Oldal nyomtatása

zene: MoM - Lakehouse (https://www.youtube.com/watch?v=tBkkplOiSjQ&index=56&list=PLzNiLfTC-krZ8E2EOCO0KngPU_jhhSSpO)
(https://i.imgur.com/mIZWtj6.png)
viselet (https://www.polyvore.com/visiting/set?id=231016744)

☤

A pletykák mindig gyorsan születnek és hullnak hamvukba akár csak a főnixmadarak. Valahol jó is ez meg rossz is, attól függ melyik végén is áll az ember a dolognak. Igaz alapozni nem mindig érdemes a kétes információkra, de sokszor a megdöbbentő tények sarkallják az embert arra hogy kizökkentse önmagát abból az állapotból, amiben leledzik. Hozzám is elért, óhatatlanul elért, a hír miszerint Pye már nem dolgozik a St. Mungóban. Azért óhatatlanul, mivel a legutolsó kis incidensem óta mely kellően nagy port kavar szinte egyik tapasztalt mágus sem kommunikál túl sokat velem, a felületes meg a hivatalos formulán kívül. Na de a füleim a helyükön vannak s ez többnyire épp elég. A legtöbb esetben figyelmen kívül is hagyom az ilyesféle intrikákkal átszőtt kétségbeejtő híreszteléseket de Augustus nevének említése mellett nem tudtam szó nélkül elmenni. Nekem is feltűnt hogy keveset van benn és szinte sose futok össze de betudtam annak hogy biztosan váltásban dolgozunk vagy épp betegszabadságon van. Végtére is elég sápadt nyurga egy fickó...
Valahogy nem hagyott nyugodni sehogy se a dolog, s bár lerendezhettem volna az egészet egy egyszerű levéllel melyet egy bagoly közvetít de valahol azt túl személytelennek éreztem. Azok után mindenképp, mi közöttünk megesett. Így nem túl sok nyomozómunka árán kiderítettem hol is lakik és a címmel a kezemben hoppanáltam a város szélére. Emlékszem egyszer jártam erre gyermekként s megmaradt emlékképeimben az a nagy kerítéssor mi a lovakat választja le a mezőről folytatólagosan végigfutva az út mentén mely egyenesen a kisváros közepébe visz. A pukkanás hangját talán senki nem is hallja mivel érkeztem s egy percig körbenézek az sápadt délutáni fényben. Hasonló, mint amire emlékeztem, talán a fű lett kissé sárosbarnább, nem az az élénkzöld mi derengett. Berwick-upon-Tweed amennyire tudtam mugli lakta, de nem különösebben zavartattam magam emiatt a tény miatt. Igazából esélyesen nem futok bele egybe sem ha meg igen akkor is egy halk 'jónapottal' tovább is állok. Elég nekik egy félszeg bárgyú mosoly (pláne ha nő) és máris csak egy arra tévedő idegent lát. Talán esetemben egy túrázót kit az ország ezen északi végébe sodort a kalandvágy...
Az utcák hangulatos kis macskakövein megdobbanva visz előre a lábam. Érzem hogy nemrég eshetett a napokban mert igaz hogy a talaj száraz de a levegőbe belevegyül némi jellegzetes ázott szag. Vagy csak a dohos pincék teszik? Ki tudja...
Gondolataimba mélyedve pillantom meg a Pye házat. Sokszor végigfuttatta a fejemben hogy mit és azt is hogy fogom mondani, de valójában azért minden másabb mikor élőbe ott vagy ahol és meg kell tenned azt, amiért jöttél. Így hát én is megtorpanok egy pillanatra összevonom a szemöldököm.
Talán nem kellett volna idejönnöm...
Mielőtt meggyőzhetném magam tettem helytelenségéről gyorsan bekopogok. Kétszer határozottan de nem túl erősen. Érezhetően vendég akarok lenni semmint betolakodó, így hát ha nem nyit senki ajtót, akkor bebukom a dolgot. Nem baj akkor is van b opcióm. Szépen kisétálok a város széléig, hazahoppanálok ahol anya biztosan örömmel fogad és még Philippel is elszórakoznék két órát mígnem lemegy a nap. A bort meg egyedül is meg tudom inni, nincs szükség épp társaságra hozzá bár tény mi tény jobb ha valakivel meg lehet osztani. Hisz a társaság alkalmanként aranyat ér.
Így hát csak félszegen toporgok egy percet s miután nem hallok neszt még csak lépések tompa zajárt sem úgy vagyok vele hogy én tulajdonképpen megtettem amit tudtam és... és már mehetek is. Nem?
Valahol bennem azért megszólal egy hang hogy ne adjam fel ennyire gyorsan, és legyek kitartóbb hisz Pye kiállt mellettem és segített is nekem de... nem igazán nevezném barátomnak inkább csak jó ismerősömnek. Meglehet látni sem akar...
S ez győz bennem, a feltételezés hogy ő ugyanannyira nem kíváncsi rám mint mindenki más, úgyhogy már fordulok is hogy megejtsem anyám főztjének főkóstolói szerepkörét, mert mint mindig, most is az én reszortom marad. Ez van ha az ember kettecskén marad valakivel. Na nem mintha bánnám ezt. Sőt, hálát adok a magasságosnak mindezért.

MENEDÉK
(http://i.pinimg.com/564x/b2/4e/9e/b24e9e8d67e647f097012161619e8658.jpg)
szett. (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=231089116)

Liam
1999. március

Beleremegetem a sötétségbe és azokba az erős, dohányhoz hasonló aromákba, amik újra csiklandozni kezdték az orromat. Aztán valami fémes bűz vegyült közéjük, amik elől menekülni akartam. Éreztem, ahogy a mellkasom hevesen emelkedik meg minden lélegzetvételnél és a vérszaga szinte belém ivódik, a részemmé válik és nem tudok menekülni előle. Az izmaim egészen megfeszültek, ahogy a szavak a fülembe csengtek: „August… Haldoklok, igaz?” Meg akartam rázni a fejem, ellenkezni, de nem tudtam. Újabb szavak csendültek meg a végtelennek ható sötétségben: „Kérlek. Egy tükröt. Látni akarom.”
Valami zajt hallottam hirtelen. Tudtam, hogy az nem a sötétségből származott, ahogy felpattantak a szemeim. Egy jó ideje már, hogy a kanapén feküdhettem a kandallóval szemben. Kellett egy kis idő, hogy ezt felfogjam, mi is történik körülöttem. Arra jól emlékszem, hogy csak arra vártam, valaki lépjen már be azon a hülye kandallón, mert már nem bírom egyedül. Napok óta gyötörtek ezek a kellemetlen álmok és rettegtem… aztán hirtelen bevillant: az a zaj kopogás volt.
Hirtelen ültem fel és bár kicsit megszédülve – mivel már napok óta nem ettem rendesen – elindultam az ajtó felé. Még egy pillantást vetettem magamra a falon lógó tükörben. Szokás szerint sápadt voltam. Ezért kicsit megütögettem az arcomat, hogy legalább egy kis élet legye benne.
Lassan nyitottam ki az ajtót, ami hangos nyikorgással adta a környék tudtára, hogy már igen csak eljárt felette az idő. Éppen csak kinéztem és azonnal láttam a távozni készülő alakot. Alaposan megvárattam végül is… – állapítottam meg.
– Liam? – A felismerés önkéntelenül szaladt ki a számon. – Bocs… pont aludtam… – Próbáltam valami magyarázatot adni a saját bénaságomra.
Most örültem, hogy Ainsley nincs itthon és még Piper sem heverészik odafent a hálószobában egy véres sebbel a fején. Liam jelenlététben inkább szerettem volna normálisnak tűnni, habár nyilván észrevette, hogy az egyik szemem megváltozott. Nem csillogott úgy, mint az egészséges, sőt egyenesen megfakult. Nem hiszem, hogy valaha látni fogok vele… még akkor sem, ha Ainsley annyira szeretne elvinni egy specialistához. Már megszoktam, nem zavart annyira, mint eleinte.
Ami pedig Averyt illeti, valószínűleg hallott rólam éppen elég pletykát a Mungóban. Végül is mi másért jött volna el? A legtöbben részben sejtik, hogy megbolondultam vagy hasonlók és ehhez még hozzá jön az is, hogy elveszítettem a látásomat. Névleg még a Mungónál vagyok, de lényegében elég régóta nem dolgozom már. Azt hiszem nem is hiányzom onnan túlságosan, egyedül Smethwyck jár hozzám, hogy gyógyszert és ételt diktáljon belém, akárcsak a nagynéném. Végül is ő már családtagnak számít, nem lepett meg, hogy szinte második apámként jár a nyakamra.
– Gye-gyere be!
Kitártam az ajtót és amint belépett intettem is neki, hogy jöjjön csak be a nappaliba. Ott egy kicsivel melegebb volt. A ház nagyrészének befűtésével nem bajlódtam egyedül. Nem volt érteleme, elég volt a nappalit, a fenti fürdőt és a hálót melegen tartani. A többi helyiséget meglehetősen ritkán használtam.
Egy kicsit rendetlenség volt, párnák hevertek itt-ott a padlón, amiket nyilván álmodás közben sikerült letuszkolnom a kanapéról. Egy pokróc is összegyűrve hevert a fotelben. Azt gyorsan felkaptam és összehajtottam.
– Ülj csak le… – mondtam a fotelre, majd a kanapéra mutatva.

Tényleg letettem hogy fél percnél többet várakozzak az ajtó előtt. Már alapvetően is hamvába holt ötletnek tartottam hogy ajtóstul berontsak egy vadidegen házába. Igaz Augustussal átéltünk egyet s mást, s a tárgyalás után is összefutottunk többször is, meg hát nem is szakadt meg közöttünk a kapcsolat, de mivel az egyetem szigorúbban ellenőrzött engem minden nehézkessé vált. Már maga a Mungóban való létezésem is. Aztán persze átraktak más osztályokra (hogy véletlenül se okozzak több galibát és horgonyozzak le hosszabb ideig). Ennek is megvolt az előnye, több embert ismertem meg, újabb dolgokat tanultam, de a hátránya is. Például alig láttam Pye-t és a kommunikációnk is gyérült. Mostanra szinte már majdnem meg is szakadt hisz ő maga sem járt be voltaképp. Úgyhogy két percet vesztegetni rá igazán nem áldozat, de erőltetni sem akarom azt ami amúgy se működne....
Mikor az ajtó mégis kinyílik félig fordulok csak vissza a vállam felett hátrapillantva. Az a sápadt alak jelenik meg előttem, akire emlékeztem de mintha még sápadtabb lenne. Meglehet csak fogyott valamennyit és azért tűnik még rosszabbnak, hisz beesett arcán orbitálisan nagynak és csillogónak hatnak a szemei. Vagyis csak az egyik...
Már maga a látvány sokkol és nem ereszt. Szó szerint földbe gyökerezik a lábam miközben őt fürkészem ebből a szerencsétlenül kicsavarodott pozícióból.
– Liam? Bocs… pont aludtam…
A hangja enyhén rekedtes, mintha tényleg az állításának megfelelően cselekedett volna vagy csak túl sok cigit szívott volna el. Kb önmagam jut eszembe róla halálmásnaposan mikor az élet is fáj. Valamit válaszolnom kellene, mondjuk egy nem akarok zavarni-t de igazából semmilyen szöveg nem állná meg a helyét. Ha nem akarnám zavarni nem lennék pont itt, nem? Hát de. Kurvára de. Szóval nem fogok semmilyen elegánsan körmönfont ótvar hazugságba bújtatni semmit se. Tök fölösleges.
– Gye-gyere be!
A közel sem határozott invitálásra feljebb kúszik a szemöldököm, így a csodálkozó ábrázatom elnyeri minden idők legbambább arckifejezését. Na jó talán Dean esete felülmúlja ezt, mert ott fél másodpercenként vetem be ezt a mimikasort. Hát ez van, az a lány csupa meglepetés és méltón kiérdemli (pláne másnaposan) hogy a szemöldököm húzogassam. Ellen Pye annyira nem s mégis.. itt tartunk. Végül kipréselek magamból egy halk 'kösz'-t és betessékelem magam a házba.
Körbepillantva egyszerű kis vityilló, semmi csicsoma vagy plusz extra és ez egyszerűen üdítően hat. Megszoktam a nagy tereket végtére is egy kastélyban élek de igazán jobban szeretem az ilyesféle kisebb házakat. Sokkalta otthonosabbak. Talán ezért is járok előszeretettel többet a vidéki vadászházunkba ami kísértetiesen hasonlít Pye családi fészkéhez, mint anyámhoz haza. Az Avery birtok mindig is központ hely volt elit szemmel tekintve de számomra túl sok is már... bár a ház maga szép, meg kell hagyni.
– Ülj csak le…
Augusztus kézintésére tekintetem a kanapéra siklik. Nem igazán zavar a felfordulás, a koleszban ettől durvább életvitelt produkálunk. Biccentek egyet és ellépek a férfi mellett miközben a kezébe nyomom a piát.
- Ezt neked hoztam. Ahogy elnézem rád is fér. - közlöm szemrebbenés nélkül majd leülök a kanapéra. Kényelmesen elhelyezkedem mintha csak otthon lennék. A kandallóba bámulok amibe szikrázik még a parázs de nem az igaz. Látszik hogy August vagy nem ért hozzá rendesen vagy tojik magasról az egészre.
- Nem kellene rendesen befűtened? Elég lomha a tűz. Ha kell szívesen segítek.
Igazából választ sem várok. Alig hogy két perc eltelik már újra talpon vagyok és feltűrve ingujjam a meleget adó tűzhöz lépek hogy életet leheljek belé. Vicces hogy átsuhan a gondolat rajtam valószínű a következő fél órában ugyanezt kell megtennem a tulajdonosával is... mert olybá tűnik már lassan csak hálni jár belé a lélek.

MENEDÉK
(http://i.pinimg.com/564x/b2/4e/9e/b24e9e8d67e647f097012161619e8658.jpg)
szett. (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=230868427)

Liam
1999. március

Liam a kezembe nyomott egy borosüveget, amint megindult a kanapé irányába. Éppen csak egy kicsit szégyenkeztem amiatt, hogy mekkora rendetlenség van, az ital könnyedén elvonta róla a tekintetemet. Nem hiszem, hogy sokkal jobbra számított, ha hallott bármilyen pletykát. Biztosan mindenfélét kitaláltak rólam, főleg miután néhányan látták a saját osztályunkról is, hogy nem éppen apám látogatása végett érkeztem az hatodik emeletre. Aztán ott volt az az eset, mikor elvesztettem a látásomat – legalábbis félig –, akkor is kollégák segítettek a gyógyulásban.
– Ahogy elnézem rád is fér.
Ebben igazad van… – sóhajtottam a gondolatra és megnéztem magamnak az üveget. Sosem értettem a borokhoz igazán, inkább sört ittam a helyi pubban, de valószínűleg ez is legalább annyira kiüt. Igen... kiütni, erre volt szükségem. Nyugalomra, alvásra, hogy könnyebben elviseljem a sötétséget, ami egyre nagyobb teret kapott bennem, kiszorítva minden örömöt. Egyedül voltam, nem volt Piper, nem volt Ainsely, csak a családom – de ők is őrültként kezeltek.
– Nem kellett volna… – nyögtem ki a szokásos formulát.
Az üveget a dohányzóasztalra tettem és leültem Avery mellé a rendetlen kanapéra. A kandallót bámultam, amiben éppen csak pislákolt a tűz. Nem érdekelt, hogy hideg van és voltam olyan udvariatlan, hogy a vendégemről is hasonlót feltételeztem… vagyis igazából fel sem merült bennem.
– Nem kellene rendesen befűtened? Elég lomha a tűz. Ha kell szívesen segítek.
Kiszáradt a szám, ahogy az utolsó mondat elhangzott. Hálás csillogással a szememben fordultam felé, de ő addigra már talpra is szökkent és elindult a kandalló felé. Korábban is rendes embernek ismertem meg. Az mégsem ilyen helyzet volt. Most mindent látott, ami igazán vagyok. Egy nyomorult, beteg, sötét kis ember.
Figyeltem, ahogy fát rak a tűzre. Hátulról egészen olyan volt, mint Ainsley, amikor még foglalkozott velem… amikor még nem ment el Franciaországba úgy, hogy attól féltem, vissza sem tér többé. Piper sosem volt ilyen, nem volt figyelmes. Igazából nem is vártam tőle. Hozzá nem illett a gyengédség. Csupán akkor bánt velem kedvesen, mikor azt hitte, az ő hibájából vakultam meg. Nem ő okozta a bajt, hanem én magamnak.
– Kösz… – suttogtam.
Felkeltem én is kanapéról és egy pálcaintéssel poharakat lebegtettem be a konyhából az asztalra. Egy újabb könnyed mozdulattal kihúztam a dugót az üvegből, majd a pálcámat egyszerűen a ledobtam a kanapéra. Oda esett, ahol addig ültem.
– Örülök, hogy eljöttél. – Zavartan beszéltem. A hangom is kicsit megremegett… már régen volt szerencsém normális társasághoz, valaki olyanhoz, aki nem azzal nyaggat, hogy látogassam meg az apámat vagy kezeltessem magam.
Nem tudom, miért de úgy éreztem, ki kell mondanom ezeket a szavakat. Nem udvariasságból, hanem azért, mert tényleg jól esett tőle. Nem neveztem volna magunkat éppen barátoknak, de azért tartottunk a kapcsolatot… sokat beszélgettünk és akkor még nem éreztem magamat ennyire egyedül.
A kezembe vettem a borosüveget. A zavarodottságomat inkább az italkimérésével próbáltam leplezni. Újra elolvastam a címkét és csupán ezután közelítettem az üveg száját a pohár felé. Tényleg rám fog férni. Ismét elismertem magamban az ötletet.
– Vajon mennyit illik a borból tölteni? – kérdeztem mosolyogva. Persze válasz nélkül is igyekeztem nem túlzásba esni, ráadásul amúgy is egészen más kérdések foglalkoztattak. Ezért folytattam: – Sokat pletykálnak rólam a Mungóban?
Elvettem az egyik poharat, míg a tűznél tevékenykedett és máris egy hatalmas kortyot húztam le belőle.

A kösz olyan halk, hogy meg se hallom. Igazából visszafordulhatnék, vissza is kérdezhetnék hogy jól hallottam-e? Valóban mondta vagy csak a papír csörgése zavart meg? Azt hallottam volna 'kösz'-nek vagy valóban Pye mozdította meg ajkait? Ugyanis épp a Próféta egyik régi számár gyűröm össze hogy gyújtósként szolgáljon és tovább tartson ki a kicsiny láng mit felélesztünk. Mindez azért kell hogy legyen ideje megerősödni és belekapni a nagyobb fahasábokba. Megállom hogy megforduljak, helyette inkább a kandalló előtt félig térdelve délig guggolva bedobom a rönköket majd eligazgatva a gyújtósnak való papírral szórakozok. Még sikerül egy kicsiny lángnyelvet elkapnom hogy végül az gyorsan feleméssze a Próféta talán épp múltheti számát és pár perc múlva meleget adó kis narancssárga tűz lobogjon. Pár percig szemlélem csak a művemet s miután biztos hogy sikerült felélesztenem a kandallót aztán állok fel. Elnézem még egy pillanatig majd egyetlen suta mozdulattal porolom le a nadrágom.
– Örülök, hogy eljöttél. –
Augustus szavai kizökkentenek az amúgy is béna próbálkozásomból. Kissé meglepő hogy épp ő hálálkodik, mert hát igazán nincs miért. Ettől persze zavarba jövök. Ezer kérdés cikázik fejemben és egyet sem merek egyből nekiszegezni. Így azt teszem, amit mindig... viccel ütöm el a dolgokat.
- Ugyan már! Csak azért mondod, mert ha nem lennék itt már halálra fagytál volna! - legyintek lemondóan és figyelem ahogy a borosüvegért nyúl. Valahogy egyszerre elönt az az érzés, hogy megváltozott valami. Mondhatjuk azt hogy August mindig is idegen volt számomra. Nem találkoztam vele túl sokat, azon a pár alkalmon kívül, nem éltem át vele sok mindent, azon a pár dolgon kívül és mégis... valahogy jelentőssé vált az a néhány momentum. Azt hiszem tudom milyen is ő... vagy milyen is volt. Esetleg milyennek is kell lennie? Erre itt van valaki, kellően megtörve, kellően magányosan és kellően zárkózottan. Nem tudom mennyire jó ötlet belekontárkodni az életébe. Feltételezhetően semennyire. Ellenben ha nem érdekelne nem lennék itt. Így mikor kinyitja az üveget tölt magának, nem szólok semmit. Nem vagyok az anyja de még az apja sem hogy gátat szabjak ennek. A legjobb barátjának sem mondhatom magam, hogy tanáccsal lássam el... Végtére is idegen vagyok. Nem?
Egyre inkább úgy érzem. Hiába a takaros kis otthonos ház... hiába az érzet hogy Augustus egykor jó barátom volt... most mintha egy idegen nézne velem szembe. Egy teljesen vadidegen ember, aki olyan mint egykori jó ismerősöm... és mégsem.
– Vajon mennyit illik a borból tölteni? –
- Amennyit jól esik. - közlöm egyszerű vállvonás keretén belül majd mellé lépek és amikor szabaddá válik az üveg öntök én is magamnak. Előtte azért a palack nyakát az orromhoz emelem. A bor zamata mosolyt csal arcomra. Megerősíti bennem a nyilvánvalót, igen jó választás volt. Töltök egy fél pohárnyit majd kézbe veszem a poharam és nézem ahogy a ház tulajdonosa már szinte meg is issza az egészet. Furcsálló tekintettel meredek rá. Legutóbb mikor egy partiba rángattuk el úgy kellett könyörögni hogy méltóztasson inni és levetkőzni a komor orvos szerepét. Erre most... Hát nem tudom hova tenni a jelenséget. Inkább nem is akarom és jobbnak látom a borra fókuszálnom. Vöröses színe olyan, mint a vér ám attól sokkalta hígabb. Egyetlen kortyot küldök le hogy a torkomon selymesen végigcsússzon és az ízlelőbimbóim felpezsdüljenek. Leülök a fotelra, oda ahova korábban is, és ezt követően kapom meg a következő kérdést. Azt a kérdést, amire tudom jól hogy ő maga is tudja a választ. Nem akarok rossz hírhozó lenni. Ahogyan nem akarok feltételezésekbe sem bocsátkozni. Valahogy sosem csíptem a spekulációt és mindig bosszantott a privát szféra megtagadása. Kivárom egy hosszú néma percet, csakis ezután szólalok meg.
- Mi számít soknak? - jogos a kérdés mert a mérték az elég szubjektív. - Mert ha a napi rendszeres híradásra vagy kíváncsi az ápolóboszrokányok körében akkor el kell keserítselek, nem vagy akkora adonisz...
Bár lehetne... tűnődöm el egy pillanatra, majd elhessegetem a gondolatokat, melyben Augustus egy szőke macával szűri épp össze a levet.
- De voltaképp igen. Rendszeresen firtatják mi történt veled.
Elnémulva pillantok rá. Komolyan figyelem őt a poharam íves széle felett, majd kinyögöm azt, mit napok óta próbálok elfojtani. Őszintén és kissé talán nyersen.
- Ez engem is érdekel. Mi baja a szemednek?

MENEDÉK
(http://i.pinimg.com/564x/b2/4e/9e/b24e9e8d67e647f097012161619e8658.jpg)
szett. (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=230868427)

Liam
1999. március

Azt hiszem, még sosem voltam ennyire zavart egyetlen vendégem jelenlétében sem. Valószínűleg nem Avery személye okozta gondot, hiszen jóban voltunk. Barátok kezdtünk lenni, most még is az az érzés kerített hatalmába, hogy csalódást okozok neki is, mint mindenkinek. Kezdve a nagynénémmel – aki amúgy rajongott Liamért és azt akarta, hogy barátok legyünk –, mert nem látogattam meg az apámat, aztán ott volt Ainsley, aki tudta, hazudok neki.
Inkább a borosüveggel, majd a boros poharammal foglalkoztam, semmint Liam válaszával. Tudtam persze ez nélkül is, hogy beszélnek rólam a Mungóban. Régen én voltam az, aki a nővérekkel kávézgatva hallgatta a másokról szóló történeteket, amiknek a fele igaz volt, a másik fele pedig egy kis színezés. Most azonban én voltam bajban és bár sokan részvétet nyilvánítottak a látásom elvesztése kapcsán, mégis csak többen voltak azok, akik tartózkodtak. Nem számítottam jobbra. A Mungóban ritkán születnek igazi barátságok, olyanok, mint apámé és Smethwycké… aki aztán az én támaszom is lett.
– Mert ha a napi rendszeres híradásra vagy kíváncsi az ápolóboszrokányok körében akkor el kell keserítselek, nem vagy akkora adonisz...
Elmosolyodtam a mondandója végére.
– Az valóban nem voltam. – És nem is óhajtottam éppenséggel azzá válni.
Már megszoktam, hogy egy nyegle, túl nagyra nőtt kölyök vagyok. Hiába jártam el futni, hiába figyeltem magamra, az elmúlt hetek szinte leépítették az éppen csak rám került izmot. Nem akartam jól kinézni, nem akartam tetszeni… lényegében csak az alvást szerettem volna, holott az sem nyugtatott meg. Állandóan gyötörtek azok a dolgok, amik a valóéletben történtek velem és kimerültem.
– De voltaképp igen. Rendszeresen firtatják mi történt veled.
Liam hangja megint kirángatott a gondolataim közül. Éreztem magamon a tekintetét, de nem fordultam felé, inkább az üveghez hajoltam. Lassan töltöttem meg a poharamat. Éppen a számhoz akartam emelni, de a folytatás megakadályozott.
– Ez engem is érdekel. Mi baja a szemednek?
Olyan nyersen, mégis mérhetetlenül őszinte érdeklődéssel tört ki a kérdés Averyből, hogy megálltam a mozdulatba. Úgy éreztem magam, mint aki megfagyott, holott nem is volt mérhetetlen hideg. Egy pillanatra ülhettem úgy a helyemen, aztán lesütöttem a szemem, leengedtem a poharam. Sóhajtottam.
– Megvakultam – mondtam kissé szerencsétlenül. Talán érződött a hangomon, hogy megremeg, mintha a beszéd sem menne már úgy, mint régen. – Egy veszélyes növény nedve került a szemembe… és ez történt…
A kezemet felemeltem, az arcomra mutattam magyarázatként.
Megrántottam a vállamat és kortyoltam egy kicsit az italból. Nem akartam lerészegedni, bár inkább ittam volna, semmint hogy meséljek a történtekről. Nem azért, mert nem tudtam volna őszinte lenni Averyvel. Egyszerűen csak szégyelltem magamt. Bűnben éltem, hiszen ott volt Ainsely – akit már valamennyire ő is ismert – és aki lényegében bármit megtett volna értem… én mégis egy gyilkos után futottam, mint valami kamasz.
– Kicsit sűrű volt az elmúlt néhány hét.
Megint sóhajtottam. Úgy éreztem, hogy valakinek ki kellett mondanom azt, ami nyomaszt. Ott is várakozott a nyelvem hegyén, de még kellett egy korty ital, hogy a vendégemre emelhessem a tekintetem.
– Azt hiszem, elment az eszem, mint apámnak… bár egészen más miatt… – suttogtam. Nem tudtam, hogy merjek-e beszélni az álmaimról neki. Ezért ennyiben hagytam egyelőre a beszélgetést.

– Megvakultam.
Egy egyszerű szó, melyet néma csönd követ. Egy egyszerű tény, mely abszolút megrendítő. Főleg számomra. Egyszerre ezer meg egy kérdés vibrál bennem. Miért? Mégis mikor? Hogyan? És újra a miért?
Egyet sem engedek a felszínre törni, mert tudom, nincs itt a helye. Tapintatlanság lenne, olyasféle tolakodás, mely már undorító. Sosem voltam az az ember, ki mások magánéletében vájkál. Továbbra sem szeretnék azzá válni vagy másként viselkedni, ám Pye... ő fontossá vált számomra. Nem tudom miért, azt sem mikor. Hogy a tárgyalóteremben kezdődött volna? Vagy akkor mikor mocskos részegre ittam magam és ő megmentett? Netalántán ott, a szülés pillanatában, hogy nem fordult sarkon és hagyott magamra egy vajúdó nővel? Tulajdonképpen talán teljesen mindegy...
– Egy veszélyes növény nedve került a szemembe… és ez történt…
Nem is kell kérdeznem, mert ő maga érzi hogy érdemes megindokolnia a történteket. Meg is teszi és a látvány, ahogy int, elcsigázott és megtört embert mutat. Fáj így látnom őt, még akkor is ha sosem volt egy hűdevidám fickó. Karót nyelt, egyenes, néha nyegle alak, de azért jó szíve van... nem érdemelte ezt. Senki nem érdemli ezt.
Nyelek egyet, nehezen megy. Tudom hogy szavakat kellene formálnom, kinyögnöm egy sajnálomot vagy valami bármi mást mi a szánakozó érzelemvilágomat megalapozza neki is, nyíltan, mégsem érzem magam képesnek erre. Valahol a tény, hogy így járt... megrendít. Talán jobban is mint kellene.
– Kicsit sűrű volt az elmúlt néhány hét.
Mély levegő szalad ki belőlem és elpillantok róla lefelé, a padló irányába. Elnézem a foltos parkettát, a fa erezetének aprócska íveit. Erre is ráférne egy csiszolás, lakkozás. Egy alapos rendberakás. Így van ezzel talán ő maga is. Még én is. Tele vagyunk hibákkal, ki kisebbel ki nagyobbal. Ezek a foltok a sajátjaink, igazán eggyé válunk velük és... miért is kellene őket megmásítani?
- Hát... ha te ezt csak sűrűnek nevezed... - nevetnék fel, de az a mód ahogy megakaszt torkomra forrasztja a kacagást. Ugyanis a szavaiban semmi nevetséges nincs. Sőt, sokkalta hátborzongatóbb.
– Azt hiszem, elment az eszem, mint apámnak… bár egészen más miatt…
Nem tudom mi rémít meg jobban. A hanglejtése? A suttogása? Vagy maga a puszta tény hogy ő képes volt felismerni magán az őrület jeleit? Meglehet mindez így egyben. Az biztos, a karomon végigborsózik a hideg, eljut egészen a gerincemig, hogy onnan tovaszaladjon a nyakam irányába. Mikor bár a fejem búbja is bizsereg akkor szólalok csak meg rá emelve kék íriszeim.
- Mégis mitől?
Csak nem abba őrült bele hogy megvakult, nem? Ettől azért erősebb jellem....
Ezzel a kérdéssel győzködöm magam, noha érzem, jobbára tévesen. Ettől függetlenül még mindig ott a rejtély, mit hordoz... ami talán pillanatok alatt ki is bukik. Mondjuk ettől sem érzem jobban magam, ahogy attól az általa megosztott ténytől sem, hogy volt erre precedens a családban. Sok pszichológiai vizsga volt már, mit át kellett vészelnem és Dean anyja az egyik kedvenc professzoraim közé tartozott mindig is. Ő pedig előszeretettel terelt volna a saját szakterülete felé, mely történetesen épp a viselkedéselemzés. Rengeteg könyvet kaptam tőle kölcsön és elég jól informált vagyok ahhoz, hogy ténylegesen tudjam, mindennek nemcsak mentális okai de genetikai öröklődési hajlam is lehet az oka. Ez pedig nem sok jót jelent... még Pye esetében sem.

MENEDÉK
(http://i.pinimg.com/564x/b2/4e/9e/b24e9e8d67e647f097012161619e8658.jpg)
szett. (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=230868427)

Liam
1999. március

Halkan beszéltem, lényegében kimérten, mint aki valóban nem tudja, mennyire szabad őszintén beszélnie. Szinte láttam Avery arcán a változást. Megrémítettem, rá ijesztettem, csak ő tudhatta. Akármilyen érzékeny is voltam világéletemben az érzésekre, valahogy sosem láttam át igazán az embereken. Az álmok mindig engem érintettek, ritkán éreztem meg mások fájdalmát… talán mindössze egy-két esetben, köztük mikor azt a bizonyos Mr. Weasleyt kellett ellátnunk a Minisztériumban történtek után.
– Mégis mitől? – kérdezte.
Nem kellett volna semmiféle őrületről beszélnem. A megállapítást egy kis remegés követte és aggodalom, hogyha kibököm a gondjaimat már nem csak én fogom magam elmebetegnek érezni, de majd ő is annak lát. Apámon kívül senki sem tudott az álmaimról, pedig most már egyre nyilvánvalóbb volt a külvilág számára is, hogy valami nincs rendben velem. Sosem volt, de nem ilyen intenzíven, nem ilyen észrevehetően.
– Nem is igazán tudom, hogy erről merjek-e beszélni… – motyogtam. A mondat inkább önmagamnak szólt, semmint neki.
Sóhajtva töltöttem egy újabb pohár bort magamnak. Ezúttal nem kortyoltam bele, csak megforgattam a pohárban és figyeltem a színét. Ez sem volt elég, hogy elterelje a figyelmemet az elhangzott kérdésről. Tudtam, hogyha már belekezdtem illene folytatnom is, de nem volt hozzá elég erőm. Minden rejtett tartalékomat felhasználtam, mikor itt volt Piper, mert az ő társaságában aztán tényleg jobban teszi az ember, ha nem mutat egy csepp gyengeséget sem.
Most azonban nem ment. Nem tudtam komolyságot erőltetni az arcomra, képtelen voltam ugyanaz a szilárd jellem lenni, aki valaha voltam… egészen pontosan akkor, amikor világra segítettünk a Mungóban egy gyereket. Még én is éreztem a változást, így nagyjából sejtettem, hogy Liam egy roncsot láthat maga előtt, aki alkohollal próbálja csillapítani a feszültségét.
Gyorsan húztam le az italt, ami a poharamban volt, hátha segít majd beszélni… mert beszélni akartam valakinek igenis. Nem hittem persze, hogy Avery az, akinek meg kéne tennem, de nem volt más. A rokonaim már így is éppen eléggé aggódtak, anyámat alig értem el, a barátaim is mind dolgoztak vagy élték az életüket.
– Tizenéves korom óta gyötörnek álmok… nagyon különös fajták – folytattam halkan. – Érzéseket kezdtem el újra élni, minden sötét körülöttem, csak a fájdalom és a hangok azok, amiket már megéltem…
Mély levegőt vettem.
Remegő kézzel tettem le a dohányzóasztalra a poharamat. Még visszadőltem az eredeti, ülő pozíciómba, megpróbáltam megnyugodni. Jól van, csak ki kell mondani. A bíztatás kicsit segített, habár a hangom nem erősödött fel és a remegésem sem igazán múlt el. Törékeny voltam és kiszolgáltatott. Csupán remélhettem, hogy nem lesz innentől elutasító Avery és hagy magamra az őrületemben… vagy nem kezd el betegként kezelni.
– Egyszer, talán kétszer mások fájdalmát is éreztem – mondtam és nyeltem egy nagyot a végén.
Lehajtottam a fejem, hogy ne kelljen a szemébe néznem. Nem akartam látni, ha esetleg megváltozik a csillogása. Már annyi embernek okoztam csalódást, akik valamikor bizalommal fordultak hozzám… most nem voltam kész arra, hogy még valakivel ezt tegyem.
– Megváltoztak a dolgok. – Nyögtem ki végül erőtlenül. – Már nem csak álmodok… hanem látomásszerűségeim vannak, ha lehunyom egy rövidke pillanatra a szemem. Ugyanaz a sötétség, ugyanazok a hangok, de már nem kell aludnom hozzá.

A motyogása, mely egyértelműen a szabadkozás első jelei newm sok jót sugallnak. A szavak pedig egyértelműen megerősítenek ebben. Mondhatnám, hogy sejthető volt, de taln túlontúl fellengzősen hangzana. A valószínűsége elég nagy volt mit a helyzet adott, hisz ki az a balga aki szívesen beismeri a gyengeségeit? Hát senki. És ha mégis, akkor sem mindenkinek. Kell egy bizonyos bizalmassági faktor, egy olyan szint, melynél a lélek mer kitárulkozni, az ember pedig meg önmaga lenni. Az igazi, nyers, pucér önmaga. Hát nem hibáztatható Pye hogy nem épp velem akarja megtalálni ezt, de tény és való valakivel muszáj. Ha nem teszi hamar valóban az őrület határán találja magát mert az elszeparáltságot nem sokan élték még meg agyilag is egészségesen...
Így mikor egy újabb adag bort tölt magának, némán figyelem csak a mozdulatsort és azon tűnődök, vajon részegen oldottabb lesz-e? Talán ezért kell neki az ital... vagy mert az legalább kiüti...
Tanácsolhatnám, hogy ne tegye ezt, nem feltétlen ez a legjobb módja, de tekintve, hogy legutóbb is mennyire tartotta magát egy buli kellős közepén, talán nem épp nekem kell kioktatást tartanom. Főleg hogy én voltam, akit össze kellett kaparni a padlóról.
– Tizenéves korom óta gyötörnek álmok… nagyon különös fajták.
Lélegzetvisszafojtva vártam a folytatást. Ugyan a rémálmok sosem szokatlanok, de lássuk be, nem normális ha rendszeres.
- Érzéseket kezdtem el újra élni, minden sötét körülöttem, csak a fájdalom és a hangok azok, amiket már megéltem…
Mély levegővétel szakította meg a történetet. Tudom mennyire nehéz ez neki, és nem is akarom kierőltetni belőle a választ, így csak szusszantok egyet. Félig dühösen félig tehetetlenül, mert ez már nem kezdődik jól. És már érzem, esélyesen Augustus problémája túlszárnyalja tudásomat. Úgy semmiképp sem hogy tizedrangúlag sem vagyok a lelki eredetű zavarokra kiképezve. Ez ingoványos szakterület alapvetően is...
– Egyszer, talán kétszer mások fájdalmát is éreztem.
Az újabb megakadásra a pattogó tűzből egyenesen a ház urára pillantottam. Ő ellenben nem az én tekintetem fürkészte. Valójában szerintem egyszer sem nézett rám az elbeszélése során. Ebből is érződik, mennyire szégyelli magát az egész miatt, pedig... voltaképp nem tehet róla.
- Ez különös...
A megjegyzésem abszolút nem helytálló, de van benne jócskán együttérzés.
– Megváltoztak a dolgok.
Az erőtlen szavakat feszült pillanatok követték. Én magam is azzá váltam. Meredten vártam a folytatást és féltem hogy félelmeim August szavai beigazolják.
- Már nem csak álmodok… hanem látomásszerűségeim vannak, ha lehunyom egy rövidke pillanatra a szemem. Ugyanaz a sötétség, ugyanazok a hangok, de már nem kell aludnom hozzá.
A vallomás egyszerre rendített meg és kezdett el igazán foglalkoztatni. Agyam neuronjai rögvest működésbe léptek és lázasan kerestem a választ, mely pár súlyos másodpercet eredményezett. Olyan idegőrlőt, mit nehéz kibírni.
- Öhm... Augustus... őszinte leszek. - kezdek bele és csak hogy ne legyek ennyire merev leteszem a kezemből a poharat az asztalra. - Tudom hogy nehéz, de őszintének kell lenned.
Hozzátoldanám a kérdést, hogy menni fog? ám sajnos tudom, hogy más esélye nincs. Vagy őszinte lesz vagy megette a fene az egészet.
- Nem lehet hogy... volt jós a felmenőid között? Az ilyen rémálmok és az álombeli érzelemegyüttes leginkább rájuk jellemző. Ha tudsz ilyenről akkor célszerű nyomban specialistához fordulni.
És élből tudok egyet mondani. Aki a szakmájában talán a legjobb. Nem, a legeslegjobb.

MENEDÉK
(http://i.pinimg.com/564x/b2/4e/9e/b24e9e8d67e647f097012161619e8658.jpg)
szett. (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=230868427)

Liam
1999. március

Beleremegtem a hirtelen jött őszinteség. Nem mertem lehunyni a szemeimet, hogy megnyugodjak és mély levegőt vegyek. Féltem, hogy megint rám törnek az álmok és Liamnak abban az állapotban kell látnia. Nem akartam neki megmutatni, mikor pánikolva kapalázók hideg verítékbe úszó testtel. Már untam gyengének lenni. Már fárasztott az egész helyzetem… és csupán pontot akartam tenni a végére azzal, hogy megtudom mik ezek az álmok. Addig a napig, míg neki be nem számoltam, másnak nem beszéltem róluk. Ainsley tudott róla, meg apám, részben anyám is… de már jó ideje mind messze kerültek tőlem. Már nem voltak igazi támasziam.
A padlót bámultam, mintha szégyelném magam. Valahol így is volt. Nem akartam elveszíteni a józan eszem, de egyre közelebb álltam hozzá. Naponta vettem észre az őrültség újabb jeleit magamon és görcsösen próbáltam kapaszkodni a valóságba, ami mind egyre jobban eltaszított magától.
– Öhm... Augustus... őszinte leszek.
Liam felé fordultam, ahogy megszólalt. Láttam, ahogy leteszi a poharat az asztalra. A koppanása ismerősen csengett a fülemben és tudtam: ha lehunynám a szemem, most megint különös zajok, illatok és mozdulatok vennék át a hatalmat felettem.
– Tudom hogy nehéz, de őszintének kell lenned.
Pislogások közepette nyeltem egyet. Lassan bólintottam, annak reményében, hogy valami okosat mond. Liam is tanult ember, ismerhet olyan helyzeteket, amikkel én a tanulmányi alatt találkoztam és azóta a múlt homályába vesztek. A nem mindennapos esetek ugyanis még egy medimágusnak is okozhatnak meglepetést.
– Nem lehet hogy... volt jós a felmenőid között? Az ilyen rémálmok és az álombeli érzelemegyüttes leginkább rájuk jellemző. Ha tudsz ilyenről akkor célszerű nyomban specialistához fordulni.
Megrökönyödtem a kérdésen… olyannyira, hogy csak hosszú percekkel később fogtam fel a mondandója további részeit. A gondolataim ugyanis azonnal a Pye család múltja körül kezdtek forogni. Végig pörgettem minden történetet, minden régi családi fotót és festményt. Mindössze medimágusokról és híres kutatókról tudtam, akik valamilyen módon nevet szereztek maguknak a gyógyítás területén. Hiszen én is ennek a hagyománynak próbáltam – sikertelenül – részese lenni.
Aztán eszembe jutott anyám… de minek is? Hiszen jól tudtam, hogy mugli. Tőle és az egész családjától nem örökölhettem volna hasonlót. Még is ott lebegett lelki szemeim előtt sötét, fürtös hajának képe, zöld szemének csillanása. Semmiben sem hasonlítottam rá és ha ilyesmit mondanék neki, minthogy megálmodok dolgokat, ismét korcsnak titulálna. Gondolkodás nélkül tudna ellökni újra magától, akármit is mondott. Ismertem őt, tudtam mire képes.
– A Pye család évszázadok óta gyógyítókból áll… – suttogtam inkább magamnak.
Azért reménykedtem, hogy Liam is halja. Nyeltem egyet, nem ismertem senkit, akihez fordulhattam volna… nem voltam tapasztalt a mágia e homályos területén. Sosem vonzott különösebben, inkább a gyógynövényekkel babráltam, na meg a bájitalokkal. Tudatosan készültem arra, hogy medimágus leszek, apám erőltetése nélkül. Ő kedves volt, szabadon engedett, hagyta, hogy mindent én döntsek el, így a jövőm kérdést is. Ha annak idején az a támadás nem tette volna tönkre, akkor mostanra bizonyára szégyenkezne miattam.
– Én nem ismerek specialisták. Ez a mágia egy nagyon homályos területe – motyogtam.
Nyeltem egyet megint, kiszáradt a torkom, de nem akartam megint inni. Elég volt, nem kellett volna még le is részegednem az amúgy is kellemetlen téma mellé.
– Kétlem, hogy lennének látó képességeim, Liam – magyarázkodtam. Azt nem tudom miért éreztem szükségét ennyire ellenkezni, hiszen nem tudtam bizonyítani, hogy valóban nincsenek ilyen tulajdonságaim. Egyszerűen csak szerettem volna egy újabb furcsaságot elkerülni… már amúgy is darabokban van az életem, mert egy olyan embert szeretek, akit nem kéne. Nagyon nem.

Talán túlzottan nyers voltam. Túlzottan beleástam valamibe magam, amihez semmi de semmi közöm. Elfog a kétség, hogy minden feltételezésem hibás, hogy ez az egész abszurd és a maga természetes nemében egyszerűen bunkó. Összevonom a szemöldököm és dörzsölöm az arcom. Kell egy pótcselekvés, kell valami, ami segít kissé kirántani magam saját lelkem és viselkedésem elemzéséből. De persze még ezzel sem igazán elérni a dolgot. Valahol bosszant ez, hisz nem akartam belebonyolódni Augustus magánéletébee, lelki problémáiba. Mindössze tudni akartam jól van-e... És erre mit teszek? Hát mit? Dr. Liamot játszom, mintha már praktizáltam volna és teljesen természetes lenne hogy analizálgatom és boncolgatom egy élő ember jellemvilágát. Egy olyan emberét, aki tőlem tapasztaltabb, bölcsebb talán még jártasabb is a gyógyításban, ha nem is minden területében.
Belül korholom magam, hogy ez illetlenség, és az aranyvérű neveltetés mindvégig ennyit ért. Szeretek közvetlen lenni az emberekkel, mindig is szerettem és apám mindig is utálta ezt bennem. Anyám bezzeg imádja, talán ezért is jövünk ki ennyire jól. Na de azért tudom hogy mi az emberi elme szabadsága, a lélek szabadsága. És azzal hogy belekontárkodom két kézzel Pye rémálmainak képébe, máris átlépem a határokat. Saját elveim határait, amikhez éveken keresztül kitartóan elköteleződtem. Mert lássuk be, Pye nem a legjobb haverom, akinek a szerelmi életét egy sör mellett kivesézzük. Még csak kollégámnak sem igazán mondhatnám, tekintve hogy én magam szimpla mezei gyakornok vagyok, semmi több. Amúgy meg tutira akadna neki tőlem jobb lelki szemetesládája, még akkor is ha én úgy amúgy meghallgatom...
– A Pye család évszázadok óta gyógyítókból áll…
Nem kerüli el figyelmem ez a megjegyzés. Ugyan halk és elég suta, de valahol mély szomorúsággal keveredett büszkeség övezi. Gyógyító dinasztia. Hát igen... nem a név minden szokták mondani, de valahol, mikor már működik egy rendszer ez is sokat nyom a latban. Feltételezem August előtt pillanatok alatt megnyíltak a kapuk, és elég volt csak a nevét lefirkantania. A vezetéknevét. Azt a három aprócska betűt. Na nem mintha én panaszkodhatnék. Avery, az aranyvérű.... igaz, a Sötét Nagyúr rémuralma alatt talán inkább többekben negatív hangulatkép uralkodik a vezetéknevem hallatán. De ez ugyanúgy igaz a Lestrange-ekre, Malfoyokra, Montregokra, Mirolokra... meg igazából mindenkire, akit Voldemort megrontott.
Hümmögök egyet kissé elrévedő tekintettel. A pohár íves talpát fürkészem kék íriszeimmel. Fekete pupillám kissé kitágul, miközben a fények és árnyékok játéka a tűznek köszönhetően változik.
– Én nem ismerek specialisták. Ez a mágia egy nagyon homályos területe.
Egyet kell értenem a ház urával. Ha van labilis és bizonytalan mágia akkor az biztosan a jóslással kapcsolatos. Én magam is gyűlöltem mikor a Roxfortba jártam. Azóta is jobb szeretek minden olyan tárgyat, ami racionálisabb.
- Valóban. Elég ingoványos terület.
A csend újra ránk telepszik és inkább a poharamért nyúlok. Nem iszok, mindössze csak ujjaim közé fogom a vékony szárat és finoman megmozdítom a benne lévő italt hogy levegőt kapjon. Így az aromák még jobban kiülnek, az ízlelőbimbók meg a mennyországban érzik tőle magukat.
– Kétlem, hogy lennének látó képességeim, Liam.
A tiltakozás nem lep meg. Noha elég egyszerű és elég bizonytalan, de mégis csak az. Egy néma pillanatig úgy teszek mint aki nem hallotta a mondatot, egyszerűen csak tovább fürkészem a poharam tartalmát, mely körkörösen színezi be az üveg falát. Csak aztán emelem meg fejem. Egyenesen Augustusra pillantok komoly kissé fanyar arccal.
- Akkor ugyan mégis mivel magyarázod hogy nappal is kísértenek a rémképek? Nevetséges feltételezés az, hogy megbolondultál. Azt a gyenge elmék teszik. Te tanult vagy, fiatal, életerős. Kizártnak tartom ezt.
Nemes egyszerűséggel közlöm a tényeket. Nincs ebben semmi, ezek a puszta racionális számadatok. Vagy elfogadja, vagy nem.
- Bár, ha volt a családodba olyan, aki fiatalon megőrült, akkor lehet genetikai szekvenciahiba. Még ha ez ritka is...
Vállat vonok, mintha nekem mindegy lenne. Valahol így is van, viszont ott az az aprócska tény hogy ha tényleg így lenne, akkor nem ülnék most itt. Pye-al szemben, beszélgetve.
- Én javasolnék egy alapos kivizsgálást. Tudom hogy nem kellemes, de azt hiszem elkerülhetetlen lenne. A saját érdekedben.
Alig hogy kimondom elvörösödöm. Nem tisztem osztani az észt, tudom jól. És sajnálom hogy muszáj voltam, de miatta és a másik jóléte miatt azt hiszem, ez elkerülhetetlen volt.

MENEDÉK
(http://i.pinimg.com/564x/b2/4e/9e/b24e9e8d67e647f097012161619e8658.jpg)
szett. (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=230868427)

Liam
1999. március

Csak egy szó dolgozott bennem, kifejezve az elutasítást, a „nem.” Talán nem volt egyszerű a helyzet és egy cseppet sem világos, de a testem erőszakosan küzdött minden ellen, ami kapcsolatba hozható volt a látósággal. Nem ítélem el őket, habár én magam mindig is a mágia racionálisabb vonalát kedveltem. Ezért is fordultam abba az irányba, mikor a továbbtanulás került szóba.
Figyeltem, ahogy a boros pohárral játszik Avery. Összeszedettnek látszott, annak ellenére is, hogy talán zavart keltett benne ez a téma. Én is így éreztem és a remegésemen ez meg is látszott. Mindig irigykedtem az olyan emberekre, akikben ott volt a magabiztosság, az amire én mindig is vágytam, de leginkább csak mímelni tudtam.
Hirtelen emelte rám a tekintetét. Ezúttal nem fordítottam el az arcom, nem engedtem a szégyennek. Nem fordítottam el az arcomat, így talán láthatta a szemeimben az őrületet.
– Akkor ugyan mégis mivel magyarázod hogy nappal is kísértenek a rémképek? Nevetséges feltételezés az, hogy megbolondultál. Azt a gyenge elmék teszik. Te tanult vagy, fiatal, életerős. Kizártnak tartom ezt.
Nyeltem egyet, majd megráztam a fejemet. Nem volt igaza, nem voltam életerős már jó ideje. Ez az egész megjelenésemen látszott. Lefogytam, izmaim mintha sorvadásnak indultak volna, pedig az előtt annyit futottam, annyira figyeltem mindenre. Még arra is, hogy mit eszek meg.
– Bár, ha volt a családodba olyan, aki fiatalon megőrült, akkor lehet genetikai szekvenciahiba. Még ha ez ritka is...
Ismét megráztam a fejemet.
– Csupán a dolgaim változtak meg – motyogtam kissé halkan. Folytatni akartam, de nem jött ki több hang a torkomon. Kiszáradtak az ajkaim, mikor ki akartam mondani Piper nevét és rá kenni ezt a borzalmas lelkiállapotot, ami most már tényleg jó ideje gyötör engem.
– Én javasolnék egy alapos kivizsgálást. Tudom hogy nem kellemes, de azt hiszem elkerülhetetlen lenne. A saját érdekedben.
Elvörösödött a mondandója végére, pedig igaza volt. Nagyon is igaz. Ainsley hányszor próbált már elrángatni medimágusokhoz, de ellenálltam. Elmenekültem az elől, ami még segíthetett volna, mert féltem. Attól féltem, hogy kimondja, beteg az elmém és előbb-utóbb apám sorsára jutok. Talán engem is annyira megviselt a sok kegyetlenség, mint őt, amikor engem is halottnak hitt.
– Liam, megváltozott a világ körülöttem – mondtam. Próbáltam határozottabban mondani, hogy értse: ez nem öröklött dolog. Valami mástól bomlott meg az elmém, a sok haláltól, a kegyetlenségtől, amit láttam és az őrült féléstől, amit Ainsley miatt éreztem. Nem akartam, hogy Piper bántsa. A saját zaklatásomat még elviseltem, mert szinte vágytam rá. De Ainsley köré legszívesebben védőfalat húztam volna, amivel körbefoghatjuk őt.
– Van egy fickó, aki… – Elcsuklott a hangom.
Liam igazából azt sem tudhatta biztosra, hogy a férfiak érdekelnek… erre azzal jöttem, hogy egy fickó tett velem valamit. Azonnal elbizonytalanodtam. Nem tudtam, ki merjem-e mondani a tényeket. A zaklatást, mert ez még megtehettem volna anélkül, hogy elkerüljem Piper nevének kimondésát.
– Egy veszélyes alak zak… – Megint nem tudtam végig mondani.
Kissé ijedt pislogással bámultam Averyre, félve, hogy ki kell mondanom az egészet és majd azt mondja, hogy aurorokat kéne hívni. Elmondani hol van, miközben én Pipert is annyira védeném, mint Ainsleyt.
– Mióta őt ismerem, azóta erősödtek fel ezek a dolgok. – Halkan tettem hozzá.

Csupán a dolgok változtak meg? Fura szöveg ez. Jó, végül is jogos. Valóban rendszerint változnak. Hisz minden át tud alakulni. A hangulatod, az éeltviteled, a családi állapotod… semmi nem állandó. Semmi nem örök. Ezt már nagyon kicsiként nagyon, de nagyon gyorsan megtanultam. Azóta meg, megtanultam nem kötődni. Egyszerűbb így az élet, egyszerűbb így a veszteség elviselése. Talán ez kellene Augustusnak is, de nem én akarok lenni az, aki erre rámutat. Valahol saját magának kell rájönnie, vagy meggyőznie önmagát a helyes útról. Na de mi is az? Hisz annyira mások vagyunk. Akár ő meg én. Ami nekem jó, nem feltétlen neki is az….
Mégsem tudom befogni a szám és csak szép csendben elborozgatni. Képtelen vagyok elnézni a szenvedését, a látványos kínlódását. Nem érdemli ezt. Ő jó ember. Talán túl jó is. Hát mit csinálok? Megszólalok. Beleszólok újra meg újra az életébe. Osztom az észt, mintha csak jobban tudnám, mint ő, pedig… hát gondolom ő maga is átrágta már az esélyeit. Biztosan megtette.
- Liam, megváltozott a világ körülöttem.
A hangjában van valami szomorú keménység, amely megakaszt. Elgondolkodtat, hogy ez biztos jó ötlet volt-e. Már hogy megszólalnom. Érzem, hogy nem. De már nem tudok mit tenni. Nem tudom visszaszívni és még csak egy kibaszott időnyerő sincs nálam, amivel orvosolhatnám a problémát.
- Van egy fickó, aki…
Ahogy elakad, nos az nem sok jót sejtet. Figyelem, ahogy kiszárad a szája. Mintha kissé levegőért kapkodna. Teljes mértékben esetlennek tűnik a nagy kanapén ücsörögve. Mint egy elveszett gyerek, aki keresi az anyját, vagy legalábbis a legkedvesebb játékszerét de persze az istennek nem találja. Rossz ezt látni. Sosem bírtam mások szenvedését elviselni. Többek közt ezért is mentem gyógyítónak.
Lélegzetvisszafojtva várom a folytatást. Kell hogy legyen, és nem akarom kierőszakolni belőle. Magától kell megnyílnia, mert úgy van értelme az egésznek.
- Egy veszélyes alak, zak…
- Zaklat?
Befejezem helyette a mondatot, aminek egyértelmű a vége, még így is, hogy alig hallható. Így már érthető, mitől van állandó és visszatérő rémálma, de az elme hasadását azért még ez sem indokolja. Érzem, hogy valami más is megbújik itt. Nem mondom kapásból, hogy Pye hazudik, meglehet ő maga sincs ezzel tisztában.
- Mióta őt ismerem, azóta erősödtek fel ezek a dolgok. – teszi hozzá halkan és ez igazolást ad nekem. Valóban van egy idegen, aki a labilis idegállapotával játszik. Ez nem jó, nagyon nem jó. Pár pillanat csend ül körénk, amit megtörök. Hangom kissé rekedt és halk, de őszinte.
- Biztos hogy köze lehet ehhez az egészhez Augustus. Nem szakterületem mindez, nem is akarok mélyen belefolyni, mert a te magánügyed, de… úgy vélem muszáj ezt szakemberrel megbeszélned. A másik meg… hogy a saját magad érdekében jobb lenne ha elkerülnéd ezt a fickót.
Valamiért ott motoszkál bennem az érzés, hogy ezt nem fogja megtenni. A zsarolók fő jellemvonása hogy a gyengeségeidre építkeznek. Kifigyelnek, majd támadnak. Kihasználnak, maximálisan. Könnyen behálóznak ahonnan bárhogy is próbálsz szabadulni, nem tudsz. Aztán az enyészeté leszel… Ehhez pedig nem akarok asszisztálni. Pye esetében semmiképp.

MENEDÉK
(http://i.pinimg.com/564x/b2/4e/9e/b24e9e8d67e647f097012161619e8658.jpg)
szett. (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=230868427)

Liam
1999. március

Nem kellett volna előhozakodnom Piperrel. Már az említése is olyan keserű, mégis szívet melengető érzéssel töltött el… hiányolni kezdtem. A hangját, az erős dohányillatot, ami körbe vette. Annyira szerettem volna a különös látomásokon kívül is érezni, mélyen beszippantani. Még mindig nem értettem, hogy lehet valaki ennyire taszító és vonzó egyszerűen. Egyszerre sötét és olyan fényes, hogy az ember önkéntelenül is nyúlna érte. Meg akartam szerezni magamnak, attól fogva, hogy találkoztunk a Mungóban, a kórterem ajtaja előtt… de végül ő szerzett meg engem. Annyi mindent vett el tőlem, mégis vissza is adott belőle.
– Biztos hogy köze lehet ehhez az egészhez Augustus. Nem szakterületem mindez, nem is akarok mélyen belefolyni, mert a te magánügyed, de… úgy vélem muszáj ezt szakemberrel megbeszélned. A másik meg… hogy a saját magad érdekében jobb lenne ha elkerülnéd ezt a fickót.
Előre dőltem. Térdeimen támasztottam meg a könyökeimet és arcomat tenyerembe temettem. Megráztam a fejem és szinte azonnal felemeletem a szemem. Ugyanis megint elért a sötétség, ahogy tenyerem melegében lecsukódott a szemem, orromban megéreztem a dohány illatot, az erős ujjak szorítását a nyakamon. Remegve bámultam Liamre. Hirtelen olyan volt, mintha csak egy álomban lennénk és ő nem is látogatott volna meg igazából. Homályosan láttam.
– Nem tudom elkerülni – motyogtam. Próbáltam normálisan válaszolni.
Mély levegőt vettem, mintha nehezemre esne beszélni. A testemen hirtelen annyira erősen úrrá lett a fáradtság, hogy erőlködnöm kellett.
–Nem is tudom, hogy karom-e… de amúgyis ő keres meg engem, ő talál rám, legyek akárhol is.
Nyeltem egyet.
– Nem ismerek szakembereket. Nem tudom, kihez fordulhatnék és már elegem is van. Nincs erőm próbálkozni. – Halkan beszéltem továbbra is.
Úgy tűnhetett kivülről, hogy minden erőm elhagyott. Gyenge voltam, még mindig remegtem, pedig éppen csak egy rövid látomás volt az előbbi. Visszavágytam a párnámra, a meleg takaró alá, mintha kilométereket futottam volna. Ráadásul már a torkomat is fojtogatták az érzések.
Kihúztam magam, hogy legalább egy rövidke pillanatra visszanyerjem magabiztosságom látszatát. Nem sikerült, hátra dőltem a kanapén. A szemeim le akartak csukódni, így a maradék erőmet kellett bevetnem, hogy magamnál maradjak. Nem szerettem volna továbbra sem éppen Liam előtt valami hülye látomástól görcsöt kapni és üvöltözni, meg remegni, mint egy bolond, akire roham tör.
– A háború tönkre tette ezt a családot. Apámmal kezdődött és most rajtam a sor… – mondtam ki azt az egyszerű tényt, amivel már jó ideje nyomasztott.

– Nem tudom elkerülni.
A válasz ott csengett a fülemben és nem akartam hinni neki. Már mi az hogy nem tudja elkerülni? Erre számtalan megoldás létezhet. Összevontam a szemöldököm azon nyomban. Agyamban ezer meg egy verzió zajlott le. Már mi a férszkes fenéért nem tudja kikerülni azt az embert? Semmi nem képtelenség… a varázsvilágban meg aztán végképp!
–Nem is tudom, hogy karom-e…
Na igen. Kibújt a szög a zsákból… Valahol sejtettem hogy van egy visszahúzó erő. Nem lehetetlen, hanem csak tehetetlen a másik. Ez már nyilvánvaló és az az érzelem, ami belém nyilall tudom hogy igaz. Jók voltak mindig is az ösztöneim. Mindössze az nem tudatosodott bennem, hogy ennyire.
- … de amúgyis ő keres meg engem, ő talál rám, legyek akárhol is.
A beálló csöndet kihasználom arra hogy beszívjak egy dühös levegőt, leküldjem a tüdőmbe, majd kifújjam. Figyelem, ahogy a másik kihúzza magát majd hátradől. Elnézem ahogy szenved. Utálom látni, hogy szenved. Utálom hogy ennyire nem tud nemet mondani. Megértem, hogy gyenge… de ez a legnagyobb baj az emberekkel. Nem tisztelik saját magukat annyira hogy határt szabjanak. Pye pedig… úgy tűnik képtelen kiállni a saját igazáért. Ez pedig rémes.
– Nem ismerek szakembereket. Nem tudom, kihez fordulhatnék és már elegem is van. Nincs erőm próbálkozni.
- De én ismerek, August. Jó embert, aki nemcsak segít de tanáccsal is ellát. Mrs. Dean biztosan tud segítséget nyújtani és ha ő még nem is, akkor tud valaki máshoz tovább ajánlani. – szusszantok morcosan. Nem tetszik a hozzáállása. Nagyon nem. És nem is szándékozom mindezt titkolni. Milyen barát lennék ha megtenném?
- Nem erőd nincs barátom hanem elszántságod. Ha lenne akaraterőd, egy csöppnyi önbecsülésed na meg félre tudnád tenni a büszkeséged, már régesrég elmentél volna és nem arra vársz hogy valaki, aki történetesen nem ez a fickó, bekopogasson hozzád.
Nyers voltam. Talán túl nyers is. Lecsapom a poharat a kezem ügyéből. Elment a kedvem a bortól. Beletúrok a hajamba bosszúsan. Félek, túl messzire mentem, túlontúl belemásztam valami olyanba, amibe nem kellene és félek hogy félreérti. Mert én tényleg csak segíteni akarok. De mindez csakis akkor működik ha elfogadja. Ha akarja. Ha tesz is érte.
– A háború tönkre tette ezt a családot. Apámmal kezdődött és most rajtam a sor…
Felhorkantok. Egyszerűen nevetségesek a szavak. Nevetségesek a vádak, amik mellé látványosan igyekszik elbújni. Tudom, könnyű ezt állítani józanon, egészségesen, de… hallja egyáltalán saját magát?
- Ugyan Augustus! Ne légy ostoba! Nem feltétlen jutsz ugyanoda ahova ő. De ha már ennyire félsz ettől, legalább talán tegyél érte, hogy ezt elkerüld.
Hangom megszelídül a monológ végére, mert tudom, hogy nehéz ez. Nem csak nekem, hanem főleg neki. Beismerni egy gyengeséget sosem könnyű. Sokan képtelenek is és ez okozza a vesztüket. Azt azonban semmiképp nem szeretném, hogy Augustus is erre a sorsra jusson. Ahhoz jó ember ő és jó gyógyító. Az én lelkiismeretem pedig nem hagyná. Hát előveszek egy darab pergament, ami az asztalon hever és egy pennát. Felfirkantom Mrs. Dean elérhetőségét. Az egyetemi szobaszámát és a jelszót a professzorok irodáihoz. Mikor megvagyok vele kék íriszeim átfutják a sorokat, majd bólintok. Pye mellé lépek és a kezébe adom.
- Ha keresed, rám hivatkozz. Tudni fogja hogy fontos ügy.
Sosem zargatom Emily anyját csak végszükség esetén. Hiába vagyok a kedvence, sosem éreztem jogosultnak magam a helyzet kihasználására. Most azonban…. mégis rákényszerülök. De hát ezt teszi az ember a barátaiért. És Augustus Pye nekem már barát. Nem tudom mióta, de barát, amiből igazi nem túl sok van.

MENEDÉK
(http://i.pinimg.com/564x/b2/4e/9e/b24e9e8d67e647f097012161619e8658.jpg)
szett. (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=230868427)

Liam
1999. március

Ismer valakit, aki segíthet… Mrs. Dean.. A nevet próbáltam helyretenni a fejemben és hamarosan meg is találtam a megfelelő arcot hozzá. Nem ismertem közelről, csupán a fegyelmi tárgyalásról emlékeztem rá, meg egy-két konferenciáról. Igazán remek híre volt a szakmában… pont ezért nem akartam egy ilyen kis problémával zavarni őt, mint az enyém. Mit tehetne értem? A látásomat nem adhatja vissza, ahogy ép elmémet sem… és kétlem, hogy megállapítani: látó vagyok.
– Ugyan Augustus! Ne légy ostoba! Nem feltétlen jutsz ugyanoda ahova ő. De ha már ennyire félsz ettől, legalább talán tegyél érte, hogy ezt elkerüld.
Igaza volt Liamnek, nagyon is. Nem voltam erős, már régóta… pedig valójában tényleg csak én tehetnék ezért az egészért. Talán nem leszek már soha olyan, mint régen, magabiztos vagy erős, de talán egy kicsit visszanyerhetek abból az Augustból, akit a Roxfortban kezdtem el felépíteni és Piper egyetlen éjszaka alatt tönkre tett.
Fáradt voltam minden porcikámban. Aludni akartam, aludni, de nem álmodni. Tudta persze, hogy amint lehunyom a szememet, illatok és érintések kavarognak majd. Alig van olyan bájital, ami képes elnyomni ezt rendesen.
Figyeltem, ahogy Liam az asztalon lévő pergamen után nyúlt. Talán Ainsley hagyta ott, mert én biztosan nem. Mostanában alig csináltam valamit a fekvésen és az önsajnálaton kívül. Egyszerűen elmerültem a keserűségben. Most is benne voltam nyakig, éppen csak kilestem belőle a vendégem érkezése miatt.
Mellém lépett, ahogy újra átfutott a pergamenre rótt sorokat.
– Ha keresed, rám hivatkozz. Tudni fogja, hogy fontos ügy.
Bólintottam.
– Köszönöm. – Halkan beszéltem.
Hangomon is érződött a fáradtság, ahogy minden tagom egyre csak zsibbadni kezdett. A kanapé párnái közé vágytam, hogy a ropogó tüzet bámuljam a kandallóban, míg nem elnyom egy újabb szörnyű álom. Beleremegtem már csak a gondolatába.
– Bocsáss meg, de muszáj pihennem… – Egyszerűen eldőltem a kanapén a mondat végére.
Egy párnát húztam a fejem alá és már éreztem is azt a kavargó érzést, amivel az álom magához szokott rántani. Lehunytam a szememet és halkan beszéltem: –Felkeresem Mrs. Deant, felkeresem… – Úgy hangozott, mintha csak mantráznám ezeket a szavakat, aztán csak a sötétség maradt. A félelmetes, hatalmas feketeség, amiből nem volt kiút, csak az ébredés és a fény.

A halk köszönömöt szinte meg sem hallanám ha nem tudnám hogy milyen is August. Ismerem őt, pár alkalom és pár hónap után, bátran merem kijelenteni. Evidensen nem annyira mint mondjuk a saját anyámat, nem fűz hozzá olyan szoros kötelék sem, mint Dylanhez, de igen... mégis csak ismerem. Valójában nem tudom miért, de elfog rendszeresen az az érzés hogy ezer éve... talán a félszavakból való könnyed kommunikáció miatt... aminek ékes jele volt egy egész szülés levezénylése...
Elnézem Agustust egy pillanatig, majd tudom, ennyi volt. Nincs értelme tovább maradnom és talán nem is lát oly szívesen. Beesett arca még sápadtabb lesz és még kevésbé energikus mint eddig, pedig... hát eddig sem vetette szét a nagy életkedv. Felállok és ellépek. A tűz felé fordulok, ami jótékonyan lobog. Jó pár óráig húzza így, mindennek a titka hogy milyen módszerrel pakolod be a fát. Képes öt perc alatt is leégni vagy másfél óra hosszat...
Valahol mindig is vonzott az egyszerű mugli lét, és az okos életstílus. Persze rend szerint könnyű mindent egyetlen pálcaintéssel elrendezni de... szorult helyzetekben csakis az üres kezünkre bámulhatunk akkor.
Mire visszfordulok Pye már a kanapén eldőlve makog valamit félálomba. Mintha csak azt mantrázná hogy felkeresi, felkeresi.
Mély szomorú sóhaj tör fel belőlem. Egyszerre sajnálom a barátomat és szánom az embert, aki erre a sorsra született. Tudom, hogy a saját hülyesége, ami ellen szinte semmit nem lehet tenni, de azért mégis... nem érdemli ezt. Senki sem érdemli ezt.
Eltűnődöm azon, vajon mennyire jó ötlet egy egyszerű álombűbájt szórni rá. Tulajdonképpen semmi értelme, mert a birtokhatárnál meg is szűnne, mégis... ha csak pár perc nyugalom adathat meg neki... hát megteszem. Nem mintha tartoznék ezzel vagy kellene, egyszerűen az én lelkemnek is jobb. Pálcám a kezembe csusszan, halkan dörmögöm el az igét és irányítom felé hogy a varázslat telibe találja. Mikor elcsendesedik elcsitul vele a ház is. Mély álmatag csend ez, olyan mintha soha semmi nem zökkentené ki ebből. A tűz halkan roppanva jelzi, idegen vagyok itt. Megérintem az ajtófélfát s még egyszer, utoljára körbenézek. A Menedékház ódon falai sok mindent láttak, sokat mesélhetnének mégis némán állnak és hallgatnak. Szemezek egy sort a berendezéssel, aztán Pye lehunyt szemeivel. Végül csak megcsóválom a fejem és kinyitom az ajtót. Elmormolok egy ég veled-et s halkan húzom be magam mögött az ajtót. Igazából hangosan zajonghatnék, úgysem kelne rá fel hisz gondoskodtam erről s mégis illetlenségnek tűnik a dolog.
Mikor a kinti friss levegő bekúszik a tüdőmbe, érzem hogy megkönnyebbülök. Mély sóhajjal veszem tudomásul a tényeket. Azokat a hamisítatlan tényeket, miket szívből reméltem hogy csak ostoba pletykaként könyvelek el. Eltűnődöm még egyetlen néma percig azon, ami megesett itt és csak remélem, volt értelme. Volt értelme ide jönnöm, volt értelme segítenem, volt értelme megadnom az összeköttetést... Volt értelme barátnak lennem. Nem voltam sosem rossz ebben, mégis úgy érzem nem tettem eleget. Ezt azonban tudom, hogy muszáj elengednem mert ha nem teszem az őrületbe kerget. Így hát csak elindulok, lassan s komótosan, nem sietve. Elhagyom a házat, a kaput és talán jóval több idő is, míg elérek vissza a falu határához mint eredetileg kellene. Tudom, ezzel csak plusz lopott perceket csaltam el Augustusnak, akit nemsokára újból hatalmába kerít önnön gyengeségének sötét árnyképe... de én mindössze ennyit nyújthattam neki. Mielőtt halkan hoppanálok a tüdőmből kiszivárgó gőzös lehelettel elhangzik egy néma fohász is, mégpedig hogy remélem, szívből remélem hogy Augustus Pye, a medimágus férfi, a barátom, mihamarabb rendbe jön.

Roxfort RPG

Karakterek => Augustus Dion Pye => A témát indította: Liam G. Avery - 2017. 11. 15. - 20:16:28