|
Cím: Már tudom... Írta: Elliot O'Mara - 2017. 10. 18. - 13:50:12 MÁR TUDOM... (http://i.pinimg.com/564x/65/b9/51/65b9517864e92e78aa683dc56b251c2e.jpg) Cím: "Egy senki" Írta: Elliot O'Mara - 2017. 10. 18. - 13:52:28 „EGY SENKI” (http://i.pinimg.com/564x/ac/1d/87/ac1d871b468ca5d4def0207c9abb5501.jpg) [viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=229747784) 1999 április Tengerszem [Phillip Rowle-t írta és rendezte Kean Rowle, köszönöm!] Idegesen toporogtam a konyhában. A kávé éppen csak lefőtt, de a kellemes aroma sem nyugtatott meg, hiába emeltem a bögrét az orromhoz. Phillip… A gondolataim apám körül járt, ahogy nagyot sóhajtva elindultam a nappali felé, továbbra is a kávét szaglászva. Fel voltam rá készülve, hogy ennek a beszélgetésnek legalább annyira nem lesz jó vége, mint általában bármelyiknek, de végül is nem én voltam az, aki fenyegetéssel és zsarolással indította kettőnk közös történetét, hanem ő maga. Már nem voltam közel sem olyan gyenge, mint Izland előtt, mégis pihenésre volt szükségem. Szinte minden porcikám azt követelte, hogy üljek le a kanapéra és csak elmélkedjek vagy aludjak. Így is tettem. Óvatosan takartam be a lábaimat és közben egy kis bűntudat pislákolt bennem, ahogy a tekintetem a kandallóra tévedt. Lényegében kihasználtam, hogy egyedül maradtam a házban és elhívhatom apámat. Nem kértem Nat beleegyezését és nem azért, mert azt mondtam ez már az én otthonom is… egyszerűen csak nem akartam magyarázkodni. Apa nem akarta volna, hogy elmondjam mi vagyok… kinek a fia. Az neki sokba került volna mind a család, mind a szakma szemében. Ezzel még én magam is tisztában voltam. Egy pukkanás jelezte, hogy valaki érkezett. Azonnal felpattantam, lelöktem magamról a takarót és odaléptem a kandallóhoz. Phillip Rowle szokás szerint szigorúan festett. – Szervusz! – Hirtelen ölelt meg, nem voltam rá felkészülve, de viszonoztam a szorítást. A paskolás a hátamon most jól esett, olyan közelinek látszott, akárcsak egy apa-fia kapcsolat valójában. – Szia… – suttogtam bele a vállába, majd elhúzódtam tőle. Elképzelésem sem volt mit szól ehhez a házhoz. Köszönőviszonyban sem volt azzal a régi kis kuckóval, amit otthonnak neveztem, de még csak azzal a kastéllyal sem, amit ő adott nekem. Nem említettem meg neki, hogy Montregoval jártunk már ott… az az érzésem támadt, hogy ő ezekről a dolgokról már úgyis tud valamilyen módon. Nem véletlenül várt minket már ott a kávé és a tea a poros szalonban. – Ne haragudj, hogy eddig nem jelentkeztem. Minden rendben? A kanapéhoz sétálva ültem le ismét, immár az apám társaságában. Összehúztam magamat és leterítettem magamat a takaróval. Nem, nem akartam neki jelezni, hogy baj van, de most tagadni sem volt erőm. – Igen, remekül vagyok… és megöltem valakit. – Cinikus hangon közöltem a tényeket. – Hogy vagy? A tények nemes egyszerűségként törtek elő belőlem és a kérdés csak amolyan ráadás volt a végén. Láttam, ahogy apám tekintete megkeményedik, majd végig mér. Talán azon gondolkodott megőrültem-e, nem tudom. Csak néztem, ahogy nagyot nyel és szólásra nyitja a száját. Már felkészültem, hogy neki is csalódást okoztam. – Megöltél valakit? Kit? Ki tud még róla? – Hirtelen átcsapott hivatalos stílusba, ami meglepett. – El kell tűntetni a hullát? Elmosolyodtam a kérdésen. – Eltüntettem a hullát. Nat segített… mert a volt szeretője volt az... – Erős akartam lenni, a hangom még is megremegett és dadogásba csapott át a beszédem. A pulóverem ujjához nyúltam és feltűrtem annyira, hogy láthassa a heget, ami még mindig azt hirdette: „Egy senki” viseli. – Mielőtt meghalt, megjelölt, örökre. Valami furcsa, feszültségnek tűnő hullám szaladt át apám testén. Éppen csak egy pillanatra emeltem a tekintetemet rá a hegről… és örültem. Végre láttam, hogy mennyire aggódik értem és nem olyan volt, mint ott a romos kastélyban, mikor majdnem meghaltam. Most mást láttam rajta. – Nem vagy senki. Nagyon is fontos vagy sok embernek. Az az alak hazudott! Ígérd meg, hogy nem hiszed el neki. Bárkit megkérdeznél, ugyanezt mondaná. Éreztem a hangjában valamiféle indulatot – habár talán csak bemagyaráztam, mert jól esett. Végre olyan volt, mint egy igazi apa és ezért hálás voltam neki. Visszaigazítottam a pulóverem ujját, nem akartam tovább bámulni a feliratot. A keserűség még ott dolgozott bennem a puszta látványától is és újra meg kellett ismételnem magamban: Erős vagyok. – Te is tudod, hogy az vagyok… de nem baj. Már elfogadtam. – Egy sóhajtás hagyta el az ajkaimat. – Kérsz egy kávét? Nem néztem rá, csak a pálcám után kezdtem el kotorászni a beleegyezése után. Egy intéssel lebegtettem be egy másik csésze, kellemesen megleg italt a nappaliba, egyenesen apám ujjai közé. – Elliot, tölts velem egy hétvégét. Valamiért bűntudatot hallottam ki a hangjából. Sajnálni akartam érte, de valójában azt gondoltam, hogy megérdemli. Fontos volt nekem a közelsége, egész életemben csak erre vágytam és most jutott el mindössze a bűntudatig. Az kellett hozzá, hogy egy örökre a karomat csúfító heg vágja a képébe azt, ami belőlem lett. – Minek töltsek veled egy hétvégét? A családodnak feltűnne. A hangom gyenge volt. Visszadőltem megint a párnára, miután pálcát letettem a dohányzóasztalra. – Nem vagy jól. Elvigyelek egy medimágushoz? Vagy hívjak neked valakit? – Nem kell, jól vagyok. Ezt is túlélem, mint mindent. Fogalmam sem volt, hogy ilyen lehet, ha valakit Crucioval kínoznak… – válaszoltam. Tudtam, hogy ebben semmi megnyugtató nincs… de nem is akartam, hogy nyugodt legyen. Azt akartam, hogy aggódjon, hogy tudja milyen érzés az én apámnak lenni, mert ő távolról tapasztalta csak meg, míg Dean ott volt mellettem. Lehet, hogy csak ridegen nézett messziről vagy Danielt ölelgette, de ő volt az apám, ha akarta, ha nem. – Túlélő vagy, és ezért büszke is vagyok rád. Tudod, igyekeztelek mindig szemmel tartani, de ez sokszor nehezebb feladat volt, mint gondolod. Láttam, hogy valamivel idegesebb lesz, de nem beszéltünk róla többet. – Szeretnélek kicsit elvinni innen. Ha kicsit kettesben töltenék az időt. Távol mindenkitől. A családomnak már nem nagyon tűnik fel, ha ott vagyok az se. – Tért vissza az eredeti témához, miután belekortyolt a kávéba. – Meg aztán kibírnak még nélkülem egy hétvégét, ha mégis. Megrántotta a vállát. – Majd megbeszélem Nattal. Az történtek óta jobban aggódik, mint kéne. Megitta a kávéja maradékát és letette a bögrét a dohányzóasztalra a pálcám mellé. – Természetesen, beszéld meg vele. De van egy feltételem az utazással kapcsolatban. Ha összejön, te választod meg hova menjünk. Csak figyeltem, ahogy a bögre koppan az asztalon és közben arra gondoltam: mennyivel kényelmesebb egy apámmal töltött hétvégéről fecsegni, mint arról, ahogyan megkínoztak. Talán ő is tudta ezt és ezért nem feszegette tovább a kényes témát. – Oda akarok menni, ahol elástuk a fickót. Szembe akarok nézni rendesen a történtekkel… de Natot sosem vinném vissza. Neki nem hiszem, hogy jót tenne. – Suttogtam és megérintettem a kezét. Csak a hálámat akartam kifejezni, amiért eljött és hajlandó törődni velem. – Nem mondtam neki rólad semmit, ezért is most hívtalak, amikor tudtam, nincs itthon. A szemembe nézett. Olyan volt, mintha azt akarná kérdezni: tényleg ezt akarod, kölyök? – Rendben, akkor odamegyünk. – Egyezett bele. – Azért majd szeretnék találkozni vele egyszer. Meg akarom tudni, hogy megérdemli-e azt, hogy ennyi mindent feláldozz miatta. Lassan bólintottam, elengedve apám kezét. – Nem számít, hogy megérdemli-e, mert már megtörtént mindez… és igazából én sem érdemlek meg szinte semmit. Ő mégis megadja. Halkan beszéltem, de olyan őszintén, ahogyan csak tőlem telt. Még mindig éreztem azt a gátat, ami távol tartott Phillip Rowle minden eddigi közeledés próbálkozása alkalmával… most azonban ezt le akartam győzni. – És ha legközelebb is jön valaki? Vagy ő képes lenne érted ugyanerre? – A kérdések zápora ezzel kezdődött és ezzel folytatódott: – Komolyan így gondolod? Akkor miért tartasz ott, ahol most vagy? Akkor mikor kikerültél a Roxfortból azt hittem nem éred meg a felnőtt kort. Ezért kezdtelek el keresni, hogy a legtöbb esélyt megadjam neked. És lám, itt vagy. Felnőtten, boldogan. Esmé sem adott meg neked semmit? Jia talán nem adott neked semmit? Vagy Daniel és Dean? Bolond vagy kölyök, ha ilyenekre gondolsz. Tudtam, hogy igaza van, de ez ég nem bizonyította azt, hogy meg is érdemlem mindezt. Felpattantam a kanapéról, a takarót gombócba gyűrve hagytam ott, ahol eddig ücsörögtem. Csak intettem neki, hogy kövessen. Cím: "Egy senki" Írta: Elliot O'Mara - 2017. 10. 18. - 18:36:52 „EGY SENKI” (http://i.pinimg.com/564x/ac/1d/87/ac1d871b468ca5d4def0207c9abb5501.jpg) [viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=229747784) 1999 április Tengerszem [Phillip Rowle-t írta és rendezte Kean Rowle, köszönöm!] Az út egészen rövid volt a mókusok ketrecéig. Ha belegondolok alig néhány napja még egymást ölve vitáztunk azon, miért nem tarhatok itthon újabb állatot. Mégis, mire visszaértünk Izlandról itt vártak ezek az apróságok és olyan jó volt akár csak elnézegetni is, ahogy alszanak. A maguk egyszerűségével könnyen mosolyt csaltak az ember arcára. A nappali másik végében voltak, egy a többihez hasonló, szekrényszerű ketrecben, ahol elegendő hely volt a játékhoz. Odaléptem egészen közel és Phillipre pillantva az állatok helyére mutattam. – Ezeket akkor kaptam tőle, mikor magam alatt voltam. Egészen odatapadtam a ketrechez. Az egyik apró mókust figyeltem, ahogy apró lábacskáival kapaszkodik fel a mászókán, amit külön, nekik készítettek. Annyira irigyeltem a gondtalanságát. Én is szerettem volna ilyen egyszerű lenni, akivel nem történik semmi, csak élvezi az életét, eszik néha és alszik, nem gondolva arra, hogy mi volt tegnap és mi következik emiatt másnap. Az egyik állatot kivettem a ketrecből és a karomra tettem, közöltem közben a tényt, hogy ez egy mókus. A legtöbb varázsló valószínűleg csak macskákat, varangyokat és hasonló teretményeket ismer fel… de ezek az apró erszényes mókusok a legtöbbnek újdonságot jelenthetnek. – Egyébként nem vagyok bolond, jól tudom mit kaptam másoktól. Ettől még nem érzem magam érdemesnek rá. – Csupán egy pillanatra akartam visszatérni erre a témára, de majdnem biztos voltam benne, hogy apám nem enged majd eltávolodni tőle. Éppen olyan makacs voltam, mint ő és ha valakit meg akartam győzni valamiről, akkor attól semmi sem tántoríthatott el. Úgy tűnt, mintha szüksége lenne egy pillanatra, hogy felfogja, mit is mondtam neki. – Akkor miért gondolod, hogy nem vagy érdemes rá? Semmi olyat nem tettél, amitől így kéne érezned magad. Jegyezd meg, hogy egy gyerek soha nem okolható a szülei hibájáért, és ha egy gyerek ezt saját magával teszi, az a szüleinek a bukását mutatja csak. A mókust simogattam, de közben nem fordultam apám felé. Nem akartam az ő tekintetében is valamiféle csalódottságot látni. Nem akartam még egy embert bántani azzal, amit érzek és a tényekkel, amiket én már réges-régen elfogadtam magammal kapcsolatban. – Nem igazán buktál el, mivel nem is voltál az életemben januárig. Én ilyennek születtem. Rossznak és elfogadtam. Közelebb léptem hozzá, mintha biztatni akarnám. Gyengéden simogatta meg a mókust. Nem gondoltam volna, hogy ő képes ilyesmire is, hiszen velem sosem bánt így. Kemény volt, szigorú, talán kétszer ölelt meg a mai nappal együtt. Ez persze még kevés lett volna, hogy megtörje a róla kialakított rideg képemet. – És azóta? – kérdezte. Komoly arccal nézett rám és komoly hangon is folytatta. – Elliot, nem kertelek. Bár, megmutattam magam, nem tudtam mit kezdeni az érzésekkel és a helyzettel, ami akkor kerített hatalmába. Tudtam, hogyan bánjak a lányaimmal, az unokaöcséimmel, de erre nem voltam felkészülve. Sajnálom. De azt felejtsd el, hogy rossznak születtél. Ha tényleg az lennél, akkor most nem itt beszélgetnénk. Hidd el nekem. Én csupán egy apát akartam. Január előtt erre vágytam, most pedig ott álltam a világ előtt egy rakás pénzzel, egy kastéllyal, mert van apám… de azaz érzés, ami úgy hiányzott nem került pótlásra. Még mindig ott tátongott az a hatalmas űr, amit én nem tudtam betölteni egyedül és Dean – akármennyire is szülőként tekintek rá – sem tudta megtenni. – Már mindegy… megtörtént… – sóhajtottam. A karomig mászó mókust figyeltem. – Csak nem érzem, hogy fontos lennék neked. Gombócot éreztem a torkomban, a könnyek pedig fájdalmasan akartak kitörni belőlem. Nem engedtem nekik utat. Nem akartam éppen előtte sírva fakadni azon, ami bár ő okozott, mégis a saját hibámként éltem meg. Egyszerűen nem érdemeltem meg, hogy normálisan szeressenek. – Tudom, hogy te vagy az apám… és akarom, hogy az légy, de Deant jobban érzem apának, mint téged. Ezt nem tudom letagadni. – A hangom rekedt volt és fájdalmas. – Pedig fontos vagy. Mindig is az voltál, de tiszteletben tartottam Jia akaratát. Dean több időt töltött veled, azokat az időket nem tudom semmissé tenni vagy pár hónap alatt bepótolni. De ennek kiküszöbölésére is szeretném, ha eljönnél velem arra a hétvégére. És még többre is. Nem tudtam mit érez. Nem tudtam megérteni a szavak mögött húzódó érzelmeit… ha egyáltalán voltak neki és ez az őrületbe tudott volna kergetni. – Egész gyerekkoromban rettegtem tőled, még is kutattalak. Egy emlékem volt rólad… amikor az ajtó mögött álltam és te anyámmal veszekedtél, miattam. Csak a csuklyádat láttam és a gyűrűt, amit most is viselsz. Azt hittem, hogy el akarsz venni anyától vagy bántani őt. Rémálmaim voltak rólad és arról, hogy olyan leszek, mint te. Már tudom, hogy tényleg olyan vagyok, talán pont ezért nem rettegek már tőled. Visszatettem a mókust a ketrecbe. Kellett egy kis csend, hogy megértsem, mit is mondtam és hogy zavarba jöttem, amiért így kitárulkoztam előtte. Valamit mondott, de szégyenemben alig értettem, ezért gyorsan visszatértem a gyilkosságra. Attól nem rettegtem, azzal más gondom volt, egészen más… – Van egy levél, amit küldtem ennek a Reagannek… Reagan Østergård volt az, valami híres költő. Elhívtam egy találkozóra és szerepelt rajta a nevem. Ha valaki megtalálja, esetleg rájöhet, hogy közöm van az eltűnéséhez. Igen, hibát követtem el… de szándékosan. Rápillantottam apámra. Kíváncsi voltam, mit fog reagálni erre az egészre. Nagyjából sejtettem, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége, valamiféle fejmosás, amiért ennyire ostoba voltam. Ezért meg akartam vele értetni: amit tettem, azt Natért tettem. Én voltam a kulcs Reagan elcsalásához. – Te tényleg ilyen amatőr hibát követtél el? – érkezett is a felháborodott kérdés. – Mindegy. Megpróbálom majd megszerezni azt a levelet. Ha mégis eljutnak hozzád még előtte, akkor tagadj mindent, és azonnal szólj nekem! Egyszerűen csak bólintottam. – Szándékosan csináltam. Így inkább rám terelődik a gyanú, ha előkerül a test és nem Natra. De… akkor nem gondoltam bele, hogy emiatt el is választhatnak tőle. Csak őt akartam védeni. A gondolatba belefájdult a szívem. A mellkasomban különös nyomást éreztem, de nem akartam kimutatni, hogy: igen, beteg vagyok és nem fizikálisan, hanem lelkileg. Még mindig reszket minden porcikám, ha csak arra gondolok, milyen képeket küldött a szemem elé a kínzással Reagan. – Nem csak tőle választhatnak el, hanem örökre az Azkabanba is zárhatnak. Illetve, ha kérik a kiadatásod, akkor ki tudja mi vár rád Dániában. Elliot… Fiam, kérlek érts meg valamit. Az én kezem se ér el mindenhova. – Sóhajtott. Talán ezzel próbálta megnyugtatni magát. Közelebb sétált és megölelt, én pedig bebújtam a karjai közé. – Mindent megteszek, hogy ne kerüljön elő az a levél. Legközelebb ne legyél ilyen meggondolatlan. – Meg kellett tennem. Ha nem teszem meg, akkor ártott volna Natnak. Nem akartam még egy embert elveszíteni. Suttogva beszéltem, pontosan olyan halkan. Az érzések ott tomboltak bennem, habár tudtam, hogy a levél alapján legalább Nat kikerülne a képből vagy legalább nem bizonyíthatnák rá, még ha a gyanú meg is lenne a hatóságok részéről. A levélben ugyanis az áll, hogy ketten játsszuk ezt le Reagannel. – Megértem, de akkor te is megérted most, hogy mit érzek. Most kaptalak vissza. Nem, most kaptalak meg, ismerkedhetünk és lehetek apád. Szeretlek még ha ez furán is hangzik most, és azon kell aggódnom, hogy elvesztelek vagy sem. Elhúzódtam hirtelen apámtól. Hirtelen rájöttem, sosem foglalkozott velem ennyit. A legutóbbi sérülésemnél, amibe majdnem bele is haltam, csak ridegen, távolságtartóan viselkedett, most azonban magához ölelt. Biztosított arról, hogy mindent rendben lesz. – Valahogy megúszom, ahogyan eddig is. Valahogy muszáj lesz, mert most kezdek új életet és nem bírnám félbehagyni csak úgy. – Tudod, protektorként az a tapasztalatom, hogy mindenkinek elfogy egyszer a szerencséje. De rám számíthatsz. Ha kell úgy elrejtelek, hogy senki sem tudja, te állsz majd vele szemben. Le kellett ülnöm, túl sok volt ez nekem. Mély levegő után kapkodtam, mintha rosszul lennék és így is volt. Fájdalmasan pillantottam apámra. – Menjünk vissza a kanapéhoz? Lebegtetlek, ha akarod. – Gyengéden mosolygott rám, ami megint csak olyan meglepő volt tőle. – Menjünk, de tudok sétálni. Magamtól indultam vissza valóban. Nem volt nehéz megtenni a lépéseket, annak ellenére sem, hogy a testemet elképesztően gyengének és erőtlennek éreztem. Azonnal visszakuporodtam a helyemre, a fejemet egy párnának támasztottam, megvárva, hogy apám is leüljön. Most sokkal emberibbnek tűnt, mint korábban. Éreztem, hogy hajlandó közel engedni magához… csak éppen azt nem tudtam, én képes vagyok-e minderre a történtek után. – Nincs valami erősebb a kávénál? Azt hiszem, mind a kettőnknek jót fog tenni. A zsebembe túrtam, a laposüvegem után kutatva, amit még ebben a kényelmes otthoni viseltben is könnyedén el tudtam rejteni. Nat hatalmas pulóvere, amit viseltem, könnyedén maga alá rejtett a kidudorodó zsebet. – Nat nem nagyon iszik, ezért általában csak ez van... – Nyújtottam felé. – Csak egy kis lángnyelv, de az mindig jól jön. Vigyorogtam rá. Ahogy belekortyolt az italba, gondoltam inkább valami nevetséges témával hozakodok elő. Oldani akartam a feszültséget és elmondani azt, ami velünk történik. Arra nem számítottam persze, hogy menten félre is nyel. – Egyébként rá kéne szoknod a Prófértára, lehet többet megtudsz rólam úgy, mint a közös beszélgetésekből. Számomra az is csak most derült ki, hogy én vagyok Ada biológiai apja… Nevetséges! – Hogy mi? Ada apja? – Nevetett fel hirtelen. – Tudod, hogy szeretnék egy unokát, de ha így folytatódik, akkor Adát talán tényleg annak is nevezhetem, de azért ez teljesen más helyzet, amiben vagytok. Elszomorodva hajtottam le a fejemet. Nem is igazán az zavart, hogy a szüleimet nem tehettem nagyszülővé… sokkal inkább az, hogy nem is olyan régen, még mennyire vágytam egy gyerekre, valakire, aki kicsit olyan mint én, de sokkal több minden adatik meg neki. Például lesz egy apja és egy anyja is. Persze ezek most már csak álmok, sőt igazából emlékek. Van, ami fontosabb egy gyereknél és az az volt, amiben éltem. – Hidd el, én szerettem volna gyereket… de bebizonyosodott, hogy nem érdemlem meg – mondtam komolyan, ahogy ráemeltem a tekintetemet. – Még lehet. És most tudom mire gondolsz, de nézd, ahogy én látom a helyzetet, Ada most a fogadott lányod. Jól esett a biztatása, de fogalma sem volt, hogy én miként tekintek Adára. Valójában még nekem sem. Imádtam a kislányt, szerettem neki meséket mesélni, a közelében lenni és figyelni, ahogy játszik. Alig vártam mindennap, hogy kicsaljam belőle a gyereket, nem szerettem, mikor olyan komolyan ücsörgött magában. – Inkább unokatestvér… – Rántottam meg a vállamat. – Végül is anya rokona… öhm… Lisnek még nem lesz gyereke? Ahogy rám sandított, elfordítottam az arcomat, mintha nem venném észre. Nem akartam zavarba hozni sem magamat, sem őt. Talán csak nem barátkozott még meg a döntésemmel a kapcsolatomat illetően… de ez kellett nekem. Valahogy nyugalmas volt ez az egész, az emberölés sem bolygatta meg annyire, hiszen Izlandon is minden a helyén volt. – A férje terméketlen, most a megoldáson gondolkodnak, mert tudják, hogy így átkerülhet Prue-ra minden öröklési jog. Jogosan téged illetne a család nevének tovább vitele. Érdekelne, ha azt mondanám, élhetsz is a jogoddal? Gúnyosan horkantottam fel a Lisbeth-tel kapcsolatos hír hallatán. Hát egy cseppet sem sajnáltam. Ha valaki ezt megérdemelte, akkor az a nőszemély bizonyosan. Ettől függetlenül nem értettem a felvetését. Hiszen nem rég még hétpecsétes titok volt, hogy ki az apám, most pedig itt ücsörgünk a kanapén és a jogaimról kérdez. De hát nekem nincsenek jogaim! Egy fattyút nem ismerhet el csak így! Tudtam jól, hogy én jelenteném a család végét… nem voltam ennyire ostoba, hogy a hataloméhség magával ragadjon. – Ha én vinném tovább már nem lenne aranyvérű a család. Értelmetlen volna ezt eljátszanod. – Igen, szóval a végén még unoka nélkül maradok, mert Prue egyáltalán nem akar megházasodni, csak hülyíti a kérőit. – Folytatta a történetet. – Keant már ismered, hallottam a közös kalandotokról. Azt mondta, hogy hamarosan változások állnak be a család életében, és amennyiben szeretnéd és én is, lehetővé teszi nekünk. De részleteket nem mondott, ezért sem akartam szólni róla idejekorán. Nem tudtam eldönteni, hogy most engem próbál-e győzködni vagy csak mesedélutánt tart a család gondjairól. Mindkettőt szívesen meghallgattam, de a véleményem egy cseppet sem változott. – De a változások nem tesznek engem aranyvérűvé. – Sóhajtottam. – Egyszerűen nem akarlak tönkretenni. Már megértettem a helyzetedet… és ha nekem lesz is gyerekem az nem lenne vérszerinti. Örökbefogadottra pedig nem vágyok annyira. Igazából nem tudtam, hogy ez igaz-e. Azelőtt mindig azt hittem, hogy saját gyerekem lesz, olyan idegen érzés lett volna valaki másét nevelni… Adával azonban nem éreztem ezt. Szerettem vele foglalkozni, bár ő inkább rokon volt, semmint idegen. Belezavarodtam ebbe a sok mindenben. Nattal sok mindenre készen álltam, de ebbe nem gondoltam bele. – Rendben. Gondolom vehetem ezt a válaszod véglegesnek, akkor is, ha azt mondanám, hogy miattad feladnám a pozíciómat. Még annak árán is, hogy az egész családom rántom magammal. Megérintettem a kezét megint. Jelezni akartam, hogy mindezek ellenére is mellette állok, hogy fontos nekem. – Jól esik, de nem tudok ígéretet tenni neked arra, hogy lesz saját gyerekem. A javadat akarom és azt, hogy ne áldozz fel miattam mindent. Talán nem éri meg. Nem voltam vigasztaló, pedig az szerettem volna lenni. Annyira kívántam neki még egy fiút, egy olyat, aki nem válik a lányaivá, aki igazán akarja vezetni a családot, ugyanis én erre nem voltam képes. Magányos vagyok, aki egyedül oldja meg a dolgokat, nem veszett el bennem egy vezéregyéniség, aki egy közösség érdekét tudja képviselni. – Rendben. De tudod, ha bármi van, szólj azonnal, ahogy most is. Megölelt és én hagytam magamat. Így a fülébe súgtam: – Szólok, de bármikor kereshetsz engem. – Keresni foglak. Újra megpakolta a hátamat és végre ott volt az az érzés megint: van apám. Már tudom kit kerestem annyi éven át és végre nem egy árnyat hajkurászok, azt bizonygatva magamnak, nem vagyok olyan, mint ő. Cím: Re: Már tudom... Írta: Elliot O'Mara - 2017. 11. 03. - 20:40:24 Hiba (http://i.pinimg.com/564x/22/f1/17/22f1176d75c13ac7b0c0eee01231378d.jpg) 1999 április Nem sírok… nem sírok… – erősködtem magamban, ahogy elindultam a koszos kocsmától valamerre. Nem is figyeltem, hogy éppen merre kódorgok, nem kerestem azt a kandallót, amivel el tudtam volna menekülni a környékről. A macskaköveket bámulva siettem előre és az arcomra csúsztattam a tenyeremet, mintha annak melege meggyógyíthatná a fájdalmat, amit a tulajdon apám okozott. Sok mindent elfogadok én másoktól, de tőle egy pofont biztosan nem. Miféle joga volt ezt tenni? A kérdések csak úgy elárasztották minden gondolatomat, ahogy újra lepörgött a szemem előtt a jelent, amikor elcsattant a pofon. Nem viselem jól, ha töketlennek titulálnak, főleg nem azután, hogy megmutattam, hol ástam el egy holttestet. Hát ez arra utal, hogy gyenge vagyok? Hogy nem tudok kiállni magamért és kimászni minden szarból? Nem ez volt az első, amiből össze kellett kaparnom magamat, amit le kellett győznöm… mert a valódi ellenségem sosem a világ volt, hanem a saját érzéseim. „Viszlát, Elliot!” – csengett a fülemben az a köszönés, amivel egyszerűen visszasétált a kocsmába. Gondolom azt várta, hogy majd a nyomába lihegve könyörgöm a bocsánatáért, mint az alattvalói – vagy minek nevezi a pornépet. Az összes Rowle bolond, logikátlan és felsőbbrendűnek hiszi magát. Kean is pontosan ilyen, Lisről nem is beszélve. Hiba volt. Igen, az volt ez a nap. Nem kellett volna elvinnem Wychwoodba, megmutatni, hogy hová temettünk el Nattal valakit, akit együtt öltünk meg – közösen tettük, annak ellenére is, hogy én szúrtam a szívébe először a kést. Azt is azonnal megoldani akarta, miközben én csak támogatást vártam valaminek a feldolgozása kapcsán. Csupán az kellett, hogy ott álljon és megvárja, míg én némán szembesülök azzal: megöltem valakit. Nem fájt, nem maga a tett zavart. Reagan megérdemelte, de attól még ott volt az az érzés, amitől annyira féltem és amit ostoba módon apámnak is bevallottam. Már tudom, hogy nem kellett volna benne megbíznom. Nem kellett volna elmondani, mennyire félek, hogy Nat mégis rádöbben, hogy a dán költőre lett volna nagyobb szüksége helyettem. Nem félek az Azkabantól, az nem érdekel. Az borzaszt csak el, hogy elveszíthetem, hirtelen, váratlanul és hiába kapnék után, nem lenne újra az enyém. És igen, az is hiba volt, hogy megbíztam benne, mikor felbukkant. A kezdetektől fogva úgy éreztem, hogy én is csak valami tervének a része vagyok, nem egy olyan személy, aki fontos lehet neki. Igazából azt sem tudom, bárki fontos volt-e neki valaha, még ha ennek az ellenkezőjét is állítja… én mégis reménykedni akartam hittem benne. Büszke voltam, mint egy kisfiú az apjára. Végre nekem is volt, mint másoknak és erre pofonnal illett, mikor ennyire össze vagyok törve és ahelyett, hogy megértene és időt hagyna, erőszakosan akar kirángatni belőle. Hirtelen torpantam meg és csak zokogni tudtam az újabb veszteségem felett. Tanuld meg, O’Mara, neked nem jár ilyesmi. Neked nincs is igazán apád. Ezek a gondolatok régebben elfogadásra ösztönöztek, ott még is majdnem megszakadt a szívem. Nem foglalkoztam az emberekkel, akik megbámultak. A mellkasomra szorítottam a kezemet és remegve próbáltam erőt venni magamon. Meg akartam tenni a következő lépést, visszatérni a Tengerszembe… de nem tudtam. Csak álltam ott hosszú percekig, lehajtott fejjel, a cipőm orrát bámulva. Cím: Re: Már tudom... Írta: Elliot O'Mara - 2018. 02. 24. - 18:57:31 S Ö T É T S É G (http://i.pinimg.com/564x/ba/b2/43/bab2435c6ff2f8344b5af2a902c546b6.jpg) 1999 június legeleje Foltozott Üst 10-es szoba Már olyan régóta kínzott... már olyan régóta okozott félelmet bennem a csuklómat elcsúfító felirat. „Egy senki” - hirdette a keserű kis jelző. Valamikor valóban az voltam, a pajzsom volt ez az egész... de aztán kezdtem megismerni magam. Kezdtem megismerni az Elliotot, aki a tükörbe nézve egyre jobban kezdett hasonlítani Phillipre. A sötétség ott csillogott a szemében, ahogy egyre erősebben a hatalma alá engedte magát. A másik, ép csuklóján pedig ott lüktetett az a mindig kegyetlen bársony szalag, ami nem engedte boldognak lenni, ami nem bírta elviselni a bezártságot, amit mások egyszerűen annyival jellemeztek volna: „haza térés” vagy „otthonra lelés.” Azonban már jó ideje másodlagosak voltak ezek a gondok. Ha csak a feliratra pillantottam, a szívem heves kalapálása jelezte: gond van és nem oldottuk meg. Túl jól éreztük magunkat abban a kéjes homályban, ami egymás társaságában újra és újra elfedte szemünket, nem foglalkoztunk azzal a problémával, ami egyre égetőbbé nőtt. Mégpedig, hogy Reagan testét kihantolták és a legkevésbé sem tudjuk hol lehet. Ezért hát az elmúlt hetekben megpróbáltam egy kis kérdezősködéssel ennek az Alex nevű kölyöknek az otthonára bukkanni... s nem is volt olyan nehéz. A zsebéből előtúrt papírok között volt a Foltozott Üstben kapott számlája, ahol aztán meg is erősítették a gyanúmat. Több napot töltött ott. Nem kértem engedélyt, hogy felnézhessek a csapos által említett szobába. Egyszerűen elindultam a lépcsők felé... egészen addig míg... mintha valaki bámult volna hátulról. Szinte éreztem, ahogy az illető tekintete a hátamba fúródik és csiklandozza minden porcikám. Ez kezd izgalmas lenni, O'Mara - súgta a fülembe a kis hang. A kezemet óvatosan a zsebembe csúsztattam. Nagyon is láthatóan szorítottam rá a pálcámra, majd húztam ki. Szorosan testem mellett tartottam, készen létben egy esetleges védekezésre. Nyeltem egyet. Így indultam el fölfelé, a szobákhoz. A lépcsők újra és újra nyikorogva kiáltottak fel cipőm talpa alatt. Ha szerettem volna is képtelenség lett volna osonni, de lényegében nem is volt rá szükség. Aki figyelt az éppenséggel a hátam mögött várakozott. Arra nem gondoltam, hogy esetleg követhet, hiszen azt bizonyosan meghallottam volna. Egy sötét, poros folyosóra érkeztem, ahonnan a szobák nyíltak. Utoljára fiatalabb koromban szálltam meg az Üstben, nem emlékztem már rá tisztán. Talán csak az a dohos, poros levegő maradt meg, ami ezúttal is megtöltötte az orromat és egyenesen úgy éreztem, meg fogok fulladni, ha nem menekülök le a füstös kis ivóba. Kitartás, O'Mara... mindjárt annál az átkozott szobánál vagy! – morogta a belső hang, ahogy elértem az első ajtót. Hangosan kapkodva a levegőt pillantottam meg, a tízes számot viselő bejáratot. Nem volt annyira távol a lépcsőktől, így még hallottam a lenti jó kedvet, amikor megálltam közvetlenül az ajtóval szemben. Ujjaim finoman csusszantak rá a kilincsre. Kattanással nyílt ki az ajtó és ahogy kitártam egy sötét, legalább annyira poros szoba képe tárult elém, amilyenre számíthattam a folyosón uralkodó állapotok alapján. Csendesen futtattam végig a tekintetem a helyiségen, üresnek tűnt, alig egy-egy bútor akadt benne. A szemközti falhoz tolt asztalon bájitalok sorakoztak, előtte egy kopott szék várta, hogy valaki helyet foglaljon. A szoba lakóját azonban nem láttam sehol. Talán az a kis görény hagyta itt ezeket... – gondoltam a bájitalokra bámulva. Átléptem a küszöböt. Lábaim alatt a fapadló is nyikorogni kezdett, akárcsak a lépcsők korábban. Már-már az az érzésem támadt, hogy menten összecsuklik alattam az épület. Gondolataimból mindössze az ajtó becsapódása rántott vissza. Érzetem megint egy tekintetet a hátamba fúródni. Ujjaim rákulcsoltak a pálcára, olyan erősen, hogy talán el is fehéredtek – nem láttam. Nem tudtam lenézni, de még csak megfordulni sem. Ütést éreztem, aztán elnyelt a végtelen, nyugalmas sötétség. Nem tudom meddig lehettem eszméletlen. Már arra keltem fel, hogy lüktet a fejem, hogy nem tudok mozdulni... a szemeim pedig őrjítően lassan nyíltak fel. Ezért látásom helyett elsőre csak hallásomra hagyatkoztam. Lépések és suttogás. Ez vett körül. – A kurva... – nyöszörögtem, ahogy fájdalmak között felemeltem a fejem. Kellett egy pillanat, mire megértettem, hogy két csuklyás alak áll fölöttem. Egészen pontosan addig tartott az a leheletnyi idő, míg az egyik a hátam mögé nem lépett és bele nem markolt a hajamba. Olyan erőteljesen húzta hátra a fejemet, mintha le akarná szakítani a helyéről. Egy kissé talán fel is nyögtem. Ekkor vettem észre, hogy a szék, amit legutóbb még távolabbról pillantottam meg, most börtönöm lett. Ahhoz kötöztek és nem tudtam mozdulni sem. – Mr. O'Mara, remélem kellemesen pihent – mondta hörgésszerű hanggal. – Tudja-e, hogy mi a fattyú fiúk sorsa? Nyeltem egyet megint, mint korábban odakint. Képtelen voltam elhinni, hogy egy hulla végett jöttem ide, mégis egy Rowle-ügybe keveredek. Sejthettem volna, hogy valamelyik nővérem – feltételezem Lis – nem fogja annyiban hagyni a dolgot... én hülye, pedig szórakozás címén simán besétáltam a csapdájába. – Nem különösebben érdekel – válaszoltam a szokásos szenvtelenségemmel. Jól adtam az érdektelent, habár a szívem zakatolt. A másik férfi is közelebb lépett hozzám, így jobban megfigyelhettem. Szakálla kilógott a csuklya alól, aztán megérkezett az orrfacsaró halbűz is, amiből máris sejtettem, kivel is állok szemben. Nem lepett meg, hogy Nyström újra felbukkant, az viszont annál inkább, hogy egy ilyen Rowle-ügynek látszó helyzetbe. – Mit szólnál, O'Mara, ha kicsit eljátszanánk veled? – kérdezte és közelebb hajolt. Még mindig törten beszélte az angolt, nehezen formálta a szavakat... de valami határozottan megváltozott. Már nem imbolygott úgy a teste, mint korábban, már nem volt alkoholszaga. Ez nem tetszett. – Nem játszom veled, Nyström, azon már túl vagyunk – nyögtem ki, ahogy újra megráncigálta a hajamat a mögöttem álló. Azt kívántam bár a nyakamba kaphatnék, hogy megszorongassam apám láncát. Sokszor adott erőt, még ha minden porcikámmal gyűlöltem is Phillipet. Most azonban, ha nem lettem volna a székhez kötve, bizonyára kutatni kezdtem volna ingem alatt utána... csak akkor jutott eszembe, hogy Natnak adtam az amerikai dolgok miatt, mikor Nyström egy bájitalt felemelt a mellettünk álló, öreg asztalról. Nem tudtam mi volt az, de fekete színe nem volt túl bizalomgerjesztő. – Többé már nem lesz kérdés, hogy akarsz-e játszani, O'Mara... mert mi fogunk veled. Furcsa kacaj szakadt fel Nyströmből. A másik alak lefogta a fejemet, a svéd varázsló pedig a számba öntötte az italt. Nem nyeltem le, még is azonnal felszívódott, mintha a különös szer máris átvette volna az uralmat felettem. Éreztem, ahogy lüktetni kezd az ereimbe, szememre pedig, mintha különös, sötét fátyol borult volna. Nyström sötét árnynak tűnt, a kacaja pedig valami furcsa sikolynak. Aztán jött a kín, nem tudtam megmagyarázni, honnan származott, vagy mim fájt. Minden izmom fájdalmasan megfeszült. Előre dőltem, hallottam, ahogy furcsa, szakadáshoz hasonló hangot hallatnak az engem tartó kötelek. A térdem a padlónak ütközött, majd a könyököm is fájdalmas hang kíséretében követte. Nem tudtam volna felkelni és rájuk támadni. Minden porcikám remegett és csak nagyon nehezen tudtam visszatartani a kiáltást, ami ki akart szakadni belőlem. Hangosan lélegeztem, annak hangja töltötte be a szobát. – Nat... apa... – suttogtam. Erre Nyström és a társa röhögni kezdtek a hátam mögött. Cím: Re: Már tudom... Írta: Elliot O'Mara - 2018. 03. 03. - 21:47:43 A Z U T O L S Ó R E M É N Y (http://i.pinimg.com/564x/65/51/5e/65515e5b168bfa901d3f90fe2ff968cb.jpg) Köszönöm a segítséget Kean Rowle userének. Phillip Rowle élete sosem volt egyszerű és nem csak a saját maga hibájából elkövetett kisebb, de leginkább nagyobb hibák miatt. Mindig ott volt a cél, hogy közeledjen a család jelentősebb ága felé, hogy megfeleljen a családfő elvárásainak… hogy valamit felmutathasson előtte. Bár elérte a Rowle-okat is a változás szele és olyan erők munkálkodtak a háttérben, amik Phillip életére is egyre nagyobb hatást igyekeztek gyakorolni, ott volt a saját, nem éppen aprócska problémája is. A majd’ száznyolcvan centis, harmincegy éves problémája, akit csak egyszerűen: kölyöknek szólított. A megromlott viszony ellenre is a fia felkarolásában látta családjuk jövőjét. Mert hát ki lehetett volna az örökös? Lisbeth, a maga sötétségével vagy Prue a szertelenségével? Elliotban is ott volt ez a két tulajdonság, csakhogy ő nem vágyott hatalomra, ezt még Phillip is megértette… ez pedig imponált neki, még ha tartott is attól, hogy a férfi mivé változhat vezetőpozícióban. Makacskodni fog, ellenkezni… – ismételgette magában a szavakat, ahogy a kezében szorongatott papírkupacra pillantott. Talán rosszul döntött, merthát ez nagyon is ott volt a pakliban… talán éppen Elliot ront majd el mindent és el kell majd vennie az emlékeit, sőt nem csak az övét. Sóhajtott egyet: Inkább az emlékei, mint az élete… Meggyűrte a papírokat újra. Szíve hevesen vert, ahogy a bizonyítékokat megérezte ismét ujjai alatt. Egy hamisított születési anyakönyvi kivonat, ami szerint Elliot nem Jia Lee, hanem a Yuan család utolsó tagjának fiaként jött a világra. Ehhez persze csatolták a hölgy halálát igazoló papírokat, ahol az oknak a szülés közben komplikációkat nevezték meg. Phillip persze tudta, hogy az ehhez csatolt, hamis szerződés, melyet egykori szeretőjével, Jiával kötött a gyermek nevelése kapcsán, nem elég. Szükség volt még valamire: méghozzá mindenkit, akinek a hamisításhoz köze volt, amneziálni kellett. Így, bár sejtette, hogy az ügy jóval komplikáltabb, lényegében az egyetlen akadály Elliot és a hozzá közel állok voltak. Újra sóhajtott és meggyűrte a papírokat. A fiad életével játszol éppen, ostoba vénember – futott át az agyán. Lisbeth nem egyszer próbált már az öccse életére törni… Phillip számtalanszor meg is fenyegette a lányát, persze hiába. Ilyenkor pedig újra és újra átfutott rajta a félelem, hogy ezúttal az ő kezéből csúszik ki a gyeplő és már nem lesz elég erős átjátszani a hatalmát Elliotnak, ha eljön az ideje. Hát ezért lépett most, ezért tette meg ezt a kockázatos lépést és remélte, hogy egy kihalt család utolsó sarjaként Elliot születésének körülményei felderíthetetlenek lesznek. Ez volt Phillip Rowle utolsó esélye, hogy az ő elképzelései szerint biztonságos jövőt biztosítson a családjának. A kételyei persze ott voltak… de milyen választása volna. List a hatalom zsarnokká tenni, Elliot kezében viszont még sosem volt ilyen erő, még csak a közelében sem járt. Csak remélte, hogy nagyobb alázattal lenne a családi ág vezetése kapcsán. Bár nem protektor és még csak meg sem házasodott. Na igen, ez még kisebb gond volt, amit biztosra vett az öreg protektor, hogy tud majd orvosolni… és ahogy mondják: „ami késik, nem múlik.” Ezekkel az iratokkal egyetlen fia pedig igazán jó partinak fog számítani, főleg, ha rá tudja venni a Rowle név viselésére is. Olyan apróságokkal pedig végképp nem foglalkozott, hogy ehhez mit fog szólni az asszony. Az a nő már régen elhidegült tőle… nagyon jól tudta, hogy szeretőt tart. Egyetlen dolga volt: aranyvérű gyerekeket szülni, méghozzá fiúkat. Ehelyett két neveletlen lányt sikerült a világra hoznia, akiknek minden célja Phillip döntéseinek megmásítása volt és az ahhoz tartozó, embertelen hisztéria. Harmadjára is sóhajtott. Talárja alá rejtette az iratokat, doboló szívverése, hideg verejtékbe úszó arccal indult meg a sötét utcán, remélve, hogy nem bukkan ismerősre. Nyugodtan akart hazatérni, elrejtve ezeket a pergamendarabokat, míg ki nem találja, hogyan tálalja a családnak az egyszerű tényeket: van egy fattyú fia, aki aranyvérű… és hogy mindezt még Elliotnak is be kell adagolnia. Csak működjön együtt az az ostoba kölyök! Mosollyal az arcán pillantott le a lábaira, amik egyre csak szedték a métereket a legközelebbi kandalló irányába… Cím: Re: Már tudom... Írta: Elliot O'Mara - 2019. 11. 04. - 16:40:30 Valami bűzlik… (https://i.pinimg.com/564x/b9/7d/7a/b97d7a2b987e4d2281c71515a664e772.jpg) 2000. december 3. .outfit. (https://i.pinimg.com/564x/f0/eb/65/f0eb65f83946d351e7d4e1bc27ac7cb3.jpg) Ahogy ott ült a Vakegérben, az asztal mellett, borzongás fogott el. Nem azért, mert olyan érdekes figura lett volna ez a Wade Rivers, aki a baglyot küldte nekem. Az nem érdekelt, hogy ki. Csak a tény hozta rám a hidegrázást, hogy ez a nyomorult munkát akar nekem adni. Az már nem is érdekelt különösebben, hogy a majd’ kétméteres alkatával szinte uralta a kocsmát. Az ember figyelme azonnal rá vándorolt, ő pedig csak azért sem nézett vissza. Vajon akkor is nekem akarná adni a munkát, ha tudná, hogy néhány nappal ezelőtt pánikrohamot kaptam? Igen, gyenge vagyok… gyenge lettem vagy mindig az voltam, csak elbújt mindez egy kényelmes kis maszk mögött, amit Forest rántott le rólam. „Egy normális családdal nem összeegyeztethető az életviteled…” Ezt mondta vagy talán nem, de így hangzott és én szinte hallottam a hangján ott csengeni a szavakat minden reggel, amikor nem akartam kikelni az ágyból, hogy a „normális” életemet éljem. Az első bagolyra megmondtam neki, nem vállalok több munkát. Még Cartwrightnak sem szóltam, de ez a fickó már tudta, hogy én nem… mert más lettem, mint aki voltam valamikor 1998-ban. Én döntöttem úgy, hogy hazajövök. Én döntöttem úgy, hogy befejezem, hogy látnom kell a testvérem, a nevelőapám… és anyám sírját. Én akartam Esmét elvenni, én akartam a patikában dolgozni elengedve a lényem talán legmeghatározóbb részét. Forestért nem tudtam volna megtenni. Talán azért, mert elmúlt az intenzív lüktetés mindkettőnk részéről ebben az egészben. Azt kívántam, hogy tudjak neki valahogy közös gyereket adni, mert akkor talán majd úgy szeret, ahogy szeretném, hogy szeressen… erre itt állok, megint megtörve egy ígéretet, ami igazából el sem hangzott. Én még is elhatároztam magam, hogy „normális” leszek… az ő mértéke szerint normális. Gombóc feszített a torkomban, így léptem oda Rivers asztalához. Köszönés nélkül leültem, mire Ariane, az én drága kocsmárosnőm odalépett hozzám és a szokásos lángnyelv adagomat kimérte. Nem nyúltam hozzá, nem mosolyogtam a lányra sem. Csak vártam, hogy Rivers megtörje a csendet. – Nos, O’Mara… mégis csak eljöttél – elégedett vigyorral méregetett az asztal másik végéről. A tekintetem mélyen belefúrtam a sötét szempárba. Megpróbáltam nem végig mérni őt, mintha érdekelne, pedig tetszettek az ősz tincsek, volt ebben valami vonzó, férfias. – Ilyen emberre van szükségem, akinek felkelti a figyelmét egy jó ajánlat, aki tudja, hogyan fogjon hozzá a feladathoz. – Pofa be. – Közöltem, inkább amolyan kijelentésképpen semmint felszólításként. Nem akartam, hogy beszéljen. Nem akartam, hogy azt higgye érdekelnek a kibaszott szabályai. Ha már egyszer egy házasság a tétje ennek az egésznek, akkor legalább én mondja meg, mi lesz és hogyan. – Honnan tudsz rólam? – Nem rég költöztem Londonban. – Magyarázta és magához húzta a poharamat, azonnal kiitta a tartalmát. Még csak bele sem borzongott, látszott, hogy hozzá van szokva az alkoholhoz. Ilyen külsővel nem is vártam tőle mást. Egy újgazdag idióta és egy amolyan bűnözőzseni keveréke volt ránézésre, ám az elmondása alapján – már amennyire a korábbi levélre támaszkodhatok –, egyszerű műgyűjtő. – Egy-két helyi nagyfiú ajánlott téged. Azt mondták, ha varázstárgyakról van szó, akkor te vagy az én emberem. És ne aggódj, alaposan megfizetem az fáradozásaidat. – Őszinte leszek, nem nagyon izgat a pénzed. Hazug vagy… A hang úgy közölte, mintha még mindig minden a régi lenne. Ez a keserűség nem akart szűnni, hiába nem éreztem az adrenalinlöketet már pár hete, hiába szabadultam meg a Rowle család gondolatától. Nem. Valahogy ez a hang nem akart kiszökni belőlem a normális életem kezdetén sem. Sőt, ha lehet csak még jobban gyötört, így meg aztán nehéz volt mosolyt erőltetni a képemre. Ami a pénzt illette, szükségem volt rá. Lehet, hogy Nat oldaltáskája vagyok, de ettől még igenis képes vagyok a saját lábamra állni. Bizonyítani akartam magamnak, mert már annyira szánalmas voltam, hogy én magam sem tudtam elviselni. – Mit akarsz? A szokásos mozdulattal elém került egy térkép. Nem is térkép volt, ahogy közelebb hajoltam, láthattam, hogy egy épület alaprajza az. Templomnak tűnt ránézésre, már csak azért is, mert körülötte azt írták, nincs más, csak sírok. – A Szent András templom. Elhagyatott, a muglik arra használják, hogy kiadják szellemmániásoknak vagy idióta kamaszoknak, akik rettegni vágynak. – Magyarázta és az egyik sarokra bökött a mutatóujjába. – Itt és itt nemesi sírok vannak. Az egyikben történetesen elástak egy aranyozott kupát, amire szükségem van. – Király, mit tud a kupa? – érdeklődtem és közelebb húzva magamhoz a tervrajzot, szépen zsebre tettem. Erre vállat rántott. Igazából nem érdekelt, hogy elmondja-e úgyis rájövök. – Rendben. De ha tetszik, akkor megtartom. Erre elvigyorodott. – Nem a kupa érdekel. Hanem, hogy meg tudod-e szerezni. Cím: Re: Már tudom... Írta: Elliot O'Mara - 2020. 04. 15. - 16:21:46 Fájós részek - Elliot és Phillip Rowle talákozása a Mungóban - (https://i.pinimg.com/564x/39/2f/3f/392f3f6fa9b16ae80c5d947951bbeb4a.jpg) 2001. április 14. .outfit. (http://) *Ezúttal nem egy csokor virág van nálam. Hülyén is néznék ki, ha a fiamhoz azzal lépnék be. Viszont beugrottam a Dolce Vericába egy kis süteményért. Elég vegyes lett a felhozatal, pont ezért a biztonság kedvéért hoztam kávét is magammal. Ami lényegében kihűlt, mire ideértem. Szóval most baktatok a negyedik emeletre, hogy a bolond fiamnak, aki soha nem hallgat rám, egy kicsit a kedvében járjak és végre viszont lássam. A leveleink alapján nem sok minden változott a kapcsolatunkban, de az is jobb, mint a semmi. Az ajtaja előtt állva felmelegítem a kávét, így már kellemes meleg és gőzölgő, majd kopogok. Nem várom meg, hogy beenged-e, csak benyitok.* – Üdv, fiam! *lépek be a helyiségbe* *Elliot jó ideje teljesen kimerültnek érzi magát. Az elmúlt napokban lázas volt, fájdalmai voltak és egy újabb adag kötésbe bugyolálták a lábát. Ezért bágyadtan pislog az ajtó felé. Tudja, hogy nem Nat az, mert ő rendszerint nem kopog.* – Apuci… *Biccent fáradtan és egész egyszerűen csak hever ott, ahol eddig. A kitakart lábán, amin fel van tűrve a pizsamanadrág látható a kötés.* *Megnyugszom picit, hogy nem lettem azonnal kirakva a szobából, ezért közelebb lépek az ágyhoz, egy széket pedig magamhoz hívok, hogy le tudjak ülni rá. A kötésre csak egy pillantást vetek, majd beszélek az orvossal hazafelé menet, hogy mi változott az elmúlt pár napban.* – Jobb színben vagy, mint gondoltam. Hoztam egy kevés süteményt és kávét. *Lerakom az asztalra, ha kívánja, akkor majd nekiesik.* – Hogy bírod? *Megpróbálja felemelni a karját a kávéért, de végül nem éri igazán el. Kicsit még gyenge, nem rég ébred fel az alvásból.* – Kösz, talán most már nem kell amputálni… *vigyorodik el halványan.* – Hát, te hogy bírnád, ha nem működne az a részed, ami az egyik legesszenciálisabb része a munkádnak? *Elmosolyodom, ez egy igazán jó kérdés, de van egy nagyon nagy különbség kettőnk között. Én nem fizikai munkát végzek.* – Örülök, hogy most már jobban vagy. Amúgy meg, ne aggódj, ha amputálják is, tudtam volna egy jó szakembert, aki segít egy jó műlábat szerezni, ha nem akarod, hogy visszanövesszék neked. *Nem tudom, hol tart most a medimágusok tudománya, de ha csontokat tudnak visszanöveszteni, akkor teljes testrészeket miért nem? Na, mindegy is, ez más kérdés.*– Tudod, fiam, én az eszemmel dolgozom. Ha nem működne az a részem, akkor azt jelentené, hogy halott vagyok. Elég sok szempontból. Ez óriási különbség kettőnk között. – Műlábbal senki sem akarna lefeküdni velem… *morogja és a takarót piszkálja, mint egy gyerek. Nem igazán van most képben, de a szíve mélyén jól esik neki, hogy az apja bejött hozzá az ispotályba.* – Azért gondolom karok nélkül nem éreznéd magad komfortosan… szóval miért vagy itt tulajdonképpen? *A szex. Persze, az ő korában még fontos, de ha valaki ez miatt nem akar együtt lenni vele, az meg sem érdemelné. Másrészről igaz, karok nélkül elég érdekes lennék munka közben, valószínűleg nem is dolgoznék akkor.* – Már meg sem látogathatom a fiamat hátsó szándék nélkül. –Tőled furcsa lenne egy ilyen látogatás. Szóval bökd ki… *közli nyersen és betakarja a kilógó lábát. A mozdulatra kicsit felszisszen.* – Látni akartalak, ennyi. A fiam vagy, szeretlek. Miért olyan nagy dolog az, ha meglátogatom a fiam? – Mert eddig nem úgy éreztem, hogy szeretsz… *Válaszolja teljesen őszintén és megint megpróbálja elérni a kávét.*– Gyanús, hogy akkor bukkantál fel, mikor majdnem biztos vagyok benne, hogy nem fogok tudni többé mozogni és megváltozik az életem. *Odaadom neki a kávét* – Eddig is figyeltelek, és nem mindig örültem annak, amit tettél. Gondoltam, mivel megkértél rá, hogy hagyjalak békén, megtettem. De mivel szakítottál Foresttel, gondoltam most már talán nem utasítasz el olyan undok módon. Úgy tűnik megint tévedtem. –Nat hozott be ide. Szóval ne örülj annyira… de tény, hogy nem vagyunk együtt együtt. *Hangsúlyozza, hogy Phillip is értse.* – Az igazat megvallva nem tudom, mi van velünk. De gondolom ez téged amúgy sem érdekel. – Egy szempontból érdekel csak. *És akkor jöjjön az a második ok, amiért idejöttem, és amiért igaza van abban, hogy nem csak látni akartam.* – Gondolkodtál azon, amit a levelemben írtam? Hogy visszakapd a kastélyt, a vagyonod és ezentúl ne O’Mara, hanem Rowle legyél? – Sejtettem. *Sóhajt egyet és mocorog kicsit az ágyon. Iszik egy korty kávét.* – A vezetéknevemet nem változtathatom meg. Ezt gondolom azért nagyjából sejted… de igen, gondolkodtam rajta. – A te dolgod, hogy felveszed vagy sem. A lényegen nem fog változtatni. Hivatalosan is a fiam leszel és akkor a teljes családnak el kell ismernie. Rowle leszel. *Feltéve, ha sikerül lenyeletnem ezt a békát velük, de amilyen hatalmi harcok vannak most akár kimondva akár kimondatlanul, nem lesz jobb időpontom erre.* – És mire jutottál? – Lehet, hogy belemegyek. De még csak lehet. *Hangsúlyozza és még egy korty kávét iszik.* – Ne bízd el magad, ahhoz még korai lenne ennyi. Egyébként gratulálok, nagypapa leszel. *Nem akarta elmondani, de mégis kiböki csak úgy. Talán mert fáradt, talán mert túl jól esik neki, hogy itt van Phillip.* *Teljesen ledöbbenek és ez biztos, hogy rám van írva. Ez a két mondat olyan hatással van rám, amire nem is gondoltam volna korábban.* – Nem sürgetlek, gondolkodj csak. *A másik hírre nem is tudom, hogyan kéne reagálnom. Egyértelmű, hogy ha Elliot is az apja, akkor valakit felkérte, hogy szülje meg neki.* – Ez biztos? Mármint, hogy a te fiad lesz? – Elég valószínű. Megterveztük, legyártottuk, készül. De azt még nem tudom, fiú lesz-e. Majd gondolom a szülés után kiderül. *Bólint és iszogat tovább.* – Ugye nem fogod bántani? Mert, ha igen, akkor meg kell, hogy öljelek. – Tervezni kellett azt a gyereket, mint egy házat? Nonszensz. *Teljesen kitérek a hitemből, ahogy a régiek mondanák, de persze vannak olyanok, akik mostanában már megtervezik, hogy mikor jöjjön a gyerek, ennek megfelelően tervezik az életüket.* – Elliot, hozzád sem úgy álltam hozzád, mikor még kicsi voltál, hogy utállak és meg akarlak ölni. El akartalak rejteni a világ elől? Ez igaz, nem tagadom. A kapcsolatunk aztán másként alakult. Ha az unokám valóban, akkor látni akarom, ne rejtsd el előlem, mint ahogy Jia téged. Ha pedig félsz, hogy mégis bántom, ölj meg itt és most, mert később nem biztos, hogy lesz rá alkalmad. De mindezek tudatában én a helyedben erősen meggondolnám, hogy elutasítod-e az ajánlatom. A gyereknek nem lenne jobb egy biztos háttérrel? – Ha az ember férfival él, igenis meg kell terveznie. Nem olyan, hogy egy bormámoros éjszakán puff felcsináljuk egymást… *Morgolódik kicsit, de megissza a kávé alját.*– Lemondtam a gyerekről. Szóval, ha nem leszünk együtt, Nat fogja nevelni. Márpedig most nem vagyunk együtt. *Könnyes lesz a szeme szinte azonnal. Ez a téma nagyon érzékenyen érinti.* *Most nagyon felháborodok, és fel is állok a székről úgy, hogy csattan a padlón.* – Ezt mégis hogy képzelted?? *kiabálok* – Az unokámról van szó, azt hitted nem érdekel mi van vele csak azért, mert Forest… Mert nem tudtam elviselni, hogy pont vele vagy együtt? A Rowle-ok összetartoznak, és ez az egyik legnagyobb előnyünk. *Ha nem az egyetlen* – Ha Forestre hagyod, akkor addig perlem szét a fejét, amíg az unokám hozzám nem kerül tőled függetlenül. De akkor neki nem adom meg a választást, amit neked kínálok. Ő Rowle lesz, minden vagyonod rá száll majd. –Ne oktass ki, nem egy idióta gyerek vagyok. Jó indokkal döntöttem így. Nat mellett lehet egyedül igazi gyerekkora. Sem én egyedül, sem te az egész famíliáddal nem tudod neki megadni. *Akad ki, de nem üvöltözik.* – De igen, kioktatlak, mert nagyon is úgy tűnik, hogy még gyerek vagy. *kicsit visszafogom már a hangom. Nem a kiabálás a módja annak, hogy ezt megbeszéljük.* – Honnan tudod, hogy mit tudtam volna, mi tudnék neki megadni? És azt hiszed, ha te elzársz tőle, akkor jobb vagy anyádnál, aki szintén ezt tette velem? És aki miatt idáig jutott a kapcsolatunk? *Elhúzza a száját.* – Onnan tudom, hogy családod hatvan százaléka meg akar ölni. Ez nem egy gyereknek való! – Azt hiszed, nem tudnám elintézni a dolgot? Ennyire gyengekezűnek gondolsz? *Egyre felháborítóbb, amit mond. Tényleg azt hiszi, ha annyira ki akarnák nyírni a lányaim, akkor nem jártak volna sikerrel?* – Egy álomvilágban élsz. Nehogy azt hidd, hogy ennyire szerencsés vagy. Lisbeth bérgyilkosa már rég halott, holott a lányom azt hiszi, valahol kutat utánad. Keanről elfeledkeztél tán? Naiv vagy, és még mindig gyerek. Semmit sem tudsz, miattam ítélsz meg sok mindenkit, és lebecsülsz, ez nem is kérdéses. De azt most mondom, és nyomatékosítom. Ha elzársz tőle, nem leszek kegyes, még egyszer nem fogom engedni, hogy elválasszanak a véremtől. *megállok és megtámaszkodok az ágya végében. Tudom, hogy most megint azt az oldalam mutatom, amit nem kéne, de nem hagyom, hogy az életem ugyanezen minta alapján ismétlődjön meg. – Nem zárlak el, de nem én nevelem és ami totálisan biztos, hogy nem is te fogod. *Felül rendesen és Phillipre önti a kávés pohár alján maradt két cseppet.* – Te vagy a gyerek, aki nem érti meg, hogy nem mindenről ő dönt. – Ezt úgysem hagyom annyiban. A vérem… *Nézi a kávéfoltot, még jó, hogy van zakója is, amivel el tudja takarni.* – Békülni jöttem, segítséget ajánlani, hogy neveld te a gyereked, de ha nem kell, akkor add Forestnek. Legalább azt bizonyítod vele, amit nagyon tagadni akartál. Hogy pont olyan vagy, mint én, mert még egy gyerek felnevelésére se vagy alkalmas. – Képzeld, tisztában vagyok vele, hogy olyan vagyok, mint te! Akármilyne rohadtul hihetetlen, ezt azért sikerült belém verned. *Emeli meg a hangját, de közben kezd nagyon szédülni.* – Nem én tettelek olyanná. A lehetőség megvolt benned, de harminc évig nem jött elő belőled. Vess magadra, ha most mégis jobban hasonlítasz rám, mint anyádra. – Végig bennem volt! Te… te nem tudsz rólam semmit… újra és újra bebizonyítod! *Emeli fel a hangját és remeg. Felpattan az ágyból, de azonnal megszédül és összeesik.* *Nagyon eldurvult ez a beszélgetés, nem ezért jöttem ide. Akkor mikor látom a fiam összeesni, akkor jövök rá, hogy mennyire túllöttem a célon. Odaugrok hozzá, amennyire tőlem telik, és segítek neki felállni, akár akarja, akár nem.* – Most pihenj, ezt ráérünk később is megbeszélni. De azt akarom, hogy írd alá a papírt. Gondoskodni akarok rólad és róla is. Engedj segíteni, akár névtelenül is. *Hagyja magát felemelni és visszaül az ágyra. Még kicsit kótyagos, kell egy pillanat, hogy felfogja mi történik körülötte.* – Aláírom. Ha megígéred, hogy akármilyen öröksége is lesz, őt nem veszed el Nattól. Kérlek… tudom, hogy fiatalon meghalok… szar életet élek… és tudom, hogy Nat egyedül marad vele, de kérlek, ne vedd el a gyerekemet… a gyerekünket tőle. – Miért halnál meg fiatalon? *Megakadok ezen a kijelentésen. Nem tudom, hova tenni ezt a mondatot, hogy miért gondolja így.* – Csak akkor, ha Forest megígéri, hogy láthatom őt. Akkor békén hagyom és nem veszem el tőle. *Ez az ígéret olyan, amit könnyen tudok teljesíteni. Megkapom én is, amit akarok, a fiam is, amit akar, és legnagyobb bánatomra, de Forest is. A gyereknek azonban az a legjobb, ha mi hárman békében leszünk.* – Egy papírt kell aláírnod, azt, hogy átveszed tőlem az örökséget és soha többé nem ruházod vissza. Azt csinálsz vele, amit akarsz. A hamis anyakönyvi kivonatból pedig kapsz egy példányt, ahhoz nem kell az aláírásod, viszont az eredetit, ami talán Deannél van meg kell semmisítened. Vagy csináljam én? Nyugi, nem durván, szépen és csöndben. – Nálam van az anyakönyvi kivonatom… a házamban van. *Sóhajt fel, ahogy a párnára hullik a feje és ismét betakarozik.*– Zeusz odaadja, ha odamész. Suttogó a neve. Ez alapján megtalálod a helyet. *Kissé nyugodtabb lesz a hangja, de még kapkodja a levegőt.* A többit Nattal kell tisztáznod. Nem tudom megígérni, hogy nem fog ellenszegülni. De részemről megkapod, amit akarsz. *Sóhajtok egyet.* – Ha már eddig kibírtam, akkor meg tudom várni, amíg felépülsz. Foresthez pedig együtt megyünk el. Még a most történtek ellenére is, te vagy az első, a felépülésed és az egészséged. *sóhajtok megint egyet*– Sajnálom, hogy így neked estem. – Jól vagyok, nyugi már… *megpaskolja a karját.* –Engem sose félts! – Bolond. *közlöm röviden és tömören.* – Mindig is féltettelek, és ez a jövőben sem lesz másként, amíg meg nem halok. Bízz bennem… egyelőre még élnem kell. Szóval élni is fogok. *Vállat vona és betakarózik tényleg rendesen.* – Ez csak átmeneti állapot. Hamarosan elmúlik. Erős vagyok. – Bízok, de azért a fél szemem mindig rajtad van. Ennyi előnye azért volt a kapcsolatodnak Foresttel. Mindig a rivaldafényben voltál, nem tudtál annyira meggondolatlan dolgokat tenni. Most viszont megyek, pihenj, és ha elhagytad a Mungót, akkor találkozunk nálad. *toporgok még egy kicsit, mintha azt várnám, hogy megállítson.* – Vigyázz magadra… apa… *Elnyomja az álom, nagyon kimerült.* *Halkan becsukom magam után az ajtót, közben le sem tudom vakarni a mosolyt az arcomról. Ez volt az első alkalom, amikor kedvesen hívott az apjának.* Cím: Re: Már tudom... Írta: Elliot O'Mara - 2020. 06. 21. - 15:23:21 hogyan tépted fel a sebeket (https://i.pinimg.com/564x/40/d3/1c/40d31cc9d6bfee3948bd256cfe30358d.jpg) 2001. június 12 .outfit. (https://i.pinimg.com/564x/fb/d4/41/fbd441c0305ac884b872f8345729573e.jpg) Dean a háza előtt ült csendesen. Egy kis fadarabot farigcsált, de nem volt elég ügyes hozzá, hogy szép formát adjon neki. A hüvelyujján apró, vérző seb díszelgett, fel sem emelte a fejét, mikor beléptem a kapunk. Tökéletesen tudta, hogy én érkeztem meg. Talán a sáros úton csattanó lépteim zajából, talán csak megérezte az illatomat, vagy nem is tudom… úgy ismert, mintha az igazi apám lenne, én pedig most olyan csalódást készültem neki okozni, amiért akár egy életen keresztül utálhat most már. Némán álltam meg előtte, zsebre dugott kezekkel, nem zavart, hogy nem vagyok a tető alatt és az eső olyan könnyen hullik a hajamra. Nem mozdultam, megérdemeltem minden jéghideg cseppet, ami a fejem búbján ért és végig csorgott az arcomon, hogy aztán az államon lecseppenjen a cipőmön. Olyan dolgot tettem, amit már abban a percben bántam, hogy kimondtam… de ez volt az én esélyem. Az én esélyem, hogy megtegyem, amit anyám meg akart. Megszabadulni a Rowle-októl. Nem reménykedtem benne, hogy Dean majd megérti. Sőt, a kitagadást vártam ettől a naptól. – Mit műveltél? – kérdezte Dean, mikor észrevette, milyen csendben vagyok. Amikor felnézett láthatta, hogy az arcomon semmi nyoma örömnek vagy izgatottságnak. Ezt persze megszokhatta az elmúlt félévben. Elengedtem Natot. Elengtem egy olyan életet, ami nélkül meztelennek és védtelennek érezem magamat. Ezért pedig nem egyszer kioktatott. Tudta, hogy nekem Nathaniel Forest az egyetlen és első az életemben. De vajon megértette volna, mit érzek, ha azt mondom, bántottam őt? Hogy jobb, ha távol maradok tőle? Nem tudtam távol maradni persze. – Te vagy az apám. – Rekedt volt a hangom, mert azt mondtam ki, amit egész életemben a legjobban vágytam. Éreztem, hogy gombóc nő a torkomban. – Soha, senkit nem tekintettem igazán annak rajtad kívül. – Folytattam, majd lehajtottam a fejemet, mielőtt elsírnám magamat. – Elliot… mit műveltél? – ismételte meg a kérdést, tudva, hogy amit most lát rajtam, az valami borzalmas dolgot jelent. Ledobta a kést és a kis fadarabot a sárba, majd felkelt. Még az idős kora ellenére is termetes ember volt, széles vállakkal, izmos karokkal. Még mindig kézzel aprított a tűzifát, kijárt nagy sétákra az erdőbe, hogy összeszedje a szükséges gyógynövényeket. Egyszerűen ő volt a nagybetűs Apa, a nagybetűs Férfi. Az, akivé mindig válni akartam, akivé válnom kellett volna… én mégis egy Phillip Rowle másolat lettem. – Apám elintézte, hogy aranyvérű legyek. Meghamisította a születési bizonyítványomat, de nem akarok lemondani a nevedről… kérlek, engedd meg, hogy a nevelőapámként hivatkozzak rád ezután is. – Magyaráztam, de láttam rajta, hogy nem érti, ezért elővettem a zsebembe süllyesztett anyakönyvi kivonatot, amin egy másik nő neve állt. Remegtem, annyira, hogy a fecni majdnem lehullott a sárba. – Kérlek… Dean erőteljesen ütötte félre a kezemet, amire felszipogtam. Tudtam, hogy most megbántottam, hogy rosszat tettem vele. Az anyám emlékét mocskoltam be ezzel a kéréssel… sőt az egész lépéssel. – Meg kell értened engem. – Próbálkoztam, de kiszáradt a torkom és alig tudtam magam rávenni a beszédre. – Mit értsek meg? – kérdezte halkan, csalódottan. – Azt, hogy nem volt máshogy pénzed? Azt, hogy nem voltál hajlandó bejönni a patikába dolgozni, ami mindig is hármunké volt?! – Emelte fel kicsit a hangját, tőle szokatlanul. Kibillentettem az évek óta tartó nyugalmából, az összetört szívének okoztam újabb fájdalmat. – Nem, Dean. Nem ezért. Meg akarom ölni őket… egytől egyig… nem akarom, hogy létezzenek azok az emberek. Nem akarom, hogy létezzen olyan, hogy Rowle. Véget akarok ennek vetni, mert bántották anyát… bántottak engem… bántották Natot… – szipogtam, erre nem történt más, egész egyszerűen magához szorított és csak ölelt. Nem tudom, mit vártam, de nem ezt. Annyira apa volt, annyira apa, mint soha életemben. Hálát éreztem. – Te kis hülye… – dörmögte, én pedig elmosolyodtam.– Mindig én leszek az igazi apád.
Powered by SMF 1.1.13 |
SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország |