítettem el Natot… de nem ő bűntett igazán. Nem az ő ridegség, az ő csendessége volt az, ami ártott nekem nap, mint nap. A saját makacsságom volt az, ami nem engedte, hogy elé térdeljek és könyörögjek a megbocsátásért. Pedig kimondtam volna szívem szerint, hogy: „Szólíts Átokfajzatnak, emelj fel és ölelj magadhoz!” De ott volt az a gát, ami nem engedett gyengének látszani. Ezért húzódtam el, hiába engedtem a csábításnak, hiába engedtem, hogy orromon cirógasson végig az illata.
– Tudom… – Suttogta ezt az egy szót. Én pedig, mintha meg sem hallottam volna. A lelkemben felkavarodott valami, ahogy ujjai végig cirógattak a ruhám anyagát, ahogy megállapodtak a derekamon. Imádtam volna, imádtam volna, de mintha még az érintése is felsebzett volna.
Szórakozik veled. A hang mindezt olyan ridegséggel jelentette ki, hogy el is hittem neki. Hiszen nem bocsátott még meg, nem mondta ki, nem akarta, hogy újra az övé legyek, hogy újra szeressük egymást. Csak éltünk egymás mellett, talán mert Nat szeretett birtokolni és talán ez még fájdalmasabb volt, mint az elküldés. Szerelemből érkeztem Tengerszemben, s azért is maradtam. Még keserűbb ízzel a számban léptem kicsit oldalra, remélve, hogy ujjai lesiklanak rólam és nem kell éreznem az illatát, az érintését… mert már nem szeretett. Éreztem, ahogy minden hideggé válik körülöttünk, csak attól, hogy én megbotlottam és pofára estem. Fájdalmas sebekkel jöttem haza. Nat láthatta, hogy mit tettem, a részletek nélkül is. Én pedig újra és újra éreztem magamon Gustaf érintéseit… ez volt a büntetés, amiért a legnagyobb boldogságom ellen tettem, amiért nem értettem meg, mennyire féltékeny és nem nyugtattam meg, csak dacoltam vele. Undorodtam magamtól, ha a türköbe néztem, undorodtam a saját hangomtól, a testemtől, a gondolataimtól… az egész létezésemtől. De hiába dörzsöltem le minden este a bőrömet, még éreztem magamon Gustaf illatát s amint lehunytam a szememet ott voltak azok az érintések. Nem is vonzódtam hozzá, nem is érdekelt soha úgy, ahogy Nat hitte… csak büntetni akartam, amiért nem vett komolyan. Valójában magamat büntettem meg, de úgy, hogy talán sosem heverem ki, mert az én sebeim a kapcsolatunk sebei lettek és már annyira véreztek, hogy Nat meg sem próbálta bekötözni. Csak lefeküdt mellém minden este, mintha mi sem történt volna. Én pedig sírva küzdöttem egyedül a fájdalommal, amit valójában ő is érzett. De nem foghattam meg a kezét vagy bújhattam hozzá, hogy enyhítse a kínokat, mert nem bocsátott meg.
Hiába léptem odébb, nem volt elég nagy a távolság. Még éreztem ujjai forróságát magamon. Cirógatott s közben beszélt: – Sokáig azt gondoltam, ha ismerném a családom, minden megváltozna. Görcsösen akartam, hajkurásztam az érzést, hogy találjak valakit, aki a fiának nevez és magához láncol. Észre se vettem, hogy mennyire megbántom ezzel azokat, akik fiukként szerettek vagy testvérükként.
Nyeltem egyet, ahogy a szemembe nézett. Volt abban a csillogásban és a hangja kettősében valami veszélyes… valami, ami képes lett volna kihozni belőlem a könyörgést. Azt hittem, hogy az érzéseim elhalványultak az elmúlt hetekben, mintha megszoktam volna a közös életet. Természetesnek is vettem talán Nat rajongását és általában kegyetlenül kihasználtam. Most viszont nem rajongott értem, csak egy kellék voltam, aki nélkül nem tudott elaludni.
– Ada volt az első, aki rádöbbentett arra, hogy a jelenem családjára kell figyelnem. És, ha mondhatom ezt, te voltál az, aki végképp teljessé tette az életem. Történjen bármi is, ezt nem fogom másképp érezni… – Újra a képre nézett. Egy megkönnyebbült sóhajt hagyta el a torkomat. A szívem olyan hevesen vert, éreztem, ahogy a térdeim remegnek, mintha a földre akarnám vetni magamat. A lábait akarnám csókolgatni és könyörögni, hogy szeressen újra. Szándalmas vagy, O’Mara…
– Talán most állok a leginkább készen rá, hogy megismerjem őket. Már, ha tényleg ők a családom… Még simán kiderülhet, hogy hazugság az egész…
Az ajkaira siklott a tekintetem. Figyeltem, ahogy a szavakat formázza… de valójában nem is erre összepontosítottam, hanem a hosszú kegyetlenségre, amit a bennem lüktető sötétség suttogott a fülembe: Bezárt téged. Elvette a szabadságod, most meg úgy játszik az érzéseiddel, ahogyan csak szeretne. Ezt már egyszer elszenvedted… Esmé… Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szememben. A mellkasomban fájdalom uralkodott. Nehezen kaptam levegőt, de minden erőmmel tartottam magam… mert úgy szerettem volna legyőzni azt a sötétséget. Úgy szerettem volna Nat feloldozását kérni és csak összebújni délutánonként a kanapén vagy együtt kávézni vele reggelente.
– Meg akarom őket ismerni. De ahhoz szükségem van rád, hogy velem legyél. Mert félek… Félek…
Félek… Mintha ez az egy szó hirtelen az addigi kusza érzéseket felül írta volna. Aggodalommal néztem végig Naton. A kezem pedig szinte önkéntelenül lökte el az övét a derekamról.
– Ne félj… – Meg akartam nyugtatni, közben még is tettem hátrébb egy lépést. A testemet a bűntudat, ajkaimat a szerelem mozgatta. Szánalmasabb voltam egy pillanattal korábban. – Ha csalódás is ér a családod részéről… nekem mindig a Nathaniel Forestem maradsz. – Nyeltem megint egyet.
Le kell gyűrnöd most ezt, O’Mara! Le kell gyűrnöd! Ezúttal saját bíztatásom tört fel valahol mélyen, mintha a világosság legyőzte volna a sötétséget, ami még ugyan lüktetett bennem… de nem volt fontosabb Natnál. Nem tudott erősebb lenni a szeretetnél, ami hozzá kapcsolt. Kezem önkéntelenül indul meg felé. Távol álltam tőle, ezért ujjaim éppen csak az állán simítottak végig. A szakálla megcsiklandozta a bőröm.
– Már sosem leszel az, aki Ballardék előtt voltál. Ez csak egy darabka a kirakósból, amit be kell illesztened a mostani életedben… és ha nem is sikerül tökéletesen. Itthon mindig lesz valaki, aki megölel és megnyugtat. – Újra megcirógattam a szakállát.

CSALÁD

(https://i.imgur.com/hvNSI4F.jpg)

outfit (https://i.pinimg.com/564x/9d/c3/ac/9dc3ac0c84b69cf333cf482afef3865b.jpg)

Egyik kezem ujjaival továbbra is a képet szorongatom. Mintha megigézett volna újra és újra csak figyelem a boldog szempárt, ami visszamosolyog rám saját gyermeki arcomról. De most nem tudok egészen elmerülni benne. Nem is akarok. Tartom magam a felszínen, nehogy elsüllyedjek a múlt érzéseinek világában. Hiszen a jelenem is itt van, talán tényleg épp megoldatlanul és én ezt ugyanúgy nem hagyhatom elveszni, mint azt, amit ezzel a képpel együtt talán visszakaphatok. De nagyon is figyelnem kell rá, hogy az ami a fotón van, ugyanúgy nem biztos, míg az ami itt van, mindennél biztosabb, hisz igazi és valós és én nagyon-nagyon szeretem.

Hirtelen még sincs elég erőm, hogy Elliot dereka után kapjak, mikor felsőjének finom anyaga, s így testének melege kicsusszan kezeim közül. Talán még ő is mérges rám, amiért nem mondtam ki, itt vagyok, itt vagyok neked te bolond, bármikor megbocsájtok. Azt hiszem most mindennél jobban sajnálom, hogy még nem tettem meg, és nem tudom most milyen lenne, ha ajkaimról elhangzanának a szavak. Félek, csak úgy tűnne, kihasználom. S saját félelmeim elől menekülve, inkább magamhoz húzom őt, mert bűnével együtt még így is ez a kisebbik rossz. Nem akarom, hogy azt érezze önnön célom miatt használom ki egy támasznak. Nem. Azt akarom, hogy mikor kimondom, megbocsájtok, azt tudja, hogy azért teszem, mert már nem okoz rossz érzéseket bennem, ha gyönyörű nyakára nézek, s végigsimítok édes és buja ajkain, amiknek csak engem kellene becéznie és csak engem kellene csókolnia…
Teljesen megértem Gustafot. Valamikor az én lelkemben is bűnösnek számított Elliot akarásának a gondolata. És lehet akkoriban ez is pont ugyanannyira vonzott, mint maga a gyönyörű teste. Biztos vagyok benne, hogy a tiltásom és az erős, haragos akaratoskodásom még inkább felajzotta a férfit. Szóval valahol én rontottam el. Elliot bűne valahol az én bűnöm is, amiért bezártam és parancsoltam neki. De mindig rá kell döbbennem arra, hogy újra és újra ugyanez lesz. Mindig féltékeny leszek és makacs… És nem fogom elengedni. Mert imádom őt… Mindennél jobban imádom…

Hatalmasat dobban a szívem, mikor teljesen elhúzódik tőlem. Már tudtam, hogy ez lesz, hisz éreztem, ahogy ujjaim közül csúszik ki gyönyörű teste. Én pedig hagytam, s vele együtt hagytam, hogy a karom tehetetlenül hulljon le derekam mellé. Egy pillanatra a képre néztem, miközben magamba szívtam Elliot édes illatát, ami vegyült a felkavart tintaszagú szoba levegőjével. Aztán Elliotra emeltem a tekintetem, s kerestem a dacos szemek megnyugtató látványát.
- A te Nathaniel Forested? – Kérdezek vissza, s érzem szívem újabb dobbanásával boldog mosoly jelenik meg ajkaim szélén. S mikor felém nyúl, csak finoman lehunyom szemem, hogy minden pillanatát kiélvezzem ujjai érintésének szakállamon. – Az vagyok. Csak a tiéd örökre.

Ekkor veszti hirtelen megint jelentőségét a kép is és a családom. A múltam helyett kicsit belemerülök a jelenem érintésébe, ahogy ujjaihoz érek és finoman simítok végig rajtuk, miközben közelebb lépek hozzá.
- Tudom. – Suttogom újra tanácsára, s kinyitom szemeimet, hogy szemébe nézhessek. – Régen a mostani életem helyére akartam azt, amit kiderítek a múltamról. Az, hogy vagy nekem. Vagy Adával és Kis Nattal vagytok nekem. Mindent megváltoztatott. Olyan ember lehetek, akit végre szeretek és elfogadok. – Még közelebb lépek Elliothoz. Már egymáshoz ér aprót a testünk, s megint minden érzékemet kitölti tökéletes illata, s finom bőrének melege. Végigcirógatok arcán, ahogy ő cirógatja szakállam, én puha fehér állát érintem. Jobban megigéz, mint múltam képe és ez szinte hihetetlen. Nem dobnám el azt sem, de a biztos szeretetet nem cserélném le bizonytalanra.

- Szeretlek. – Suttogom önkéntelenül. – És köszönöm, hogy mellettem állsz. Szeretném megismerni őket, de félek, attól, hogy csalódok bennük, mert nem olyanok, amilyennek képzeltem őket. De attól is, hogy nem fogadnak el olyannak, amilyen vagyok. – Sóhajtom, miközben tovább cirógatom Elliot arcát. - És Ballard asszonyt sem akarom megsérteni. Ő nevelt fel és mindent beleadott, még ha makacs is voltam sokszor és problémás. És sose mondtam azt neki, nekik, hogy mennyire szeretem őket. Neked mondom eleget? Tudod te, hogy ha meg is ismerem őket, nem cserélhetnek le téged, vagy titeket? Tudom, hogy ők a múltam. És igen, lehetnek egy bizonyos szinten a jövőm is. De csak akkor, ha ők így, ahogy vagyok, vagy vagyunk, képesek lesznek beilleszteni az életükbe minket. Mert amúgy… Amúgy elég csillivillinek tűnnek… És igen bizonyos mértékig ez is az, amiben én élek, de azért hallottam már emberektől, amint betegnek titulálják az életstílusom… - Komolyan nézek a szemeibe, bár tudom az enyémben épp keserűség látszik. Leteszem a képet az asztalra, s finoman még jobban magamhoz húzom páromat. Remélem érzi ő is, hogy haragom elmúlt. S csak nyitott szívemmel és szeretetemmel állok most előtte. Remélve, hogy elfogadja és nem húzódik el, mert nem kell több bizonytalanság, több távolság. Nekem ő kell.

C S A L Á D
(http://i.pinimg.com/564x/09/c9/f8/09c9f821762ffbe75d8aaa30c730284b.jpg)

NAT
1999. augusztus eleje

.outfit. (https://i.pinimg.com/564x/18/90/70/189070ad6f0b30fbd4f81acb3a19c98c.jpg)

Hát megint engedtél, O’Mara… Hát megint engedtél annak az átkozott gyengeségnek… – suttogta a fülembe egy sötét kis hang. Éreztem, hogy beleborzongok az ércességébe. Mintha én szóltam volna, de közben még sem. Nem volt meg a mélység, a finoman formált szavak, de ha még is, valami komor, reszelős zaj elnyomta. Ujjaim még mindig a szakállába fúrva, gyengéden simogatták az arcát, mikor megérintette. Melegséget éreztem, ami a szívemben tomboló fagyosságot egy pillanat alatt megolvasztotta. Pislogva próbáltam elűzni a könnyeket, amik állandóan ott ültek a szememben, amikor a családjáról beszélt. Nem azért, mert a régi családja zavart, sem azért, mert Ballardék fájdalmat okoztak… a mi, a mi közös családunkban volt a baj. A szűkkörrel, amit mi fogtunk egybe… vagy legalábbis nekünk kellett volna. Csakhogy én kiléptem a körből. Elengedtem Nat kezeit, mert a fiát látnom annyira fájt. Nem tudtam már megbocsátani – úgy éreztem sosem enyhülök meg – és talán éppen azért rohantam Gustaf karjaiba, hogy azt is megmutassam: nem köthet le. De kimondtam a fogadalmat, kimondtam azt, ami hozzá kötött – természetesen azon kívül, hogy a szívem vérzett, ha csak eszembe jutott, mennyire szeretem… mennyire nem tudnék élni nélküle.
Újabb áldozatot kellett hoznom. Újra azt kellett mondanom, hogy legyen… hogy majd én elviselem. De mennyit tud elviselni egy ember szíve? Az enyém már Nat előtt is fájt, ő csak újabb szögeket vert a már vérző sebekbe. Aztán pedig, mikor gyógyította őket, sót szórt rájuk, hogy még jobban ordítsak. Megalázott azzal, hogy gondolkodás nélkül… a megkérdezésem nélkül döntött arról, hogy a csecsemőt a háznál tartjuk… mintha ez természetes volna, mintha így volna rendjén. Nem volt rendjén. Ketten voltunk egy egész, ő még sem kérdezett meg… nem kérdezett meg semmiről. Csak el kellett fogadnom, hogy ő döntött.
Figyeltem az arcát, ahogy lehunyt szemmel élvezte a lágy érintést. Bár fájt minden, a szívem örült neki, hogy talán egy kicsit kirángattam abból a mélabús elmélkedésből… és biztosíthattam róla, neki van kire támaszkodnia, ha minden rossz véget ér azzal a családdal. Ez egy partner feladata… vigyázni a másik felére. De Nat nem vigyázott rám, belém rúgott még akkor is, amikor már amúgy is a padlón hevertem, véres sebekkel.
– Tudom. – Suttogta. A tekintetünk újra találkozott. Nagyot nyeltem, mintha a vágyaimat kéne leküzdenem. Valójában a keserűségtől akartam még mindig szabadulni, csakhogy egyre nehezebben ment. – Régen a mostani életem helyére akartam azt, amit kiderítek a múltamról. Az, hogy vagy nekem. Vagy Adával és Kis Nattal vagytok nekem. Mindent megváltoztatott. Olyan ember lehetek, akit végre szeretek és elfogadok.
Ahogy kimondta a kapcsolatunk betegségének nevét, a szavak a torkomon maradtak. A számat kinyitottam, hogy ugyan mondjak valamit… de nem tudtam. Képtelen lettem volna akár egyetlen rövidke szót is elsuttogni. Hagytam, hogy közelebb lépjen, hogy érezzem a testéből áradó bódító illat és forróság elegyét. Kellemesebb volt az önsajnált, amit kiváltott belőlem a puszta pillantásával.
– Szeretlek. – Suttogta tovább a mondandóját. Máskor a beleremegek, ha a hangját hallom. A szívem vadritmust járt odabent, most viszont csak bámultam rá. A lényem egy része szerette volna még egyszer biztosítani róla, hogy vele vagyok, hogy megvédem mindentől… a másik viszont még mindig ott hevert sebesülten, ridegséget követelve, miközben puszta kézzel próbálja menteni magát.
– És köszönöm, hogy mellettem állsz. Szeretném megismerni őket, de félek, attól, hogy csalódok bennük, mert nem olyanok, amilyennek képzeltem őket. De attól is, hogy nem fogadnak el olyannak, amilyen vagyok. – Lehunytam a szemem, ahogy megérintette az arcomat. Nem tudtam neki ellenállni, nem tudtam megint a képébe üvölteni a sérelmeimet, pillanatok alatt lefegyverzett volna akkor is. Nattal szemben nem győzhettem. Ő vitt minden csatát… mert ha le is gyűrtem, kikényszerítette belőlem, hogy megadjam magam. Értett hozzá. Jobban értett, mint én. – És Ballard asszonyt sem akarom megsérteni. Ő nevelt fel és mindent beleadott, még ha makacs is voltam sokszor és problémás. És sose mondtam azt neki, nekik, hogy mennyire szeretem őket. Neked mondom eleget? Tudod te, hogy ha meg is ismerem őket, nem cserélhetnek le téged, vagy titeket? Tudom, hogy ők a múltam. És igen, lehetnek egy bizonyos szinten a jövőm is. De csak akkor, ha ők így, ahogy vagyok, vagy vagyunk, képesek lesznek beilleszteni az életükbe minket. Mert amúgy… Amúgy elég csillivillinek tűnnek… És igen bizonyos mértékig ez is az, amiben én élek, de azért hallottam már emberektől, amint betegnek titulálják az életstílusom…
Kinyitottam a szemem, a tekintetem azonnal az övével találkozott. Ott csillogott benne az a komolyság, ami a hangjában is csengett. Szerettem volna kimondani, hogy már annyiszor döntött ellenem, hogy már annyiszor választott mást helyettem. Nem létezett az az opció, hogy Elliot, egyedül csak Elliot. Elliot és Anson, Elliot és a csecsemő… de Elliot nem. Az nem volt elég magában… mindig kellett valami plusz. Valami, ami kiegészít engem, valami ami a maradék igényét is kielégíti, amire én nem voltam képes. Tudtam, hogy nem vagyok elég Natnak. Ő az az ember, akinek mindig kell mindenből még egy. Talán a boldogság is ilyen. Kap egy keveset, de még több kell, még több… észre sem véve közben, hogy előző csillogása már mennyire megkopott. És én így szerettem, így akartam magamnak, benyelve mindent, amit ellenem követett el, ellenünk, észre sem véve, hogy mentenie kéne, ami még menthető. Elengedtem a kezét, de ott álltam a kör peremén, tudva, hogy mikor kell megmentenem azt, ami a miénk. Azt a kört, azt a családot, azt a szerelmet. Csak örültem volna, ha megint ő kapja el a kezem és húz vissza.
– Nem félek, hogy lecserélsz.– Mondtam. Keserű mosoly ült ki az arcomra, ahogy a nagy karok körém fonódtak. – Csak attól félek, hogy fájdalmat okoznak neked. De ha ez megtörténik, akkor a lehető legrosszabb oldalamat fogják megismerni.
Egy kicsit eltoltam, hogy a szemébe nézzek.
– Évtizedekig kerestem Phillipet. Ő tudta, hogy hol vagyok… mindig tudta, de én nem találtam. Ha meg is pillantottam, hiába kaptam utána, nem értem el. Eltűnt újra és akkor megint nem láttam hosszú ideig. – Magyaráztam rekedten. A tenyerem végig simított a mellkasán. A szíve felett pihent csak meg. – Rettegtem tőle. Rettegtem, hogyha meglátom, akkor azt a sötétséget is meglátom, ami bennem van. Tudod, mit tett, mikor először nézett a szemembe? Meg akart ölni… miután a szemem láttára Esmét is megkínozta. Azt kívánom, hogy te ne ezt éld át. Azt kívánom, hogy szeressenek.

CSALÁD

(https://i.imgur.com/hvNSI4F.jpg)

outfit (https://i.pinimg.com/564x/9d/c3/ac/9dc3ac0c84b69cf333cf482afef3865b.jpg)

Ahogy finoman magamhoz ölelem és még intenzívebben érzem a belőle áradó édes illatot, amiért mindennél jobban rajongok. Akkor döbbenek rá, mekkora hülye is voltam. Ennyit nélküle lenni, önként választva a nem megbocsájtás magányát. Fájdalmas és veszélyes játék volt, főképp magamra nézve. Nagyon is jól tudtam Elliot mit akart megmutatni Gustaffal. Egy bosszú volt ellenem, miközben egy segélykiáltás a kapcsolatunknak. Elárultam őt, többszörösen elárultam azóta, hogy együtt vagyunk. És néha úgy érzem csak a vak vagy épp vad szerencse tartja egyben a dolgokat. Kis Nat nagyon-nagyon sok volt Elliotnak. Megviselte őt. Én pedig nem tudtam ebben támasz lenni a számára, mivel épphogy tőle vártam volna, hogy az én támaszom legyen. Nem akartam gyermeket. Így nem. Ada teljesen elég volt nekem. És nekünk. Láttam, hogy mennyire imádják egymást Elliottal, a kislány szinte már jobban ragaszkodott hozzá, mint hozzám, de ez jó volt így. Tetszett. Meghittséget adott és boldogságot. Ezt pedig önszántamból nem rúgtam volna fel. De egy gyermekre, akit kirakott az anyja, aki aztán megölte magát, egyszerűen nem tudtam nemet mondani. Tudom, hogy nem most kellett volna vigyázni, hanem hónapokkal ezelőtt. De a baba már itt volt, ráadásul nem csak a vizsgálatok, de a kinézete is bizonyította, hogy tényleg az én gyermekem. Nem tudtam volna kirakni őt. Én sem ismertem eddig a szüleim és Eliottnak is csak gondja volt a vérszerinti apjával. Nem akartam, hogy a gyermekem azzal a tudattal nőjön fel, hogy egyik szülője sem akarta őt. Mert azt hiszem ez az egész életére súlyos bélyeget nyomott volna…

Persze így viszont ő nyomott bélyeget a mi életünkre. Megsértettem vele Elliotot, hogy nélküle hoztam össze egy gyereket és végül nélküle döntöttem az úgymond elhelyezésében. Gustaf egy példa volt rá, mire képes az összetört bosszúszomjas szív, ha nem kap kellő kielégítést vagy kiengesztelést. És én napok óta halogatom, hogy magamhoz húzzam, megöleljem és azt mondjam, itt vagyok és megbocsájtok. Mert úgy éreztem az én szívem is épp annyira ripityára tört, mint Ellioté, mikor befogadtam a gyermekem. Nem akartam én se más lenni, vagy több, egyszerűen csak jó, azóta, hogy őt ismerem. De valahányszor úgy éreztem, hogy jó döntést hozok, valójában megbántok vele másokat és minden csak rosszul sül el…

Pedig nem vágyom én sem többre, csak szeretetre. Ahogy szeretetre vágytam akkor is mikor River karjaiba hulltam. Egy viszonzatlan szerelem elől menekültem ahhoz, akiről tudtam elég fanatikusan szeret, hogy mindig legyen nála helyem. Rosszul tettem. És íme a következménye, ami most éket ver az igaz szeretet és én közém… De akkor amikor ezt tettem, akkor még el se mertem volna hinni, hogy valakit tudok majd úgy szeretni, mint Elliotot; boldog viszonzásban.

És íme csak ölelem magamhoz, szorítom gyönyörű testét, miközben cirógatom hátát és mélyeket szívok nyakának tökéletes illategyvelegéből. Imádom. Minden porcikáját, minden mozdulatát, minden szívdobbanását kiélvezem, miközben csak gyűröm ujjaimmal felsőjét, mintha még közelebb érezhetném így magamhoz. Csak hallgatom gyönyörű hangját, ahogy kedves komolysággal ejti ki biztató és szomorú szavait. Majd engedem neki, hogy elhúzódjon, s miközben sötét szemeibe nézek, élvezem, ahogy ujjait szívem fölé vezeti.
- Köszönöm, hogy vigyázol rám. – Érintem a finom ujjakat, miközben puszit nyomok Elliot homlokára. – És remélem egyszer elhiszed majd, hogy a benned lévő sötétség el tud tűnni. Neked nem kell Phillippé válnod vagy Rowle-é… Maradhat, ameddig megvéd. De az én dolgom is pontosan az lenne, megvédeni téged. Még, ha magamtól nem is tudlak. – Emelem fel szívemről kezét, hogy arcommal belesimuljak fehér kis tenyerébe. – Engem nem tudnak bántani, amíg téged szerethetlek. Addig nincs semmilyen fájdalom, amit ne tudnék elviselni. Ahogy én sem hagyom, hogy téged bántsanak. Ha kell puszta kézzel védelek meg bárkitől és bármitől… Bár azt hiszem ezt láttad… - Mosolyodom halványan el és homlokom finoman Elliot homlokához érintem. – Bocsáss meg nekem, amiért nem mondtam még, hogy megbocsájtok. Tudom, hogy egy önző dög vagyok. Egy morgós zsarnok. De persze, hogy megbocsájtok Elliot. Mindenedet imádom… Neked kéne megbocsájtanod, azért amiért hagytam, hogy megtörténjen. Amiért sorra csalódást okozok. – Húzódom el és puszilom megint meg Elliot homlokát. – Mert bármilyenek is legyenek ezek a Welchek, akiknél állítólag születtem. Nekem tényleg te vagy a családom.

C S A L Á D
(http://i.pinimg.com/564x/09/c9/f8/09c9f821762ffbe75d8aaa30c730284b.jpg)

NAT
1999. augusztus eleje

.outfit. (https://i.pinimg.com/564x/18/90/70/189070ad6f0b30fbd4f81acb3a19c98c.jpg)

Éreztem, ahogy a tenyerem alatt dobog a szíve és csak az járt a fejemben: hát tudnék én haragudni rá? Nem tudtam, nem tudtam, pedig annyira fájt, amit tett, annyira, hogy a szívem beleroppant újra és újra. Nem az számított, hogy volt egy gyereke, nem az számított, amit a kapcsolatunk előtt tett vagy nem tett… hanem hogy én magamra maradtam az ő akaratával szemben. Nem kérdezett, nem akartam, hogy én legyek a támasza, a segítsége. Egyszerűen kimondta, hogy az a csecsemő az életünk része lesz, szokjam meg.
Az ölelés is fájt. Olyan fájdalmas volt, mint a szerelem, amit emlegetett. Létezett, kétségtelenül létezett az az érzés, ami annyira boldoggá tette az átlagos hétköznapokat… csakhogy én kevés voltam a kielégítésére. Másokkal kellett jót tennie, úgy, hogy akár rajtam is átgázolt érte. Kezdte Ansonnal, folytatta ezzel a csecsemővel. Egyszer sem fogta meg a kezemet és húzott oda magához, hogy a fülembe suttogja: hogyan szeretnéd? Még csak nem is kérte, mondjam ki, mellette állok, támogatom. Természetesnek vett, egy öreg bútordarabnak, ami elviseli, ha mellé húznak egy másikat. Megsértett, végig horzsolta a lelkemet, mélyen fúrta azokat a rozsdás szögeket a már amúgy is vérző szívembe. Mégis vágytam az ölelésére, érezni az illatát, biztosítani arról, hogy megvédem történjék akármi… mert kettőnk közül én állok fel előbb a mocsokból. Kettőnk közül én viselek el többet. Ő volt az érzékeny író, én meg a tolvaj, aki már mindent csak „megérdemel.”
– Köszönöm, hogy vigyázol rám. – Ujjaimon éreztem tenyerének melegét. A lágy csók a homlokomon gyengéd becézésnek tűnt a fájdalmas érzések ellenére. – És remélem egyszer elhiszed majd, hogy a benned lévő sötétség el tud tűnni. Neked nem kell Phillippé válnod vagy Rowle-é… Maradhat, ameddig megvéd. De az én dolgom is pontosan az lenne, megvédeni téged. Még, ha magamtól nem is tudlak.
Közben az arcához húzta a kezem. Tenyeremen éreztem meg a kicsit szúrós, de imádott szakállat, a férfias arcformát. Óvatosan cirógattam végig a bőrén, ujjaim kicsit a haját is érték közben. Imádtam, hogy éppen csak egy pillanatra, de teljesen az enyém. Mert bár én Naté voltam minden porcikámmal együtt, ő nem lehetett csak az enyém. Az egész világ Nathaniel Forestje volt valójában, de én voltam az egyetlen, aki nem mondhatott rá olyan ítélet, ami aztán véglegesen eltaszít minket egymástól. Ahhoz túlságosan szerettem. A szívem vadul kalapált minden érzés alatt… hiszen azért fájt, mert annyira szerettem. Annyira szerettem, hogy azt nem lehetett kimondani, szavakba önteni.
Fogalma sem volt, hogy már régen Phillippé váltam. Talán ő úgy ismert meg engem, talán ő már azt kapta belőlem, amit az a sötétség jelentett. Az apámból származott, ő oltotta a lényembe, még a születésem előtt. Anyám jósága pedig semmi sem volt ezekkel szemben. Nem győzhette le… és talán nem is volt bennem elég abból.
– Engem nem tudnak bántani, amíg téged szerethetlek. Addig nincs semmilyen fájdalom, amit ne tudnék elviselni. Ahogy én sem hagyom, hogy téged bántsanak. Ha kell puszta kézzel védelek meg bárkitől és bármitől… Bár azt hiszem ezt láttad… – Láttam azt a halvány mosolyt, ami az én szívemet is boldog ritmusra ösztökélte. Hát ez a szerelem, vele vagyok szomorú, vele vagyok boldog, az ő érzései az én érzéseim, az ő öröme az én örömöm, az ő fájdalma, az én fájdalmam… kivéve… miért van ott az a kivéve? Mert nagyon is volt. Míg őt boldoggá tette a kölyök érkezése, addig bennem olyan mély keserűséget okozott, hogy szinte bűntudatom támadt: nem vagyok elég szerelmes.
Volt valami meghittség abban, ahogy a homloka az én homlokomhoz simult. Ahogy éreztem magamon a leheletét… A bűntudat viszont megmaradt, hiába szerettem volna élvezni a pillanatot, átadni nekem magát. Ott lüktetett a fülemben: Nem szereted eléggé, O’Mara. Te csak magadat és a csillogó aranyat szereted.
– Bocsáss meg nekem, amiért nem mondtam még, hogy megbocsájtok. Tudom, hogy egy önző dög vagyok. Egy morgós zsarnok. De persze, hogy megbocsájtok Elliot. Mindenedet imádom… Neked kéne megbocsájtanod, azért amiért hagytam, hogy megtörténjen. Amiért sorra csalódást okozok. – Megint lágy csókkal illette a bőrömet. – Mert bármilyenek is legyenek ezek a Welchek, akiknél állítólag születtem. Nekem tényleg te vagy a családom.
Nem tudtam mit mondjak. Meg kellett volna talán köszönnöm, hogy megbocsát? Vagy egyszerűen csak megvitatni vele, mit miért tettem… a felismeréseimet arról, mekkora veszélybe sodródott a kapcsolatunk? Nem ez volt most a lényeg, hiába süllyedtem letargiába a Gustafos este hatására. Most az a képen mosolygó kisfiú számított, akit meg kellett találnunk ezeknek a Welch-eknek a segítségével… hogy Nat befejezhesse a kirakósát, hogy teljes ember legyen, ahogy én is az lettem, mikor apámat megismertem.
– Ha valóban nálunk születtél, csak is remek emberek lehetnek – halkan beszéltem. Mindkét tenyeremet az arcára fektettem, úgy húztam közelebb magamhoz és megcsókoltam röviden. Amolyan nyugtatásnak szántam. – Ki fogjuk deríteni, rendben?
A szemeibe néztem, hogy lássa, mennyire komolyan gondolom. Megcirógattam finoman a szakállát és még egy gyors puszit kapott: – Ott fogok állni, fogni fogom a kezed és leverek mindenkit tényleg, ha gond lesz… szóval mikor találkozunk velük?
Vajon észrevette, hogy nem akarok magamról beszélni? Csak reméltem, hogy nem. Nem akartam elárulni, mennyire megrendültem. Talán tényleg nekem csak elfogadnom, talpra állnom. Bárcsak elmúlna az a fájdalom, amit akkor érzek, ha a gyerekével a karjában látom. Utáltam, hogy az a kölyök annyira hasonlít rá. Utáltam, hogy nekem semmi közöm hozzá, neki meg igen… féltékeny voltam arra a halott rib… nőre, amiért gyereket adott neki… egy láthatóan tökéletes gyereket.

CSALÁD

(https://i.imgur.com/hvNSI4F.jpg)

outfit (https://i.pinimg.com/564x/9d/c3/ac/9dc3ac0c84b69cf333cf482afef3865b.jpg)

Nem válaszol. Valahogy sejtettem, hogy ez lesz. Tudtam, hogy nem jókor hozom fel ezt a témát. Most békülésem ismét mintha kihasználásnak tűnne. Holott nem ez volt a szándékom vele. Egyáltalán ezt az egész családi dolgot fel sem akartam még hozni neki. Előbb azt akartam, hogy kibéküljünk, hogy előbb rendezzük a dolgainkat. Átbeszéljük mi miért történt és hogyan tudnánk javítani ezen… Bár amilyen imádattal rajongok Elliotért, remélem olyasmi nem vetült fel benne, hogy nem szeretem eléggé. Hisz annyit mondom… Még ha talán nem is mindig sikerül megfelelően kimutatnom. Azt hiszem túl sokat voltam egyedül. És túl sokáig voltam csak én a kizárólagos főnök a saját kis világomban. Hozzászoktam ahhoz, hogy mindenről egyedül döntök és a döntésem megmásíthatatlan. Az üzleti életben nem sokszor tehettem meg, hogy visszakoztam. Mariel halála után pedig nem is volt kivel megbeszélnem a tényeket, mielőtt döntök és nem volt senki sem, aki beleszólhatott volna, miként tegyem. Anson ezt az űrt hivatott volna kitölteni. De nem gondoltam bele a következményekbe. Ahogy anno Rivernél se tettem… És tetteim most csapódnak le, ezeknek a gyönyörű fehér vállaknak jelentenek plusz súlyt. Amiket nem tudok levenni róla, mert pont én tettem rájuk…

A finom, apró csók jól esett, boldogan simultam volna még ajkaimmal ajkaihoz, hogy érezzem tökéletes ízét, hogy érinthessem. Kezeim önkéntelenül siklanak vállára, hogy ujjaimmal cirógathassam kicsit, még ha csak ruhán keresztül is. Mintha még így is érezném érintésem alatt puha fehér bőrét. Néztem sötét szemeibe és csak megbűvölten hallgattam a szavait. Szerettem mikor ilyen komoly hangon beszélt. Tudtam, egy hadseregnyi férfit leterítene, ha így kezdené el meggyőzni őket. Értettem a lányokat is, akik egy pillanat alatt átadták magukat neki. Én is ezt tettem. Lefegyverzett, ott a tulajdon zuhanyzómban. A testemet, érzéseimet egészen uralja. S csak főnöki agyam az, amely ellenkezni tud vele, vagy parancsolni neki, vagy netalán ő nélküle döntést hozni…
Libabőrös lettem tőle, ahogy ujjai szakállam cirógatásába kezdtek, s ahogy szavai nyomán éreztem leheletét ajkaimon. Belemerültem finom illatába, s vágytam újra az apró kis puszira, amiért, mint jutalomért tűzön is keresztülmentem volna. Szerettem őt. Nem csak úgy mondtam. Tényleg nagyon-nagyon szerettem. És remélem majd a jövőben jobban megérdemlem majd az ő szeretetét. Mert zsarnok tudok lenni, főnök is. De azt hiszem társ még kevésbé…

Csak álltam pár pillanatig. Nyújtottam volna még egy kicsit az időt, amíg szavak nélkül végigsimítottam vállain, végig a karján, egészen kezéig, ahol érintettem ujjait, s ujjaim közé fogtam őket. – Köszönöm. – Mondom csendesen, majd apró sóhajjal költözik ismét félmosoly az arcomra. – Valójában mindkét testvéremmel, állítólagos testvéremmel találkoztam már. És te is. Még azelőtt, hogy a családi kötelék egyáltalán szóba jött volna. – Magyarázom, miközben összefűzöm gyűrűs ujjainkat. - A Welch család híres a seprűikről. Ki árulja, ki használja őket… Batsa Welch, híres kviddics játékos, ezen kívül Reed barátom jegyese. De ha jól tudom még te is kaptál tőle egy seprűt egyszer ajándékba… - Mosolygok immáron teljesen. – És az öcsém, az állítólagos öcsém, Miron. Egykori kciddicsjátékos, ma játékkomentátor. Őt is ismered. Ő volt az a fiatalember, akit a szemem láttára smároltál le elég szenvedélyesen, helyettem, mikor az étterembe értél, ahol két asztallal hátrább vártam rád… - Szinte vigyorgok már a végére, mert nyilvánvalóan emlékszem mekkora vita lett abból az esetből is. Most viszont kifejezetten mulatságosnak találom az esetet és meg is koppintom szabad kezem ujjával Elliot gyönyörű ajkát. – Ezzel a szépséggel itt. Olyan csókot adtál neki, hogy egy életre irigyelni fogom érte. – Mondom és finoman megcsókolom az emlegetettet. – Híresek és gazdagok és összetartók… - Sóhajtok ismét, amivel megint komoly arckifejezést öltök. – Nincsenek híjában semminek. Ezért is gondolom úgy, hogy minden igaz, amit Miron állít. Nincs szükségük sem a pénzemre, sem a hírnevemre, mindkettő megvan nekik. Persze… Tudom, hogy ez nagyon otromba tőlem, mert feltételezi, ha szegények lennének szóba sem állnék velük. De túl sok csalóba futottam már bele… Mindnek pontosan ezek kellettek, pénz és hírnév. – Megcirógatom arcát, szeme alatt, végig a fülénél, fel a homlokánál, hogy kicsit beletúrhassak sötét tincseibe is. – Ha mellettem állsz, tényleg mindent kibírok. Szóval amint tudunk, találkozunk a szüleimmel is, kint Izraelben.

C S A L Á D
(http://i.pinimg.com/564x/09/c9/f8/09c9f821762ffbe75d8aaa30c730284b.jpg)

NAT
1999. augusztus eleje

.outfit. (https://i.pinimg.com/564x/18/90/70/189070ad6f0b30fbd4f81acb3a19c98c.jpg)

A kezeinkre pillantottam, ahogy ujjaink összekulcsolódtak. Tudtam: megint veszítettem… megint veszítettem és behódoltam neki, csak azért, mert megbocsátott. S ezért már nem is számított semmi. Hiszen végtére is, sosem volt esélyem… csak harcoltam a nagy semmivel azért, hogy aztán fájdalmas sebekkel a testemen megadjam magam. Nem volt döntési lehetőségem, talán azért, mert Nat a szíve mélyén sejtette, gondolkodás nélkül szabadultam volna a fiától.
Mély levegőt vettem. Félre akartam söpörni a keserűséget, hogy ne az én fájdalmammal, hanem az ő lehetőségeivel törődjek. Nekem már úgysem voltak lehetőségem. Csak egy nagyot kellett volna nyelnem, hogy lemenjen a torkomon minden kín, amit Nat okozott. Már bosszút álltam, amiért aztán nekem kellett szenvedni, hogy megbocsásson. Régen nem én diktáltam a szabályokat Tengerszemben. Régen nem voltam abban a helyzetben, hogy bármibe is beleszólásom legyen. Ha Nat utazni akart, utaztunk, ha Nat színházba akart menni színházba mentünk… Szinte észre sem vettem, miközben sodródtam az árral, hogy aki én vagyok már nincs mellettem. Talán egy hatalmas hullám sodorta el és csak ez a kiégett héj maradt belőlem, ami csupán gyerekes bosszúkkal tudtam felhívni magamra a figyelmet… akkor legalább egy pillanatra észrevette, hogy én is ott vagyok.
– Valójában mindkét testvéremmel, állítólagos testvéremmel találkoztam már. És te is. Még azelőtt, hogy a családi kötelék egyáltalán szóba jött volna. – Éreztem, ahogy a gyűrűk összekoccannak az ujjainkon. Szinte beleborzongtam. Olyan volt, mint a bilincsek csengése, mégsem változtattam volna ezen semmiképpen sem.
– A Welch család híres a seprűikről. Ki árulja, ki használja őket… Batsa Welch, híres kviddics játékos, ezen kívül Reed barátom jegyese. De ha jól tudom még te is kaptál tőle egy seprűt egyszer ajándékba… – Még nem néztem fel, de hallottam a hangján, hogy mosolyog. Izgatott volt. Az én szívem is nagyot dobbant… úgy szerettem volna, ha boldog lesz… ha boldoggá teszi ez a család.– És az öcsém, az állítólagos öcsém, Miron. Egykori kciddicsjátékos, ma játékkomentátor. Őt is ismered. Ő volt az a fiatalember, akit a szemem láttára smároltál le elég szenvedélyesen, helyettem, mikor az étterembe értél, ahol két asztallal hátrább vártam rád…
Lassan bólintottam az ismerős nevekre. Mintha hosszú percek kellettek volna arra, hogy felfogjam. Felnéztem Nat kék szemeibe, ahogy ujjai az ajkaimat érintették.
– Ezzel a szépséggel itt. Olyan csókot adtál neki, hogy egy életre irigyelni fogom érte. – Finom csókot adott. Olyat, amitől az ember nem szívesen húzódik el. Szívesen túrtam volna bele a hajába, simultam volna jobban hozzá… de nem tettem. Nem tettem, mert az az éttermi jelent siklott lelki szemeim elé. Hiszen annyira hasonlított rá. Már akkor is volt abban az egészben valami furcsa.
– Híresek és gazdagok és összetartók…
Sóhajtottam egyet és nem figyelve a folytatásra, kissé megráztam a fejemet. Szívesen megkérdeztem volna, hogy miért, körülötted ki a franc nem gazdag és híres úgy mégis? Egy nagy klisé volt az egész… de tudtam, hogy Natnak ez fontos, így nem szóltam bele. Azon a Mironon gondolkodtam. Még az ajkai íze is hasonlított az övére, az illata, a szakállnak az érintése. Nem értettem magamat, miért is nem jutott eszembe egy ilyen összefüggés már akkor. Valahol a szívem mélyén, mégha csak ilyesmi alapján is. Csupán a cirógatás rángatott ki az elmélkedésből.
– Ha mellettem állsz, tényleg mindent kibírok. Szóval amint tudunk, találkozunk a szüleimmel is, kint Izraelben.
Gonosz kis vigyor ült ki az arcomra. Nem azért, mert megint utazhatok egy nem kívánatos helyre… mert valljuk be, valóban az volt. Egyszerűen csak ki akartam élvezni, hogy egy kicsit piszkálódhatok, hogy lehetek egy kicsit gúnyos és szemét. Ez volt az én terepem. Az egyetlen örömöm.
– Ott lesz az öcséd is? – Kérdeztem és megnyaltam az ajkaimat. – Remélem igen, mert az a csók… – Halkan nyögtem egyet és tettem egy lépést hátra. Így Nat keze finoman lesiklott rólam.
Végig simítottam az asztallapon. Eszembe jutott a mosolygós kisfiú a képről, aki ő volt… tudtam, hogy családot érdemel, belőlem mégis, minden támogatás ellenére, gonoszság szakadt ki. Talán azért, mert örültem, ha úgy fáj neki, mint nekem… ha egy kicsit fél, hogy elveszíthet.
– Majd szólj, ha indulunk. – Kacsintottam rá, aztán mellé léptem. Finom csókot nyomtam az arcára. – Gondolom úgyis elcsomagolsz helyettem, mint mindig. – Ezzel elindultam kifelé a szobából.

CSALÁD

(https://i.imgur.com/hvNSI4F.jpg)

outfit (https://i.pinimg.com/564x/54/9e/d3/549ed312f52860049cd5698320cbadd7.jpg)

Furcsa lesz. Ez az egész helyzet ez az új családosdi. Mert már van családom. És épp mikor ezt beismerem, akkor adja elém az élet furcsa viccként azokat akik között felnőnöm kellett volna. És én láttam őket… És hallottam róluk. Láttam, ahogy Batsa Welch egyre feljebb emelkedik a seprűjével a hírnév tetejéhez. És láttam, ahogy Miron Welch karrierje kettétörik. Nem érdekelt különösebben a sport. Nem értettem a kviddicshez, vagy a seprűlovagláshoz. Érdektelen kifejezéssel az arcomon olvastam el a szalagcímeket, néztem végig a képeken, majd lapoztam tovább. Most persze úgy érzem, hogy bánom. Mintha a testvéreim is rám foghatnák majd a jövőben, hogy nem érdekelt engem az, ami velük történt. Mint ahogy Elliottal is sokszor csúnyán bánok. És figyelmen kívül hagyom azt, amit ő szeretne.

De jobb leszek. Ígérem, hogy jobb leszek. Mert nem akarom elveszíteni. Akkor sem, sőt főképp akkor nem, ha az a családom, akikről annyit álmodoztam az életem részévé válnak. Elliot, Ada, Kis Nat és Ballardék, sőt még Deanék is ugyanúgy a családom maradnak. Az életem fontos részei. Talán a legfontosabbak. Ők nem egy sosem megkapott, de mindig áhított múlt részei. Ők valakik, akik ténylegesen itt voltak, itt vannak velem, mindig. Ők segítettek túlélni a rossz dolgokat és megélni a jót. Támogatnak és segítenek. Ahogy remélem a jövőben ez a család is ugyanígy tesz majd. De már nem bánom, már nem fáj, hogy nem voltak korábban az életem részei. Ha most azzá válnak, én hálásan fogadom be őket is, ebbe a túl népesre nőtt kompániába. Nem álmodtam erről. Nem is mertem már ilyesmiről álmodni. Ada is túlzott ajándék volt nekem, Elliot egyenesen hihetetlen. Azt gondoltam magányosan élek majd le egy hosszú és otromba életet. De egyre bizonyosabb az, hogy nem. És ez furcsa érzésekkel tölt el. Furcsa… Tényleg… Ahogy ölelem Elliotot és tudom, hogy az enyém. Hogy annyi rossz kapcsolat után itt van valaki, akinek számít, mi van velem. Aki megmentett többször is, és akiről tudom, hogy nagyon szeret. Én is őt.

- Ez nem ér… - Mosolyodom el, hogy aztán kicsit fájdalmas grimaszba húzzam össze arcom. Szeret féltékennyé tenni. Tudom. És mégis minden egyes alkalommal nagyot dobban a szívem, amikor egy-egy mondatával megteszi. Még, ha nem is gondolja komolyan. Gustaf volt az egyetlen, aki ténylegesen veszélyt jelenthetett. Legalábbis azt hittem. Most már tudom, hogy ő sem volt több egy figyelemfelhívó kalandnál. De azért hátralépek. Hagy örüljön, hogy azt kapja, amit akar. – Nem. Nem lesz ott. – Jelentem ki haragosan. – Őt nagyon-nagyon távol fogom tőled tartani. Mert ha egy kicsit is hasonlítunk ő is totál rád fog kattanni és azt semennyire sem akarom… Az enyém vagy. Nem adlak át másnak. – Morgom kissé, miközben elhúzódunk egymástól. De aztán a finom pusziba önkéntelenül is belemosolygok. – Tudod mit. Most még nekem is te pakolsz. – Nevetek fel, mert sejtem abból mi sülne ki, gyanítom komplett ruhatárat kéne vennem Izraelben. De tényleg hagyom, hogy ő pakoljon magának. Ha egyáltalán utazunk. Még azért vannak kétségeim mindennel kapcsolatban. De reménykedem ismét. És ez jó érzés.

Köszönöm a játékot!

V É G E ?
(https://i.pinimg.com/564x/e2/fc/4b/e2fc4b17e34067784a21c0676ee5b40d.jpg)

Nat
2000. február

.outfit. (https://hu.pinterest.com/pin/651825746042920567/)

Nat is felpattant az asztaltól. Tudtam, hogy ennek megint veszekedés lesz a vége, olyan amit talán csak még jobban bánni fogunk mindketten. Letettem a kulcsot, hogy szabaduljak tőle, hogy ez az egész már ne legyen más csak keserű múlt. Menekülni akartam, menekülni abból az átkozott kávézóból végre. Haza akartam menni a takaróm alá, hagyni a könnyeknek, hogy megint eláztassák az ágyneműt.
– Nem voltál a kísérleti alanyom. – Úgy kapta el a karomat, hogy a következő lendülettel vissza rángatott magához. – A férjem vagy. Az egyetlen és utolsó, akit el tudok, vagy el akarok képzelni az életemben. Ez egy lehetőség. Mindig is csak annyi volt, attól a pillanattól kezdve, hogy beleugrottunk. Nem kell több ember, nem kell más. Csak te.
Ez volt az első alkalom, hogy hallottam komolyan, nem sírva, nem könyörögve beszélni a jövőnkkel kapcsolatba. Hirtelen ki is billentem a szerepemből, láthatta, ahogy megremegtek az ajkaim. A szívem vad ritmusra kapcsolt, ahogy a tekintetem találkozott az ő kék szemével. Le fog győzni, O’Mara, ha hagyod magad… – súgta a kegyetlen hang, éreztem hogy végig fut tőle a hideg a hátamon. Mégsem fordultam el Nattól, közelebb hajoltam hozzá, hagyva, hogy még gyengébbé tegyen az illata. Erősnek akartam látni… olyannak, amilyen mindig is kellett volna, hogy legyen. A szívem mélyén tudtam, ő már nem nekem erős. Talán annak a fekete hajú kölyöknek, akivel legutóbb láttam egy kávézóban enyelegni és aki olyan beképzelten csókolgatta.
Nem tudtam már mit mondani. A tekintetem a csuklómat szorító ujjakra vándorolt. Tudtam, hogy nem fog elengedni és hogy ennek nyoma is lehet, még sem rántottam el magam tőle és ez volt a hiba… a következő pillanatban ugyanis hoppanált. Még fel se fogták a szemeim, hogy hova érkeztünk, a hűvös tengeri szellő adta a tudtomra: ez bizony Tengerszem.
Már az ajtónál voltam, mire sikerült valamiféle ellenállást tanúsítanom.
– Ezzel nem oldasz meg semmit, Nat! – magyaráztam, de persze nem volt annyi eszem, hogy előrángassam a kabátzsebemben lapuló pálcát. Nathaniel volt az egyetlen, aki képes volt erővel lefegyverezni. Másnak könnyedén ellenálltam volna, vagy legalábbis megpróbálok. Neki képtelen voltam.
– Ha neked határozottság kell, megkapod. Téged akarlak. És kész.
Egyszerűen belökött az ajtón, nem volt választásom. Csak néztem rá, hogy milyen nagy és erős… csodáltam őt, mint régen is. Ez valahogy harcolt a bennem tomboló sötétséggel, a szalag is vad lüktetésbe kezdett a csuklómon. Állj ellen… állj ellen… Halkan mantrázta.
Elhúzódtam az erőszakos csóktól. Nem akartam, hogy ezzel is megzavarja az érzékeimet. Ellen kellett állnom neki, hogy még harcolhassak a szabadságomért, hiába volt nálam sokkal, de sokkal erősebb. A testem mégsem mozdult elég erőteljesen, nem akart ellökni… még meg volt az a vágy, ami összekovácsolta ezt a kapcsolatot. Csak valahol félúton a szerelem bukott be, az a sok érzelem, aminek emögött kellett volna állnia. Ha meglett volna, hát nyilván nem küld el csak így, ilyen ridegen és nem kezd el mással randizgatni… ahogy én sem. Bár én csak egy radírt kerestem, ami egyszerűen kitörli fejemből a történteket.
– Ne csókolgass... – Sóhajtottam az ajkai felé. – Igen, erősnek kellene lenned, mert az jobban áll… de… de ez nem jelenti azt, hogy azonnal a karjaidba omlok. Ahhoz egy kicsit több dolog történt közöttünk az elmúlt napokban, hogy csak ennyivel átugorhasd.
Hátrébb próbáltam lépni, hogy lássa, azért van még bennem ellenállás. Gyenge kis szarházi vagy, O’Mara!– sziszegte a hang dühösen. A szalag még vadabbul kezdett lüktetni a csuklómon, a következő pillanatban az egyik kezem lendült, hogy becsapódva, hatalmasat csattanjon Nat arcán.

MINDEN?

(https://i.pinimg.com/564x/d7/c4/63/d7c463161a210ce6232722585b9f55d3.jpg)

Ellöksz magadtól: ajkam csupa vér,
Ajkad csupa vér.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/f5/f4/54/f5f45418126ca13459ee7f0e9dbfe85a.jpg)

Talán… Talán most. Nem akarok gyenge lenni. Nagyon nem. És, ha neki az erő kell, hát talán most eljutott az agyamig, hogy a szabad madarat immáron tényleg kalitkába zárjam. Nekem nem kell más. Ezt számtalanszor elmondtam neki az elmúlt napokban, de mintha nem jutott volna el a tudatig. Mit tegyek hát, hogy bebizonyítsam mennyire szeretem? Ezt? Pontosan ezt?
Végignézek magunkon, ahogy karjánál fogva rángatom Tengerszem bejáratáig. Lehet az első pillanatban ezt kellett volna tennem. Sőt… Valójában sose kellett volna engednem, hogy kisétáljon az ajtómon és eltűnjön, akár csak pár napra is az életemből. Hát most ezt fogom tenni. Tényleg bezárom magamhoz, odaláncolom magam mellé és a tengerbe hajítom a kulcsot. Ez a kínzó, vágyó szerelem innentől boldog lesz. És nem engedem azt sem, hogy őt bárki is bántsa. Még magamnak sem… Szeretem. Ha ezt így tudom bebizonyítani, így teszem. De nem engedem el.

És érzem, hogy nem is akarja. Hallom a kimondott szavait, de ereinek gyorsabb lüktetéséből, pupilláinak tág fókuszából tudom és érzem, most így ezzel, akár győzhetek is. Ténylegesen és véglegesen. Bár a csókomat elutasítja, de nem is vártam többet. Ajkaim vérzik, ahogy némileg határozottabban rántja el magát, mint reméltem. De az ő ajkain is mintha látnám, hogy apró harapásom nyomán ott van a pirosság.

- Harcolj csak. Lüktessen csuklódon karkötőd. Nem ér az már semmit. Tudom jól, hogy szeretsz, s nem lehet kétséged lassan a felől sem, hogy én szeretlek. Ha ez csak testiség lenne, kielégülhetett volna már réges-régen más karjaiban. A tied a Kócoséban, vagy abban a random felszedett nőben az utcán, akivel megpróbáltad eltüntetni az én csókjaim nyomát. És nekem abban a művészében, aki oly nagyon birtokolni akart volna, hogy az már ő magának fájt. De én nem vagyok szabad. Nem lehetek szabad, hisz gyűrűd nyoma ott van még az ujjamon, s az enyém is a tieden. Érzem, ahogy próbálod dacosságod mögé rejteni a vágyat, hogy megint erős legyek és legyőzzelek. És most, meg fogom tenni. Mert nincs életem nélküled.

Tűröm a pofont. Csak nézek rá kemény arccal, s bár ujjaim ökölbe szorulnak, mélyen vájnak bőrömbe. Talán a harag kiül némileg az arcomra, de gyorsan visszarendezem erőssé és határozottá arckifejezésem, miközben ujjaim kiegyenesítem. Nem foglalkozom arcom lüktetésével, avgy a pofon amúgy józanító ridegségével... Némileg higgadtan kapok úja Elliotért, hogy ajkainkat ismét erőteljes csókban tapasszam össze. Mindkét karjára rászorítok, miközben közel húzom magamhoz. Érezze csak az erőmet. Érezze csak, hogy nincs igaza.
- Már az enyém vagy. Tudod ezt jól te is. Törlesztek én, ha kell. Megvárom míg megbékélsz. De el soha többé nem engedlek. Nem követem el még egyszer azt a hibát. Szóval átkozz, szidj, marj, nem bánom… De innen nem mész ki addig, még a közeli utcába sem, sőt én se megyek. Amíg ki nem mondjuk egymásnak újra azt, hogy szeretlek és itt akarok lenni veled. Szóval nem akarom átugrani. De közös az életünk. És ez a tény, itt van köztünk, minden pofon és szitok ellenére. – Nézek mélyen a szemeibe egy darabig, hogy aztán újra odahúzzam egy hosszú csókra még ha nem is akarja. Én akarom. És ezt immáron bőségesen tudja is. Tolni kezdem hát, egyre beljebb és beljebb a nappali felé, hogy érezze az illatát a helynek. Érezze azt, hogy ez nélküle üres és csak vele tökéletes. Az ő illatával átitatva…

V É G E ?
(https://i.pinimg.com/564x/e2/fc/4b/e2fc4b17e34067784a21c0676ee5b40d.jpg)

Nat
2000. február

.outfit. (https://hu.pinterest.com/pin/651825746042920567/)

Miért nem érti, hogy fáj minden szava? Talán már késő volt erősnek lennie, talán már nem számított semmit az egész. Valami közénk lépett, valami sötét árny, ami valószínűleg ugyanaz volt, ami bennem is volt. Ráadásul minél többet magyarázta makacsul ugyanazt, csak még nagyobbra nőt. Minden szava egy ostoba színjátéknak tűnt, ami csak a visszacsábításomnak szólt. Talán ezért is húzódtam el tőle olyan erőszakosan. Tekintetem mégis visszasiklott az egykor rajongási szeretett kék szemekre, a vérző ajkakra.
– Nem lehetek szabad, hisz gyűrűd nyoma ott van még az ujjamon, s az enyém is a tieden. Érzem, ahogy próbálod dacosságod mögé rejteni a vágyat, hogy megint erős legyek és legyőzzelek. És most, meg fogom tenni. Mert nincs életem nélküled.
Ez mind csak színjáték, O’Mara… Újra és újra a fülembe súgta a kegyetlen kis hang ezeket a szavakat. A szalag még hevesebb ritmusra kapcsolt, mintha éppen friss vérhez jutna. Valójában nem így volt. Csupán az a fájdalom keltett életre, amit Nathaniel okozott minden kiejtett szavával. A szívem ugyanazt a ritmust vette fel. Talán ki akart szakadni a mellkasomból, hogy egyenesen az ő karjaiba vesse magát, velem ellentétben, aki engedett a kegyetlenségnek. Nem akartam többé szenvedni. Az eszemmel tudtam, hogy nem érdemlem meg azt, amit Nat ajánlhat… a kezdetektől fogva tudtam, nem leszünk örökké boldogok, még ha abban a pillanatban szerettem is volna reménykedni.
Dühös lettem, nem a szavaitól, habár azok is közre játszottak benne. Egyszerűen csak utáltam, hogy egy újabb kudarcot akar rám erőltetni. A történtekre ugyanis mást nem lehetett mondani, minthogy: elbuktam. Nem ez volt az első, de talán a legnagyobb esésem, amiből már nem tudtam felállni, hiába nyújtott Nat a kezét felém. Meg kellett ütnöm, meg kellett ütnöm, hogy eltaszítsam magamtól, hogy ne akarjon engem szeretni. Ahogy a tenyerem az arcán csattant és megéreztem a bőrömet égető fájdalmat, könnyes lett a szemem.
Újra magához rántott, megint vadul csókolt. Talán észre sem vette, ahogy a sós cseppek végig szaladtak az arcomon az állam felé. Elegem volt abból, hogy nekem kell az erősnek lenni… hogy minden helyzetben keménységet kell magamra erőltetni. Esmé előtt sosem sírtam. Esmé előtt erős voltam, de Nat megtört.
– Már az enyém vagy. Tudod ezt jól te is. Törlesztek én, ha kell. Megvárom míg megbékélsz. De el soha többé nem engedlek. Nem követem el még egyszer azt a hibát. Szóval átkozz, szidj, marj, nem bánom… De innen nem mész ki addig, még a közeli utcába sem, sőt én se megyek. Amíg ki nem mondjuk egymásnak újra azt, hogy szeretlek és itt akarok lenni veled. Szóval nem akarom átugrani. De közös az életünk. És ez a tény, itt van köztünk, minden pofon és szitok ellenére.
Megint megcsókolt. Nem ellenkezdtem, csak akkor léptem hátrébb, mikor magától húzódott el. Nem akartam érezni sem az illatát, sem az ajkait az enyémekhez simulva. Azonban már késő lett volna visszaszerezni az erőmet, ezért csak zavartan fordítottam újra a tekintem. Fel kellett fognom, hogy megint ott vagyok, abban a nappaliban, ahol annyi érzelem tombolt bennem. Hol jók, hol rosszak, de gyönyörűek.
– Miért nem akarsz hagyni? – Kérdeztem rekedten. Saját szavaimtól talán, de megindult bennem valamiféle kétségbeejtő örvény. Éreztem, ahogy a mellkasomban mind jobban, mind ritmustalanbbul zakatol a szívem – mintha csak összezavarodott volna. – Miért nem érted meg? Miért nem?
Mély levegőt vettem, hátha akkor rendesen tudok fogalmazni.
– Egyszer már elküldtél… mi a biztosíték, hogy többé nem fogod? – Mondtam és előre nyúltam, mintha csak meg akarnám érinteni a közöttünk lévő, alig tapintható fizikális távolságot. – Van itt valami, valami sötét, ami már nem fog eltűnni.

MINDEN?

(https://i.pinimg.com/564x/d7/c4/63/d7c463161a210ce6232722585b9f55d3.jpg)

Ellöksz magadtól: ajkam csupa vér,
Ajkad csupa vér.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/f5/f4/54/f5f45418126ca13459ee7f0e9dbfe85a.jpg)

Csak nézem gyönyörű alakját és minden szépségét. Félek. Félek, hogy az eddigieknél is messzebb sodródik tőlem, holott éppen közelebb szeretném vonni magamhoz. Nem csak testileg, hanem lelkileg is. Sőt, éppenséggel úgy a leginkább. Szeretem. Nagyon is. Szerettem attól a pillanattól kezdve, hogy megláttam őt a zuhany alatt állva. S aztán mindez csak erősödött, mikor az apotékában magáról mesélt, majd finoman követelőzött. Imádtam azokat a pillanatokat. Mikor a fülembe súgta, hogy engem akar… Szinte a vér is megállt az ereimben a csodás várakozásnak tisztelegve.
És én még most is ugyanerre vágyom. Arra, hogy kimondja ő is, nem akar mást az életben maga mellett, csakis engem. Hogy lehettem olyan bolond, hogy azt mondtam menjen el? Hogy tehettem tönkre hónapjaink kemény munkáját? Bárcsak… Bárcsak látnám rajta, csak egy pillanatra is azt, hogy enged a pajzsa. Hogy nem hiábavaló a bocsánatkérésem és a próbálkozásom. Hogy az életünk ő szerinte is közösen tökéletes, egyedül csak egy omladozó kőfal…

Egy pillanatra körüllesek a házban. Látszódik mindennek a hiánya. Nagyon is feltűnő. Az első pillanattól kezdve kopni kezdett az otthonosság a házból. Az édes illat hamar odalett, nem sokáig őrizték a bútoraim. Az össze-vissza hagyott tárgyak sem képeztek már dekorációt. És Ada is olyan precizitással pakolt vissza mindent a helyére, mintha sosem lett volna az az időszak, amikor egy nevetős, Elliotos esti játék után csak szimplán a kádba, majd kádból az ágyba huppant. Velem nem akart játszani. Nem érdekeltem őt. Ő is Elliotot akarta. És inkább töltött hosszú perceket sírva a rendrakással, semmint én mesét olvassak neki. Az első napokban még reménykedett, hogy Elliot hamar visszajön, tartotta magát, aztán kétségbe esett. Annyira, hogy végül Ballardék elvitték nyaralni, jó messzire innen. Őt is, Kis Natot is. Még inkább egyedül hagyva engem a magányomban, azzal az űrrel szembenézve, amit magamnak okoztam.

Talán ezért is, ez is volt az oka annak, hogy ilyen hirtelen hoppanáltam ide. S most csak szorítom karjait, bár egyre finomabban és finomabban, majdhogynem cirógatásba áthajlón. Keresem a tekintetét, ahogy beszél. Láthatja szemeimben, hogy próbálok erős lenni, próbálom a legnagyobb erővel elfedni azt, hogy közben mérhetetlenül kétségbe ejt a gondolat, mi lesz, ha nélküle kell élnem. Arra már képtelen lennék.
S csak finoman magamhoz húzom. Nem erőszakosan, nem bántón. Minden szerelmemmel és félelmem minden remegő érzésével karomlom át és cirógatom meg a hátát, a nyakát, majd túrok bele finom, dús fekete hajába.

- Megbirkózunk azzal a sötétséggel. Vagy vele is lefekszünk… - Mosolyodom el kicsit, bár nem tudom mennyire értékelhető most ez a szánalmas kis viccem. Aztán sóhajtok egyet és finoman úgy mozdítom, hogy a szemeibe nézhessek. – Soha többé nem követek el ilyen hibát. Soha. Nézz körül. Érezheted te is, hogy mennyire hiányzik innen az egész lényed. Pontosan ennyire hiányzik nekem is. Nem leszek még egyszer ennyire hülye, mikor egy életet terveztem leélni melletted. Nem véletlen tettem fogadalmat. És te sem. Együtt minden gondban. – Mondom és kicsit, bátortalanul cirógatok végig arcán. – Ezért nem hagylak békén. Mert így és itt van a mi helyünk. Egymás karjaiban. Egymást ölelve. Jóban és rosszban. Ezt te is kimondtad ám… És én ragaszkodom a férjemhez.

V É G E ?
(https://i.pinimg.com/564x/e2/fc/4b/e2fc4b17e34067784a21c0676ee5b40d.jpg)

Nat
2000. február

.outfit. (https://hu.pinterest.com/pin/651825746042920567/)

Nem voltam benne biztos, hogy éreztem-e már nagyobb fájdalmat ennél. Nat nem értette, hogyha most nem engedem el, akkor később fog valami még kegyetlenebb, még kínzóbb történni, aminek a végén megint ő dob majd ki engem. Esmével hányszor történt meg s Nathaniellel még hányszor fog? Nem érdemeltem meg azt a boldogságot. Az élet állandóan az arcomba vágta ezt, úgy hogy nagyot csattanjon és sokáig érezzem a fájdalmat. Nem tudtam ez elmagyarázni neki vagy szavakba önteni értelmesen, egyszerűen csak éreztem, ahogy rám talált a keserűség, a sötétség és nem hagyta élvezni az életet. Én Elliot O’Mara voltam, a kölyök, aki egyedül járta be a világot és ettől nem tudtam elidegeníteni magam. Megpróbáltam alárendelni magam ennek a kapcsolatnak, úgy tenni, mintha képes lennék a normális családi életre… csakhogy nem voltam.
Nem tudtam tovább ellenkezni. Hagytam, hogy magához húzzon, öleljen és simítson. Ujjai könnyedén fúródhattak a sötét tincseim közé. Nem szóltam többé, nem próbáltam szavakba önteni azt, ami belülről kínzott. Csak egy halk sóhajt hagyta el az ajkaimat.
– Soha többé nem követek el ilyen hibát. Soha. Nézz körül. Érezheted te is, hogy mennyire hiányzik innen az egész lényed. Pontosan ennyire hiányzik nekem is. Nem leszek még egyszer ennyire hülye, mikor egy életet terveztem leélni melletted. Nem véletlen tettem fogadalmat. És te sem. Együtt minden gondban.
Nem néztem körbe inkább. Nem voltam még kész arra, hogy lássam azt a helyet, ahol még boldog is tudtam lenni… ezúttal üresen, a dolgaim nélkül. Még ott volt a fájdalom, hiába engedtem el az egészet. Inkább Nat kék szemeibe néztem, hagyva, hogy meggyőzzön. Nem volt választásom… mi lett volna, ha nemet mondok? Érdekelte volna egyáltalán?
Végig cirógatott az arcomon. Nem húzódtam el még mindig. Olyan voltam megint, mint egy baba, amivel azt tesz, amit akar… ahogyan eddig is. A saját képére formált az elmúlt hónapokban. Talán azért engedtem, mert azt hittem, ha megszabadít a gyarló énemtől, akkor majd boldog leszek. Már tudtam, hogy nem ez az akadály, hanem a személyem.
– Ezért nem hagylak békén. Mert így és itt van a mi helyünk. Egymás karjaiban. Egymást ölelve. Jóban és rosszban. Ezt te is kimondtad ám… És én ragaszkodom a férjemhez.
Még egy sóhaj. Aztán lesütöttem a szemeimet, hogy mély levegőt véve próbálja meg nem engedni újra a könnyeknek. Nem sírhattam, pedig nagyon fájt. Nattal szemben azonban továbbra sem bukkant elő az a nagyon várt erő, mintha nem is létezne igazán.
– Akármit mondanék, nem érdekelne, igaz? – kérdeztem kissé rekedten. Ne bőgj, O’Mara… – súgta a hang, ahogy a hangom megremegett beszéd közben… gúnyolt, gúnyolt, mert tudta milyen könnyen legyőzött Nat megint. – Ha azt mondom, nem vége, mit csinálnál? Megkötöznél? Addig vernéd belém ezeket a szavakat, míg nem akarok maradni? – Éreztem, hogy minden sértettségem ott van ezekben a kérdésekben.
Megint mély levegőt vettem és hosszan fújtam ki azt. Nyugalom, nyugalom… – mantráztam magamban, hátha segít. A szívem még mindig olyan vadul kalapált, mint ahogy a csuklóm körül lüktetett a szalag.
– Nem vagyok ide való. Nem akarok sehova tartozni, én csak én akarok lenni… de melletted valami más vagyok. Az, amit te akarsz. – Magyaráztam. – Mindegy! Nem számít! Azt teszel úgyis, amit szeretnél. Tessék, köss meg! – Emeltem fel a kezeimet.

MINDEN?

(https://i.pinimg.com/564x/d7/c4/63/d7c463161a210ce6232722585b9f55d3.jpg)

Ellöksz magadtól: ajkam csupa vér,
Ajkad csupa vér.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/f5/f4/54/f5f45418126ca13459ee7f0e9dbfe85a.jpg)

Megint ez a keserűség… A dac mellett ez szokott még megjelenni a szemeiben. Oh… Ha tudom, hogy ezzel is mennyit ártok… Nem akartam. Sóhajtok mélyet, nagyot, s finoman újra arcához érek. Csak annyit akartam, hogy kicsit magába nézzen, hogy vegye kicsit észre, fáj amit csinál. Nem számoltam a sötétséggel, ami alapjáraton mindig ott lakott a szívében. És én most felszítottam azt, felébresztettem abból az álomból, amibe néha sikerült beleringatnom. Megnyugtatnom kellene, nem pedig kétségbe ejtenem. Hisz megígértem anno, vele vagyok örökre. Az én imádatom pedig semmit sem lanyhult, egy pillanatra sem akart kihunyni. Akkor miért kellett ez? Nyilvánvalóan én voltam a hülye és most szinte érzem közöttünk az a távolító erőt, ami bizonyára ő benne munkál. Nem szabadna, nagyon nem… Akarom őt, és nem tudom, miért nem érzi azt a vágyat bennem, ami egyáltalán nem csak testi… Sőt… Talán kibírnám én egy életen át cölibátust fogadva, ha ő nem lehet az enyém, szerintem már senki más sem kéne. De nem csak erre vágyom. Nekem az egész lénye kell. A dacosságával együtt, minden engem féltő szeretete, amit csak mutatott irányomba a hónapok alatt...

- Nézz rám kérlek. – Emelem fel fejét az állánál, óvatosan cirógatón. Nagyon ellenkezik. Szinte kitapintható még mindig a harca, ahogy önmagán belül is viaskodik és nem csak ellenem harcolnak szavai. Ezt okoztam. Ezt én tettem és hiába próbálok javítani a helyzeten, mintha nem menne. Vajon tényleg az lesz a megoldás, hogy magamhoz láncolom, hogy bezárom ide, mint Rapunzelt a toronyba? Vagy kit szoktak még? Mindegy. Szeretem. És nem akarom elengedni. Még ha szándékom az ő szemeiben tükröződve annyira brutálisnak is tűnnek. Fogolynak titulálja magát, holott én nem akarom azzá tenni teljesen… - Én egész egyszerűen csak annyit szeretnék, hogy szeress engem. – Mondom ki, miközben felém nyújtott két kezét érintem és finoman kulcsolom rá ujjaimat csuklójára, hogy kissé magam felé húzzam és újra átöleljem.

- Nem foglak ütni, verni, nem foglak kényszeríteni szinte semmire. Erre sem akarlak. egyszerűen csak… csak én küldtelek el, de rosszul tettem. Magadtól nem mentél volna, hát most miért hátrálsz? – Kérdezem sóhajtva, miközben finoman ölelem. Bár talán most is csak fölkapnom kéne. Lehet jobban vágyik arra, ami ellen szavait hangoztatja, mint ő maga is gondolná. Kell az erőm, hát megkapod…
Felemelem, hiába hízott az alatt míg együtt voltunk, még mindig nem jelentett gondot gyönyörű kis alakját a lehető legnagyobb könnyedséggel felkapni. Végigsimítok lábán és erősen derekam köré vonom, pont mint ahogy mindig is szoktam. – Épp te bilincselsz meg engem… - Suttogom Elliot fülébe, hogy lássa, én teljesen a foglya vagyok az ő lényének. – Ne változz. Maradj önmagad, hisz abba szerettem bele. De tartozz hozzám, mert a helyed itt van. – Mondom, miközben nekiindulok az emeletnek. Ugyan most nincs ott az ágyon az ő ágyneműje, nélküle magányosan teltek az éjszakáim. De az illata onnan egyszerűen nem akar megszűnni. Mintha a ház is őrizni akarná a legvégsőkig. Holott számtalanszor kiszellőztettem már. – Itt, nézd csak. – Mutatok körbe a szobán, miközben leteszem. – Ez még mindig a tied és az enyém. Úgy szeretlek ahogy vagy. És sajnálok mindent, amit ellened tettem. De ez itt a mienk. És az is marad. Mert nem szeretnélek elengedni…

V É G E ?
(https://i.pinimg.com/564x/e2/fc/4b/e2fc4b17e34067784a21c0676ee5b40d.jpg)

Nat
2000. február

.outfit. (https://hu.pinterest.com/pin/651825746042920567/)

Egyre gyengébb voltam. Ahogy ujjai a csuklómra kulcsolódtak és közelebb húzott magához, meghallottam a szívverését. Hangosan kapkodva levegő után próbáltam legyőzni a fojtogató érzéseket, a könnyeket, amik egyre sűrűbben potyogtak a szemeiből, összemaszatolva az arcomat. Hát ez a szerelem… ez az elviselhetetlen fájdalom… Csak akkor értettem meg, hogy amit Esménél voltam gyermeteg volt, nem volt igazi erő, ami olyan durván mar az emberbe, mint ez. Ez, amikor egyszerűen vagy megadod magad a másiknak vagy örökké a hiányában kell élned.
–Nem foglak ütni, verni, nem foglak kényszeríteni szinte semmire. Erre sem akarlak. egyszerűen csak… csak én küldtelek el, de rosszul tettem. Magadtól nem mentél volna, hát most miért hátrálsz? – kérdezte, de én csak egyre a szívverését hallgattam, ahogy fülem a testére simult. Nem pont a szíve fölé, mégis olyan hevesen, erőteljesen hallottam… tudtam, hogy mennyire akar engem. S mintha az én mellkasomba is ugyanaz a ritmus költözött volna be.
– Mert nem akarom ezt érezni… nem akarom… – Motyogtam zaklatottan, hadarva. – Kötözz meg és tarts itt vagy engedj el örökre engem…
A hangomon éreztem, hogy már régen megadtam magam. Csak belül tombolt az az átkozott kitartás, amivel képtelen voltam engedni neki, ami egyre szította az ellenállásomat. Azonban ez véget ért, pontosan akkor, amikor felemelt, én pedig szinte ösztönösen kulcsoltam át minden tagommal. Hát hogy tudnék a teste melege nélkül létezni? Hogy tudnék megint azon az átkozott kanapén aludni, ha van valaki, aki ennyire ölel és ennyire érez, ha a karjai között tarthat.
Gyenge kis szarházi vagy, O’Mara… – súgta a hang, amibe egyenesen beleremegtem. Még erősebben szorítottam Natot, hátha akkor szabadulok a bennem tomboló kétségektől. Tudtam, hogy újra fájni fog, mint annyiszor a béküléseink után… hogy megint akkor majd belém, mikor semmi oka nem volna éppen neki rá. De a testem őt akarta, ismét…
– Épp te bilincselsz meg engem… – Mondta, ahogy a nyakához hajoltam. Éreztem az illatát, ő pedig valószínűleg a könnyeket, amik az arcomat áztatták. – Ne változz. Maradj önmagad, hisz abba szerettem bele. De tartozz hozzám, mert a helyed itt van.
Elindult közben az emelet felé.
Már rég nem vagy önmagad, O’Mara… vértapad a kezedhez… – suttogta a kegyetlen hang s igaza volt. Igaza volt, mert már hónapok óta nem voltam önmagam. Ki gondolta volna, hogy éppen én tudni fogok szeretni? Annyira szeretni, hogy azért embert is ölök? Az előtt csak én voltam magamnak… és az nem volt egy szeretetteljes kapcsolat. Tudtam, hogy nem érdemlek boldogságot.
– Itt, nézd csak.
Végre elengedett és immáron saját erőmből nézhettem körbe az egykori hálószobában. Láttam, hogy az ágyról eltűnt a régi párnám és a takaróm. Nem voltak ott a párnám alatt tartott kincsek, a fénykép Natról s egy másik az anyámról. Azért tartottam őket ott, hogyha esetleg egyedül lennék éjszaka, akkor is el tudjak valakitől búcsúzni alvás előtt.
– Ez még mindig a tied és az enyém. Úgy szeretlek ahogy vagy. És sajnálok mindent, amit ellened tettem. De ez itt a mienk. És az is marad. Mert nem szeretnélek elengedni…
Nyeltem egyet, ahogy még mindig az ágyat néztem. Két pislogással megint egy jó adag könny távozott a szemeimből.
– Ez a tiéd. Én csak kaptam egy sarkot a dolgozószobában. – Őszintén válaszoltam. Még a hatalmas felújítás után sem éreztem úgy, hogy engem tükrözne ez a hely. Én csak szerettem Nattal és a gyerekekkel itt lenni. Mindig volt társaságom, na meg feladatom, így nem éreztem magam olyan veszettül feleslegesnek.
– Kidobtad a képeket? – Mutattam az ágy felé. – Azokra szükségem van.

MINDEN?

(https://i.pinimg.com/564x/d7/c4/63/d7c463161a210ce6232722585b9f55d3.jpg)

Ellöksz magadtól: ajkam csupa vér,
Ajkad csupa vér.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/f5/f4/54/f5f45418126ca13459ee7f0e9dbfe85a.jpg)

Éreztem, azt az erőt, amivel belebújt ölelésembe. S szívem némileg megnyugodott. Ott dolgozott még benne a harag és a fájdalom. Könnyei folytak végig nyakamról zakómra, de nem bántam. Tudtam épp most, épp így adja át magát nekem és én csak egy hangos sóhajra voltam képes, ahogy tartottam karjaim között. Az enyém, az enyém, az enyém… Eredne nekem is el a könnyem, ha merném hagyni, de visszaszívom őket egy újabb sóhaj kíséretében. Most erősnek kell lennem, ezt végig kell csinálnom, mert ugyanúgy nem lesz könnyű menet ettől még. Megadta magát, de nekem nem csak ez kell. Nekem minden kell, ami azelőtt voltunk, hogy megejtettem egy majdnem végzetes hibát… Az elmúlt napok szörnyűek voltak. S nem tudtam elképzelni, mi történik, ha nem sikerül azon tervem, hogy visszahúzzam magamhoz. De most itt van. S bármibe is kerüljön, ki fogom őt engesztelni…

Óvatosan eresztem el. Még szinte kapaszkodom ruhájába, mikor lábait finoman a padlóra helyezi. Talán megválni sem tudok már érintésétől. s érzem, ujjaim nem akarják elengedni ingjének szélét. Most testem is jelzi, önkéntelenül mondja ki ismét és újra azt a kis kérlelést, amit megtettem számtalanszor; Ne hagyj el…
Ajkaim megremegnek, ahogy Elliot illata ismét szétárad a szobában, olyan intenzíven ahogy azért nem érezhettem az elmúlt időben. S vele együtt mintha a fény is elárasztaná a helyiséget. Meleg áramlik be az éppenhogy nyitott ablakon, miközben odakint ugyanúgy a tél tombol. Mindegy. Minden mindegy, ha az ember a szerelmével lehet, s minden mindegy, ha az a szerelem kölcsönös. A mienk pedig az, ezt minden nehézség ellenére érzem.

Ujjaim elengedik Elliot felsőjének anyagát, s önkéntelenül indulnak arca felé ismét, hogy letöröljék a könnyeit. – Dehogy dobtam… - Mosolyodom el, csak halványan, messze nem szabadjára engedve talán győzelemittas boldogságom. Ez még nem a vége a küzdelemnek, csak óvatosan… - Semmit sem tudnék kidobni, ami a tied, csak bezártam mindent a szekrényedbe. – Mutatok beépített szekrény felé, amiben az ideköltözése óta az ő dolgait tároljuk. Az én szekrényem is teljesen átalakult azóta, megváltoztam talán, azt hiszem… De nem bánom. – Nem csak egy sarok a tied. – Mondom miközben tovább cirógatom az arcát. – Mindenem a tied. Kivéve persze az írógépem és a jegyzeteim, de minden mást akár el is vihetnél innen, azért persze ne tedd, de ha megtennéd se lehetne rá szavam, mert ez a ház, közös. – Megint kicsi, bár némileg bátrabb mosoly jelenik meg arcomon, ahogy elhadarom az utolsó mondatot. Nem engedem el Elliotot, megfogom a kezét, finoman a szekrényhez húzom, amit kinyitva azonnal ki is esik belőle a párnája és a takarója. De csak lehajolok érte és átdobom az ágyra. – Minden más ott van, abban a dobozban. – Mutatok rá, de aztán ismét Elliot felé mozdulok és felkapva, őt is majdnem ugyanolyan lazán vetem az ágyra, mint ágyneműjét, hogy aztán fölé magasodva nézhessek a szemeibe. – Bármit is érezz most, bárhogy gyűlölj, bármily makacsság legyen benned… Üdvözöllek, itthon.

V É G E ?
(https://i.pinimg.com/564x/e2/fc/4b/e2fc4b17e34067784a21c0676ee5b40d.jpg)

Nat
2000. február

.outfit. (https://hu.pinterest.com/pin/651825746042920567/)

Nem… sosem lesz vége ennek a macska-egér játéknak, amit már lassan egy éve űzűnk… A kegyetlen kis hang keserűen súgta a szavakat. Talán a bennem rejlő keserűség nem örült annak, hogy minden porcikám megadta magát Nathanielnek. A szívem már nem bírta, nem tudott erős lenne az ő közelében. Egyszerűen feladta a küzdelmet, átadva magát a gyengeségnek és a szerelem okozta keserű érzésnek. A könnyeimnek sem tudtam már gátat szabni, hagytam, hogy újra és újra nedves csíkot húzzanak az arcomon, elérve az államat, ahol aztán lehullottak a ruhámra vagy éppen a padlóra.
Nem tudtam, miért néztem az ágyra. Nem kellett volna felidézni az ottani szép emlékeket. Sőt, valójában nem kellett volna még csak ellágyulnom sem… mégis azonnal a lelki szemeim elé szökött, amint reggelente felkelve, magamhoz öleltem a párnáját, hogy érezzem az illatát vagy éppen esténként finom csókkal búcsúztattuk a napot. Volt abban az egészben valami idilli, amit sosem érdemeltem meg igazán. Megéreztem Nat meleg ujjainak lágy érintését az arcomon. Lehunytam a szemem, amitől még több könny szökött ki s indult útnak a bőrömön.
– Semmit sem tudnék kidobni, ami a tied, csak bezártam mindent a szekrényedbe.
A beépített szekrények felé pillantottam, ahol egykor a dolgaimat tartottam. Valójában még jó pár holmim ott volt, de egyszerűen nem volt lehetőségem jobban kipakolni. Ha Nat jött hozzám, hát ő facsarta az én szívemet s ha fordítva, akkor én az övét. Nem akartam újra és újra átélni, már-már odáig jutottam, hogy inkább meghagytam volna minden holmimat Nathaniel tulajdonában, Tengerszem falai között… végül is, amim csak volt azt mind ő vásárolta nekem. Én nem tehettem volna meg, hiába adott zsebpénzt.
– Mindenem a tied. Kivéve persze az írógépem és a jegyzeteim, de minden mást akár el is vihetnél innen, azért persze ne tedd, de ha megtennéd se lehetne rá szavam, mert ez a ház, közös.
Közös? Nyeltem egyet, amint megértettem magamban a kérdést. Az igazat megvallva, még mindig érezve a cirógatása nyomát az arcomon. Feladtam, legyőzött, mint egy menekülő vadállatot, aki kimerültségében megtorpanva, hagyva, hogy a vadász nyila mélyen a szívébe fúródjon. Hagytam, hogy ujjai az ujjaim közé fonódjanak és a szekrényhez húzzon. Hamarosan meg is pillantottam az ágyneműmet, amit Nat egy szempillantás alatt hajított az ágyra.
Már éppen megnéztem volna magamnak a dobozt, ahol a párnám alatt rejtegetett kincsek lettek elzárva, mikor megéreztem a szorítást. Könnyedén kapott fel és dobott engem is az ágyra az ágyneműm után. A szívem vadul kalapált, a lélegzetem egy rövidke pillanatra elakadt. Csak néztem a fölém magasló hatalmas emberre, a szenvedélyesen csillogó kék szemere.
– Bármit is érezz most, bárhogy gyűlölj, bármily makacsság legyen benned… Üdvözöllek, itthon.
Veszítettél, O’Mara. Súgta a hang, nem is remélve, hogy még megpróbálnék ellenállni. Volt benne valami lemondó, valami kétségbeesett csengés. Nem mozdultak a tagjaim, csak hagytam, hogy azt tegyen velem onnantól, amit csak akart. Minden porcikámmal Nathaniel Foresté voltam…

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!

SEMMI BAJ

(https://i.pinimg.com/originals/ee/b5/3f/eeb53fcc61126553d4fd8b490b1c2e10.jpg)

outfit (https://i.pinimg.com/564x/0c/3f/3c/0c3f3c6548358a71d306a262d0eede6c.jpg)

Igaziból fogalmam sincs mi a teendő ilyenkor. Csak jövök-megyek, próbálom helyrehozni mindazt, ami lényegében tönkremenve fokozza a káoszt. Nyilván ezt is több-kevesebb sikerrel. Mostanában eleve némileg káosznak érzem az életem. Minden, ami jó volt az elmúlt hónapokban kissé bizonytalannak látszódik most a szememben. Elliottal azt a borzalmas szakításos történetet még mindig mintha nem hevertük volna ki teljesen, közben meg szinte azonnal jött a sérülés, a Mungó, a mérgezés, meg azok az idióta aurorok, akik még mindig ragaszkodnának a tárgyaláshoz. Amit persze továbbra sem engedek. És mázli jelenleg, hogy ennyire közszereplő vagyok, mert ellenállok a kéréseiknek, amivel nem tudnak mit kezdeni. Ugyanolyan könnyedén tudok, vagyis tudnék, botrányt csapni, mint ahogy az újságok szoktak botrányba keverni, bár pár éve nem sok dolgot tudnak rólam elmondani, csak annyit, hogy becses családapa lettem, majd pedig férj. Ás ebből talán a férj és férj státuszunk Elliottal a legbotrányosabb. De ismernek már jó rég a rajongók, aki elítél azért, mert meleg vagyok, az már rég nem foglalkozik vele milyen életet élek. Nem kell mindenkinek szeretnie, ezzel tisztában vagyok. De az auroroknak nem fogok engedni. Ezzel ők legyenek tisztában.

Gondolatmenetem végén összerezzentem. Éreztem, ahogy az üveg törik mellettem és egy szilánk bőrömbe hatol. Feljajdultam a fájdalomtól, de próbáltam arcizmaimnak megálljt parancsolni, hogy legalább grimasz ne látszódjon rajta. Felsóhajtottam, miközben a törött üvegdarabokra néztem, majd jeleztem anyámnak, hogy ugyan legyen kedves már eltűnni a kandallóban Kis Nattal. Bőven elég ez a káosz a nélkül is, hogy még egy üvöltő csecsemővel is foglalkozni kelljen. A véletlenszerűen robbanó tárgyak, a létezés jó és rossz kedélyhullámok között, a nevetés és a sírás megállapíthatatlan időközönkénti váltakozása épp elég bajunk a mai napra, köszönjük.
Fedezékbe húzódnék, de minek. Pálcámmal intettem az üvegszilánkok felé, hátha a váza újra összerakja magát, de a keservesen felsíró Ada hangjára ismét megrepedt, majd széttört és ugyanúgy a földön, valamint a polcon tért végső nyugovóra, mint pár pillanattal előtte. Kicsit olyan, mintha ezek a koordinálhatatlan mágikus kitörések végül helyrehozhatatlanok lennének. Számos bútorunk hever önmagából kifordulva szerteszét és bár folyamatosan próbálom helyrehozni a dolgokat nem nagyon megy. Közben meg persze igyekeztem pajzs bűbájt vonni Kis Nat köré, nehogy baja essen. De ez úgy hatott Adára, mintha én magam időzítettem volna a bombát. Rosszul. Mert az egyenesen a kezemben robbant fel.
Nyilvánvalóan eléggé rosszul eshetett neki, hogy Kis Natot védem a helyett, hogy őt próbálnám meg nyugtatgatni. Mentségemre legyen szólva, próbáltam. De közben számos dolog odalett, kedve a fél konyhabútorral és az étkészleteinkkel. Nem zavar, ezek pótolhatóak. Csakhogy minden egyes újabb kitörés, újabb veszélyt telepít ránk. Magamat nem féltem. A szilánk ott van az arcomban, már nem is érzem. Apró, de kiszedhető, később, amint túl vagyunk ezen az egészen. De ha Adát találná el valami? Vagy igen, Kis Nattal történne valami? Az már igenis érdekelne és fájna nekem is.

- Jól vagy? – Állok meg egyenesen Ada előtt, bár a kérdést nem csak neki teszem fel, hanem Elliotnak is. Olyan ez most, mintha háborút vívnánk, csakhogy az ellenfelünk egyben az egyik általunk legszeretettebb dolog. Nehéz így.
Egészen közel lépek Adához. Le is guggolok hozzá, hisz épp úgymond fegyverszünetet tartunk. Végigsimítok könnyáztatta arcán, de látom, hogy nem engem néz. Szeme kissé a távolba réved. Talán Elliotot fürkészi, de tekintete homályosabb annál, semmint biztosra vehetném. Csak néz és néz, s miközben varázslatra megered a csapból a víz, teljes sugarában, úgy erednek el a kislány könnyei is ismét, szinte megállíthatatlanul. – Anyát akarom! – Jelenti ki, s tudom ezen csakis ő segíthetne most.
Csakhogy Anya már nem él…

Semmi baj
(https://i.pinimg.com/originals/a4/7c/0d/a47c0d917d2a2ef655a4bfa70201f1d1.gif)

Nat - Ada
2000. április

.outfit. (https://i-h2.pinimg.com/564x/4b/8f/e8/4b8fe8e326af5fa20ccc3d1ab6b30eed.jpg?b=t)

Hogy mikor tűnt fel, hogy tényleg baj van? Talán éppen akkor, mikor egy szilánk a szemem alatt felsértette a bőrt. Én még nem láttam ilyet soha… én is voltam gyerek, az én varázslatom is megmutatkozott a lehető legkülönbözőbb módokon, de sosem ilyen hisztérikusan. Nem is nagyon értettem, hogy mi a franc váltotta ki ezt az egészet Adából. Álltalában csendes lány volt, olyan aki magában is tökéletesen eljátszott, de ha társasága akadt, akkor a lehető legbarátságosabb volt. Hozzá képest Amber valódi kis rosszcsont volt.
Nem tettem semmit, csak ott álltam, meghúzódva a háttérbe és figyeltem a káoszt. Meg sem próbáltam válaszolni vagy közel lépni Adához. Először csak vizsgálódtam, mintha valamiféle mágikus tárgyat próbálnék megközelíteni anélkül, hogy csapdába esnék. Néha-néha Natra és az anyjára pillantottam. Reméltem, hogy hamarosan kikerül a kisebbik gyerek is a képből és hármasban talán megoldjuk ezt az ügyet. Szívem szerint ugyanis egyelőre ott tartottam, hogy fogok egy pohár vizet és nyakon öntöm vele Adát, abban a reményben, hogy akkor majd annyira megilletődik, hogy megfeledkezik a hullámzó érzésekről. Szerettem, tudtam, hogy gyengédséget akart… ugyanakkor megpróbáltam felelősség teljes szülőként is gondolkodni, aki nem tűrhette a hisztit. Valahol ez így is volt. Nem akartam ezt drámaként felfogni, mert akkor az a kislányra is csak még nagyobb hatással lett volna.
– Jól vagy? – kérdezte Nat, amikor megállt Ada előtt.
Én még mindig nem mozdultam. Egészen odasimultam a lépcsőkorlát mellé. Ujjaimmal görcsösen kapaszkodtam a fémbe, ahogy a tekintetem találkozott a zokogó gyerekével. Mintha abba is az csillogott volna: „rád van szükségem.” Csakhogy a szavai egészen másról árulkodtak. Tudom, hogy kisebb korában, nagyjából egy évvel ezelőtt még időnként rám sütötte az anya jelzőt. Talán azért, mert sokszor segítettem neki felvenni a hercegnős ruháját vagy mert leültem vele játszani. Volt, hogy teáztunk, volt, hogy babáztunk… de nem bántam. Nekem sosem lesz gyerekem talán, akivel ezt így megélhetem. Kiélveztem minden együtt töltött percet, minden mesét, amit elmondhattam neki. Soha, senki sem nézett rám annyira őszinte érdeklődéssel, mint ő. Ezért pedig hálás voltam.
– Anyát akarom!
Olyan hangon közölte, mintha a világ omlott volna körülötte össze. Tudom, én is beszéltem így, pedig hol volt az én mágiám ehhez képest? Dühömben persze mindenféle megtörtént, egyszer például Daniel rajzát árasztottam el zöld festékkel, ami addig nyugodtan pihent az asztal közepén. Féltékeny voltam, mert szebbet rajzolt nálam. Hát magától – vagyis hát tőlem – megbillent a kis üveg és az öcsém alkotásán landolt annak tartalma. Elégedett vigyorral figyeltem a bőgését, aztán persze jött is a büntetés: „Elliot, a sarkoba!” – mordult rám Dean, én pedig sértett képpel engedelmeskedtem.
Sóhajtottam egy nagyot, majd közelebb léptem Nathoz és Adához. Könnyed mozdulattal emeltem az ölembe a gyereket, habár sokat nőtt az elmúlt hónapokban. Már nagyon nehezen bírtam csak el, nem voltam elég izmos hozzá. Mégis, minden erőmet bevetve tartottam, nem érdekelt, ha rám uszít egy halom dühös porcelánt.
– Mi ez a sírás, kisasszony? – kérdeztem és leültem vele a kanapéra. – Tegnap este még egy hercegnőt dugtam be a királynői ágyba, nem egy sírós kislányt. – Végig cirógattam az arcán, hogy letöröljem a könnyeit. – Na, mondd csak el, mi a baj!

SEMMI BAJ

(https://i.pinimg.com/originals/ee/b5/3f/eeb53fcc61126553d4fd8b490b1c2e10.jpg)

outfit (https://i.pinimg.com/564x/0c/3f/3c/0c3f3c6548358a71d306a262d0eede6c.jpg)

Az a mondat, mintha mindent összetört volna bennem. Pedig alig állt összesen két szóból. De benne volt minden fájdalom, amit csak egy hétéves kislány belefogalmazhat egyetlen megnyilvánulásába. Fájdalmasabb volt, mint megannyi üvegszilánk vágása. És jobban összedöntött maga körül, engem legalábbis, mint immáron mágiától töredező bútoraim.
Tehát erről szól ez az egész? Nehezedik vállamra a felismerés súlya, és érzem szinte össze is görnyedem alatta. Sosem bírtam jól a lelki megpróbáltatásokat és akárhogy is nézzük Mariel elvesztése életem eddigi legnagyobb tragédiája volt. Csakhogy bármekkora is volt elvesztésének fájdalma az én számomra. Az meg sem közelíthette azt, amit Ada érezhetett azon a napon, mikor a rossz hírt, én, mint rémhírhozó elmondtam neki. Éreztem, napokig szinte fel sem fogta, hogy a szülei sosem térnek már vissza hozzá. Csak várt és várt és várt, ülve az ablakban… és reménykedőn fordul szinte percenként a kandalló felé. Várta őket. Míg nem egy nap megértette, hiába… Onnantól napokig szinte éreztem a keserűségét, szinte éreztem a fájdalmát, s olyan volt, mintha maga Tengerszem is érezné. A dolgok sorra mentek tönkre, mintha nem bírnák a szomorúságot. Ez is ugyanerről szól. Minden ízében és fájdalmában, csakis arról, hogy ez az apró kis, mágiával telített test, nem bírja elviselni azt a fájdalmat amit az élet rótt ki rá.

Csak állok ott, mereven és meredten. És csak hálát adok az égnek, amiért van egy társam. egy tökéletes társam, akit nem nyom maga alá most sem az élet, és aki úgy tud reagálni a történtekre, ahogyan arra azt hiszem nekem is kéne.
Finoman veszi ölébe Adát, bár már jóval súlyosabb annál semmint könnyedén emelhesse fel. És a legnagyobb szeretettel simít végig az arcán, letörölve a kislány csillogó könnyeit.
Megmozdultam. Lábam feléjük lépett, éreztetni akartam, hogy egy család vagyunk, akik mindenben támogatják egymást. Talpam alatt recsegtek a súlyom miatt még apróbbra törő szilánkok. Nem érdekelt. Az a fájdalom sem érdekelt, ami egy-egy lépés után érződött. Majd megkérem Elliotot, hogy gyógyítsa meg. Épp úgy, mint ahogy Ada fájdalmával teszi.
Leülök melléjük. Ada hátát és Elliotét egyaránt érintem, mintegy körbeölelve őket saját testemmel, érzékeltetve, hogy bármilyen káosz és fájdalom közepette a kezeim ölelésre zárulnak körülöttük és védőn ölelem át őket. Ez a dolgom.

- Minden rendben lesz. – Mondom csendesen, miközben biztatóan Adára nézek, aki még mindig küszködik könnyeivel. De már csak a vízcsapunk követi őt sírásában. Mintha minden más tárgy lenyugodott volna abban a pillanatban, ahogy Ada kis teste megkapta azt az érintést, amire szüksége volt. Ilyenkor kap értelmet az a pár apró elszólás, mikor Elliotot anyának szólította. Én Nat voltam, a nagybácsi. Elliot viszont valahogy az első pillanattól kezdve olyan szeretettel tudott felé fordulni, mintha a világ titkon nagyon is szülői szerepre szánta volna őt.

- Anyát akarom. – Hangzik az újabb kis panaszos követelőzés, miközben újra elerednek a könnyei, vele együtt ha jól hallom a lenti fürdőszoba zuhanya is. – Nagyon hiányzik… - Motyogja aztán, már teljesen Elliot mellkasába bújva. – Miért nincs itt velem? Itt kéne lennie… Mindenkinek van anyukája. Nekem csak két apukám. De én anyut akarom! A sajátomat! – Zokog ismét, és hallom, hogy az emeleten szétzuhan valami. Szinte hihetetlen mekkora mágia lakozik egy ennyire kétségbeesett, gyászos kis lényben, mint Ada. De hát ezért kifürkészhetetlen ez az egész.

Én pedig csak sóhajtok szomorúan. Majd keresem Elliot tekintetét. Tudom, ha valakiben bízhatok, hogy ezt nálam jobban megoldja. Az ő.

Hülyén éreztem magam és ezt talán Nat is észrevette. Adát talán túlságosan lekötötték az érzései… ezért nem láthatta, milyen arcot vágtam. Nem voltam ehhez szokva. Ha valaki, hát én tökéletesen megértettem Adát, hiszen az én anyám is meghalt és órákat fetrengtem már az elmúlt másfél évemből a takaró alatt, hogy tehetetlenségemben csak zokogjak, görcsösen markolásszam a párnám és azt ismételgessem megállás nélkül, rekedten: Kérlek, gyere vissza, kérlek gyere vissza… Sosem történt semmi, csak a szívem szakadt bele újra és újra, hogy nem érezhettem újra az ölelését. Meleg karjainak biztonságos érintése is már csupán halvány emlék volt s nem rettegtem semmitől sem jobban, minthogy elfelejtem az illatát, a szíve ritmusát, hogy nem érzem már az arcomon a selymes, sötét tincsek érintését. Ettől pedig olyan üressé vált volna az a szó, hogy „anya.” Talán már most is az volt valamennyire, mert én tudtam, hogy emlékeznem kéne. De nem, én egy elcseszett hülye gyerek voltam, aki kitépte magát a családja biztonságából… és mindezt csak a fene nagy büszkeség csináltatta velem. Adának viszont megvolt rá az esélye, hogy ne legyen több az egész, mint egy gondolat, egy tudat az életében, hogy ne legyen benne ez a bűntudat. Ő nem cseszte el. Túl ártatlan volt ahhoz.
Ahogy megéreztem a karomban a remegő kis testet, hirtelen az egész fájdalma az enyém lett. Bár nem tudtam kezelni a helyzetet… leginkább azért nem, mert a saját érzéseimet sem tudtam igazán. Ha kiborultam, hát megállt körülöttem a világ. Úgy másztam be a takarom alá, mint valami megborult ember, aki nem akart már élni sem. Csak sírtam és sírtam, szenvedtem és szenvedtem, egészen mélyre merülve önmagam sajnálatában, míg valami be nem ütött, azt nem súgta, hogy márpedig muszáj leszek összeszedni magam.
A kanapéra huppanva próbáltam komoly lenni. Nem akartam mutatni, hogy engem is megvisel ez az anya téma. Az arcát egészen a mellkasomhoz nyomta, érezhette, milyen össze-vissza ritmust jár a szívem.
– Nagyon hiányzik… – Motyogta. Éreztem, hogy még mindig remeg a megannyi érzést, ami átjárta. – Miért nincs itt velem? Itt kéne lennie… Mindenkinek van anyukája. Nekem csak két apukám. De én anyut akarom! A sajátomat!
Hallottam én is, ahogy odafent valami csörömpöléssel leheli ki a lelkét. Natra pillantottam, érezve, hogy engem néz… érezve, hogy azt várja, tegyek valamit. Megkérdeztem volna, hogy de miért én? Kettőnk közül még csak nem is én vagyok a szülő. Nekem nem született varázslatos módon egyetlen gyerekem sem… de nem érdekelt! Mordultam egyet, majd megfogtam Ada állacskáját, hogy felemelve az arcát, a szemeibe nézhessek. Nyugi, Elliot, megoldod ezt is… Nem a hang bíztatott, hanem én magamat.
– Ada, nem szép így sírni. – Mondtam úgy, mintha a világ legtermészetesebb dolgát közölném, hüvelyujjaimmal letöröltem a könnyeit. – Hiszen az anyukád mindig veled van… tudod, az enyémmel is az történt, ami a tiéddel és ha csak hiányzik, ide teszem a kezem. – A kis csuklójánál fogva vezettem a tenyerét a szíve fölé. – Érzed, hogy milyen hevesen lüktet?
Egyszerre bólintottam vele.
– Ezt anyukádtól és apukádtól kaptad, ők ott élnek benned. Így, ha hiányoznak, elég csak megérezned a szíved ritmusát, olyan mintha ők suttognák: szeretlek. – Magyaráztam, még egy könnyet letörölve… s közben bántam, hogy hazudtam. Én sosem szabadultam meg attól a fájdalomtól, amit az anyám hiánya okozott. De ilyen az ember, hazudik a gyerekeknek, hogy megnyugtassa őket. Mosolyog még a legborzasztóbb időkben is, csakhogy a biztonságérzés meglegyen. Furcsa, hogy az unokatestvérem mellett tanultam meg ezt…
– Most pedig szépen megnyugszunk. – Benyúltam a zsebembe, hogy egy zsebkendőt vegyek elő, majd a kislánynak adtam.

SEMMI BAJ

(https://i.pinimg.com/originals/ee/b5/3f/eeb53fcc61126553d4fd8b490b1c2e10.jpg)

outfit (https://i.pinimg.com/564x/0c/3f/3c/0c3f3c6548358a71d306a262d0eede6c.jpg)

Bele se gondoltam abba, hogy mire kérem Elliotot. Nyugtasson meg egy árva, elanyátlanodott lelket, mikor az ő fájdalmára éppúgy nincs gyógymód. Ahogy sokáig az enyémre sem volt. Sőt, talán most sincs. Én anya nélkül nőttem fel, hogy aztán később kapjak egy családot, akikhez majdhogynem semmi közöm nincsen már, egy öröklési mutatót kivéve. Ada és Elliot viszont emlékeznek az édesanyjukra. Tudják, hogy minden szavukban, érintésükben, a tekintetükben, ott van az édesanyjuké is. Az ő kedvessége, az ő szeretete. Ők tudják, mit is veszítettek. Az ő fájdalmuk mélyebb, mert van mire emlékezni. Az enyém csak egy üres vágya volt egy szerető családnak, amiről elképzelni sem tudtam, hogy milyen lehet. Nem volt emlékem, nem volt semmiféle szívdobbanás, vagy tekintet, aminek gondolatával álomba sírhatom magam. Csak az üresség. Amit szépen lassan kitöltöttek az évek. Az ő fájdalmukat, az ő emlékeiket viszont talán elvenni készülnek azok a bizonyos évek. De nem jó az elengedés. Kell az emlékezés.

És mégsem vagyok képes megszólalni egy jó ideig. Csak ülök és átkarolom a két, számomra legkedvesebb teremtést. Sosem voltam ügyes az ilyesfajta lelki dolgokban. Sajnos… Leírni sokkal, de sokkal szebben letudom. Ha van időm megfogalmazni, tökéletes monológot tudok írni az emberi érzésekről. Kimondani, szemtől szembe, meggondolatlanul azonban sokszor féltem tőle. Elliot mellett más már. Neki szinte mindent mondok, ami eszembe jut és hát néha komplett katasztrófához is vezet a dolog. Ada viszont nem Elliot. Neki a helyes mondat kell, a legszebb amit mondani lehet. A legvigasztalóbb, amit hallani akar.

Szinte áhítattal figyelem Elliotot, ahogy kimondja azokat a mondatokat, amikre én nem voltam képes. Csak végigcirógatok az ő arcán is, éppúgy, mint Ada haján, miközben hallgatom elbűvölten. Csodás vagy, csodásak vagytok. Mondanám, de ismét belém fagynak a szavak és csak közelebb húzom mindkettőjüket magamhoz, hogy aztán Elliot lábát Adástul vessem át az enyémen és így mindkét szomorú kis lélek az ölembe kerüljön.

- Elliot jól mondja. – Suttogom én is halkan, finoman bújva mindkettőjükhöz. – Mindig itt lesznek veled. Benned. S örökké vigyázni fognak rád. Látni, hogyan cseperedsz ebből az elbűvölő kislányból csodás nővé. – Mosolygom szelíden rá, kissé felemelve buksiját, hogy végigsimíthassak arcán. De aztán ugyanúgy szívére tszem a kezem, ahogy Elioté és az övé is ott pihen most. – Mi pedig az ő segítségükkel vigyázunk rád és szeretünk mindennél jobban. – Teszem még hozzá, hátha eszébe jut a sok szép és jó kaland, amit már együtt éltünk át. És Elliot… Hát ő minden bizonnyal egy áldás a mindennapjainkba. Feldobja őket és Adával is sokkal ügyesebben bánik, mint ahogy én. De persze Elliotot sem csak ezért imádjuk…

Közben ismét hallani, ahogy valami víz áradni kezd valamerre. Gyanúsan a medence lehet az, mert időközben enyhe hömpölygéssel megérkezik a nappaliba is, hogy úsztatni kezdje az üvegszilánkokat, széttört és szétszakadt dolgokat mindenfelé. Jelenleg olyan a ház, mintha egy természeti katasztrófa sújtotta volna, és az az igazság, hogy ez nem is áll túl távol az igazságtól…

- Megkértek, hogy vigyázz rám? Hogy szeress engem? – Kérdezi most rám emelve tényleg kicsi tekintetét.
- Nem is kellett kérniük. Az első pillanattól nagyon szerettelek.
- És te Elliot? – Emeli most páromra szemeit. – Neked is nagyon hiányzik az anyukád, igaz? Rád is Nat vigyáz? Téged is szeretett, amint meglátott? – Most már kicsit csevegőbb Ada hangja, nem olyan szomorú. De ettől még az ár jön felénk, szóval felemelem mindenkinek a lábát és a kanapéra húzom, nehogy lelógjon. Előbb az összetört szíveket ápoljuk. Utána a berendezést. És te jó ég, ha tinédzser korában is ilyen hatást vált majd ki, mondjuk egy szakítás… Hát lesz dolgunk…

Ada az első megismerésünk óta anyámra emlékeztetett. Ugyanaz a csillogás ült a szemében, mint az övében, és az a furcsa határozottság, ami természetesen párosult a könnyedséggel, mintha csak belőle származott volna. Ebben a kislányban annyival több volt a családunkból, mint bennem, hogy időnként irigykedéssel pillantottam rá. Bennem minden ott volt, ami Rowle, éppen csak egy cseppnyi Lee vér tombolt a lelkemben. Talán attól tudtam ilyen gyengéden bánni egy ilyen törékeny teremtéssel is. Ada majdhogynem a mindenem lett, mióta Nattal élek. Ő volt az, akivel elszórakozhattam, akivel a leggyerekesebb énem is előtörhetett bármikor. Nem ítélt el, nem közölte, hogy nőjek fel. Ő így szeretett. Másnak állandóan elvárásai voltak velem szemben, de neki nem.
A szívem lassú, lágy ritmusra kapcsolt, ahogy Nat hozzánk bújt. Hát ilyennek kéne lennie, ha jól működnénk? Elgondolkodtam egy pillanatra, tudva, hogy ez az egész most Adának szól. A mi kapcsolatunk közel sem volt a helyén, nagyjából csak arról szólt, hogy elvettünk egymástól mindent. Én szavakkal gyötörtem Natot, ő pedig parancsokkal engem. Nem volt hát választásom, én behódoltam, ő pedig tűrte, amit a fejéhez vágtam. Szívszaggató, hogy idáig jutottunk. Valamikor úgy éreztem, nélküle nem forogna tovább a föld, nélküle megszűnnék létezni… most pedig itt vagyunk haragban, dühben, kétségek között. Csak ez a szerelem lehet olyan erős, hogy még így is egymást választjuk. Kidobhatna újra, elmehetnék újra… én mégis itt vagyok, hozzá, a neveltlányához bújva és családként létezve.
– Mindig itt lesznek veled. Benned. S örökké vigyázni fognak rád. Látni, hogyan cseperedsz ebből az elbűvölő kislányból csodás nővé.
Vajon Nat tudta, hogy ez hazugság? Vajon tudta, hogy ugyanúgy fog fájni neki akkor is, ha belé verjük, a szülei ott vannak benne… vagy Ada más és benne tényleg ott van az emlékük? Bennem anyámból semmi sem volt. Ha mégis, hát jó mélyen lehetett, mert akármilyen mélyre ástam a lelkembe, csak újabb szörnyűséget találtam. Anyám törékenységének nyoma sem volt. Se külsőre, se belsőre.
– Mi pedig az ő segítségükkel vigyázunk rád és szeretünk mindennél jobban.
Valahol megint megindult a víz. De nem érdekelt, egyelőre nem ez volt az elsődleges. Nem akartam persze akkora drámát csinálni a gyerek sírásából, mint Nat. Nem akartam mindent emiatt felrúgni. Meg kellet őriznem a lazaságom.
– Megkértek, hogy vigyázz rám? Hogy szeress engem? – kérdezte a nevelőapja felé nézve, de továbbra is az én ölembe kuporogva.
– Nem is kellett kérniük. Az első pillanattól nagyon szerettelek.
Közben végig simítottam a sötét tincseken. Végig próbáltam gondolni a következő lépést, mielőtt végképp rám telepszik a felismerés, hogy egy cseppet sem vagyok Lee. Hiába az ázsiai vonások, hiába minden… csak egy nagy sötét űr voltam belülről.
– Neked is nagyon hiányzik az anyukád, igaz? Rád is Nat vigyáz? Téged is szeretett, amint meglátott? – Éreztem, hogy Ada rám néz, miközben felteszi a kérdést. Így vissza kellett fordulnom fel. Szinte éreztem, hogy ez megint egy hazugságot kíván. Talán szeretett, amint meglátott, de közel sem tartunk ott, hogy kizárólagosan kijelenthessem: Nat vigyáz rám. Azt hiszem, én vigyázok inkább rá.
Hagytam, hogy a lábamat a kanapéra húzza, amikor elért minket a víz. Tudtam, hogy ez lesz az a pont, amikor rövidre kell zárni ezt az egészet. A végén mindenünk odalesz és akkor aztán lehetünk akármilyen nagy varázslók, bizony pótolni kell a bútorokat. Főleg, hogy háztartási varázslatokban meg javításban sem vagyok éppen profi, és az utóbbiban szerintem Nat sem.
– Igen, Nat vigyáz rám is. Ezért nem hiányzik az anyukám annyira, mint régen. – Bólintottam és felkeltem. A lábam beleért a vízbe, de nem számított. Szorosan tartottam Adát. – Most szépen arcot mosunk és rendbe rakjuk hármasban a házat, jó? – Kérdeztem és odasétáltam vele a konyhába. Nem érdekelt, hogy közben térdig vizes leszek a fel-felcsapódó víztől.
A pultra ültettem fel. A csapból már amúgy is ömlött a víz, csak oda kellett tartania a kezecskéjét és máris meg tudta mosni az arcát. Én is így tettem, megvártam, míg a tenyerembe felgyűlik egy kis víz, majd óvatosan végig simítottam vele az arcom.
– Most aztán nagyon felfrissültem. Te is? – kérdeztem. Közben elővettem a zsebemből a pálcámat és egy intéssel elzártam minden csapot a házban.

SEMMI BAJ

(https://i.pinimg.com/originals/ee/b5/3f/eeb53fcc61126553d4fd8b490b1c2e10.jpg)

outfit (https://i.pinimg.com/564x/0c/3f/3c/0c3f3c6548358a71d306a262d0eede6c.jpg)

Sokszor foglalkoztat a kérdés, vajon jó férj vagyok-e? És jó apa? Sajnos, ha magamnak kell választ adnom mindkét kérdés esetében a nemmel szavazok önmagamra. Próbálok erős lenni, de még mindig érzem, nem sikerül elérnem azt az erőt, amit Elliot szeretne tőlem. Sokszor összezavar, s végül erőszakosnak nevez. Most legyek erős vagy ne? Már magam sem értem, mit is kéne tennem. Ne erőszakoljam rá önmagamat, de védjem meg mindentől, amitől meg kell. És hogy vagyok gyengének titulálható, mikor minden erőmön felül is megteszem ezt újra és újra. A világ ellen is felvonulnék egymagam, ha Elliot vagy a családom biztonságáról van szó. De pontosan ugyanúgy, ahogy neki, olykor nekem is szükségem van a támogatásra. De talán ő sem jött még rá arra, hogy néha-néha többet érne egy kedves szóval, mint azzal, ha újra kritikaként fogalmazza meg hiányosságaim. Így is tudom mennyi van. Tisztában vagyok velük és minden napom egy örökös küzdelem még magammal is. Egyszerre kell helyt állnom számos olyan területen, amihez mondjuk két éve szinte közöm sem volt. Hirtelen lett komplett családom. A boldog szerelmes évek kettesben a párommal nagyon feltűnően hiányoztak. És bár sok ilyen pillanatot igyekszem lopni Elliottal a agycsaládi létünk közepén, talán nem véletlen a sorrend. Hogy az ember nem a családdal kezd, hanem a párkapcsolattal.

Szóval sajnos, így, hogy néha mindez sok mindnyájunknak. Bizony van, hogy a családi lét közepén fagyok le. És kérek segítséget attól, akitől kérnem kell; a társamtól.
És persze lenyűgöz. Ismét és minden pillantásával, mondatával, apró rezdülésével. Mert nem tudok egyszerre jó lenni mindenben. Kell, hogy néha megmondja valaki, mit tegyek, ha már egész nap mást sem csinálok csak parancsokat osztogatok. Persze tudom, hogy ez meg Elliotnak tűnik úgy, mintha nem tudnék vagy akarnék vigyázni rá, vagy rájuk. Bár ez nem így van. Itt vagyok most is. Ölelem és puszilom mindkettőjüket. A karomba zárom hangosan zakatoló szívű kis testüket. Úgy hallgatom, ahogy beszélgetnek. Úgy figyelem, ahogy Elliot lassan elmulasztja Ada apró kis könnyecskéit.

Aztán Elliot feláll, felemeli a kislányt és elindul vele a konyha felé. Kezemmel finoman érintem őket, miközben pálcámmal próbálom legalább az üvegszilánkokat kivarázsolni a vízből. Így néhány váza máris visszaszerzi eredeti alakját és felkerül régi helyére. Mindjárt egy kicsit jobb kinézetet kap a nappali, annak ellenére is, hogy a víz továbbra is mint egy ár, csak zúdul mindenfelé.

- Ússzunk egyet a házban! Az is felfrissítene! – Mosolyodik el a kislány, most először végignézve az okozott káoszon. De már nem szomorodik el. Tetszik neki a lépcsőről hömpölygő víz. – Muszáj rendbe tenni? – Derül fel a kérdéssel az arca is, miközben Elliot felé nyúl és belekapaszkodik kicsit ruhájába. Az arca megint komollyá válik, de ezúttal, mintha a világ összes bölcsessége ott rejtőzne benne. – Anyukád nagyon szeretett téged. Sosem fogod elfelejteni őt, mert kedves vagy, amilyen kedves ő volt. – Jelenti ki csendesen, mintha valami titkot mondana, amit csakis Elliot hallhat. Aztán szeméből eltűnik a furcsa, felnőttes bölcsesség, hogy aztán ismét a káosz felé pislogjon gyermeki könnyedséggel.

Én csak odakönyököltem melléjük a pultra. Már nem is érdekelt annyira a káosz. Mindennek ellenére, a nehézségeink ellenére is, most nagyon-nagyon éreztem azt, hogy egy család vagyunk. Hogy ez nem csak egy árvák gyülekezete, akiknek nincs jobb hely a világon csak ez a félszomorú házikó. Elmosolyodom, aztán puszit adok Ada homlokára, majd Elliotéra is, hogy kihúzva magam, mellé álljak és segítsek a varázslatban.
- Na figyelj! – Mondom Ada felé kacsintva. – Mert ez szerintem nagyon érdekes látvány tud lenni! – Azzal nekiálltam varázslattal felszívni a vizet. Mikor ez megvolt, ismét Elliot felé nyúltam és megfogtam a kezét, hogy magam felé húzzam és teljesen átöleljem. – Mindennél jobban szeretlek. Szeretem, hogy vagy nekem. – Suttogtam neki és mélyen a szemébe néztem. – Ma is csodás vagy. – Dicsérem meg, hogy aztán ismét a szoba felé pislogjak. – Ne újítsuk megint fel?

Azok a barna, könnyes szemek… mintha csak anyámat látnám rimánkodni lelki szemeim előtt. Már nem apámnak, hogy engem mentsen, nem neki, hanem nekem. Sötét tincsei rendezetlenül omlottak az arcába, ahogy azt ismételgette: „kisfiam, kisfiam, ne tedd ezt velem!” Hányszor hallottam tőle, mikor nyaranként hazamentem a Roxfortból. Sosem voltam jó tanuló, ám kifejezetten jó sem. Ezért folyton azzal volt elfoglalva, hogyan faragjon belőlem tisztességes varázslót. A jegyeimet és az érdektelenségemet nézve könnyen szöktek a szemébe. Még ott csengtek a szavai a fülemben: Csak vidd egy kicsivel többre, mint én. Furcsa, hogy ez a gondolat mennyiszer köszönt vissza, mikor fiatalok társaságában voltam. Hol Mirával, hol Merellel, de ott volt bennem az a kis indíték, hogy többet kell elérniük, mint nekem… talán azért, mert fontosak voltak vagy egyszerűen csak nem akartam végig nézni, hogy valakivel az történik, mint velem. Adával sosem kapott el ez az érzés… ő is olyan tökéletes volt, mint Nat körül minden. Ő szerette, ha tökéletes emberek vették körbe, ilyenné alakította a kislányt és ez a célja velem is, még ha nem is vallaná be magának soha a dolgot.
Ahogy a víz az arcomhoz ért, egy pillanatra elszakított a múlt árnyképeitől. Reméltem, hogy Adára is ilyen hatással lesz és végre magához tér ebből a hisztériából… mert valljuk be ez nem volt több annál. Ismertem az érzést, én is csináltam gyerekként, habár semmiféle hatással nem volt a mágiámra. Én átlagos kölyök voltam, átlagos adottságokkal. Ha kerestek nálam valamit, azt gond nélkül úgy elrejtettem, hogy anyám ne találja meg. Néha, ha valakit meg akartam ijeszteni, akkor egyszer csak az utca másik végében, pontosan a háta mögött találtam magam. Ennél többet azonban aligha érzékeltem nyíltani. Az igazat megvallva nem foglalkoztam vele, fel voltam rá készülve, hiszen az anyám minden évben elmondta, hogy most már bármikor jelentkezhet a dolog. S én tudtam, hogy jönni fog. Még csak meg sem fordult a fejemben, hogy kvibli lennék. Egyértelműbb volt, mint az, hogy kék az ég vagy zöld a fű.
– Ússzunk egyet a házban! Az is felfrissítene!
Épp csak egy lágy mosolyra futotta tőle.
– Még hűvös van az úszáshoz. – Fejemmel az ablak felé böktem, a szokásos angol időjárásra. Erre még ha kicsit jobban is süt a nap, a tenger miatt hűvös szél borzolja össze az ember haját.
A következő kérdésre csak bólintottam. Nem akartam kifejteni jobban a kérdést, hiszen muszáj volt rendbe tenni. Minden ott úszott benne a maga mocskosságában a vízben, keresztül a lakáson. Emellett persze az üvegszilánkok egy része is valahol odalent volt, arra várva, hogy összevagdossa az embert. Vajon Ada direkt akart ártani másoknak? Így akarta volna elérni, hogy érezzük a fájdalmát? Fogalmam sem volt, de azt valahogy tudatosítani akartam benne, hogy az ilyesmi veszélyes és jó vége nem lehet a dolognak.
Nat homlokpuszijára ocsúdtam fel a gondolkodásból. Nem sikerült megfejtenem, hogy mondhatnám el neki, hogy legyenek akármilyen fájdalmas emlékeink is, akkor is jobb kordában tartani az indulatainkat. Ez lett volna ugyanis az igazság… én már csak tudtam. Ha felzaklattak, megsértettek úgy rohantam bele az ellenségbe, mint egy felbőszült vadállat, amit már nem állítanak meg az ösztönei. Adának nem kellett volna ilyennek lenni.
Szerencsére nem nekem kellett megküzdenem a vízzel. Így amikor Nat közelebb húzott magához, mélyet szívtam az illatából és csak figyeltem a varázslat eredményét.
– Mindennél jobban szeretlek. Szeretem, hogy vagy nekem. – Súgta, miközben a szemembe nézett. – Ma is csodás vagy.
Sóhajtottam és megforgattam a szemeimet. Nem akartam, hogy ilyeneket mondjon. Nem szerettem ezeket a szavakat, mert nem akartam ilyen lenni… nem akartam egy kislány egyetlen támasza lenni. Igazából azt sem tudtam, hogy szülő akarok lenni. Már beszéltünk róla Nattal, de mintha éppen az lett volna a vízválasztó. A lehetőségeink elkedvtelenítettek, arról nem is beszélve, hogy a saját kapcsolatunkat is alig tudjuk életben tartani. Semmi szükség egy újabb gyerekre. Valahogy az egész kapcsolatunkból az az intim, kettesben töltött idő hiányzott, ami Esmével eleinte olyan jól működött.
– Ne újítsuk megint fel?
– Minek? Nem tudod már hova szórni a pénzt? – érdeklődtem enyhén gyúnosan és elléptem tőle. Elővettem a pálcám és elkezdtem a darabokra tört holmikat összeállítani. Volt, amelyik jól sikerült, volt amelyik kevésbé. – Varázsló vagy, minden olyan lesz, mint eddig.
Utáltam a változást és utáltam, hogy Nathaniel állandóan valamit csak még tökéletesebbé akart tenni. A házat, az életünket, engem… meg még ki tudja mennyi mindent. Úgy szerettem a dolgokat ahogy vannak, de neki soha semmi sem volt elég jó.
– Pillanatok alatt ki fogunk takarítani.

SEMMI BAJ

(https://i.pinimg.com/originals/ee/b5/3f/eeb53fcc61126553d4fd8b490b1c2e10.jpg)

outfit (https://i.pinimg.com/564x/0c/3f/3c/0c3f3c6548358a71d306a262d0eede6c.jpg)

Felhorkantok, mert ezek szerint a viccem semmilyen mennyiségben vagy mértékben nem ment át Elliotnak. Tudtam mennyire utál házat felújítani. Mennyire nem szereti az új iránt való imádatom hóbortját. És amúgy tökéletesen megértem. Ott van még bennem a gyűjtögetés vágya és szeretete. De tisztában vagyok vele, hogy bizonyos dolgokban az állandóság a legfontosabb. Ő pedig, állandó része az életemnek. És fontos, hogy ezt ő is érezze. Fontos végre belátnom, megértenem és alkalmaznom azt, hogy lássa, ő maga az állandóság a létezésemben, e miatt ő a legeslegfontosabb. És persze a családom.

Nem vagyok túl ügyes az érzelmi dolgokban. Ezt most is bebizonyítottam. Túlzottan tudom sajnálni a lelket és a szívet ahhoz, hogy felismerjem a fájdalom átadása, mikor kezd lényegében valamiféle hisztivé válni. Szigorúbbnak kell lennem. Következetesnek és nem csak egy hatalmas faltámasznak, ami lényegében vagyok. Azt hiszem. Elliotnak igaza volt, amikor egyszer a fejemhez vágta. Én vagyok a családfő, úgy is kéne viselkednem. Tényleg érdekes mennyire parancsoló és határozott tudok lenni a munkában és mennyire elveszek vagy szétfolyok vagy nem is tudom mi történik velem, mikor hazaérek. Talán tényleg igaz, hogy a főnökök otthon szeretnek alárendeltek lenni. Bár ezt is valami fantasztikus könyvben olvastam még anno… Talán a Trónok Harcában…

- Remélem tudod, hogy ezt én sem gondoltam komolyan… - Vonom fel a szemöldököm, miközben Elliotra nézek, majd vissza a katasztrófa sújtotta területre. Újabb varázsigéket mormogok el, hogy aztán lassan, de biztosan visszaváltozzon a nappalink eredeti kinézetére. Aztán hallom, ahogy a többi szobában és odafönt is kezd minden szépen a helyére varázsolódni. miközben Elliot mágiája nyomán az üvegtárgyaink is visszaszerzik eredeti alakjukat és mint kecses táncosok, visszaszökkennek helyükre.
Valójában tényleg nem több az egész, mint néhány pillanat és minden koszfolt, minden vízcsepp, minden elromlott vagy széttört apró darab visszakerül a helyére. Mint egy kirakós, ahol immáron a házad eredeti állapotát kellett rekonstruálni. Másnak erre rengeteg pénz és egy fél élet kell. Mi mágusok megcsináljuk öt perc alatt. Azt hiszem a muglik örülnének néha a képességeinknek… Az a baj, hogy én sem bíznék benne, hogy jóra használnák…

- Nos. – Fordulok immáron kislányom felé, mikor befejeztük a takarítást. – Ez az eredeti állapota a házunknak. És szeretném, ha ezentúl így is maradna. – Jelzem komolyan, miközben ölembe kapom. – Tudom, mekkora fájdalom ért téged. Ez leírhatatlan és felfoghatatlan. A varázserőd pedig nőttön-nő. De meg kell tanulnod kordában tartani. Nekem is hiányzik édesanyád. És Elliotnak is az övé. A mi mágiánk is nagy, mégsem döntjük romba a házat. – Magyarázom, miközben kézen fogom Elliotot is, majd ismét, az immáron gyöny9rű és majdhogynem újnak tűnő kanapénk felé vezetem, ahova ledőlök kislányunkkal az ölemben. – Mától kezdve. Ha hiányzik anya, ha bármi baj és fájdalom ér. Szólj nekünk. Olyan gyönyörűen el tudsz mesélni mindig minden mást is. Ezt is, csak mondd el. Mi pedig majd megölelünk. Akkor érezni fogod mennyire is szeretünk. És hidd el, minden sokkal, de sokkal nyugodtabb lesz. Rendben? – Kérdezem elmosolyodva a végére, hogy aztán a kislány felé nyújtsam a kezem. Ő persze veszi a lapot és mosolyogva megszorítja.
- Rendben. – Válaszolja gyermeki hangján, hogy aztán Elliot felé nyújtsa apró kis kezét és neki is lényegében fogadalmat tegyen ezzel a mozdulatával.

Aztán rajtam van a sor, hogy Elliot felé forduljak. És most én nyújtom felé a kezem.
- Emlékszel a véletlenül szétszaggatott ruháimra? – Kérdezem komolyan, de szemeimen láthatja, hogy ott bujkál bennük egy kedves kis mosoly. – Azért vagyok, hogy segítsek, bármi is fájjon, bárkire is legyél, legyetek mérgesek. Ha gond van. Te is csak mondd el. Meghallgatom. Bármi is legyen. – Mosolyodom persze el a végére, hogy aztán ismét kiosszak egy-egy puszit. – Hahh… Jól elfáradtam ma. – Sóhajtok egy nagyot, hisz tény, ami tény, hogy munkából hazaérve fogadott a komplett káosz. – Ki csinál Apamacinak egy nagy-nagy pohár forrócsokit?

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT

N A T H A N I E L & E L L I O T

(https://i0.wp.com/dressedtoat.blog/wp-content/uploads/2011/05/broken-heel.jpg)

2000. május 13.

outfit (https://dumielauxepices.net/sites/default/files/ariana-grande-clipart-thermometer-842555-8392291.jpg)

mood (https://www.youtube.com/watch?v=_HKH7Emy1SY)

Lassítva néztem végig a jelenetet, ahogy Rita távozott Cuffe irodájából. Rám pillantott, majd halvány fejcsóválással jelezte, hogy átbas*ták.. Dühös sziszegés hagyta el ajkaimat, ahogy Céliára meredtem. Ő kissé rémült fejet vágott, valószínűleg erősen tartott attól, hogy most azonnal fel fogok robbanni. Hát, ami azt illeti, nem álltam távol a dologtól.... és talán nem is lett volna rossz ötlet ezt a nyomorult kócerájt is magammal repíteni....Égjen csak a férgese alapon, ha már ilyen velejéig elcseszett az egész.
Fújtatni kezdtem, mint aki épp most futott le egy mágusmaratont, aztán fogtam a táskám és szó nélkül távozni készültem. Ez lett hát.... amire oly előre figyelmeztetett engem Vitrol. Ha jól emlékszem, gyakornokságom első fél évének végén zajlott le a következő beszélgetés köztünk, amikor már kezdtem kapisgálni a témabegyűjtés módszereit, és az írásom is egyre javult.
- Ez remek lett Ginevra - pillantott rám elégedetten sötétzöld keretes szemüvege mögül, amitől igazán macskás volt a tekintete. Illett hozzá.
- Köszönöm Rita - válaszoltam büszke mosollyal.
- Igen. Jól kitúrtad és oda is tetted ezt a sztorit. De azt hiszem jó, ha már most felvilágosítalak arról, mire számíthatsz, ha az újságíró pályán maradsz.... - dőlt hátra a székében, miközben az írásomat lazán az ölébe dobta.
- Nőként akármilyen kiemelkedő teljesítményt nyújtasz majd... Mindig inkompetens és hát igen.... az esetek nagy többségében impotenciával is küzdő férfiak keze alá fogsz dolgozni - villant dühös fény a tekintetében.
- A sajtót a mágusvilágban ugyanis dinasztiákra visszamenően férfiak uralják. És ez, sajnálatos módon aligha fog megváltozni addig, amíg vén trottyos seggű szipirtyóként visszavonulsz, hogy jobb híján tökös derelye-sütéssel üsd el a megveszekedett időt.
Tisztán rémlett, ahogy ezek után együttérző mosollyal az arcán visszanyújtja felém a Lumpsluck legújabb, meglehetősen botrányos szeretői kapcsolatáról szóló cikkemet.... egy mindössze 18 éves férfi kviddicsjátékossal, majd ahogy szokott, int egyet sötétbordó körmös ujjaival, hogy lépjek le.
- Értem... - fordultam sarkon megsemmisülten.
Ahogy elnéztem Rita arcát ma, valószínűleg ugyanolyan leforrázva érezhette magát, mint annak idején én. Amikor is szembesültem a nemünkben rejlő nemekkel... vagy ha úgy jobban tetszik, korlátokkal. Csúfos bukás ez a mostani... nagyon csúfos. És azon kívül, hogy sajnáltam Ritát, csak magamat sajnáltam jobban. Bár akkor azt mondtam, értem, természetesen fogalmam sem volt még arról, hogy miről beszél....Az igazi megértés pillanata csak most érkezett el. Úgy volt, hogy ma szerkesztővé léptetik elő Ritát Zicks helyére, aki 63 évesen végre-valahára rájött, hogy ideje a több tucatnyi unokájával foglalkoznia flekkek helyett. Vitrol eleinte csak legyintett a pletykára, hogy ő kapja majd a szerkesztői posztot. Jól tudta, hogy a férfiak nem adják ki oly könnyen a kezükből az irányítást... és hát, valakinek meg is kell írnia az újságot....
Elfuserált stratégiai lépésnek tűnt hát a részükről, hogy elengedjék az egyik legjobb igásthesztrált, akinek ezek után már csak kapcsolatépítéssel és szerkesztői feladatokkal kellett volna bajlódnia. Ami hát valljuk be, jóval lazább munkakör a riporterekénél.
Az az apró fejcsóválás egyértelművé tette számomra, hogy a vezetőség nem is dobta saját karikájába a kvaffot, és végül nem nevezték ki Ritát.... aki pedig az utóbbi pár napban már egészen beleélte magát a dologba. Láttam rajta.
A Szombati Boszorkány már le is egyeztetett vele egy interjú időpontot, hogy bemutassák a mágusvilág legsikeresebb újságírónőjének sztoriját... a borítékolható előléptetés után.
Hát, ennek a cikknek bizony most lőttek, ahogyan az én főmunkatársi posztról dédelgetett álmaimnak is.... amit ugyancsak szinte biztosra vett az egész szerkesztőség. Nem bírtam volna elviselni a Próféták szánakozó pillantásait, amiért nem lépek mégsem Rita helyére, ezért felszegtem az állam, és kicsit előbb elindultam a délutánra beiktatott Forest-interjúmra, mint kellett volna. Menet közben még beugrottam egy gyors újraélesztésre Floreanhoz, majd a cukortúladagolástól egy nagyon kicsit már jobbkedvűen hopponáltam egyenesen Tengerszem elé. Mélyet sóhajtva kopogtattam be az ajtón. Hát akkor csináljuk......... de........ miért is?

INTERJÚ A VÁMPÍRRAL

(https://i.pinimg.com/564x/bc/f9/da/bcf9da9261e1aa8892a7b0c7bb2c5f2a.jpg)

outfit (https://i.pinimg.com/originals/02/b2/c4/02b2c4d0eb5f44f8efa0ca904a85e1fa.jpg)

Egy lépés. Figyelem, ahogy cipős lábam koppan a nappalink parkettáján. Pont olyannak érzem magam, mint valami gyerek aki rácsodálkozik minden egyes apró lépésére. Újabb láb, újabb koppanás, majd hangos sóhaj ajkaimból, hogy aztán érkezzen egy újabb lás és újabb koppanás. Igen… Fel-alá sétálgatok Elliot által választott komolyember ruhámban. Nem mondom, hogy izgulok, csak épp nagyon. Ezelőtt sosem volt még olyan, hogy egy újságírót beengedjek a házamba. Sőt… valójában vendégeket, barátokat is alig fogadunk itt, nemhogy ismeretleneket. De most eljutottunk arra a pontra, hogy meg kellett ezt tennünk.
Nem, nem szeretjük az újságírókat. Legalábbis azokat a pletykalapoknak dolgozóféléket. Én mégis kész vagyok rá, akárhányszor, hogy mosolyogva leüljek és kellemes csevegést folytassak bárkivel. Hozzátartozik a munkámhoz, az életemhez, ezt vállaltam. Tehát minden körülmények között muszáj vagyok jó arcot vágni a dologhoz és teljesíteni a kéréseket. Persze nyilvánvalóan, ha szükséges, akkor némiképp a saját képemre formálva a dolgokat. Ezt bizonyítja az is, hogy Maggie, a kedvenc kiadóbeli fotósom ül most a kanapénkon, Adát szórakoztatva, nem pedig valami ismeretlen kontár.

Elliot viszont nem olyan mint én. Nem tudta, mire is vállalkozik, amikor a párom lett. Nem számított a figyelemre, amit kapott. Ahogy valószínűleg a kíváncsiságra sem, ami körüllengi őt. Lassan már azon sem lennék meglepődve, ha valamiféle legendás rejtélyességet gyanítanának létezése mögött. Már most is olyan történetek keringenek róla, vagy rólunk, hogy egy némelyiket szerintem papírra kéne vetni könyv formájában. Lehet meg is fogom írni… Vigyorodom hirtelen el az ötletemen, bár alapjáraton eddig feszülten komor volt a tekintetem. Mielőtt Elliotra nézek, azért megint rendezem az arckifejezésem, nehogy azt gondolja jót mulatok ezen az amúgy eléggé feszültségkeltő helyzeten.

- Minden rendben? – Kérdezem, mert nagyon is jól tudom, nem örül ennek az egésznek. bár amúgy neki sikerült egy három cikkes sorozatot ígérnie ennek a boszinak, szóval ő hozott minket ilyen helyzetbe, de hát ezen is levitatkoztuk, amit le lehetett. Marad az interjú, marad a néhány fotó, talán ledöntünk vele néhány emberek által épített falat is… Már ami a képzeletüket illeti… Szóval igaziból reményeim szerint a végén csak jól fog elsülni ez is. vagy borzalmasan, de hát arra az esetre meg ott van a tucatnyi protektorom, valaki csak megoldja majd nekem, hogy végül jóra forduljon minden.

Elliothoz lépek és finoman homlokon puszilom. – Mondanám, hogy legyél önmagad… - Mosolyodom szolidan el, majd fél szemmel az óra felé tekintek. Lassan megérkezik. – És legyél is. Csak egy icipicit ne annyira, mint amennyire velem szoktál. – Finoman megcsókolom és megfogom a kezét, miközben immáron egy pajkos vigyor jelenik meg az arcomon. – Nem akarom, hogy azt az énedet mindenki megismerje. Az csak az enyém. – Simítok végig az állán, majd jelzek Adának is, hogy lassan bizony meg kell, hogy érkezzen a vendégünk. Vagy mink…

És abban a pillanatban, ahogy Ada szépen megigazítja gyönyörű kis szoknyáját, már kopogtak is Tengerszem ajtaján. – Na az is ritka, hogy valaki így érkezzen… - Nevetek fel, persze ezzel most totálisan idegességemet leplezve, miközben az ajtóhoz megyek, majd kitárom azt. – Üdvözöllek Tengerszemben. – Mondom az aprócska boszorkánynak, miközben felé nyújtom a kezem. – Nat Forest. – Mutatkozom be, majd jelzem, hogy fáradjon beljebb. – A férjemet Elliotot már ismered. Ő a lányunk Ada, és a fotósunk Maggie. Kis Nat épp alszik. Jobb is szerintem. – Mondom, immáron azért kicsit feszültebben. – Foglalj helyet nyugodtan és válassz bármit inni, enni. – Mutatok az odakészített harapnivalók és üdítők felé. Ha már nekifutottunk ennek a dolognak, akkor csináljuk jól. Nehogy azt lehessen ránk mondani, hogy nem vagyunk elég barátságosak és vendégszeretők.

"Mondanám, hogy legyél önmagad…"
(https://i.pinimg.com/564x/14/62/b2/1462b27438d17f41bc4fdcdf7e1e4e52.jpg)

Ginevra és Nat
2000. május 13.

.outfit. (https://i.pinimg.com/564x/3a/a3/bb/3aa3bb3691c91cc3e16aeaf661816617.jpg)

Ez Nathaniel Forest… a kemény férfi, akit ha megkeres egy újságíró, azonnal meginvitálja az otthonába és még kaját is készít ki neki, csakhogy tovább maradjon. Fogalmam sem volt, miért kérdezte meg azon a napon, mikor baglyot kapott tőle, mit akarok… én ugyanis megmondtam neki, azzal a szándékkal irányítottam hozzá, hogy lerázza. Ehhez képest a kanapén ülve, kirittyentve vártam azt a cicababát… Az persze csak egy dolog volt, hogy engem belerángatott, de Adát is magával rántotta. Valószínűleg nagyjából ezeken a pontokon bukott meg Nat minden kijelentése azzal kapcsolatban, hogy boldog gyerekkort akar a kislánynak. A kisebbik kölyöknek is csak az volt a szerencséje, hogy éppen aludt, egyébként őt is puccba vágták volna. De mondatok én bármit is a nagy és zseniális Nathaniel Forestnek? Aligha. Ha mégis megtenném, úgysem fogja érdekelni.
Mire Nat elkészült, már felpattantam a kanapéról, hogy megtegyek néhány lépést idegességemben. Morcosan fontam össze a kezeimet a mellkasom előtt, úgy pillantottam végig rajta, mikor előkerült. Láttam, hogy vigyorog, amire csak egy elcseszett hümmögés futott még tőlem is. Még is mi a fasznak örül… A hang persze ott volt, nagyon is hevesen. Erről pedig eszembe jutott, hogy sem a csuklómon feszülő átkozott szalagot, sem a hegemet nem kéne látnia Miss Pletykakirálynőnek. Szóval megragadtam a felsőm ujját és óvatosan lejjebb húztam a bal kezemen. Ugyanezt megtettem jobbom esetében is.
– Minden rendben? – kérdezte aztán, így nagyot sóhajtva megint ránéztem.
– Hogyne, minden király! – Mordultam rá, emlékeztetve, hogy még haragszom. Szívem szerint ugyanis nem lettem volna ott ilyen vidáman, csakhogy valaki kényszerített. Valaki… pedig megmondtam neki, hogy majd lejövök később, ha már belemelegedtek. De nem… miért is lehetne úgy, ahogy elterveztem? Tök mindegy! Valakinek nagyon kényelmetlen lesz a kanapén aludni – igen, nekem…
A dühömet persze a homlokpuszi sem különösebben tüntette el. Sőt, ha lehet csak fokozta.
– Mondanám, hogy legyél önmagad… – kezdte aztán. – És legyél is. Csak egy icipicit ne annyira, mint amennyire velem szoktál. – Viszonzatlan csókkal zárt a mondatot, majd végig simított az államon. – Nem akarom, hogy azt az énedet mindenki megismerje. Az csak az enyém.
Sóhajtottam.
– Nyugodj meg, nem fogja megtudni, hogy van szerethető oldalam. A rajongóid úgyis azt szeretik, ha utálhatnak. Kíváncsi vagyok mi mindent tudnak még rólam összeírogatni, kár, hogy az agresszív és a kínai szerető már ki van lőve. – Beszéltem színpadias stílusban. – Ma mondjuk lehetnék önző rohadék. Magamhoz veszem az összes kaját… mert ugyebár ki az a hülye, aki a nem kívánt újságírót ilyen luxussal marasztalná…
Már éppen előre hajoltam volna, hogy magamhoz vegyem a kikészített adag ételt, mikor kopogtak. Így hát csak megálltam a dohányzóasztal mellett és onnan figyeltem az ajtót, majd Natot. Hamarosan elő is került az a törékeny alkatú nő… mi is volt a neve? Valami Gina… vagy Ginger… ki tudja. A lényeg, hogy ne töltse itt a fél napját.
– Üdvözöllek Tengerszemben.
Ez az, üdvözöld, érezd jól magad… ott a kaja, itt aludni nem akarsz? Megint mordultam magamban egyet, ahogy végig futott a gondolataim között ez a rengeteg minden.
– Üdv nálunk… felteszem… – Mondtam, de valójában Natot bámultam a szemem sarkából. Egy kicsit jól esett volna bosszantani. – Van mindenféle nagyon-nagyon finom nasi. És nem is mérgeztem meg az összeset. – Közöltem komoly arccal, majd visszaültem a kanapéra a korábbi helyemhez. Hirtelen nagyon kezdtem sajnálni, hogy nem pakoltam ki egy halom pukipárnát. Nat és Ginger is megérdemelte volna.

N A T H A N I E L & E L L I O T

(https://i0.wp.com/dressedtoat.blog/wp-content/uploads/2011/05/broken-heel.jpg)

2000. május 13.

outfit (https://dumielauxepices.net/sites/default/files/ariana-grande-clipart-thermometer-842555-8392291.jpg)

mood (https://www.youtube.com/watch?v=_HKH7Emy1SY)

Meg kell hagyni, Nathaniel Forestnek aztán volt stílusa. Ez a ház kétség kívül lenyűgöző volt.... letisztult, mégis hihetetlenül elegáns. Az elismerés ott csillogott a tekintetemben, ahogy belépve futólag körbenéztem az otthonukban. – Üdvözöllek Tengerszemben - mondta meglehetősen kedvesen a házigazda.
- Nat Forest - nyújtotta felém a kezét, amit finoman megráztam. - Köszönöm. Ginevra Poppy Jadisland - feleltem. Bár levél útján már többször volt szerencsénk értekezni, személyesen még nem mutatkoztunk be egymásnak. – A férjemet Elliotot már ismered. Ő a lányunk Ada, és a fotósunk Maggie. Kis Nat épp alszik. Jobb is szerintem - mondta kicsit feszülten, amit nem tudtam annyira mire vélni. De talán csak a szokásos pulyagondok voltak a háttérben, amik lassan, de biztosan minden körülöttem lévő szülőt ledöntöttek a lábukról...
- Foglalj helyet nyugodtan és válassz bármit inni, enni - folytatta meglehetős vendégszeretetről tanúskodva az író. Ha nem is volt őszinte a részéről ez a szívélyesség, a látszatát tökéletesen megteremtette.
– Üdv nálunk… felteszem… – csendült fel a háttérben Szexi hangja. – Van mindenféle nagyon-nagyon finom nasi. És nem is mérgeztem meg az összeset – poénkodott a kis édes, amire egy laza kacajjal reagáltam. Érezze csak azt, hogy milyen ellenállhatatlan. Tudtam, hogy ez kell neki. Vérbeli híresség.... Ahogy a férje is. Hát, akkor lássunk is munkához. A korábbi kiakadásomnak ebben a pillanatban már nyoma sem volt. Azzal a mozdulattal hagytam magam mögött minden feszültséget, ahogy ezüst Jimmy Choommal betipegtem az ajtón. Elvégre én profi voltam, vagy mi. Ha kellett, akkor patyolattisztára nyaltam az ezüsttálcán elém tálalt úri fenekeket a lapérdek végett. Mint most is, ugyebár...
- Örülök, hogy újra látlak - mondtam behízelgően Elliotnak, akin úgy láttam, ezzel le is tudta a bemutatkozást. Őszintén reméltem, hogy a továbbiakban hagyja majd a férjét érvényesülni.... Aki láthatóan sokkal jobban feltalálta magát a helyzetben. Megadta a módját az interjúnak, még harapnivalóval is készült, ami meglehetősen ritka volt, és be kell valljam, egy csöppet legyezte a hiúságomat. Hiába, az újságírók tényleg imádták az ingyen kaját, ezt mindenki tudta a szakmában.
- Nagyon kedvesek vagytok - folytattam továbbra is tegeződve, hisz, ha nekik így kényelmes, akkor minek fárasszam magam ’Művész Urazással’. - Örvendek Maggie - mosolyogtam a fotósra, majd integettem a kislánynak is. - Szia! De csinos a ruhád! - mondtam őszinte lelkesedéssel. Hisz ezt az egyet tényleg tiszta szívből szerettem én is játszani a gyerekekkel... öltöztetősdit. Odaléptem a kanapéhoz és leültem rá, aztán a táskámból előszedtem a füzetemet és a pulicerpennámat. Előbbit egy üres lapnál kinyitva tettem le magam elé az asztalra, utóbbit melléfektettem. Nem akartam most magam bajlódni a jegyzeteléssel, figyelmemet teljes egészében szerettem volna az interjúalanyaimnak szentelni.
- Nos.... akkor részemről kezdhetjük is. Hacsak nem akartok előbb túlesni a fotózás részén, hogy utána nyugodtan folytathassuk a beszélgetést? - kérdeztem először Natre, majd Elliotra pillantva.
- Ha már a fotóknál tartunk... Ezek szerint mégis közölhetünk Adáról fényképeket? - tettem fel a magától értetődő kérdést, hiszen a levelezésünkben még arról volt szó, hogy csakis a házat és a Forest házaspárt kaphatjuk lencsevégre. Úgy gondoltam, kizárt, hogy csak az én kedvemért öltöztették ilyen csilivili ruhába a gyermeket, de végül is még az is meglehet, hogy így volt. Türelmesen vártam a válaszukat, kényelmesen elhelyezkedve a kanapén. Közben öntöttem magamnak egy kis limonádét, és ittam belőle pár kortyot, hogy a savanyúsággal ellensúlyozzam a Floreannál elfogyasztott cukorbombát.

INTERJÚ A VÁMPÍRRAL

(https://i.pinimg.com/564x/bc/f9/da/bcf9da9261e1aa8892a7b0c7bb2c5f2a.jpg)

outfit (https://i.pinimg.com/originals/02/b2/c4/02b2c4d0eb5f44f8efa0ca904a85e1fa.jpg)

- Egyáltalán nem utálnak a rajongóim. Még a harmadik legszebb embernek is meg lettél választva a hírességek párjai között, szóval kétlem, hogy közelégedetlenség tárgyát képeznéd. – Mondom tárgyilagosan Elliotnak, válaszolva a morgására, miközben a kilincs felé nyúlok, hogy beengedjem vendégünket.
Nyilván sejthető volt, hogy Elliotot egy ilyesfajta interjúra kényszeríteni nem épp a legjobb ötlet. Bár volt róla szó közöttünk, hogy szükségesnek szükséges volna, de gyanítom ő maga kételkedett a legjobban abban, hogy képes is jó képet vágva végigcsinálni. Én mondjuk elhittem. Amúgy. Mert szerintem mindenre képes, amire képes akar lenni. De mivel erre az egészre a komoylabb megkérdezése nélkül bólintottam rá, hát sejtettem, hogy nem lesz kedves. Főleg mivel eleve úgy hallottam, ezzel a firkász boszival se a legjobban kezdődtek a dolgai…

Nagyon-nagyon meg kell fegyelmeznem arcizmaimat, hogy ne röhögjek hangosan fel, mikor Elliot a sütik megmérgezésével üdvözli a semennyire sem szívesen látott vendégünket. Bár én magam nem vetemedtem volna ilyesmire, Elliotból simán kinézem, hogy találomra pár sütibe valami erős hashajtót csempész. Az előbb mintha pont hallottam is volna, hogy Adát nem engedte enni az egyikből… Bár nem tudom, lehet rosszul hallottam, nem nagyon figyeltem, mert a vendégvárásra koncentráltam. Ahogy most meg még mindig arra figyelek, hogy ne vigyorogjak teliszájjal se a boszira, se Elliotra elismerően. Hogy na igen, ő az enyém. És így imádom.

Közben persze Ginevra beljebb lép, elfogadva az általunk kínált helyet és ételt, gyanútlanul. Remélem Elliot tényleg csak viccből mondta a mérgezősdit, különben rövid interjú lesz. De valójában azt hiszem nem meri megtenni. Ha nagyon erőteljesen ráparancsolok, van, hogy behódol és gyanúsan ennél az interjúnál sikerült ezt elérnem. Kedves az nem lesz. De gyilkos se. Követem hát a nőt a szobába, majd helyet foglalok én is a kanapén Elliot mellett. – Tudod Ginevra, nem dísznek tartjuk a foteljeinket. – Mutatok az egyik megnevezett bútordarabra egy ellenállhatatlan, főnöki mosoly kíséretében. Komolyember ruhámban a mai napon talán még vonzóbbnak érzem magam, mint általában szoktam. Elliot választotta és ez az érzés hihetetlenül bejön nekem. Ma egy erős, magabiztos családfő és kiadó tulajdonos képében tetszeleghetek. Talán éppenséggel ez az, amiért nem szokásom elutasítani az efféle megkereséseket. Az embereknek van egy kialakult képük rólam. És az interjúk során minduntalan sikerül megerősítenem azt. Miközben persze az egómat meg tornázza feljebb és feljebb.

- Köszönjük. De, ha éhen halnál, vagy szomjan, az nem festene túl jól az önéletrajzomban… - Mondom kissé cinikusan, mert nyilván én is át tudom venni Elliot stílusát, ha kell, még ha nem is olyan mértékben. Kezemmel átkarolom párom vállát, miközben keresztbe teszem lábaim és úgy ülök az interjúztatóval szemben. Ada mosolyogva, kissé szégyenlősen igazítja mega ruháját, majd Elliot válla mögé bújva vigyorog a nőre. – Nem. De a megállapodásunk úgy szólt, hogy egy kicsit beszélhetsz vele, vagy jelen lehet. De aztán szeretném, ha inkább fent töltené el az időt. Épp ezért, előbb essünk túl a kérdezz-felelek részen, ha már így mind egybegyűltünk és ülünk. – Mondom, végigmutatva kis társaságunkon, Elliot válla fölött kicsit végigsimítva Ada haján. – Mondd mire volnál kíváncsi. Ez itt a házunk. Ez itt a legbecsesebb várunk. A mindenünk. Az intimszféránk legféltettebb bugyra. Ide te vagy az első és az utolsó, aki bejuthatott. Használd ki.

Nevess csak, míg megteheted, banya! Mordultam egyet hangosan, amikor a mérgezéses „poénomat” egyetlen kacagással koronázta meg. Nem viccnek szántam egyébként, bár tény, hogy nem öntöttem semmit a nassolnivalókra… még. Gyűlöltem, ha nem vesznek komolyan és ezt most a firkász csaj eléggé elcseszte. Innentől nyílt hadjáratot hirdetünk egymás ellen.
– Örülök, hogy újra látlak. – Közölte olyan hízelgéssel, hogy kedvem lett volna hozzá vágni valamit. Ehelyett újabb morgás hagyta el az ajkaimat és hunyorogva méregettem, mintha csak azt keresném, mibe köthetek bele éppen. Csak akkor pillantottam félre, mikor végre mindenki a helyén volt és elkezdődött az, ami ellen minden porcikám harcolni próbált. A lábaim idegesen doboltak a padlón, szívem szerint felpattantam volna, hogy kirohanjak a házból és jó messzire hoppanáljak. Látni sem akartam ezt az egészet, nemhogy a része lenni. Nyugi, O’Mara, küldj be egy átkot a beszélgetés közepébe és mindenki vidám lesz. A hang úgy bíztatott, mintha szórakoztatónak találná a helyzetet… na igen, talán volt egy belső beteg énem, aki ezt imádta… imádta, hogy valamilyen módon bosszanthatja a púderezett cicababát és persze a Nagy „Majdénmegmondommihogyanlesz” Nathaniel Forestet.
– Nos.... akkor részemről kezdhetjük is. Hacsak nem akartok előbb túlesni a fotózás részén, hogy utána nyugodtan folytathassuk a beszélgetést? – kezdett bele a szövegébe, de nem néztem rá továbbra sem, habár azt éreztem, hogy a tekintete néha-néha rám vándorol. Oldalra bámultam, csakhogy kivonjam magam a lehető legjobban ebből az egészből. Olyan feszültek voltak az idegeim, hogy elég lett volna egyetlen rossz szó és máris elpattannak. Még az sem nyugtatott meg, amit korábban mondott Nat. „Egyáltalán nem utálnak a rajongóim. Még a harmadik legszebb embernek is meg lettél választva a hírességek párjai között, szóval kétlem, hogy közelégedetlenség tárgyát képeznéd.” Tisztában voltam vele, hogy gyűlölnek a legtöbben… egy hülye betolakodó voltam, aki elvette tőlük Natot.
– Ha már a fotóknál tartunk... Ezek szerint mégis közölhetünk Adáról fényképeket?
– Hogyne! A seggemről nem akarsz képet közölni? – Akadtam ki egy pillanat alatt. Komolyan ökölbe kellett szorítanom a kezeimet, hogy ne kapjam elő a pálcámat és átkozzak le mindenkit. Fújtatva pillantottam Natra, jelezve, hogy szólaljon meg, csináljon valamit vagy elszabadul a pokol.
– Nem. De a megállapodásunk úgy szólt, hogy egy kicsit beszélhetsz vele, vagy jelen lehet. De aztán szeretném, ha inkább fent töltené el az időt. Épp ezért, előbb essünk túl a kérdezz-felelek részen, ha már így mind egybegyűltünk és ülünk. – Na igen, Nathaniel Forest még mindig képes az „én vagyok a tökéletes apa” szerepben mutatkozni. Ahogy a vállam fölött átnyúlva megcirógatta Adát bizonyára fényesebben mutatott volna a Próféta lapjain, mint az én segges beszólásom. – Mondd mire volnál kíváncsi. Ez itt a házunk. Ez itt a legbecsesebb várunk. A mindenünk. Az intimszféránk legféltettebb bugyra. Ide te vagy az első és az utolsó, aki bejuthatott. Használd ki.
Hangosan sóhajtottam egyet, majd megráztam a fejemet.
– Bocsánat… ki kell mennem… – közöltem és felpattantam a helyemről. Úgy rontottam be az emeleti mosdóba, hogy aztán remegő közzel kikapjam a szekrényből a szájvizet. A leíráson az alkoholtartalmat keresgéltem, de nem találtam meg. Így csak gyorsan lehúztam a felét, amitől eltudtam volna hányni magam, mégis reméltem, meghozza a megfelelő hatást. Ezután sétáltam ki és huppantam vissza a kanapéra.
– Bocs, hánynom kellett. – Magyarázkodtam vigyorogva és jól végig mértem Ginevrát. – Na kérdezz!

N A T H A N I E L & E L L I O T

(https://i0.wp.com/dressedtoat.blog/wp-content/uploads/2011/05/broken-heel.jpg)

2000. május 13.

outfit (https://dumielauxepices.net/sites/default/files/ariana-grande-clipart-thermometer-842555-8392291.jpg)

mood (https://www.youtube.com/watch?v=_HKH7Emy1SY)

– Tudod Ginevra, nem dísznek tartjuk a foteljeinket - kaptam vicces formába burkolt engedélyt arra, hogy leüljek, és természetesen én ezzel azonnal éltem is.
Ahogy elismerően megdicsértem az ellátást, Nathaniel Forest tovább brillírozott.
- Köszönjük. De, ha éhen halnál, vagy szomjan, az nem festene túl jól az önéletrajzomban… - ironizált a nagy író, akiről eddig nem is tudtam, hogy ennyire szeret humorizálni. Máris kedveltem. Természetesen ezt a poént is egy hálás, behízelgő kacajjal nyugtáztam, csak hogy éreztessem, már most iszom minden szavát...Tetszett, ahogy magához ragadta az irányítást, és mintegy szimbolikusan átkarolta a férje vállát. Igen, vettem az adást. Itt ő az úr, az lesz, amit ő mond. Hogyne. Rajtam biztosan nem fog múlni.
Azért nem bírtam ki, hogy ne tegyek egy apró próbát a gyermek fotózásra, de hamar belenyugodtam a válaszba.
– Hogyne! A seggemről nem akarsz képet közölni? - kérdezte összeszorított ököllel Elliot, mire nem tehettem róla, muszáj volt elmosolyognom magam.
- Nem is rossz ötlet - kacsintottam rá, majd a férjére emeltem a tekintetem, ő mit szólna a spontán ötlethez.
- Ha nagyon akarjátok, felőlem csinálhatjuk... - lelkesedtem fel egy pillanatra, felkészülve persze arra, hogy az ötletet várhatóan hamar elkaszálja majd az illető fenék kizárólagos élvezője...Nathaniel Forest.
– Nem. De a megállapodásunk úgy szólt, hogy egy kicsit beszélhetsz vele, vagy jelen lehet. De aztán szeretném, ha inkább fent töltené el az időt. Épp ezért, előbb essünk túl a kérdezz-felelek részen, ha már így mind egybegyűltünk és ülünk – mondta határozottan, amire egy rövid bólintás volt a reakcióm.
– Mondd mire volnál kíváncsi. Ez itt a házunk. Ez itt a legbecsesebb várunk. A mindenünk. Az intimszféránk legféltettebb bugyra. Ide te vagy az első és az utolsó, aki bejuthatott. Használd ki - biztatott meglehetősen kendőzetlenül Mr. Kiadótulajdonos arra, amiért amúgy itt voltam. Hogy ízekre szedjem a magánéletüket. Nem kellett hát több biztatás....Nekifogtam. Volna... Ha Elliot nem akasztott volna meg...meglehetősen zavaróan.
– Bocsánat… ki kell mennem… – pattant fel váratlanul, hogy kínos csendet hagyva maga mögött, elvonuljon. Amíg eltűnt, addig szemügyre vettem a csodaszép nappalit, és beleharaptam az egyik szendvicsbe, ami remekül nézett ki.
- Hmmm.... ez isteni! - mosolyogtam Natra és Adára, mintha mi sem történt volna. Nem vettem komolyan a mérgezős fenyegetést, hisz tudtam, Foresték biztosan nem engedhetik meg maguknak, hogy egy újságíró szándékos megmérgezésével magukra haragítsák a Próféta szerkesztőségét és ezzel párhuzamosan az egész varázs-sajtót.... így is igen kitüntetett figyelmet „élveztek”, részben akaratuk ellenére.
– Bocs, hánynom kellett - foglalt helyet a polgárpukkasztók gyöngye, majd szemtelenül végigmérve engem, folytatta: – Na kérdezz!
- Nos... Most, hogy ismét mind együtt vagyunk....Remélhetőleg épen és egészségesen... - tettem le a kezemből a tányérra a maradék szendvicset, a hányós beszólás után erősen csökkent ingerenciával arra, hogy a későbbiekben befejezzem... - Fogjunk is hozzá! - mosolyogtam rájuk kizökkenthetetlenül.
- Olvasóink majd meghalnak a kíváncsiságtól, hogy a kapcsolatotok mélyére lássanak! Először is, az érdekelne: ki milyen szülő? Ki a szigorúbb? - pillantottam Ada felé, hogyha szeretne, ő is hozzászólhasson.
- Aztán...Ki hordja a nadrágot? - nevettem el magam színpadiasan.
- Már elnézést a klisés megjegyzésért....Hiszen tudjuk persze, hogy nem feltétlenül csak az egyik fél dominálhat egy kapcsolatban... de ha mindketten, akkor kérlek titeket, meséljétek el, ki miben irányít inkább.... És mitől működik ilyen kiegyensúlyozottan immáron hosszú ideje a házasságotok? Ha úgy tetszik, mi a szerelmetek titka? - néztem kedvesnek szánt, érdeklődő tekintettel elsősorban Elliotra, hiszen tudtam, itt őt kell megnyernem magamnak, ha egy valamirevaló interjút akarok.... majd Natre.... Akiben sokkal inkább bíztam, hogy tudni fogja a dolgát. A pulicerpenna bevetésre készen állt, én kényelmesen hátradőltem, alig várva, hogy elmerüljek szerelmük legféltettebb bugyraiban, hogy a bestseller író szavaival éljek....

INTERJÚ A VÁMPÍRRAL

(https://i.pinimg.com/564x/bc/f9/da/bcf9da9261e1aa8892a7b0c7bb2c5f2a.jpg)

outfit (https://i.pinimg.com/originals/02/b2/c4/02b2c4d0eb5f44f8efa0ca904a85e1fa.jpg)

Elliot hozza a formáját. Nem mintha kérdés lett volna, hogy így fog tenni. Erre én fel voltam készülve. Nem az a fajta ember volt, aki könnyedén belesimul a parancsokba. De próbálkozni azért lehet. Főképp, hogy jelenleg ő is azt csinálja. Feszeget némi határt. Nem is keveset és nem is kis mértékben. Kíváncsi vagyok majd melyik nagyszerű hozzászólása fog kicsavarva a főcímlapra kerülni. Jelenleg ugyan legnagyobb esélyét a mérgezősnek látom, de azért az se lenne rossz, ha egyszer csak úgy jelenne meg egy cikk, hogy én felajánlottam csodás hátsófelének nyilvánosságra hozatalát kép által. „Íme itt van Nathaniel Forest által Anglia legjobbjának tartott segge”. Ez olyasmi, amivel ellennének egy darabig. Még, ha amúgy ez is a legnagyobb igazság. Szerintem ritkán látni olyan formás feneket, mint Ellioté. De ja, pontosan ezért ez bizony csak az enyém. Igen azt a Christopheres esetet megpróbálom minél mélyebben elfelejteni…

Elengedem karolásomból, mikor hirtelen feláll és kimegy a szobából. Annyira jellemző rá, hogy csak egy elégedett vigyorra futja, miközben várok rá. Szépen bemutatkozik. De ez ő, nem is tagadhatná milyen. Még, ha én néha meg is próbálom. A dacossága épp olyasmi, mint a hátsója. Csak az enyém.
- Köszönjük Elliot… - Mondom némiképp gunyorosan, mikor visszatér és még egy enyhe rosszalló arckifejezést is küldök felé, miközben visszahúzom magam mellé. Ezúttal combjára teszem a kezem és annál fogva igyekszem, nem is tudom… talán kordában tartani. Már ha az ő esetében lehet ilyesmit egyáltalán. Kíváncsi leszek még milyen nagyszerű megjegyzéssel rukkol elő a mai nap. Állok elébe. Bár gyanítom Ginevra fogja a legjobban élvezni. Még ha most attól a szendvicstől el is ment az étvágya.

- Egy családban az együttműködés a lényeg. – Válaszolok egy laza, apás mosollyal, miközben kicsit Adára sandítok. A kislány boldog elégedettséggel karol, gyönyörű ruhácskájában Elliotba, pontosan úgy, mintha ezer éve azt gyakorolná, hogyan is kell újságírók előtt mutatkozni. Bár igen… Szerintem tényleg pontosan tudja ezt. – A gyerekekkel kapcsolatos döntésekben egyikünk sem lehet hangsúlyosabb vagy parancsolóbb. És én még így is sokszor belefutok ebbe a hibába, hisz egy ideig egyedülálló szülő voltam, elfelejtem, hogy ez már nem így van. De Elliot nagyobb imádatnak örvend. Mintha a gyerekek pontosan ugyanúgy rajonganának érte, mint én. De mégse tudom meghatározni, hogy melyikünk a szigorúbb… - Mosolyogva Elliot felé fordulok, bár igaziból nagyon is sejtem, hogy amit ezután kapni fogok, vagy ez esetben fogunk Ginevrával azt nem tesszük zsebre. Vagy hát én nem teszem. Mert gyanúsan Ginevra az évszázad leleplező cikkét írhatja meg. Kicsit megszorítom ugyan Elliot combját, de kétlem, hogy ez féket tenne nyelvére… Szóval inkább folytatom is gyorsan, hátha az én bőbeszédűségemre fogja majd mindenki, hogy nem hagytam szóhoz jutni a férjem… - A kapcsolatunkra is pontosan ez érvényes. Az együttműködés. Minden párnak meg kell találnia azokat a kommunikációs, úgymond fortélyokat, amik nekik beválnak. És azokkal lesznek képesek megoldani a problémákat, eldönteni egy kérdést. A lényeg mindig az egyenlőség. Tehát azt gondolom nem az a jó házasság, amiben valaki hordja azt a bizonyos nadrágot. Mindketten döntünk. Mindketten viseljük. És összeveszünk, ha a nézőpontjaink nem egyeznek. Ez így működik. A mi kapcsolatunk semmiben sem különbözik egy átlag házasságtól, még úgy sem, hogy én híres író vagyok és történetesen férfiként férjem van. A szerelmünknek tehát nincs titka. Egyik szerelemnek sincs, mind vagy működik vagy nem, a beleadott energia és a szív a lényeg.

– Köszönjük Elliot… – jegyezte meg gúnyosan Nat.
– Szívesen, bármikor. – vetettem oda.
Undorodva az egésztől ültem vissza Nat mellé. A tenyere persze azonnal ott landolt a combomon. Nem akartam ezt mutatni Ginevrának, semmi köze az intimitáshoz, ami közöttünk volt. Ráadásul ez sem volt éppen a valóság része. Ha valami nem volt az erősségem, hát akkor az a kelletlen hazugság. Valamikor szükséges volt, csakhogy megszerezzek egy-egy tárgyat, a kicsalás az erősségem volt. Ezt azonban minden porcikám ellenezte. Nem akartam eljátszani, hogy tökéletes a kapcsolatunk… nem akartam egy vicc központjába kerülni. Mert ez nem volt más. Egy ostoba színjáték, amit valaki bevett, valaki nem. Én konkrétan hányni tudtam volna tőle és ezt Nat Forest tökéletesen tudta. Megkértem, hogy ne engedje a nőt a házba… mégis megtette. Vajon hogyan kéne mondanom, ha valami fontos nekem? Üvöltsem talán bele Tengerszem csendes morajlásába, mikor látom, hogy nem érti meg? Hát megtenné egyáltalán, amit kérek? Nem, mert folyamatosan felülír mindent az elcseszett főnökösködésével, holott mindenki tudja, én viselem a nadrágot.
– Nos... Most, hogy ismét mind együtt vagyunk....Remélhetőleg épen és egészségesen... – Közölte a bosszantó nőszemély, miután letette azt a szendvicset, amit amúgy baromira nem érdemelt meg. Nem, de mi hogyan fogadjuk az ellenséget? Tárt karokkal, étellel, kellemes meleg itallal, mintha csak egy ötcsillagos szállodába érkezne. Azon sem csodálkoztam volna már, ha Nat esetleg meginvitálja az ágyunkba aludni. – Fogjunk is hozzá!
Felhördültem a mosolya láttán. Aztán persze elkezdte sorolni a kérdéseket. Mindegyiket röviden meg tudtam volna válaszolni. Ki milyen szülő? Ki a szigorúbb? Elliot. Elliot. Ki hordja a nadrágot? Elliot. És mitől működik ilyen kiegyensúlyozottan immáron hosszú ideje a házasságotok? Ha úgy tetszik, mi a szerelmetek titka? Verekszünk, majd szexelünk. Kell ennél jobb módszer? De szívesen az orra alá dörgöltem volna ezeket a szavakat, csakhogy nem tehettem meg. Nathaniel nem akart botrányt, én pedig be kellett, hogy fogjam, ha nem akarom magam kidobatni Tengerszemből. Mégis hogyan másképp reagálhatott volna ezekre a dolgokra?
A tekintetem találkozott Ginevrájéval, de csak ellenségesen elfordítottam az arcom. Látni sem akartam abban a pillanatban. Arról nem is beszélve, hogy Nat végre válaszolni kezdett ezek a baromságokra, de olyan stílusban, mintha ebben a házban ő lenne a góré. Hát valamikor biztosan így volt, csakhogy a dolgok nagyot változtak.
– Egy családban az együttműködés a lényeg. – Nat persze olyan témával kezdte, amire máris forgatnom kellett a szememet. Na ezért nem működött volna az sem, hogyha előre megírja miket mondja. Elliot O’Mara képtelen volt meghazudtolni magát vagy éppen eljátszani, hogy jobb annál, ami… hacsak nem egy szépséges aranytárgy áll minden mögött jutalomként. Nat kedvéért azonban nem ment. Őt őszintén akartam, őszintén szerettem azt, amink volt… de nem akartam megosztani senkivel és ezt szívesen megmondtam volna Ginevrának és az olvasóinak is.
Ha Ada nem karolt volna belém biztosan előveszem a pálcám és még mindenki ámuldozik, hogy de romantikusak vagyunk, varázsoltam volna egy kávégejzírt. Legutóbb is bevált, mikor Montrego és Nat között igencsak feszültté vált a helyzet.
– A szerelmünknek tehát nincs titka. Egyik szerelemnek sincs, mind vagy működik vagy nem, a beleadott energia és a szív a lényeg. – Zárta le a felesleges nyálasságot. A „szív” a lényeg… vagy hogy megölj a másikért egy zaklató köcsögöt. Ha nem végzek Reagannel, akkor biztos, hogy nem alakult volna ki ilyen szintű bizalom. Hiszen én soha senkiben nem bíztam meg.
– Igen, a szív az aztán kurva fontos… – böktem oda enyhén ingerülten és mivel pálca nem volt a kezemben még mindig, hát belerúgtam az asztalba, mint egy „véletlenül”. Ez persze olyan jól sikerült, hogy mindenkit ért valamilyen formában a sok ital és étel. Én meg csak röhögtem: – Bocsi, nem direkt volt…

N A T H A N I E L & E L L I O T

(https://i0.wp.com/dressedtoat.blog/wp-content/uploads/2011/05/broken-heel.jpg)

2000. május 13.

outfit (https://dumielauxepices.net/sites/default/files/ariana-grande-clipart-thermometer-842555-8392291.jpg)

mood (https://www.youtube.com/watch?v=_HKH7Emy1SY)

- Köszönjük Elliot… - konstatálta párja rosszalkodását mindössze egy rövid megjegyzéssel a nagy író, amire akaratlanul is átszaladt egy félmosoly az arcomon. Nos, nem lehetett egyszerű dolga egy ilyen kis vadóccal, lassan kezdtem érteni, miért vitte magával csak rendkívül kivételes alkalmakkor a nyilvános megjelenéseire. Nehéz úgy profizmust sugallni, hogy az ember próbálkozásait minduntalan betrollkodja a férje. Nem kerülte el a figyelmem, ahogy Nathaniel egy gyengéd combsimítással próbálja disztingválásra bírni szerelmét, de szinte biztosra vettem, hogy ez a módszer is hatástalannak bizonyul majd. Elliot direkt élvezte, hogy bosszanthat minket.... Igen, minket. Láttam, hogy nem csak engem, hanem Natot is ki szeretne hozni a sodrából, az pedig csak a ráadást jelentette, ha Adát megnevettetheti... gondolom. Akárhogy is, én egy érzelmektől túlcsorduló, háztartási boszorkákat megríkató cikket ígértem az értekezleten, és nem nyugodtam addig, amíg ezt az olvasóim meg nem kapták.
Úgyhogy Elliot ezúttal kemény ellenféllel találta magát szembe. A pulicerpenna lelkesen jegyzetelte Nathaniel minden egyes szavát a házasságról és a családról. Fontos téma, amelyről nem lehet elég bőrt lehúzni, az egyszer bizonyos. Amíg hallgattam őt, egy pillanatra Esmére gondoltam.... Tudtam, hogy neki is nagyon fontos a család, de amikor összejöttünk, nem sokkal később elárultam neki, hogy én máshogy vélekedek erről a kérdésről. Azóta nem került szóba közöttünk a téma, és reménykedtem benne, hogy a köztünk lévő szenvedélyes szerelem elég lesz neki.... ha nem is örökre, de jó sokáig.... és kárpótolja őt azért, amiért én egyelőre... vagy talán soha....nem akarok gyereket.
– A gyerekekkel kapcsolatos döntésekben egyikünk sem lehet hangsúlyosabb vagy parancsolóbb. És én még így is sokszor belefutok ebbe a hibába, hisz egy ideig egyedülálló szülő voltam, elfelejtem, hogy ez már nem így van. De Elliot nagyobb imádatnak örvend. Mintha a gyerekek pontosan ugyanúgy rajonganának érte, mint én. De mégse tudom meghatározni, hogy melyikünk a szigorúbb… - hallgattam Nat őszintének tűnő szavait figyelmesen bólogatva, majd Adára mosolyogtam, hátha rám pillant a kislány. Nagyon aranyosnak tűnt és jól neveltnek, persze ez lehet, hogy csak egy jól begyakorolt színdarab volt, amiért este megkapta a jutalmát valami drága ajándék formájában, nem tudhattam. De valahogy olybá tűnt nekem, hogy ő tényleg ilyen kedves, alkalmazkodó gyerek, amilyenre talán minden szülő vágyik.
Nem akasztottam meg az írót, hagytam, hogy belelendüljön a témába, egy jó interjú felét ugyanis a jó kérdések hozzák, a másikat pedig az teremti meg, ha hagyjuk az interjúalanyt ténylegesen beszélni. Számos újságíró kolléga szeretett átváltani olyan szintű kérdezz-felelek játszmába, amire jóformán csak egyszavas válaszokat tudott adni a megkérdezett. Na, így lehet elrontani egy jól induló interjút. Már épp nyugtáztam volna egy kedves megjegyzéssel a mondottakat, amikor Elliot is hozzászólt a témához.
– Igen, a szív az aztán kurva fontos… - reagált rendkívül elmésen a férj, amire kivételesen nem kacagtam fel, még megjátszva sem. Elvégre a saját gyerekük előtt káromkodott így, ami elég furcsa. De nem álltam neki megjegyzéseket tenni, merthogy elég hipokrata lépés lett volna a részemről a gyereknevelésről papolni, illetve időm sem lett volna rá, mert Elliot szó szerint ránk rúgta az asztalt ezután.
– Bocsi, nem direkt volt… - röhögte egyértelműsítve, hogy igenis marhára direkt volt.
- Na persze...
Nagy kedvem lett volna beszólni, de önuralmat erőltettem magamra és ezután csak egy rosszalló ciccegés hagyta el a számat, miközben felpattantam a helyemről. A limonádés üveg ugyanis egy mozdulattal kiömlött, ahogy a poharak is csörömpölve gurultak szerteszét az asztalon. A szendvicsek egy része a földön landolt, amire csak egy halk sóhaj hagyta el az ajkaimat, hisz már korábban elment tőlük az étvágyam, szintén Mr. szexi troll gusztusos megjegyzésének köszönhetően.
Vendég lévén tudtam, hogy nem az én feladatom rendet rakni, ezért mindössze annyit tettem, hogy mentettem az asztalról a jegyzetfüzetemet, no meg a pulicerpennát, hogy amíg a házigazdák szíveskednek rendet rakni, addig se áztassa el az értékes jegyzetemet az asztalon végigcsurgó ital. Türelmesen vártam, hogy Nathaniel ismét olyan körülményeket teremtsen, amelyek között nyugodtan folytathatjuk a munkát, és közben azon gondolkodtam, mégis hogyan képes elviselni egy ilyen nagyra nőtt óvodást maga mellett.
És természetesen ezt a jelzőt nem a cuki lányára értettem.

INTERJÚ A VÁMPÍRRAL

(https://i.pinimg.com/564x/bc/f9/da/bcf9da9261e1aa8892a7b0c7bb2c5f2a.jpg)

outfit (https://i.pinimg.com/originals/02/b2/c4/02b2c4d0eb5f44f8efa0ca904a85e1fa.jpg)

Csak néztem, ahogy a valamiféle gejzír vagy vulkán elszabadul. A sütik kiborultak a tálból, a limonádé üvege csörömpölve ért az asztalra, hogy eláztasson mindent, ami levének útjába kerül. De a víz és a gondosan kikészített rágcsálnivaló is hasonló kaotizmust produkált. Lassított felvételként csak bámultam magam elé, és tudtam önkéntelenül húzom grimaszra ajkam. Hát végül is ez éppenséggel egy megszokott mutatvány Elliottól, így lényegében már meg sem lepődök és fel sem pattanok helyemről. Először csak nyugodtságot erőltetek arcomra, miközben nézem, ahogy a boszorkány menti, ami menthető. Majd lassan felállok és pálcámmal intek egyet, hogy minden visszarendeződjön a helyére.

- Semmi gond Elliot, előfordul az ilyesmi. – Vonom meg a vállam, teljes nyugalommal, mintha tényleg elhinném vagy azt gondolnám, hogy bizony ez teljességgel véletlenül történt. Tudom ám, hogy nem, és persze szívem szerint leszidnám a viselkedéséért, ha nem gondolnám teljesen jogosnak. De biztos lehet benne, és ezzel a nyugodtsággal végképp jeleztem, nem fogja megkapni, amit akar. Ginevra előtt most bizonyosan nem. Persze, nem kell eljátszanunk, hogy tökéletesek vagyunk. Ő bőségesen tesz is róla, hogy ez ne látszódjon. De ő hozta a fejünkre a bajt, amit nem úgy hárítottam, ahogy ő akarta. Legközelebb kommunikáljon értelmesen. Nyissa ki a száját és mondja meg, mit is akar, mert többségében csak hisztizni áll neki, aztán meg csodálkozik rajta, hogy az ember nem érti mi a szar is a baja. Jó, most értem. De akkor is megvolt ennek egy előzménye, amikor értelmes beszélgetéssel elérhette volna, amit akar. Csakhogy szinte sose választja azt az utat. Még, ha tény, ami tény, dühösen, sötét szemében a dacos csillogással sokkal szexibb, mint máshogy… Ha nem lenne itt Ginevra bizonyára felkapnám és az emeltre vinném, akarata nélkül is, hogy megmutassam neki ki is az úr a háznál. De előbb le kell tudnunk egy interjút és egy interjúztatót. Jó lenne immáron minél gyorsabban. – Ada… Nem kell itt ülnöd, ha nem szeretnéd. – Fordulok egy pillanatra az előbbi eseten persze nagyon is jót mosolygó kislányomhoz, aki szintúgy hozzászokott már a kiömlő löttyökhöz. Maga is tud produkálni hasonlót… bár gyermeki lelkesedéssel.
- Lehozhatom Neffyt? – Pislog rám, aztán Elliotra, de a bólintásom után már rohan is az emeletre a kedvenc nyuláért. Gyanítom Ginevrának kell majd megcsodálnia.

Közben persze a nőre nézek. És ismét jelzek neki, hogy foglaljon helyet. Láthatja, hogy a vészt elhárítottam. – Nos. Hol is tartottunk? – Kérdezem, miközben kissé fenyegetésképp kapom el Elliot kezét és szorítom combomhoz, hátha így legalább nyugton marad. Nem tudom Ginevra látta-e a mozdulatom, de nem is érdekel. Lehet a végén lehozzák rólam az újságok, hogy erőszakos férj vagyok. Bár látható, hogy néha egy komplett cirkuszt dirigálok. Még ha a cirkusz tagjai jogosan vannak felháborodva rájuk osztott szerepük miatt. – Amint látod jó adag türelem is kell. – Mosolyodom el, de tényleg ismét úgy téve, mintha egyáltalán nem vettem volna fel Elliot viselkedését. – Nem szabad azonnal felkapni a vizet. Először minden problémát türelemmel kell megpróbálni megoldani. Ilyen a házasság és a gyereknevelés…

Nem direkt volt… Ó, hogy milyen ócska szöveg volt ez tőlem. Ha valaki előtt nem tudtam már régen megjátszani magam, akkor az a meglepő nyugalmat mutató Mr. Forest volt. Úgy szerettem volna legalább egy pillanatra leolvasni az arcáról, hogy most aztán rajta kapott és később ennek bizony meglesz a maga böjtje. Fogalma sem lehetett arról, hogy mi jár a fejébe, de néha egy-egy mozdulat elárulja. Ezúttal azonban túlzottan is koncentrált arra a bizonyos rendrakásra, mint korábban a tökéletes kis válaszaira. Ezt várta tőlem is, hogy felvegyem a jólnevelt stílust és bár tudtam, képes is lennék erre, nem igazán volt kedvem. Nem akartam én produkálni magam senkinek, egyszerűen csak el akartam űzni a mumust, mielőtt túlságosan befészkeli magát.
– Na persze... – Hallottam meg Ginevra hitetlenkedő megjegyzését, mire egyszerűen elhúztam a számat, majd rá kacsintottam. Nem érdekelt, ha esetleg ezt is felvési a mindent tudó jegyzetébe, felőlem aztán azt is írhatja, hogy komplett hisztériát vágtam le a jelenlétében. A lényeg csak az volt, hogy tudja: nem szívesen látott vendég. Az én hírnevemen nem sokat lehetett rontani. Hogy miért választottak a leghíresebb emberek párjai közül a harmadiknak, hát fogalmam sem volt, egy dolog azonban biztos volt, Nathaniel Forest rajongói gyűlöltek. Főleg a nők, akik annyira oda voltak érte.
Az asztal hamarosan régi arcát tükrözte. Az italok rendben visszakerültek a helyükre, csak éppen egy-egy kutya- vagy macskaszőr került a nasikra. Egy ilyen háztartásban persze előfordult az ilyesmi, hiszen lassan minden állatfajból egy pár megfordult a falaink között. Időnként biztosra vettem, hogy jóval több szőrcsomót nyeltem le, mint a macskák… de nem számított. Ez is az ára volt annak, hogy Nat valamiért különös késztetést érzett az etetésemre. Nem egy etióp éhező voltam, akinek minden csontja kint volt, bár tény, hogy voltam ennél egészségesebb is. Roxfortos koromban szép, szálkás izmaim voltak, habár kifejezetten kigyúrt soha életemben nem voltam. Ez genetika volt, amit anyámtól kaptam. Csupán a magasságom közelített picit apámhoz, de még így is alaposan elmaradtam tőle.
– Semmi gond Elliot, előfordul az ilyesmi. – Jegyezte meg Nat, mire egyszerűen megköszörültem a torkomat. Mindketten tudtuk, hogy nem csak egyszerűen előfordul az ilyesmi… ebben a háztartásban sokszor törnek a dolgok, főleg akkor, ha mi ketten egymásnak feszülünk. Hogy van-e ennek a háznak ténylegesen ura, jó kérdés… én magam sem tudnám megmondani, mert ez olyan, mint egy macskaegér játék. Hol én vagyok fölényben, hol Nat… és akkor a másiknak nyelnie kell. Sosem voltunk olyan pár, akik féltek egymásnak fájdalmat okozni, de talán ez volt a mi erőnk, a kulcs, ami egyben tartott. Akármit is tettünk egymással, abban ott volt a szenvedély valamilyen foka. Mégis valami tönkre ment, mintha ez már kevés lett volna… és játszhatjuk a lapok címlapján a tökéletes párt, sosem leszünk már azok.
– Ada… Nem kell itt ülnöd, ha nem szeretnéd.
Természetesen Nat készen állt arra, hogy az egyetlen ember, akinek még volt humorérzéke a szobában, eltűnjön a közelemből. Tudtam, hogy ez nem igazi választási lehetőség, így amikor a kislány felpattant és elrohant a híres Neffyért, csak sóhajtottam egyet. Nem voltam erre felkészülve semmilyen formában.
– Nos. Hol is tartottunk? – Nat kérdésére én is Ginevrára pillantottam. Nem érdekelt, hogy elkapta a kezemet, majd jól meg is szorongatta. Belemartam a lábába, ahogy a combjára simította az ujjaimat. Ha ő tette volna ugyanezt, valószínűleg felkiáltok, ugyanis a felé lévő lábamon volt a félig-meddig meggyógyult sérülés, vöröslő heg formájában. Azóta is kínokat okozott, hogy átszúródott rajtam az a bizonyos fémtüske. Hol futni nem tudtam, hol járni is borzalmas volt, másikor pedig a guggolás nem ment. Nem volt rendszeres kép, ahogy éppen akart úgy kínzott meg… de már megszoktam.
– Ott hogy melyikünk a szigorúbb és miért olyan jó a kapcsolatunk. – Mondtam egyszerűen, tudatosítva bennük, hogy igen, nem vagyok hülye. Ráadásul kiváló a megfigyelő képességem, így a félfüllel elkapott, bosszantó szövegeiket is tökéletesen meghallottam.
– Amint látod jó adag türelem is kell. – Magyarázta Nat, mintha semmi sem történt volna igazából. Nem történt semmi… csak akkor lesz neki igazán jelentősége, ha a csajszikád elment innen… A hang morgott bennem egy keveset. – Nem szabad azonnal felkapni a vizet. Először minden problémát türelemmel kell megpróbálni megoldani. Ilyen a házasság és a gyereknevelés…
Ezen felröhögtem. Türelem… sosem volt ránk jellemző. Ha valaki akart, hát úgy szakított ki egy darabot a másikból, hogy meg sem kérdezte előtte. Ránk sosem volt jellemző ez. Az egyetlen személy, aki a békés oldalunkat látta, Ada volt… és most már a szerelemgyerek is. Persze el-elcsíptek a vitánkból részleteket, de előttük sosem ártottunk volna egymásnak igazán, sem szóba, sem tettben.
– Semmi tapasztalatom a gyereknevelésben, de még csak a kapcsolatokban sem. Ha mindent megterveznék ócska és unalmas lenne, ezért én nem hiszek a türelemben sem. – Jegyeztem meg Natnak. Nem, ez nem Ginevrának szólt, de ha akart úgyis felvéste magának. – Egyszerűen csak nem szabad várni és várni és várni, mert az ember elmegy a kapcsolata mellett, mint egyesek… aztán már csak azon kapja magát, hogy egyszerre megöregedtek mindketten, nem kihasználva a fiatalságukat arra, hogy együtt legyenek. Nem nyugdíjasként kell élvezni azt, amink van, mondván, hogy akkor ráérünk majd.
Ginevra felé fordultam. Nem, nem neki akartam ezt mondani, de hogy ne hallatszon ki ebből az egészből az, ami igazán a mi problémánk, hozzá tettem még, hogy: – Kétlem, hogy bármilyen titok lenne. Csak a közös pillanatokat kéne élvezni… mindenkinek… – Megköszörültem a torkomat. – Pláne, ha az ember a partnerétől elvárja, hogy áldozatokat hozzon és változtassa meg a komplett életét miatt. Mert egy kapcsolat ezzel jár, de elég szarul megy, ha csak az egyik egy ember hajlandó erre. – Natra sandítottam. Kétlem, hogy újdongásgot jelentett volna neki a véleményem.

N A T H A N I E L & E L L I O T

(https://i0.wp.com/dressedtoat.blog/wp-content/uploads/2011/05/broken-heel.jpg)

2000. május 13.

outfit (https://dumielauxepices.net/sites/default/files/ariana-grande-clipart-thermometer-842555-8392291.jpg)

mood (https://www.youtube.com/watch?v=_HKH7Emy1SY)

- Semmi gond Elliot, előfordul az ilyesmi - reagál meglepően elnézően Nat, amire csak egy szemforgatással felelek. Méghogy előfordul.... Mégis hol? Maximum a Szárnyas Vadkanban...Kulturált helyen nemigen. Amint elhárult a katasztrófasújtotta övezet, visszaülök a helyemre. A kislány közben láthatóan szabadulni szeretne ebből a helyzetőbl, amit meg is értek, legszívesebben én is követném őt az emeletre, bármi vagy bárki is legyen az a Neffy, Elliot Forestnél csak nem lehet rosszabb.
– Nos. Hol is tartottunk? – teszi fel az udvarias kérdést az író, majd látszólag észrevétlenül próbálja „megrendszabályozni” rakoncátlan párját, amire akaratlanul is megjelenik egy ironikus grimasz az arcomon, ami annak szól, hogy a próbálkozása előre kudarcra van ítélve.
– Ott hogy melyikünk a szigorúbb és miért olyan jó a kapcsolatunk – szúrja közbe a delikvens, mielőtt megszólalhatnék.
- Pontosan - bólintok újra hadra fogva íróeszközeimet, és igyekszem ismét átszellemülni az interjúhoz.
– Amint látod jó adag türelem is kell – reflektál a helyzetre Nathaniel, mire megértő félmosolyra húzódnak ajkaim. Hát, ilyen pár mellett extra adagra van szükség - jegyzem meg magamban....
– Nem szabad azonnal felkapni a vizet. Először minden problémát türelemmel kell megpróbálni megoldani. Ilyen a házasság és a gyereknevelés… - magyarázza tovább Nat, amire a férje egyszerűen szemberöhögi. Nos, ha az én párom lenne, valószínűleg most azonnal hagynám faképnél, de hála Merlinnek, nekünk semmi közünk egymáshoz azon kívül, hogy kölcsönös érdekeink arra predesztináltak minket, hogy eltöltsünk egymás társaságában egy kis időt... aminek egy része szerencsére már le is telt.
– Semmi tapasztalatom a gyereknevelésben, de még csak a kapcsolatokban sem. Ha mindent megterveznék ócska és unalmas lenne, ezért én nem hiszek a türelemben sem – szólal meg először érdemben Elliot, mire a pulicerpenna lázas jegyzetelésbe kezd.
– Egyszerűen csak nem szabad várni és várni és várni, mert az ember elmegy a kapcsolata mellett, mint egyesek… aztán már csak azon kapja magát, hogy egyszerre megöregedtek mindketten, nem kihasználva a fiatalságukat arra, hogy együtt legyenek. Nem nyugdíjasként kell élvezni azt, amink van, mondván, hogy akkor ráérünk majd - folytatja a meglepően értelmes gondolatmenetet a szemtelenkedő Szexi, ezúttal rám is nézve. Állom a tekintetét és megértően bólogatok.
- Bizony, ebben tökéletesen egyetértünk - jegyzem meg futólag, majd hagyom tovább beszélni.
- Kétlem, hogy bármilyen titok lenne. Csak a közös pillanatokat kéne élvezni… mindenkinek… Pláne, ha az ember a partnerétől elvárja, hogy áldozatokat hozzon és változtassa meg a komplett életét miatt. Mert egy kapcsolat ezzel jár, de elég szarul megy, ha csak az egyik egy ember hajlandó erre – teszi hozzá meglepő őszinteséggel, mire már látom magam előtt az interjú szalagcímét: „Elliot Forest beáldozta az életét a házasságáért....” Egyelőre csöndben figyelek, hátha kibontakozik egy mély beszélgetés közöttük nélkülem is, elvégre itt nem én vagyok a lényeges pont, én csak megfigyelő vagyok.... Megvárom, hogy mit reagál Nat, majd felteszem a következő, magától értetődő kérdést.
- Ha már közös élet, közös tervek.... Saját gyermeket szeretnétek vállalni? Ma már számtalan lehetőség közül lehet választani egynemű pároknak is, amint ezt bizonyára ti is jól tudjátok...

INTERJÚ A VÁMPÍRRAL

(https://i.pinimg.com/564x/bc/f9/da/bcf9da9261e1aa8892a7b0c7bb2c5f2a.jpg)

outfit (https://i.pinimg.com/originals/02/b2/c4/02b2c4d0eb5f44f8efa0ca904a85e1fa.jpg)

Fogalmam sincs mi ütött jobban szíven. Elliot szavai? Vagy Ginevra kérdése? Mindenestre éreztem, ahogy ugrik egy hatalmasat, hogy aztán gyorsabb tempóra váltva folytassa dolgát a mellkasomban. Eddig direkt igyekeztem a lehető legnyugodtabb lenni. Nem akartam megmutatni sem Elliotnak, sem Ginevrának, hogy bizony ezzel az interjúval eleve ki volt nálam húzva az a bizonyos gyufa. Ha Elliot azt akarta, hogy lemondjam, akkor nem kellett volna már alapból hozzám küldenie. Arról nem is beszélve, hogy enyhén fenyegetésnek éreztem a nő megjelenését és szavait a levélben…

Tényleg csak el kellett volna hajtanom. Jelezni, hogy nem akarom ezt. És igaza van Elliotnak amiért ellenáll, tényleg beengedtünk egy vadidegent a legféltettebb szentélyünkbe. És kész voltam még körbe is vezetni, hogy megfeleljek a modern elvárásoknak, ami a közéletet és a médiát érinti. Ez a kérdés azonban a legfájdalmasabb, amit az ember feltehet egy a mienkéhez hasonló párnak. Bármilyen lehetőségeink is vannak, az mind vagy hamis, vagy fájdalmas és bonyolult. Egyik sem olyan egyszerű és szép, mint egy várandós anya, aki kihordhatja tulajdon gyermekét boldogságban és szeretetben. Mi az őrület határát kéne, hogy feszegessük, vagy megalkudnunk. Ezt hozzánk hasonlóan, sokan, nem akarják vállalni.

Felállok. Hirtelen és gyorsan. Szemem sarkából látom, ahogy Ada kissé meg is ijed és megtorpan a lépcsőn. Bizonyára látszódott az arckifejezésemen a „Na, most aztán elég” kifejezés. Hangomra mégis nyájas kedvességet erőltetek, mikor megszólalok, s arcomról is eltüntetem a komor ráncokat.
- Nos. Kedves Ginevra. Amint látod a házasság egy meredek lejtő. Az ember hol fölfelé kapaszkodik, hol lefelé gurul, de sosincs olyan, hogy áll a tetején és élvezi munkája gyümölcsét. – Magyarázom, miközben elég látványosan nyújtom felé a kezem ahhoz, hogy félreérthesse, azt akarom, felálljon. - Ez a hozzánk hasonló párokra még inkább igaz. Mivel nem csak a belső nehézségek, de a külsők is folyamatosan ostromolnak. – Fejezem be a mondandóm, miközben kedvesen kifelé vezetem a házunkból.

- Remélem kaptál egy átfogó képet az életünkről. A házunk szép, mi ketten bájosak és kedvesek vagyunk, a kislányunk pedig maga a tökéj. – Mondom olyan mosollyal, amitől szerintem én magam is megijednék, ha kívülről látnám, de szerencsére nem látom kívülről. Inkább kinyitom az ajtót és búcsúzok. – Köszönjük, hogy itt voltál. Örültünk a szerencsének. – Tolom ki az ajtón, hogy aztán végre azt becsukva megszabaduljak a kellemetlenségtől. – Azt persze leshetjük, hogy ezek után mit ír rólunk. – Morgom Elliot felé, mikor visszalépek a nappaliba. – De megkaptad, amit akartál. Eltűnt. Remélem most akkor már boldog vagy…

Nat úgy ismer, mint a saját tenyerét. Nem volt kérdéses, hiszen éppen az ominózus kérdés után pattant fel és próbálta meg kitessékelni a betolakodót az otthonunknak nevezett, túlzottan is steril-letiszult építményből. Talán tudta, hogy ha kinyitom a számat, abból legfeljebb bömbölés és ingerült megjegyzések szabadulnak majd fel. „Ha már közös élet, közös tervek.... Saját gyermeket szeretnétek vállalni? Ma már számtalan lehetőség közül lehet választani egynemű pároknak is, amint ezt bizonyára ti is jól tudjátok...” Ízlelgettem magamban még egy ideig az elhangzottakat, közben olyan sötétség szállt a szívemre, mint még soha. Ma már… lehetőség… Sóhajtottam egy nagyot, nem is tudva, mit gondolt ez a nőszemély. Nincs sok lehetőség és kurvára nem akarom egy edénybe verni a… mindegy!
– Nos. Kedves Ginevra. Amint látod a házasság egy meredek lejtő. Az ember hol fölfelé kapaszkodik, hol lefelé gurul, de sosincs olyan, hogy áll a tetején és élvezi munkája gyümölcsét. – Magyarázta Nat, mikor már felé nyújtotta a kezét. Túl kedves volt még most is, holott ki kellett volna dobni egyszerűen ezt a nőt már a kezdtek kezdtén, sőt… ide sem hívni! Miért jutott ez egyáltalán eszébe? Nem is érdekel mit ír rólam, az sem érdekel igazából, hogy mit gondol rólam Forest elcseszett kis álom rajongótábora.
Figyeltem, ahogy vezeti kifelé, én meg sem mozdultam. Nem érdekelt, nem akartam jóban lenni vele, sem jó benyomást tenni. Olyan pontra tévedt, ami már régóta fájópontja a kapcsolatunknak. A közös gyermek hiánya. Nem lesz soha és nem is erőltetem. Nekem ilyen módon nem kell. Ezerszer gondoltam rá, hogy milyen jó lenne dajkálni és ölelni, de akármiféle kölyköt is kapnék az élettől a végén, annak vagy hozzám vagy Nathoz nem lenne köze. S mondhatják, hogy de ugyanaz a szeretet. Még sem a kapcsolat beteljesülése lenne.
– Köszönjük, hogy itt voltál. Örültünk a szerencsének. – Erre kaptam fel a fejem. Még láttam, ahogy Nat kitolja az ajtón a nőcskét, aztán rám nézett. Persze megvolt az esély, hogy merő egyszerűségből újra bekopog, várva, hogy jól sikerül majd a mi kis találkozónk még is és lesz folytatás. Azonban ezen a ponton tényleg nem lettem volna hajlandó folytatni és ezt Forest bizonyosan tudta.
– Azt persze leshetjük, hogy ezek után mit ír rólunk. – Morgolódott Mr. Forest mind a két méterével, ahogy átlépte a nappali határát és visszatért a közelembe. Megint éreztem a parfümöt, ami elnyomta egy picit az ő saját illatát. Azt szerettem pedig igazán, mikor reggel hozzám bújt és az édes-kesernyés aroma megtöltötte az orromat. Sosem ébredtem fel rá igazán, de jelezte a testemnek, hogy hamarosan jöhet az isteni kávé… a reggeli vita és a folytatás.
– Ha egy cseppet is érdekelne… – Vállat vontam. – Mit írna rólam? Hisztis vagyok? Agresszív? Brühühü, hogy oda ne rohanjak! – Biggyesztettem le az ajkaimat.
Felnéztem Natra, de nem mozdultam a kanapéról. Nem akartam megadni azt az örömöt, hogy elismerjem megint én voltam kettőnk közül az idióta, aki tönkre tett mindent. Tudta ő is és én is… ahogy azt is, hogy a gyerektéma, pláne a közös, tabu itt.
– De megkaptad, amit akartál. Eltűnt. Remélem most akkor már boldog vagy…
Elvigyorodtam.
– Ha tudnád mennyire… ha tudnád mennyire, Mr. Forest.

N A T H A N I E L & E L L I O T

(https://i0.wp.com/dressedtoat.blog/wp-content/uploads/2011/05/broken-heel.jpg)

2000. május 13.

outfit (https://dumielauxepices.net/sites/default/files/ariana-grande-clipart-thermometer-842555-8392291.jpg)

mood (https://www.youtube.com/watch?v=_HKH7Emy1SY)

Sejtettem, hogy érzékeny pontot érintek majd a kérdésemmel, de hogy ennyire beletenyereltem valamibe, arra azért nem számítottam. Nathaniel a kérdés elhangzása után rögtön felállt és meglehetősen ideges arcot vágott, amitől még a kislánya is megilletődött.
- Nos. Kedves Ginevra. Amint látod a házasság egy meredek lejtő. Az ember hol fölfelé kapaszkodik, hol lefelé gurul, de sosincs olyan, hogy áll a tetején és élvezi munkája gyümölcsét. Ez a hozzánk hasonló párokra még inkább igaz. Mivel nem csak a belső nehézségek, de a külsők is folyamatosan ostromolnak – mondta látszólag kedvesen, ám gesztusaival egyértelművé téve, hogy ki akarja rakni a szűrömet.
Hogy milyen nehézségekről beszélt, arra kíváncsi lettem volna, de a testbeszéde nem hagyott kétséget afelől, hogyha fel is tenném a kérdést, arra már nem kapnék választ. Vitatkozhattam volna vele, de őszintén szólva már bőven volt elegendő nyersanyagom egy remek interjúhoz. Amiben bizony nem fogom szó nélkül hagyni a gyermek kérdést, bármennyire is ezt akarják. Elvégre ők maguk hívták fel a figyelmet a téma szenzitivitására azzal, hogy nem voltak hajlandóak egy egyszerű: „Igen, szeretnénk majd közös gyereket" válasszal elintézni a kérdést. Hát, ők tudják, az újságírói szabadságom egy része viszont legalább megmaradt akkor is, ha most nem kérdezhettem többet.
- Szia Ada, örülök, hogy megismerhettelek - integettem búcsúzóul mosolyogva a kislánynak, majd magamhoz vettem a táskám és az ajtó felé tipegtem Nathaniel társaságában. Elliot még köszönésre sém méltatott, de engem ez hidegen hagyott.
- Remélem kaptál egy átfogó képet az életünkről. A házunk szép, mi ketten bájosak és kedvesek vagyunk, a kislányunk pedig maga a tökéj – szögezte le határozottan az író, amire bőszen bólogattam. Na persze.... Pont úgy néztek ki, mint egy tökéletes házaspár meg egy tökéletes család, mi? Nem most jöttem le a falvédőről és az olvasóim sem. Ettől függetlenül a cikk maga cukormázas köntösben fog elkészülni, hiszen magazinos profilú interjút akartunk eleve is, ugyanakkor az izgalmas részleteket is tartalmazni fogja kettejük ellentétéről. Az olvasók imádni fogják, ők a megtestesült tűz és víz, akik képtelenek egymás nélkül élni, de folyamatos dominancia-harcban álltak egymással, ami nem könnyítette meg az idilli családi életet, hogy finoman fogalmazzak....
- Természetesen. Igen, megkaptam, amiért jöttem, ne aggódj! Majd várom a fotókat a cikkhez, amint megvannak és küldöm én is a szöveget, hogy átnézhessétek, mielőtt megjelenik - tettem még hozzá, miközben Nat kinyitotta az ajtót.
– Köszönjük, hogy itt voltál. Örültünk a szerencsének - búcsúzott az író, mire hátranéztem még egyszer a vállam felett és fennhangon elköszöntem mindkettőjüktől.
- Én köszönöm a lehetőséget! Szép napot! - léptem ki az ajtón elégedett mosollyal az arcomon, alig várva, hogy beszámoljak a szerkesztőségben a várva-várt Forest anyagomról.
Ha vesztettem is bent egy csatát ma Ritával együtt, azt mélyen eltökéltem magamban, hogy a háborút én fogom nyerni, és igenis megkaparintom magamnak az engem illető főmunkatársi pozíciót.

Köszönöm a játékot! ♡

szoba

(https://i.pinimg.com/564x/74/37/5c/74375ca0e551296b02c9e69f709a7ccc.jpg)

▪ outfit ▪
(https://i.pinimg.com/564x/6f/bb/61/6fbb61b66f453c2aadcccb4907b1262b.jpg)

Olyan érzés, mintha először járnék Tengerszemben. A szagok és illatok, a falak, a bútorok, de még a fények is egészen más benyomást keltenek. Mintha még sosem láttam volna ezt az épületet belülről. Olyan, mintha nem is az én tollvonásaim határozták volna meg a jellegét, mintha nem is lettem volna itt minden egyes ablak vagy fal behelyezésekor és mintha nem én kerestem volna fel a legalkalmasabb lakberendezőt a szobák bútorainak összeválogatásához. Ismerős a lámpa a nappali mennyezetén… Közösen terveztük, találtuk ki, alkottuk meg a vásznon, s imádtam minden csillanását és üvegfelületét. És mégis, talán ez sem ugyanaz már, mint amit én ideszántam.

Hogy ez csalódottá tesz-e engem? Nem… Egy cseppet sem. Valójában minden egyes tárgy, amit elhelyezek, minden egyes részlet, amit szeretettel és odafigyeléssel csakis a megrendelőhöz igazítok egy semmiség. Csak egy gondosan megtervezett darab, egy tárgy, egy része az épületnek, míg valaki be nem lakja a helyiségeket. Míg valaki fel nem figyel az apró gondosságokra, míg valaki értéket nem tulajdonít neki azzal, hogy az övé.
Ez az, amihez én nem értek. A házaim csak házak. Kockák, ahogy eme háznak például egyik lakója csúfolja alkotásaimat. És valahol elemembe vágott ezzel az igazsággal. A házak, kockák, hisz már a gyerek is két dologból állít össze házat a fa építőelemeiből. És igen… akárhogy is nézem ebből az egyik mindig egy kocka, amire apró kezekkel gondosan helyez rá egy gúlát.

Én csak a házak építéséhez, vagy jelen esetben átalakításához, tatarozásához értek. De én hiába élek az egyik ilyen általam épített házban, úgy fest az életet valahogy nem vagyok képes beletenni. Nem válik otthonná. Bár tégy, hogy Tengerszem is akkor kezdett el változni, mikor Nat magához vette Adát. Azóta meg… Ez is egy zajos szeretethellyé vált, mint a legtöbb hely, amit a megrendelőim családostul vesznek birtokba. És ez tetszik, még ha én egymagamban képtelen is vagyok elérni ugyanezt a hatást. Bizonyára, ha lenne egy asszony és gyerekek, akik… Igen. Akkor minden más lenne. De hát elvileg én sem egyedül akartam nekifutni az életnek, csak az élet és Babette döntöttek másképp. Nem mintha panaszra lehetne okom… Azt hiszem. Azt hiszem jól élek.

Kikerülök néhány gyerekjátékot a lépcső előtt, hogy aztán elinduljak az emeletre. Nat megint simán beengedett, majd még elment a dolgára, mondván, hogy pár perc és érkezik, a párja pedig úgy sincs itthon. Remélem ezúttal legalább szólt neki, hogy érkezem, mert a múltkor nem loptam be magát a szívembe. Akkor mégsem kellettek az úgymond szolgálataim, de most Nat egészen biztosnak, sőt másnak, valahogy izgatottnak tűnt. Pedig az elmondása szerint csak egy újabb szoba beékelésének tervével kell elsősorban foglalkoznom. Még el se árulta, hogy mi lesz, vagy hova kell igazán… Annyit akart csak tudni, hogy elfér-e még az emeletre egy komplett szoba, fürdőszoba kombináció. Vagy ha a fürdőszoba nem megy, akkor csak simán egy szoba. Se méret, se kilátási meghatározások, se semmi. Csak, hogy esztétikusan el fog-e férni… Önkéntelenül sóhajtok fel, miközben kikerülök még egy babajátékot. Azt hiszem ő például az a férfi, akinek csak az ölébe hullott a család, nem is tervezte. Én meg… Mindegy. Érek fel az emeletre, és úgy lépek rá a folyosóra, mintha minden naposan itt tölteném az időmet. Ugyanúgy emlékszem a térnek minden négyzetcentiméterére. Csak épp akkor nem hevert mindenfelé építőjáték, vagy babaruha. És a szagok sem ilyenek voltak. Ez már nem egy ház szaga, ez már egy otthoné…

Csak egy szoba
(https://i.pinimg.com/564x/82/bc/b2/82bcb2dcf0013de5c08052bfb22008f6.jpg)

Talbot & Forest
2000. november

csúnya szavakat tartalmaz

outfit (https://i.pinimg.com/564x/c7/25/a6/c725a63b0f2add38bd749f7da4c8bb76.jpg)

Az utóbbi időben jobbnak láttam nem beavatni Forestet a dolgaimba. Legalábbis olyan mélységekbe nem, ahol aztán Wade Rivers neves is előkerülne. Nem akartam, hogy tudja miféle munkán dolgozom éppen és, hogy reményeim szerint hamarosan igazi kalandban lesz részem megint. Ma is „vásárlás” címszóval indultam hát neki az aprós Szent András templomnak, hogy felmérjem a terepet… napközben állítólag kevésbé aktívak azok a bizonyos kísértetek, akik a muglikat olyan lelkesen ijesztgetik.
Körültekintőbbnek kellett volna lennem megint. Ismét elsétáltam a sírig, ismét megpróbáltam megkeresni a megfelelő pontját a szobornak, aminek a megnyomásával aztán megszerezhetem a kincset, amit a szarkofág belsejébe rejtettek. Csakhogy ezúttal sikerült egy csapdába nyúlnom, ami éppenséggel egy közepesen éles, marhára rozsdás penge volt. A zsebemben tartott vászonzsebkendőbe bugyoláltam hát a kézfejemet és úgy tértem haza, szokás szerint a kandallón keresztül.
Már ott éreztem azt a furcsa szagot.
– Mi a szar… – Nem tudom, miért, de elfogott a pánik, hogy Forest valami elcseszett szeretője tanyázik éppen itt… nem, mintha állítása szerint ilyesmitől tartanom kéne. Még is olyan erővel vetettem fel magamat a lépcsőn át az elemeltre, szinte átesve a kölykök játékain, hogy már-már félő volt, hogy valakinek tényleg letépem a fejét.
Gyanakodva néztem körbe, majd egy kisebb infarktus keretében akkorát ugrottam, hogy megint ráléptem valami elhagyott sípolósjátékra. A hangja bezengte az egyébként meglepően csendes házat, én pedig végre felfogtam, hogy az a bizonyos James Talbot van itt, akiről már egyszer világosan kifejtettem a véleményem Forestnek.
– Te meg mi a francot keresel itt? Forestnek megmondtam, hogy nem jöhetsz még egyszer a közelembe. Nagyon szemét voltál. – Magyaráztam meglepő hevességgel és közben a tekintetemmel az emelet belátható részeit fürkésztem, hátha esetleg őnagysága is előkerül. De nem volt sehol.
Remek, Elliot, szóval beengedte a házba és még egyedül is hagyta. Nem lepett volna meg, ha még a cuccaim közé is betúr. Elvégre Forest barátja volt és Forest rendszerint szeretett beleszólni dolgokba. Miben különbözne ettől bármelyik haverja is? „Nat, vettem egy házat Svédországban.” „Akkor mától depressziós vagyok, Elliot.” „Nat, olyan jó lenne kalandokban részt venni.” „Nem vagy elég komoly ahhoz, hogy családod legyen, Elliot.” „Nat, nem etetsz meg?” „Elég nagy vagy már ahhoz, hogy egyedül egyél, Elliot.” Ez volt az általános beszélgetési forma, így már megtanultam nem gondolni arra, milyen jó lenne csendesen kint ücsörögni a teraszon és az erdő zajait hallgatni, élvezni Forest törődését vagy éppen csak önmagamnak lenni. Persze ezekben az „átlagos” és „családias” helyzetekben is megtaláltam magamat, sőt lassan már egyenesen beleszoktam, hogy minden ugyanaz, mint régen és ez a rideg, szögletes, ispotályszerűen hófehér ház az otthonom. Nem hiányzott igazából még az ír kisház sem, mert én tényleg Natot választottam. Csak valahogy ezzel együtt az önálló létezésem is egyenlő lett a nullával.
– Szóval mit akarsz itt? – néztem az öltönyösre.

szoba

(https://i.pinimg.com/564x/74/37/5c/74375ca0e551296b02c9e69f709a7ccc.jpg)

▪ outfit ▪
(https://i.pinimg.com/564x/6f/bb/61/6fbb61b66f453c2aadcccb4907b1262b.jpg)

Nem mintha nem hallotta volna a lépéseket… már épp köszönésre nyitottam volna a szám a lépcső felé indulva, de valaki megelőzött. Nat párja úgy rontott fel az emeletre, mintha legalábbis betörőt várt volna az amúgy többszörösen levédett telken. Hát nem az voltam. De ebből és a dühösen sziszegő fickóból rájöhettem, hogy Nat megint megfeledkezett egy apróságról. Nem szólt a párjának, hogy jövök. Ez már a múltkor is így volt, nem tudom most mégis miért csodálkozok rajta, de úgy gondolom legalább egy infarktustól megkímélte volna szerencsétlent. És akkor még ez a borzalmas sípoló gyerekjáték hang is rátesz egy lapáttal a hangulatra. Legalábbis ettől egészen olyan az egész, mintha egy borzalmas horror történetben lennénk. A baj csak az, hogy éppenséggel magamat érzem az áldozatnak, akinek nekiront egy ártatlan bőrbe bújt farkas. Tényleg, majd megkérdezem Natot, hogy véletlen nem egy vérfarkassal lakik-e együtt, vérmérsékletre igencsak hasonló lehet…

Nem nagyon tudott a stílusával kihozni a sodromból, még. Még. De tény, ami tény, hogy Nathaniel Forestre jelen pillanatban elég dühös voltam. Ami nem látszott. Csak álltam öltönyömben a kisfiú szoba ajtajában és onnan néztem le a dühödt arcra, amiből egyértelműen rám sugárzott minden düh. Ez most komoly? Nézek rá, sóhajtva egyet, neki senki se szólt még róla, hogy nem én vagyok az ellenség. Legalábbis se megtámadni, se lerombolni nem fogom a házat, sőt, éppenséggel hozzátennék még, hogy jobb és praktikusabb legyen. Nem tudom, neki mintha ez nagyon-nagyon nem esne le. Vagy nem lenne fontos. Mindenki ellenség, akit ellenségnek tart, lehet az egyszerű utcai árus is, ha neki nem szimpatikus, vagy nem kezd el neki bókolni, akkor mehet a búsba. Azt hiszem ennek az egónak lettem én is az áldozata, mármint e miatt az ego miatt nem lát szívesen. Fel is írom magamnak, agyam valamelyik bugyrába, hogy majd egyszer, egy hozzá hasonló alakkal úgy kezdjem a beszélgetést, hogy „De gyönyörű vagy.” akkor talán minden jobban alakul majd.

- A nagyon szemét voltam eléggé relatív. A te oldaladról nézve talán az voltam, bár kétlem. Egész egyszerűen nem szereted azokat, akiket Nat kedvel. Gondolom féltékenység, vagy birtoklás. Mindegy is… - Magyarázom egyszerűen tárgyilagosan, majd kilépek a szobából, el a férfi mellett és az emelet fenti, kihasználatlan terére mutatok. – Ebből jöttem szobát tervezni. – Kezdem, de ezt már jóval lelkesebben, mint előbbi mondandóm. – Elvileg szükségetek van még egy szobára, remélem te tudod a kívánságokat, meg a miérteket, mert velem Nat nem sok információt közölt, csak annyit, hogy kell egy komplett szoba, fürdőszoba. – Kissé visszafordulok a ház terétől a férfi felé, aki gondolom most aztán kevésbé dühös, mint eddig bármikor volt… - Nat nem fogja másra bízni a házatok átalakítását. Tengerszemet én terveztem, az összes apró kis részlete átment az én kezeim között, mindent én ellenőriztem le, hagytam jóvá vagy én építettem bele. Senki sem nyúlhat egy már megalkotott művemhez. Csak én. Szóval, kénytelen leszel elviselni a jelenlétem, ha kell az a plusz szoba. Márpedig Nat egyértelműen jelezte, hogy kelleni fog. Pár hónapon belül készen kell vele lennem, ne hátráltass.

– A nagyon szemét voltam eléggé relatív. A te oldaladról nézve talán az voltam, bár kétlem. Egész egyszerűen nem szereted azokat, akiket Nat kedvel. Gondolom féltékenység, vagy birtoklás. Mindegy is…
Ennek a Talbotnak aztán van bőr a képén… igaz Natnak is, amiért csak így idehívtam. Nem emlékeztem, hogy akárcsak egyszer is említette volna, hogy ide akarja hozni megint. Ugyanis én ebbe nem egyeztem volna bele. Nem akartam, hogy bármi köze legyen az otthonunkhoz. Bocsánat, Nat otthonához, mert ez még mindig nem az enyém, hiába is magyarázta állandóan ezt. Lényegében a ruháimon és egy-két kincsemen kívül nem sok dolgom volt itt és nem is tűnt úgy, hogy Nat nagyon támogatná, hogy bármit betegyek Tengerszembe, ami nagyobb egy pár cipőnél.
– Hát ezt most nagyon rosszul látod. – Közöltem hűvösen a tényt és megvetően bámultam rá és követtem, amerre haladt. Nem akartam egy pillanatra sem szem elől téveszteni. – Azokat utálom, akik karót nyelt barmok. – Tettem hozzá tapintatlan őszinteséggel. Sosem én voltam az kettőnk közül, aki körbe nyalt gondolkodás nélkül bárkit. Ezt az ember meg végképp nem fogom. Azt akartam, hogy házon kívül legyen és készen is álltam lényegében kidobni. Ne mászkáljon itt az én engedélyem nélkül, pláne ne felügyelet nélkül.
– Ebből jöttem szobát tervezni. – Mutatott egy üres térre a nagyháló közelében. Nem néztem oda, továbbra is őt bámultam. – Elvileg szükségetek van még egy szobára, remélem te tudod a kívánságokat, meg a miérteket, mert velem Nat nem sok információt közölt, csak annyit, hogy kell egy komplett szoba, fürdőszoba.
Mordultam egyet válaszként.
Semmi köze nem volt ahhoz, hogy miért készül a szoba. Nem akartam, hogy tudjon a titkunkról… ha valamiben igaza volt Natnak, akkor az az, hogy veszélyes ilyesmit kiadni. Nem a hülye babonák miatt, engem ezek a dolgok egész egyszerűen nem izgattak. Csak nem akartam, hogy bármilyen módon is apám fülébe jussanak a dolgok. Sigrid kellően messze lakott ahhoz, hogy titkolni ne legyen olyan nehéz. Ráadásul kettőnkön kívül senki sem tudott a terveinkről, egy-két idióta mugli orvost leszámítva, akiket Nat mindenáron bele akart rángatni az ügybe. Nem, mintha nélkülük megoldhatatlan dolog lett volna. Mindez nem számított… csupán az, hogy ez volt a mi utolsó esélyünk, ami megmentheti még ezt a kapcsolatot. Mert lehet, hogy szerettem, de már annyira megoldhatatlan és fájdalmas volt minden, hogy szinte készen álltam a szívtörés ellenére is tovább állni. Annyira, hogy a táskát, amibe egy kevés cuccot elvinnék mindig elől hagytam, a szekrényem mellett.
– Nat nem fogja másra bízni a házatok átalakítását. Tengerszemet én terveztem, az összes apró kis részlete átment az én kezeim között, mindent én ellenőriztem le, hagytam jóvá vagy én építettem bele. Senki sem nyúlhat egy már megalkotott művemhez. Csak én. Szóval, kénytelen leszel elviselni a jelenlétem, ha kell az a plusz szoba. Márpedig Nat egyértelműen jelezte, hogy kelleni fog. Pár hónapon belül készen kell vele lennem, ne hátráltass.
– Talán sem neked, sem Forestnek nem sikerült még észrevennie, hogy én is itt lakok? – kérdeztem enyhén ingerülten. Ebben most minden sértettség ott volt, amit legalábbis én annak véltem az elmúlt majd’ két évben. Megköszörültem a torkomat aztán és a lépcső felé pillantottam, hátha előkerül végre Nat.
– És én nem akarom, hogy te csináld.

SZOBA

(https://i.pinimg.com/564x/a0/99/8f/a0998fe64965e49d00540de2c2e08b09.jpg)

outfit (https://i.pinimg.com/564x/ed/b4/a4/edb4a4509cdcb20d4b672c45dc5b8fab.jpg)

Csak egy tejért és kávéért ugrottam el a boltba. Elfogyott, az utóbbi időben pedig nem igazán gondoskodtam a tartalékaink pótlásáról. Most már tudom, hogy a héten nem ártana egy nagybevásárlást eszközölnünk, mondjuk Elliottal, meg a gyerekekkel. Tetszene. Szeretném, ha néha tényleg egy családnak néznénk ki, ha egy családként működnénk. Olyan… olyan kis bájos lenne. Nem mintha Elliot szeretné azokat a dolgokat, amik bájosak… De tény,a mi tény, hogy, ha nem is teljes, biológiai értelemben, de közös gyermekünk fog születni. Működnünk kell, hevességünkben épp ugyanúgy, mint szeretetünkben, közösen.

Talbotot csak gyorsan beengedtem a házba. Őt ismerve lesz szükség időre, mire fejében összeállnak a lehetőségek és a tervek. Ismerem már munka közben, bőven. Tudom, hogy képes hosszú órákon keresztül ugyanazt a falat bámulni, mire megálmodik rá egy kicsi ablakot, vagy egy tükröt. Ebben az értelemben tekinthetjük őt akár szörnyű tervezőnek is. Az embernek bele kell fektetnie az idejét, meg Talbotét is, ha a tökéletes házat akarja önmagának. Nem feledkezhetünk meg róla, hogy ez a férfi, szerintem, elsősorban inkább művész, és másodsorban építész.

Felkapom a helyi kis boltban a papírzacskót, amibe a már ezerszer látott, mosolytalan boltos néni beledobta a tejet és a kávét, majd nekiindulok a tenger mellett haladó útnak. Egy darabig még a kikötő mellett, aszfaltozott úton sétálok, mielőtt kiérek az apró faluból, rá a földútra, ami a házunk felé vezet. Sokan tudják, hogy itt ez a ház, épp csak velem nem tudják összekötni. Ez a hatása az egyik védelmi bűbájnak, amit anno rászórtak, és amit néhány évente megújíttatok. Írói hírnevem a muglik között talán nagyobb, mint a mágusok közt, de ez a falu szerintem el se hiszi, hogy engem látnak, majdnem heti rendszerességgel a boltjukban csokit, kekszeket vagy épp pékárut vásárolni. Talán azt gondolják Nathaniel Forest biztosan nem magának szerzi be ezeket az apróságokat. Hát tény, hogy néha nem is én. És régebben még kevésbé én… De változnak az idők…

Amikor már nem csak a tengert, de a sziklák, füves mező tetejében már a házamat is látom, gyorsabbra veszem a lépteim. Bevallom arra nem gondoltam, hogy Elliot mikor ér majd haza. Ők ketten nem jönnek ki túl jól Talbottal. Bár alapvetően megszoktam már, hogy Elliot egyik barátommal se jön ki túl jól. Nem mintha én kedvelném a gátlásokkal nem épp rendelkező Esmét, vagy azt a kis kotnyelest…

Belépek a házba és már a hangokból is azonnal tudom, hogy ezek ketten bizony találkoztak. Hát az én hibám, ez tény, mégis sóhajtok egy hatalmasat, mielőtt megszólalok.
- Megjöttem. – Zengi be hangom a házat, amiben a legnagyobb csendre számítottam, bár helyette Elliot veszekedős hangját hallom. Nem mintha nem imádnám… Olyankor egészen más hangszínen beszél, mérgesen záporoznak a szavak ajkairól és te pislogva próbálod elterelni a figyelmed arról, hogy mennyire szexi is olyankor… esélytelen néha megmaradni annál az álláspontnál, hogy neked van igazad. A szíved szerint a fele királyságodat odaadnád neki. És én már oda is adtam.

- Sziasztok. – Sietek fel az emeletre és nézek végig gyorsan kettőjükön. Még nem ölték meg egymást. Talbot sziklaszilárd tekintete és kiállása mondjuk pont semmit sem változott. Elliot meg dühös. Szóval oda is lépek hozzá, hogy csókot nyomjak gonosz kis ajkaira. – Látom nélkülem kezdtétek el a bulit. Kár… - Mosolyodom el. – Na, de Talbot jött, hogy megcsinálja az új szobánkat, de olyanra, amilyenre te akarod. Másra ezt nem bízom. De örülnék, ha összedolgoznátok…

– Megjöttem. – Hallottam meg odalentről Forest ismerős orgánumát. Hát remek, hogy megjöttél, de komolyan! A hang úgy csattant fel bennem, mint ahogy egy pillanattal korábban kiosztottam Talbotot. Szokás szerint megérdemelte és nem csak azért, mert egy görény, hanem mert még neki sem jutott eszében felhívnia Nat figyelmét arra, hogy esetleg velem is meg kéne beszélni, hogy mégis miféle alakot fogok beengedni a házba. Bár gondolom ez is annak a része, hogy ez Forest háza s nem az enyém, így nem sok beleszólásom van a dolgokba… de majd azért a színeket kiválaszthatom, hogy olyan legyen, mintha én is ide tartoznék.
– Csakhogy! – közöltem ingerülten, bár nem biztos hogy hallottam odalentről. Nem érdekelt. Nem érdekelt semmi, csak az, hogy Talbot tűnjön el, méghozzá jó messze innen. Lényegében minden dühömért őt tartottam felelősnek, annak ellenére, hogy Nat volt a hibás a történtekért. Gondolom, olyan elfoglalt volt, hogy még beszélni is elfelejtett velem… meglepő. Nem ez lenne az egyetlen dolog, amit elfelejt vagy éppen nem tart annyira fontosnak, hogy elmondja.
Vajon te fontos vagy, O’Mara vagy csak egy kellék? A hang kegyetlenül suttogott és az volt a legrosszabb, hogy igaznak éreztem az egészet. Olyannyira igaznak, hogy még a libabőr is végig futott a hátamon. Nem akartam erre gondolni, el akartam nyomni, ezért a lépcső felé fordultam, mikor meghallottam Forest lépteit a lépcsőn felém közeledni.
– Sziasztok.
Aztán, mintha minden rendben lenne, egész egyszerűen csak odalépett hozzám és csókot nyomott az ajkaimra. Persze, majd az megold mindent, mert miért is ne. Mindnesetre kapott egy szúrós pillantást, mikor elhúzódott. Sőt, távolabb is léptem tőle, hogy jelezzem, most nem vagyunk éppen jóban.
– Látom nélkülem kezdtétek el a bulit. Kár… – Mosolyodott el. – Na, de Talbot jött, hogy megcsinálja az új szobánkat, de olyanra, amilyenre te akarod. Másra ezt nem bízom. De örülnék, ha összedolgoznátok…
Összefontam magam előtt a karjaimat. „Másra ezt nem bízom.” Hát kösz, hogy megkérdeztél, mert lehet, hogy én meg inkább másra bíznám… Nem tudtam hirtelen mit szóljak erre, ezét csak egy hümmögés hagyta el az ajkaimat.
– Aha. – Bólintottam, cseppet sem rejtegtve a tényt, hogy bizony csalódott vagyok. – Szerintem én arra képtelen vagyok. De köszönöm, hogy megadod a lehetőséget, hogy legalább azt eldönthessem, milyen legyen a szoba, hamár egyszer arról nem jutott eszedbe megkérdezni, hogy mi a véleményem Talbotról. Mindegy, oldjátok meg ketten! – Magyaráztam még mindig szorosan magam előtt tartva a karjaimat. Teljesen mindegy, mint mondasz O’Mara… A hang kíméletlenül közölte a tényeket és igaza volt. Csendben fújtattam még egyet. Nem számított, mit mondok, sem az, hogy mit érzek, ez pedig szokás szerint szíven talált. Miért kell Talbot, ha tudja, hogy utálom? Ezer meg ezer építész van, aki ezt ki tudná vitelezni. Anson is, miért kellett? Mert Nat az gondolta, hogy jó… aztán persze csodálkozott, hogy vita volt, mikor kiderült, hogy kirúgás helyett előléptette. Miért kell állandóan ugyanoda visszatáncolni?

in my heart
(https://i.pinimg.com/564x/fe/2d/b5/fe2db5420174f09bc50dcd6363cccb35.jpg)

Nat
2002. április 29.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/3f/27/10/3f27109e2b4bbb4c468695cd3f525621.jpg)

Csendesen bámultam el Tengerszem irányába. Bőven féléve éltem itt, egy részemnek mégis olyan volt, mintha hazajönnék. Talán csak a régi emlékek tették, hiszen hányszor figyeltem a házból, ahogy Nat kijött kocogni vagy éppen túrtam a földet a ház mellett, mert minden áron be akartam bizonyítani neki, hogy le tudom foglalni magam. Érte fel tudtam volna adni azt, ami vagyok… vagyis voltam. A válás után ugyanúgy nem lettem szenvedélyes tolvaj, nem törtem be mindenhova, nem nyúltam le mindent, ami fényes volt. Egyszerűen csak megmaradtam ez az új Elliot.
Nem mondhatnám, hogy ő törte össze azokat az álmokat, amiket kergettem. Még utána is hosszú hónapokig hittem abba, hogy egy kapcsolat adhat valamit. Sőt, azt is elhittem, hogy nekem is jár az újra kezdés. Csak Gabriel eltűnése volt az, ami feltette az i-re a pontot és ami végleg megváltoztatott bennem egy halom dolgot. Nem igazán akartam szülő lenni, sem valakinek a házastársa… valahogy elkezdtem komfortosan érezni magam így, hiszen a halál hírét hozták nekem. Én több embert nem temetek el, még akkor sem, ha után egy hónappal előkerült. Nem. Ezt soha többé nem voltam hajlandó végig csinálni, még ha meg is próbált visszaszerezni. Inkább maradok egy életre egyedül, mint a kisujjam. Ezeket persze nem mondtam el Natnak, lényegében Gabrielről sem tudott… mielőtt elmondhattam volna neki, megtörtént a baj. Így azt sem tudta, hogy elköltöztem Roxmortsból, és hogy azért nem láttam két hónapig a gyereket, mert az életem egy kataszrófa volt. Csak akkor jelentkeztem megint, mikor már berendezkedtem Deannél a régi gyerekszobámba és eladtam a házamat.
Sejtettem, hogy mi a véleménye most rólam. Felelőtlen vagyok, nem nekem való a család. Hát igaza is van, ennek a mostani Elliotnak nem való az apaság… mégis… mégis minden porcikám úgy vágyta, hogy láthassa Noah csillogó barna szemeit. Régen azért hetente elvittem egy kis sétára, legalább péntekenként. Ez viszont megváltozott, kicsúszott alólam a talaj szokás szerint, és nem tudtam úgy viselkedni, ahogyan egy szülőnek kellett volna. Nem tudtam biztos pont lenni és már így is elég kavarodást okoztam ennek a gyereknek az életében.
Mindenesetre nem agyaltam túl sokat. Nat hívott ide, ő kérte meg, hogy segítsek valamiben, én meg jöttem. Miért ne segítenék? Végül is a gyerekemet neveli, ennyivel tartoztam neki. Szóval csendesen indultam végig a füves területen a ház felé. Már nem fájt rá nézni, tényleg csak emlék volt, hogy jó-e vagy rossz, azt talán már sosem fogom tudni eldönteni. A házasságunkra életem egyik legjobb szakaszaként tekintettem. Minden vitánk ellenére egyértelmű és egyszerű volt általában, hiszen tudtam hova tartozok. Ez a stabilitás pedig aligha lehetett volna az életem része, ha Nat nem mutatja meg. Szóval végül is egész kellemes hangulatban lépkedtem el a bejáratig.
Csak azért nem kandallón keresztül érkeztem, mert kellett egy kis idő, hogy megszokjam, mire is készülök. Sok kihagyás volt ez a két hónap és nem voltam benne biztos, hogy némi fejmosás nem érkezik úgy mellesleg. Megérdemelném, mégha ezt Forestnek akkor sem vallanám be, ha szemtől szembe állnánk.
Óvatosan kopogtam be az ajtón, aztán ha nyitva volt, le is nyomtam a kilincset, hogy bedugjam a fejem.
– Megjöttem… Nat… – Szóltam be, de gyanúsan nagy volt a csend. Vagy nem volt otthon a többi gyerek, vagy éppen nagyon lefoglalta valamivel a kedves apuka őket. Mindenesetre belépve azonnal megálltam. Nem véletlenül. Nautilus ugyanis úgy rontott ki a ház belsejéből, mintha valami izgalmas történne. Felpattant két lábra, a mellső lábait a mellkasomon pihentette és úgy nyalt képen. – Jól van! Jól van! Értem, hogy egyre törpébb vagyok! De ez a korral jár, blöki… – Toltam el a fejét, mert a lehelete az minden volt, csak éppen kellemes nem.

IN MY HEART

(https://i.pinimg.com/564x/e7/21/58/e721580c0954a139e461c01bb0825f3b.jpg)

outfit (https://i.pinimg.com/564x/7f/f9/f7/7ff9f7753428e2a2f02f7fdb0a325e6c.jpg)

Milyen is most az élet? Számtalanszor feltettem magamnak ezt a kérdést, amire tulajdonképpen nem sok esélyem volt válaszolni. Először is azért nem, mert valaki mindig a gondolataim közé visított, így kénytelen voltam felhagyni remekbe szabott elmélkedésem és az engem zargató illetőre figyelni. Másodszor pedig, még ha volt is kis időm merengeni és semmiféle tologatós autó, sípoló medve, éhes baba nem rondított a gondolataim közé, akkor is csak álltam, vagy épp ültem, feküdtem, attól függ épp hol tartózkodtam, és megvontam a vállam; élek. És bár a gyerekeim elég erőt adtak hozzá, hogy normális életet tudjak élni, vagyis hát erőt épp nem adtak, hanem elvettek, de azt nagyobb tehetséggel, mint minden nemű emberi búbánat. Na, szóval, élnem kellett, tennem a dolgom, és ez a tudat helyretett minden mást is a fejemben.
Hogy belül szenvedtem? Igen. Hogy ez szépen lassan múlni kezdett? Igen. Az élet pedig lassan, de biztosan visszazökkent a normál kerékvágásba. Ettől még persze a válásom úgy ment át rajtam, mint egy úthenger, lassan, minden négyzetcentimet és a lelkemet is kilapítva, de miután elment egy egyenes, tiszta mezőt hagyott hátra, amin mondjuk jelenleg csak cumik, cumisüvegek, játéktraktorok gurulnak keresztül, de idővel gondolom a boldogság is.

Bár amúgy egyáltalán nem állíthatom azt, hogy boldogtalan lennék, hogy az arcomra sosem tud mosoly kiülni, mert ez nem lenne igaz. Három csodaszép gyermekem van. Egészségesek, kedvesek és éppúgy tele vannak szeretettel, mint vággyal a szeretetre. Az, hogy mindent meg akarok nekik adni, biztosítani az életükben a legjobb perceket és hosszú távon a legjobb lehetőségeket, engem is a helyes ösvényen tart.
Apa vagyok, valaki aki könnyeket szárít fel, hóembert épít, felhőbárányokat számol, hajnalig ébren marad, hogy végül három gyerekkel és két háziállattal az ágyában aludjon el.
Mariel azt hiszem kinevetne, ha így látna. El se hinné. Bár néha elgondolkozom rajta, hogy vajon lát-e minket. Vajon elégedett-e azzal, ahogy a lányát nevelem. És néha megkérdezem a sötét éjszakában a pislogó csillagok egyikétől. Te merre vezetted volna? Te még miket adnál a kezébe? Vagy ez így elég? Megtettem mindent?
Érdekes, ahogy a szívtelen és hanyag íróból szépen lassan egy kiadó tulajdonossá, majd egy minden határidőt észben tartó többfrontos hadparancsnokká fejlődtem. Egyensúlyoztam egy kiadónyi ügy és három gyerek életben tartása között. Nem kis feladat.

Valahol azt hiszem a saját igényeim kicsit el is vesztek félúton. Legalábbis a régen oly hírhedt szexuális életem most konkrétan nulla. Mire szexre kerülne sor rendszerint elalszom, bárki is legyen az illető. Nem mintha olyan jelentős alakok megfordultak volna az életemben Elliot óta. Nem is tudnék most bárkit befogadni. Hozzá hasonlót, még egyet nem fog a világ elém terelni. Ezzel tisztában vagyok. Nagyon nagy szerelmek az életben csak egyszer adatnak meg. De ha ő legalább szépen marad meg az emlékeimben, akkor azt hiszem, megérte. Nem a szakításunk, de az, hogy valaha a családom része volt… illetve tulajdonképpen még most is az…

Legalábbis így, hogy ez a lelkesen gügyörésző fekete szemű kisember a nappalim közepén részben az ő vére, egyértelműen örökre a családom részévé teszi. És ez jól van így. Mosolyodom el, miközben forró csokim utolsó kortyát hörpintem fel nagy sietve, mert látom, hogy KisNat megint túl nagy lelkesedéssel viszi kisgyerek nagyságú traktorját Noah felé, ebből pedig volt már párszor sírás-rívás. Gyorsan ki is kapom a sárga játékot fiam kezéből, lehelyezve kicsit arrébb a nappaliban, jelezve, hogy ott játszhat vele, de a kicsitől tartsa távol. Erre persze KisNat elégedetlen szóáradatba kezd, megvédve jogait és elképzeléseit… Miért neveltem belőle dumagépet? Mióta megtanult beszélni, mást se csinál, csak beszél… Még jó, hogy Adának van türelme eldiskurálgatni vele. Lehet, hogy nem is én neveltem dumagéppé, hanem a lányom?
Felnevetek, mert Noah úgy dönt, ha traktort nem kaphatott a bátyjától, akkor inkább megkopasztja a macskát. Az pont ugyanolyan jó buli és szerencséjére Muffin sem egy vérdög. Modnjuk kikapott érte párszor már, mert fújt valamelyik gyerekre. Szerintem megtanulta, hogy jobb a békesség. Bár irigykedve néz Nautilusra néha, akinek családi előjogi úgy feldönteni mindenkit és bárkit, ahogy senki másnak. De hát ő egy szolid jó teremtés, csak túl lelkes…

Káosz az életünk?
Ááá dehogy. De ennek is megvan a bája.

Inkább felkapom a kicsit a játszó szőnyegről és a karomra ültetem. Még pár dolgot elő kell készítenem, mielőtt Elliot megérkezik. Többek között a szívemet, de ez mellékes… Ollót, meg a babaülőt, bármelyiket… Be is húzok egyet az étkezőasztaltól a nappaliba. Arra gondoltam, hogy babócát majd ebbe ültetjük bele, és a kezébe nyomom a kedvenc játékát elterelésképpen. Ma ugyanis a bilifrizurájából rövidebb bilifrizurát gyártunk. A napokban már egy pálmafa copfot kellett tennem a feje tetejére, hogy lásson. Az apja ki is fog akadni, ha meglátja, most is ott van Ada rózsaszín csillámos hajgumija a feje búbján. Mondjuk ő még élvezi is a vicces frizurát, néha jobbra-balra lóbálja a fejét, hogy érezze a pálmafát lobogni. Ada olyankor besír a nevetéstől, és én is… Miközben a kezemben van szintén eljárja a pálmafa táncot, jókat kuncogva saját magán is.

Ekkor hallom meg, hogy a bejárati ajtó nyílik és mielőtt még bármit is kiejthetek a számon Nautilus már agyon is taposta az érkezőt.
- Újfajta házőrzési módszert választott. Mindenkit kinyír az ajtóban. – Nevetek, miközben a kicsivel a karomon Elliot felé sétálok. – Szia. – Mosolyodom el, bár picit inkább mindig keserédesre sikerül az első mosolyom felé, de aztán ahogy a kalapáló szívem helyrejön, sikerül nekem is kicsit felszabadultabbá válnom. – Egyáltalán nem vagy kisebb, ő túl lelkes kicsit. – fogom vissza a blökit, majd azzal a mozdulattal át is lendítem Noaht Elliot kezébe. – Fogd csak. A tied. – Próbálok viccelődni, még ha látványosan szarul is sikerül, mivel egy pillanatig nem tagadom azt sem, hogy a gyerek az enyém. Az enyém és kész. Még a lapok is megírták pár hónappal ezelőtt mikor óvatlan voltam és lefotóztak vele. Nem tagadtam. Nincs mit. Ez az igazság. – Arra gondoltam, hogy a nappali elég világos babahaj vágáshoz. – Magyarázom a nappali felé mutatva, de jó magam a konyha felé indulok. – Ajjajj, készülj még két támadásra! - Két másik gyermekem egyszerre indul meg fogadott apjuk felé, de persze Ada a gyorsabb. Óvatosan megölelgeti Elliotot, megpuszilja, boldogan hozzábújik, aztán átadja a helyet öccsének, aki hangos magyarázásba kezd a traktorral kapcsolatban, miközben összevissza köpi a nyálát lelkesedésében. Nem tőlem örökölte… Bár az izraeli anyám szerint pont ugyanilyen voltam gyerekként…
- Kérsz valamit? Kávét? Csokit? Bármit? – Mosolygok a hűtőnek dőlve, hátha Elliot át tud vergődni a fogadó bizottságon. – Ez is egy taktika ám. ha esetleg a kutya nem nyírt ki, a gyerekek még halálra szeretgethetnek…

in my heart
(https://i.pinimg.com/564x/fe/2d/b5/fe2db5420174f09bc50dcd6363cccb35.jpg)

Nat
2002. április 29.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/3f/27/10/3f27109e2b4bbb4c468695cd3f525621.jpg)

A csend csupán egy pillanatig tartott. Pontosan addig, amíg Nautilus nyelve végig szántotta a maga nedvességében az arcomat, aztán érkezett a hozzátartozó gyerekzsivaj, na meg az óriás is. S ezzel együtt a furcsa érzés is megszűnt. Már nem éreztem magam kellemetlenül, Tengerszem gyorsan visszazökkent abba az otthonos szerepbe, amiben mindig is tekintettem rá.
– Újfajta házőrzési módszert választott. Mindenkit kinyír az ajtóban. – Ahogy feltűnt Nat abban a kötött kék pulcsiban, azonnal feltűnt, hogy milyen szépen kiemeli a szeme szenít, hogy milyen tökéletesen fekszik fel a széles vállakra. De a letökéletesebb mégis csak a gyerekem volt a karjában. Régen ez a kép volt az álmom… ez, hogy láthassam, amint egy család vagyunk. Hát már nem vagyunk, csak olyan félig-meddig. Ez viszont így volt most jó. Már nem szakadt bele a szívem, egyszerűen elmosolyodtam a jelenettől.
– Egyáltalán nem vagy kisebb, ő túl lelkes kicsit.
Nautilus is végre leszállt rólam. Így ki tudtam egyenesedni annyira, hogy nagyon törpe helyett csak törpének tűnjek Nattal szemben megállva.
– Szia. – Köszöntött végül Nat is. Persze felismertem a mosolyában bújkáló keserűséget. Túl sokat éltem vele ahhoz, hogy bármiféle érzést is tudjon előlem rejtegetni. De talán nem is akarta és nem is volt szükséges. Megértettem valahol. Én is ilyen voltam pár hónappal ezelőtt… még élénken élt bennem a kép, ahogy a születésnapját végig bőgve ücsörögtem abban a londoni kávézóban. Nehéz elszakadni attól, amit megszokott az ember, de így idő után az lesz a természetes és a megszokott. A sebek pedig összeforrnak.
– Sziasztok… – Integettem a gyereknek. Azok a sötét szemek, majdhogynem feketék voltak, mint az enyémek. Olyan furcsa volt, hogy hasonlít rám… mégis örömmel töltött el. Sokkal gyönyörűbb, mint te, O’Mara… – emlékeztetett a hang s én olyan természetes módon értettem egyet vele. Azt sem bántam, hogy Nat a kezembe nyomta. Két hónapja nem láttam, rengeteget nőtt, kicsit arcra is megváltozott… olyan jól esett magamhoz ölelni, végig simítani a hátán. Csakhogy még mindig nem éreztem magam apának. Talán sosem jön el az a pillanat, mikor ez megtörténik. Lehet, hogy Nat sokat gyötört régen a szülőség miatt… de igaza volt. Ez nem én voltam.
– Fogd csak. A tied. – A gyerek úgy nézett rám, mintha meg kéne vizsgálnia alaposan, nem vagyok-e veszélyes. Még a feje tetejére kötött pálmával is bájos volt. A rózsaszín hajgumit picit meg is pöcköltem, amire elvigyorodott. Én is pont így fogok kinézni egy hét múlva, ha nem megyek el sürgősen levágatni a hajamat vagy nem oldom meg ügyesen.
– A miénk… – Vigyorodtam el, kivillantva a fogaimat és lehunytam egy pillanatra a szemeimet, ahogy Noah ösztönösen átkarolta a nyakamat. Nem hittem, hogy felismerne. Lényegében alig vettem részt az élete kezdetén. – Szóval mi a terv akkor mára? – Kérdeztem és újra végig simítottam a dünnyögő Noah hátán.
– Arra gondoltam, hogy a nappali elég világos babahaj vágáshoz. – Magyarázta Nat. Így már értettem a copfot, meg azt is, hogy miért kellettem. A saját hajamat is nehéz volt egyedül vágni, nem hogy egy izgő-mozgó gyerekét. Mondjuk meglepett, hogy Forest ezt házilag bevállalta, mikor én vágtam itthon a hajamat sikítófrászt kapott és el akart rángatni a fodrászához. Mindenesetre tuti bulibb, mint végig ülni egy szalonban, amíg bömbölve nyesik a tincseit.
– Ajjajj, készülj még két támadásra! – Éppen léptem volna Nat után, mikor előkerült Kis Nat és Ada is. A kislányt vontam először félkézzel magamhoz, finom puszit lehelve a feje búbjára. Hihetetlen volt, hogy az a komoly kisgyerek, akinek a piramisokról meséltem pár éve már lassan kész nővé érik. Kis Nat pedig le sem tagadhatta az apját. Gyönyörű gyerek lett belőle, bár csak pár hónapja nem láttam, már egészen nagyfiú volt. Valamit beszélt, de nem értettem mit.
– Fogalmam sincs, mi az a trakizé, de örülök neki. – Válaszoltam és mikor elengedtek, szépen elindultam a konyha felé. – Ez a gyerek pont olyan, mint te. Egésznap magyaráz, mi? – kérdeztem és Noah felültettem a konyhapultra, kicsit odadőlve elé a testemmel, nehogy fejjel előre lezuhanjon. Elvolt azzal, hogy a bordó kardigánom gombjait piszkálta.
– Kérsz valamit? Kávét? Csokit? Bármit? – kérdezte, most már kicsit őszintébb mosollyal. – Ez is egy taktika ám. ha esetleg a kutya nem nyírt ki, a gyerekek még halálra szeretgethetnek… – Tette hozzá, mikor Kis Nat a lábamba csimpaszkodott. Hát nem lesz könnyű megszabadulni a gyerekektől a hajvágás idejére. De nem zavart cseppet sem. Jó volt kicsit családba érezni magamat.
– Egy kávé jól esne. – Válaszoltam és megborzoltam a túlzottan lelkes kisfiú haját. – Többet kéne idejönnöm, ezért a fogadtatásért megérné. – Tettem hozzá és elvigyorodtam. A gyerekek szép lassan persze megnyugodtak és miután kigyönyörködték a vézna testemben magukat, látótávolságon belül játszani kezdtek. Éreztem, hogy szemmel tartanak, mintha attól félnének, hogy örökre eltűnök. Én tényleg nem akarok… egyszerűen csak az élet mindig másképp hozza a dolgokat, mint ahogy terveztem. Ettől pedig állandóan bűntudatom van.
– És te hogy vagy? – kérdeztem. Valahol tartottam attól, hogy a válaszba belefűzi a gyerekeket. Csakhogy engem nem ez érdekelt. Elváltunk, de nem lettem egy érzéketlen seggfej. Nat volt a mindenem valamikor, és most is ugyanaz a mérföldkő, aki két-három éve volt. Ezen nem változtat az sem, hogy az életünk nem egy mederben folyik. Nélküle nem lennék az, aki most vagyok.

IN MY HEART

(https://i.pinimg.com/564x/e7/21/58/e721580c0954a139e461c01bb0825f3b.jpg)

outfit (https://i.pinimg.com/564x/7f/f9/f7/7ff9f7753428e2a2f02f7fdb0a325e6c.jpg)

Szerettem volna rendezni a szívverésem, de éreztem, hogy ez sok-sok forró csokoládé torkon való leöntése után sem menne. Hiába folyna abban az esetben már inkább csoki az ereimben, vér helyett… De azt hiszem ez még sokáig így lesz. Elliot annak idején az egész életemet fenekestül felforgatta. Mint egy forgószél, jött, látott, lesöpört mindent, hogy új dolgokat hordjon a helyébe, aztán amilyen gyorsan és hevesen érkezett, épp ugyanúgy állt tovább. Hiába volt az már nagyobb részt az én hibám, semmint az övé.
Új életet adott. Jobb életet. Legalábbis azt hiszem ő volt az aki miatt sikerült megtanulnom milyen is embernek lenni, felelősséget vállalni, helyt állni. Addig csak sodródtam. Inkább csak író voltam, annak ellenére is, hogy egy gyönyörű kislányt már mellém vetett a sors az utamon. Elliotnak köszönhetően lettem előbb ember, valaki aki képes felvállalni gerincesen a dolgokat, aztán pedig apa. Aki nem csak két lábbal állt a földön, de uralta is a birodalmát. Persze nem mindig száz százalékosan, mert az három gyerek mellett valójában egy csoda is lenne, de azért nagyon nagy részt.
Határozottan fáj tehát, amikor Elliot megérkezik. És minden egyes alkalommal úgy kell megküzdenem a tudatta, hogy ezt én rontottam el, hogy nem, most sem vonhatom magamhoz, csókolhatom meg és fogadhatok neki örök szerelmet. Bár azt hiszem ez utóbbit valójában ígéret nélkül is tartom és tartani fogom. Most legalábbis úgy érzem. Talán egyszer megállok valaki mellett, talán egyszer valakivel békében és boldogságban eléldegélünk. Talán szeretni is fogom azt a valakit. De nem úgy, mint ezt az Átokfajzatot, aki azóta is agyam minden négyzetmilliméterét uralja, amint felbukkan világának horizontján.

- Jól vagyok. – Vonom meg a vállam és bár önkéntelen félig a mozdulat, de elfordulok. Aztán persze próbálom leplezni az egészet, mintha csak az újonnan beszerzett kávégépem lenne olyan hihetetlenül érdekes. Amúgy is jövök egy kávéval Elliotnak, nekiállok hát azzal foglalatoskodni egy ideig. Merthogy erre nincs válaszom. Jól vagyok, de lehetnék jobban. Amikor ő itt van, akkor inkább a zaklatott a helyes kifejezés. De ez van, pár perc és megszokom azt is, hogy az illata betölti az egész házat. – Tényleg többet kéne jönnöd. – Mondom végül, még mindig nem őt nézve, hanem a kávét adagolva a gépbe. – Nagyon hiányzol. Mármint a gyerekeknek. Mármint… Nem ígértél semmit, tudom én. De… Tudod még Ada is talált benned valakit, akihez kötődhet. És én szeretném, hogy az életük része légy. Pár év és irány Roxfort, onnantól úgymond… szóval azt hiszem onnantól elveszítjük Ada fölött az irányítást… ami aggaszt, mert… nem tudom, csak aggaszt. Addig kell éreznie, hogy mellette állunk, addig kell megtanulnia, hogy hozzám és hozzád bármikor fordulhat. De ehhez az kell, hogy gyere. – Elhallgatok és végre megfordulok, hogy ránézhessek, de igaziból kicsit el is szégyellem magam. – Ne haragudj. Nem leszidni akarlak, sem számon kérni. A te életed, a te dolgod, sajnos már nem látok bele, mikor mit csinálsz. De itt mindig várni fog valaki aki szeret. – Bár magam sem tudom, hogy ez alatt a gyerekeket vagy magamat értem-e inkább, de ezt azért nem teszem hozzá hangosan. – Na mindegy. Tudom, hogy sok a dolgod. Örülünk, bármikor is jössz. Csak mindig aggódom, hogy jól vagy-e… És félek, hogy egyszercsak nem jössz többé…

Közben a kávégép hangos berregéssel adta tudtunkra, hogy lefőzte a kért adagot, én pedig ismét elfordultam, hogy elkezdjem Elliot ízlésének megfelelően tálalni. Apropó… tudom én még, hogy milyen is az? – Tessék. - Rakom inkább le elé a bögrét, aztán a cukros, tejes, mindenes pult felé mutatok. – Szolgáld ki magad. – Addig kicsit elveszem tőle Noaht, hogy nyugiban megihassa legalább azt a kis kávét. Persze nem mozdulunk messzire, mert a babóca elég határozottan kiköveteli magának az őt megillető helyet. Úgy kapaszkodik Elliot pulóverébe, mintha muszáj lenne. – Az is lehet, hogy simán az öledben kéne fognod, amíg vágom a haját. – Gondolkozom hangosan, miközben kicsit megütöm a feje tetején lévő pálmafát. Ettől hangos nevetésbe kezd. – Amúgy azért vágjuk itthon, mert nincs jóban a fodrászokkal… - Kezdem magyarázni. – Egyszer próbálkoztunk mi már egy szalonban. És direkt nem mugliban, mert gyanús volt, hogy a fiad épp olyan egyszerű eset mindenben, mint te. – Magyarázom egy önkéntelen, széles vigyorral az arcomon, miközben Noaht nézem. – Szóval miután az összes tükröt széttörte és elgörbített három ollót, azt kérte tőlünk a tulaj, hogy soha többé ne menjünk arra… Igaz Noah? – Kezdem önkéntelenül gügyögve. – Remélem rám majd egy kicsit jobban vigyázol. – Nyomok egy puszit a homlokára. – Azért jobb, ha felkészülünk minden eshetőségre. A tesóit nem fogja bántani, annyi biztos. Nekem meg nem árt semmi. – Vonok vállat. – Szóval nem lesz egyszerű menet, de ha nem akarjuk, hogy bokáig érő hajjal kezdje a Roxfortot, akkor muszáj lesz neki megtanítani, hogy a hajvágás nem feketemágustól való…

in my heart
(https://i.pinimg.com/564x/fe/2d/b5/fe2db5420174f09bc50dcd6363cccb35.jpg)

Nat
2002. április 29.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/3f/27/10/3f27109e2b4bbb4c468695cd3f525621.jpg)

Akármilyen keserédes emlékek kötöttek ide, olyan volt bennük megmártózni, mintha a forró nyáron az ember hűvös patakba mártaná a kezeit és azokkal a jeges cseppekkel végig dörzsölte volna az arcát. Kicsit magamhoz térített, kicsit kellemesen borzongatott. Volt egy rész bennem, ami még mindig ide tartozott Nathaniel Foresthez és talán egy másik életben, más körülmények között majd megint egymásra találunk. Sosem állítottam, hogy nem Nat volt az igazi. Még most is biztosan meg vagyok róla győződve… csak egyszerűen én nem voltam az az Elliot, aki mellé illett. Most sem vagyok az, hiába fejlődtem. Az viszont, hogy a legjobb kezekben van a gyerekem bizonyosabb volt mindennél.
„Jól vagyok.” Úgy hangzott a szájából, mint valami sablonos kijelentés, amit az ember hivatalos környezetben tesz. Csakhogy engem nem a hazugsági érdekeltek. Én tényleg tudni akartam, hogy mi van vele. Valahol még mindig egy csapat voltunk, akiknek együtt kellett működnie abban, hogy ezt a csapatnyi kisembert valamikor felnőtté kovácsoljuk majd. Talán sosem leszek mintaszülő, de a gyerekeim mindig számíthatnak rám.
– Nagyon hiányzol. Mármint a gyerekeknek. Mármint… Nem ígértél semmit, tudom én. De… Tudod még Ada is talált benned valakit, akihez kötődhet. És én szeretném, hogy az életük része légy. Pár év és irány Roxfort, onnantól úgymond… szóval azt hiszem onnantól elveszítjük Ada fölött az irányítást… ami aggaszt, mert… nem tudom, csak aggaszt. Addig kell éreznie, hogy mellette állunk, addig kell megtanulnia, hogy hozzám és hozzád bármikor fordulhat. De ehhez az kell, hogy gyere. – A kisebb szónoklatra elmosolyodtam. Éreztem, hogy kicsit zavart, zaklatott… mintha beletiportam volna az életébe, ami eddig nyugodt volt s talán rendszer is volt benne, habár nem látszott. Ujjaim finoman simítottak végig Noah pofiján. Én nem próbáltam meg elrejteni az érzéseimet. Nem tudtam volna még ilyen hebegve-habogva sem, mint Nat. De ezt tudta ő is, látott szomorúnak, dühösnek, erőszakosnak, boldognak és lelkesnek is. Ő aztán mindent megélt velem, amit csak lehet. – Ne haragudj. Nem leszidni akarlak, sem számon kérni. A te életed, a te dolgod, sajnos már nem látok bele, mikor mit csinálsz. De itt mindig várni fog valaki aki szeret. – Érkezett a folytatás, én pedig csak egy hatalmasat sóhajtottam. Nem azért, mert megsértet. Tudtam nagyon jól, hogy nem vagyok eleget itt. Nem vagyok eleget a gyerekekkel, hiába vittem el néha-néha őket.
– Na mindegy. Tudom, hogy sok a dolgod. Örülünk, bármikor is jössz. Csak mindig aggódom, hogy jól vagy-e… És félek, hogy egyszercsak nem jössz többé…
Nyeltem egyet. Ismertem a félelmeit. Ismertem őt is, bár most még nem oldódott fel a közelemben.
– Nat… – mosolyodtam el megint. Igazából nem voltam rá dühös, amiért kimondta ezeket. Nem olyan dolgok voltak, amiket a kapcsolatunk alatt ne mondott volna el. Tudtam, mennyire fél, hogy egyszer nem bukkanok fel. Miatta nem kalandoztam többet és meg is voltam a dolog nélkül. Egy-két kisebb melót vállaltam csak be. – Megígérem, hogy még véntrottyként is ott fogok állni abban az ajtóban, hogy a gyerekeinkről beszélgessünk. – Mondtam és lenéztem az engem fürkésző sötétbarna szempárra. – Ő az egyetlen ilyenem… – Suttogtam és adtam egy puszit a kicsi homlokára, mire egy „óóó”-szerű hangot hallatott. – Egyébként te is hiányzol nekem. – Tettem hozzá és rápillantottam, ahogy a kávéfőző gép hangos berregésbe kezdett.
Amint elvette tőlem a gyereket a kezembe vettem a kávémat. Nem változott semmi, mióta elmentem. Ugyanúgy üresen, keserűen ittam, édesítőszerek és tej nélkül. Talán egyszer-egyszer megengedtem magamnak valami komolyabb kávét, ha elmentem olyan helyre, ahol éppen kiszolgáltak. De alapvetően még mindig minimalista voltam ezen a téren.
– Az is lehet, hogy simán az öledben kéne fognod, amíg vágom a haját. – vázolta fel a tervet. Láttam, ahogy egy kis mozdulattal megütögette a pálmát a gyerek feje tetején, az meg szinte visítva nevetett fel. – Amúgy azért vágjuk itthon, mert nincs jóban a fodrászokkal… – Magyarázta, erre vigyorogva pillantottam a fiamra. Nos ebben is rám ütött minden bizonnyal. – Egyszer próbálkoztunk mi már egy szalonban. És direkt nem mugliban, mert gyanús volt, hogy a fiad épp olyan egyszerű eset mindenben, mint te. – Erősítette meg Nat is feltételezést. – Szóval miután az összes tükröt széttörte és elgörbített három ollót, azt kérte tőlünk a tulaj, hogy soha többé ne menjünk arra… Igaz Noah? Remélem rám majd egy kicsit jobban vigyázol. – Imádtam, hogy milyen gyengéden bánik vele Forest. Bárcsak én is tudnék olyan jó apa lenni, mint ő… – gondoltam és nagyot kortyoltam a feketéből. Óvatosan nyeltem le az italt, hagytam, hogy keserű ízt hagyjon maga után. – Azért jobb, ha felkészülünk minden eshetőségre. A tesóit nem fogja bántani, annyi biztos. Nekem meg nem árt semmi. Szóval nem lesz egyszerű menet, de ha nem akarjuk, hogy bokáig érő hajjal kezdje a Roxfortot, akkor muszáj lesz neki megtanítani, hogy a hajvágás nem feketemágustól való…
– Szóval máris varázsol a kis apróságunk. – Vigyorodtam el és lehúztam a maradék kávét, majd a csészét betettem a mosogatóba. Ott legalább egyik gyerek sem éri el. Jó, Ada már lehet, elég nagyot nőtt és már kész nő. Kinéztem volna belőle, hogy most már egész komolyan részt vesz a házi munkákban. – Még a végén kiderül, hogy tehetségesebb mindkettőnknél... de vigyázunk azért apára, igaz? – Nyújtottam aztán a kezemet a gyerekért. Valójában máris készen álltam, hogy neki essünk a dolognak.
– Egy kicsit be kéne vizezni a haját. Úgy sokkal könnyebb vágni, mert nem mennek összevissza a szálak. – Magyaráztam, hiszen én már sokszor vágtam magamnak a hajamat, ráadásul rosszabb ollókkal is, mint amikkel Nat közelítene a kisfiához. – Olyan leszel, mint én, jó lesz? – Emeltem fel kicsit a babát, hogy a szemeibe nézzek. Erre elvigyorodott és gügyögött valamit. Imádtam, ahogy az apró kezeivel felém nyúlt és megpróbálta elérni a tincseimet. Sejtettem, hogy imádná megrángatni őket. Engedtem neki, ahogy visszahúztam magamhoz. Így létem vele oda a mosogatóhoz. Kihúztam a hajgumit óvatosan a hajából, hogy ne okozzon neki fájdalmat és éppen csak a kezeimet nedvesítettem be meleg vízzel, hogy végig simítsak a tincsein.
– Hova üljek le vele? Vagy maradjak inkább állva?

IN MY HEART

(https://i.pinimg.com/564x/e7/21/58/e721580c0954a139e461c01bb0825f3b.jpg)

outfit (https://i.pinimg.com/564x/7f/f9/f7/7ff9f7753428e2a2f02f7fdb0a325e6c.jpg)

- És mi lenne, ha inkább te vágnád, én pedig fognám? – Fogalmazódik meg bennem a gondolat, amit azonnal ki is mondok, bár ez eddig nekem nem jutott eszembe. De tény, hogy nem egyszer kaptam frászt Elliottal való kapcsolatom során, mikor egy hatalmas konyhai ollóval állt neki igazítani gomba frizuráján. Valahogy a végén mégis mindig jobban nézett ki, mint a hajvágás előtt, szóval volt hozzá kellő tehetsége és igaziból ügyessége is. Az, hogy féltettem, magától értetődő volt. Most is féltem. Mindenkit, mindig féltek, aki közel áll hozzám. Elliottal pedig különösképp így volt. Szerettem, és ez a szeretet birtoklóvá tett még a bajokkal, veszélyekkel szemben is. Ő az enyém volt, nem akartam hagyni, hogy bármilyen olló kárt tegyen benne. Nem mintha a végén nem én okoztam volna a legnagyobb kárt, pont a lelkében…

- Igen. szerintem határozottan inkább te csináld! – Mondom újra és már el is húzom Noaht az apja kezéből. Nem teljesen önzetlenül. Ez is egy tény. A szívem még mindig hevesen kalimplál, Elliot illata pedig úgy töltötte be a tudatom, mint semmikor máskor a válásunk óta. Valami van velem, valami van a levegőben ami miatt most még nehezebben szabadulok ettől a torkomat is szorító hiányérzettől. Azt hiszem nem mernék most én a kicsi körül sem varázsolni, sem egy ollóval lófrálni. Elliot amúgy is sokkal ügyesebb volt nálam mindenben. Jól fog állni neki ez a szerep is. – Nem baj? – Fordulok azért felé, hogy felmérjem, mégis mennyire trappolhattam bele valamibe, amibe nem kellett volna. Mondhat nemet, ha akar. Szerettem volna azt feltételezni magamról, hogy hagyok választási lehetőséget az embereknek, de a főnök szerep nem sok ilyesmit engedélyezett. És lássuk be, apaként sem az volt a feladatom, hogy túlontúl engedékeny legyek. Tudom ez a kisfickó az ölemben rendesen meg fogja edzeni ezt a tulajdonságomat. De pont ő miatta kell majd a leginkább sziklaszilárdnak lennem. Az alma nem esik messze a fájától, Noah pedig már most olyan vonásokat mutat, amik nagyban emlékeztetnek inkább Elliotra, mint rám. Egy lélekben óriási teremtést kell majd féken és a helyes úton tartanom. Vajon készen állok erre?

- Nem elfogultságomban mondom, bár azt hiszem külső szemlélő bizonyára annak gondolná. De azt hiszem nem egy másodrangú kis varázsló lesz majd belőle. – Magyarázom, miközben mélyen, komolyan Elliot szemeibe nézek, de a kicsi hátát simogatom, aki közben mintha próbálna bejutni a számba, kezével az ajkaim körül matat. - Pár hete tűnt fel neki, hogy ezt-azt képes irányítani. És el is kezdte kihasználni. Tudatosan. Beszéltem pár, nálam hozzáértőbb mágussal, és azt mondták ez elég ritka. Most még nem baj, ha akaratoskodik, kicsi. De ezt később nagyon kordában kell majd tartanunk. És nagyon-nagyon figyelni kell rá, hogy milyen értékrendeknek hagyunk teret, nyitunk utat a számára. – Sóhajtok egy kicsit, ebből Elliot talán érezheti is, bár a mondandómból is, hogy van bennem némi aggodalom. Főleg Elliot családi hátterét ismerve… Nem szeretnék egy gengsztert nevelni. – Nehéz dolgunk lesz. Mind a hárommal. – Mondom ki végül. – Szóval maximálisan kell majd a támogatásod. Kell majd az, hogy mindenbe ketten álljunk bele velük szemben. Mert másom nekem nem lesz, csak te. – Magyarázom ismét egy komoly sóhajjal ajkaimon, hogy aztán a kicsi gyönyörű sötét szemeibe nézzek. Hatalmas vigyorral üdvözli a figyelmem, majd belemar a szakállamba, hogy közelebb húzva magához a nyakamba bújjon. Hogy is gondolkozhatok már olyasmin, hogy mi lesz ha… Hiszen valahol ott lesz benne az én természetem is, az én, a mi nevelésünk és szeretetünk is. A család védelmétől és szeretetétől övezve nem is lehet ő sem majd másmilyen, csak védő és szerető. És ki tudja, talán a soron következő roxforti igazgató.

Megengedek egy halvány mosolyt, miközben lapát tenyeremmel a kis hátát simogatom. – Nagyon szeretlek. – Suttogom neki, aztán a másik apjára nézek. – Bocsánat, kicsit eltértem az eredeti tárgytól. De kivel mással, ha nem veled beszéljem, beszélhetem meg ezeket? Persze Ballardék sokat segítenek. És Batsa is egyre gyakrabban jön át. Persze Adára van a legnagyobb hatással. Már mondta, hogy szeretne olyan szép lenni egy nap, mint Batsa… Mondtam neki, hogy már most olyan szép. Na, de ők nem a gyerekek szülei. Az te vagy. – Jelentem ki teljes komolysággal, aztán a nappali felé indulok. – Kezdjük, mielőtt megint belekezdek valami őrült jó szónoklatba, hogy aztán egy hétre itt ragadj azt hallgatva, hogy milyen szorongásaim vannak az apasággal kapcsolatban…

in my heart
(https://i.pinimg.com/564x/fe/2d/b5/fe2db5420174f09bc50dcd6363cccb35.jpg)

Nat
2002. április 29.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/3f/27/10/3f27109e2b4bbb4c468695cd3f525621.jpg)

Nat közelebb lépett, hogy kihúzza a karjaim közül Noah-t. Talán ilyen közel lépve, kiszúrhatta, hogy bár mosolyogtam és nyugodt voltam, még mindig megremegtem az illatától. Igen. Kötődtem hozzá, fontos volt nekem… és még mindig nem igazán tudtam hogyan álljunk egymástól. Adtam a lazát, mert mindig is ebben voltam jó, a színjátékban. Meg amúgy is, elég nyugodt voltam ahhoz, hogy kezelni tudjam a helyzetet, az illatát, a szemében megülő csillogást. Számomra ez az egész már tényleg nem volt negatív vagy fájdalmas, talán azért, mert azóta más dolgok vették át annak a fájdalomnak a helyét, vagy azért, mert egész egyszerűen eltelt a megfelelő idő. Meggyászoltam a kapcsolatunkat, tovább léptem és képes voltam őt a gyerekem apjaként tisztelni. Erre a szerepre nem is kívánhattam volna jobb embert… így hát nem zavart az sem, hogy ekkorát dobbant a szívem, ahogy kicsit a bőrömet is érintette, mikor átvette a fiunkat.
– Ugyan már… miért lenne baj? Azért jöttem, hogy segítsek. – válaszoltam egyszerűen, ahogy lehúztam a kávém aljának javarészét. Nem szakítottam el a tekintetem Mr. Óriás Forestről. Még mindig szerettem a látványát a gyerekemmel a karjában, bár nem is élveztem ezt olyan sűrűn. Talán egy másik helyen, egy másik életemben a mi szerelmünk tényleg az a tartós valami lesz, aminek lennie kellett volna. Talán lesz még lehetőségünk, mikor az egész folyamat újra indul. Én hinni akartam, hogy nem egyszer éljük ezt a világot és valahol belül tudtam, Nathoz tartozom… vagy tartoztam volna, ha minden olyan, amilyennek lennie kell. Csakhogy én nem illettem be abba a bizonyos nagykönyvbe, amiben ez meg van írva.
– Nem elfogultságomban mondom, bár azt hiszem külső szemlélő bizonyára annak gondolná. De azt hiszem nem egy másodrangú kis varázsló lesz majd belőle. – Szerettem a hangját. A legkomolyabban tudott beszélni még erről az apró kisfiúról is, akinek bármilyen jövője lehetett. Elmosolyodtam, még egyet kortyoltam. Már csak egy csepp volt a feketéből. – Pár hete tűnt fel neki, hogy ezt-azt képes irányítani. És el is kezdte kihasználni. Tudatosan. Beszéltem pár, nálam hozzáértőbb mágussal, és azt mondták ez elég ritka. Most még nem baj, ha akaratoskodik, kicsi. De ezt később nagyon kordában kell majd tartanunk. És nagyon-nagyon figyelni kell rá, hogy milyen értékrendeknek hagyunk teret, nyitunk utat a számára.
Számító kis dög, mint te… A hang suttogott, én pedig elfogadtam, mintha csak valami bók volna. Engem gyakran a leleményesség tartott életben odakint a világban, így hát azt kívántam a fiamnak, legyen meg benne ez a képesség. Ha jól alakul a sora, talán sosem kell használnia.
– Nehéz dolgunk lesz. Mind a hárommal. Szóval maximálisan kell majd a támogatásod. Kell majd az, hogy mindenbe ketten álljunk bele velük szemben. Mert másom nekem nem lesz, csak te. – Figyeltem őket egy pillanatra, majd elszakítottam a tekintetem, mielőtt hagynám megint összetörni a szívemet a jelenet gyönyörűségétől. Magam sem tudom, hogyan hihettem azt, hogy megérdemlem én ezt. Nem érdemeltem. Túl sok rosszat tettem ebben az életben, öltem, loptam, hazudtam… nagyon sokat hazudtam. Minden porcikámmal kívántam, hogy ez ne legyen így, de igazából mindig is tudtam. Nem való nekem a normális életstílus. Eleve nem gondolkodtam annak megfelelően és nem éreztem jól magam úgy. Vad voltam, mint egy róka, akinek szabadság, vadászat kellett. Most talán lenyugodtam, mert idősebb lettem, de más hajtott. Egészen más, mint amit megálmodtam magamnak. Talán csak a szenvedély hiányzott ebből az életből igazán.
– Ez a dolgom. Ez a dolgom apaként. Támogatni foglak és akarlak is. – Suttogtam magunk közé, mintha titok lenne, amit a gyerekek nem hallhatnak meg. Egyszerűen csak jobban illettek a csendes szavak Tengerszem nyugalmához. Hiába volt káosz, mikor beléptem, valahogy még is békét árasztott az egész. Órákig el tudtam volna nézegetni, ahogy Nathaniel dajkálja a fiunkat.
– Bocsánat, kicsit eltértem az eredeti tárgytól. De kivel mással, ha nem veled beszéljem, beszélhetem meg ezeket? Persze Ballardék sokat segítenek. És Batsa is egyre gyakrabban jön át. Persze Adára van a legnagyobb hatással. Már mondta, hogy szeretne olyan szép lenni egy nap, mint Batsa… Mondtam neki, hogy már most olyan szép. Na, de ők nem a gyerekek szülei. Az te vagy. – Indult meg a nappali felé, én pedig csendesen követtem. Egy időben azt kívántam, hogy én legyek a női példa is a gyerekinknek, főleg Adának… ezért küzdött Elfelda ellen. Bár közel sem voltam ahhoz elég finom vagy kecses… Egyszerűen csak azt akartam, hogy mindent megadhassunk a gyerekeknek mi ketten. – Kezdjük, mielőtt megint belekezdek valami őrült jó szónoklatba, hogy aztán egy hétre itt ragadj azt hallgatva, hogy milyen szorongásaim vannak az apasággal kapcsolatban…
A pálcámat előhúzva egy néma intéssel hívtam magamhoz az ollót. Megvártam, hogy Nat megtalálja a megfelelő pozíciót, amit egy gyerekkel lehet… ha egyáltalán lehet, mikor az ember a haját próbálja vágni.
– Vicces, régen azt hittem, hogy a női szerepet is pótolhatom majd Ada életében… – Nem tudom miért mondtam, talán, hogy kicsit jobban megtörjön a jég. Már nem beszéltünk egymással olyan lazán, mint régen. Csak bemagyarázod magadnak, O’Mara – emlékeztetett a hang, ahogy végig simítottam Noah tincsein. Így persze teljesen a szemébe lógtak azok, hangosan jelezte is az elégedetlenségt.
– Bábábábá – valami ilyesmit gügyögött és mocorgott.
– Nyugi, baba, mindjárt látni fogsz. – A hangom csendes volt, talán elég megnyugtató ahhoz, hogy hagyja a munkát. A pálcámmal még egy kicsit megnedvesítettem a hajvégeit, hogy ne legyen kicsit sem szálkás a haja. – Mintha magamat látnám a fodrásznál… – Nevettem el, mert a kicsi ide-oda mocorgott továbbra is. - Nem akarsz neki énekelni, hogy megnyugodjon?

IN MY HEART

(https://i.pinimg.com/564x/e7/21/58/e721580c0954a139e461c01bb0825f3b.jpg)

outfit (https://i.pinimg.com/564x/7f/f9/f7/7ff9f7753428e2a2f02f7fdb0a325e6c.jpg)

Ahogy leülök a kanapé anyaga egy kis mocorgással jelzi nem kifejezett tetszését a súlyom és méreteim iránt. Na igen, egy ideje valamiért mindenféle hangokat ad ki, gyanús, hogy ennek is köze lehet Noah váratlan varázslataihoz. Legalábbis előtte semmi baja nem volt a kanapémnak velem. Mikor Noah vagy KisNat mászik rá, akkor speciel olyan mintha elégedetten szusszanna egyet. Lehet ezt meg kéne nézetnem valakivel, mert nem lenne túl kellemes, ha lassan a bútoraim megutálnának…
Önkéntelenül mosolyodom el teljesen felesleges gondolatmenetemen, miközben a babócát ölembe ültetem. Ahogy másik apja közeledni kezd hozzá olyan lelkes lesz hirtelen, hogy attól félek kiugrik az ölemből. Hangosan gügyörészik, mondja a magáét babanyelven. Örül. Egyértelműen érzem és látom. Mintha valójában tudná, hogy ő az igazi apja és nem én. Mintha megérezné, hogy hozzá több köze van, mit én hozzám, még ha én is nevelem. Vajon mit csinálna, ha pár hónapig nem látna? Lehet észre sem venné a hiányom, vagy fel sem tűnne neki, ha visszatérek az életébe. Bár… Elég nagy voltam már mikor örökbe fogadtak. És mégis tudtam majdhogynem anyámként szeretni Ballard asszonyt. És epekedve vártam minden egyes levelet abból a házból, amit akkor nem tudtam otthonnak nevezni, de később rájöttem, hogy érzéseimben nagyon is annak tartottam.
Talán van reménye az én apaságomnak is…

- Hát egy időben anyunak szólított téged Ada, mondván, hogy olyan csodaszép vagy, mint másnak az anyukája. Szóval… Szerintem lett volna rá esélyed, hogy hasonló példává válj. Bár bizonyos női dolgokban így se, úgy se tudtál volna segíteni… És én is előre félek… - Megint kicsit felnevetek, miközben szorosabban fogom Noaht, mert elégedetlenkedni kezdett, mikor Elliot leengedte a haját. - Na… - Mondom neki kissé szigorúbb hangon, amire úgy lebiggyeszti az ajkait, mintha minimum a csokifagyitól tiltottam volna el… - Most nehogy sírni kezdj nekem… - Mondom kicsit csendesebb, nyugtató hangon, mire hátranézve rám pillog. – Veszélyes ez a gyerek. – Jelentem ki Elliotnak címezve a mondatom. – Ugyanúgy le fog venni a lábamról, mint anno te, elég lesz, ha így néz rám… - Sóhajtok egy nagyot és az apja felé fordítom Noaht, hogy Elliot is lássa épp milyen fegyvertárral nézek szembe. Érdekes amúgy, mert bár szemeinek alakja teljesen olyan, mint Ellioté, a szemszínébe furcsa mogyoróbarnaság vegyült a feketeség közé. Gyönyörű a szeme, nagyon különleges színe van.

Mikor Elliot közeledni kezd felé az ollóval, ismét mocorogni kezd és oldalról látom, ahogy szájainak széle határozott ívben halad lefelé. – Ne sírj… - Suttogom, miközben kicsit, apró mozdulatokkal lovagoltatom a térdemen. – Nyugi, ő csak apa. Nézd milyen érdekes az ő haja, meg szeme. – Mutogatom a kicsinek, kicsit meg is fogva Elliot egyik tincsének a végét, mire a babóca odafordul és a tincsekre mosolyog. – Még egy hajtincseddel is fel lehet vidítani… Kész ez a gyerek. – Mosolygok, de aztán persze kapok Elliot ötletén és dúdolni kezdek egy régi mágikus gyerekdalt, amit még Marieltől tanultam Ada születésénél. A szőrtelen ló a víztükör előtt a becses címe és bár eredetileg nagyobb gyerekek számára egy gúnyolódó, vicces dalocska, lelassítva igazán széppé válik a dallama. Ada és Noah piff-puff el is aludtak mindig rá. KisNatnak még a lassított verziós dúdolás is túl humoros, ő inkább végigkacagja, ahelyett, hogy elaludna…

Mikor látom, hogy a pici kicsit elernyed, nem alszik, de kifejezetten elpihen a kezemben, akkor jelzek a fejemmel Noah felé. – Kezdheted. – Suttogom csendesen, aztán folytatom a dúdolást és bár Noah tényleg kis pihe-puha párnának kezdi használni a karomat, hallom, hogy KisNat hátradől a nevetéstől. – Ez a gyerek bolond… - Mosolyodom felé nézve, aztán folytatom a dúdolást, miközben Ada pórbál lakatot tenni, nem szó szerint, nagyobbik öccse szájára. Könnyen le is rendezi a dolgot, mikor belenyom egy cumit. Lássuk be frappáns és elegáns. KisNat onnantól kezdve a cumijával és a traktorjával foglalkozik, Ada pedig a legújabb kedvenc Egyiptomról szóló könyvével.

- Ilyen egy idilli este nálunk. – Mondom mosolyogva. – Nehogy elhidd. Ez nagyon-nagyon ritka, általában minden a feje tetején áll. Szóval lehet, hogy ez csak a bemutató neked… - Mosolygok továbbra is, miközben próbálom úgy tartani az ujjait szopogató Noaht, hogy Elliotnak is kényelmes legyen. Odavarázsolok magamhoz egy cumit és a kezébe adom, hátha jobb lesz az ujjai helyett. És azonnal le is cseréli a nyálas végtagot. – Annyira édes, hogy belehalok… - Suttogom, aztán immáron a saját megnyugtatásomért dudorászok. Titkon semmi mást nem akarnék, csak azt, hogy egy család legyünk mi így, mindannyian.

in my heart
(https://i.pinimg.com/564x/fe/2d/b5/fe2db5420174f09bc50dcd6363cccb35.jpg)

Nat
2002. április 29.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/3f/27/10/3f27109e2b4bbb4c468695cd3f525621.jpg)

Le sem tudtam venni a szemem Nathanielről. Igen elhagytam, igen úgy döntöttem, hogy már nem akarom ezt így folytatni. Mindketten megváltoztunk, sok minden más lett, de ahogy a fiam az ölében volt, azt a képet láttam, amit annyira vágytam. Van tökéletesebb állapot ennél? A gyerekem életem egyik legnagyobb szerelme karjaiban? Ez örökre össze fog kötni minket, még akkor is, ha ő már régen mással lesz… vagy, ha én leszek boldog másképp, másik emberrel. Az életünk túl hosszú, hogy egyedül töltsük csak azért, mert egymással már nem voltunk kellőképpen boldogok. Talán egyszerűen csak nem tudtam elég érett lenni Nathoz sosem. Én játszottam, míg ő komolyan vette az életet…
– Hát egy időben anyunak szólított téged Ada, mondván, hogy olyan csodaszép vagy, mint másnak az anyukája. Szóval… Szerintem lett volna rá esélyed, hogy hasonló példává válj. Bár bizonyos női dolgokban így se, úgy se tudtál volna segíteni… És én is előre félek…
– Szerintem bele fogsz tanulni… bele fogunk tanulni a lány dolgokba. – Próbáltam biztosítani arról, hogy mellette vagyok. Én tényleg mellette vagyok, még ha kicsit rángatni is kell néha, hogy tegyek valamit. Noah persze a mocorgásával gyorsan elterelte a figyelmet az egészről. Láthatóan nem tetszett neki, hogy kivettem a gumit a hajából, talán kicsit meghúztam, vagy túlzottan is a szemébe lógott. Nem számított. Így tudtam elég benedvesíteni ahhoz, hogy rendesen hozzá férjek. Természetesen Nat nyugtatására elő is vette a lebiggyesztett ajkak, csillogó kutyaszemek módszert, amit nem egyszer én is alkalmaztam. Őszintén büszke voltam rá, ahogy Natra pillantott.
– Veszélyes ez a gyerek. Ugyanúgy le fog venni a lábamról, mint anno te, elég lesz, ha így néz rám…
Elmosolyodtam. Picit megcirógattam a kis arcot a mutatóujjammal. Tökéletes… mintha nem is lenne közöd hozzá, O’Mara… Emlékeztett a hang. Igaza volt. Talán én is ilyen gyerek lettem volna, ha az anyámnak nem kellett volna állandóan menekülnie és lett volna gyerekszobám. De nem volt, játékaim sem sok, csak az a kis majom, a kezében cintányérral, amit Aiden időről időre leszólt a szobámba. Persze minden sokkal egyszerűbb lenne, ha nem Deannél laktam volna.
– Remélem, ügyesebb lesz nálam… – Sóhajtottam fel és még szélesebbre húztam a vigyort, ami kiült az arcomra. A kezembe vettem az ollót, ahogy magamhoz hívtam.
– Nyugi, ő csak apa. Nézd milyen érdekes az ő haja, meg szeme. – Magyarázta neki Nat, nehogy elsírja magát. Közelebb hajoltam, hogy könnyebben érinthesse meg a tincseimet. Ez láthatóan egészen felvillanyozta a kicsit, elmosolyodott. A szemébe néztem, mintha azt akarnám jelezni, hogy minden rendben lesz. – Még egy hajtincseddel is fel lehet vidítani… Kész ez a gyerek.
– Ez a te érdemed, Nat. – Vigyorogtam rá. Aztán szépen jött a dúdolás is s az ötletem beválni látszott. Sejtettem, hogy a fiam is legalább annyira szereti az apja mély hangját, ahogy én rajongtam minden szaváért. Nat olyan volt, mint egy kétlábon járó mesekönyv, minden szava mélyre hatolt az emberbe, egyszerűen annyira tökéletes orgánumon formálta meg őket, hogy bele-beleborzongtam.
Noah gyorsan elernyedt a karjaiban. Nem elaludt, inkább csak elpilledt, még az ujját is a szájába vette, tovább nyugtatva magát. Ez volt valóban a tökéletes állapot belekezdeni a vágásba. Nem volt nehéz. Éppen csak arra kellett figyelnem, hogy ne nagy lépésekben haladjak. Sokkal kevesebb haja volt, mint nekem. Egész aprólékos munkának kezdett tűnni.
– Ilyen egy idilli este nálunk. – Mondta mosolyogva Nat. – Nehogy elhidd. Ez nagyon-nagyon ritka, általában minden a feje tetején áll. Szóval lehet, hogy ez csak a bemutató neked…
– Nyugi, még emlékszem, milyen volt az élet itt. – Válaszoltam és cinkos vigyorral a szemeibe néztem, mielőtt újabb tincset vettem volna az ujjaim közé. Ada és a cumizó KisNat egész békésen elvoltak a háttérben… igazából cseppet sem bántam, hogy akárhányszor találkoztunk, a gyerekeink is ott voltak. Így kevésbé volt kínos az egész. Mégis mit mondhatnék kettesben Natnak? Biztosan úgy még fájnának a közöttünk történtek. A gyerekek mindent jobbá és vidámabbá tettek.
Míg kicsit elhúzódtam Noah is megkapta a cumiját. Ettől csak még édesebb volt, igazi kisbaba… az én igazi kisbabám. Még mindig hihetetlen volt, hogy ő belőlem lett. Egy cseppet sem bántam, hogy apám nem tud róla, hogy elrejtettem előle.
– Annyira édes, hogy belehalok…
Nyeltem egyet és visszatértem a hajvágáshoz. Hirtelen keserű gondolatok futottak át a gondolataim felett. Én tényleg nyugodt akarok lenni, nem akarom már belelovalni magam a dolgokba… de a régi életem nyomait látni, érezni nehéz volt. Nem tehetett erről Nat. Valamilyen módon még az utolsó pillanatig küzdött értem, de elfáradtunk. Mindketten elfáradtunk. Ha két év után elfáradunk mi lenne egy közös élet végén… valójában sosem voltam elég jó hozzá. Harmincnégy évesen pedig egész egyszerűen már nem változik az ember. Hiába szerettem volna nem ment. Egy nagyranőtt óvodás maradok örökre. Natnak pedig nem erre van szüksége.
– Tökéletes ez a gyerek. – Mert a kettőnk szerelmének gyümölcse. Nem fejeztem be ezzel. Nem kellett senkiben sem fájdalmat kelteni. Én csak élvezni akartam az itt töltött időt. Elmosolyodtam hát, még ha egyelőre kicsit keserédesre sikeredett is. – És veled mi a helyzet? Kicsit fordíts oldalra. – Kértem, de a kérdésre vártam a választ. – Sok a munka? – A fülénél óvatosan vágtam, éppen csak annyira, hogy ne csiklandozzák a kóbor hajszálak feleslegesen.

IN MY HEART

(https://i.pinimg.com/564x/e7/21/58/e721580c0954a139e461c01bb0825f3b.jpg)

outfit (https://i.pinimg.com/564x/7f/f9/f7/7ff9f7753428e2a2f02f7fdb0a325e6c.jpg)

Egyszerűen nem tudtam levenni róla a szemem. Még mindig ugyanolyan hihetetlenül szépnek láttam, mint mikor legelőször megpillantottam. Akkor szégyelltem az érzéseim, szégyelltem azt a vágyat, amit felborzolt bennem, amit próbáltam apai mivoltomban jó mélyre elrejteni. Gonosznak és alattomosnak éreztem, ahogy tudatomba kúszott és felülírta minden önuralmam. Abban a pillanatban nagyon nem akartam a férfiak iránt vonzódni. Abban a pillanatban azt kívántam bár csak ne létezne semmilyen érzésem, vágyam, gondolatom. De létezett. És ő jobban kifürkészte, ügyesebben a felszínre hozta és a maga igényeire szabta. Azt gondoltam ilyesmi nem létezik, ledöbbentett hát. De kellemesen, azt hiszem. Lenyűgözött, és ez volt a lényeg. Nem bánok semmit. Csak azt, hogy el kellett engednem. A szégyent felváltotta hát a szomorúság és a beletörődés. Most megint kicsit azt kívánom, bár ne szeretnék soha többé, bár ne lenne senki aki iránt vágyat érzek. Lehet nem is lesz… Lehet ő volt az utolsó és most ebben az érzésben elégtem. Azt hiszem az lenne a legjobb. Nem… nem igaz… A legjobb az lett volna, ha örökre vele tudok égni…

- Azóta hárman lettek… - Mondom csendesen, válaszolva egy apró megjegyzésre, amit az én gondolatmenetemre fűzött fel. Szinte alig voltunk már együtt, mikor Noah született, tudja milyen együtt élni két kisgyerekkel, de arról, hogy milyen ebbe az egységbe, ami akkor már két éve jól működött, belevonni egy Átokfajzatbabát. Arról tulajdonképpen fogalma sincs. Ada és KisNat túl nyugodtak. Szinte sosincs velük semmi gond, elvannak most is, mint a jó befőtt a polcon. Persze számítok rá, hogy KisNat életében lesznek nehézségek, elvégre az anyja őrült volt és öngyilkos lett. Nem arra számítok, hogy ő is hasonló sorsra jut, bár nekem sem volt könnyű életem, biztos vagyok benne, hogy ha gyerekként végig egy olyan erős család vett volna körül, mint a Welch-ek vagy, mint Ballardék, akkor én sem akadok bele olyan emberekbe, mint a költő, akinek már godnolatban sem vagyok hajlandó kimondani a nevét, vagy, mint KisNat anyja, akinek úgy szintén nem akarok emlékezni a nevére. Pedig kell. Mert egyszer bizony ez a fiúcska érdeklődni fog az anyja felől. És akkor nekem őszintének kell lennem vele, mert azt hiszem, most úgy érzem, azzal tudom megvédeni a legjobban. – Nem kritikának szántam… - Sóhajtok egyet, miközben elfordítom a tekintetem, hogy végre ne bámuljam őt annyira. – Te az állóvizet ismerted, már úgy gyerekfronton, még ha néha fel is erősödtek a hullámok. Noah viszont felkavarta a tavunkat. Ami nem baj, tenném hozzá. De most már tajtékzó tenger vagyunk, nem hegyek közti kis tavacska. – Költő énem bevillan ezerrel… Képes vagyok rá, hogy mindent hasonlatokba foglaljak, egyszer Ada már rám szólt, hogy nem lehet engem érteni… Nyilván hatalmasat nevettem.

- Most még tökéletes, igen. – Mosolyodom el, mert most már aztán tényleg kötekedésnek tűnhet, hogy mindennek ellentmondok, amit Elliot állít, de ma már kifejtettem párszor, hogy miközben iszonyúan, leírhatatlanul imádom ezt a gyereket, azzal is tisztában vagyok, hogy lesznek ajtócsapkodós pillanataink a jövőben. – Nyugi, az marad felnőttként is, csak akkor majd izgalmasan tökéletes lesz. Nem pedig babásan.
Önkéntelenül ringatni kezdem Noah-t, ami persze nem könnyíti meg Elliot dolgát, szóval szerencsére hamar rájövök, hogy lehet nem kéne kockáztatni a babóca szemének épségét némi szeretgetéssel egy olló közvetlen közelében. Szóval csak engedelmeskedem Elliotnak és oldalra fordítom, ahogy kéri. – Egyre szebb lesz. Bár szerintem az a pálmafa hiányozni fog neki a feje tetejéről. Amúgy azt hittem kiakadsz miatta. Elvégre fiú, én meg a hajába biggyesztettem egy rózsaszín masnit. – Nézek megint egy mosoly kíséretében Elliotra, ami persze hiba a részemről, mert aztán a tekintetem megint ott ragad.

- Semmi különös. – Vonom meg aztán a vállam, mikor rólam és a munkáról kérdez. Most erre komolyan mit válaszoljak? Az elmúlt három évben főállású íróból, főállású apává, majd egyedülálló apává változtam. Kifejezetten szexi váltás. Nem mintha bánnám, és nem mintha rá akarnám lőcsölni bárkire is a gyerekeim, van elég segítségem, de néha örülnék egy párnak az oldalamon. – Ha minden jól alakul lesz egy leányvállalatunk Ázsiában. Angliából Európa és Amerika felé nagyon jól megy a terjesztés. A műveim sikeresek Ázsiában is, Kína, Korea és Japán hatalmas piaca a könyveimnek. De nem olyan minőségben jut el oda, a fordítások miatt, mint amire igazán büszke lehetnék. Így kis lépéssel akarom kezdeni és én magam tárgyalok fordítókkal a munkákról, kezdetben a Noldar sorozat kapcsán. Még a könyvek külsejét is az ottani trendeknek megfelelően alakítjuk majd át. Ennyi az üzleti rész. Most egy kicsit el vagyok maradva az írással. Érthető okokból. – Mutatok az ölemben nagy bőszen cumizó Noah felé. – Bent nem tudok írni, mert üzletembernek kell lennem, itthon nem tudok írni, mert apának kell lennem. Ha néha egyszerre tudok kivenni szabadságot mindkét munkahelyemről, akkor alszom. – Magyarázom belelendülve a dologba, bár azzal sose vádolt senki, hogy keveset beszélek. – Panaszkodni nem akarok. – Nézek aztán komolyan, mélyen Elliot szemébe. - Mármint ezt tényleg nem annak szántam. Csak kérdezted… És most ezek töltik ki a gondolataim. Veled mi újság?

Kérdezem, de lehet a válaszra később kerülhet csak sor, mert Noah vészes hirtelenséggel kapcsol ki a chill módból és kezd el mérgesen mutogatni az ollóra. Persze azonnal hallom is az üveg csörömpölését. Azt hiszem ez a fürdőszoba tükör lesz…

in my heart
(https://i.pinimg.com/564x/fe/2d/b5/fe2db5420174f09bc50dcd6363cccb35.jpg)

Nat
2002. április 29.

outfit (https://i.pinimg.com/564x/3f/27/10/3f27109e2b4bbb4c468695cd3f525621.jpg)

– Azóta hárman lettek… – Jegyezte meg Nat csendesen. Hárman, mintha kettővel nem lettek volna gondok, vagy én nem számítottam volna legalább hatalmas gyereknek időnként. Mindketten tudjuk mennyit éltem meg mellette, egyszerűen csak a berendezkedés volt más, ezért érezte nehezebbnek, hangosabbnak vagy egészen egyszerűen csak egy új normának. – Nem kritikának szántam… – Sóhajtott fel, majd elfordította rólam a tekintetét. Kár volt, igazából jól esett a pillantása, jól esett a régi életünk emlékeit élni meg. Talán ezért is mozdult meg bennem a gondolat, hogy vajon miért nem tudtam igazán az az ember lenni, akinek mellette kellett volna lennem. Szerettem. Megérdemeltük volna a happyendet.
– Nem vettem annak. – válaszoltam egyszerűen. Nem zavart különösebben amúgy sem, ha más véleményen vagyunk. Mindig is azon voltunk, és mindketten tökéletesen elhittük az igazunkat, addig bizonygatva makacsul, míg valakinek fájt. Ez még csak a közelében sem volt annak.
– Te az állóvizet ismerted, már úgy gyerekfronton, még ha néha fel is erősödtek a hullámok. Noah viszont felkavarta a tavunkat. Ami nem baj, tenném hozzá. De most már tajtékzó tenger vagyunk, nem hegyek közti kis tavacska.
Bólintottam. Ki tudja, talán igaza van és sosem tapasztalom meg milyen a nagybetűs szülőség. Nem vagyok naiv: fiatalabb nem leszek már, kevesebb alkalmam lesz arra, hogy megint családot alapítsak… s nem is vágytam rá. Valójában menekülni akartam az élet elől. Féltem, hogy újra boldogság közepén találom magam és elszomorodok. Nem mertem engedni. Nem akartam. Kicsit meg is remegett a kezemben az olló, de nem annyira, hogy kárt tegyek esetleg Noah hajacskájában. Az tökéletesen nézett ki.
– Most még tökéletes, igen. – Kötekedésnek tűnt, de igazából én úgy éreztem, hogy Nat túlzottan is kimért és távolságtartó, mintha nem tudná hogyan szóljon hozzám vagy beszéljen velem. Már nem azok voltunk, akik odafent összebújtak az ágyon. – Nyugi, az marad felnőttként is, csak akkor majd izgalmasan tökéletes lesz. Nem pedig babásan.
A ringatás nem zavart meg. Persze ügyesebben kellett érintenem, kisebb mozdulatokkal, nehogy esetleg belevágjak túlzottan. Viszont ez kellett ahhoz, hogy kicsit megnyugodjon, akkor kivártam, hogy Nat befejezze a mozdulatot és úgy folytattam.
– Nekem mindig baba marad. – Válaszoltam egyszerűen. Az én emlékemben az a kis apróság volt, akit először kaptam a kezemben. Láttam a változást, de az érzések ugyanazok maradtak.
– Egyre szebb lesz. Bár szerintem az a pálmafa hiányozni fog neki a feje tetejéről. Amúgy azt hittem kiakadsz miatta. Elvégre fiú, én meg a hajába biggyesztettem egy rózsaszín masnit. – Mosolyodott le, ahogy a szemembe nézett ismét. Megálltam a mozdulatba. Azt a mélykék pillantást még mindig fel kellett dolgoznom, újra és újra… mintha sosem tudnám igazán hová tenni… mintha jó mélyen hatolna a szívembe.
– Semmi jogom kiakadni. Te neveled lényegében… én csak… nem is tudom mi vagyok az életében… – Elhúztam a kezem, ahogy megint megremegett benne az olló. Marhára nem kellett volna ezt az apatémát feszegetni, mert megint könnyes lett a szemem, mintha egyre nehezebb lenne fenntartani a látszatot. – Nevezhetünk apának, de jól tudjuk, hogy totál alkalmatlan vagyok az egészre… – Nyeltem egyet. Nem akartam Nat szeme láttára teljesen kiborulni. Az aztán tényleg nem segített volna az amúgy is szar helyzeten. Mármint nem Tengerszemben volt szar, amit láttam… az tökéletes volt. Nat pontosan olyan volt, amilyennek látni akartam az oldalamon. Nagy, erős, férfias, apás. Velem volt a baj, az én életemmel. Jobb is volt témát váltani, mielőtt észrevette volna, hogy éppen kiborulni készülök. Ezért megköszörültem a torkomat és inkább megkérdeztem hogy van.
– Bent nem tudok írni, mert üzletembernek kell lennem, itthon nem tudok írni, mert apának kell lennem. Ha néha egyszerre tudok kivenni szabadságot mindkét munkahelyemről, akkor alszom. – Magyarázta. Hát igen. Ezért kellett volna itt lennem, meg készen állnom, de még csak hely sem volt, ahova vihettem volna a gyerekeket. Deannél aligha fértek volna el abban a pici házban… pláne velem együtt, otthonom meg még mindig nem volt. – Panaszkodni nem akarok – ahogy beszélt, megint a szemembe nézett. Nem szakítottam el tőle a pillantásom. – Mármint ezt tényleg nem annak szántam. Csak kérdezted… És most ezek töltik ki a gondolataim. Veled mi újság?
– Tényleg kérdeztem. Szóval ne magyarázkodj. – Legyintettem. – Figyelj, én tudom, hogy nehéz… meg minden… de ne feszengj már ennyire a közelemben. Én az vagyok, akivel ezt a gyereket csináltad… még mindig ugyanaz és… – Kezdtem, de Noah, mintha kicsit felélénkült volna, majd mérges kis morgással mutatott az ollóra. A távolból pedig csörömpölés hallatszott.
– Hé-hé-hé! Azt akarod, hogy apu mérges legyen? – kérdeztem és leraktam a dohányzóasztalra az ollót, majd óvatosan elvettem Nattól a gyereket, hogy a kanapéra huppanva az ölembe ültessem. – Ezt nem szabad… érted? – kérdeztem és megérintettem az orra hegyét. – Hogyan fegyelmezed, ha ezt csinálja? – érdeklődtem, de közben Noah már átkarolta a nyakamat és a hajamba markolt. Mondjuk inkább ezt csinálja, minthogy valamit összetörjön megint.

IN MY HEART

(https://i.pinimg.com/564x/e7/21/58/e721580c0954a139e461c01bb0825f3b.jpg)

outfit (https://i.pinimg.com/564x/7f/f9/f7/7ff9f7753428e2a2f02f7fdb0a325e6c.jpg)

- Pont így. – Vonok vállat, mert valójában Elliot tökéletesen csinálja a fegyelmezést. Én érzem az összhangot közte és a fia közt, hiába hangoztatja előszeretettel, hogy nem neki való az apaság és, hogy elszokott tőle. Vagy valami ilyesmi… Nem, egyszerűen tökéletesen csinálja, amit csinál, még ha néha ő maga is gyerekké válik a nagy kavarodásban. Azt hiszem pontosan ezért értette meg magát olyan jól Adával és KisNattal is. Mert egész egyszerűen érti a nyelvüket. Hát épp Noahval ne értenék meg egymást? Aki ráadásul a tulajdon vére? Elliot tulajdonságai, Elliot létének minden lenyűgözősége ott van ennek a csöppségnek a lelkében. Tökéletes a szememben, mint az apja. Több dolog miatt is nehéz lesz hát felnevelnem, de azt, hogy a hasonlóság mennyire fáj, azt örökre a szívembe és ajkaim mögé kell rejtenem. elég ha én szenvedek tőle. Ez a csöppség és az igazi, teljesen igazi apja nem fognak. – Azt hiszem eltörte a fürdőszoba tükröt. – Állapítom meg halkan, miközben gyors léptekkel bemegyek és ellenőrzöm, majd feltakarítom a romokat. – Kicsit a csempének is annyi, de úgyis imádom átalakítani a házat. Majd rendbe hozatom. – Oldom meg a dolgot egy vállrándítással. Amíg csak anyagi kárt okoz, addig nincs gond. Ránk pedig vigyáz, ennyit még ebben a gyermeki ösztönös cselekedetben is érzek. – Néha azt gondolom, hogy nem az én figyelmemre van szüksége és azért csinálja ezeket. A te figyelmed más. Több. – Felsóhajtok, mert e mögött olyasmit is remélhetnék, egy olyan jövő képre vágyom, ami nem történhet már meg. Hiába áhítozik maga Noah is arra, hogy az apja itt legyen vele és velem.

- Tudod. Épp az a gond, hogy együtt hoztuk össze. – Sóhajtom végül, keserűbben, mint akartam és félek, hogy ha nem szorítom össze az ajkaimat, akkor kibuggyan belőlük minden keserűség, amit az elmúlt időszakban hurcibálok a lelkemen. Az ajkam vére kibuggyan, ahogy fogammal elharapom a további mondandóimat és inkább elindulok a konyha felé, hogy lefoglaljam magam valamivel. Mondjuk egy újabb adag forró csokival. Szerintem nem sokat fogok aludni az éjjel ennyi cukortól… De inkább ez, semmint felkapjam Elliotot és elfussak vele a világ végére, foglyul ejtve, bezárva. Mert erre vágyom. És ez egy tény.

Egy darabig némán létezem. KisNat és Ada érdekfeszítő, már-már értelmezhetetlen párbeszédére összpontosítok és úgy teszek, mintha nem kúszna látómezőm szélére néha-néha eggyel több gombafrizkó, mint szeretném. Azt sem tudom mennyi idő telik el így.
Percek. Tíz perc. Húsz perc.
Hallom ahogy kattog az óra, mindig eggyel előrébb mozdítva a mutatót én pedig csak állok és hipnotikus odaadással kavargatom a forró csokimat az óra ütemére. Talán úgy festhetek, mint aki megbolondult. Lehet úgy elviselhetőbb is lenne az élet. Főleg így. A sok ki nem mondott szóval ajkaim mögött. Most érzem csak meg, hogy a vércsík már az államig lefojt. Gyorsan letörölöm a kezemmel, de tudom, hogy ettől még maszatos maradtam. Önző, fáradt, szánalmas kis lény, aki valaha menő volt, de mára csak azért létezik, hogy másokat életben tartson.

- Folytassuk? – Kérdezem egy arcomra erőltetett borzalmas mosoly mögé bújva, miközben a két fekete szempár néz rám. Noah szemében őszinte érdeklődéssel mutat felém és gügyörészik valamit saját kis nyelvén, amiben csak merem remélni, hogy az is benne van, mennyire szeret. Elliot szemei azonban kifürkészhetetlenek, idegenek, már nem az enyémek, hoyg tudjam, mire is gondolhat, milyennek is láthat most, hogy azt hiszem kibújtam az álarcom mögül. Mélyet sóhajtok, majd visszasétálok a kanapé felé, ezúttal jobban megtörölve az államat, hogy ne ijesszek meg senkit a vérfolttal. – Elég hosszú a haja. Vágni kéne még belőle, ki tudja mikor lesz rá legközelebb esélyünk vagy lehetőségünk. Lehet később nagyobb lesz az ellenállása is…

◂ in my heart ▸

2002. április 29.
(https://i.pinimg.com/564x/fe/2d/b5/fe2db5420174f09bc50dcd6363cccb35.jpg)

◃n a t▹

I will not say goodbye..
Sea may rise
Sky may fall

style: simple style (https://i.pinimg.com/564x/3f/27/10/3f27109e2b4bbb4c468695cd3f525621.jpg) ║ zene: under giant tree (https://youtu.be/7C7aS_hNFJQ)

Nem volt célom felzaklatni Natot. Ő hívott ide, én pedig jöttem, mert kötelességem volt. Az persze tény, hogy ennyi időt nem töltöttünk együtt, mióta otthagytam azon a hajón, azt mondva: vége. Akkor ott ezt meg kellett szakítani, talán mindkettőnk érdekében. Fájt, nehéz volt, szenvedtem, ahogyan ő is. Csakhogy tovább léptem és reméltem, hogy Nattal is ez lesz majd előbb-utóbb. Azt a sebtapaszt pedig, hogy a gyerekek miatt hosszabb időt együtt töltöttünk, már le kellett tépni. Még nem telt el ugyan egészen egy év, de tény, hogy így is kimaradtam Noah első évének nagyrészéből. Igaza volt Natnak. Valahol szüksége lenne rám.
Ahogy Noah az ölembe került, Nat elsétált ellenőrizni mi történt. Ez pedig egy szusszanásnyi idő volt, mielőtt folytatnunk kellett volna a beszélgetést. Éreztem, milyen feszült, amitől kicsit talán én is az lettem. Nem akartam így érezni… kicsit arra vágytam, ami régen volt. A lazaságra, a közös nevetésekre, a nagy beszélgetésekre. Vajon az emberek lehetnek barátok azok után, hogy házasok voltak? Talán nem. De én akartam, nagyon akartam, mert Nat volt az igazi. Ezt persze meg lehetne kérdő jelezni, bárki az orrom alá dörgölhetné, hogyha így volt, akkor miért nem maradtam vele. Talán nekem volt sok. Nekem nem kéne családot vállalni. Nem tudom.
– Azt hiszem eltörte a fürdőszoba tükröt. – Magyarázta Nat, én meg kicsit úgy fordultam a hangja irányába, mintha láthatnám azt, amit ő. Noah is követtea tekintetemet, majd gügyögve mutogatott arra. – Kicsit a csempének is annyi, de úgyis imádom átalakítani a házat. Majd rendbe hozatom.
– Látod, baba, ha így folytatod legatyásodik apuci a sok házátalakítástól. – Simítottam el a haját a homlokáról. Erre rám nézett és nagyon hangosan felnevetett. Imádtam azt a kis csillogást a sötét szemeiben. Az nem is igazán az én, szinte fekete szemeimre hasonlított. A forma, a pillantás, mégis az enyém volt, amit a tükörben annyiszor láttam. Imádtam ezt a gyereket.
– Néha azt gondolom, hogy nem az én figyelmemre van szüksége és azért csinálja ezeket. A te figyelmed más. Több. – Folytatta Nat, ahogy megállapította a károkat és némi zörgést követve megjelent ismét. Hosszan néztem rá, mielőtt válaszoltam volna. Tudom, Nat, tudom, hogy hiányzom… – mondtam volna, de nem tehettem. Nem akartam felkavarni, nem akartam azt mondani neki, hogy Tengerszem, a gyerekek hangja, a hatalmas ágy odafent, furcsán a részemmé vált. Bár próbáltam a hétköznapokban nem gondolni rá, hiányzott. De valahogy már meg is szoktam távol tőlük.
– Ugyan már, Nat. Ez a gyerek a vérem. Te vagy a mindene, a mackója. – Mosolyodtam el szelíden. Igen. Éreztem, hogy Nat zaklatott, hogy a jelenlétem szép lassan mind jobban felkavarta őt. Nem ez volt a célom. Én tényleg csak segíteni akarok neki, mellette lenni… ahogy társként nem tudtam. Bántottuk egymást. Nagyon-nagyon bántottuk egymást, ahelyett, hogy egész egyszerűen boldogok lettünk volna, mert mindenünk meg volt.
– Tudod. Épp az a gond, hogy együtt hoztuk össze. – A sóhajtás mögött éreztem a keserűséget. Nem akartam, hogy miattam érezze magát így. Bocsánatot akartam kérni… de nem tudtam miért. Elvégre, én csak védtem magamat, védtem őt, mikor egész egyszerűen kihátráltam ebből a házasságból. Natnak persze ez bántásnak tűnt… mert még nem lépett túl. De még túl fiatal, hogy örökre ezt gyászolja s tudtam, hogy előbb-utóbb ő is rájön. Jobb embert érdemelt nálam, olyat, akivel családja lehet, aki mindenben tudja támogatni. Én valahol mindig a terhére voltam. Nem hagytam írni, nem hagytam dolgozni. Féltékeny voltam… sőt! Féltékeny leszek, amint megtalálja azt a valakit, aki neki az igazi lesz. Mégsem fogom megölni. Még akkor sem, ha az Anson lesz esetleg – bár ezt őszintén kétlem.
Nyeltem egyet. A konyha felé pillantottam, majd vissza Noah nagy szemeibe. Nem ficergett, nem gügyögött, csak feszülten figyelt, mint én. Nem nézett Nat felé, ahogyan én sem. Csak együtt vártuk, mikor nyugszik meg.
– Folytassuk? – A mosolyán éreztem, hogy nincs rendben. Nagyon nincs. Erre fordult oda a kicsi is, hogy valamit gügyögjön. Talán biztosítani akarta az apját, hogy mennyire szereti. Hamarosan vissza is sétált… láttam, hogy piros folt ül meg az állán. Láttam, hogy próbálja törölgetni, de az mind jobban maszatos lett. – Elég hosszú a haja. Vágni kéne még belőle, ki tudja mikor lesz rá legközelebb esélyünk vagy lehetőségünk. Lehet később nagyobb lesz az ellenállása is… – Végül Noah-val a karomban felpattantam, előrángattam egy zsebkendőt a zsebemből. Közelebb léptem hozzá és a szabad kezemmel finoman megtöröltem.
– Ne tedd ezt magaddal miattam, Maci. – Suttogtam, már-már nyugtató stílusban. Éreztem, ahogy a gombóc nőni kezd a torkomban. Feszített, kicsit kellemetlenül, de erős próbáltam maradni. – Te egy erős ember vagy. Egy nagyon erős ember. – Tettem hozzá.
Hagytam, hogy kicsit megnyugodjon. Nem beszéltem többet, csak törölgettem kicsit, míg tiszta nem lett a borosták és az alattuk megbújó bőr. Noah egészen hozzám bújt közben, a kis fejét a vállamra tette, meglepően nyugodt és néma volt.
– Ha kell minden héten átjövök levágni a haját. – Mondtam, hogy megnyugtassam. – Mikor fekteted le a gyerekeket? Utána, beszélgethetnénk kicsit. – Tettem hozzá, igazából jobbnak láttam, ha nem nyúlunk ma már ollóhoz.

IN MY HEART

(https://i.pinimg.com/564x/e7/21/58/e721580c0954a139e461c01bb0825f3b.jpg)

outfit (https://i.pinimg.com/564x/7f/f9/f7/7ff9f7753428e2a2f02f7fdb0a325e6c.jpg)

- Ne. – Mondom önkéntelenül és ellököm a kezét. Egyszerű, apró kis mozdulatom még csak erősnek sem volt erős, de mégis annyira durva...
Egy darabig csak álltam, néztem Elliot szemébe és emésztgettem a szavát. Maci… Muszáj ezt? Komolyan muszáj volt épp ezt? Kérdeztem volna tőle, de szavaim éppoly durvának hatottak volna, mint mozdulatom. He nem még annál is durvábbnak… Tudom, ismerem már annyira a létezést, hogy értsem a szavakkal nagyobbat lehet ütni, mint kézzel vagy tárggyal. Így is fájdalmat okoztam már, kiindulva, erőt merítve saját fájdalmamból. Nem kellene ezt már tovább feszegetni. És mégsem vagyok képes megszólalni, azt mondani Elliotnak, hogy csak menj el… csak menj el és ne gyere többé vissza… Talán ezt kéne. De igaziból egyáltalán nem ez az amire vágyom.
Nem… az pontosan az az érintés, amit ellöktem az előbb és az a kívánság, hogy bárcsak én is viszonozhatnám, bárcsak végigsimíthatnék én is még egyszer azon a gyönyörű fehér bőrén, s lélegzetelállító alakján. De másé most ez a kitüntetés. Nem voltál elég erős, hogy megtarts, engedd hát át másnak Forest. Volt pár szép éved, a többit igazán le tudod élni vegetációban is…

Már inkább bocsánatot se kérek a mozdulatomért, egyszerűen csak elkezdek össze-vissza pakolászni, hogy megint lefoglaljam magam valamivel. Muszáj vagy tényleg megőrülök. – Nem múlsz el nyom nélkül. Sokszor aggódtál azon, hogy az életed keveset ér, és mégsem vagy képes csak úgy kisétálni a szívemből. Rendben van ez így. Csak hagyd, hogy a magam módján küzdjem meg a harcot önmagammal. – Mondom végül, megállva két párna megigazításának mozdulatában. – Szerencsés, bárkivel is legyél most. De a lehető legkevésbé akarom, hogy tartós legyen. Ez pedig olyan gonoszság, amivel nehezen számolok el. Jó lenne, ha Noah többet látna, de azt, hogy ezt én képes leszek-e elviselni, nem tudom. De azt se akarom, hogy ne lássalak, és azt se, hogy az aktuális pasidhoz vidd el a gyereket vagy gyerekeket. És én se akarnám, hogy bármiféle pasi besétáljon ide és elfoglalja a helyed, a kanapémon, az ágyamban, vagy a gyerekek életében se. – Nyomom meg az utolsó szót, bár hallom, hogy ezek meg aztán végképp keserűbben törnek elő belőlem, mint azt szeretném.

De aztán csak sóhajtok egy nagyot lehunyt szemmel és Ada felé fordulok. Tudom, a kislány nagyon is érzi min megyek keresztül. Van valami fura képessége kipuhatolni a dolgokat. Mindig is tudtam, hogy ilyen, most is, ahogy néz rám, nagy barna szemeivel, látom a gyermeki értelmet, és legfőképpen a megértést a tekintetében. Minden szavamra figyel, mindet érti, mindet tudja. El se tudom képzelni milyen nyomokat hagyok benne ezekben a hónapokban. Nem hozhatok ide még egy férfit, addig nem amíg el nem megy Ada a Roxfortba.

- Nemsokára vacsora idő van. Utána fürdetés és alvás. Ada az utolsó a fürdetésnél. Vagy segít nekem a kicsikkel vagy játszik még kicsit lefekvés előtt, attól függ, hogy Noah és KisNat mennyire nyűgösek. A fiad nem nagyon szereti a fürdetést, se. Többek között a hatalmas vízszeretetét is tőled örökölte… - Kicsit elmosolyodom, végre. Ha a gyerekekről van szó, valahogy minden nehézség ellenére is, de kisimulok. – Biztos itt szeretnél maradni? – Fordulok a gyerekek felől vissza Elliothoz. – Ez a depressziós Medve nem éppen kellemes látvány vagy beszélgetőpartner. De nagyjából bármilyen társaságot szívesen fogadok. Mostanában csak James és William látogatnak meg néha. De lássuk be nem épp friss, üde vagy szép partnerek…
Megint Elliotra nézek, ezúttal egy bátortalan kis mosolyt engedek meg magamnak felé. Félek tőle milyen lesz, ha látom Noaht fürdetni, ha átélem milyenek lehetnénk. De sosem leszek elég erős ahhoz, hogy elküldjem. És nem is akarom. – Maradj. – Mondom csendesen és bár titkon az egész életünkre gondolok, még öt percnek is jobban örülök, mint kellene, miközben persze mocskosul fáj is. – Fürdesd meg a gyerekeket. Hihetetlenül boldogok lesznek.

◂ in my heart ▸

2002. április 29.
(https://i.pinimg.com/564x/fe/2d/b5/fe2db5420174f09bc50dcd6363cccb35.jpg)

◃n a t▹

Hirtelen elgyengültem, ahogy megérintettem. Éreztem, mekkora hatással van rám csak a szakállának puha simítása. Már elég hosszúak voltak a szőrszálak ahhoz, hogy ne szúrjanak. Sötét szemeimet az ő kékjeire emeltem, mintha azt várnám, hogy megvillan benne valami. Csak fájdalmat láttam.
– Ne. – Ennyit mondott, nem is volt túl hangos, még is szíven talált. Az meg végképp, ahogy ellökte a kezemet. Nekem is fájt a szakítás, de éreztem közöttünk azt a köteléket, ami volt… annak az emléke örökre ott marad. A házasságunk olyan mértékben formált át, hogy nem tudtam kiírtani sem Natot, sem az iránta érzet szerelmet maradéktalanul. Mindig ott volt s esős napokon, néha el-elmerengve az jutott eszembe, milyen boldogok voltunk. Mert voltunk azok is valamikor. Többet voltunk boldogok, mint szomorúak. De nem volt szabad azokra emlékezni. A jóra kell… a jóra kell, de Nat számára én csak egy tátongó beforratlan seb volt. Pedig azért hagytam el, hogy boldogabb legyen. Velem nem volt az.
– Nem múlsz el nyom nélkül. Sokszor aggódtál azon, hogy az életed keveset ér, és mégsem vagy képes csak úgy kisétálni a szívemből. Rendben van ez így. Csak hagyd, hogy a magam módján küzdjem meg a harcot önmagammal. – Mondta s én közben a kezemet visszahúztam, ökölbe szorítva pihentettem a szívem felett, végig simítva újra és újra a másik kezem ujjaival rajta. Nem fájt, amit csinált, mégis mintha tüzes nyomot hagyott volna maga után bennem. Úgy éreztem hagytam neki elég időt… nem akartam bántani, mégis megint megtettem. – Szerencsés, bárkivel is legyél most. De a lehető legkevésbé akarom, hogy tartós legyen. Ez pedig olyan gonoszság, amivel nehezen számolok el. Jó lenne, ha Noah többet látna, de azt, hogy ezt én képes leszek-e elviselni, nem tudom. De azt se akarom, hogy ne lássalak, és azt se, hogy az aktuális pasidhoz vidd el a gyereket vagy gyerekeket. És én se akarnám, hogy bármiféle pasi besétáljon ide és elfoglalja a helyed, a kanapémon, az ágyamban, vagy a gyerekek életében se.
Elmosolyodtam.
– Szerinted én nem vagyok féltékeny még a levegőre is, ami körbe vesz? Te sem múltál el nyom nélkül. De nem is akarom, hogy elmúlj. A házasságunk volt életem egyik legboldogabb időszaka… és az, hogy véget ért nem jó. Viszont ez nem akadályoz meg abban, hogy életed része maradjak. Mert vannak erős kötelékeink. És meg szeretlek. – Azt nem tettem hozzá, hogy milyen mértékben és hogyan. Magam sem tudtam, de nem is akartam elmélkedni rajta. Túl öreg voltam ahhoz, hogy újra hagyjam felsebezni a szívemet… én már csak élni akartam, a lehető legteljesebb módon, ahogy megadataik.
Hagytam, hogy félre nézzen. Nem fordultam utána, csak nyeltem egyet. Talán okosabb lett volna kisétálnom… csakhogy nem akartam.
– Nemsokára vacsora idő van. Utána fürdetés és alvás. Ada az utolsó a fürdetésnél. Vagy segít nekem a kicsikkel vagy játszik még kicsit lefekvés előtt, attól függ, hogy Noah és KisNat mennyire nyűgösek. A fiad nem nagyon szereti a fürdetést, se. Többek között a hatalmas vízszeretetét is tőled örökölte… – Örültem, hogy Nat visszatalál a hangjára. Furcsa család lettünk, de család voltunk mégis, ezért hát itt akartam lenni. Nem mindennap, de néha igen. –
Biztos itt szeretnél maradni? – Fordult aztán felém és én megint a szemébe néztem. Csak lassan bólintottam. – Ez a depressziós Medve nem éppen kellemes látvány vagy beszélgetőpartner. De nagyjából bármilyen társaságot szívesen fogadok. Mostanában csak James és William látogatnak meg néha. De lássuk be nem épp friss, üde vagy szép partnerek…
– Akármilyen depressziós is ez a Medve, beszélgetni akarok vele. – Sóhajtottam egyet, ahogy elmosolyodtam.
– Maradj. – Mondta aztán csendesen. – Fürdesd meg a gyerekeket. Hihetetlenül boldogok lesznek. – Tette hozzá. De tudtam, hogy nem a gyerekek voltak a lényegek a mondandójában. Hiányoztunk egymásnak, társaság szintjén mindenképpen. Voltak idők, mikor sokat beszélgettünk, mikor mesélt nekem, meséltem neki, mikor csak feküdtünk csendesen egymáson a kanapén, ő olvasott, én meg vártam, hogy engem nézzen a betűkkel teli lapok helyett. Olyan gyönyörű volt, mikor belemélyedt valamibe… mint egy műalkotás.
– Maradok.– Halkan válaszoltam. Ez neki szólt, nem a gyerekeknek. – Csináljunk közösen vacsorát nekik előtte. – Folytattam és a kezért nyúltam volna, hogy a megfelelő irányba mozdítsam. Ehelyett csak közelebb léptem a konyhapulthoz. Jó volt itt lenni és apának lenni egy kicsit. Ez még egyszer nem fog megadatni az életben úgysem.

IN MY HEART

(https://i.pinimg.com/564x/e7/21/58/e721580c0954a139e461c01bb0825f3b.jpg)

outfit (https://i.pinimg.com/564x/7f/f9/f7/7ff9f7753428e2a2f02f7fdb0a325e6c.jpg)

Egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy ez jó ötlet. De tudtam én bármikor is nemet mondani neki? Nem. Sosem. Akkor sem, amikor azt mondta, most megy és kisétál az életemből. Menj. Sétálj ki. Nem mondok nemet. Sose teszem. Maradj. Maradj, ha akarsz. Törj ketté, dobj a porba, szólíts a legkedvencebb nevemen, hogy azzal is megölj. Hagyom. Sosem tudtam nemet mondani neked. Pedig néha kellett volna. Akkor talán még mindig itt lennél. Tényleg itt lennél. És nem csak hébe-hóba, olykor-olykor, mikor kedved szottyan papás-babásat játszani. Elenyésző alkalmakkor, amikor eszedbe jutott, hogy valójában olyan ember neveli a gyereked, akinek vér szerint semmi köze sincs hozzá.
A gonosz énem hangja pillanatok alatt futott végig gondolatmezőmön és némult el ismét. Mindennél jobban szerettem ezeket a gyerekeket és bár nem nyújtottam épp icipici támadási felületet a pletykalapoknak, nem számított mit mondanak. Az volt a lényeg, hogy ezek a gyerekek biztonságban legyenek. Hogy nekem mennyire fáj minden, az a legvégére sodródott a sornak. Én már csak túlélni akartam. Ez volt a következő fázisa az életemnek. Hogy hol volt ebben az öröm? Még nem jöttem rá. De gondolom egy idő után erre is megtalálom majd a választ. Vagy jön egy újabb változás, ami kiszakít abból, ahol most állok, az üres nagy semmi közepén három gyerekkel.

- Csinálhatnánk nekik egy kis lekváros kenyeret. De megcsinálom én szívesen, te csak foglalkozz Noahval… – Sóhajtok egyet, lenyelve a keserűségemet. Most nincs ötletem bonyolultabb dolgokra. A finom lekvár talán ezt a fájdalmat is leviszi a torkomból, ami itt csücsül. – Te ugyanúgy nem eszel, mint eddig, igaz? – Nézek óvatosan felé. – Mintha megint fogytál volna. – Suttogom, szinte én is alig hallom. Ezekből származott a legtöbb vitánk, bár mindig csak jót akartam neki, valahogy sosem fogadta el. Pedig nekem sokkal, de sokkal jobban tetszett, mikor gyönyörű testén kicsit több megfogni való akadt. Khm. Pont ez azl, amin abszolút nem kéne gondolkodnom. Nyelek ismét egyet, hogy aztán inkább a hűtő és a benne lévő lekvárváltozatok kössék le a figyelmem. – Ada a piros lekvárt szereti. Eper. KisNat és Noah a sárgát, ami ugyebár a barack. Nekem meg mostanában az áfonyás a kedvencem, szóval mindig minden van itthon. – Magyarázom, miközben kipakolom egymás mellé az üvegeket és kiveszem a kifliket, kalácsokat a tartóból. – Új házvezetőm van, ő intézi a nagyobb bevásárlásokat és mindent a ház körül. Anyámék jelenleg a gyerekfelvigyázók, de pár múlva lesz egy beszélgetésem egy mágikus dadus közvetítővel. Bár nem nagyon tudom, mennyire akarom azt, hogy velünk éljen valami hárpia, aki beleszól a gyerekek körüli teendőkbe… - Felsóhajtok, mert igaziból azt se tudtam, hogy ezt el akarom-e mondani Elliotnak. Még magam sem döntöttem a dadus felől, viszont kellene valami komolyabb segítség, mert így azért tényleg elég nehéz.

Közben hallom, hogy Ada és KisNat némi szóváltásba kerülnek, mert utóbbi annyira lelkesen meg akarta mutatni nővérének a játékát, hogy véletlen orron találta vele. És hát persze Ada azért kiáll a testi épségének védelme érdekében. Tuti protektor lesz belőle. Odamegyek kicsit, hogy megnézzem minden rendben van-e, aztán vissza a konyhapulthoz. – Ritkán veszekednek. KisNat néha odacsap Noahnak, amikor az idegesíti, de egyelőre az is ritka. Később durvább lesz az tuti. Adát meg nagyon ritkán lehet kizökkenteni a nyugalmából. Nagyjából csak akkor, ha valami tényleg nagyon fáj neki. – Magyarázom, mint valami oktatókönyv a varázslatokat. – Ne haragudj. Nem akarok dög unalmas lenni. Csak mesélek a napjainkról. Amúgy… És ez most jutott eszembe, szóval ne lincselj meg érte. De Őrszem ott áll üresen. Miért nem költözöl be? Vagy veszek egy másik házat, ha az túl nagy. És nem neked, hanem a gyerekeknek, mert tudom, hogy ebbe úgyse mennél bele. De, ha lenne hova vinned őket, akkor néha engem is tehermentesítenél, ők meg boldogok lennének. És én is nyugodt lehetnék felőled is meg felőlük is. Tudom… Kussoljak. Hülye ötlet.

◂ in my heart ▸

2002. április 29.
(https://i.pinimg.com/564x/fe/2d/b5/fe2db5420174f09bc50dcd6363cccb35.jpg)

◃n a t▹

Volt ebben az egészben valami furcsa meghittség. Talán ez volt az, amit maga után hagyott a kapcsolatunk. Meghittség, némi béke, amit olykor-olykor felkavarnak az érzelem hullámai, amik aztán ugyanolyan könnyedséggel el is nyugszanak. Ó, Nathaniel Forest, olyan vagy, mint egy hatalmas oszlop, ami eget tartja felettem, nehogy rám zuhanjon. Valójában egy biztos pont volt, akire ha ránéztem még tudtam, van helyem ebben az életben, ebben a világban. Talán nem viszonoztam neki soha igazán, hogy ez volt nekem… talán már-már betegesen szerettem és akartam, hogy velem maradjon és ez volt a vesztünk. Nem tudtam, mindenesetre a végére ért a kettőnk történetének első fejezete és most éppen a másodikban voltunk benne nyakig. A mi könyvünk ugyanis nem volt szétválasztható.
– Csinálhatnánk nekik egy kis lekváros kenyeret. De megcsinálom én szívesen, te csak foglalkozz Noahval… – mondta Nat. Nem ellenkeztem, a karomba vettem a kisfiút és én tényleg megpróbáltam azt érezni, hogy az apja vagyok. Valójában sosem éreztem igazán. Talán, mert mióta megszületett, nem is voltam az élete része… próbálkoztunk utána is, de nem ment. Minden esetre azt biztosan tudtam, hogy a gyerekeknek jobb, ha nem hallják a veszekedésünket. Így jobb szülők lehetünk, jobb életet biztosíthatunk nekik.
Nem. Valóban nem akartam, hogy a helyemet valaki más foglalja el itt, mégis úgy éreztem, Nat megérdemelné, hogy boldog legyen. Én sosem találtam a helyem Tengerszemben, mindig csak többet akartam belül, mintha semmi sem lenne elég. Érezni akartam, hogy én is fontos vagyok neki… de sosem éreztem eléggé. Ez inkább az én hibám volt, mint az övé, még ha nem is volt kellően megértő sokszor.
– Te ugyanúgy nem eszel, mint eddig, igaz? – kérdezte. Valahogy sejtettem, hogy ez szóba kerül majd. Nem akartam erről beszélni. – Mintha megint fogytál volna. – Suttogta, éppen csak ki tudtam venni a szavait. Lesütöttem a szememet, és sóhajtottam egyet. Noah belecsípett a nyakamba persze, mintha azt akarná, hogy mosolyodjak el.
– Nehéz másfél hónap van mögöttem. Az evés volt az utolsó, ami eszembe jutott… – válaszoltam halkan, miközben Noah vadul gügyörészni kezdett a karomban, mintha bele akarna szólni a beszélgetésbe. – Igen, baba, szerencsére, te pufi vagy. – Mosolyodtam el, ahogy a szemébe néztem.
Nat közben ellépett a hűtőhöz, én pedig csikitámadás indítottam Noah felé. Az oldalára simítottam az ujjaimat. Ez elég volt, hogy visítva felnevessen, majd az arcát a nyakamhoz fúrva kuncogott még egy kicsit. Én azonban addigra már a Mackónkat figyeltem, ahogy pakolászik, csak finoman simogattam a fiam hátát.
– Ada a piros lekvárt szereti. Eper. KisNat és Noah a sárgát, ami ugyebár a barack. Nekem meg mostanában az áfonyás a kedvencem, szóval mindig minden van itthon. – magyarázta, miközben pakolászta az üvegeket, meg a pékárut. Túlságosan mély nyomot hagytam benne. Amikor megismertem még nem ez volt. Nem egy apa volt, hanem egy fiatal férfi, akit érdekelt a világ minden színe, íze. Sokat jártunk esélyekre, rendezvényekre, mert akkoriban azt a csillogást érezte. De most csak egy apa volt. – Új házvezetőm van, ő intézi a nagyobb bevásárlásokat és mindent a ház körül. Anyámék jelenleg a gyerekfelvigyázók, de pár múlva lesz egy beszélgetésem egy mágikus dadus közvetítővel. Bár nem nagyon tudom, mennyire akarom azt, hogy velünk éljen valami hárpia, aki beleszól a gyerekek körüli teendőkbe…
Tudhatta a véleményem ebben a témában. Nem különösebben örültem volna neki, ha egy idegen mászkál a gyerekem közelében… de Nat egyedül volt. Arra nem sok esély volt, hogy én visszajövök ide, mert mégis miért jönnék? Nem akartam több fájdalmat okozni neki, nekik. Ők a családom, ha a keserűséget visszahozom Tengerszembe, az semmivel sem lenne jobb. Talán egyszer Nat is megismer valakit, aki akarja őt, a családját. Én pedig majd valahogy lenyelem.
– Pedig jót tenne neked. Kicsit ki tudnál szakadni ebből a szerepből. Lehetnél író, üzletember… az is vagy, nem csak a gyerekeink apja. – Halkan beszéltem. Érezhette ebből, hogy számomra még mindig milyen gyönyörű, hogy adhattam neki egy gyereket. El sem tudtam képzelni szebb látványt annál, hogy Nat a karjaiba fogja Noah-t.
Talán jobb is volt, hogy kicsit odébb sétál és nem válaszol feltétlenül erre. Talán nem voltunk egy véleményen. Nem csak én változtam Nathaniel Forest kedvéért, ő is változott értem. Ezt sosem tagadtam volna le, de talán épp ez a változás választott el minket egymástól. Közénk állt, mert már egyikünk sem ugyanaz az ember volt, akibe a másik beleszeretett.
– Ritkán veszekednek. KisNat néha odacsap Noahnak, amikor az idegesíti, de egyelőre az is ritka. Később durvább lesz az tuti. Adát meg nagyon ritkán lehet kizökkenteni a nyugalmából. Nagyjából csak akkor, ha valami tényleg nagyon fáj neki. – Magyarázta, én pedig csak elmosolyodtam. – Ne haragudj. Nem akarok dög unalmas lenni. Csak mesélek a napjainkról. Amúgy… És ez most jutott eszembe, szóval ne lincselj meg érte. De Őrszem ott áll üresen. Miért nem költözöl be? Vagy veszek egy másik házat, ha az túl nagy. És nem neked, hanem a gyerekeknek, mert tudom, hogy ebbe úgyse mennél bele. De, ha lenne hova vinned őket, akkor néha engem is tehermentesítenél, ők meg boldogok lennének. És én is nyugodt lehetnék felőled is meg felőlük is. Tudom… Kussoljak. Hülye ötlet.
És megint megmenteni akarsz… Sóhajtottam egyet és lesütöttem a szemeimet. Hagytam, hogy egy kósza könnycsepp kiszabaduljon és végig simítson az arcomon, nedves nyomot hagyva maga után. Nem szerettem a régi érzéseket újra élni, olyan volt, mintha minden pillanatban egy félig begyógyult seb szakadna fel. Én erős vagyok, határozott, nyugodt… sokkal, de sokkal jobban, mint Nat, most még is fájdalmat éreztem.
– Nem… nem az… – Fordítottam oldalra a fejem és megtöröltem kicsit a kezemmel a szemem alatt a bőrt. Reméltem, hogy gyorsan el tudom távolítani azt a könnycseppet, mielőtt még meglátná ő vagy a gyerekek. – Csak már van időpontom pár ház megnézésére. Rendben leszek, Nat, lesz hely, ahova vihetem őket. – Nyeltem egyet. Fogalmam sem volt, mennyi idő, talán egy hónap, talán több, de én akartam ezeket a gyerekeket.
Fél kézzel ugyan, de megpróbáltam segíteni, hogy kicsit gyorsabban haladjunk és minél előbb vacsorázni kezdjenek a gyerekek. Kellett ennyi, hogy megnyugtassam magam, hogy helyre álljon a béke és jobban kezeljem a kettesben eltöltött beszélgetést. Én tényleg akartam… tényleg akartam vele normálisan beszélgetni, mintha nem lenne közöttünk a fal, amit húzott.
– Ez csak egy átmeneti állapot. Tudod, hogy mindent megoldok. Apa akarok lenni és apa is leszek valamilyen módon… ha ehhez az kell, hogy normális otthonom legyen, hát azt is szerzek. – Magyaráztam és megpróbáltam elmosolyodni. Nem igazán ment most. – De aranyos tőled, hogy felajánlottad. Csak Őrszem… a közös otthonunk lett volna, ráadásul valóban túl nagy nekem. Pénzem meg van egy kisebb házra. Nem lesz gond – Tettem hozzá, hogy ne érezze magát kellemetlenül.

IN MY HEART

(https://i.pinimg.com/564x/e7/21/58/e721580c0954a139e461c01bb0825f3b.jpg)

outfit (https://i.pinimg.com/564x/7f/f9/f7/7ff9f7753428e2a2f02f7fdb0a325e6c.jpg)

Önkéntelenül léptem oda hozzá és töröltem le az arcát. Igen. Azt hitte sikerült elrejtenie előlem azt az apró kis könnycseppet, ami végigszaladt azon a gyönyörű bőrön. De jobban ismertem őt, mint sokszor hitte… Igenis láttam minden fájdalmát, minden reményét, minden dühét. Vele éltem és ez nem tűnik el csak úgy egyetlen szakítással sem. Pláne olyankor, amikor még ennyire szeretjük a másikat, egymást.

Maradj velem örökre. Mondanám ki gondolatom, de ez is csak egy visszaszívott mondattá kéne, hogy váljon, mint amennyire próbált rejtve maradni az a könny. Vagy, mint amennyire eltűnt az egész házasságunk…

- Nem megmenteni akarlak… - Suttogom halkan, mikor elhúzom Elliot gyönyörű arcától kezem és visszatérek a lekváros üvegcsékhez. Persze ujjaimat szinte égeti a bizsergés, ahol bőröm bőréhez ért. Fájdalmas nyomot hagy ez az érintés nem csak ott, de lelkemben is. Fájdalmasat, de megérdemeltet. – Csak segíteni akartam. Mármint igaziból azt hiszem ez inkább önzőség volt… Magamnak szeretnék most kicsit segíteni. Beszorultam ide. Megrekedtem. Míg te éled az életed, randizol, kóborolsz. Nekem semmire sincs időm. Én nem ezt vállaltam. Én nem ezt akartam. Még ha semmiért vissza nem adnám egyik gyerekemet sem, sehova, senkinek… Mindegy. Hagyjuk. – Fordulok el, mert immáron én kezdek el könnyezni. Keserűségem egyszerűen csak végigfolyik arcomon és könnycseppem zápora halkan puffan a konyhapulton. Önmagam gyászolom. A jó embert, aki eltűnt ezek mögött a gonosz szavak és gondolatok mögött. Csak remélni merem, hogy nem vette ezt észre Ada… Nagyon-nagyon remélem…

- Tény, hogy szívem szerint azt mondanám, költözzünk be mind Őrszembe. És éljünk úgy, ahogy eleve akartam. Amit eleve terveztem. Vagy azt hiszem amit eleve közösen terveztünk. Ahhhjjj…. – Borulok ki és vágom hozzá a kenyeret kvázi a konyhapulthoz. Erre persze a gyerekek ijedten kapják fel a fejüket. Sok kis szempár néz most rám, köztük az is, akiébe a világon a legnagyobb szerelemmel néztem mindig. Most vajon minek lát? Az emberi roncs talán gyenge kifejezés lenne. De tény hogy érzelmileg és testileg is el vagyok fáradva. Nem akarok beszélgetni. Nem akarom, hogy itt legyen, csak hagyjon végre mindenki békén. Feküdjenek le a gyerekek hagy sírjam magam végre én is álomba, hogy aztán elkezdődhessen egy újabb szar nap. Ezt tetted te velem Elliot O’Mara és ha nem lennének most itt a gyerekek üvöltenék veled fájdalmamban. Mert itt hagytál és mert képes vagy mással hetyegni, miközben én azt a gyereket nevelem, akit együtt akartunk, akire miattad vágytam, a te boldogságodért, a közös jövőnkért. Ölelésre vágyom. TŐLED. Nem mástól, senki mástól, csak tőled. Arra vágyom, hogy azt mond nekem Mackó és mellém bújj be az ágyba. Fáj minden, amit látok, amit csinálsz.

És miközben a könnyeim megállíthatatlanul hullanak a földre nézve a gyönyörű szempárt, ami annyi fájdalmat okozott nekem csak ennyit vagyok képes kimondani minden összezavarodott gondolatomból.

- Szeretlek.

◂ in my heart ▸

2002. április 29.
(https://i.pinimg.com/564x/fe/2d/b5/fe2db5420174f09bc50dcd6363cccb35.jpg)

◃n a t▹

Az az érintés, amivel végig simított az arcomon, kicsit arra az időszakra emlékeztetett, mikor még itt voltam otthon, mikor még léteztünk. Mikor még volt olyan, hogy mi, mi ketten. Mostanra annyi minden változott, hogy az egész álomnak tűnt, mégis fájdalmas volt arra gondolni, hogy három év után felébredtem belőle.
– Nem megmenteni akarlak… – suttogta, ahogy az ujjai lesiklottak az arcomon. Megint éreztem, milyen hatalmas, milyen meleg és védelmező az a tenyér. Utána tudtam volna kapni, mégsem tettem. Csak tűrtem a nyomán maradó furcsán üres bizsergést. – Csak segíteni akartam. Mármint igaziból azt hiszem ez inkább önzőség volt… Magamnak szeretnék most kicsit segíteni. Beszorultam ide. Megrekedtem. Míg te éled az életed, randizol, kóborolsz. Nekem semmire sincs időm. Én nem ezt vállaltam. Én nem ezt akartam. Még ha semmiért vissza nem adnám egyik gyerekemet sem, sehova, senkinek… Mindegy. Hagyjuk. – Fordult el aztán, de már amúgy sem nézett rám. Ezúttal viszont egyenesen rejtegetni akarta az arcát. Tudtam, hogy a könnyei miattam indultak meg. Szégyelltem magam, mintha én tehetnék egyedül arról, ami elmúlt.
– Tény, hogy szívem szerint azt mondanám, költözzünk be mind Őrszembe. És éljünk úgy, ahogy eleve akartam. Amit eleve terveztem. Vagy azt hiszem amit eleve közösen terveztünk. Ahhhjjj…. – Itt szakadt el valami. Éreztem, ahogy megváltozik a hangja, kissé rekedt lesz és a kenyeret is a pulthoz vágta. Nem akartam, hogy miattam legyen szomorú. Nem akartam, hogy miattam sírjon. Nem azért hagytam el, hogy fájdalmat okozzak neki. Egyszerűen fel akartam szabadítani abból, amibe miattam került. Nem volt boldog velem, szomorú volt, nem élvezte az együtt töltött időt és a végén már tényleg mindenre befeszült, ahogy én is. Egy házasságnak nem ilyennek kéne lennie. Nagyon nem ilyennek kéne lennie.
Ahogy megint rám nézett láttam a könnyeit. Nedvessé tették az arcát, elvesztek a cseppek a szakállában. Ne sírj Nat… kérlek, ne sírj… Az állkapcsom fájdalmasan megfeszült. Éreztem, ahogy megremegnek az ajkaim, a szemeim könnyesek lesznek. Noah csak még jobban bújt hozzám, mintha vigasztalni akarna. Pedig itt nem engem kellett, én már ezerszer átéltem ezt a fájdalmat, ezerszer sírtam ki magamból, ezerszer éltem át újra az érzést, amit annak a hajónak a teraszán. Az utolsó ölelésünket a naplementében. Az utolsó szavaimat hozzá, ahogy az érzéseim ellenére azt mondtam, hogy legyen boldog nélkülem. Ő pedig csak csendben tűrte… nekem el kellett hagynom. Kettőnkért kellett ezt tennem.
– Szeretlek.
A kegyelemdöfésre kiszakadtak belőlem a könnyek. Hogy teheted velem ezt? Hogy? – vágtam volna a fejéhez, mert azt kellett volna. De nem, ehelyett egészen máshogy válaszoltam. Halkan, finoman, lágyan, magyarázkodva.
– Nat… Maci… – remegett meg a hangom. Ez fáj... ne csináld... ne csináld... - folytattam volna, de nem ment. Nem bírtam kimondani ezeket a szavakat. – Tudod miért kezdtem el kóborolni és lefeküdni egy halom emberrel? Mert megpróbáltam elnyomni a fájdalmat, amit az űr jelentett, amit a kapcsolatunk után éreztem. Ne hidd, hogy én nem szorultam be. A saját fejembe szorultam be, ami minden egyes alkalommal emlékeztet, hogy mit hagytam hátra, mikor kimondtam azokat a szavakat. – Nyeltem egyet, aztán végig töröltem az arcomon. Ezután kezdtem csak el Noah hátát simogatni.
– Azért hagytalak ott a hajón, mert én már nem bírtam tovább… tovább nézni azt, hogy szenvedést okozok neked. Nem voltál boldog velem. Sajnos a kapcsolatunk arra jó volt, hogy rájöjjek, az egész szerelem egy önző dolog, csak többet és többet akarunk a másikból. De ha ő nem tud többet akkor az egész semmit sem számít. A szeretet nem egyelő a boldogsággal. – Nem voltam közel sem szakértő, csak a saját tapasztalataim mondtam el. – Azzal, hogy elhagytalak, elfogadtam a tényt, hogy egyedül maradok örökre. Lehetnek kapcsolataim, de olyan sosem lesz, mint az volt. Nem vagyok naiv, hogy azt higgyem, valaki még egyszer velem akarja leélni az életét. Olyan, mint a mi szerelmünk, csak egyszer van egy életben. – Hagytam, hogy végig folyjon az arcomon a könny. Minden szavammal egyre jobban fájt a mellkasomban valami. Azt akartam, hogy ne legyenek itt a gyerekek, hogy ne lássák ezt. Túl nagy csendben voltak, képtelenség lett volna, hogy ne érezzék meg. – Ezt jobb lenne kettesben folytatni… – Tettem hozzá, bár egészen úgy tűnt, mintha Noah elaludt volna a karomban.

IN MY HEART

(https://i.pinimg.com/564x/e7/21/58/e721580c0954a139e461c01bb0825f3b.jpg)

outfit (https://i.pinimg.com/564x/7f/f9/f7/7ff9f7753428e2a2f02f7fdb0a325e6c.jpg)

Igaza volt. Ezt jobb lenne kettesben. Ada érti, átéli az egészet. Még, ha a kicsik nem is fognak fel belőle túl sokat, az a kislány mindent. Annyira érzékeny, mintha az ember legmélyének legféltettebb titkait és vágyait érezné, látná, értelmezné. Néha félelmetes. De egyben valahol lenyűgöző is. Már amikor… Mert éppen nem most. Amikor olyan érzések bujkálnak bennem, amiknek sosem szabadna a felszínre törniük. A fájdalmam immáron mindenkit bánt, Elliotot szintúgy, mint az itt velem élő gyerekeimet. Hiába tudtam, hiába fojtottam el, a szörny így is, úgy is előtört belőlem a lehető legrosszabb napom legrosszabb pillanatában.

Elliotra és Noahra nézek. Könnyes szemem úgysem tudom elrejteni, a csodát, amit a kettősük jelent számomra épp ideje volt végleg meggyászolni. Sírok. Visszafoghatatlanul sírok, miközben őket nézem és búcsút intek mindannak, ami a leghőbb vágyam volt az életben. Elliot gyermekét, Elliottal közösen felnevelni, hétköznapinak nevezni minden olyan különleges pillanatot, mikor az én két gombafrizurás szépségem együtt sétál, alszik, nevet vagy épp sír.
- Közösen lettetek volna a Mindeneim.

Mondom ki halkan, de egy hatalmas könnycsepp kíséretében, amit aztán gyorsan letörlök. Elraktározom jól ezt a látványt. Mert talán sosem lesz lehetőségem még egyszer átélni. Elraktározom, de el nem engedem. Ha egy kicsi kis lehetőségem is lesz a jövőben lecsapni Elliotot bármilyen féreg kezéről, biztosan megteszem, ezt megfogadom magamnak itt és most. De addig, azt hiszem nem reménykedhetek. Csak úszhatok továbbra is könnyeim boldogtalanságában. Talán a nagy behemót testem majd a felszínen tart.

Villámgyorsan kenek meg pár kenyeret, észre se veszem szinte a mozdulataimat, meg is vágom kicsit a kezem, nem mintha érezném… Magamnak nem csinálok, és Elliotnak se. Neki amúgy sem szokása az evés, nekem meg most egy falat sem menne le a torkomon. Próbálok letörölni minden könnyet, mielőtt Ada felpattanna a helyéről, hogy segítsen. A terítés az ő dolga, vagyis hát… ő csinált belőle magának feladatot, én sosem erőltettem. De most is azonnal szalad, pakolja ki a tányérokat, miközben kerülgeti öccsét. Kis Nat hozzám sétál, lábamba kapaszkodva próbál kikunyerálni néhány falatot még az előtt, hogy leülnénk. Mindig így csinálja. Remélem felnőtt korában nem lesz akkora hatalmas, mint én, bár az étvágyából jelenleg ez sejthető. Mikor elkészülök, lehajolok érte és az egyik bababiztos székbe helyezem. Elliot láthatja, melyik Noah helye, ha esetleg a babaholmi mivolta nem lenne elég nyilvánvaló, segítségére sietnek a textilen látható apró korona minták. Nem is volt kérdéses sosem, kinek a gyereke… Bár ezt a széket Ada választotta neki…

A kislányra nézek. Szemében ott van minden értelem, mint általában. És mintha azt látnám, hogy kicsit haragosabbá válik tekintete, mikor Elliotra néz. Ada arca felé nyúlok és finoman kisimítom homlokából a mogorva ráncokat. Nem ő tehet róla. Suttognám, de nem mondok ki semmit, csak mélyen a kislány szemeibe nézek. Én nem voltam jó férje. Én nem adtam meg neki, amire szüksége volt. Gondolom csak, miközben könnyes szemeimen túl egy szomorú mosoly jelenik meg ajkaimon. Ekkor Ada finoman végigsimít az arcomon, letörli maradék könnyemet is. Én pedig csak nézek, nagy pislogó szemekkel. Nem tudom mit mondhatnék… Vigasztaltam őt, mikor a szülei meghaltak, s most ő vigasztal engem, mikor a lelkemnek lett annyi. Ez a kapcsolat, az életünk. Apja helyett vagyok igazi apja, s a kötelék köztünk tagadhatatlan. Finoman megsimogatom haját, aztán az asztal felé intek.

- Harcra fel. – Mondom még mindig szomorú mosollyal arcomon, mikor leülök a helyemre. – Vigyázz! Noah simán hozzád vágja a lekváros kenyeret, ha épp nincs jó napja. – Mutatok az etetőszékre és a nagy harci feladatra. Ahol néha igazi a meghittség, máskor nagyobb a káosz, mint Trójánál lehetett a csata közben. – Lényeg a lényeg, csak óvatosan. – Teszem még hozzá, miközben egy fél kenyeret tartok KisNat felé, aki olyan boldogsággal túr bele a lekvárba, mintha minimum karácsonyi ajándékot kapott volna. Ada meg persze gyönyörűen eszik. De mit nem csinál ő gyönyörűen?

Az etetés kicsit eltereli a gondolataimat arról, hogy ennek kéne a normálisnak lennie, nem pedig annak, hogy egyedül próbálok szétszakadni három felé, még akkor is, ha lánykám már nagyjából önálló. Most persze gyorsabban végzünk a szokásosnál. Sokkal gyorsabban. Pedig épp nyújtanám a pillanatot, hogy emlékezhessek rá, milyen is az, ha valakinek van egy társa. Nekem nincs. Nekem segítségeim vannak ugyan, de valaki, aki mellettem van jóban-rosszban, olyanom nincs. Az elhagyott. S ezt kicsit nehéz megemészteni, nehezebb, mint néhány lekváros kenyeret.

Adát felzavarom fürdeni, én pedig kezembe veszem a ragadós kisfiam, akinek még a hajából is lekvár csöpög. De épp így van jól. Nemsokára tiszta lesz és illatos. Nem nézek Elliotra. Nem tudok. Csak nekiindulok a fiúk fürdőjének, ahova gondolom követ Noahval.
- Meg tudjuk őket fürdetni együtt. Úgy gyorsabb. – Mondom és kicsit kapkodóra fogom azt a vetkőztetést, vízeresztést. Azt kívánom legyen csak holnap, sőt egy vagy két év múlva, az lenne az igazi…

De előtte, még túl kell lennem ezen az estén. Valahogy. Lehetőleg anélkül, hogy a kardomba dőlnék. A vége úgyis az lesz, hogy Elliot itt hagy. Én pedig magzat pózban üvöltök majd a fájdalomtól.

◂ in my heart ▸

2002. április 29.
(https://i.pinimg.com/564x/fe/2d/b5/fe2db5420174f09bc50dcd6363cccb35.jpg)

◃n a t▹

Nat szavai felkavartak. Rengeteg érzés tekergőzött bennem mélyen, kissé talán fájdalmasan, ahogy kimondta: „Közösen lettetek volna a Mindeneim.” A baj csupán az volt, hogy én úgy éreztem a puszta létemmel több fájdalmat okozok, mint amennyit a távollétemmel. Az a kapcsolat már nem volt egészséges, hiába kezdtük az elejéről pillanatok alatt lyukadtunk ki szinte pontosan ugyanott, ahol korábban. Nem bírtam volna tovább, Nat sem bírta volna… de nem akartam vele ezt tenni.
Nem akartam azt tenni vele, amit tettem. Nem akartam, hogy egyszerűen apának érezze magát. Bár gyönyörűen volt apa, de ennél jóval több volt Nathaniel Forest. Csodás hangja volt, csodás szerető volt, csodásan simított végig az ember bőrén, mikor az a lehető legrosszabb passzban volt és a csókja… azzal világokat lehetett volna megrengetni. Talán nem hitte, de én biztosra vettem, hogy vár rá még boldogság.
Tudtam, hogy ezt a beszélgetést most már nem szabad a gyerekek előtt folytatni. Késő volt és nem volt szabad, hogy ennyire törékenynek lássanak minket. Mégha én tartottam is magam, Nat szívében könnyen túlcsordultak az érzések. Így hát csak a részesévé váltam a vacsora forgatagának. Noah-val leültem az asztal mellé, ahogy elkészült minden és finoman felé nyújtottam a lekváros kenyeret.
– Harcra fel. – Mondta Nat. Hallottam a hangján, hogy bánatos még mindig… volt ebben az egészben valami szívfacsaró. Máris úgy éreztem magam, mint aki valamit elszúrt s ez nem is lett volna éppen meglepő. Mindent elszúrtam: a Roxfortot, a fiatalságom, a házasságomat, a gyereknevelést. Egyszóval sorminta része volt ez is. Elszomorítani Nat Forestet, mintha valami kellemes feladat lenne. Valójában nem az volt. Szörnyűbb volt mindennél. – Vigyázz! Noah simán hozzád vágja a lekváros kenyeret, ha épp nincs jó napja. – A figyelmeztetésre a kisfiú előre hajolt és óvatosan harapta le a kenyér csücskét. Apró falat volt, de éppen elég ahhoz, hogy máris csámcsogva hümmögni kezdjen. – Lényeg a lényeg, csak óvatosan.
– Úgy látom egészen élvezi… – Mosolyodtam el. Azért látszott, hogy már egészen bágyadt. Korábban a karomban is egészen elalélt, mint aki már csak az ágyikójába vágyakozik. Kis Nat hozzáképes olyan aktivitással vetette bele magát egy maszatos evésbe, hogy azt meg kellett mosolyognom. Ada persze kimért volt, mint mindig… ő elfelejtette, hogy valójában csak egy kilenc éves kislány. Talán sosem volt igazán gyerek.
Az evés végével felpattantam az asztal mellől, Ada már egyedül ment fel fürdeni, de én Natot követtem az emeletre. Nem is tudom miért… de furcsa érzés ült meg a gyomromba, mintha azt jelezné, most boxolt oda valaki. Valójában csak egy emlék volt. Bár jártam párszor Tengerszem közelében azóta… de nem jöttem fel az emeletre, nem tudtam benézni a régi hálónkba vagy éppen a kisszobába, ahol a fiúk aludtak és ahonnan fürdő nyílt. Minden lépés nehezemre esett, ahogy a régi lépések megrohamoztak.
– Meg tudjuk őket fürdetni együtt. Úgy gyorsabb.
Csak bólintottam a szavaira.
A könnyeket megpróbáltam nem szabadjára engedni. Nem, inkább elrejtettem az érzéseimet, mintha azok szégyellni valók lennénk. Nem akartam egyszerűen fájdalmat okozni már Natnak… nem akartam fájdalmat okozni azzal, hogy kimondjam: látom magunkat, ahogy az ágyon fekszünk és ő olvas vagy megcsókol.
– Semmi sem változott.– Próbáltam csevegni, ahogy a fürdőbe érve megnyitottam a csapot. A kezemmel ellenőriztem a vizet, nem akartam még véletlenül sem, hogy Noah azt túl melegnek találja, vagy éppen Kis Nat, aki talán még nyafogni sem kezdene, ha megérezné. Aztán szép lassan vetkőztetni kezdem a kicsit. Már tényleg elég fáradt volt ahhoz, hogy ne ellenkezzen. Csak tűrte és nagyot ásított közben.
– Szeret fürdeni? – kérdeztem Natot, ahogy immár ruhátlanul a vízbe tettem a kisfiút. Azonnal egy gumikacsáért nyúlt, de én a hátát kezdtem mosni. Pillanatok választották el attól, hogy elbóbiskoljon. – Ezekből nekem is rossz kimaradni, tudod? - Pislogtam fel Nathanielre, hátha elkapom a könnytől csillogó kék szemeket.

IN MY HEART

(https://i.pinimg.com/564x/eb/41/f8/eb41f8f7488cd223c1364892a32c932a.jpg)

◆ zene ◆ (https://www.youtube.com/watch?v=p-ca1ocriv0)

outfit (https://i.pinimg.com/564x/7f/f9/f7/7ff9f7753428e2a2f02f7fdb0a325e6c.jpg)

Nem nagyon tudtam mi következhetne még? Sóhajtok, miközben letörlök egy újabb könnycseppet a szemem alól és a kádba ültetem kisfiam. Tudom, hogy amit máskor szerető gondoskodással csinálok, azt most kapkodva, figyelmetlenül. De durva nem vagyok, a gyerek meg tulajdonképpen, szigorúan véve tiszta, úgy mindent egybevéve, hála annak, hogy szerencsére nem épp most bukok meg apaságból, még ha néha kicsit elegem is van az egészből azért volt időm gyakorolni eleget.
Gyorsan végzünk. Csak túl akarok lenni az egészet, a gyerekek és én is fáradtak vagyunk, nem kell túl cicomázni, de ami szükséges, azt megcsináljuk, a bőrápolót, az esti mágikus vitaminszirupot és az esti mesét mind megkapják. Bár ez utóbbit némileg rövidre fogom azon torokszorító érzés miatt, amit Elliot jelenléte okoz. Ott ülünk, öleinkben a gyerekeink és nem tudok erre mit mondani, mert igaziból csak üvölteném bele a ház és a körülöttünk lévő esti világ zajába, hogy „Elliot! Te tetted ezt velünk!”. És persze ez csak félig lenne igaz. Ebben mind a ketten benne voltunk ugyanúgy…

Ada kapja midig utolsóként az esti puszit. Amíg a kicsiket altatom, velük beszélgetek kicsit vagy ölelem őket, addig Ada még olvashat, játszhat a szobájában. Rendszerint az előbbit választja. Mikor a fiúk már alszanak befekszem hozzá is pár percre. Beszélgetünk arról mit olvas éppen, miket szeretne csinálni másnap vagy mi volt a legjobb az aktuális napban, hétben. Csupa semmiség, de valahogy még mindig ezek a kedvenc perceim. Ő az első gyermekem. Ketten indultunk neki a nagy betűs életnek és íme, végül valahogy ketten is maradtunk, még a kis plusz kettőnkkel együtt is… Kellenek nekünk a közös, meghitt perceink. De persze nem ma… Sajnos. Ma csak kap egy puszit a homlokára, ahogy mindig és már bújik is takarója alá. – Szép álmokat! – Suttogom neki, miközben végigsimítok fekete tincsein. – Nagyon szeretlek téged. – Suttogom még hozzá, aztán még egy puszit nyomok a homlokára, majd felállok és kilépve az ajtón becsukom magam mögött az ajtót. Gyorsan egy hangtompító bűbájjal is kezelem a szobákat. Bármi is történik odalent, azt szeretném, hogy nekik nyugodt álmuk legyen.

- Menjünk a dolgozóba. – Jelentem ki, miközben kicsit megkeményített tekintettel Elliotra nézek és elindulok le a lépcsőn – Nem akarom, hogy bármit is halljanak, az a szoba zárható. Ha valami történik Nautilus a legjobb gyerekőrző. Ha a kicsik megmoccannak, azonnal ugrik. Többnyire rám. Az éjszaka közepén… - Mesélem, bár érzem, hogy némileg inkább csak idegességemben, mintsem azért, mert még mindig sztorizni akarok. Valójában nem akarok… - Nem tudom miről beszélhetnénk még. – Vonom meg a vállam, mikor belépek a dolgozóba. Kicsit át lett rendezve miután Elliot elment. A kuckója már nincs meg. Tulajdonképpen teljesen véletlenül ripityára tört. Most egy kis játszó szőnyeg van ott helyette, meg egy fotel Adának. Néha oda telepednek le a gyerekek könyveket nézegetni vagy éppen tele firkálni őket. A szerencsétlenül járt példányok ott állnak sorsukba beletörődve a gyerekek könyves polcán. – Tudom mi a véleményed. – Mondom ki, kicsit keményebben, mint szerettem volna, miközben Ada fotelje felé mutatok, hogy hellyel kínáljam Elliotot. Ezen kívül csak az én székem van a szobában, vagy az említett szőnyeg. – Szerinted minden szép és jó így. Legalábbis kevésbé küszködős, mint mikor együtt voltunk. Valójában egyedül döntöttél, arról is, hogy nálam hagyod Noah-t. És ne érts félre, nagyon örülök neki, hogy velem él. De annak már kevésbé, hogy az apja viszont nem. De persze én voltam a rossz, aki nyilván valóan nem becsült meg téged eléggé… - Magam sem tudom, hogy a gonoszság és keserűség ilyen egyvelege honnan, melyik megmérgezett tagomból árad felfelé, hogy gátat szabni se tudtam neki. De miután mindezt kimondtam, egyszerűen megint csak elsírtam magam. Mintha az mindent megoldhatna, mintha azzal nem lennék kevésbé gáz, kevésbé szánalmas az előttem álló szemében. – Azt hiszem talán csak az volna a legjobb, ha soha többet nem találkoznánk… Utálom ezt a szánalmas senkit, akivé váltam, olyasvalakiből, akinek megvolt Mindene…

◂ in my heart ▸

2002. április 29.
(https://i.pinimg.com/564x/fe/2d/b5/fe2db5420174f09bc50dcd6363cccb35.jpg)

◃n a t▹

Tudtam, hogy Nat ennek az egésznek a szomorú oldalát nézi, én mégis élveztem kicsit visszatérni a régi életembe… kicsit Noah apukája lehettem megint. Igen, megszakadt a szívem minden pillanatban megszakadt, ahogy a kék szemekbe néztem. Szinte éreztem, hogy engem vádol, amiért idáig jutottunk és talán igaza volt. Millió darabra törtem a kettőnk életének tükörképét, mert nem akartam látni tovább, ahogy miattam szenved. Talán rossz ember vagyok, de mások gyötrődését nem élvezem… főleg azokét nem, akiket mindennél jobban szeretek.
Csak a háttérből figyeltem, ahogy altatja a gyerekeket. Utána léptem csupán oda, hogy végig simítsak a tincseiken, mielőtt elaludnának. Aztán kiléptem az utolsó szobából, még egy pillantást vetettem Adára, ahogy az alakja a takaró alatt mozdulatlanul pihent meg. Aztán megvártam, hogy Nat bűbájjal ellássa a szobákat.
– Menjünk a dolgozóba. – Mondta és ahogy találkozott a tekintetünk, láttam, hogy most már egészen másképp néz rám. Talán eltűnt a kétségbeesettség, ami odalent költözött a szívébe… pedig harminc évet élt előttem úgy, hogy még csak a létezésem sem foglalkoztatta. Most meg egy éve élt külön és azt hitte, nélkülem már nem megy. – Nem akarom, hogy bármit is halljanak, az a szoba zárható. Ha valami történik Nautilus a legjobb gyerekőrző. Ha a kicsik megmoccannak, azonnal ugrik. Többnyire rám. Az éjszaka közepén… – mesélte, miközben már mentünk lefelé a lépcsőn.
– Nem gondoltam volna róla. – Mosolyodtam el és zsebre dugva a kezemet, kicsit feszengtem beszélgetés közben. Nem akartam, hogy összevesszünk, vagy esetleg megkérje, hogy jöjjek vissza… mégis mit mondhattam volna olyasmire? Belegondolni sem mertem, hogy ilyen előfordulhat.
Hamarosan leértünk a lépcső aljára és a dolgozó irányába haladtunk tovább. Még be sem léptünk, már éreztem, hogy ez nem ugyanaz a hely, ahová régen azért jártam, hogy együtt legyek vele míg ő dolgozott. Már nem volt ott a kis kuckó, ami a menedékem volt, mégis engedte, hogy Nat illata bejöjjön oda. Tényleg nem volt semmi sem olyan, mint régen.
– Nem tudom miről beszélhetnénk még.
A hangjára felé fordultam és sóhajtottam egyet. Megpróbáltam nem foglalkozni azzal, mennyire kitépett az életéből. Semmi jogom nem volt hozzá, hogy szóvá tegyem, miért nincs ott a kuckó… de én még viseltem a bőrömön a „senki” feliratot, amit Reagantől kaptam. Akkor sem távolítottam volna el, ha lett volna rá mód. Ez is csak egy emlékkép volt, mint a szalag helyén maradt vágás nyomok. Ezek mind-mind erősebbé tettek egyszerűen.
– Hát pedig a korábban történtek alapján bőven lenne mit a helyére tenni. Figyelj, én nem vagyok egy jó probléma megoldó, csak nem akarom, hogy rosszul érezd magad… – motyogtam magam elé. Nat előtt még mindig képtelen voltam férfiasan viselkedni. Még mindig ő volt a férfiasabb fél, aki előtt én csak feszengő kisfiú voltam. Bedugtam a kezem a zsebembe és kicsit bénán ácsorogtam előtt.
– Tudom mi a véleményed. –Kezdte és az egyik gyerekeknek való fotel felé mutatott. Kicsit görnyedten, de sikerült elhelyezkednem benne. Egyelőre nem válaszoltam amúgy sem, volt időm fészkelődni. – Szerinted minden szép és jó így. Legalábbis kevésbé küszködős, mint mikor együtt voltunk. Valójában egyedül döntöttél, arról is, hogy nálam hagyod Noah-t. És ne érts félre, nagyon örülök neki, hogy velem él. De annak már kevésbé, hogy az apja viszont nem. De persze én voltam a rossz, aki nyilván valóan nem becsült meg téged eléggé… – Folytatta, csak az volt a baj, hogy nem érette, még mindig a miérteket. – Azt hiszem talán csak az volna a legjobb, ha soha többet nem találkoznánk… Utálom ezt a szánalmas senkit, akivé váltam, olyasvalakiből, akinek megvolt Mindene…
Meg akartam érinteni a kezét. Ezért, ha nem volt elég közel, hogy előre hajoljak, közelebb mentem és megsimítottam az ujjait. Nem akartam ilyennek látni.
– Te sosem leszel szánalmas senki Nat. Akkor is a Mackóm leszel, ha már más lesz melletted. – Halkan beszéltem és végig simítottam az ujjain. – Sosem gondoltam, hogy ez így szép és jó… sőt, igazából ez kibaszott szar… – Ráztam meg a fejem és kicsit lesütöttem a szemeimet. A hangom halk volt a rövid káromkodás ellenére is.
– Valakinek döntenie kellett a dolgainkról. Nem voltunk boldogok… és az egy dolog, hogy én nem voltam, csak az számított, hogy te nem voltál az – halkan folytattam. Reméltem, hogy nem szakít félbe és végig tudom neki mondani a bennem uralkodó gondolatokat. Nat, kérlek… kérlek, csak hallgass meg… A szemébe néztem. – Úgy hagytalak ott, hogy szerelmes voltam beléd… csakhogy az érzések nem számítanak, ha az nem elég ahhoz, hogy boldoggá tegyelek. Noah-t is azért akartam, hogy végre lássam, ugyanúgy vagyunk, mint régen… de nem voltunk ugyanúgy.
Nyeltem egyet. Éreztem, hogy a gombóc megint nőni kezd a torkomban. Nem sírhattam el magam. Muszáj volt kicsit összeszedettebbnek maradnom, pedig fojtogatott az érzés. Éreztem, hogy alig tudok egyetlen szót is kipréselni magamból.
– Noah-t megmentőnek szántam. Elcsesztem. – Ráztam meg a fejemet. Nat is tudta, hogy nem vagyok apatípus és soha nem is leszek az. – De nem azért hagytam itt, mert úgy volt kényelmeseb… hanem mert nem vehettem el tőle azt az életet, amit melletted kaphat. Deannél laktam. Hogyan tehettem volna ezt meg vele? – Nyeltem egy nagyot, de csak megindultak a könnyeim.

IN MY HEART

(https://i.pinimg.com/564x/eb/41/f8/eb41f8f7488cd223c1364892a32c932a.jpg)

◆ zene ◆ (https://www.youtube.com/watch?v=p-ca1ocriv0)

outfit (https://i.pinimg.com/564x/7f/f9/f7/7ff9f7753428e2a2f02f7fdb0a325e6c.jpg)

Önkéntelenül oldalra néztem, ahogy Elliot leült a kis fotelbe. Ott volt a kuckója, a szekrényem mélyére rejtve, ahol talán senki se látja majd meg, hogyan törtem könnyek közt ripityára azt is éppúgy, mint a kapcsolatunk. Aztán visszafordulok Elliothoz és mélyen a szemébe nézek. Könyörögni volna kedvem, remegve, sírva, térden állva és mindent odaígérve. Életem, halálom, szerelmem… Csak ne hagyj el. Csak ne lépj ki még egyszer azon az ajtón, mert én itt maradok összeroppanva, kibelezve és csonttalanul. De nem mondok semmit.

Csak lehajtom a fejem és hallgatom, miközben engedem, hogy pusztító áramütésként rohanjon végig testemen az érintéséből fakadó máskor kellemes, most kínzó döbbenet. Talán meghaltam. Talán nem is vagyok már birtokosa a létnek, talán jobb lenne most azonnal összeesni és többé nem kelni fel. El akarok szabadulni innen, el a testemből, az életemből és minden érzésemből. Nem akarom érezni a hiányod. Nem akarom megélni mindazt amim nincs már, pedig volt.

- Talán meg is mentett volna minket, ha hagyod. – Húzom el a kezem, mert éget az érintése, és nekem már így is mindenem, de mindenem annyira fáj. – Mindegy. Az a legkisebb baj, hogy őt itt hagytad. Az pedig a legnagyobb, hogy azt gondoltad szenvedek. – Jelentem ki, miközben hátrébb lépek, el a vonzásának körzetéből, mert félő, a gravitáció odahúz megint, hogy megöleljem, hogy végül tényleg csak könyörögjek és sírjak. – Ez most a szenvedés, Elliot. Ez. Ahogy azt mondod mindig a Mackód leszek, pedig már most sem vagyok az! Ne hívj így! Gyűlölöm hallani a szádból és közben arra gondolni, hogy valaki mást ugyanilyen hangon becézgetsz.

Dühösebben ejtem ki a szavakat, mint szeretném. De megint csak elvitt magával a hév és én hagytam, hagytam, hogy kijöjjön az ajkaimon egy évnyi keserűségnek az íze. De elfordulok. Hátat fordítok Elliotnak, ne lássa, ahogy végül megint könnyek közt törjek ki én is, mint ő. Elfordulok, bár inkább magamhoz ölelném, mint régen, mikor még jogom volt azt suttogni neki, hogy nincs semmi baj…
Számomra az volt az élet. Az a röpke pár év, míg minden szenvedélyével és szeszélyével együtt az ölelésemben tarthattam és azt suttoghattam neki egy-egy forró éjszakánkon, hogy;
- Szeretlek.

Suttogom bele a könnyeinkbe, hogy aztán ismét, most kicsit hangosabban is kimondjam. – Én még mindig szeretlek. – Fordulok óvatosan hátra. Immáron megint láthat engem teljes férfiatlan valómban, ahogy potyogó könnyeimmel gyászolom a jövőnket. – És ez az érzés nem fog elmúlni addig, amíg itt vagyok összezárva mindazzal, ami a miénk volt… Bár kétlem, hogy ezek nélkül jobb lenne… - Teszem még óvatosan hozzá, aztán megint lehajtom a fejem és könnyeim közül a padlót figyelem.
- Tudod ugye? Hogy valójában elképzelhetetlenül hiányzol. És nem okollak téged semmiért. Tényleg… Én voltam az, aki valahogy, valamit nem csinált jól. Annak ellenére sem, hogy mindennél jobban szerettelek. És szeretlek, most is. Nem tudom, hogyan lehetne életnek nevezni valamit nélküled. Most nem látom. Most nem látok túl rajtad és Noah-n, akinek egyszerűen minden porcikája te vagy, te és a te hiányod néz rám mindennap és csak félek, hogy egyszer ebbe belehalok… Vagy már bele is haltam. Azt hiszem…

Elliotra nézek, félve, sírva, de direkt még kettőt ellépve tőle. Megölelném, de félek, akkor nem tudnám elengedni többé.

◂ in my heart ▸

2002. április 29.
(https://i.pinimg.com/564x/fe/2d/b5/fe2db5420174f09bc50dcd6363cccb35.jpg)

◃n a t▹

Furcsa volt ott ülni a dolgozószobájában, ami valahogy annyira más volt. Mintha nem is az a helyiség lett volna, ahol korábban a kuckóm volt s ahonnan figyeltem Nat gépelésének hangját. Nem éreztem már olyan erőteljesen az illatát sem… talán azért, mert ő is megváltozott már. A belőle áradó aroma is egészen más volt.
Nem bírtam a székbe kuporogni, miközben láttam szenvedni. Muszáj voltam megérinteni, még ha ő el is húzódott. Számomra az érintés egy gesztus volt, amit érte hajlandó voltam megtenni… mert ha tetszik, ha nem, Nat az életem részese és fontos volt annyira, hogy rendesen boldoggá tegyem.
– Talán meg is mentett volna minket, ha hagyod. – Csak megráztam a fejemet. Tudtam, hogy Noah hiába volt egy kis csoda, képtelenség lett volna, hogy akkor, ott, azt a kapcsolatot megmentse. Én akartam, mindennél jobban akartam, azért kezdtem bele újra és újra… de már nem tehettem meg Nattal. Nem volt szabad. – Mindegy. Az a legkisebb baj, hogy őt itt hagytad. Az pedig a legnagyobb, hogy azt gondoltad szenvedek. – Hátrébb lépett tőlem. Éreztem, hogy azt hiszi, a puszta érintésem valamiféle kárt okoz, megtöri ezt a gyenge békességet, ami közöttünk húzódik. Pedig nem így volt. – Ez most a szenvedés, Elliot. Ez. Ahogy azt mondod mindig a Mackód leszek, pedig már most sem vagyok az! Ne hívj így! Gyűlölöm hallani a szádból és közben arra gondolni, hogy valaki mást ugyanilyen hangon becézgetsz.
Nyeltem egyet. Éreztem, hogy dühössé válik a hangja… de engem nem zavart a hevessége. Valahol mindig is ilyen volt, ez az érzelmi hullámvasút volt az, ami mindig is meghatározta a kapcsolatunkat. A szívem mélyén ezzel együtt szerettem s a nehezebb napokon sokszor magam elé képzeltem azokat a napokat, amikor még mellette ébredtem. Jó volt csukott szemmel, ébredés előtt elhinni, hogy ott van a másik párnán és várja, hogy felébredjek és visszacsöppenjek a régi életembe. Főleg Gabriel eltűnése miatt történt ez.
– Szeretlek.
Ahogy kimondta a gombóc még nagyobbra nőtt a torkomban. Feszített és könnybe lábadtak a szemeim, de nem engedtem őket most végig folyni az arcomon. Erős akartam lenni, mert egyikünknek fel kellett vállalnia… és bár én voltam a kisebb, a törékenyebb, a sírósabb, valahogy a végén mégis nekem kellett szilárdan ott állni és azt mondani: ez így van jól, így kell jónak lennie.
– Én még mindig szeretlek. – Folytatta hangosabban. A könnyei megcsillantak az arcán és a szakállában. Kicsit remegve, kicsit fájdalmasan verdeső szívvel pillantottam fel rá. – Tudod ugye? Hogy valójában elképzelhetetlenül hiányzol. És nem okollak téged semmiért. Tényleg… Én voltam az, aki valahogy, valamit nem csinált jól. Annak ellenére sem, hogy mindennél jobban szerettelek. És szeretlek, most is. Nem tudom, hogyan lehetne életnek nevezni valamit nélküled. Most nem látom. Most nem látok túl rajtad és Noah-n, akinek egyszerűen minden porcikája te vagy, te és a te hiányod néz rám mindennap és csak félek, hogy egyszer ebbe belehalok… Vagy már bele is haltam. Azt hiszem…
Fel kellett kelnem a fotelből. Nem érdekelt, hogyha ellök magától. Megfogtam a karját és magam felé fordítottam, hogy megöleljem. A fülemet egyenesen a mellkasára fektettem, hogy halljam a szívverését és csak szorítottam.
– Nem haltál meg. Addig nem vagy hallott, míg ez idebent ezt a gyönyörű ritmust járja. – Annyi keserűség gyűlt bennem. Talán ő azt hitte, könnyen túl léptem, de komoly nyomott hagyott rajtam. Azt a nyomot pedig egyenesen a bőrömbe égette Reagan. Nem az számított, hogy egy senki állt ott… hanem, hogy Natért még ölni is tudtam. Így szerettem őt, ez volt az én szerelmem. Meg akartam védeni, gyakran a saját életem árán is.
– Én is szeretlek, Nat. De a szeretetemmel megakadályozom a boldogságod… nem szeretlek szenvedni látni, pont azért, mert fontos vagy. Most viszont pihenned kéne, kicsit a gyerekek nélkül lenni, hogy visszatalálj magadhoz… – Ahogy elhúzódtam végig simítottam a mellkasán a szíve felett. – Nem apa vagy, nem is valaki, aki elvesztett a mindenét és nem is egy senki. Nathaniel Forest vagy, aki Tantallon váránál állva felnézett az erős kőfalra. Akkor tudtam, hogy mindent képes vagy legyőzni. Te nem csak átláttál az engem körbevevő falak rései között… nem te, leromboltad a pillantásoddal. – Magyaráztam és hagytam, hogy a könnyek végig folyjanak az arcomon, ahogy ránéztem.
– Mindent jól csináltál. Megmutattad, hogy mi az a szerelem. Megmutattad, milyen családban élni… megmutattad mire van szükségem. Csakhogy, amit te nekem megadtál, azt én nem tudtam neked megadni. Nekem mindig több kellett belőled… – suttogtam kissé szipogva. – Az életem egyik legnagyobb szerelme vagy, Nat Forest. Ezen egy válás nem fog változtatni. Ahogy azon sem, hogy te vagy a gyerekem apja. Soha, de soha nem fogsz tőlem megszabadulni, én ugyanis mindig itt leszek, hogy segítsek, ahogy te is segítettél megtalálni azt, aki vagyok igazából. – Sóhajtottam, mert elcsuklott majdnem a hangom. – Elviszem a gyerekeket magamhoz, csak szabadulj ki innen. Utazz… utazz és keresd meg azt, aki ott állt Tantallon alatt mellettem. – Nem érdekelt, ha ellöki a kezem, végig simítottam az arcán.

IN MY HEART

(https://i.pinimg.com/564x/eb/41/f8/eb41f8f7488cd223c1364892a32c932a.jpg)

◆ zene ◆ (https://www.youtube.com/watch?v=p-ca1ocriv0)

outfit (https://i.pinimg.com/564x/7f/f9/f7/7ff9f7753428e2a2f02f7fdb0a325e6c.jpg)

Lehunyta a szemem, mikor finoman végigsimított az arcomon. Ott ahol teste az enyémhez ért, fájdalmas nyomot égetett belém. Szinte üvölteni tudtam volna, úgy fájt, de képtelen voltam ellökni magamtól. Csak engedtem, hagy érezzem még egyszer utoljára a szívverését valahol az enyém alatt. Talán ezeknek kéne lennie az utolsó szívveréseinknek. Együtt, közösen. Nem kellene, hogy ezek máséi legyenek. Az ő szívének kapkodó kis ritmusa.

Talán, ha most odahajolnék…
Talán, ha most én is magamhoz ölelném…
Talán, ha most finom csókot lehelnék nyakának puha bőrébe…
Talán, ha most együtt halhatnánk meg egy utolsó forró csókban…

Elfordulok, miközben lefejtem magamról Elliot ujjait, karját, testét. Ha most megtenném, amire igazán vágyok, abba tényleg belehalnék. Bár épp egy ilyen halálnak örülnék a legjobban. De tény, ami tény van pár gyerekem, akiket fel kell nevelnem. És ebből egynek megígértem, szó szerint megígértem, hogy sosem hagyom el. Hogyan is halhatnék meg? Nekem most még arra sincs időm…

- Magunkat valahogy mégse tudtam legyőzni. Magunkhoz valahogy mégse voltam elég erős. Magunkon valahogy mégsem tudtam segíteni. – Suttogom, miközben megint teljes testemmel elfordulok Elliottól és újra messzebb lépek tőle. – Azt mondod erős vagyok, s mégsem tartottál elég erősnek ahhoz, hogy téged elviseljelek… Magadat sose tartottad sokra, miközben eljátszod a világ előtt a királyt. Ha azt akartam volna, hogy elmenj, mert nem vagyok boldog, akkor megtettem volna. Egy kiadót vezetek Merlin szakállára! – Tör ki belőlem megint kissé az indulat. – Szerinted, ha igazán szenvedtem volna, akkor nem szólok, hogy elég? Hogy menj el? Mazochista vagyok, nem jöttél rá erre a kapcsolatunk alatt? Arra, hogy én épp így szeretek mindent? Veszekedtünk, sokat, igen. De csakis azért engedtelek el végül, mert azt gondoltam én állok a te boldogságod útjában. De te az enyémben, sosem. – Mondom dühvel vegyített keserűséggel, ismét kicsit hátrasandítva Elliotra. – Mindegy… - Próbálom kihúzni magam, mintha úgymond jobb pozícióba kerülhetnék. Bár tudom, hogy nem. Itt és most, azt hiszem Elliot jóval erősebb nálam. És ezt ő is tudja. Én még mindig ott tartok, hogy szívem szerint a térde elé rogynék és könyörögnék neki, hogy maradjon itt. De kétlem, hogy lenne hatása. Bármennyire is állítja, szeret engem, vélhetőleg nincs még egy esélyem. Eljátszottam már mindet. – A Mindenem voltál. És én mindenem oda akartam adni neked. – Mondom ki végül, hogy aztán teljesen felé forduljak és könnyes szememmel a szemeibe nézzek. – Nem akarom azt, hogy eltűnj az életemből. De azt sem akarom, hogy mással együtt legyél benne. Nem akarok én se eltűnni. De itt se akarok lenni. Nem akarok megválni Tengerszemtől, de Tengerszemben sem akarok maradni. Nem akarom hátrahagyni a gyerekeim, de velük sem akarok lenni… Elviheted őket, ha akarod. De kérlek… kérlek ne add vissza őket. Hagy ne kelljen élnem, Elliot… Hagy ne kelljen olyan életet élnem, amiből hiányzik Minden… Mert ez. Így. Nekem. Nem. Jó. Miközben már könyörögni sincsen erőm, se kedvem ahhoz, hogy velem maradj. Szóval inkább csak menj el. Menj, és vigyél magaddal mindent, ami rád emlékeztet. Bontsd le a házat, vidd a bárányt, vidd Noah etetőjét, az összes követ, amihez valaha hozzáértél. Az ágyat, amiben reggel mellettem keltél. Csak menj el, vigyél mindent és ne add nekem vissza…

Mert egy roncs vagyok. Egy élettelen, csont nélküli maszlag, amit hátrahagytál. Kisemmizve, mégis ott ülve mindenen, ami a jövőnk lehetett volna…

◂ in my heart ▸

2002. április 29.
(https://i.pinimg.com/564x/fe/2d/b5/fe2db5420174f09bc50dcd6363cccb35.jpg)

◃n a t▹

Csak meg akartam nyugtatni. Igen, elhagytam, mert úgy éreztem azzal teszek jót vele, ha elengedem. Nem lehet egy egész életen át küzdeni, nem szabad, hogy az legyen a cél mindig, hogy őt megszerezzem, miközben élvezni kéne inkább, ami közöttünk van. Valahol már jóval azelőtt elvesztettük egymást, hogy kimondtam, mert ki kellett, hogy legyen vége. Igen, Nat, az én hibám, gyűlölj nyugodtan… Sóhajtottam egyet, ahogy végig simítottam rajta, mert tudtam: a következő pillanatban úgyis eltaszít magától. Talán nehéz szembe nézni ezzel, de én szembe néztem.
Hiába hitte azt, hogy nem éget az érintése… nagyon is égetett. A szívem vadul kalapált, olyan fájdalmasan, hogy ki tudott volna szakadni. De már megtanultam nem üvölteni, ha valami kínzott. Megtanultam lenyelni és úgy tenni, mintha erős lennék. Valójában sosem voltam erős. Egyszerűen csak nyeltem, mert nyelni kellett.
– Magunkat valahogy mégse tudtam legyőzni. Magunkhoz valahogy mégse voltam elég erős. Magunkon valahogy mégsem tudtam segíteni. – Suttogta, mikor már lefejtette magáról minden érintést, s egyszerűen elfordult. – Azt mondod erős vagyok, s mégsem tartottál elég erősnek ahhoz, hogy téged elviseljelek… Magadat sose tartottad sokra, miközben eljátszod a világ előtt a királyt. Ha azt akartam volna, hogy elmenj, mert nem vagyok boldog, akkor megtettem volna. Egy kiadót vezetek Merlin szakállára! – Folytatta indulatosan, miközben a könnyeim megint megindultak. Nem kellett volna, ahogy nem kellett volna ebbe újra belebonyolódnunk sem. Ez egy végtelen játék, amit lehetett csűrni-csavarni, de Nat engem akkor elengedett, én meg feladtam. Egy évig kerestem a megoldást, ha nem több, hogy megmentsem a házasságunkat. Képtelen voltam rá. – Szerinted, ha igazán szenvedtem volna, akkor nem szólok, hogy elég? Hogy menj el? Mazochista vagyok, nem jöttél rá erre a kapcsolatunk alatt? Arra, hogy én épp így szeretek mindent? Veszekedtünk, sokat, igen. De csakis azért engedtelek el végül, mert azt gondoltam én állok a te boldogságod útjában. De te az enyémben, sosem. – Éreztem a dühöt a hangján. Nem álltam ellen. Ha haragudni akart valakire, hát rám nyugodtan tehette. – Mindegy… – Húzta ki magát, amitől csak még nagyobbnak és erősebbnek tűnt. Annyiszor hagytam, hogy legyőzzön… de ez most nem arról szólt. Itt nem számított ki erősebb és ki gyengébb. Már nem harcoltunk többé egymással.
– Talán azon nem is lehetett igazán segíteni, Nat. Hidd el, én annyi mindent megpróbáltam… és mégis csak azt éreztem, hogy teher vagyok… valami, amit meg kell változtatni, különben nem lesz elég jó hozzád. Biztos vagyok benne, hogy van valahol egy elég jó ember, aki melletted lehet, amikor én… – Elcsuklott a hangom. Nekem is nehéz volt erről beszélni. Talán túlléptem, de Nat az én mindenem is volt. Nem csak én az övé. Örökre belém égette a nyomát, ami minden egyes alkalommal elképesztően fájni fog, ha csak szóba kerülnek a történtek. Egyszerűen csak nem hagytam, hogy letaglózzon. Semmi értelme nem lett volna. Sírhattam volna, csapkodhattam volna magam a földhöz – ahogy meg is tettem –, de már nem változtat semmin. Ez már megtörtént.
– A Mindenem voltál. És én mindenem oda akartam adni neked. – Fordult felém végül. A könnyes szemeim találkoztak az övéivel. Csak oda akartam lépni, hogy letöröljem, de féltem, hogy most már meg is ütne, ha hozzá mernék érni. Dühös volt rám… vagy csalódott. Nem is igazán próbáltam megállapítani. Nem tudtam, mert míg én őt vigasztaltam, engem senki sem húzott magához, hogy öleljen. – Nem akarom azt, hogy eltűnj az életemből. De azt sem akarom, hogy mással együtt legyél benne. Nem akarok én se eltűnni. De itt se akarok lenni. Nem akarok megválni Tengerszemtől, de Tengerszemben sem akarok maradni. Nem akarom hátrahagyni a gyerekeim, de velük sem akarok lenni… Elviheted őket, ha akarod. De kérlek… kérlek ne add vissza őket. Hagy ne kelljen élnem, Elliot… Hagy ne kelljen olyan életet élnem, amiből hiányzik Minden… Mert ez. Így. Nekem. Nem. Jó. Miközben már könyörögni sincsen erőm, se kedvem ahhoz, hogy velem maradj. Szóval inkább csak menj el. Menj, és vigyél magaddal mindent, ami rád emlékeztet. Bontsd le a házat, vidd a bárányt, vidd Noah etetőjét, az összes követ, amihez valaha hozzáértél. Az ágyat, amiben reggel mellettem keltél. Csak menj el, vigyél mindent és ne add nekem vissza…
Nyeltem.
– Nem viszek el semmit. Eddig sem vittem el. A mindened pontosan ugyanúgy itt van, mint eddig. Megmondtam, hogy számíthatsz rám, de azt nem fogom engedni, hogy miattam egy egész életet dobj el. Össze kell szedned magad… – Talán a hangom túl szigorú volt ahhoz képest, ahogy festettem. Az arcom könnyekben úszott. – Ha ehhez gyűlölnöd kell, hát gyűlölj, üss meg, üvöltözz velem, de nem fogom engedni, hogy ezt tedd magaddal. – Folytattam és még egy adag könny folyt végig az arcomon. – Ha Reagant meg tudtam ölni érted, hát ezt az állapotot is le tudom győzni, hogy megtartsalak Nathaniel Forestnek.– Sóhajtottam egyet, ahogy letöröltem az acomat. – Ellökhetsz ezerszer is, de akkor is addig ölellek, míg az nem leszel, aki Tantallon váránál velem volt. – Odaléptem és újra megöleltem. Olyan erősen kapaszkodtam a kötött garbóba, hogyha ellök bizonyára leszakadt volna. Az arcomat a vállához nyomtam az anyagba. Nem akartam, hogy ezt tegye magával. Egyetlen emberen, főleg, ha az én vagyok, nem múlhat egy egész élet. Érek én ennyit? Még Nat is tudta, hogy nem.
– Azt hiszed nekem könnyű volt újra kezdeni? Nem volt könnyű, most sem könnyű… minden percben eszembe jutsz. Nélküled nem lennék az, aki vagyok most. – Suttogtam és felnéztem rá. Pislogás közben éreztem, hogy a szempilláimon is megültek a könnyek. – Engedd, hogy segítsek neked… csak szervezz egy utat és legyél Nat. Legyél az a bolond, aki minden országban új házat vesz, én meg vigyázok a gyerekeinkre addig. Kérlek… csak ne sírj… ne gondolj rám, nem érek semmit.

IN MY HEART

(https://i.pinimg.com/564x/eb/41/f8/eb41f8f7488cd223c1364892a32c932a.jpg)

◆ zene ◆ (https://www.youtube.com/watch?v=p-ca1ocriv0)

outfit (https://i.pinimg.com/564x/7f/f9/f7/7ff9f7753428e2a2f02f7fdb0a325e6c.jpg)

- Lehet, hogy neked nehéz volt újrakezdeni. De akkor képzeld magad a helyzetembe. – Suttogom csendesen, miután Elliot befejezte mondandóját én pedig óvatosan rá emelem a tekintetem. – Egy kész döntés elé állítottál. És itt hagytál a házban, ahol minden, de minden te rád emlékeztet. Az ágytól kezdve a hálóban, a kanapén át a nappaliban, egészen egy jobb napokat megélt kis veteményesig a kertben. – Halkan sóhajtok egyet, aztán önkéntelenül az emelet felé mutatok. – A mini hasonmásodról, akinek a hajától, a szeme alakján át, egészen a természetéig, mindene a tiéd, róla nem is beszélve. – Suttogom a végét és egyszerűen leeresztem a karom, hogy aztán újra sóhajtsak egyet. – Engem ott hagytál, ahol mindened ott van, nem csak az emléked Elliot, mindened. Könnyű úgy beszélni újrakezdésről, hogy az emlékeken kívül üres zsákkal tetted mindezt. Mert a zsákod tartalmát egyszerűen hátrahagytad, ahogy tetted egész életedben. Én sem vagyok más, csak egy a nyughatatlanságod sorában. És tudom, hogy jobban kellett volna szeresselek, többet kellett volna, hogy adjak magamból, mindent igaziból, ahogy kérted. És sajnálom, hogy nem voltam rá képes, bár rájöttem volna mit kell tennem, mielőtt elhagysz. Nem pedig csak utólag bánkódni… De közben nem tudom, vajon nem voltam-e eleve kevés hozzá, hogy megfékezzelek. Vajon meg lehet-e téged valaha… Vajon elég-e neked minden… Mert igen. Te egy tolvaj vagy. És most bizony zsákmányként elvitted a szívem, lelkem. És hátrahagytál minden mást, mert majd ez a tökfilkó úgyis gondoskodik róla, úgyis megoldja valahogy. Talán ügyesebben, mint egy felnőtt kapcsolatot…

Lerogyok a székre, mert tudom, megint csak a bennem eluralkodó undorító kis lényt hagytam elszabadulni. Utáltam ezt is ebben az egy évemben, nem csak a létezést Elliot nélkül. Ez a sötét kis alak sokkal rosszabb és félelmetesebb volt. Nem akartam, hogy Reagan halála után egyszercsak elhatalmasodjon rajtam az, ami ő volt. S váljak hozzá hasonló szörnyeteggé. Akkoriban Mariel halála kellett hozzá, hogy tisztán lássak mindent és meg is tudjak tisztulni. Nem akarnám, hogy most a gyermekeim árán kelljen megtanulnom egy nagyon hasonló leckét.

- Menj el. – Suttogom, miközben az asztalomra könyökölök és kezeim közé rejtem az arcom. – Csak menj el. – Mondom újra és úgy érzem most, képtelen lennék újra Elliotra és az ő szemeibe nézni. – Elintézek pár dolgot és én is elmegyek innen. – Teszem még hozzá, hogy azért tudjon némileg pár tervemről, ha már azt mondta, szabad a szabadulás. Megteszem. - Megteszem, de akkor most én leszek az, aki hátrahagy mindent. – Motyogom ki a kezeim közül. – Hátha az, aki visszajön kicsit vállalhatóbb lesz. Emberibb. Nem valami fekete, zord alak, aki csak undorító dolgokat tud kitolni a száján. Mert ez Elliot, nem én vagyok. És remélni merem csak, hogy ezt tudod. – Sóhajtok egy utolsót, miközben esélytelenül, de próbálom visszanyelni könnyeim. – Most, tényleg csak menj el. Kérlek…

◂ in my heart ▸

2002. április 29.
(https://i.pinimg.com/564x/fe/2d/b5/fe2db5420174f09bc50dcd6363cccb35.jpg)

◃n a t▹

Kezdett ez az egész egy baromi rossz ötletnek tűnni. Lassan egy éve leszünk külön, Nat viszont még a sebeit nyalogatta. Nem kellett volna jönnöm… valójában ez volt az oka, hogy az elmúlt hónapokban távolságtartó voltam. Én nem akartam bántani, nem akartam felkavarni. Csak hallgattam, ahogy a fejemhez vágja, hogy én hogyan hagytam ott, milyen helyzetben és hogy én képzeljem magam az ő helyzetébe…
– Pontosan tudtam, mit csinálok, Nat, mikor eljöttem. Igen, szarban hagytalak… de azért hagytalak szarban, mert már nem tudtam tovább elviselni. Te beleképzelted magad az én helyzetembe? Mert, ha nem, akkor semmi jogod elvárni, hogy én képzeljem magam a tiédbe. – Mondtam, talán a hangom kicsit határozottabb volt.
Figyeltem, ahogy lerogy a székbe. Talán Nat úgy érezte, hogy mindent rosszul csinál és elront… de miközben ezeket a fejemhez vágta bele sem gondolt, hogy én azt látom, miattam nem boldog. Mindent megtettem, hogy neki jó legyen, de sosem volt igazán jó. Valami gond volt velem állandóan: nem voltam eléggé húsos, nem voltam elég jó szerető, nem voltam elég felnőtt vagy elég jó úgy ahogyan vagyok. Állandóan javítani akart rajtam, de közben azt láttam, akármit teszek nem vagyok elég Elliot O’Maraként.
– Mindketten hibásak vagyunk és mindketten áldozatok. De míg itt követeled, hogy én értsem meg a helyzeted, esetleg megpróbálkozhatnál azzal, hogy te érted meg az enyémet végre. Nem emlékszel már milyen volt az utolsó időszak? Nem emlékszel semmire? – Nyeltem egyet, nem akartam sírni. Nem akartam megint átadni magam azoknak az érzéseknek, amik azon a hajón uralkodtak el rajtam. Tényleg szerelmes voltam Nathaniel Forestben a gőgösségével, az újgazdag felfogásával együtt kellett… de én nem voltam elég. Nem illettem bele az ő csillogó életébe.
– Azért hagytam nálad Noah-t is, mert te jobb példakép vagy, mint én… és mert te mindent megtudsz neki adni. – Suttogtam, nem mintha vártam volna, hogy megérti esetleg. Annyira belemerült a saját bánatába, hogy az enyémet észrevenni sem volt hajlandó, pedig csak úgy működött volna ez, ha mint két felelősségteljes szülő együtt vergődjük át magunkat ezen. Lehet benne düh, utálat, de a végén az elfogadás jön úgyis. A gyerekeknek viszont ezt nem kellett volna végig néznie.
– Menj el – közölte halkan, ahogy a kezei közé rejtette el az arcát. – Csak menj el. – Pontosan úgy reagált, ahogy vártam. Sosem fogjuk megbeszélni ezt. Sosem jutunk a dolog végére. – lintézek pár dolgot és én is elmegyek innen. Megteszem, de akkor most én leszek az, aki hátrahagy mindent. Hátha az, aki visszajön kicsit vállalhatóbb lesz. Emberibb. Nem valami fekete, zord alak, aki csak undorító dolgokat tud kitolni a száján. Mert ez Elliot, nem én vagyok. És remélni merem csak, hogy ezt tudod.
– Tudom… tudom, hogy ez nem te vagy. – Bólintottam röviden és csak álltam ott a dolgozó közepén és néztem, ahogy megint elvettem tőle valamit… mert igenis elvette és megint hibásnak érezhettem magam. Hát hogy lehettem volna így boldog vele? Mindig ezt éreztem. – De nem vagy undorító. Nekem így is Nat vagy. – akibe először voltam szerelmes. Nem folytattam. Elég volt, hogy magán ejt sebet, nem akartam beállni a sorba újra.
– Most, tényleg csak menj el. Kérlek…
Előbb-utóbb szembe kell nézned velem, Nat. – Mondtam volna, ám nem jött hang a számra. Csak közelebb léptem. Az ujjaimat a tincsei közé fúrtam, hogy megsimítsam a fejét, aztán egy pillanattal később már távolabb is kerültem tőle, az ajtó felé siettem. Nem szóltam egy szót sem, csak kiléptem rajta, hogy aztán gyors léptekkel kisiessek a házból, ami egykor az otthonom volt. Próbáltam nem sírni. Nem engedhettem meg magamnak, hogy megint átéljem, amit tavaly nyáron megtettem... nem akartam visszalépni. Legalább egyikünknek erősnek kellett tűnnie, még akkor is, ha belül kimar belőlem mindent ez az érzés.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!

Roxfort RPG

Karakterek => Nathaniel => A témát indította: Nathaniel Forest - 2017. 09. 16. - 22:56:59