Roxfort RPG

A londoni fiatalok egyik kedvenc helye, az underground zene központja. Ide mindenki bejöhet csak úgy délután csocsózni és kólázni egyet, és ha estig maradsz, szinte minden éjjel van valami hangulatos, zúzós vagy csendesülős koncert.

music (http://www.youtube.com/watch?v=ZN4MGekgygM&feature=related)         

Miért jó néha kiszökni a muglik közé, velük tölteni az időt, netán az ő környezetükben élni a hétköznapokat? Talán azért, mert nem olyan kötött, s nem olyan bonyolult, mint a varázslótársadalom. A sok okos, s vén aggastyán úgy gondolja, hogy a fiatalok csak tengődjenek az iskola falai között, tanulják a varázslatokat, hogy egy napon ők legyenek a legjobbak. Cöhh, micsoda ostoba gondolkodásmód. Nem elég a legjobb varázslónak lenni, szükségeltetik némi dörzsöltség, rafináltság is ahhoz, hogy a "varázsfi" megállja a helyét a nagyvilágban. S mire jó egy mugli közösség, ami tele lehet rejtett veszélyekkel? Hát arra, hogy kiokítson mindenre, amit a Roxfort falain belül nem lehet megtanulni. Ilyen a lopás, csalás, hazugság, önvédelem, csak néhány lehetőség a több ezer közül...

Ezen gondolatok cikáznak mardekárosunk fejében, aki éppen a fekete macska pultja mellett ücsörög, egy egyszerű, fából eszkábált bárszéken, ami lehet már négy-öt éves is, akárcsak a klub. Az sem tűnik vadi újnak, akárhová nézünk, mindenütt a kopottas, tölgyfa színek dominálnak, leszámítva a falat, amelyre a piros és fekete színeket ruházták. A kékesszürke tekintet levánszorog erről a két színről, s befókuszálja a pult mögött ácsorgó fazont, nevezzük pultosnak. A fickó nyúlánk, vékony, vörös hajú, szeplős termet. Olyan , akár egy kosaras, szorgosan törölgeti a poharakat, s úgy tűnik, mintha kezdő lenne. Clyde a poharára pillant, melyet üresen forgat az ujjai között , s a korábbi tartalomról már csak pár csepp aranysárga folyadék tanúskodik.
- Ha végeztél a pohárpolírozással, lökhetnél még egy pohárral ebből a whiskeyből. - mondja nyugodt hangján a muglinak, aki csak erre kapja fel a fejét, majd biccent, ezzel jelezve, hogy vette a lapot, s abbahagyva a törölgetést, nekiáll kitölteni az italt. Ebben a pillanatban érdekes hangfoszlányokra lesz figyelmes. Nem a zenelejátszóból jön, hisz ott egy egész klassz kis blues muzsika megy. A hangforrás valahonnét a biliárdasztaloktól észlelhető. Hátrafordul a bárszéken, miközben egyik kezével a combján támaszkodik, másik könyöke éppen csak érinti a pultot.

- Mi van baba, nem akarsz bulizni? -

Csupán csak ennyit hall, tekintetével két magas, huszonöt körüli, borostás arcú, bőrdzsekis fazont lát, akik egy lányt állnak körül, talán udvarolni próbálnak? Egyelőre semmi komolyabb nem történik, Clyde visszafordul a pult felé, ekkor koppan előtte a whiskeyspohár. Egy elégedett tekintettel jelzi a pultos felé, hogy végre, egyszer jól cselekedett, majd ujjai közé emeli a poharat, s lassan az ajkaihoz emeli...

Amy szokásos kerülőútjai egyikén jár, hisz rendszeresen áthágja az éjszakai kóborlásra és hasonló dolgokra vonatkozó iskolai szabályokat. Igaz, hogy hoppanálni nem tud, de a Kóbor Grimbusz mindig bejön, ráadásul igazat mondani sem kénytelen, tehát szinte bárhová eljuthat a mágikus busz utasaként. Ma este például szórakozni akart egy kicsit, ezért is jött ide, a Black Cat pubba - na meg azért, mert a fekete macskusz köztudottan szerencsét hozó állat.
Halk, mégis hangulatos blues zene hallatszik ki a félig nyitott ajtón, ami kissé felerősödik, mikor a leányzó belép. Joy még a pultig sem jut el, hogy egy kólát vagy valami más innivalót rendeljen magának, mikor két áthatóan piaszagú, alig-alig felserdült fazon lép elé. A bulizást firtató kérdésre olyatén tekintettel méri végig a lányka a huszonéves ifjú titánokat, mintha azok most másztak volna elő valami kriptából vagy egy pöcegödörből. Sértő ez a nézés, Amy pontosan tudja, nem véletlenül használja; de azért ahogy végigtekint saját ruházatán, valahol meg tudja érteni a bulizni vágyókat.
Combközépig érő, egyetlen vállpánttal rendelkező, a derekát hangsúlyozandó széles övvel összefogott éjkék színű ruhájában és félmagas sarkú topánjában elég kihívó kinézete van, szinte vonzza az ilyen zűrös figurákat. De hát mikor nem vonzotta őket?! A hatásra mé rátesz egy lapáttal az a gúnyos szikrácska az áfonyakék szemekben és a félhosszúra növesztett szőke hajzuhatag. Csakhogy Joy akkor sem akar bulizni ezekkel az alakokkal.
- Na, akkor bulizunk végre? - kérdi az iménti borízű hang rekedten, és máris vonszolná magával a lánykát a táncparkettre (vagy ki tudja hová).
A lány kiszúrja az egyetlen magányos alakot a pubban: a pultnál ülő és szemlátomást élvezettel alkoholizáló srácot. Semmi nem szól mellette, leszámítva azt, hogy kábé egyidős Amyvel, tehát szükség esetén el tud bánni vele. Joy utálkozó mozdulattal söpri le karjáról a jéghideg ujjakat, azután egy "Nem vagyok egyedül!" kiáltással a magányos fiú felé veszi útját.
Olyatén mozdulattal telepszik le az ifjonc mellé, akárha régről ismernék egymást, bár valójában fogalma sincs a leányzónak, hogy kihez van szerencséje. Sajátos stílusával fog hozzá az ismerkedéshez.
- Szia! - köszön vígan a fiúra, azután félig eléje könyököl a pulton, és immár halkabban folytatja mondandóját. - Ha nincs kedved verekedni miattam, akkor mondd azt annak a két fazonnak, hogy együtt vagyunk. Köszike. Amúgy Amy vagyok, de ez szerintem nem lényeg. Téged hogy hívnak?
Ezek után nem kevéssé pofátlanul beleszagol a srác italába, majd magának is rendel egy ugyanolyat. Hiába, Joy soha nem tartozott a könnyű esetek közé, nem véletlenül került oly sokszor slamasztikába. A lány belekóstol az eléje lökött italba és a csapos érdeklődő tekintetétől kísérve krahácsol egy sort.
- Erősebb ez a vacak, mint hittem - hörgi, de azért iszik még egy kortyot belőle, s rögvest bebizonyosodik, hogy másodjára már nem is olyan szörnyű a nedű íze.

Az aranysárga ital lassan gurul le a mardekáros torkán, a fiú élvezi az ízeket, ugyan nem a legdrágább és legősibb whiskey, amit valaha ivott, de ez is megteszi, akárcsak az alkoholtartalom, amely kicsit tompítja az előző napi ütésekből adódó fájdalmat az oldalán. Hallja a tahó alakokat, de nem igazán törődik vele, végülis semmi köze a lányhoz, ráadásul miért tenne bármit is? A lovagiasságáról sem híresült el, s első ránézésre a lány sem túl prűd, ha ilyen cuccokat mer viselni egy ilyen helyen. Ha már kivívta maga ellen a sorsot, élvezze. Ugyan mi baja lehet abból, ha két ilyen balfékkel tölti az estét? Maximum lesz egy rossz, vagy épp jó tapasztalata... Clyde újra az ajkaihoz emeli a poharat, amikor meghallja a lány kiáltását, erre fel is kapja a fejét, oldalra pillant , s felhúzott szemöldökkel figyeli a felé suhanó lányt.
~ Mi van? ~ Ezen kérdés merül fel a gondolataiban, hisz egyértelművé válik számára, hogy a lány őt említette társaként. Viccelni akar? Egyáltalán megfigyelte azt, aki felé ily sebesen tart? Clyde nagyjából úgy néz ki, mint az a két zaklató barom. Egy sötétebb kék farmert, egy bordó, hosszú ujjú pólót és egy fekete bőrdzsekit visel. Egyedül talán csak az különbözteti meg őt a másik két fazontól, hogy ő jelenleg nem visel borostát és nem is bűzölög úgy, mint a többi. Azért erre mindig odafigyelt, attól, hogy rossz arc és szeret lazán, kedve szerint öltözködni, attól még nem tróger. Tornacipős lábai a bárszék támasztékán pihennek, egyik kezével a poharat fogja, a másikkal a combját támasztja. Ismét a poharat kezdi kémlelni, hátha a lány mégsem felé tart, ez az ő helyzetét is megkönnyítené. Azonban pechére mégis csak ő a célszemély, megérzi a mellé huppanó lány keltette szellőt, az illatát, s meghallja a hangját. Rideg tekintettel pillant rá, majd a feje fölött elnéz a még mindig kíváncsiskodó két fazon felé, akik nem igazán akarják elhinni, hogy a lány nem egyedül tartózkodik a helyiségben. Szemei újra az áfonyakék íriszekre siklanak, de nem szól semmit, csak figyeli a hápogó libát. Soha életében nem szerette a csacsogást, egyszerűen idegesítette, főleg az, ha még be is mutatkoztak. Kérdezte ő azt, hogyan hívják? Nem, akkor mi a fxszért mutatkozik be neki? Egy pillanatra átfut a fejében az a gondolat, hogy talán most elkéne sétálni, otthagyni a csajt, hagy szívja meg, de rendesen. Több ötlet is átfut a fejében, s igazából beletelik néhány pillanatba, mire rájön, hogy melyik változatot élvezné igazán. Ezen gondolatai közepette arra lesz figyelmes, hogy a whiskeyjét szaglásszák, majd repül is a rendelés a vörös csapos felé. Clyde azonban még mindig nem szólt egy szót sem, tekintete a lány és a két pasas között ugrándozik, szinte szugerálja a két fickót, azt várva, hogy azok vajon mikor indulnak el feléjük. Erre nem is kell sokat várnia, látja, ahogy a két srác sutyorog, s furfangos észjárásukkal arra következtetnek, hogy a lány tutira egyedül van. El is indulnak feléjük kaján vigyorral, eközben a szöszke majd belefullad az elé lökött italba. Irwine erre sem reagál semmit, maximum magában elejt egy mosolyt. Vajon verekedjen, vagy ne? Talán már a lány is érezheti, hogy itt nem lelhet segítségre, talán meghallja a közelgő alakok lépteit is, akik centiről centire közelebb kerülnek, még az is lehet, hogy megijed. Clyde mindvégig kivár, s mikor már csak három lépésnyire vannak a fazonok, egyik kezével elemeli a lánytól a poharat, másik kezével megfogja a derekát, s egy hirtelen mozdulattal közelebb húzza, majd megcsókolja. Nem szerelemmel, inkább csak úgy, szenvedélyesen ügyes technikával. Mindez oly gyorsan történik, hogy a lány nem is tudna mást tenni, ráadásul ebben a pillanatban toppan melléjük a két fazon. Ekkor Clyde befejezi a csókot, elhajol, s ördögi vigyort vet a lányra, miközben figyeli őt kékeszszürke tekintetével. Valahogy érzi, hogy a nő legszívesebben megpofozná ezért, de ezzel azt kockáztatja meg, hogy a másik két fazon rájön, hogy ő bizony egyedül érkezett. Így most választania kell, bosszú vagy menedék...

Amy a rideg pupillákba bámulva megérti, hogy rossz helyen keresgéli a segítséget, ez a whiskeyt kortyolgató egyén nem fogja kihúzni őt a pácból, amibe meggondolatlanságával keveredett.
És pont ilyenkor nincs nálam a pálcám! Ó, én átkozott hülye tyúk! - gondolja kiakadva és némileg megijedve is. Ő valamiféle gáláns lovagra számított, hiszen a pasasnak csak a hátát látta és arra nem volt ráírva, hogy "ne szólj hozzám, embergyűlölő vagyok".
Joy a zene foszlányain keresztül is pontosan hallja a közeledő lépteket, a két holtrészeg és akaratos, bulizni vágyó fickó lépteit. Jobb híján csőre tölti cipősarkait, ezzel felkészülve egy - pontosabban két - atomi erejű, meglepetésszerű hererúgásra, hogy elvegye a krapekok bulizhatnékját. A lány kistányérnyi pupillákkal mered a mellette ülő srácra, hátha az mégis tesz érte valamit, ám ő szemlátomást élvezi a helyzetet, de mégis...
Váratlanul kiemelkedik a pohár Joy kezéből, és egy erős kéz tapad a derekára, amely közelebb húzza az ismeretlen fiúhoz. Egy száj tapad az övére és neki nincs sem lehetősége, sem ideje tiltakozni, mert ha megtenné, az ezer százalékos lebukás lenne. Amy hallja, ahogy melléjük érvén tétovává válnak a lépések; biztosan habozik a két hapsi, hogy most kötekedjen vagy inkább mégse. A biztonság kedvéért a leányzó a fiú nyakára fonja az ijedtségtől finoman remegő karjait, azonban közben csaknem kiugrik a szíve az idegességtől. Van egy olyan érzése, hogy nem fog bulizni, sőt ezt a helyet kerülni fogja jó darabig.
Elhiszik, nem hiszik? Mi lesz már, nem érünk rá egész este itt műsorozni nektek, húzzatok már a bánatba - mordul fel Joy gondolatban, ám még mindig nem mer megszólalni. A végtelennek érzett csók után ellágyultnak tetsző mosolyt vet "barátjára", holott legbelül mélyen fortyog felháborodásában. Mégis pontosan tudja, hogy nem fogja megütni ezt a fiút, hiszen nem teheti. Megmentette őt, és valahol Ethanre emlékezteti a csókja - leszámítva a whiskey ízét. Csikorgó fogai szinte szikrát hánynak, ahogy tovább szélesíti mosolyát a kékes színű szemekbe tekintve, arcizmai csaknem szétszakadnak a megerőltetéstől.
Nem mintha nem szeretne nevetni, imád jókedvűnek lenni, csakcsupán meglepte ez a csók, pluszban valamelyest sérti az önérzetét a letámadás. Meglehet éppen repedező arcizmainak köszönheti piásék hitetlenségét, de ez már nem számít, amikor egyikük a vele szemben ülő srác ingét markolja meg vasmarokkal, másikuk pedig Joy válla felé csápol, hogy két csuklás közben kinyögjék:
- Aztaaa... ilyen szép mozismárt sem láttam még. Na haver, a bukszád most velünk jön, te meg csücsülj itt szépen kussban! Bulizni fog velünk akár akarja, akár nem!
Amy egy vízbefúló mozdulatával, kétségbeesetten ragadja meg a fiú kezét, mintha benne biztos támaszra lelhetne, legalábbis az iménti csók valami ilyesmit sugallt felé. Azért sejti persze ő is, hogy nem sokat várhat az ismeretlen sráctól, de hátha mégis sikerült felébreszteni benne valami emberi érzést. Azért biztos ami biztos alapon ismét csőre tölti cipősarkait.
- Nekem vissza kellene mennem a suliba - szűköli rémülten, miközben felemeli a bárszékről az egyik részeg pasas. - McGalagony és Frics biztosan kinyírnak, ha megtudják, hogy kilógtam...

Ördögi vigyorral az arcán, s figyelő tekintettel nézi a másikat, látja a lány mimikájában megbúvó dühöt és mindezt élvezi. Már rég szórakozott ilyen jól, ráadásul még a csók sem volt olyan rossz, hogy a feledésbe merüljön. Talán az este még egy kis szórakozásra is alkalmas lesz, bár a szinte szétszakadó mosoly egyelőre nem ezt közvetíti a fiú felé. Szemei a két ittas fazonra villannak, akiknek ez sem volt elég, tahóságuk határa a csillagos ég. Egy dolgot még Clyde sem tudott megszokni az évek alatt, méghozzá a paraszt viselkedést. A varázsvilágban még nem látott ennyire rámenős alakokat, akik a boszorkányokra így rátapadtak volna. Valószínűleg két impotens barom lehet, ha máshogy nem tudnak maguknak nőt szerezni. Tekintete visszavándorol a riadt áfonyakék íriszekre, majd vissza két kézre, melyek valahol a dzsekije és bordó pólója között matatnak, megragadva a ruházatát.
- Nagy hiba! - sziszegi fogai között, talán a mai estén ez az első szava a fiatalok körében.
Ugyanebben a pillanatban hirtelen a lány is megfogja a csuklóját, de ez nem sokáig tart, mivel a másik barom már le is rántja a nőt a székről. Irwine nem az a típus, aki tűri az ilyet, szemei összeszűkülnek, miközben támadójára fókuszál, majd megragadja a srác két kezét, erősen szorítva azokat, s ugyanezzel a lendülettel felhúzva magát lefejeli a srácot, valahol az orra és a szeme környékén eltalálva a másikat. Mivel erősen megsajdul a homloka, úgy véli, talán a támadójának is fájhatott. Mindezt az bizonyítja, hogy a nyúlánk gyerek szorítása gyengül, s mintha kicsit keresztbe állnának a szemei. Clyde nem habozik, a nála magasabb srácnak azonnal behúz még egy jobb horgot is, amitől a gyerek egy csavart fordulattal hull a földre. Ekkor mardekárosunk egy pillanatra megáll, mivel kicsit megszédül, érzi, ahogy egy apró meleg folyadékcsepp gördül le a halántékán. Felszakadt a szemöldöke fölötti rész, s abból szivárog a vér. Mégsem áll le magával bíbelődni, azok a riadt tekintetek és a lány utolsó szavai valahogy kiváltanak benne egy különös érzést, nevezzük védelemnek. Még, ha nem is érdemli meg azt, hogy megvédjék, Irwine nem hagyhatja, hogy egy Roxfortosra szégyent hozzanak egy ilyen helyen. Azonnal odalép a pasashoz, bal kezével egyenesen a nyakát ragadja meg, s erősen szorítja, jobb kezével a lányról próbálja őt leszedni.
- Engedd el! - acsarog a másikra, tekintete egyre jobban összeszűkül a haragtól, s egyre jobban szorítja a srác nyakát, akin már látszik, hogy szinte alig kap levegőt. Mivel védekeznie kell, elengedi a lányt, s kezeivel Clyde csuklójára szorít, próbálva leráncigálni a kéz alkotta nyakörvet. Ez azonban nem megy neki, mert a fiú a másik kezét is használatba veszi, s ráfog a támadó védekező kezére. Élvezi, ahogy szorongatja a mugli nyakát, a legszívesebben agyon püfölné az ilyet, ekkor azonban egy éles fájdalmat érez a tarkójánál, s egy pillanat alatt elsötétül minden. Zöld üvegdarabok hullanak a földre, a lefejelt srác jobb kezében egy sörös üveg törött nyaka ékeskedik. Az aljas dög hátulról ütötte le a mardekárost, hogy az ne tudjon védekezni. A fene gondolta volna,hogy egy fejelés, s egy jobb horog után még képes talpra állni. Egyet még bele is rúg a földre rogyó srácba, miközben társa levegőért kapkod. Folytatná is a rugdalást, de ekkor már egyre többen gyülekeznek körülöttük, s néhányan rendőrért kiabálnak. A két támadó inkább úgy dönt, hogy kereket old, Clyde pedig úgy, hogy kicsit elheveredik a pub padlózatán...

Látja ahogy összeszűkül a fiú szeme, s néhány pillanattal később már ki is szabadul támadója markából, mivel azt fojtogatni kezdi Amy álbarátja. A leányzó tíz körömmel marcangolja az agresszív alkoholimádó kezeit, majd immár szilárd talajon állva az arcába mar, miközben bal cipője sarkát a férfi lábfejébe mélyeszti, s teljes súlyával ránehezedik, csikkoltó mozdulattal taposva a másik cipőjét.
Lassan kör formálódik a verekedők körül, de segíteni mindegyik rest, amiért Amy jócskán megvető pillantást lövell feléjük. Mikor az egyik fickó leüti Joy védelmezőjét egy üveggel, a lányka szemernyit sem nőiesen, szoknyáját kissé megemelve rúgja gyomron a fondort. Ekkorra már halk szirénaszó is keveredik a blues és a verekedés hangjaiba, mire a két részeges olajra lép. Joy sejti, hogy számukra is ez lenne a legjobb megoldás, mert ha zsaruk kérdezősködni kezdenek, abból semmi jó nem sülhet ki.
Gyorsan átszalad a biliárdasztalokhoz a táskájáért, azután retiküljét a hóna alá csapva összevakarja a padló felé konyuló, vérző homlokú lovagot. Egyik kezével átkarolva tartja, s bicegve, nehézkesen igyekszik kivonszolni a fiút a teremből, miközben a másik kezében tartott zsebkendővel falfehér arccal mázolja mindinkább szét az egyre csak patakzó vért a delikvens homlokán.
Az ajtóban járnak már, mikor Amy meglátja a sarkon a forgófényeket. Sietve vonszolja be a pub melletti mellékutcába a vérző homlokú srácot, ott pedig rögvest nekilát élesztgetni, ám előbb eldobja a csuromvér, használhatatlan zsepit.
- Hé, haver! Ébresztő! - suttogja finoman a fiú arcát paskolgatva, majd két ujját felmutatva megkérdi: - Hány ujjamat mutatom? Jól vagy? Ne haragudj, de a bulinak lőttek mára, mert nekem napkelte előtt vissza kell mennem a suliba, ami piszkosul messze van innen, messzebb mint hinnéd; te viszont meglehetősen tropa vagy. Hívok neked egy taxit, valahogy biztosan eljutsz majd haza. Köszönöm a segítségedet és... vigyázz magadra, ne keveredj sűrűn bajba.
A végszónál gyengéden megszorítja a fiú kezét, majd elfordul, hogy örökre eltűnjön az életéből, mertmivel ő boszorkány, semmi remény nincs arra, hogy valaha is viszontlássák egymást. Amy megigazítja, lesimítja ruháját mielőtt kilépne a szűk sikátorból az utcára, ahol nincs túl nagy forgalom, de a lámpák éles fényében elég feltűnő lenne egy zilált kölyöklány. Kifordul a sarkon, ám rögtön vissza is lép ottfelejtett táskájáért.

Eltelik talán fél perc is, mire a két tahó elhúzza a csíkot, s talán még fél perc addig, amíg Clyde valamennyire magához tér az ütés után. Csak így lehetséges az, hogy a szőke ki tudja őt támogatni, hisz nem hagyhatja el magát teljesen, legalább 75-80 kilót nyom, hozzá képest a nála alacsonyabb lány olyan lehet, akár egy lepke. Keveredett már ilyen helyzetbe, bár az efféle esetek általában varázsló környezetben történtek vele. Ez a helyzet így most elég kínos, hisz a sziréna hangjai már áttörik a helyiség falait, a bent lévő fiatalok tátott szájjal bámulnak, sopánkodnak, pusmognak, mégsem segítene egyik sem. A mardekáros szó szerint vonszolja magát a lány segítségével, s talán egy-két perc alatt érnek ki a friss levegőre, a sötét utcákra, ahol megvillannak a kékes fények. Ajtócsapódás töri meg a csöndet, a sziréna elhallgat, már csak villog, ekkor érnek be a mellékutcába, ahol Clyde már valamennyire észnél van, de az ütéstől úgy elgyengült, hogy a falnak döntve, ott is marad, s kissé görnyedten csúszik lefelé. Néha még visszaszenderedne a sötétségbe, de hála a lány paskolgatásának kénytelen figyelni,  ismét visszatér az eszmélete.
- Kettő - nyögi ki halkan a választ, miközben kezeivel a falat támasztja. Hallja a lány szavait, érti is és megdöbbenve látja, hogy a lány lelép. Annyira érezte, csak egyszer próbál segíteni, ki tudja, milyen idióta ötlettől vezérelve és akkor is csalódnia kell, s micsoda véletlen, hogy épp egy lányban. Ez csak erősíti benne a tudatot, hogy mindegyik egy hülye kis dög, vérszívó piócák, akik csak arra jók... Ha ereje lenne, egész biztosan utána kiabálna valami nyomdafestéket nem tűrő szöveget, de jelenleg nincs olyan formában, ráadásul csak most jut eszébe a tény, hogy miért is védelmezte őt. A kapocs nem más, mint a Roxfort. Persze, az említett messzi iskola...Clyde oldalra fordítja a fejét, látja a sarokhoz érő lányt, aki valamiért visszafordul.
- El kell jutnom a Roxfortba... -mondja a lánynak, közben kezd előtte tisztulni a kép,s lassan feltornássza magát a fal mellett, egyik tenyerével támaszkodik annak, másikkal a homlokát törli meg, s ugyan nehezen, de megindul a lány felé.

Amy megfogja táskáját. Tudja, hogy mennie kellene, ha meg napkelte előtt vissza akar érni az iskolába, de képtelen így itthagyni a srácot. Kedveskedő mosolyt csillant rá, s azon kapja magát, hogy ismét a vért törölgeti homlokáról. A leányzó éppencsak elkezdi mondani, hogy hív egy taxit segítőjének, mert úgy mégis könnyebben el tudná juttatni az otthonához, ám felcsuklik megdöbbenésében, amikor ezt hallja:
- El kell jutnom a Roxfortba...
Hát ezért segítettél?! Mert te is varázslónövendék vagy - mondaná, de aztán inkább hallgat egy hosszú sóhaj erejéig. Eközben egy gyors mozdulattal letörli a fiú kezéről is a vért, hogy ne maszatoljon össze mindent maga körül, majd az újabb pézsé is repül a kukába.
- Gondoltam szerzek valamilyen járművet, hogy hazaszállíthassalak, de így leegyszerűsítetted a feladatomat - közli, s már nincs a hangjában, sem a tekintetében szemernyi meglepettség sem. - A Kóbor Grimbusz tökéletes lesz, idefelé is azzal jöttem, mivel még nem tudok hopponálni. Gyere, muszáj lesz egy pöttyet idébb húzodnod, mert a buszvezető meglehetősen vaksi a szódásüvegalja szemüvegével, még a végén elcsapna, amilyen szűk ez az utcácska. Habár nyilván te is utaztál már a Grimbuszon, elvégre varázsló vagy, hát tudhatod hogyan vezet az öreg. Gyomorforgatóan. Támaszkodj rám nyugodtan, erősebb vagyok, mint amilyennek látszom.
Amy egyik kezével próbálja egyensúlyban tartani maga mellett védelmezőjét, míg másik kezével előszedi varázspálcáját retikülje mélyéből, hogy inthessen vele a busznak. Alig fél perc múlva meg is érkezik a járgány, éktelen fékcsikorgás és egy fürgén félreszökkenő kuka zöreje közepette. A kalauz persze nem segít nekik felszállni, csak bámul nagy szemekkel, míg felkászálódnak; de azért készségesen mutat nekik egy-egy ágyat, mivel éjszaka csak ágy található a járművön.
Joy segít leülni a fiúnak az egyik ágyra, szó nélkül kifizeti a viteldíjat, aztán társa mellé huppan, hogy egyenesben tartsa, ha még szüksége van rá a srácnak. Nem kérdez semmit, értelmetlen lenne. Ha akar, akkor majd megszólal ez a sötét holmikba öltözött idegen, elvégre nem kötelező beszélgetni utazás közben.

A tompa fejfájás továbbra sem szűnik, lüktet a tarkó is, de a felszakadt szemöldöknél kezd csillapodni a vérzés. Talán ezen az is segít, hogy a lány párszor megtörölgette egy zsebkendővel a sebet, s annak környékét. Most aztán tényleg össze kell szednie magát, milyen férfi lenne, ha hagyná, hogy a lány cipelje őt végig? Ugyan erős ütést kapott, de a nagyapja is elég sokszor püfölte őt, olykor ájulásig, úgyhogy van némi tapasztalata, s elég lélekjelenléte ahhoz, hogy összeszedje magát. Fogait kicsit összeszorítja, majd a lányba kapaszkodik, de csak azért, hogy ne szédüljön el. Nem nehezedik rá teljes testsúlyával, mint korábban, a saját lábán halad, de a támaszt azért nem engedi el. A lány csak csacsog, de jelen esetben ez nem idegesíti őt. Inkább ezt hallgatja, mint a néma csöndet. A szavakra csak bólogat, nincs bőbeszédes kedvében. A lány segítségével kivonszolja magát az utcából az egyik sarokra, ott várnak egy ideig, mire megjelenik a Kóbor Grimbusz. Ennél jobb lehetősége most nem is lenne arra, hogy hazajusson, ilyenkor nem menne neki a hopponálás sem. A lánynak igaza volt, a sofőr elég balga, sőt, közveszélyes. Az egyik kuka fedele néhány méterrel arrébb csapódik a földnek, szerencséjükre. A kalauz egy tahó, látja, hogy mi a szitu, mégsem segítene. Clyde nem hiába vallja azt a nézetet, hogy mindenki csak a saját érdekeit nézi, s a másikat nagy ívben leszxrja. Ez alól jelen esetben a lány kivétel, bár talán csak kölcsönkenyér visszajár címszó alatt játszik. Mivel éjszaka van, ülőhelyre nem igen számíthatnak, viszont a kocsi belseje tele van fekvőhelyekkel. Ez talán még jobb is, mintha az út alatt ücsörögni kellene. Clyde leül az egyik ajtó közeli ágyra, majd elengedi a segítő kezet, s megtámaszkodik a kezeivel. Egy ideig ücsörög, de még a gyomra is émelyeg. Valószínűleg, erre a buszvezető esztelensége is közrejátszik, mivel ide-oda rángatja a járművet. Irwine néhány percig csak csöndben ücsörög, próbál teljesen észhez térni. Mikor már jobban van, a lányra pillant.
- Amy, kösz. - veti oda a köszönetet a leghalványabban. Nem tehet róla, ennél többre nem képes, sosem volt az a típus, aki ezerszer hálálkodjon valamiért. Talán csak az eddigi ellenszenvét tudja félretolni, s megpróbálkozik a normális kommunikációval.
- Ami a benti szitut illeti...legközelebb figyelj oda, hogy hova lépsz be egyedül...- jegyzi meg, talán kicsit kioktatónak tűnhet. A csókra nem tér ki, az miatt nem is kér bocsánatot, hisz a játéka része volt. Az más kérdés, hogy a két baromarc elrontotta. Nem gondolja, hogy a lány nagy dolgot csinál az ügyből, nem tűnik valami harcos amazonnak, s ha mégis, Clydenak arra is lesz magyarázata. Közben megérinti a homlokát, amelyből már nem szivárog a vér, ez jó jel, talán a gyógyulás rögös útjára tévedt.
- Clyde vagyok, mardekár. - teszi még hozzá, ez már csak jár, ha a lány volt oly szíves , hogy felsegítette őt a hazafelé tartó buszra...

Hálás azért, hogy ápoltja nem hagyja el teljesen magát, nem nehezedik teljes súlyával az ő vállára, hanem megpróbálja összeszedni az erejét. Különösen festhetnek: a sérült, összevert fiú és az elegánsan öltözött kamaszlány, karján a két részeg liluló ujjnyomaival.
Egy bólintással nyugtázza mindössze Joy, hogy lassacskán elvékonyodik a fiú homlokából ömlő vérpatak, majd teljesen meg is szűnik. Legalább nem csöpögteti tele a buszt vérrel. Egy hirtelen kanyar következtében a lányka csaknem a szembeni ágyra zuhan - ami voltaképpen a saját ágya lenne -, de az utolsó pillanatban megkapaszkodik a mellette ülő srác karjában, így végül sikerül egyhelyben maradnia. Joy még örül is annak, hogy nem a felső emeleten kaptak helyet, onnan sokkal szörnyebb látvány lehet az Ernie nevű sofőr ámokfutása. És ha belegondol az ember milyen régóta űzheti a fickó ezt a mesterséget, akkor már csupán azon csodálkozik, hogy még soha senkit és semmit nem ütött el a híresztelések szerint.
A leányzó csodálkozó szemeket mereszt a fiúra, amikor megköszöni a kivonszolást. Hiszen ha nincs a pasas, ő biztosan nem jut vissza egyben a Roxfortba, és még ő áll neki itt köszöngetni?!
- Ne hülyéskedj - torkollja le rögtön, azután megöleli. - Én köszönöm, hogy kiszedtél a karmaikból. Semmi okod nem volt rá, sem arra, hogy szétveresd a fejed, hiszen nem is ismersz, de te mégis segítettél. Sokkal tartozom neked. Nem számítottam rá, hogy baj lehet ebből a ruhából, sosem volt ilyetén problémám.
Mardekáros. A lánykában fel sem merült, hogy Clyde mardekáros lehetne, bár az az első barátságtalan pillantás... Mindegy, a ház nem számít semmit, hiszen segített neki a fiú, ezért nem is tudta otthagyni az utcán, ezért segít most neki visszajutni a Roxfortba, mivel nyilván ő is kilógott, akárcsak Amy maga. Igaz, a Kóbor Grimbuszon nem látta idefelé, de mivel a fiú elég idős, nyilván megtanult már hopponálni. Ez esetben pedig hülye lett volna fizetni az útért, pláne, hogy sokkal biztonságosabb, ha nem ezzel a busszal jön, mert a Grimbusz bátran nevezhető életveszélyesnek is.
Joy nem kezdi firtatni az utazás módját, de azt sem teszi szóvá, hogy ő griffendéles. Ebben az esetben igazán nem jelentenek semmit a házak, csak az emberiesség számít, amivel kölcsönösen segítettek egymásnak.
A lány hamarjában ellenőrzi, hogy megvan-e még táskája, nem hagyta-e a pub melletti kisutcában, azután megnyugodva néz ki az ablakon a vállán lévő tatyóval. Nincs sok látnivaló, mert mire bármit is alaposabban megnézhetne, a busz nagy zöttyenés és csattanás kíséretében más tájra ugrik. Nemsokára a Roxfortban lesznek, legalábbis a kalauz azt állítja, már csak két megálló van addig. Amy nem bánja, lassan felfordul a gyomra ettől az örökös ugrálástól meg tekergéstől, pedig a seprűn soha nincs ilyen jellegű baja.
Oldalra nézve ellenőrzi mi a helyzet Clyde-dal, s erősen reméli, hogy a fiú nem dobja ki a taccsot, pláne nem ájul el. Képtelen lenne egyedül levonszolni a buszról egy ekkora testet.

A busz ide-oda lötyköli az utasait, az egyik kanyarnál kis híján borulnak az emberek, szerencséjük, hogy kapaszkodnak. Clydenak sikerül elkapnia az ágy széleit, erősen szorítja azokat, s úgy tűnik, hogy útitársa igen szemfüles, ugyanis egyéb kapaszkodó híján a fiú karját kulcsolja át. Szemöldöke egy pillanatra a magasba szökken, nincs hozzászokva ahhoz, hogy a karját fogdossák. Dühösen pillant a sofőrülés felé, ha jobban lenne, odamenne és beleverné a fejét a kormányba, amellyel ekkora forgatagot okozott. Általában higgadt, de mostanában túl sok idiótasággal találkozik, s úgy tűnik, hogy az évekkel együtt egyre lobbanékonyabb lesz. Kicsit megrázza a fejét, ezzel a nemtetszését kifejezve a vezető miatt, majd sóhajt egyet, kicsit rendezi a lélegzetét, s a gyomor kavargását, majd a lányra pillant, kitől bocsánatot kért. Így utólag visszapörgeti fejében a szavakat, melyek elég szánalmasan hatnak.  Örül annak, hogy a busz nincs túlzsúfolva, s az a néhány utas is mással van elfoglalva, s nem a furcsa párossal. Nem hiányozna neki az, hogy arról pofázzanak a suli falai között, hogy egy lány segítette őt a Grimbuszra. A lány ölelése meglepi, szemöldökei ismét az egekbe szökkennek, ajkai résnyire nyílnak, szólni szeretne. Végül megfogja a lány vállait, majd elutasítóan tolja el magától.
- Ezt azért ne és ne is köszönd?ha nem lennél az iskola tagja, nem tettem volna semmit. ? válaszolja ridegen, egy pillanat alatt észbekapott, s nem is szeretne tovább bájcsevegni. Egyszerűen nem akarja, hogy ölelgessék, anyáskodjanak felette, s megismerjék. Senkit nem akar a közelébe engedni, így Amyt sem. Inkább visszaölti az egy pillanatra omlani látszó falat. Most úgy érzi, hogy rontania kellene a róla kialakított képen, s ezt máshogy nem is tehetné, csak úgy, ha ismét olyan lesz, mint a dörzspapír.
-?és ha lehet, akkor ne is nagyon meséld a sztorit, főleg azt ne, hogy segítettem?és ne nézz már így, mint valami ápolónő. Már semmi bajom nincs, jól vagyok. ? Egy frászt van jól, csupán csak rávágja. Elképzelhető, hogy agyrázkódása is van, hisz akkor nem émelyegne a gyomra, s nem lüktetne annyira a tarkója. Mégsem akarja, hogy a lány gondoskodjon róla. Az már azt jelentené, hogy Clydenak meg kellene hálálnia, s ez egyfajta kapcsolatot szülne kettejük között, egy oda-vissza adogatást. Ő pedig nem vágyik arra, hogy bárkit is kerülgetnie kelljen az iskola falain belül nap, mint nap, kedveskedve, beszélgetve?
- Most már átülhetsz a saját helyedre. ? szúrja oda mogorván a választ, s hátradőlve az ágyon, elfoglalja azt. Tekintetével a fölötte lévő ágy alját nézi, inkább azt, minthogy a lányra nézzen. Nem bírná elviselni, ha a másik csalódottságát kellene bámulnia. A hirtelen változás talán meglepheti a lányt, mert valószínű, hogy nem számított ilyen fordulatra.

Fékcsikorgás, majd hatalmas csattanás.
Egészen szokványos műszakkezdés köszöntött a Black Cat-re, ugyanis ez a fogcsikorgató akkord majd minden nap lejátszódott odakint, amióta csak Sat-ék először betették ebbe a csehóba a lábukat. Az emberek persze sose tanulnak, s mindig volt olyan, aki a kritikus zónában parkolt… Annak ellenére is, hogy a sarkon egyébként tilos, és mellesleg a közterületesek is a szemközti pizzázóba jártak kajálni. Persze Sat egy rezignált böfögéssel le is tudta az újabb balesetet. Annyira sose zavarta mások problémája… Persze a pultos csaj morcosan rángatta tetovált szemöldökét, mintha bármiféle hatást is elérhetett volna rosszalló tekintetével. Bár ez a „kívül semmi, belül üres” csaj amúgy is hidegen hagyta Sat-ot, aki csak egyetlen előnyös tulajdonságát ismerte el a másiknak: jól tudott húspogácsát sütni.
-   Hámlik a fogam… - bökte ki végül bocsánatkérésképp, vagy inkább a helyett, majd elvette a pultról a még tűrhetően langyos patkányburgert.
Ha minden igaz, mostanra már az összes környékbeli retardált kint lóg az ablakokban, hacsak nem csődültek már mind oda a feltehetőleg harmonika szerű kocsironcsokhoz. Nem mintha nem a huszonháromezer-négyszázhatvannyolcadik hasonló eset lenne ez a mostani… Sat szabad kezével leemelte a kagylót a pult melletti oszlopra szerelt telefonról, majd már egy fél hamburgerrel a szájában tárcsázta a 999-et. Eljátszotta a szokásos mókát, kihívta akit kellett, majd unottan csapta vissza a kagylót a helyére. Igazából már meg se nézte, mi van odakint… minek? Egyébként is szar éjszakája volt, a matracában elpattant egy rugó, és már megint a földön aludt hálózsákban, polifóm nélkül. Persze, attól még, hogy perpill a padláson laktak egy valaha volt, kiszuperált raktárban, és amikor eljött a műszak, nap mint nap vakarhatták a dzsuvát hátul a konyhában, ahelyett hogy zenéltek volna a színpadon, mégse hagyta volna itt a világ pénzéért se ezt a helyet. A remény hal meg utoljára… ahogy mondani szokás, és Sat is minden egyes nap azzal a gondolattal hunyta le szemét, hogy egyszer majd ők zenélhetnek a színpadon. Persze másnap jött a takarítás, a mosogatás, és még a pultba se állhattak be mixerkedni, na de mindent valahol el kell kezdeni…
Idén sajnos máshogy alakultak a dolgok, nem állt rendelkezésükre az a keret, amiből tavaly végigdorbézolták a nyarat. Nem mehetett haza az apját lelejmolni, meg talán ez is lett volna az utolsó dolog, amit megtenne életében.  Ráadásul kiváló lehetőség adódott akkor, amikor az előző kisegítő munkás bemondta az unalmast a Black Cat-ben, és sürgősen kellett olcsóért feketén, belüket is kidolgozó munkaerőhöz jutni a mai Londonban. Így megelőzve pár román bevándorlót, gyorsan elvállalták a melót, koszt-kvártély és némi zsebpénzért cserébe. Na és persze ott volt még az a bizonyos „hátsó szándék”, hogy egyszer majd a Noir pengetheti itt a húrokat… Amiből azóta se lett semmi, de ugye bármikor előfordulhat egy hirtelen fellépéslemondás, vagy egy elbájolt-bélcsavarodásos banda…

- Szóval, mennyi idős is vagy?
- Tizennyolc.
- Nem nézel ki annyinak.
- Mindenki ezt mondja! - nevet fel Kay a szokásos flörtölős stílusban, miközben jól kiszámított mozdulattal megsimítja a fiú combját, hogy kitapintsa a pénztárcáját. - A kis melleim miatt van.
- Semmi gond nincs a melleiddel.
- Gondolod? - kérdi a lány ártatlan arccal, és mesterien félig lehunyja a szempilláját, hogy aztán felmosolyogjon alóla.
- Iszol valamit?
Igen, igen! Ez lenne a lány válasza, de sajnos a jelenet innentől nem úgy folytatódik, ahogy kellene neki.
- Kaaay, várnak a poharak!
~ Rohadj meg, te nyomorult dagadt rabszolgahajcsár! ~
- Megyeeek! - hangzik a vontatott és halálosan unott felelet, és Kay lecsusszan a bárszékről.
- Mi? Te itt dolgozol?
- Aha. A konyhán.
- Ezentúl gyakrabban fogok idejárni…
Kay egy derűs mosollyal, meg egy kacsintással jutalmazza a fiú próbálkozását. Egek, 19 éves, mégis kevesebbet tud a nőkről, mint anno Adam… A jelenleg épp Paris Hilton-szőke szegény rabszolgalány szomorúan indul el vissza a konyhába, hát, ha már reggeli műszak van, mikor megpillantja a sarokban Satot, a szokásos helyén, a telefon mellett.
Ráér még az a mosogatás, két perc belefér a szünetbe! Felpattan mellé, és köszönés meg minden nélkül a szájába veszi a szívószálat, hogy jó nagyot hörpöljön a hideg üdítőből, amit nekik úgyis ingyen mérnek, merthogy hátul a konyhán. Igazából a meggysört meg a gint és a vodkát is így innák, ha ne lenne szükségük erre a melóhelyre egy hétnél tovább…
A tengerkék szemek épp csak kipillantanak a Pub előtti tömegre, már meg se kérdezi, tudja, már megint baleset. Azért jó hely ez, mert a balesetezők mérgükben bejönnek és megisznak legalább egy kávét, meg elszívnak egy cigit… Mert itt lehet azt is. Jó hely, mondom. Főleg a tatamiszerű fekhely a padláson. Na jó, igazából köze sincs a tatamihoz, de jobb, ha így fogja fel az ember. Múlt éjjel például, mikor Sat fél órát káromkodott a tetves rugó miatt, ketten is nagyon jól elfértek Kay matracán, és még az egy takaró is elég volt, amit magukra terítettek.
- Hallod - szólal meg aztán, hogy lenyelte a jéghidegre vizezett diétás kólát -, reggel már megint ott kufircolt két bagoly a párkányunkon, láttad? Kikészülök tőlük. Remélem, nem a bizonyítványunkat akarják utánunk hozni, mert nem érdekel, hogy hány tantárgyból buktam meg… - kezd bele a témába, bár talán nem itt kellene megbeszélniük a terveiket a jövőre és a mágia világára vonatkozóan.
- KAY, A SEGGEDBEN HORDOD A FÜLEDET?!
- MEGYEK MÁR! Ajj, legszívesebben feldugnám Joenak a mocskos tepsijeit… Na, jössz?

Sat egy dolgot rühellt nagyon a „reggelekben”, mégpedig hogy nem szólt a zene a falra szerelt ratyi, retro hangfalakból. Mert bizony még a szar zene is jobb, mint a halotti kuss, és inkább hallgatna még Spice Girls-t is, mint Lizzy vokálját a pult mögül. Sose értette, hogy a törölgetéshez miért kell feltétlenül dallamtalan dúdolásnak társulnia…
Rezignáltan meredt hamburgere második, felismerhetetlenségig paszírozott felére, s bár belsejében dühödten hördült fel a vadállat, kívülről mégis teljesen nyugodtnak látszott. Nem tudta eldönteni, hogy most megdobálja-e a csajt, vagy csak letuszkolja hamburgere maradványait a nyelőcsövén, de mivel a kaja drága dolog, inkább átrághatná a torkát, és akkor egy hétig legalább nem lesz gusztusa enni se. Ezerszer szívesebben látta volna magát vagy Kay-t a pult mögött, csak az volt a baj, hogy egyszerűen az esélyt se kapták meg. Lehet, neki is ki kellene pakolnia amije van, és akkor többet érhetne el… na de nem, ez nem az ő stílusa. A lelke mélyén még mindig nagyon is gyerek volt, bármennyire próbálta titkolni, magának nem hazudhat. Kissé cinkes lenne egész este égő fejjel állni a pult mögött… Lara Croft se a melleivel hódít… vagy mégis?
Tehát próbált inkább nem a pult felől hömpölygő zajhullámra koncentrálni, hanem tekintetét a teremben körbefuttatva igyekezett más érdekesség után nézni. Na nicsak, Kay is lejött végre! Észre se vette… ez a pultos p*csa totálisan eltompította érzékeit... Ráadásul már egy ideje lent lehetett, a mellette ülő fószer önelégült arckifejezését tekintve. Ha minden jól megy, ma este vehetnek egy karton cigit… persze ez a pasas pénztárcájának vastagságától függ, nade nem úgy ismerte Kay-t, aki full csóró ipsékre pazarolta volna az idejét. Eközben a pasas röntgen szemekre váltott, s úgy stírölte a lány dekoltázsát, hogy az még egy autistának is szemet szúrt volna. Sat ekkor döntött úgy, hogy ennyi elég… valamiért képtelen volt figyelemmel kísérni az efféle légyottokat. Hiába, hogy ez szinte mindennapos volt, gyomrában mégis minden egyes alkalommal valami különös szorítást érzett, s mintha folyamatosan bikacsökkel ostorozták volna, cselekvési kényszer lett úrrá rajta.  Ilyenkor szokott elmenni rágyújtani, odakint friss, szmogos levegőt szívni… hiszen voltak olyan helyzetek, amikor a legkevésbé se szeretett volna légy lenni a falon. Így most is kissé megemelkedve ültéből farzsebe felé nyúlt, hogy meggyőződjön róla, hány szál cigije maradt még, amikor valami keményet tapintott ki.
-   Hűha, basszus! – szisszent fel, majd előhúzott farzsebéből egy vékony cd tokot.
Tegnap kapta Sean-től, egy totál kocka, mindig kócos sráctól, aki a szomszéd házban lakott, és csak bagóért szakadt el a gépe elől s kúszott le a Black Cat-be minden második nap. Egyébként egész normális arcnak tűnt, ha rájöttél, hogy éppen melyik programozási nyelvről beszél, és egész barátságos gesztusokat is tett, ha valamelyik melójáért nagyobb összeget szakíthatott le.   Például meghívta az ember lányát egy korsó sörre, vagy lehozta a legújabb crackelt progijait, mint most ezt a Diablo 2-t is. Kár hogy úgy füstölt mint egy gyárkémény, és csak akkor nézett tükörbe, ha szembe jött a fotocellás ajtó, a borotvát pedig hírből se ismerte… Báár tegnap pont nem volt totál borostás, mindössze pár helyen meredezett egy-egy rövidebb szál, s ha a tucatnyi apróbb kis vágást a képén nem vesszük figyelembe, egész tűrhetően festett. Vajon mi történhetett vele?  
Miközben ezen elmélkedett, szórakozottan nyitogatta-csukogatta a cd-tokot, hallgatva a monoton kattogást, s már egészen meg is feledkezett a pultos csajról, meg Kay nyáladzó cimborájáról, amikor is egy kis cetli csusszant ki a cd borítója alól, s landolt a kopottas hajópadlón a dohányzóasztal alatt. Először csak értetlenül meredt a lightscribe-olt cd-re, majd hirtelen lehajolt, hogy felkapja a cetlit. Kár volt, ugyanis visszafele nem vette figyelembe a fölötte terpeszkedő asztallapot, így még mielőtt sikerült volna felülnie, feje fájón koppant a furnérlemezen.  Uhh… Ennek ellenére a mozdulatsort mégse szakította meg , s bár remegő kézzel ugyan, de széthajtogatta a jegyzetfüzetből kitépett papírost.  Szabad kezét sajgó tarkójára szorította, majd képességeihez mérten igyekezett elkapkodni a sárga-lila foltok között ugrándozó betűket.
-   Hallod? – döndült mellette könyörtelen hangorkánként a kérdés, visszarántva a valóságba.
Kay ott ült mellette, ki tudja mióta, s valami baglyokról magyarázott, meg a giliszták nemi életéről... vagy a baglyokéról? És hogy még ott van az a fránya roxis bizonyítvány is… mintha nem fájna már így is eléggé a feje. A francokat érdekli, milyen jegyeket kapott, úgyse mutatja meg apjának a bizit, ezt már azért kinőtte, na meg… ahogy idén alakultak a dolgok, nem is biztos, hogy visszamegy a varázsló képzőbe. Akar a franc büdös kis náci aranyvérűekkel Counter Strike-ot játszani az iskola folyosóin. Bár persze vannak elképzelései, kit és hogyan szenderítene öröklétre, ha már minden kötél szakad.
-   Bájitaltanból az idén biztos megvágtak… nem volt idegem Piton gyenge vicceit hallgatni egész évben, meg hogy szopni fogunk, mint a torkos borz, bla bla bla… - sandított oldalvást, ám még mielőtt folytathatta volna, már hallotta is a főnök mennydörgő hangját a pub hátsó traktusából.
Felpattant, már amennyire ezt zanzásított agya engedte, s a cd-t gatyája egyik oldalzsebébe csúsztatta. A cetlit összegyűrve ugyan, de még mindig a markában tartva biccentett Kay-nek, hogy mehetnek, s már meg is indult a konyha felé. Előre engedte a másikat, majd becsukva háta mögött az ajtót, kertelés nélkül Kay kezébe nyomta az irományt.
-   Én nem tudom elolvasni ezt a macskakaparást… - tette hozzá magyarázatképp, majd várakozón tekintett barátnőjére. Aki tíz éve nem fogott a kezébe tollat, inkább ne is próbáljon kézzel írni, erre a célra ott van a Word és a nyomtató…  

- Én bírtam Pitont, szerintem cuki volt - közli olyan természetesen, mintha az említett fószer nem 50 és a halál közt lenne, hanem éppenséggel Kay kedvenc korosztályában, a 16-18-as korsávban. Közben persze tudja jól, hogy Satot a suli nem érdekli. Satot a suli már a suliban se érdekelte, és Kay mindig felnézett rá azért, mert merte ezt nem véka alá rejteni.
- Ez mi a sz*r? - kérdi, ahogy átveszi a CD-okból kipottyant levelet Sat kezéből. Közel emeli a szeméhez, mintha ez lenne az oka annak, hogy nem bírja kibetűzni a sorokat.
Kayből sokan nem nézik ki mondjuk, hogy tud olvasni, pedig intelligens lány ő, tehetséges meg minden, csak nem abban, amiben az átlagember. A lopáshoz ért. A kocsilopáshoz is. Meg a szerekhez. Na meg a pasikhoz, legalábbis ő ezt állítja magáról. Az, hogy mi az igazság, az megint más kérdés. Szóval gond nélkül és igencsak tahó módon egy odavetett "köszcsi" nélkül ballag be a Sat által számára előre kinyitott ajtón, miközben a papírt forgatja jobbra-balra.
- Te, szerintem ezt fejjel lefelé nézted.
Amint ezt megállapítja, fordít rajta kettőt, és aztán szép kis szája hatalmas vigyorra húzódik.
- RANDIZNI AKAR VELED! - visítja. - "Szívesen megismerkednék veled." Vagy lehet, hogy azt írja, hogy "Szívesen hentelnék veled egyet"? Vagy "hemperegnék"! Aztak*rva. Megölöm ezt a perverz gyökeret...
A nyakába akasztja a jómocskos-és-moshatatlan üzemi kötényt, és felhajtogatja, hogy meg tudja kötni a derekán úgy, hogy ne bukjon fel aztán a madzagjában. Aztán megereszti az öblös mosogatóvályúban a vizet, a másikban a meleg vizet, a harmadikban meg a rózsaszín fertőtlenítős szmötyi fog úszkálni. Inkább rá se néz a nagy halom kásásfazékra, meg tepsire, amikre 10 év óta tapad mindenféle kosz és dzsuva, totálisan felesleges ezeket egyáltalán kézbe venni mosogatás céljából.
- Te, mit eszel azon a szőrös állaton? Kócosabb mint Chewbacca. Bár neked mindig is fura ízlésed volt pasik terén. Sat, ha meg akar dugni, nehogy hagyd neki! Ennek még pénze sincs, amiért megérné! Ja, amúgy szereztem egy tizest, délután elmehetnénk kajálni a PIzza Hutba. legem van a patkányburiból.

Mi vaaan? A hentelés meg a hempergés koránt sem ugyanaz… Vagyis az előbbi közben legfeljebb egy AK47essel hemperegsz a porban mielőtt tüzelnél, az utóbbit pedig inkább meghagyja Kay-nek, ahhoz egyáltalán nem értett.
-   Te, nem mindegy, hogy lan-party-ra, vagy randira hív… - jegyzi meg, miközben elmélyülten feszegeti a fertőtlenítős flakon kupakját.
~  F*szom, hogy még erre is gyerekzárat tesznek… ha egy kölyök van olyan hülye, hogy beleigyon, az csak természetes szelekció… ~
Mutatóujja már teljesen elfehéredett a rászoruló műanyag kallantyútól, mire az végre engedett, s a rózsaszín gél buborékokat okádva buggyant ki a flakonból. Eszméletlenül erős „illat” töltötte meg a helységet, vagyis inkább szag, mert ez a rózsa-pacsuli-izé minden volt, csak nem embernek való. Sat ennek ellenére lelkesen folyatta a trutyit a dzsuvás edényekre, meg-megrázva a fejjel lefelé tartott flaskát, hiszen az efféle halandó problémák, mint szag, egyáltalán nem érintették.
-   A francokat, nem fekszem én le senkivel, pfejj… - vágott fancsali képet, mint aki legalábbis citromba harapott – Az olyan nyálas, ragadós, gusztustalan dolog. Vagyis, az ilyen vén f*szoknál tuti olyan, én totál nem lennék képes rá. Azt se tudom, mit kell csinálni…
Lépett hátra, majd úgy izomból bevágta a kiürült flakont a mosogató alatti kukába. Minél tovább gondolt a pasikra és a szexre, feje annál élénkzöldebb árnyalatot öltött… vagyis nem is igazán Chewbacca-val volt gondja, hiszen tavaly szilveszterkor is annak öltözött, de ő egyáltalán nem így képzelte az egészet. Mármint, ő viharos, szenvedélyes szerelemre vágyott, izgalmas kalandokkal, vállt-vállnak vetett harccal, de minimum egy szőnyegbombázást, vagy egy droid-inváziót elvárt volna, mielőtt enged Christopher Lambertnek. Mert ugye a Hegylakónál alább nem adjuk… Még a villám is belé csaphatna. De persze az már csak a ráadás…
-   Hallod, Kay, én annyira nem bírom a hétköznapi hapsikat…

Andromeda

*Odakint tombolt a vihar. Augusztus vége van, de úgy tűnik, ismét korábban köszöntött be az ősz. Vagy talán nem is volt nyár? Amióta megkapta a diplomáját, szinte alig volt olyan nap, amikor ne esett volna az eső. Persze, mondhatjuk, hogy Nagy-Britannia területén miért csodálkozunk ezen… De talán érdemes lenne elgondolkozni rajta, hogy miért nem süt ki a nap?
A muglik tehetetlenül állnak csak az ügy előtt. Az időjárásra fogják rossz kedvüket, szorongásukat, de magát az időjárást már nincs mire fogni. Egyesek Világvégét mondanak. Nem is sejtik, mennyire közel állnak az igazsághoz…*

*A Fekete Macska vendégei nem foglalkoztak az esővel. A jazz zene, az üvegpoharak csörömpölése, és az emberek beszéde úgy tompította el, hogy egyszerű csöpörgésnek tűnt csak mindaz. Azzal pedig egy igazi angol, már tényleg nem törődik. Az egyetlen bajuk csupán, hogy focit nem láttak már régóta. A pályákat elöntötte a víz, és nem pattog a labda rajtuk. A szabályok értelmében tehát, a meccseket halasztják. A kérdés pedig az: meddig? Mi van, ha sosem áll el az eső? Mi van, ha a köd nem tűnik el? Akkor sosem láthatunk már angol focit? Egy vendég nagyot csapott a bárpult asztalára. Neki is ugyanez járt a fejében…*

*A sarokban egy magányos alak üldögélt. Senki sem sejtette, de ő magyarázatot tudott volna adni mindenre. Persze, ahhoz, hogy mindazt megértsük, előbb hinnünk kell a csodákban…
A fiú, vagy inkább nevezzük őt férfinak, egy üveg sörrel ücsörgött. Mintha csak az asztaltársasága lenne, vele szemben a székre egy gitártokot helyezett el. Farkasszemet nézett fekete bőrtokkal, és közben nagyot húzott a söréből.
Olykor ugyan a színpad felé sandított, de olyankor elfintorodott és kapásból visszafordította tekintetét az „asztaltársasága” irányába.
Nyúzott arcáról nem sok mindent lehetett leolvasni. A fáradságot persze kapásból, meg azt, hogy elege van már az egész mindenségből, de mást nem. Haja kócos volt, bár az embernek olyan érzése volt ránézve, hogy mindig olyasmi lehetett, arca borostás, a ruházata pedig a végletekig egyszerű. Egy öreg tornacipő, kopott farmernadrággal, hozzá pedig egy fekete ing. A sálja, és a dzsekije a gitár által elfoglalt székre akasztva foglalták el helyüket. *

*Robert elnyomott egy ásítást. Igen, az a magányos, lepukkant alak ott a szoba sarkában, nem más mint Robert Wayne. A Roxfort tavaly elballagó, egyik kitűnőre vizsgázó tanulója. Az a Robert Wayne, akinek nagy jövőt jósoltak a Griffendél Godrik Aurorakadémián. Most meg tessék: nyári elfoglaltság gyanánt egy kocsmában ücsörög és siránkozik a rossz idő miatt.
Na jó, az igazság az, hogy nem amiatt volt ott csupán, hogy emlékein töprengjen és sirassa azokat. Világ körüli útja után munkát vállalt a Fekete Macskában. Ráadásul olyat, amit előszeretettel csinálna… Már ha nem lenne olyan rossz kedve.
Az egyetem előtt, remek kis pénzt lehet gyűjteni vele. Most, hogy megszakította szüleivel a kapcsolatát, nincs túl sok pénze, és ami van, azt is olykor itt helyben elkölti.
Persze ahhoz nagyon letargikusnak kell lennie…*

*Mindeközben a színpadon lévő zenekar elérkezett a záróakkordokhoz. Az énekes megköszönte a tapsot, majd leballagtak, hogy átadják helyüket egy másik férfinak, történetesen Robert Wayne-nek.
A sarokból nem csak maga a férfi tűnt el, hanem „ivócimborája” is, azaz a gitárja. Csupán az égő lámpa, a félig elfogyasztott sör, és a ruhadarabjai emlékeztetik az arra járókat, az asztal már foglalt. Legalább is két szék biztosan…
Hangol egyet utoljára, majd belefog az első dalba, ami eszébe jut. Otthonosan mozog a mugli zenék között, hiszen nyaranta nem volt más elfoglaltsága. Egy mugli lakásban nincs túl sok érdekesség, legalább is annyi biztos nincs, mint egy aranyvérűnél, sőt… annyi sem, mint egy félvérnél.
Egyelőre Robert adta a Fekete Macska zenéjét. És akkor, az ajtó kitárult, hogy még egy ázott vendéget fogadjon magába…*

(http://www.kepek.us/images/nbu9fx2j5mmrs6673nq.jpg)



*Beköszöntött Augusztus vége. Ez egyet jelent már lassan hat éve számomra... Hamarosan vissza kell utazzam Roxfortba, hogy megkezdjem hatodik tanévemet. A többi diáktársammal ellentétben én nem nyafogok emiatt. Furcsa módon ugyanis Én szerettem tanulni a Roxfortban. Bár talán ha megpróbálnám kifürkészni a jövőt, hogy mi várhat a Roxfortos diákokra ebben a tanévben nem biztos, hogy ennyire lelkesednem kéne... Apu reggel fantasztikus bejelentést tett. Ma elmegyünk az Abszol Útra beszerezni az iskolába szükséges cuccokat. Utálok vásárolni, úgyhogy vágyom erre az Abszol Úti kiruccanásra, mint mókus az erdőtűzre. Majd beszerzik helyettem a könyveket, meg a többi holmit. Ott a lista, olvasni meg csak tudnak. Különben is kint csak úgy szakad az eső. Ám Apa szerint a kötelességünket teljesíteni kell ha esik, ha fúj. Tehát nem fogadott el semmi kifogást. Délután nyakunkba vesszük az Abszol Útat. Nővérem persze oda van a gyönyörűségtől. Ő ugyanis imád vásárolni. Már kora reggel óta fent van, annyira izgatott. Egyfolytában az óráját csekkolja. Imádom Őt, de néha az agyamra tud menni a hülyeségeivel. Mint például ma...*

Délután olyan két órát üthet a Big Ben, amikor elhagyjuk a Bucksworth - Kúriát. Hopp porral hamar az Abszol Út forgatagában találjuk magunkat. Csak úgy hömpölyög a macskaköves utcákon a vásárolni szándékozó emberáradat. Minek így sietni? Unalmas az egész. Nővérem éppen új talárt megy venni, Apa meg Fiduciának néz varázspálcát Oli Vandersnél. Ugyanis Ő idén lesz elsős a Roxfortban. Itt a kellő pillanat, hogy meglépjek a tömegből. A megvett holmimat beteszem a kocsi csomagtartójába. Aztán irány London. Hogy hova megyek? Nos nem tudom. Amerre a szél visz. Nincs úti célom. Az eső sem szegi kedvem egy kis sétától egyedül. Ez az utolsó alkalmam, hogy egyedül bóklászhassak a városban. Ki kell használnom. Csak járom az eső miatt kietlen Londoni utcákat. Egyesek talán őrültnek néznének emiatt, ugyanis ilyenkor mindenki a szobájában gubbaszt, és ki ki vérmérsékletének megfelelő kedvenc elfoglaltságát űzi.

Mikor már nagyon elegem van az esőből elhatározom, hogy betérek valahova. Mindegy, hogy hova, csak védve legyek az esőtől. De egyáltalán most hol is vagyok? Hosszú fekete kabátom kapucnijának árnyékából szétnézek. Az eső, és a borult idő miatti sötétség miatt nehezebb a tájékozódás. Mivel elég jól ismerem Londont arra a következtetésre jutok, hogy itt még nem igen jártam. Úgy még egy utcányit mendegélek, amikor megpillantok egy cégért, amire a következő van írva. Black Cat Music Pub. Betérek hát ide. Márha fiatal korom ellenére beengednek. Az ajtóból hallom a zenét. Kellemes kis hely lehet, ha már egyszer zene szól, de nem igazán mondhatnám, hogy magam fajta fiatal lánynak való hely. Benyitok. Egyből egy eldugott helyen lévő asztal felé veszem az irányt, ahol nem ül senki. Közben kifejezéstelen arccal nézek végig az itt látható alakokon, akik nem mondhatók éppen se normálisnak, de józannak. Nem sokkal azután, hogy helyet foglalok asztalomhoz jön egy jóképű fiatal pincér fiú.*
-Hozhatok valamit inni esetleg?
*Kérdezi tőlem mosolyogva, miközben jól végig mér.*
-Egy pohár kóla jól esne.
*Válaszolok kérdésére szintén mosolyogva mit sem törődve a pásztázó tekintetével. Ám amiért nem indul teljesíteni a rendelést rámordulok.*
-Kihoznád azt a nyamvadt kólát, vagy még bámulsz egy kicsit?
*Kérdezem félig meddig kitérve türelmi állapotomból.*
-Persze, persze... Azonnal hozom.
* Válaszol a pincér, majd amíg kihozza italomat csendben hallgatom az éppen színpadon lévő srác produkcióját. Magam is gitározom, de koránt sem ebben a stílusban nyomulok. Főleg mugli előadók számait játszom otthon. Led Zeppelin, Bon Jovi, és hasonlók... Te jó ég Apám megöl, ha megtudja, hogy egy kocsmában kötöttem ki a szokásos tanévkezdési vásárlás helyett...*

Andromeda

*Nyílt az ajtó, és egy fiatal lány lépett be azon. Még onnan, messziről, a színpadról is látni lehetett, hogy mennyire fiatal volt. Csoda, hogy beengedték őt ide. Azonban Robert nem éppen ezen csodálkozott. Sokkal inkább lepte meg őt az, hogy ismerte a lányt. Hogy honnan, hát azt nem volt nehéz kitalálni. Általában nem szokott fiatal lányokkal találkozgatni, vagy tényleg csak nagyon ritkán. A mugli világhoz pedig tényleg csak annyi köze, hogy olykor-olykor föllép ebben a kocsmában.
Egyértelmű tehát, hogy a Roxfort az, ahonnét ismerheti ezt a szőke hölgyeményt. El is határozta, hogy amint végez a kis koncertjével, elbeszélget a lánnyal. Már csak azért is, mert az az asztal addig az övé volt, és ezt a ruhákból és az félig üres üvegből is látni lehetett.*

*Mivel muglik között volt, nem játszhatott Walpurgis Leányait. Maradt tehát a szokásos kedvenceknél. Eddigi föllépésein a legnagyobb siker mindig a Sting számoknál volt. Lezárta tehát az előző számot, majd átfogott egy teljesen más akkordra.*



*Szerződése nem volt róla, hogy hány számot is kell játszania, viszont az megengedett volt, hogy szünetet tartson. Úgy vélte, két szám után nyugodtan tarthat egy rövidebb cigarettaszünetet. A bárpult felé tekintve az előbbi zenekar már úgy is  nagyon unta a tétlenkedést.
Robert felpattant tehát támla nélküli székéről, meghajlás gyanánt csupán biccentett a közönség felé, majd levonult a színpadról. *

*Kezében gitárjával elindult vissza az asztalához. Először is visszatette a hangszert a tokba, majd leült arra a székre, ahol azelőtt is ült. Csak azután fordult Andromeda felé.
Pár másodpercig csak szemlélte a lányt, majd megszólalt.*
- Lehet, hogy béna csajozós-szövegnek fogod vélni, de szerintem mi már ismerjük egymást.
*Hangja, rá nem jellemző módon unott volt, és viszonylag lassan is beszélt a szokásoshoz képest. Ki tudja, talán csak a négy üveg sör tette, amit azelőtt fogyasztott…
Amúgy éles esze volt, de annyi alkohol bizony kellőképp tompává tette ahhoz, hogy meggyűljön a baja a varázsvilágra való rávezetéssel. Ha a szöszit mégsem a Roxfortból ismerné, akkor bizony baj lett volna, ha elkotyog pár dolgot a maga világáról. Elsőként is tuti bolondnak nézték volna…
Sajnos nem talált olyan eshetőséget, amivel ne nézték volna teljesen agyamentnek. Valamit márpedig mondania kellett.*
- Drága Bimba tanárnőm mindig mondta, hogy ha nem változtatok a stílusomon, akkor egy kocsmában végzem. És lám… félig-meddig igaza lett.
*Közben figyeli, hogy a Bimba szóra felkapja-e a fejét a hölgyike.*

* A kis közjáték a pincérrel nyilván nem vet rám jó fényt. De nem zavartatom magam emiatt. Elvégre a jólneveltség sosem volt az erősségem. Ám minden rosszban van valami jó. Ugyanis a pincér hamarosan kihozza a rendelt kólámat. Ahogy látom nem sok mulatság jut Nekem itt. Legalábbis ahogyan a helységben lévőket elnézem Biztosan nem. Szürcsölgetem kólámat, a színpadon lévő zenész pedig valami Sting számba kezd. Sosem voltam nagy Sting rajongó, Én inkább a keményebb dallamok híve voltam. Ha rajtam múlik megtudja Tőlem, hogy milyen is az igazi zene. Amint befejezi legnagyobb sajnálatomra éppen az Én asztalon felé veszi az irányt, komótosan behelyezi gitárját a tokba. Majd megszólít.*
- Lehet, hogy béna csajozós-szövegnek fogod vélni, de szerintem mi már ismerjük egymást.

*Kis híján röhögésbe török ki, de inkább visszafogom magam, és fapofával, amolyan kifejezéstelen arccal fordulok felé, és hogy még jobban összezavarjam  Norvégul szólalok meg.*
- Hva får deg til å tro at vi kjenner hverandre? Hvis pulten var Sorry, men andre steder det var ikke plass ... //Fordítás: Miből gondolod, hogy ismernénk egymást? Ha ez a Te asztalod volt bocsika, de máshol már nem volt hely.//

*Kíváncsian várom mit is kezd ezzel a kissé pityókás illető. Elvégre nem ismerjük egymást. Ám, hogy ne tűnjek mégse olyan barátságtalannak visszamosolygok Norvégul  elhangzó monológom után. Majd a legnagyobb megrökönyödésemre megemlíti Bimba tanárnőt. Most biztosan azt várja, hogy felkapjam a fejem a névre. Kíváncsian várom hogy mit fog erre lépni. Csak remélni tudom, hogy lesz Hozzám elég humora... Addig viszont, hogy oldjam a hangulatot az illemmel mit sem törődve kiveszem a gitárját a tokjából, majd elkezdem az AC/DC Hells Bells című számának nyitó akkordjait pengetni rajta...*

Andromeda

*Keményebb dallamok. Igen, Robert sem vetette meg sosem a kissé zörgősebb rock and rollt, de egy akusztikus gitáron bizony nem éppen úgy szólnak, mint egy elektromoson. Persze játszhatott volna Led Zeppelint is, vagy éppen a Metallicának is van egy ismert, lassabb tempójú száma… de mint mondottam, a vendégek, brit eredetük lévén, a brit előadókat szeretik inkább.
Talán, majd egy másik alkalommal keményebb dallamokat is hallhat Roberttől a szőkeség.*

*Visszaült a helyére, várt egy kicsit, majd megszólította a lányt. Furcsán hangozhatott amit mondott, de a válasz, amivel Andromeda rukkolt elő, még furcsábban hatott. Robert, még úgy is, hogy agya kissé tompább volt a szokásosnál, bizony kikerekítette a szemeit, és asztaltársaságára függesztette.
Az „Egészségedre”, elcsépelt poén kevés lett volna. Legalább is Robert így gondolta.
Ami a nyelvet illeti, nem sokat értett belőle. Konkrétan semmit, de azért csak szépítsük a helyzetet. Első gondolata az volt, hogy talán a lány csak félrenyelt. Aztán az jutott eszébe, hogy ez nem is egy nyelv, ez csak valami halandzsa.*
~ Biztos koboldul beszél. ~
*Gondolta magában.
 De azért mégsem mondhatja a lánynak azt, hogy „Beszélj már rendesen!”
Valamit viszont mondania kellett.*
- Hmm… Hát ez igazán szép volt.
*Színpadias, elismerő bólintás, majd kiitta az utolsó kortyot is az üvegből.*

*Sajnos Bimba nevére nemigen akarta fölkapni a fejét. Robert azért csak úgy gondolta, valahogy így is eldiskurál majd egy mogorva, norvég muglival…
Mindez nem is lenne baj. Megszokta már a bunkó viselkedést. Elvégre manapság az a menő, ha valami beképzelt módon leszarja a másik fejét és csak magával törődik. Andromeda eddig még nem adta jelét, hogy ő is ilyen lenne, csupán nagymértékű negativitás jellemzi.
Viszont perceken belül megmutatkozott bunkó énje is. Csak úgy lazán kihalászta Robert gitárját a helyéről, és elkezdett rajta játszani. Na, ha valami, akkor ez az, ami nagyon felhúzza Rob idegeit.*
- Oké, nagyon ügyes vagy, de inkább rakd vissza a helyére!
*Egyrészt féltette a drága gitárt, hiszen nem kevés spórolt pénzt ölt bele, másrész pedig a zenekar énekese is szúrós pillantást vetett Robert asztala felé.*
- Tudja a franc hogy kell mondani a te nyelveden, hogy tedd le…
*Elkezdte mutogatni az „add ide a gitárt, mielőtt összetöröd” jelzést, és csak reménykedett benne, hogy Andromeda nem úgy értelmezi, hogy „törd össze a gitárt!”.*

*Nem folytatom tovább a dalt, aminek Beszélgetőpartnerem bizonyára örülni fog. Elmondásából, és hangneméből ítélve legalábbis úgy tűnik morcos lett, amint elkezdtem pengetni néhány akkordot a gitáron egy nagyon jó dalból. Az a helyzet, hogy most felülmúltam önmagam, ami a bunkóságot illeti. Előszöris. Kitartóan titkolom, hogy beszélek Angolul. Hát hogyne beszélnék, amikor ez az anyanyelvem? Másodszor. Csak úgy elbitorlom a gitárját, ha még kis ideig is. Úgy hiszem ideje helyrehoznom mindent, amíg végleg el nem ásom magam. Bizony szép kis véleménnyel lehet rólam. Na nem mintha érdekelt volna valaha is bárki véleménye. Ám tény és való, hogy ez nem rám vall. Ez a leginkább aranyvérű cicamicákhoz illő viselkedés koránt sem Én vagyok. Noha mindig is jellemzett egyfajta bunkóság,  azért vannak erényeim is. Ezek közé az erényeim közé tartozik például, hogy képes vagyok beismerni ha hibázom, és a másiknak van igaza. Társaságom bizonyára megfog lepődni azon, ami most következik...*
-Ne haragudj! Nem akartam összetörni a gitárodat, csak elragadott a hév... Egyszerűen nem álltam meg, hogy ne játsszak pár akkordot. Kérlek bocsáss meg.
*Szabadkozom az illető előtt, de azért nem viszem túlzásba. Most legalább megtudja, hogy tudok én jó fej is lenni. De sajnos pozitív reményeim a humorát illetően úgy látszik füstbe menni látszanak mind. Megállapíthatom, hogy talán egy leprikónnak több s humorérzéke, mint ennek a tagnak. Tehát visszateszem a hangszert a megérdemelt helyére, a tokjába.*
- Jah, és ne haragudj azért sem, hogy nem angolul szólaltam meg kezdetben. Én csak megakartalak tréfálni. De megkell mondjam őszintén, nem számítottam rá, hogy nincsen humorérzéked. Ha megfogadsz egy baráti jó tanácsot. Próbálj meg lazább lenni. Nem igen gördülékeny az ismerkedés, ha a partner egy rugalmatlan valaki. De ezeket tényleg puszta jó indulatból mondtam, még mielőtt azt hinnéd, hogy kioktatlak.
*Szögezem le a végén, és próbálom neki elmagyarázni finoman miért is fontos a lazaság. Mondókámat egyáltalán nem kioktatásnak szántam, csak tényleg baráti jó tanácsnak. Elvégre egy ilyen rugalmatlan valakinek biztosan nincs sok barátja. De sebaj. Megpróbálok cseverészni vele, és segíteni neki, hogy később könnyebben tehessen barátokra szert. Ám mielőtt megint kifakadna másra terelem a szót...*
-Szóval te is varázsló vagy? Ha Bimba tanárnő volt a házvezetőd, akkor bizonyára Hugrás lehettél...
*Ezeket a szavakat halkan ejtem ki, elvégre ez egy mugli hely. Nem lenne szerencsés hangosan cseverészni a varázsvilág ügyeiről...*

Andromeda

*Csöndben ücsörgött. Figyelt. Bizony, meglepte őt a lány. Először is azon lepődött meg,hogy halandzsa nyelve helyett angolul szólt hozzá. Furcsa, vajon miért nem így indított? Vagy ez a szokásos „fiúlepattintós” szövege lehet? Kiadja magát külföldinek, csakhogy lekoptathasson valakit? Ügyes…
Igazság szerint nem is maga a nyelvezet, hanem a tartalom lepte meg. Nem számított bocsánatkérésre. Hirtelen nem is tudta mit kellene mondania. Végül is, igaza volt,Andromeda pedig jól tette, hogy bocsánatot kért…
Végül csak elnézően rámosolyog a lányra.*
- Végül is nem lett semmi baja… De mi a franc ez a nyelv? Ez a lekoptatós módszered, vagy mi? Így űzöd el a fiúkat?

*A hideg zuhany viszont csak ezután következett. Robert csak ült, és nézett, de láthatóan nem sok jelét adta annak, hogy érdekelné, amit Andromeda mondott. Ugyan szemei kitágultak a döbbenettől, hogy „hogy is lehet valaki ennyire...”… Na mindegy, hagyjuk.
Talán jó poénnak kellett volna tűnnie annak, hogy csak úgy kikapja kedvenc gitárját a tokjából? Vagy annak, hogy valami idegen nyelven szól hozzá? Meglehet, hogy teljesen más a felfogásuk a poénokról… Talán pont Andromedanak nincs humorérzéke?*

*Némán tűrte a kioktatást. Akárhogy is nézzük, még ha Andromeda tagadta is, az bizony kioktatás volt a javából. Egyáltalán, hogy jön ő ahhoz,hogy ilyeneket mondjon?
Jó, van benne valami, hogy Robert az átlagosnál komolyabb, de abban, hogy nincs humorérzéke, és hogy egy rugalmatlan fráter… nos, ez nem igaz. Azonban egy szót sem szólt. Oly sokszor kapott már efféle rágalmakat az arcába, hogy kezdte elhinni, talán tényleg igazuk lehet, még ha lelke mélyén tagadta is az egészet.
Már a nyelve hegyén volt a mondat, amivel visszavágott volna, de aztán elfojtotta egy gúnyos mosollyal. Inkább nem gyerekeskedik, ostoba vitákkal… Mire lenne az jó?*

- Aha, eszerint még is csak ismerhetlek… Biztos a kastélyban láttalak még anno. Tudod, jó az arcmemóriám…
*Beszéd közben nem nézett a lányra, kissé sértődött volt még az előbbiek miatt. Úgy gondolta, ha netán kicsit elbeszélgethetnek, talán átmegy majd rajta ez a fajta ellenszenv. Vagy nem… De valamelyik biztos.*
- Te pedig…
*Hagyta, had fejezze be Andromeda a mondatot. Hugrabugos biztos nem lehetett, azt tudtavolna biztosra. Sajnos az arcmemóriája felettébb jó volt, a jelvényekre viszont nem emlékezett.*

(http://www.kepek.us/images/fxb1fgektwn7c5hmztrd.jpg)



*Beszélgetőpartnerem némán ücsörög. Feltehetően meglepte a váratlan fordulat, hogy nem csak a varázsvilágról tudok, hanem angolul szólaltam meg. Mivel nem régen érkeztem haza Norvégiából, ezért még némi problémát vet fel angolul beszélni huzamosabb ideig. Ezt inkább nem mondom el. A magyarázkodásból mára már elegem van. Egy bölcs mondás szerint: Soha se magyarázkodj! A barátaidnak nincs szüksége rá, az ellenségeid meg úgysem hinnének neked. Ennek értelmében tehát eszem ágában sincs magyarázkodni azért, hogy Norvégul szólaltam meg kezdetben. Már csak azért sem, mert Dumatársam inkább hajlik az utóbbi, mint az előbbi felé. Szóval nem magyarázkodom. Különben is Neki úgy tűnik erre is kész elmélete van, hogy miért idegen nyelven szólaltam meg.*

- Végül is nem lett semmi baja… De mi a franc ez a nyelv? Ez a lekoptatós módszered, vagy mi? Így űzöd el a fiúkat?


*Amellett, hogy még humorérzéke is elhagyta eszerint még üldözési mániában is szenved... Szegény. Ez gáz. Most miért kell a legrosszabbra gondolni? Nem lekoptatni akartam tényleg, hanem megtréfálni, még ha a látszat talán mást mutat. Komolyan foglalkoztatni kezd a gondolat, hogy elmenjek innen a búsba, és ne törődjek ezzel a kissé üldözési mániás alakkal. Egyáltalán mit akar tőlem? Udvarolni? Vagy csak magányos, és beszélgetni szeretne valakivel egy jót? Na de így? Ám rövid gondolkodási idő után úgy döntök, nem hagyom annyiban. Nem fogom elhallgatni amit gondolok erről az egészről. És nem érdekel a lelke. Tudja meg az igazságot! Sajnos úgy tűri, mint a legtöbb ember, aki eddig megtapasztalta milyen az, ha rám jön az őszinteségi roham.*

- Mondd csak. Felkerestél már egy agyturkászt ezzel az üldözési mániával, amiben szenvedsz? Csak ajánlani tudom. Ugyan miért koptatnálak le pont így? Hidd el a szemedbe mondanám simán, szemrebbenés nélkül, hogy nem vagyok Rád kíváncsi. Pofátlanul őszinte vagyok tudod? Arról pedig nem tehetek, hogy az igazság fáj. És az sem érdekel, hogy berágtál Rám emiatt. Tudod? Én akkor is megmondtam a magamét. Ha nem tetszik sajnálni sem tudom. Nézz inkább szembe az igazsággal.

* Kezdek bepöccenni rendesen. Most már nem is próbálom visszafogni magam. Megérdemli, hogy leosszam. Miért fáj neki hallani az igazat? *
- Egyébként csak hogy tudd. Norvégul beszéltem hozzád, mert láss csodát Norvég vagyok.
* Válaszolok a kérdésére. Ennyit még tudok. Ha segíteni neki, és csodát tenni vele nem is. Hátra dőlök a kissé kényelmetlen széken. Kis idő múlva kezd alább hagyni a hevességem, és lecsillapodok. Felhajtom az utolsó pár korty kólát, ami a poharamban maradt, és várom az újabb kérdést, ami ebben az üldözési mániával küszködő tagban még felmerülne. Kérdezzen csak! A választ nem garantálom.*

-Aha, eszerint még is csak ismerhetlek… Biztos a kastélyban láttalak még anno. Tudod, jó az arcmemóriám…

* Most tapsolnom kellene? Végre valami, amit a jó tulajdonságaihoz tudok írni. Nem sok, de több mint a semmi. Csendben hallgatom, de tekintetem a poháron tartom, még csak véletlenül sem a beszélgetőpartneren. Ha valami ez igazán bosszanthatja. Érdekel is engem már mit gondol rólam? Épp elég nyűg, hogy nem sokára már a vonaton fogok ücsörögni, és nem itt. Furcsa mód még azt is jobban élvezném, mint itt lenni. Pontosabban bárhol jobb, mint itt. Csak remélem, hogy némileg változtatni tudunk a hangnemen, meg minden.*
-Én pedig a Griffendél-ház egyik ifjú titánja vagyok.

*Fejezem be helyette a mondatot némileg barátságosabb hangnem, és mosoly kíséretében. Remélem ezzel a kisebb barátságos gesztussal teret adtam egy némileg barátságosabb kapcsolat kialakításához, és végre lapozni tud a témában. Már eléggé lerágott csont ez. Ideje tiszta lappal folytatni szerintem, ha még nem késő...*

Andromeda

*Hát igen, az tény és való, hogy kezdi elhagyni a humorérzéke. Sok dolog történt az életében az elmúlt pár hónapban, ami… mondhatni indulatossá, komorrá, és egy ici-picit még depresszióssá is tették. Nem tehet hát róla, hogy nem tartja poénnak a norvégul megszólaló, más méregdrága gitárját piszkálgató szőke hölgyeményt.
Ugyan, dehogy fáj az igazság. Az már évek óta nincs hatással a lelkére. Viszont a kioktatást nem szereti. Felvont szemöldökkel hallgatja a lányt, közben pedig alig-alig tudja megállni, hogy ne mosolyodjon el… Ez még így, kicsit becsípve is, elég érdekesnek hat Robert szemében.
Hiába… Nem Andromeda az első, aki dilisnek gondolja a vele szemben ülő, kissé kócos, borostás, mogorva alakot. De hát milyen is legyen, hiszen ízig-vérig művész alkat.*
- Láss csodát, ez meg itt Anglia…
*Morogja maga elé, és talán Andromeda meg sem hallja.
Kezd kényelmetlennek hatni a beszélgetés. Elvégre nem ezért jött ide, hogy egy iskolás lány szidalmait hallgassa… Gondolatban már tervezgetni kezdi, hogyan is fog megpattanni. A megoldás pedig végig ott van előtte. Illetve mellette… Ugyanis a színpad mellett kapott helyet az asztaluk, de ez most mindegy.
Meglötyögteti a sörösüveg alján lévő habot. Még egy ok a távozásra.*
- Ezek szerint igencsak nemes, s hős lelkű lehetsz.
*Fapofa, unott hanglejtés… ismét. Szinte hallani lehet, ahogy Andromeda idegszálai pattanásig feszülnek. Robert pedig nem akarja megvárni, míg pálcát rántanak rá, pláne nem egy muglik lakta övezetben.
Feláll hát az asztaltól, és immár tokkal együtt veszi kézbe a gitárt.*
- Igazán örvendtem a beszélgetésnek, de mint látod, a színpad ismét rám vár… - hüvelykujjával az időközben megüresedett emelvény felé bök - …meg amúgy sem akarlak tovább feltartani. További szép napot, meg minden!
*Azzal sarkon fordul, gitárjával együtt felkapaszkodik a pódiumra, majd egy C-dúr kezdőakkorddal nekikezd egy újabb számnak.*

Robert

*Sajnos úgy tűnik nem értem el a kívánt hatást ennél a Tagnál. Igazán zokon vette a mondandómat, pedig tényleg nem kioktatásnak szántam, csak megértetni vele mennyire fontos egy ember életében a humorérzék. Beszélgető partneremben nagyon úgy látszik, hogy a humor apró szikrája sem lobban fel most. De ezek után jogosan gondolom azt, hogy nem ez volt az első eset, hogy humorérzéke nyaralni ment. Ki tudja? Az is lehet, hogy már régen búcsút vett tőle. Akár így van, akár nem. Rajta már nem tudok segíteni. És kár a gőzért, mert nem képes építőjellegű kritikának felfogni az egészet, hanem holmi kioktatásnak titulálja az egészet. Az Én küldetésem itt véget ért. És az a szép az egészben, hogy még csak nem is érzem a saját kudarcomnak. Vannak menthetetlen emberek. Ő ezek közé tartozik. Ilyennel még nem is nagyon találkoztam. Akár ki akadt az utamba csekély tizenhat évem alatt mindig kellemesen eltudtam cseverészni a delikvenssel. De hát az élet már csak ilyen. Sok ember sétál ki be, de lábnyomot még nem mindenkinek kell ám hagynia. Ez az alak pedig pláne nem fog. A Roxfortban sok minden klassz dolgot megtanultam már, de egyet nem: 'Hogyan tanuljunk meg kezelni lehetetlen embereket.' De ezt a leckét sehol sem tanítják, csak egy iskolában. Az élet iskolájában. Mindenesetre jó kis példa nekem a zilált hajú zenész. Na de nem jó példa. Elrettentő. Elrettentő sok szempontból. Hogyan nem kell hozzáállni az emberekhez... Hogyan nem kell hozzáállni az Élethez. Ráadásul naivan azt hiszi, hogy nem hallom a megjegyzését a tartózkodási hellyel kapcsolatban. Na de könyörgöm! Ennyire hülye nem vagyok. Pontosabban nem lehetek. Nála biztosan nem lehetek stikkeseb. Ezek után nem. Kényelmetlen neki a beszélgetés szemmel láthatóan. Én pedig közömbös arccal, na és lélekkel tűröm mindezt. Végül is mit érdekel engem a lelki világa? Én csak az igazat mondtam, ami néha még a lángnyelv-Whiskynél is nagyobbat tud ütni. Egészen haza tudja vágni az embert.*
- Ezek szerint igencsak nemes, s hős lelkű lehetsz.
*Pengeagy. Még egy jó pont neki. De már nem vet a latba semmit sem. Itt már minden menthetetlen. Erre a kijelentésre azonban valamit reagálnom kell. Különben bele gebedek. Én már csak ilyen vagyok. Belebetegszem, ha nem mondhatom ki amit gondolok. Még akkor sem, ha éppen csípős a megjegyzés. Elvégre skorpió jegyben születtem. Ki nyelve lenne csípős, ha nem az enyém?*
-Több vér van a pucámban, mint egyeseknek. Az már fix.
* Na jó! Ez most már tényleg elég csípős volt. De ha egyszer ez az igazság? Az igazság elől pedig nem lehet elfutni. Előbb utóbb utolér. Ez pedig itt a vég. Elérkezett a beszélgetés arra a pontra, amitől már lehetetlen jobbra fordítani. Nincs más hátra, mint előre. Szépen fogom magam, és elhúzom innen a csíkot.*
-Örvendeni? Erős túlzás. Én még így sosem unatkoztam asszem.
*És amint kiejtem ezeket a szavakat, már veszem is kabátom, magamra kanyarítom, és elhagyom a pubot. De persze még mielőtt olajra lépnék kifizetem a jóképű pincérnek az italomat. Nem sokkal később pedig ismét London utcáján találom magam az esőben, és már nem is emlékszem a bent zenélő kellemetlen alakra. De a neheze még csak most jön. Ki kell találnom valami jó sztorit a lógásra alibiként. Engem ismerve ezzel nem lesz gond...*