Roxfort RPG

A régi Belfast kastély már ismerősként köszönt. Mennyivel másabb itt a levegő, mint otthon vagy Londonban vagy Glasgow-ban vagy bárhol a királyságban. Szeretek ide eljönni, hogy kicsit kiszellőztessem a fejem. A kastély egy varázsló család egyik birtoka volt valamikor. Tudom melyiké, de az első varázsló háborúban elvesztették mindenüket. Most már a muglik számára is látogatható hely, de a hopp hálózatról nem lett lekapcsolva. Így könnyen el lehet vegyülni a látogatók között is akár.

Most szerencsénk van, mert kevesebb a turista még, és így nem olyan feltűnő, ahogy megérkezünk egy lezárt szobába. A varázslók szándékosan tartják zárva, bár a muglik rengeteg alkalommal megpróbálták feltörni. Ha jól tudom sikerült is, és megpróbálták a kiállítás részévé tenni, de nem sikerült nekik.

Leporolom magam, ahogy kilépek a kandallóból. Még mindig ez a legkényelmesebb módja az utazásnak. Még akkor is, ha egy kis kosszal jár. Megnézlek magamnak, ahogy kilépsz a kandallóból. Te is olyan piszkos vagy, amilyen én voltam.
- Azt hiszem, nem lehet erre felkészülni.
Soha nem lehet felkészülni rá, ha az ember ennyire nyíltan rohan a vesztébe. Sóhajtok egyet. Még nem mentem úgy csatába, hogy legalább pár ember ne legyen körülöttem. Ha mentem is, egyszerűen be kellett vinnem kihallgatásra. Egy kisebb párbaj nekem nem árt.
- Akkor ideje lenne tovább mennünk. Vagy szeretnél kicsit pihenni a lábad miatt?
Remélem, nem értesz félre, mert nem lenézni akarlak ezzel vagy betegnek titulálni, a képességeid megkérdőjelezni, de jobb szeretnélek épségben tudni magam mellett. A körülményekhez képest kipihentnek. Valószínűleg tudják, hogy jövünk, vagy sejtik, hogy a két megbízottnak nem volt olyan könnyű dolga velünk, ezért nem is kell olyan nagyon sietnünk. Mindennek meg van a maga helye és ideje.

Megtámaszkodok kicsit az ablakpárkányba. Nem tudom, kinek az ötlete volt, hogy ebbe a kis helyiségbe tegyenek még egy ablakot is, de jó ötletnek bizonyult. Azt hiszem, most olyan dolgot fogok kimondani, amit nem sokszor lehet tőlem hallani.
- Félek. Nem tudom mi vár ránk. Volt már néhány veszélyes esetem. Tartottak pálcát a fejemhez, meg kellett védenem muglikat, szembehazudtam a Nagyúrnak, de egyszer sem féltem úgy, mint most.
Talán az lehet az oka, hogy eddig úgy gondoltam, nincs vesztenivalóm. Így is éltem, hiszen tudtam, csak kevesen siratnának meg úgy igazán, a családom jó része még örülne is neki, ha meghalnék. De most találtam célt, értelmet. Most már tudom, mennyi mindent vesztenék. A nőkkel csak szórakoztam, egyikkel se tudtam komoly kapcsolatot kialakítani. De aztán ott volt ő, és megmutatta milyen valójában más után epekedni. Mikor minden másról meg tudsz feledkezni napokra, és csak ő jár a fejedben.
- Azt hiszem, szerelmes vagyok, és nem akarok még ilyen korán meghalni. Megígértem neki, hogy bejárjuk majd a világot. Hajón, hoppanálva, ahogy akarja. Elvette az eszem.
Sóhajtok egyet, miközben kinézek az ablakon. Itt kicsit borult az idő, nem úgy mint Londonban. Talán ez is annak a jele, hogy valami olyasmi készülődik, aminek esetleg nem kéne megtörténnie. Úgy érzem, akármi is lesz. Sorsfordító ez a nap. Csak még azt nem tudom, milyen szempontból az.

Kicsit elmosolyodom, ahogy eszembe jut az elmúlt időszak néhány felejthetetlen pillanata. Talán ezek lesznek az utolsó jó pillanataim is, de erre most igazán nem akarok gondolni. Nem tudom, hova tűnt el egy pillanat alatt a magabiztosságom, de minél előbb vissza kell szereznem.

Nem mozdulok az ablakpárkánytól, még akkor sem, mikor a kis monológom után megint szinte kiabálsz gondolatban. Akkor mégis miről kéne beszélnünk a továbbiakban? Ha már pihenünk egy kicsit, akkor töltsük el valami értelmessel az időt. És mi lenne erre megfelelőbb, mint a tök hétköznapi beszélgetések. Most kérdezzem meg, hogy mennyi sörtől rúgsz be? Akkor meg pénzsóvárnak fogsz tartani a végén.
- Köszi, igazán kedves vagy. De most komolyan? Mit kéne…
Már pont panaszkodnék kicsit, mikor nem csak szavakban, a gondolataidban is meglátom a bajt. Mire azonban cselekedni is tudnék, zuhansz a föld felé. Annyi időm marad csupán, hogy a fejed alá egy párnát varázsoljak. Keresek valamit, amit át tudnék alakítani pohárrá, majd egy kis vizet töltök bele. Leteszem a párkányra, majd belépek a kandallóba. Otthon van egy kis fájdalomcsillapító. Külön nekem keverték ki, és bivaly erős. Teljesen eltűntet bármilyen fájdalmat, de lelassul tőle az ember.

Mivel tudom, hogy hol kell keresnem, alig öt perc az az idő, amit távol töltök tőled. Látszólag még mindig nem vagy jól. Az arcod sápadt, és szemmel láthatóan az erőd is elhagyott.
- Nem megyünk tovább. Nem vállalom ezt a kockázatot se veled, se helyetted.
Odalépek az ablakhoz, majd kicserélem a pohárban lévő vizet, és feléd nyújtom. Mihez kezdhetnék most veled? Megtehetném, hogy hazaviszlek, és visszajövök egyedül vállalva a kockázatot, vagy félbe is hagyhatom az egészet. Egyik sem éppen olyan lehetőség, amire olyan nagyon vágyom. Ha most elszalasztom a lehetőséget, akkor talán soha nem tér vissza. Feltéve, ha egyáltalán van valamennyi lehetőségem erre. Bármilyen módon.
- Mielőtt felháborodnál. Ha megiszod ezt a bájitalt, akkor talán képes leszel tovább menni. Nagyon erős fájdalomcsillapító. Ha nem is mulasztja el, annyira legalább elég lesz, hogy tompítsa a fájdalmadat.
Feléd tartom a fekete színű folyadékot. Remélem, hogy jól meggondolod, mert jelenleg akár akarod, akár nem, de el kell fogadnod a tényt, hogy olyan könnyen vetek véget a kalandunknak, hogy azt észre se vennéd. Legalább személyesen is találkoznék végre Esmével, mert eddig csak Willow emlékeiben láttam csak.
- Ha akarod, akkor mesélhetek egy kicsit arról, hogy miért lenne veszélyes elindulnunk most, vagy milyen mellékhatásai vannak annak a szernek.
Nem tagadom, kis mosoly jelenik meg a szám szegletében. Tudom, hogy nem fogod feladni majd ezt a harcot, csak arra vagyok kíváncsi, hogy így látatlanban mennyit vagy hajlandó bevállalni miatta. Az a kis lassúság nem fog megártani, ami mellékhatásként felléphet, de ez se mindenkinél van. Pontosabban, nálam megjelent, de anyánál például nem láttam ezt.

Elmosolyodom, mikor megérzem a lehetőséget a gondolataid között arra vonatkozóan, hogy helyesen tippeltem a felháborodással kapcsolatban. Azt hiszem, annyira már kiismertelek, hogy ezt el tudjam találni. Nem is volt annyira nagyon nehéz kitalálni. Azért igyekszem nem sokáig húzni az agyad a szerrel kapcsolatban. Főleg azért, mert most rendesen megleptél, és ezért megemelném a kalapom is, ha lenne.
- Tudod, minden elismerésem a tiéd. Nem biztos, hogy ennyire nyugodtan vettem volna ezt az akadályt.
Sóhajtok egyet. Még mindig nagyon rossz bőrben vagy, de mivel nem lehet mondani, hogy ez a szer azonnal hat, legalább a helyszínre kell érni, mire valamit is észreveszek majd rajtad változásként.
- Ne aggódj, a szernek maximum egy mellékhatása van, ami nem mindenkinél jelentkezik. Ez a mellékhatás a lassúság, de hogy milyen mértékben, azt nem tudom.
Bólintok egyet. Tudom, hogy már sokszor mondtad, hogy vállalod a kockázatot, de ez nem csak arról szól, hogy te vállalod magadért a kockázatot. Most csapat vagyunk, ahogy én vállalom érted, úgy te is vállalod értem.

A hoppanálás után legszívesebben azonnal elindulnék, de ahogy jobban belegondolok, jobb lesz először felderíteni a terepet. Muszáj lesz. Ha mindenkit nem is találok meg, legalább a többségét szúrjam ki. Nagyon kevesen vannak, akik annyira képzett oklumentorok, hogy teljesen eltűnjenek előlem.

A ház körül keringő rejtélyes aura már ott is érződik, ahol mi állunk. Pedig jó pár lépésre vagyunk. Jobb lesz először felmérni a terepet, ha esetleg senki sincs még itt. Bár ezt kétlem. Sóhajtok egyet, aztán elkezdek lépegetni a romos épület felé. Jobb lesz, ha megosztok veled néhány infót erről a helyről.
- Ez a kastély valamikor egy mugli családé volt, aki szenvedélyesen gyűjtötte a varázstárgyakat. Illetve azokat, amiket varázstárgyaknak hittek. Nyilván sikerült megszerezniük közülük néhányat. Viszont a Mágiaügyi Minisztérium nem tudta figyelmen kívül hagyni a ténykedésüket, ezért… - sóhajtok egyet, mert mindenkinek szomorú ez a történet, aki ismeri. – Ezért egy éjszaka egy csapat auror megtámadta őket. Mindenkit megöltek, a tárgyakat pedig elkobozták.
Találtak feljegyzést arról, hogy milyen tárgyakról is van szó, de egy részüket soha nem találták meg. Talán pont rád várnak azok a kincsek.
- Ha akarod, akkor eljuttatok majd hozzád egy ilyen listát, és kihúzom azokat, amik előkerültek már, amik valójában mugli tárgyak.
Néhány a Misztériumügyön van. Azt nem mondták, hogy milyen céllal, de az tény, hogy félnek attól, amikre képes. A lényeg, hogy nem férhetünk hozzá, mert még az ott dolgozók is csak szigorú felügyelettel tehetik meg.

Lassan haladok a kastély romjai felé. Nagyon koncentrálok mindenfelé, hogy ha kell akkor a legkisebb gondolatmorzsát is el tudjam kapni. Pont a kastély előtt állok meg, a hatalmas bejárat előtt, mikor meghallom az első gondolatot, ami nem a tiéd. Belülről jön. Felnézek az épület teteje felé. Hirtelen még két hangot hallok meg.
- Eddig hárman vannak. Benn az épületben, de a helyet nem tudom pontosan megmondani. Elég közel, hogy halljam a gondolataikat – suttogok. – Talán az ajtó másik oldalán.
Még egyszer rád nézek. Már tényleg sokkal jobb a színed. Előveszem a pálcámat, majd berobbantom az ajtót. Nagy belépőre számítanak akárkit is várnak. Hát megkapják. Belépek az épületbe, ahol egy előcsarnok fogad. A lépcsők romokban, az ablakok kitörve, a falak leomolva. Nem lesz itt nehéz elbújni, de harcolni annál inkább. És ha már mi el tudunk bújni, akkor azok is, akik várnak ránk.

A robbanás miatt azonban tudják, hogy itt vagyunk. Megfogom a karod, nem engedlek el mellőlem. Egy viszonylag erős pajzsot emelek magunk köré, hogy ne érjen minket meglepetés támadás.
- Ne menj el tőlem három lépésnél messzebb. Addig tart a pajzsom határa. Érzel valami fura mágikus jelenlétet?

Sejtettem, hogy érdekelni fog a lista, de arra azért nem számítottam, hogy másként. Milyen nyakatekert módon fogsz reagálni rá. De ez tetszik, és ha tehetném, hangosan fel is nevetnék, de most nem tehetem meg. Nem akarom idő előtt felhívni magamra a figyelmet. Ez az idő előtt végül is csak az ajtóig tart, szóval akár fel is nevethettem volna.

Örülök neki, hogy kicsit előre kémkedtem, de azért ez semmire se garancia. Bármennyien lehetnek, és remélem abból te is rájöttél, hogy azt mondtam, eddig. Gondolom felkészültek mindenféle eshetőségre, így az elsődleges feladatomnak azt érzem, hogy minél korábban elkábítsam őket.

Még szerencse, hogy hallom a gondolataidat is, így tudom, mit akartál mondani. Bár, nem kell nagyon nagy tudásúnak lenni ahhoz, hogy ezt bárki kitalálhassa.
- Azért légy óvatos, és ha valami van, kiálts!  – suttogom.
A három helyet most már könnyebben be tudom lőni. Az egyik pont szembe van velünk. A boszorkány tett róla, hogy idő előtt lebuktassa magát. Mondjuk ennek mi örülünk, ő meg ki tudja. Rá kéne jönnöm, ki áll a háttérben, és minél hamarabb megtalálni, de gondolom ő el tudja rejteni előlem a gondolatait.

Pont ezért nem szóltam neked róla. Valójában négyen kell, hogy legyenek, mert ha nem, akkor második hullámban fognak talán többen támadni.

Mikor elbukfencezel mellőlem, akkor elsőre nagyon megdöbbenek. Nem beszéltünk meg semmit, nem történt semmi erre utaló jel, de aztán meghallom a gondolataid. Félmosolyra húzom a szám, majd bólintok egyet.

Kirohanok az épületből, majd pont bemérve azt, hol van az egyik személy, aki a legtöbbet árthatja most neked, odahoppanálok, majd kihasználva a pillanatnyi meglepetést, egy kábító átkot küldök felé. Így most pont a jobb oldaladon vagyok, ha nem kapnád sorozatban az átkokat, akkor talán észre is tudnál venni.
- Nem tudod, mibe keveredtél – szűröm a fogam között egy pajzs felhúzásakor.
- Nem, pont hogy te nem tudod, mibe keveredtél. Gondolkodj el, hogy kettőtök közül melyik lesz a szükséges áldozat.
A férfi valami olyasmibe tenyerelt bele, amin egy ideje már gondolkodtam, de Phillip elmondása szerint csak a lányai tudnak arról, hogy ki az apád, Esmé és én most már. Hacsak valamelyikük nem szólt valaki másnak, akkor inkább azt mondanám, hogy Janus engem akar megölni ezzel az akcióval.

Egy újabb pajzs megmenti a bőröm egy átoktól, de azonnal jön a második, így hoppanálnom kell. A férfi követ a második emeletig, ahol is eléggé rozoga a talaj. Bármikor beszakadhat alattunk, de ez nem különösebben foglalkoztat. Ralf a szemben álló férfi úgy tűnik, felbátorodik. Úgy tűnik tisztában van a képességeimmel, ezért gondolkodás és bármiféle taktika nélkül küldi felém az átkokat és rontásokat. Elmosolyodom, hiszen ez a legrosszabb taktika. Ilyenkor elég csak gyorsabbnak lennem, meglepetést okoznom.

Kihasználva egy nagyobb átkot, amit közelebb engedek magamhoz, hogy ugyanazzal kivédjem, elrepülök hátrébb. Látom, ahogy azt hiszi betalált és most fölénybe kerül. Téved, hiszen pont ez volt a célom. Amivel viszont nem számolok, az az, hogy megreccsen alattam a padló és nagy darabban szakad be alattam. A férfi odarohan a lyukhoz, majd először diadalittasan néz le rám, végül pedig rájön, hogy átvertem, mikor egy kábító átok repül felé, annak nyomában pedig hoppanálok egyenesen mögé, és egy másik átokkal elkábítom. Próbálkozott azzal, hogy elmenekül a lyuk széléről, de elfelejtette egy pillanatra, hogy látom a tervét, így arra a helyre mentem egyenesen, ahol földet ért.

Egy kötöző bűbájjal megkötöm, majd egy kiábrándítóval elrejtem a testet, és megjelölöm a helyét, hogy tudjam, hol kell keresnem majd. Már csak egy van vissza, mert sikeresen legyűrted a boszorkányt, és most a másikkal harcolsz. De hol lehet a negyedik? Hol lehet az, aki kitalálta ezt az egészet? Sorba járom végig az emeleteket, de nem találom sehol. Ennek az az oka, hogy ő talál meg engem. Kinn az épület előtt.
-  Nézd már, egy Rowle. Milyen kicsi a világ?
Megtorpanok a hang hallatán. A mondandója bár arra utal, hogy én lennék az, akit szerencsétlen módon fel akarnak áldozni, de valójában tudom, hogy nem így van. Leroy Hills az egyike azoknak, akiket Janus előszeretettel alkalmaz, ha valakit meg kell ölni. Legalábbis mióta elengedte Walsh-t, akit azóta se volt időm megkeresni. Az a féreg tett róla, hogy ne tudjak könnyen a nyomára bukkanni.

Morgok egyet üdvözlésként, jelezvén, hogy tudom mit akar. Vagy legalábbis sejtem. De ő tipikusan az a személy, akit kiképeztek okklumenciára, ezért nem tudtam, hogy kit kell keresnem.
- Ne aggódj, előbb más dolgom van, aztán eljátszadozok majd veled is.
Egy pillanatra kiráz a hideg, de mire hoppanál addigra el is kiáltom magam.
- Elliot, vigyázz!
Meg is indulnék feléd, de ahogy megfordulok egy boszorkány áll velem szemben. Az ő gondolatait sem látom. Ez így nem lesz jó. Ez így nagyon nem lesz jó. Megmarkolom a pálcámat, és igyekszem nyugalmat erőltetni magamra, de ez nehezen fog menni. Aggódom érted, mert nem tudom, végül is hatott-e rád a bájital mellékhatása.

Nagyon nem örülök a fejleményeknek. Hills megjelenése teljesen felborítja minden tervem, és új kérdéseket is vet fel bennem. Abban szinte már biztos vagyok, hogy mi az oka ennek az egész napnak, és abban is, hogy Elliot nem tud semmiről.

Nem húzhattam az időt a boszorkánnyal. Minél előbb át kell mennem rajta, akár gázolva is. Most sokkal fontosabb, hogy mi zajlik az épületben, mint az, hogy mi lesz ezzel a nővel.
- Engedj tovább, és nem esik bántódásod. Nem mondom el, hogy itt voltál és részt vettél ebben az őrületben.
- Bolond vagy, ha azt hiszed, hogy ez be fog következni. Ne aggódj, Leroy finoman fog bánni vele majd. Már, ha ő képes arra, hogy finoman bánjon vele.
Pont ettől félek. Leroy nem tud finoman bánni senkivel sem. Pörgetem a képeket a fejemben, hogy rájöjjek, ki áll velem szemben, de semmi sem jut eszembe. Teljesen idegen boszorkányról van szó, amit akcentusa is bizonyít.

Ő lép először, így kénytelen vagyok felhúzni egy pajzsot, ami ugyan felfogja a támadást, de szét is oszlik. Erős, ezt most megtudom. Megmarkolom a pálcámat, és alkalmazom a másoló bűbájt. Nem gondoltam, hogy valaha többszörösen szükség lesz a saját segítségemre. Csupán egy dolgot akarok. Elvegyülni, és kihasználni a zűrzavart.

Egy időre úgy tűnik, hogy sikerül is, de aztán ahogy sorban elesnek a klónjaim, kiderül, hogy én vagyok az igazi. Hiába hoppanálok, rohangálok vagy rejtőzök. Ez a nő tud valamit, amit én nem. De nem érzem, hogy legilimentor lenne, így másnak kell lennie a háttérben.

Végül sikerül egy újabb klónt megalkotnom egy fa rejtekében. Amíg az úgy tesz, mintha sikerült volna levadászni, addig én a nő oldalához kerülök, és két hoppanálással csapdába csalnom. Semmi mást nem teszek, csak elnémítom, és alaposan megkötözöm, majd egy kiábrándító bűbájjal eltűntetem. Nehogy Leroy véletlenül megtalálja, és ki is szabadítsa.
- Sajnálom – mondom kicsit lihegve. – Ígérem, hogy megpróbálom majd mérsékelni a büntetésed ezért.
Amennyire tudok, besietek a kastélyba. Főleg azért, mert mostanra már hallom a kiáltásod, és tudom is, hogy mi történt. A szerencse talán az, hogy más tervei vannak, és egyelőre életben hagyott.

Megállok veletek szembe, és szinte farkasszemet nézek Leroyjal. Nem tetszik a fejedhez tartott pálca, ezért próbálom elterelni róla a figyelmét egy kis beszélgetéssel.
- Engedd el! Nem ő ke…
- De igen. Ő is. Tudod, valaki nem nézi jó szemmel, hogy a családban van néhány fattyú is. És most nem csak erre a piszkos kis tolvajra gondolok.
- Janus ennyire mélyre süllyedt volna, hogy már nem saját kézzel végzi a piszkos munkát?
- Janus soha nem saját kézzel végezte a piszkos munkát, még akkor sem, mikor azt mondta, hogy igen.
Ez való igaz. Janus mióta családfő lett, semmit se csinált saját kezével, kivéve a parancsok osztogatását.
- Engedd el őt!
- Mondtam már, hogy neki is meg kell halnia.
- Senkinek se kell meghalnia.
Feladom a beszélgetés ezen részét. Janus megtudta valahonnan, hogy Elliot létezik, csak azt nem tudom, hogy honnan. De akkor miért vállal ekkora kockázatot? Ez nem vall rá. Ő inkább szétválasztana minket, és nem összehozna, ha el akarja takarítani a szemetet.
- Látom, hogy nagyon jár az agyad. Nem Janus a megbízóm.
Akkor nem marad sok más választás. Lis, Prue és Phillip. De az unokabátyámról nem gondolom, nagyon védett téged. Biztos vagyok benne, hogy más rajtunk kívül nem tud erről a tényről.
- Add át a pálcád!  - Most komolyan azt várja, hogy védtelen leszek? Ennyire amatőrnek nem nézhet. – Te tudod. De ha nem teszed, akkor megölöm.
A pálcája vége zöld színben kezd szikrázni. Megemelem a kezem, és jól láthatóan, lassú mozdulatokkal teszem le a földre a sajátomat. Illetve azt, amit annak hisz. Alig pár perccel korábban, mikor megtudtam, hogy túszhelyzetről van szó, faragtam egy kinézetre pont olyat, mint az enyém. Szerencsére csak pár pillanatba került, de most pont erre van szükségem.

Alig koppan a földön, amint meglátom, hogy ő a sajátját felém fordítja, és az a zöld fény, ami az előbb kitörni készült, most ki is tör onnan. Mintha a sors be akarná biztosítani magának a végeredményt, a plafonról egy nagyobb darab felém közeledik. A kérdés már csak az, a hatalmas portól, amit az hoz magával képes leszek-e kivédeni a saját pálcámmal a támadást vagy sem.
 

Látom, ahogy zuhan felém a plafonnak a darabja, és azt is, ahogy a zöld fény elhagyja a pálcát, de hogy mi következik, arra nem különösebben tudok felkészülni. A plafonnak a darabja hamarabb leesik, így hatalmas porfelhőt hagy maga után. Azt tudom, hogy veled minden rendben, de ugyanez nem mondható el Leroyról. No meg a zakómról sem, de az már más kérdés.

Kár, hogy ennek a kastélynak a kandallója nincs összekötve a Minisztériummal, így könnyebb lenne bevinni az itt lévő jómadarakat. Majd később visszajövök néhányukért, mert ennyi emberrel a belfasti kastélyba vagy más akár varázsló lakta helyekre se sétálhatok be. Jó hosszú jelentést kell majd írnom, és egy csomó részletet kihagynom belőle.

A port ütögetve a zakómon lépek a színed elé. Kicsit köhögök is, de ez legyen a legkevesebb. Annak örülök, hogy végül azért sikerült minden tervünk.
- Sajnálom  – mondom mikor megállok. – Azt hiszem, itt nem fogunk találni mágikus kincseket.
Pedig tényleg azt gondoltam, hogy talán lesz értelme ennek a napnak. Úgy tűnik tévedtem.
- Jól vagy? A lábad?
Az tény, hogy amilyen gyorsan hat a fájdalomcsillapító, és amilyen erős fájdalmakat is el tud tűntetni, olyan gyorsan múlik is el a hatása. Sóhajtok egyet, ahogy végignézek az embereken.
- Menjünk haza, rendben?
Megkötözöm Leroyt, hogy még csak véletlenül se tudjon elmenni, ha magához térne. Megveregetem a vállad, és ekkor jut eszembe valami, amit korábban ugyan megláttam, de nem volt időm magamhoz venni.

Egy biccentés után hoppanálok a felső szintre, majd egy mélyedésből kiveszem, ami korábban megcsillant a fényben. Visszatérek melléd, és a kezedbe adok egy kis kulcsot.
- Nem tudom, mit nyit. Talán semmit, de eléggé el volt rejtve, hogy fontos legyen. És tudod, hol vagyunk, ismered a múltját is, bármikor visszatérhetsz, ha kicsit körbe szeretnél nézni. Természetesen a listáról sem feledkezek meg, amit lehet azt is eljuttatom majd hozzád.
Elmosolyodom kicsit, ahogy végignézek rajtad. Én se lehetek sokkal jobb bőrben. Fáradtnak tűnsz, megkínzottnak. Pont jó lesz, ha hazatérhetsz majd. Ahogy talán én is.
- Akarod, hogy hazakísérjelek?
Innen igazából már nem lakok messze, akár közvetlenül oda is mehetnék, de az egy menedék. Egyetlen bűnözőt se vinnék oda szívesen. És persze ott van az ital is, amit megígértem, hogy meghívlak rá, de úgy gondolom, hogy azt jobb lesz majd inkább bepótolni máskor. Mikor tényleg lesz okunk az ünneplésre.

Végignézek a romokon. Lesz itt mit eltakarítani, így csak a kastélyig megyek vissza veled, ahonnan egy üzenetet küldök a főhadiszállásra. Valaki csak szolgálatban van, és segíteni tud az eltakarításban. Még úgy is, hogy mire visszaérek, addigra Leroy és az udvaron hagyott boszorkány megszökik. Meglepő lett volna, ha sikerül ott is tartani őket, de legalább azt az alakot elkaptuk, akivel harcoltam, és a boszorkányt meg a másik nagy darabot, akivel te harcoltál. Legalább ennyivel kevesebben vannak szabadon.