Oldal nyomtatása - Jövőképek

zene:ID- Beliver (https://www.youtube.com/watch?v=7wtfhZwyrcc)
(https://i.imgur.com/P4lzn6t.png)

’mert különös kötelességünk, hogy segítsük azokat,
akiknek a legtöbbet használhatunk.'

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Kocka, minden kocka. Minden csupa üveg. Olyan fehéresen átlátszó, amin ha megtörik a fény akkor atomjaira hullva millió színre bomlik. Mint egy prizmánál. Letisztult és szép ez, a maga nemében kellemesen hívogató is lenne, ha szeretném az ennyire újszagú és ennyire törékeny dolgokat. Ám az én világnézetem ettől kissé eltérőbb. Igaz hogy a fényűzés más jellegében élek nap mint nap, na de azért vannak határok. Azért a törékenység nálam kimerül az antik kínai vázáknál, amit még a dédnagyanyám hagyott ránk.... Értem már Elliot miért mondta, hogy az ódon kastélya nem passzol Nathoz. Elég csak körbenéznem a kiadó recepcióján és máris tudom, mennyire igaza volt. Forest valóban nem illene oda. Valahogy hozzá ez a tágas tér és üvegcsoda megy. Érdekes, hogy ebbe meg pont hogy Elliotot nem tudom elképzelni. Talán azért, mert túlzottan elveszne a sok fényes felület között...
Ő tipikusan az az ember, már amennyire megismertem, aki mindig a csillogást kereste. Nat meg úgy tűnik maximálisan nyújtja neki mindezt és épp ezért nem olyan, amibe bele tudna illeszkedni. Persze az emberek változnak és meglehet egy idő után olyan otthonosan mozog, hogy esze ágában sincs sikítófrászt kapni, mint egy termetesre nőtt mandragóra a jótékony földje nélkül.
Én legalábbis elsőre totálisan elveszettnek érzem magam ahogy körbenézek a világos falakon és a csupa pasztelszín épületegyüttes egyéb részein. A berendezés is egyszerű és nagyszerű. Igazából a modernitás az a véglet, ami számomra abszolút a muglizmust sugallja, de nem feltétlen rossz értelemben. Azért kissé idegesen gyürkölészem kezemben az Elliottól tegnap érkezett levelet. A bagoly kissé hullafáradtan érkezett meg hozzám és ebből sejtettem, vagy eltévedt kétszer, vagy nem ez volt ma az első útja. A papíron szereplő cím egyértelmű volt és az idetalálással sem volt különösebb probléma.
Pár perc alatt körbetekintek és eligazítást kérek az egyik fiatal lánykától. Elég pár kedves szó és egy mosoly, máris készségesen mutatja az utat. Lépteink halkan kopognak a padlón miközben elsétálunk pár a kiadó egyéb részeire fenntartott rész mellett. Mindenhova be lehetne tekinteni, de nem igazán érdekel az itt folyó munka. Nem különösebben készültem fel a háttérinformációkból, mint hogy hányan is dolgoznak itt és kik is azok. Nem is érdekel túlzottan sem az állomány sem Forest vezetői minősége. Számomra mindössze egy cél lebeg, valahogy kieszközölni egy helyet Clemnek. Tulajdonképpen legalább nyolcvanötször fordult meg csak a fejemben az O'Marával megesett találkozásunk óta, hogy valóban jó ötlet-e Nathaniellel találkoznom. Nem mintha ellenük lennék, vagy a kapcsolatuk ellen, ámbár tény, furcsa lesz őket együtt látni. Az is kissé idegennek hat, hogy szívességet kérjek. Sosem hittem volna hogy eljutok idáig, ráadásul ilyen gyorsan. Többnyire én vagyok abban a helyzetben hogy engedményeket tegyek és kedvezzek az embereknek nem pedig fordítva. Az meg már csak hab az idegességem óriásra nőtt tortáján hogy vajon ha össze is jön, akkor Clem hogyan is fog reagálni? Mert ismerve Napsugár észjárását... hát előre sajnálom magamat. Viszont, és itt fontos kihangsúlyozni a viszontot, úgy vélem igenis kell más alternatívát is biztosítani neki. Ugyan ő szentül hiszi hogy a Próféta tökéletes és érthetetlen gyakornoki programja a legjobb az országban, de aki kicsit is konyít az íráshoz hát még a kiadási részleghez, na az tudja hogy mekkora kamu ami ott megy. Sajnos Clem továbbra is hajthatatlan maradt s én meg sem próbáltam ellenkezni már. Elég lesz akkor ha kész tényeket teríthetek elé, úgy hogy már csak böknie kell. És reményeim szerint inkább Forest csapatát fogja erősíteni semmint Vitrol légióját.
Szóval kelletlenül babrálok egy sort az ingem gombjaival, mikor az ajtó előtt állok, ahol Nat neve díszes betűkkel van felvésve. Biztos ami biztos várok egy pillanatot és csak azután kopogok. Egyszer. Kétszer. Háromszor. Közben mély levegőt veszek és visszatartom. A beálló csendet csak az írógépek kattogása zavarja meg. Vérem a fülembe dobol miközben várom hogy kikiáltsanak vagy épp ajtót nyissanak nekem. Feltételezhetően újabb az előzőkhöz hasonlatos szobapanoráma tárul elém, benne Forest szemüveges arcával együtt.
És csak remélni tudom valahol, valamelyik eldugott sarokban, teljességgel oda nem illően ott lesz Elliot is, mint holmi háttértámogatás, nekem.

JÖVŐKÉPEK
(http://i.pinimg.com/564x/9c/ae/80/9cae806c4fe303b392d943b593568371.jpg)

[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=230335181)

NAT & MATHIAS

Az ingemet igazgatva léptem ki a fürdőszoba ajtaján, vissza Nat irodájába. Megálltam egy pillanatra a helyiség küszöbén, a neszeket figyelve a hátam mögött, szinte várva, hogy ő is előkerüljön a komolyember ruhájában és az a szigorú tekintet jelenjen meg az arcán, amit annyira szeretek, de közben nem is igazán illik hozzá. Egyszerűen nem az volt a természetes kisugárzása, habár munkaterén semmiféle szokását nem ismertem.
Lehuppantam az egyik székbe – valamivel távolabb az íróasztaltól – és egyszerűen átnéztem az üvegfalon. Azt a sok mitugrászt figyeltem, akik fel-alájárkáltak súlyos papírkupacokat cipelve egyik helyiségből a másikba. Valójában Mathiast kutattam a tekintetemmel, de egyelőre nem került elő. Valószínűleg különösebb keresgélés nélkül is kiszúrtam volna a termetes alakot, a sürgölődő kis hangyák között, akik még mindig megfeszített tempóban dolgoztak odakint.
Ahogy Nat is előkerült a fürdőből rápillantottam. Valószínűleg sikerült meggyőznöm, hogy Clemnek biztosítson egy helyet, mert rábeszélésben nagyon jó vagyok. Ezért csak elvigyorodtam, ahogy követtem minden mozdulatát. Már a markomban van… – gondoltam elégedetten.
– Tudom, hogy már döntöttél. – jegyeztem meg, majd játékosan folytattam: – Egy kicsit add neki a komolyember Natot, hogy ne legyen olyan magabiztos.
Nem tudom, miért, de még szélesebbre húzódott a vigyor az arcomon. Kegyetlenség volt részemről, de még mindig imádtam szórakozni Montregoval. Csak egy picit akartam látni a csalódottságot, a sikertelenséget az arcán, aztán úgyis megkapja, amit akar. Valószínűleg ő az az ember, aki mindent megszerez magának, amit szeretne. Nem olyan nagy bűn, ha én is így teszek, hiszen éppen csak egy aprócska szórakozásról van szó. Bíztam benne, hogy Nat ebben a társam lesz, nem pedig azonnal a lényegre tér és jó formán egy szerződést tuszkol Mathias kezébe.
Koppanás hallatszott, így kicsit sem sokat takaró üvegajtó felé pillantottam. Montrego ácsorgott ott kissé tétován, de a harmadik kopogás után végre sikeresen benyitott. Levakartam a képemről a vigyort és megpróbáltam legalább olyan komoly képet vágni, mint amivel Nathaniel nézegette a papírokat.
Egy kicsit megköszörültem a torkomat és nagy nehezen felkeltem a székemből. Lassan húztam végig a gombokon az ujjaimat, ellenőrizve, hogy valóban rendesen állnak és nem olyan gyűrötten festek, mint alig tíz perccel ezelőtt. Egy kicsit elbabráltam az ingujjammal is, míg elsétáltam Mathias elé.
– Szia! – ütögettem kicsit hátba, ahogy végre megérkeztem közvetlenül elé.
Odavezettem közvetlenül Nat íróasztal elé. A férfi felé mutattam, mint egy jelezve, hogy igen, tényleg ő az, akiről beszéltem.
– Ő Nathaniel Forest. – Mondtam ki a nevét szépen hangsúlyozva, az átlagosnál valamivel hangosabban beszélve. – Nat, ő Mathias Montrego. A legeslegjobb barátom…
Egy kicsit felhorkantottam, mert túlságosan kiérződött a gúny a hangomon. Amolyan kisiskolás megfogalmazás volt ez, ami teljesen távol állt tőlem, de a játék kedvéért kicsit el akartam túlozni ezt is. Tény, hogy Montregot az egyik legjobb barátomnak tartottam, nem mintha túl sok másik lett volna. Nem véletlenül adtam neki a kutyát vagy éppen hívtam meg abba a rozoga kastélyba… vagy ajánlottam fel, hogy beszélek nőjével kapcsolatban Nattal.
– Na de, ismerkedjetek meg! – Léptem kicsit hátrébb, de közben egy pillanatra sem terveztem úgy, hogy nem szólok bele.

JÖVŐKÉPEK

(https://i.pinimg.com/564x/91/a3/1d/91a31de9e51db8cdc22098be453712f9.jpg)

Mathias és Elliot

outfit (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=230344758)

Hát… Minden meggyőzésnek ennyire édesnek és kielégítőnek kéne lennie… Mosolyodik el még egy aprót, mielőtt főnöki arcát ismét magára öltve kilépne a fürdőszoba ajtón. Ez a Montenegro, igen tudja, hogy nem ez a neve, de arról gőze sincs, hogy amúgy mi. Mindegy ez a fiatalember eléggé mázlista, hogy lényegében a legjobbkor keres gyakornoki helyet a barátnőjének. Ha egy kicsivel korábban próbálkozik lehet, hogy Elliot még nem rendelkezik olyasféle kapcsolatokkal, mint egy komplett kiadó feje. Nat ritkán sorolja fel vagy érezteti, hogy lényegében azért ő nem csak egy író már. Hanem bizonyos területeken karriereknek és így valamilyen szinten életeknek is az ura. Mágus és mugli szinten is a topon vannak a könyv eladásokban. A bejáratott írók és szerzők mellett sok újoncnak is lehetőséget tudnak adni, amiből olykor a lehető legjobban jönnek ki. Mert az esélyt adó bizalom, bizony bizalmat szül, és így a később naggyá váló írók is hűségesek maradnak az első kiadójukhoz. Ami profitot jelent. Meg még több munkát Natnak, tekintettel rá, hogy az az otromba igazgató nőszemély még mindig inkább hátráltatja, mint segíti… De nem baj… Már csak hetek kellenek és akkor összehozza végre a puccsot, kirúgást, lefejezést… Khm… Cserét.

Gyorsan odalép Elliothoz és megcsókolja, kapkodón, hogy senki se láthassa, majd elsétál az asztalához és a férfit még egyszer végigmérve helyet foglal. Ez az a hely, ahol a leginkább főnöknek néz ki és ahol a leginkább annak is érzi magát. Régen csak írta a könyveit, sokszor ennyivel foglalkozott, minden mást Mariel intézett, később Huojinnal kettesben. Nat alig egy évvel a haláluk előtt kezdett el jobban foglalkozni a pénzügyekkel, a felelősséggel. Addigr érett meg rá, hogy ne csak egy reklámarc legyen, hanem valami férfi féle. És most ő csinál mindent, ami nehéz, de megoldja. Mert közben végre örömöt is kap az élettől…
Ráadásul mostanában nem akármilyet. Szív mélyet az iroda levegőjéből, amit mintha egészében betöltene vendégének édeskés illata. Tökéletes. Dobban egyet a szíve a gondolatra, hogy egyelőre a férfi az övé. Bár túlzottan reménykedni még nem mer a hosszú távban. Ki tudja, mennyi ideig élvezi majd a vele való szórakozást, mert most még egyértelműen ez az egész csak annak tűnik. És Nat sem akar semmit sem rácímkézni a dologra. Csak élvezik egymás társaságát. Nagyon-nagyon. Miközben a kis pimasz megenged magának eléggé sok mindent.

- Köszönöm, de egyedül is elboldogulok már a tárgyalópartnerekkel. – Villant kissé éles tekintetet Elliot felé. Mondjuk abban nem reménykedik, hogy ezzel kicsit az ő arcából is visszavehet. Mert, hát itt mindenkinek nagy az önbizalma, úgy fest, ez alól az érkező ficsúr se lesz kivétel. Nem baj. Ez tényleg az ő vára, aminek ő a királya. És azért kíváncsi egy kicsit Montessori tárgyalási képességeire is. Még, ha messze nem ugyanazt várja, Merlinre tuti nem, mint amit Elliot produkált a meggyőzés terén. De azért kíváncsi az érvekre és a tárgyalási alapjára. Szívesség szívességet követ és követel, ezt mindenki tökéletesen jól tudja.

A papírjait, elszámolások, kifizetések, programtervek, bújja, amikor az ajtón kopognak és Elliot föláll. Végül valószínűleg Anson nyitotta ki az ajtót és engedte be rajta a jövevényt, de a kis asszisztens inkább észrevétlenül tovább is haladt, mivel főnöke erre utasította. Elliot a legelső alkalommal kifejtette, hogy a kis alkalmazott nem szimpatikus neki, így nem tervezett modern gladiátor viadalt rendezni az irodája közepén. Legalábbis szeretőjének eddigi kiismerése alapján ez is egy lehetőség lett volna. Így inkább mindent csak előkészíttetett, amire szükség lehet. És az italok, rágcsálni valók most csak ott sorakoznak a kisebb tárgyalóasztal közepén.
Felállt, majd a kezét nyújtotta a férfi felé, miközben bemutatták. – Üdv. Örülök, hogy megismertelek. – Jelentette ki a hazugságot, mert amúgy nem, nem örült neki. Jobb lett volna, ha továbbra is abba a reménybe ringathatja magát, hogy a férfi kifejezetten csúnya. Lehetett volna mondjuk kopasz, esetleg pattanásos bőrű, mint az átlag tinédzserek. De nem. Szőrös volt. És jóképű. Már-már túl jó képű… Ez pedig eléggé övön aluli ütés volt a hangulatának. Sebaj, barátnője van, így egyelőre nem tekinti túlzott veszélyforrásnak. Mindenesetre rajta tartja a szemét… Meg majd még pár nyomozóét is. – Foglalj helyet! – Mutat a tárgyalóasztalnál az egyik székre, miközben leül az asztalfőre. – Van kávé, tea, kóla és víz. Szolgáld ki magad. – Nyit fel egy kólás üveget, belekortyol, majd határozottan a férfira néz. – Úgy hiszem megismerkedtünk. – Mondja, majd egy pillanatra Elliot felé emeli a tekintetét. – Vagy szeretnéd, ha valamiről cseverésznénk? – Visszafordul Montregohoz. – Mert én tudom, amit tudnom kell, de azért szeretném a te szádból is hallani a történetet…

Igazából elcsigázottságom abban segítség, hogy fel sem fogom mennyire gyorsan is pörögnek le az események. Tulajdonképpen alig fogom fel mi is történik. Hogy valahogy, már magam sem tudom milyen úton és módon, de bekeveredek az irodába. Én magam nyitottam be? Vagy valaki segített? Nem mindegy? A lényeg hogy ott ácsorgok, ahol a kiadó vezetője szokta a mindennapi ügyes-bajos ügyeit intézni. Akkor könnyebbülök meg kissé mikor Elliot jól ismert kisfiús pogácsaképe kúszik elém. A vágott szemek örömről árulkodnak, de nem tudom minek is szól ez, vagy épp kinek. Nekem? Fura... sosem láttam ennyire örülni az érkezésemnek.
Kissé esetlennek érzem ahogy Elliot hátba vereget a köszönése mellé, így csak egy halk helló-t dörmögök el, miközben már ő az asztal felé terel ahol egy szőrös és nagydarab pasi áll. Valójában fogalmam sem volt hogy Nathaniel hogy is néz ki. Sosem érdekelt a könyvkiadás mint olyan és a társasági eseményeken melyeken megfordult sem szenteltem komolyan figyelmet neki. Mindössze a nevét tudtam, vagyis ismertem, mert az azért sok helyen visszaköszön. Elsőre meglep, hogy relatíve fiatalnak tűnik, mindössze a szeme körüli apró ráncok árulkodnak arról, hogy nem a húszas éveit tapossa. Valahol egy pocakos vénemberre számítottam, aki erősen kopaszodó és tessék... hát mit kapok? Esküszöm elfog az az érzés, hogy kb húsz év múlva ha a tükörbe nézek akkor épp magamat fogom ugyanígy viszontlátni. Ez pedig bizarrul kellemetlen gondolat és na ez az a pillanat, mikor kissé tényleg elkezdek aggódni Elliot múltbéli ágyamba ébredős reggelének szándékain...
Fel sem fogom O'Mara vidáman csengő hangját, ahogy bemutat mint 'legjobb' barátját. Mindössze a felkiáltására ocsúdok fel, ami inkább parancs jellegűnek hat.
Ismerkedni? Mit kell ismerkedni? Nem akarok ismerkedni!
Kissé cinikus arccal pillantok felé, majd vissza Nathanielre, aki a kezét nyújtja felém. Valahol félig még mindig kábultam és az ideges rosszulléttől mérgesen teszem a jobbom az övébe. Talán a kelleténél jobban szorítom meg a kezét és nyögök ki valami olyasmit, hogy... én is?
Végtére is ja, örülhetnék az ismeretségnek, de jelen esetben ez az öröm valami végeláthatatlan bonyolult érzelemtömeg semmint konkrét érzelem. Az viszont legalább segít, hogy le kell ülnöm. Így maga a mozdulat, mint olyan, elvonja a figyelmem róluk, az ő kettősükről és segít némi koncentrációt vinnem a cselekedeteimbe. Érzem, hogy egyre összeszedettebb leszek az idegességem ellenére is. Ez jó, ez nagyon jó.
- Van kávé, tea, kóla és víz. Szolgáld ki magad.
Egyetlen mozdulattal hárítom el a felém tett gesztusát. Nem itókázni jöttem ide. Persze értem, udvarias formula ez, és valóban értékelem a gesztust. Csak némán figyelem, ahogy Nat az egyik üvegért nyúl és kinyitja. Halk, ciccegő hangja az egyetlen, ami megtöri a közöttünk beálló csöndet egészen addig, amíg ő meg nem szólal.
– Úgy hiszem megismerkedtünk.
Ahogy ezek a szavak kicsusszannak a száján úgy emelkedik meg az én szemöldököm a homlokom kellős közepéig araszolva. Tekintetem az 'ó valóban?' című epés kérdést sugározza, mert elég abszurdnak hangzik ez az állítás. Az ismerkedés, mint olyan, végképp nem csak ennyi. Részemről biztosan nem. Mondjuk érezhető hogy mindez inkább Elliotnak szóló kis odaszúrás, aminek több mint valószínű, hogy a háttértartalmát nem érthetem. Talán jobb is. Nem is akarom.
– Vagy szeretnéd, ha valamiről cseverésznénk?
A hanghordozása nyugodt, egyszerű, szinte érzelemmentes és mégis baromira bicskanyitogató...
– Mert én tudom, amit tudnom kell, de azért szeretném a te szádból is hallani a történetet...
- Melyikre is gondolsz egész pontosan? - kérdezek vissza megpróbálva ugyanolyan közömbösen bunkónak lenni, mint amilyen ő jelenleg irányomban.De persze azért az értetlen érdeklődő álcája mögé bújok. - Mert ha tudsz pontosan mindent, amit voltaképpen kell, akkor semmi értelme cseverésznünk. Nem mintha alapvetően szoktam volna...
Valahogy mégis csak előbukkan a szarkazmus a hangomból. Na ezért gyűlölök szívességet kérni. Ezért gyűlölöm, hogy amnéziás vagyok és az a fajta több éves rutin nincs meg, amely ezeddig mindig is megvolt. Totálisan kiszolgáltatva érzem magam és ösztönösen döfök, ha kell, épp annyira amennyire ő is. Egyenesen a szívébe, gátlás nélkül. És még csak az sem érdekel hogy ezáltal magát Elliotot is megsebzem.

JÖVŐKÉPEK
(http://i.pinimg.com/564x/9c/ae/80/9cae806c4fe303b392d943b593568371.jpg)

[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=230335181)

NAT & MATHIAS

A legjobb barát részt talán egy kicsit eltúloztam, ezt beismerem, de akkor sem az én hibámból történt, ami történt. Lényegében már a kézfogásnál éreztem valami furcsát, elég volt rájuk nézni. Aztán valahogy elkeveredtek a tárgyaló felé, Nat mellé ültem, Mathiasszal szemben, így tökéletesen szemmel tarthattam őket.
– Van kávé, tea, kóla és víz. Szolgáld ki magad.
Montrego ugyan nemet intett, én magam elé húztam egy csészét. Ezúttal pálcahasználat nélkül töltöttem meg kávéval. Azonnal az ajkaimhoz emeltem, éppen csak megfújtam, aztán belekortyoltam. Tűz forrón égette végig a nyelvemet és persze baromi keserű volt. Ez a hülye Anson még kávét sem tud főzni… – fintorogtam, ahogy visszacsaptam a csészét a helyére.
Fel sem tűnt volna a néma csend, ami beállt közöttük egy pillanatra, ha nem szúrja még oda azt a kérdést Nat.
– Vagy szeretnéd, ha valamiről cseverésznénk?
A hangja érzelemmentesen csenget és mivel leginkább üvöltözni tudtam volna a nyelvemet súlytó éles fájdalomtól, nem is figyeltem rá. Nem tudtam nekem vagy Montregonak szánta-e a kérdést.
– Basszus… – motyogtam olyan halkan, hogy ők nem hallhatták. Lényegében inkább tűnt tátogásnak a dolog. Közben kinyitottam a számat és a kezemmel legyezni kezdtem, mintha ezzel egy kis hűvös levegőt juttathattam volna a fájdalmasan leforrázott területre.
– Mert én tudom, amit tudnom kell, de azért szeretném a te szádból is hallani a történetet...
Hát igen, a főnök Nat megérkezett. Nem mondom, hogy nem számoltam ilyesmivel, mert én kértem tőle ezt. Legyen egy kicsit kemény aztán a végén minden zokszó nélkül egyezzen bele a dologba. Csupán adja meg a lehetőséget Montregonak, hogy megküzdjön a dologért. Végül is én magam sem szeretem, mikor csak úgy elém nyújtják tálcán, amit akarok. Szeretek minden porcikámmal harcolni érte.
– Melyikre is gondolsz egész pontosan? – Mathias szájából ugyanolyan közönnyel törnek ki a szavak, mint az imént Natéból. – Mert ha tudsz pontosan mindent, amit voltaképpen kell, akkor semmi értelme cseverésznünk. Nem mintha alapvetően szoktam volna...
Hirtelen kaptam fel a fejemet.
Mi a szar? Meglepetten bámultam hol Montregot, hol Natot. Hirtelen alig tudtam mit kezdeni magammal és még röhögni is elfelejtettem az enyhén bénának ható, ám de nagyon is feszült helyzeten. Azért valljuk be, elég nevetséges volt, ahogy két – nagyjából – ugyanolyan kinézetű fickó, akik éppen csak a korukban térne el, vitatkoznak. (Na jó, Montrego valamivel izmosabbnak tűnt első ránézésre… meg másodjára is, így ruhán keresztül.)
Már-már azon gondolkodtam, hogy felrobbantok még egy kólát, megtörve ezt a béna hangulatot, aztán inkább megszólaltam.
– Leégett a nyelvem… – mondtam, de közben az asztal alatt elővettem a pálcámat. Látványosan kinyújtottam azért a nyelemet, hogy inkább a fejemet, semmint a kezemet figyeljék.
Éppen csak annyira emeltem ki az asztal szélénél, hogy a hegye az egyik kólásüveg felé álljon. Készen álltam, hogy a feszültség levezetésére iszonyatos mókát csapjak. Igaz, azt nem tudtam eldönteni, melyikünket találja majd tiszta erőből arcon a cukros ital.
Éppen csak pöccintettem egyet, mire az megbillent – szerencsére ezúttal nem felém –, a kupakja lerepült és fröcskölni kezdett belőle a kóla minden irányba.
– Szökőkút! – kiáltottam fel lelkesen, mint egy kisgyerek.

JÖVŐKÉPEK

(https://i.pinimg.com/564x/91/a3/1d/91a31de9e51db8cdc22098be453712f9.jpg)

Mathias és Elliot

outfit (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=230344758)

Hát maradhatott volna az egész nap olyan, mint a meggyőzés része. Sőt, igaziból ezt a ficsúrt látva, inkább fogná Elliotot és visszazárkózna a fürdőszobába. De hát ő itt a főnök, az nem nagyon adja a módit, hogy most álljon neki duzzogni. Pedig nagyon is ahhoz lenne kedve. Érzi, ahogy öklében összemerevednek a csontok, és tagjaiból kikívánkozna a féltékenység. Komolyan ez a pasi Elliot legjobb barátja? Hát érvényes ez ő vele szemben? Egy komplett Adoniszt hozott a háza tájékára és ennek most nem nagyon örül. Lényegében azonnal azon pörögnek az agytekervényei, vajon volt-e valaha szó közöttük olyasmiről, hogy férfi, mint partner, úgy a múltban. De nem. Nagyon is tudta, hogy Elliot életében ő volt az első férfi, aminek ugyan meg kellett volna nyugtatnia őt, de nem tette. Bizony ott volt az a baljós érzés és a kétely, ami hirtelen jött és söpört minden józanságot… Vajon ő nem csak egy pótléka-e egy elérhetetlen álomképnek, egy érzésnek, amit Elliot ez iránt a srác iránt akarna érezni, de nem teheti, mert ő egy lányt választott helyette…

Hosszan fújja ki a levegőt, miközben Montregot vizslatja. Sosem volt vagy lesz, se ilyen szép szemű, se ilyen jóképű, se ilyen izmos. Most is csak látja, ahogy be-bekukucskálnak az iroda ablakán a női alkalmazottak. Vicces mennyire próbálják feltűnésmentesen csinálni. De a pletyka, hogy csinos férfi van az átlátszó irodában bizonyosan gyorsabban terjed, mint annak a híre, ha ellenőrző körútra indul az alkalmazottai között. Pedig az is, mint a szélvihar söpör végig a kiadóban. Holott sosem azért megy körbe, hogy zaklassa szegény kis alattvalóit… Mindegy. Most nem ő a sztár a fedélzeten. Van ez így… Az ő híres fejét, már tuti mindenki unja. De akkor is… Még ez is… Duzzogna, de persze nem teheti. Még mindig nem és valószínűleg sohasem. Nem kéne egy kisfiú életérzés színvonaláig lemennie csak azért, mert itt egy pasi, aki túl jól néz ki.
Kicsit megköszörülte a torkát és jobban ki is húzta magát. Önkéntelen mozdulatsor volt, amit akkor vetett be, ha valakinél jobbnak, erősebbnek akart mutatkozni. Bár ő maga észre sem vette.
- Elliot elmesélte, hogy mit szeretnél, igen. – Jelentette ki komolyan. – De ettől ez még a te kérésed marad. És a leányzó mellett is neked kell érvelned. Elliot annyiban segített, hogy bejuttatott a négy üvegfal közé.
Kissé hátradőlt és megint kortyolt egyet a kólájából. Annyit lát, hogy a vele szemben ülő még fiatal. Ő pedig egy sok tárgyaláson edzett, vagy egy tízessel idősebb férfi. Van különbség. Amúgy tényleg csak hallani akarja a kérést és egy-két érvet. Kérni, ezért cserébe mégis mit kérne? Jelenleg nincs semmi, amit adhatnának neki. Majd később talán, ha kellőképp lenyomoztatta Mathias Montregot, lehet, hogy lesz.

Oldalra fordul, ahogy Elliot megszólal. És hirtelen felé is nyúlna, ahogy az aggodalom egy pillanatra végigvillan az arcán. Épp csak az szab gátat a mozdulatnak, ahogy hallja, hogy az üveg koccan az asztalon. Majd, miután a kupak lepattan a tetejéről a kóla csak úgy fröcskölni kezd mindenfelé. Cukros italt juttatva az íróra, az asztalra, a dekorációs pozsgásokra és talán még a vendégre is… Nat hirtelen pattan fel és löki a földre az üveget, hogy a maradék inkább a padlóban, mint a fontos iratokban vagy tárgyakban tegyen kárt.
- Elliot! – Emeli fel a hangját, miközben gőzös tekintettel a férfira néz. – Elárulnád, hogy ez most mire volt jó? – Kérdezi és kisétál a fürdőszobába, hogy papírtörlőket hozzon be, amit a férfiak felé nyújt. – Te voltál igaz? – Kissé enyhébbre vált a hangja, ahogy ismét Elliotra néz. Úgy se tud túl sokáig haragudni arra a gyönyörű fejére. Már meg sem próbálja inkább… - A kiadónkban mostanában sűrűn fordulnak elő hasonló balesetek. – Jelenti egyszerűen a vendégnek. És, bár nem örül neki, de csak hagyja, hogy Anson kétségbeesett arccal belépjen az irodába és nekikezdjen a romok eltakarításának. – Ha bármi ruházati kár érte, a kiadóm, vagy én, vállaljuk a tisztíttatást, esetleges kártérítést.

A feszültség szikrái immár látványosan pattannak körülöttünk. Nem kell sok ész ahhoz, hogy bárki észrevegye. Ráadásul Elliot az egyetlen szem és fültanúja a kis 'tereferének' aki pedig nem bárgyú bamba, mint mások... Tudom hogy tudja mennyire nem jó irányt vesz a beszélgetés. Nem mintha azt akarnám, hogy kimentsen vagy közbeszóljon, csak... a vasakarat egymásnak feszül. Az enyém és Foresté. És Nathaniel talán joggal van nagy mellénnyel. Végtére is az ő kiadója, az ő élete, pénze, sikere és munkája na meg az ő felelőssége. De én, én azért ugyanolyan partner vagyok. Meglehet korban és tapasztalatban lefőz (nem nehéz így félig azt se tudva hogy ki vagy), de azért a húgomból belém csöpögtetett aranyvérű szellemüket ott uralkodik. És hiúságom is van, ó de még mennyi! Párosul azzal a büszkeséggel, ami a Montregok nagy sajátossága. Ehhez nem kell tudás vagy emlék... zsigerileg ott él benned, ösztönből. És jelenleg előtör, mint a cunami a földrengés sután. Már az is kínos, hogy szívességet kell kérnem. Kezdjük ott hogy nem is akartam! Elliot ajánlotta fel, de álmomba sem gondoltam volna hogy ennyire furcsa lesz itt ülni és nézni őket. Tudni amit nem feltétlen akartam volna most jobban felocsúdva és... kimondani a valós igazságot. Hogy kell egy rohadt hely Clemnek, hogy ne az ostoba Próféta csicskása legyen!
– Leégett a nyelvem…
Cinikus pillantást vetek Elliotra. Gyorsan és fél szemmel történik csak, amolyan megrovóan azt sugallva, hogy gyerek, ne szólj bele a felnőttek beszélgetésébe s már újra Foresttel nézek pislogás nélkül farkasszemet. Mintha csak ez döntené el a dolgot; hogy melyikünk tudja tovább fenntartani a szemkontaktust.
- Elliot elmesélte, hogy mit szeretnél, igen. De ettől ez még a te kérésed marad. És a leányzó mellett is neked kell érvelned. Elliot annyiban segített, hogy bejuttatott a négy üvegfal közé.
- Remek, az érveim elég egyszerűek. Clem...
Elakadok, mert Elliot üvöltő hangja tölti be a teret a spriccegő hang kíséretében. Konkrétan fél tized másodperc múlva se nem látok semmit se nem kapok levegőt. A fuldoklás határán állva realizálom a támadást mert a nyitott számba és vele együtt az orromba is beszökik a cukros kólának nevezett lötty és a szénsav megteszi hatását. Prüszkölve tolom hátra a székem és állok fel szörnyülködve, mintha csak az, hogy magasabb leszek fél méterrel segítene a helyzetemen.
- Baszki! - káromkodom el magam ösztönösen, miközben a fejem is lehajtom, hogy ha lehet az arcomról inkább a földre csöpögjön az ital ne pedig rám. Mellesleg örülnék, ha a szemem is kitisztulna legalább annyira, hogy ne csípjem mint egy rohadt durrfarkú szurcsók szúrása. Persze hiú ábrándok ezek, mert még kegy két pillanatig ez nem következik be és ez épp elég idő ahhoz, hogy csak halljam Nat szövegelését meg öles lépteinek dobbanását semmint lássam. Így elmulasztom a bájosan egymásra mosolygást, buksisimit, avagy leszidást, mit O'Mara zsebelhet be tőle.
- A kiadónkban mostanában sűrűn fordulnak elő hasonló balesetek.
A kezembe nyomott papírszerű valamit rögtön az arcomhoz nyomom. Ezzel annyit elérek, hogy immár sűrű pislogások közepette homályos foltokat kezdek el látni, cserébe a ragadós masszává váló innivalót jól szétkenem az arcomon.
- Balesetnek? Ti ezt így hívjátok?
Hát én találóbb kifejezést mondanék vagy legalábbis jobb szóval is tudnám illetni s mindössze a jómodor nem mondatja ki velem sőt egyenesen visszafog. Mindössze csak megvető oldalpillantást küldök a 'legjobb barátomnak', legalábbis feltételezem az a folt ő és nem a szeretője.
– Ha bármi ruházati kár érte, a kiadóm, vagy én, vállaljuk a tisztíttatást, esetleges kártérítést.
Halkan és keserűen felnyerítek röhögve a komoly hangnemre és immár kissé vörös szemekkel be is tudom fókuszálni a szavak forrását. Na igen, a károk... az öltönyömnek tuti annyi. Kár, Boss jókat gyárt de esélyesen az ilyesfélére semelyik tisztítóbűbáj nem túl hasznos. Kényes az anyag. Szívás.
- Még jó, mert szar vagyok a háztartási bűbájokban....- vállat vonok unottan. Igen, simán vállalom ezt nyíltan, de talán csak azért mert már Elliot ezzel a kis húzásával elérte hogy sokkalta kevésbé érzem magam görcsösen. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lennék ideges rá, mert igenis találhatott volna jobb módszert is a feszültségoldásra. Ugyanis csakis ő garázdálkodhatott és ismerve a jellemét; hát csuklás nélkül meg is ejtette.
- Szóval kösz, igazán remek ötlet a tisztítás, de lehet feláldozom az öltönyöm Clementine leendő munkahelyének az oltárán.
Mekkora szar! Jószagú mosdatlan Merlinláb! Ezt valóban én mondtam?
Elég perverz abba belegondolni, már egy 'iroda' is képes elérni, hogy megszabaduljak a ruháimtól. Mondjuk a kintről árgus pillantásokkal figyelő női alkalmazottak biztosan örülnének ennek a látványnak. Ez bizarr na meg aggasztó. Baromira aggasztó!

JÖVŐKÉPEK
(http://i.pinimg.com/564x/9c/ae/80/9cae806c4fe303b392d943b593568371.jpg)

[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=230335181)

NAT & MATHIAS

– Elliot!
– Baszki!
Kiáltások csapták meg a fülemet, miután a kóla hatalmas szökőkútként csapódott Nat és Montrego arcába. Ha másért nem, a látványért mindenképpen megérte egy egészen kicsit megbillenteni, illetve éppen csak megrázni azért a látványért. Ahogy a kupak lerepült, már tudtam, hogy remekül fogok szórakozni, na de hogy ennyire.
Elnéztem, ahogy Montrego is felpattan és megpróbálja a cukros löttyöt eltávolítani az arcáról. Neki még ez is jól áll, mi? A gúnyos kérdés, a bebámuló nőcskék látványára ugrott be, akik izgatottan ugrálni kezdtek, hogy lássák a jövevényt enyhén nedves ruhában – nem mintha öltönyön keresztül bármi is látható lett volna a „kockatestből”.
– Te voltál igaz? – érkezett Nat következő, igencsak leleményes kérdése.
– Én? – A kérdés megjátszott felháborodással szakadt ki belőlem. – Sosem tennék ilyet!
Legyintettem, majd mikor ő távozott a mosdó irányába, én megint Montregot bámultam, aki baromi nevetségesen festett még mindig talpig kólásan. Csak akkor fordultam el ismét, mikor kaptam egy papírtörlőt, amivel az éppen csak kicsit kólás kezemet megtörölgettem. A pálcámat óvatosan visszacsúsztattam a helyére.
Aztán megjelent az az asszisztens kölyök, aki annyira szeret fontoskodni. Hát most sem hagyhatta ki. Igaz egy pálcaintéssel rendbe lehetett volna tenni az egészet, a személyes jelenléte éppenséggel teljesen szükségtelen volt egy olyan konyhatündér mellett, mint Nathaniel Forst.
A kölyköt figyeltem, ahogy Nat körül izeg-mozog, nem érdekelt sem a „baleset” és még csak a ruházati kár kifejezés sem. Nem hallottam a beszélgetést. Egyszerűen jobban lefoglalt a düh, ami pillanatok alatt vette át felettem az uralmat. Mi a francnak kellett bejönnöd? Megvetően bámultam a fickót és kedvem támadt volna belérúgni, ahogy egészen közel ért hozzám.
– Szóval kösz, igazán remek ötlet a tisztítás, de lehet feláldozom az öltönyöm Clementine leendő munkahelyének az oltárán. – Ez a mondat hangzott el éppen, mikor egészen elém hajolva kezdte el törölni az asztalt.
– Hát… esetleg megpróbálhatod ledobni a ruhadarabjaidat meggyőzésként – szúrtam közbe epésen, de akkor az a hülyegyerek eltalálta a vállamat a könyökével és egészen kitakarta a látóteremből a többieket.
A pumpa most már annyira felment, hogy éreztem, amint az arcomba szökik az összes vér. Még sem adtam meg az az örömöt mindenkinek, hogy azonnal eltépem a fejét, helyette közelebb hajoltam és egészen halkan súgtam oda neki egy kérdés. Persze, ha a többiek éppen nem beszéltek – mert hát megint nem figyeltem –, akkor könnyedén meghallhatták.
– Téged hogy is hívnak? Nat talpnyalója? – érdeklődtem gúnyosan.
Gonosz vigyor ült ki az arcomra.
– Ha nem akarsz egy kólát a képedbe vagy egy rúgást a seggedbe, húzz innen! – mordultam rá. Szinte megfeledkeztem arról, hogy Montrego és Nat is itt vannak. Csak az érdekelt, hogy ne kelljen látnom, mert ő fog a végén nagyon rosszul járni.

JÖVŐKÉPEK

(https://i.pinimg.com/564x/91/a3/1d/91a31de9e51db8cdc22098be453712f9.jpg)

Mathias és Elliot

outfit (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=230344758)

- Ja igen, ez csak egy kis baleset. – Vonja meg a vállát, miközben végignéz a kóla áztatta férfin. Akinek, a női alkalmazottak nagy örömére, a foltos ing talán pont ugyanolyan jól állt, mint a kevésbé nedves. Azért egy pillantással int a hölgyeményeknek, hogy esetleg találhatnának maguknak valami elfoglaltságot. Elvégre munkahelyen és nem egy vetkőző műsoron vannak. Az átöltözés opcióját inkább fel se ajánlja Montregonak. Persze fizeti a kárt, tényleg szívesen, de ne itt kezdjen neki levedleni, mert kiakadna a nők szíve. Meg aztán, arra se vágyik túlzottan, hogy Elliotnak esélye legyen megbámulni a testét. Nem. Inkább ráküld egy egyszerű kis szárítóbűbájt az öltözetére. – Így azért mégiscsak kényelmesebb. – Mondja egyszerűen és önmagát is megszárítja. – Mivel nagy a mugli-mágus összhatás idebent, ugyebár híresek vagyunk a kevert foglalkoztatásról, előfordulnak ilyesmik, könnyebben, mint máshol. Főleg, ha Elliot is jelen van. Ő mintha még vonzaná is a furcsa, mágikus kisüléseket. – Kissé a férfi felé mutat és rá is néz. Kedvesen pillant arra. Mathias láthatja, hogy mennyi vágyakozás van a tekintetében. A vágya annak, hogy Elliot egyszer tényleg szeresse őt. Hogy egyszer felvállalhassák úgy igazán, hogy együtt vannak és boldogok. Mert most reménykedik. Furcsa, de azt teszi. És közben érzi ahogy szerelembe esik. Bolond és egyre bolondabb szerelembe, egy őrültnek és reménytelennek tűnő vonzalomból. Ez az élet tréfája és kiszámíthatatlansága. De reméli, hogy a végén nem megvicceli a sors, hanem tényleg, végre hagyja őt és a boldogságot győzni.

– Nem kell most azonnal levenned. – Mondja Elliot tréfájára reflektálva, nehogy tényleg komolyan vegye Montrego. – Elég ha elküldöd a számlát, ha van, vagy egy körülbelüli összeget. Tényleg. – Az íróasztalához sétál és elvesz az asztalról egy névjegykártyát, amit a vendég felé nyújt. – A kisasszonyról azért még jó lenne hallani pár szót. Mikor akarna kezdeni? Melyik osztályon? Mikben jeleskedik például? Ha ezt tudom, akkor esetleg én magam is tudok a számára csoportot választani. Bár nem szeretném, hogy az embereimnek feltűnjön, lényegében egy mondvacsinált helyet kapott. Mert lényegében ez lesz, még ha a bővítések miatt sokszor veszünk is fel embereket… De ez már az én dolgom, az én problémám. De szeretnék a hölggyel kettesben elbeszélgetni, minél hamarabb, annál jobb…

Egy pillanatra nekitámaszkodik az asztalának. Kicsit kibújik a túlmerev főnök szerepből. De tagjai azonnal megfeszülnek, ahogy látja Elliot arckifejezését és a pillantást, amit Ansonra vet… Nem tetszik neki, nagyon nem. Lényegében fogalma sincs róla, hogy miért, de Elliot gyűlöli a kis asszisztenst. Nem véletlen akarta ma azt, hogy ne jöjjön ide be. De ez a dolga, mindenre figyelni Nat körül, még ha ez Elliotnak nem is tetszik. Most is nyilván csak önkéntelenül ugrott, ahogy érzékelte, hogy dolga van. Mert mindig ezt csinálta. Tűrte a főnöke hisztijét, rossz kedvét, túlzott boldogságát… Mindent. De Nat ezért fizette. Nem is rosszul, szóval ez volt a minimum, amit elvárt érte cserébe.
- Elliot. – Szólt komolyan a férfira és bizony érezhető volt, elvárja, hogy most ő rá figyeljen. – Megtennéd, hogy nem fenyegeted az alkalmazottaim? – Kérdezi, majd Ansonra emeli a tekintetét és egy fejbiccentéssel jelzi, hogy menjen el. És ez is egy hatalmas különbség jele. Ellitonak egy pillanatra se merne csak jelezni. Vele beszélni akar. Érezni, hogy figyel rá, éreztetni, hogy figyeli. Anson csak egy biccentést kap, egy szó nélküli jelet arra, hogy húzzon el. Szerető és alkalmazott óriási kontrasztja…

Aztán ellöki magát az asztal szélétől. Kezével egy szék felé mutat, hogy Montregonak ismét helyet kínáljon, majd leül közvetlenül és szorosan Elliot mellé. Kezét a férfi combjára csúsztatja. – Ha jól tudom, te is ismered Mr. Montrego párját. – Jelenti ki egyszerűen. – Több véleménnyel, többet érek. Sőt, talán a tieddel többet érnék. A szerelmes férfiaknak megvan az a tulajdonságuk, hogy túlzott erényekkel látják el a kedveseik. Ami persze nem baj, sőt, kívánatos, főképp egy kapcsolat elején. De érdemben nem túl sokat segít például egy feladat leosztásában. – Továbbra is Elliot combján tartja a kezét. Az üvegablakon keresztül talán észre sem lehet venni, bár őt az sem zavarná. De nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy Elliot érezze, ő többet jelent neki Ansonnál. Illetve, hogy Montrego felé jelezze, ez a férfi bizony az övé, szóval igen, tényleg jobb, ha csak a kislánnyal foglalkozik, mert Elliot közelébe nem túl sűrűn fogja engedni… Ha pattanásos lenne és kövér akkor talán. Talán…

- Ja igen, ez csak egy kis baleset.
Hát erre nem tudok mást csak hüledezni magamban. Úgy jó istenesen. Mert mi a szösz? Hát ez... öh... najó hagyjuk. És még időm sincs végiggondolni Mr. ŐfőkönyvkiadótulajdonosÚr mellékesnek szánt reakcióját mikor a pofámba csap a pálcájából előtörő meleg levegő. Ez ugyan annyit elér hogy megszárít de semennyit nem segít a foltok ügyén. Problematikus lesz így a későbbiekben a dolog, de hát mindegy. Ruha úgy sincs másik, amit átvehetnék, és inkább nem is használnám az itteni mosdót mert hát... ki tudja? Nem mintha az irodai higiéniát becsmérelném, de ebben az üvegkalitkában egy-egy helyre lehet elrejtőzni... pont oda. Igaz Elliot közel se nevezte nevén a gyereket legutóbb mikor szóba került Nat, - vicces belegondolni hogy én illettem a kettősüket a kapcsolat szóval,- de ettől függetlenül (pláne Elliotot ismerve) biztos nem szentéletű egyik sem és várja ki a 3 hónap érintésmentességet.
– Így azért mégiscsak kényelmesebb.
Hát egy fokkal valóban az, de attól függetlenül mégis csak kényelmetlenül érzem magam. Talán a cukros ital miatt, de érzem hogy az öltönyöm jóvalta súlyosabbnak hat, na meg a nyakam körül feszül a bőr. Az sem segít, hogy Nat szavaira és pláne a pillantására a 'kisülés' szó helyett sokkalta inkább az 'elsülés'-t, mint olyat értelmezem ki s jön le rögtön. Ámbár ez talán magának a férfinak fel sem tűnik, mert cinikus megjegyzésére csak óhatatlanul rá siklik a tekintetem. Mindez a mozdulatsor közepén következik be mikor az öltönygombomra téved a kezem és ott meg is áll. Nat pedig rögtön reflektál rá, mintha csak kötelessége lenne.
- Engedelmetekkel csak az öltönyt venném le...
Hozzáfűzhetném hogy amúgy is baromi meleg van és egy trópusi esőerdő sírva könyörgne ezért a klímáért de inkább csendben maradok. Bölcsebb is mert amíg és szöszölök azzal hogy kibújjak a felöltő ujjaiból bejön egy mitugrász nyegle fickó, aki láthatóan arra hivatott létezni hogy Mr. Őkegyelme Forestet kiszolgálja. Rögvest el is kezdi a takarítást és azt a tipikus serte-pertét, ami baromira idegesítő velejárója az ilyen beosztottaknak. Mintha csak tanítanák nekik ezt a fajta magaviseletet valamiféle iskolában...
Nem is igazán hallom semmint érzem, hogy a barátom a túlvégen enyhe agresszióba hajló megnyilvánulással bír az imént betévedő férfi irányába.
– Megtennéd, hogy nem fenyegeted az alkalmazottaim?
Mindössze egyetlen jelentőségteljes pillantást vetek a vágott kínai szemekre. Amolyan 'ez most komoly?' fejet vágok, mintha csak én lennék a főnök pedig nem is. Igazából baromira érdekel mivel érdemelte ki ez a kis senkiházi ezt a fajta Elliot O'Mara viselkedést. Csak nem ... féltékeny?
Már maga a feltételezés is mulatságos, de hát persze sose tudni. Talán miatta nem érzi kapcsolatnak a kettejük közt húzódó (tagadhatatlanul létező) érzelmi vonulatot? Bekavar ez a kis... hát nem is tudom jó szóval illetni. Annyira semmilyen ez a férfi (jó nekem olyan szinten mindenki az, de ez az Anson még emberileg sem túlzottan feltűnő jelenség) hogy tulajdonképpen elsétálnék mellette az utcán mint egy kirakati bábu üres feje mellet a ruhaboltban...
Inkább csak szó nélkül helyet foglalok újra mikor Nat int míg ő egyetlen jól bejáratott főnök-pillantással elbocsátja a kis mindenesét és talán mert így akar bocsánatot kérni vagy mert így akarja a tudtomra adni a helyzetet de pozíciót váltva inkább szorosan lekuckóz Elliot mellé. Bájos!
Azért az epés megjegyzéseim feltörnének, de mivel nem vagyok ostoba (nem annyira mint amennyire annak tűnök, pláne az ő szemükben) inkább csak magamban puffogom el őket.
– Ha jól tudom, te is ismered Mr. Montrego párját.
Párját? Mi ő? Valami elcseszett veréb? Vagy galamb? Azoknak van párjuk, nem?
– Több véleménnyel, többet érek. Sőt, talán a tieddel többet érnék. A szerelmes férfiaknak megvan az a tulajdonságuk, hogy túlzott erényekkel látják el a kedveseik.
Hát itt igenis közbe kell iktatnom egy látványos sóhaj mellett egy baromira orbitálisan nagy szemforgatást. Szerelem meg férfiak... bahhh! Vicces hogy pont a nagy író, Nathaniel Forest papol erről, az, aki jelenleg egy a mellette ülő férfi combját fogdossa bőszen (és az hála Merlinnek nem én vagyok!). - Ami persze nem baj, sőt, kívánatos, főképp egy kapcsolat elején. De érdemben nem túl sokat segít például egy feladat leosztásában.
- Ó hát voltaképpen teljesen igazad van. Mivel az én szemem előtt a rózsaszín köd lebeg totálisan értelmetlen nyilatkoznom. Minek is jöttem ide? Végül is Elliot pedig biztosan behatóbban ismeri azzal egy csókkal vagy legalábbis kellően objektív vele kapcsolatosan, nem úgy mint én...
Alighogy kimondom jövök rá hogy végül is ez baromi nagy hibafaktor volt a részemről. Valahol viszont félúton elvesztettem a türelmem és ezt leginkább a hangom csattanós élében mutatkozik meg mert a néma düh ott tombol bennem a erőszakos türelem felszíne alatt. Valójában nem akartam megbántani sem Natot ezzel az odaszúrással sem kiadni Elliotot. De, baromira bánt hogy én is valami ehhez kísértetiesen hasonlatos úton és módon tudtam meg tőle a dolgot. Hogy képes volt ezt 'barátként' full érzelemmentesen közölni. Hogy hencegésszerűen dörgölte ezt az orrom alá és hogy egyáltalán megtörtént. Az meg már csak a hab a tortán hogy a sors ismételve önmagát engem hoz ilyen szituációba újra. Kissé savanyú arccal nyúlok egy üveg víz után és tekerem le a kupakját.
Legalább ne fognák egymás combját! Ne ennyire látványosan! Akkor talán kevésbé lennék ideges.... talán...
- De annyit elmondhatok minden elfogultság nélkül, hogy ha van lelkiismeretes ember aki száz százalékosan helyt áll bármilyen pozícióban, az biztosan Clementine Banks lesz.
Viccelsz ember? Hisz úgy tanul a vizsgákra mint egy idegbeteg őrült és mindent kiválóra is teszi majd le a nyakam merem a Mennydörgő szájába tenni, úgy hogy baromira nem számítják be sehova. Hát mi ez ha nem a maximalizmus csúcsa?

JÖVŐKÉPEK
(http://i.pinimg.com/564x/9c/ae/80/9cae806c4fe303b392d943b593568371.jpg)

[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=230335181)

NAT & MATHIAS

Anson képénél már csak egy dolog volt sokkal idegesítőbb – és nem, nem az, hogy Montergo foltosinges, immár zakó nélküli testére tapadt minden tekintet odakintről –, hanem az, hogy Nat nem küldte ki elég gyorsan. Kedvem lett volna betörni az orrát, vagy legalábbis olyan erősen képen vágni, hogy minden foga kitörjön. Minek fontoskodik itt? Nekem aztán nem hiányzott és kétlem, hogy Montrego rajongott volna, de még csak Nat sem hívta be, mert kitört a Vezúv – akarom mondani egy üveg kóla.
Dühösen bámultam az alkalmazott után, még azután is, hogy egy ideje becsukta magam mögött az ajtót és eltűnt a szemeim elől.
–Megtennéd, hogy nem fenyegeted az alkalmazottaim?
Sóhajtva pillantottam Natra.
– A rövid vagy a hosszú választ akarod hallani? – kérdeztem némi gúnnyal a hangomban.
Tudhatta jól, hogy Anson a kezdetektől fogva nem szimpatikus – és akkor még enyhén fejeztem ki magamat. Ha csupán egyszerű asszisztens volna, egy pillanatra sem zavartatnám magamat, mert engem aztán nem érdekel egy szürke alak… ez a fickó viszont szabályosan bepelenkázza Natot. Egy értelmes felnőtt varázsló éppen csak előrántja a pálcáját és máris rendbe rakja az asztalt egy kóla után. Itt azonban csak az a megfelelő eljárás, ha a „kis alkalmazott” bejön és szabályosan kitakarva engem, mondhatni láthatatlanként kezel. Hát Elliot O’Mara nem láthatatlan – legalábbis amikor nem akar az lenni és Kalamáris Kiadóban sosem akar –, ezt pedig szívesen meg is mutatom az öklömmel annak a szánalmas kölyöknek.
Fújtatva figyeltem, ahogy Nathaniel újra hellyel kínálja Mathiast.
–THa jól tudom, te is ismered Mr. Montrego párját.
Igen, nagyon is értettem, mit mond, de az én tekintetem a combomon pihenő kezét figyelte. Mi a szar? Értetlenkedve méregettem a hosszú ujjakat, nem is reagálva a felvetésére. Nem volt éppen helyén való az asztal alatt, ráadásul Montregonak nagyon is a szeme láttára ilyesmit csinálni.
–Több véleménnyel, többet érek. Sőt, talán a tieddel többet érnék. A szerelmes férfiaknak megvan az a tulajdonságuk, hogy túlzott erényekkel látják el a kedveseik.
Montrego felsóhajtott, én meg megilletődve, némiképp elhúzódva bámultam Natra. Megint nem értettem, ahogy már a lábfogdosást nem. Éppen azért hívtam ide Mathiast, hogy ő mondjon el minden lényegit Clementine-ról. Nem az én dolgom egy nagyjából alig ismert lányt beajánlani Őforestségének. Lényegében nem is érte teszem, hanem az állítólagos barátomért.
– Majd ő elmondja… – sziszegtem rá, miközben még mindig azzal a megrökönyödött pillantással méregettem.
Ezután jött persze csak a következő megjegyzés, méghozzá egyenesen Montrego szájából. Felszisszentem, mintha leforráztak volna… kissé talán vicsorogva is pillantottam rá. Nem, nem azért, mert ez egy olyan nagy titok lett volna. Lényegében alig húsz perce jelentettem be Natnak saját magam, hogy miféle kapcsolat fűz Clem Banks-hez. Egyszerűen csak nem értettem, hogy miért éppen ebben a hangnemben kell ezt kiadnia ezt magából… végül is én itt segíteni próbálok neki.
– De annyit elmondhatok minden elfogultság nélkül, hogy ha van lelkiismeretes ember aki száz százalékosan helyt áll bármilyen pozícióban, az biztosan Clementine Banks lesz. – Érkezett a folytatás, talán figyelemelterelésként a korábbi elszólás miatt.
– Köszi az infót, Montrego – jegyeztem meg némi gúnnyal. – Mellesleg ezt már említettem a csókot és Nat egyáltalán nem akadt ki rajta. Szóval jobb lenne, ha a csajodról és nem rólam meg a csajodról dumálnánk.
Némi kioktatás vegyült hangomba, mintegy jelezve a velem szemben ülő majomszabásúnak, hogy én bizony ő miatt ücsörögök ezen a kényelmetlen széken. Nem jókedvemből sürgölődtem olyan hevesen a fürdőben az érkezése előtt, hanem azért, mert próbálom megtartani az egyetlen barátnak nevezhető személyt az életemben. Ráadásul Clemet sem éppen rossz embernek ismertem meg, bénának igen… talán, ennek ellenére mégis megérdemli, hogy megtalálja a helyét a Roxfort után. Végül is, ő legalább elég közel áll ahhoz, hogy befejezze.
– Te meg hagyd ezt abba! – Sodortam le a másik majomszabású kezét magamról.
Kissé megjátszottan kulcsoltam össze a karjaimat a mellkasom előtt. Hosszan fújtam ki a levegőt, mint egy jelezve, ennek nem lesz jó vége… de tudtam, ez a szigor és komolyság az arcomon nem tartható sokáig. Igen, talán Mathias meg akart sérteni vagy legalábbis egy kis feszültséget szítani, de végig gondolva inkább izgalmas, semmint bántó az ilyesmi.
– Szerintem még azzal is jobban jártál volna, ha neki állsz levetkőzni. – Mathias felé fordultam és széles vigyor ült ki az arcomra. – Legalább lett volna az alkalmazottaknak egy jó napja... – Böktem a fejemmel a három nő felé, akik az arcukat most már teljesen az üvegnek préselték szemügyre véve Montrego foltos-inges felsőtestét.
– Meg nekem is... - tettem hozzá kicsit Nat cukkolására.

JÖVŐKÉPEK

(https://i.pinimg.com/564x/91/a3/1d/91a31de9e51db8cdc22098be453712f9.jpg)

Mathias és Elliot

outfit (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=230344758)

- Arra, hogy melyik osztályon és mivel tudna foglalatoskodni a hölgyemény, illetve, hogy mikor tudnék vele négyszemközt majd beszélni, még mindig nem kaptam választ. – Emeli fel kissé a hangját, de éppen csak éreztetve, hogy jó lenne a lényegre rátérni. És nem folytatni a remek férfierő méregetést, mert annak sosem lesz vége. És amúgy is, mutasson fel a jelenlévők közül bárki más egy jól működő, világszerte népszerű könyveket útnak indító komplett vállalkozást. Na, ugye hogy még mindig ő a főnök… Nyugtatja meg magát, miután keze lekerül Elliot combjáról. Rendben, ezt majd később úgyis lejátsszák, ahogy a Montregoval való kapcsolatának kivesézését is. A köztük folyó hatalmi körök úgy se tartoznak másra. Bár vélhetőleg sok szempontból feltűnő lehet a változás. Mondjuk nem pont ennek a félistennek, aki őt, a nagy Nathaniel Forestet lényegében nem is ismeri. De a közeli alkalmazottaknak biztos. Legalábbis ő úgy gondolja, hogy feltűnő lehet, nemcsak Elliot megjelenése, hanem az is, ahogy ő maga másképp áll a munkához. Már nem csak egy gyerek van, akihez haza sietne, hanem egy férfi is, akit látni, érinteni szeretne. Van, hogy ez az érzés egész nap kínozza, de nem kap rá enyhülést, ami rányomja bélyegét az egész másnapjára. És van, hogy enyhülést kap az édes kis kínra, és másnap szinte táncra perdül a boldogságtól. Bár Elliot szeszélyes… És, bár ezzel még inkább megnehezít mindent. A jutalmat mégis mindennél édesebbnek érzi azután…

- Mert te azzal, hogy felhozol egy csókot, ilyen éllel a hangodban, nem segítesz Ms. Barton helyzetén… - Vesz el egy pogácsát az asztalról, hogy beleharapjon, majd maga elé tegye. – Nincs okod rá, hogy türelmetlen legyél. Vagy ideges. Igen, a kólafoltos ingen kívül, de az másik történet. Neked is meg kell tanulnod milyen az, mikor egy nagyjából ugyanolyan beképzelt és büszke férfival kerülsz szemtől-szembe, mint amilyen te magad vagy. Itt most te vagy az, aki szívességet kér, és ennek megvan egy hivatalos, feszült módja, ami igen, nem túl kellemes, de a jövőre nézve, igencsak hasznos. – Mondja komolyan, de inkább csak magyarázva, semmint sértésnek szánva. Sőt, már-már tanítónak hat a hangsúly, ahogy beszél. Nem, nem rajong Montregoért. És neki nem is szívesen adna állást, ha ő folyamodna érte. De nem azért, mert nem érdemelné meg. Mert de. Egy vezető pozícióban simán elkélne egy ilyen alak. Szépen elalélnának a női tárgyalópartnerek aztán onnantól kezdve minden egyszerű lenne. Bár azt nem tudja, hogy a női alkalmazottakkal onnantól kezdve mit is kezdene, de pár hét alatt csak megszokná mindenki a férfit… - Ezek jó tanácsok, amiket hasznosíthatsz majd az életben a gyanúsan előre megépített családi vállalkozás vezetésénél. De ha pár dolgot betartasz, azt is jól fogod csinálni. De Ms. Brooks-ért majd harcolj kicsit látványosabban legközelebb… - Mondja először gonoszkás vigyorral az arcán, ami a végére egyszerű kis mosollyá enyhül. – Örülök, ha a kisasszony jól dolgozik, meg száz százalékot nyújt, az az alap. – Dől hátra ültében. – De itt általában százötvennel folyik a munka… Viszont nyilván megadom neki a bizalmat, amennyiben a lehető leghamarabb tudok vele beszélni. Tudom, hogy a Roxfortból nem jöhet ki, de egy baglyot megereszthet felém. – Vonja meg a vállát, mert ő felőle lényegében ez az egész ügy le van tárgyalva. Csak örülne, ha minél előbb megszabadulhatna az Adonisztól, mielőtt a női alkalmazottak spontán elájulnak a gyönyörtől a folyosón… Elliot meg esetlegesen idebent az irodában, amennyire bőszen ajánlgatja azt a vetkőzést a pasinak.

Feláll, hogy jelezze, tényleg itt a vége fuss el véle, de a mozdulat közben odahajol Elliothoz és rászorít kissé a nem fájós combjára. – Ha még egyszer felajánlod neki, hogy meztelenkedjen, nem tudom, mit csinálok veled… - Morogja halkan a férfi fülébe, próbálva kissé úgy tenni, mintha csak az Elliot mellett lévő dolgokat igazgatná meg, aztán tényleg Montrego mellé lép.
- Nos? Túltárgyaltuk?

Elliot nyers köszönömje sugallja a rosszallást. Hiába kontráz rá arra hogy már tudta a kedvese a tényállást úgy látszik mégsem annyira elsimult tényezőről van szó. Legalábbis a hatodik elcseszett talán nem is létező érzékem ezt súgja. Vicces de ez valahol kölcsönös. Igaz hogy régen volt (régen volt? Ugye régen volt?) de ettől még bennem is megvan a tüske. Mert hát fura elképzelni Elliottot Clemmel. Vagy úgy bárkivel! Még Nat mellett ülve Nattal is.
– Te meg hagyd ezt abba!
A felcsattanására csak pislogok kettőt. Annyira a nem megszokott O'Marás megnyilvánulás ez hogy mindössze erre van lehetőségem mert felocsúdni sincs időm. Mióta lett ő ennyire ideges? Egyértelmű nem miattam van ez, habár gondolom hogy aggódott érzekésem előtt hogy hogyan is fog ez a kis találka lezajlani Forest és köztem. Vélhetően nem pont erre számított. Nem baj, én sem.
– Szerintem még azzal is jobban jártál volna, ha neki állsz levetkőzni.
- Hogy mi? - vonom össze szemöldököm a szavaira és dőlök kissé előrébb, mint aki rosszul hall. Pedig nem. Biztos ezt mondta ki mindössze baromira nem értem ugyan mégis miért sikeredett ezt beböffentenie a beszélgetés kellős közepébe. Minek néz ő engem? Nem szorulok rá sztriptíztáncolásra, azt meghagyom a jó öreg Lancaster profnak, már ha a pletykák igazak...
– Legalább lett volna az alkalmazottaknak egy jó napja..
Ahogy fejével bök úgy fordulok irányba én is követve a ő tekintetétt. Hamar befókuszálom az üvegre már szorosan rátapadt hölgyeményeket, akik pillarebegtetve bámulnak engem.
- Pfff remek! - nevetem el magam enyhe zavarodottsággal. Kivárok egy percet és csak úgy fordulok vissza a beszélgetőtársaim felé. Végtére is most egy egész kiadó életét zavartam meg és úgy tűnik nem akaródzik visszamenniük dolgozni. Már talán jobb is hogy nem látom mit művel velük a mosolyom, amit Elliot dacos féltékenysége csalt elő belőlem na meg a helyzet abszurditása. - Látod, neki legalább jó az ízlésük!
Ezt már csak magam elé dörmögöm, félhangosan mert akaratlanul is eszembe jut Lyana, aki bezzeg két és fél perc alatt kiadta az utamat. Emiatt nem is hallom a barátom közbeszúrt megjegyzését, pláne mert még Forest is közbe akar szúrni a csevelybe.
- Arra, hogy melyik osztályon és mivel tudna foglalatoskodni a hölgyemény, illetve, hogy mikor tudnék vele négyszemközt majd beszélni, még mindig nem kaptam választ Mert te azzal, hogy felhozol egy csókot, ilyen éllel a hangodban, nem segítesz Ms. Barton helyzetén… -
Nem tehetek róla de egy mély sóhaj szakad fel belőlem miközben összefűzöm a kezeim magam előtt épp úgy mint Elliot is teszi.
- Banks. A neve Banks...
– Nincs okod rá, hogy türelmetlen legyél. Vagy ideges. Igen, a kólafoltos ingen kívül, de az másik történet. Neked is meg kell tanulnod milyen az, mikor egy nagyjából ugyanolyan beképzelt és büszke férfival kerülsz szemtől-szembe, mint amilyen te magad vagy. Itt most te vagy az, aki szívességet kér, és ennek megvan egy hivatalos, feszült módja, ami igen, nem túl kellemes, de a jövőre nézve, igencsak hasznos. –
Morcosan hallgatom végig a monológját. Már az nem tetszik ahogy egy szusszra levegővétel nélkül ledarálja. Van ugyan benne annyi hogy elhagyja a kioktató hangnemet, de... hát csessze meg! Minek néz ő engem? Valami kisiskolás diáknak? Nem vagyok a kifutófiúja akit itt móresre taníthat. Ba... khm, szórakozzon Elliottal.
- Ezek jó tanácsok, amiket hasznosíthatsz majd az életben a gyanúsan előre megépített családi vállalkozás vezetésénél. De ha pár dolgot betartasz, azt is jól fogod csinálni. De Ms. Brooks-ért majd harcolj kicsit látványosabban legközelebb…
- Remek. Kezdjük azzal hogy nincs szükségem jó tanácsokra. Pláne egy negyven évestől aki szaktekintélynek képzeli magát. Ne értsd félre biztos remek író vagy, habár egy könyved sem olvastam, de mikor a kiadód nőtagjait több mint fél percig megzavarja az ittlétem az nem sugall profizmust és erős vezetői kezet... - közlöm miközben fejemmel a hátam mögötti üveg felé bökök ahol mostmár a három helyett talán négy személy is állhat. Persze csak sejtem hogy több, mert mi ez ha nem törvényszerű? Ha egy ember nem dolgozik hirtelen még egy nem fog majd még egy.. végül mire észbe kapsz az egész kiadó kiürül és mindenki rendkívüli szabin lesz. - Másrészt a neve még mindig Banks. Ha ennyire jegyzed meg a dolgokat régen rossz. Kérdésedet kielégítve úgy vélem bármelyik poszton megállja a helyét. Ambíciózus, lelkiismeretes és igen gyorsan tanul. Kettőt pislogsz és képes a székedben ülve főnökösködni.
Itt azért megejtek egy gonosz fintort. Clem ugyan szende szűznek néz ki, de valójában ez brutálisan messze áll a valóságtól. Miért? Mert makacs mint egy öszvér! Nat szavaira pedig mikor a százötvennel folyó munkát emlegeti csak én vonok vállat. Kedvem lenne megjegyezni hogy hát ez baromira nem látszik, de úgy vélem már így is több szúrást vittem be mint illet volna.
- A mikor nem rajtam múlik. Amint visszatérek az iskolába beszélek vele, illetve biztosan le tudtok levelezni egy kölcsönösen megfelelő időpontot. A nevében nem nyilatkozhatom és nem fogom az idejét sem beosztani.
Ahogy Forest feláll jelezve hogy itt akkor vége a dolognak és inkább Elliot felé fordul keserédes szájíz marad bennem. Na hát ezért utálok én szívességet kérni bárkitől. És voltaképpen ez volt az első alkalom, de talán az utolsó is. A vicc az hogy ha Elliot maga nem ajánlja fel a dolgot eszembe sem jutott volna az egész...
Valahol egyszerre bánom is már de félig-meddig tudom, hogy szükséges volt. Ennyivel tartozom Clemnek ha már... ha már eltitkolom előle Lyanát... Szemeim az italok üvegein és kupakján időzik el félprofilban látom csak az üvegfal túloldalán oszladozó női tömeget. Úgy vélik vége a műsornak végtére is a főnök inkább már a szeretőjével sugdolózik. Abba meg nem túl sok izgalmas van számukra.
- Nos? Túltárgyaltuk?
Nat hangja visszaránt a valóságba és torokköszörülésre késztet. Felállok én is, és nyúlnék megszokásból az öltönygombom felé hogy szokásosa megigazítsam, de nincs mihez. Így hát csak rápislogok miközben közlöm a tényeket.
- Azt hiszem igen.
Apró bólintással jelzem, hogy valóban így van és mindössze némán csak a kezem nyújtom felé hálám jeléül. Úgy vélem ez a gesztus többet sugall minden szónál.

JÖVŐKÉPEK
(http://i.pinimg.com/564x/9c/ae/80/9cae806c4fe303b392d943b593568371.jpg)

[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=230335181)

NAT & MATHIAS

„ Másrészt a neve még mindig Banks. Ha ennyire jegyzed meg a dolgokat régen rossz. Kérdésedet kielégítve úgy vélem bármelyik poszton megállja a helyét. Ambíciózus, lelkiismeretes és igen gyorsan tanul. Kettőt pislogsz és képes a székedben ülve főnökösködni.” Megismételtem magamban Montrego mondandóját, nem figyelve a folytatásra. Na persze ez részben annak volt köszönhetően, hogy feltörni készülő horkantást, majd a nyomában kiszakadó hasfájdító röhögést igyekeztem elfojtani. Nem azért, mert humoros volt, amint valaki kitúrja a helyéről Natot… hanem azért, mert az éppen Clementine Banks lett volna Montrego megfogalmazásában.
Hirtelen az az érzésem támadt, hogy mi ketten nem is ugyan arról a lányról beszélünk. Miss Banks leginkább úgy viselkedett a csók közben, mint egy darab fa, amire valamilyen különös oknál fogva rátapasztottam az ajkaimat. Mindenestre legalább előkészítettem a terepet Montregonak. Az ő csókjára bizonyosan nem reagált ennyire ridegen, hiszen már kellő tapasztalattal rendelkezett általam.
Nat hirtelen felállni készült. A mozdulat közben hajolt hozzám és finoman súgta a fülembe: – Ha még egyszer felajánlod neki, hogy meztelenkedjen, nem tudom, mit csinálok veled… – Közben a combomat is megszorította, amire csak egy halk szisszenéssel reagáltam.
Ezután fordult csak Montrego felé.
Csendesen figyeltem a kettősüket, miközben végig masszírozgattam a combomat.
– Nos? Túltárgyaltuk? – kérdezte Nat szigorral a hangjában.
Na, ilyenkor aztán igazán jól néz ki, mi O’Mara? A belső hang izgatottan csendült a fülembe. Elégedetten vigyorogtam és Montrego válasza közben én is felkeltem a székből. Gyorsan simítottam egyet a ruhámon, mintha gyűrött volna, pedig rá sem néztem. Jobban érdekelt a pillanat, ahogy kezet ráznak, jelezve: az alku megkötetett.
Egy kicsit vártam, hátha még érzékeny búcsút akarnak venni egymástól. Zsebre dugtam a kezemet, ellenőrizve megvan-e még a pálcám, meg a szokásos egy galleon, amit mindig ott tartok.
– Ha végeztetek a komolyember ügyekkel, akkor én kikísérem Montregot az épületből… – jegyezte meg.
Intettem Mathiasnak, hogy kövessen, de nem fordultam vissza ellenőrizni, valóban követ-e kifelé. Szerencsére eddigre elhúzódtak az üvegektől a kíváncsi női alkalmazottak, hogy aztán a folyosóra kilépve ismét megcsodálhassák a kólafoltos Adoniszt. Én csak sóhajtottam és szemforgatással nyugtáztam a dolgot.
Anson szerencsére nem került a szemem elé, így nyugodtan sétáltam a folyosón, nem is figyelve az embereket.
– Clem mióta ambíciózus? – érdeklődtem csak úgy Montrego felé fordulva.
Egy kicsit megköszörültem a torkomat, hogy ezúttal ne szakadjon ki belőlem semmiféle gúnyos kis hang. Végül is nincs nekem semmi gondom azzal a lánnyal, csupán az az oldala, amit én ismertem – leszámítva azt a remek találkozást Nyströmmel – nem éppen arról volt híres, hogy túlzottan talpraesett. Még a szokásos pofonomat sem kaptam meg tőle, amit eddig minden hozzá hasonló, vonzó nőszemélyből sikerült kiprodukálnom.
– Ne érts félre, nagyon csinos lány… de nem valami határozott… – vigyorodtam el hirtelen.
A kezemet a szám elé kaptam. Megpróbáltam egy nyeléssel eltűntetni a képemről a túlzottan is gúnyos kifejezést.
– Egy ilyen visszafogott teremtésnek nagy lehetőség lehet itt dolgozni, azt hiszem… – Folytattam hadarva. – Fogalmam sincs, hogy mennyire számít ez a kiadó menőnek. De Nat gazdag, szóval gondolom az… – rántottam meg a vállamat.

– Ha végeztetek a komolyember ügyekkel, akkor én kikísérem Montregot az épületből…
Mi van már itt? Nem találok ki egyedül szerintük? Nem vagyok ötéves... és amúgy is minden üveg... átlátni az utcára, csesszék meg!
Magamba dohogva pillantok Elliotra, amolyan, nem vagyok már dedós és nincs szükségem egy apára jelzésértékkel. Pláne nem egy ferdeszemű apára. Persze ez is olyan mellékes dolog mint minden, mert valószínűnek tartom hogy Nat fennakad a komolyember szövegen és már nem is érdekli hogy engem egy pisis ötévesként kezelnek. Mondhatnám, hogy ó igazán nem kell a segítség kösz, végtére is csak szerintem a fél kiadó állna rendelkezésemre a kiengedés terén az itt dolgozó nők közül (habár megeshet, hogy épp nem engednének ki hanem bezárnának egy ehhez kísértetiesen hasonló üvegkalitkába és inkább a rabszolgájukként kezelnének), de inkább lenyelem a magamban szarkasztikusan csengő gondolatot.
– Clem mióta ambíciózus?
A folyosón miután Natot magára hagytuk a nagykockában lévő kiskockájában meglepő fordulatként ér Elliot kérdése.
- Mikor volt nem az? - félig színlelt meglepettséggel kérdezek vissza. Néha az az érzésem O'Mara egy teljesen másik Clem Bans-ről beszél. Már a csók esete is megdöbbentően más volt, de azt még betudható annak, hogy ők másképp élték meg. Az elmondott dolgok alapján Napsugár talán nem is épp pozitívan így eléggé érthet,ő ha nem úgy viszonyult hozzá, mint hozzám. (Még jó! Cöh!) Na de a viselkedési minta.. na azért egész más kérdés. Fura hogy Elliotnak nem tűnt fel mennyire határozott ő a maga csöndes módján... Pedig nem tűnt rossz emberismerőnek.
– Ne érts félre, nagyon csinos lány… de nem valami határozott…
Nem tehetek róla, de ahogy kiejti a szavakat hangosan röhögök fel. Hitetlenkedve csóválom a fejem miközben az íróasztalok mögött a női tekintetek követnek és halk sóhajjal jutalmazzák az Elliot által kicsalt nevetésem. Fel sem tűnik mindez.
- Hihetetlen! Ugyanarról a lányról beszélünk mi? Clem nem határozott? Hát úgy kiosztott engem legutóbb, hogy azt egy férfi is megirigyelhetné. Nagyon ragaszkodik a Prófétához...
Az utolsó mondatomba, melyet nyitva is hagyok eltűnődőn, érződik hogy nincs ínyemre a tényközlés. Eltöprengek azon, vajon hogyan is fogja fogadni a Kalamáris lehetőségét és vajon én mindezt hogy is fogom tálalni neki? Érzem a vesztem az az igazság, de ugyanakkor csakis így tiszta a lelkiismeretem. Én megtettem mindent érte és a jövőéért. Immár rajta áll hogyan fuserálja el.
- Egy ilyen visszafogott teremtésnek nagy lehetőség lehet itt dolgozni, azt hiszem… Fogalmam sincs, hogy mennyire számít ez a kiadó menőnek. De Nat gazdag, szóval gondolom az…
- És akkor már remek is? Bár bocs Elliot, de én is gazdag vagyok mégsem garancia ez semmire. Bár... - körbepillantok színpadiasan és egy kacsintást küldök az egyik gyors-gépelő lány felé, aki rajtam felejti a tekintetét. - ... meg kell hagyni nem tűnik rossz helynek.
Elvigyorodom mire a barna hajú bájos arcú lányka elpirul. Pillantásom Elliotra siklik és tudom, itt a búcsú ideje. Kissé feszengek, mert fogalmam sincs mit mondjak és azt is hogy. Ráadásul így, közönséggel a nyakamon.
- Nos, nagyon köszönöm a segítséged. Tényleg sokat jelent ez nekem. - félszeg, barátias mosoly kúszik arcomra a kezdeti komorság után. - Az meg pláne hogy kivételesen valóban segítettél, nem pedig a tulajdonomra pályáztál rá.
Nem tudom megállni, de muszáj a csokornyakkendős esetre utalnom.
- Ritka az ilyen jó barát, mint te! - közlöm lehalkított hangon. - Még ha kissé kólafoltos lettem is.
Igyekszem ugyan elviccelni a szavaim súlyát, de tudom ez nemcsak nekem jelent sokat így kimondva, hanem a másiknak is. Hisz elég belegondolni mennyire kaotikus volt a kapcsolatunk már a legelején.... és mintha azóta ezer év telt volna el, pedig csak pár röpke hónapról beszélünk mindössze...!
- Ezt nem felejtem el neked! - nyújtom felé a kezem kézfogásra és egyben búcsúzásra invitálva. Nem is emlékszem valaha váltam-el el tőle így...
Most már kiérdemelte. Maximálisan.

JÖVŐKÉPEK
(http://i.pinimg.com/564x/9c/ae/80/9cae806c4fe303b392d943b593568371.jpg)

[viselet] (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=230335181)

MATHIAS

Nem, Montrego, valószínűleg nem ugyanarról a Clementine Banks-ről beszélünk. A gondolatra megint kicsit felhorkantam. Végül is, hogy is lehetne ugyanaz az a lány, miután a csókomtól teljesen kivirágzott? Hát igen, Elliot O’Mara csókos ajkainak érintése sok mindent kihoz a nőkből… nem is csoda, hogy ezután felfigyelt Montrego Clemre.
— Nos, nagyon köszönöm a segítséged. Tényleg sokat jelent ez nekem.
A bárgyú mosolya sem térített magamhoz hirtelen. Annyira lefoglaltak a gondolataim és annak kicsit sem ütős csóknak az emléke, hogy azt sem tudtam, hol vagyok. Vigyorogva nyitottam beszédre a számat.
– Nagyon szívesen. Bármikor elő… – Hirtelen haraptam el a mondatot. Eddigre tudatosult bennem, hogy nagyjából ez lett volna a folytatás: előkészítek neked csajokat. Csak egy szavadba kerül, haver!
Megráztam a fejemet, mint egy jelezve magamnak: már nem a gondolataim kis elzárt világában vagyok.
– Az meg pláne hogy kivételesen valóban segítettél, nem pedig a tulajdonomra pályáztál rá.
Na ez a mondat térített aztán végképp magamhoz és már elfelejtettem röhögni is azon, hogy Clementine-t előbb csókoltam meg én, mint Adonisz. Ez a gondolat ugyanis kétségtelenül felvillanyozta az elmúlt tíz percemet. Végülis, lehet, hogy Montregoval barátok vagyunk, de az ilyen gondolatokért igazán nem hibáztathat. Némi gúnyolódás nekem is jár, mint neki az ostoba csokornyakkendői miatt – amik nem mellesleg még mindig remekül állnak rajtam.
– Ritka az ilyen jó barát, mint te! Mégha kissé kólafoltos is lettem.
Elfogadtam a felém nyújtott kezét. Erősen megszorítottam.
– Majd a kulcsod kapcsán hamarosan jelentkezem… – mondtam amolyan bénácska búcsúzásként. – Csókoltatom Clemet!
Kacsintottam rá játékosan, aztán – még mielőtt bevert volna egyet – gyorsan elindultam vissza, Nat irodájába.
Na, meg volt az idei jó cselekedet – gondoltam. Ezzel félre is söpörtem az eddig túlzottan is rendes Elliotot, hogy előkaparjam a mélyre ásott ördögi arcomat. Reméltem, hogy megtalálom a megfelelő módját Anson bosszantásának, hogy megkoronázzam ezt a napot.

Köszönöm a játékot!

Roxfort RPG

Karakterek => Kalamáris Kiadó => A témát indította: Mathias Montrego - 2017. 10. 30. - 20:27:29