Roxfort RPG

         Alapok

jelszó || "Még ha a halál árnyékának völgyében járok is... nem félek tőled, Béla!"
így ejtsd a nevemet ||Tíriusz Agrippa Rekszimó
nem || férfi
születési hely, idő || Skócia, Wick környéke, 1954. december 19.
horoszkóp || nyilas
kor || 46  
vér || aranyvérű
munkahely || A Roxfort bájitaltan tanára

         I. Öreg pergamen

- A vér áldozatai-



A lassan pergő hódara, sercegéshez, vagy búzapergéshez hasonló cincogó, vagy talán némiképp csikorgónak mondható hangja tette csendesebbé a macskaköves utca némaságát. Csupán a divatjamúlt gázlámpák pislogása melegítette a szélfútta házak időtlen-idők óta düledező téglafalait. Itt tavasszal a domboldalak valósággal pompáznak, úgy hogy még az ír koboldok is besárgulnának az irigységtől. Most a dűnék, csupán csupasz sáncok és nyikorogva kapaszkodó, kopasz fák éktelenítik. Odaát, a görcsös ágak kaparó, karcoló árnyékában, a lankák tetején, egy rendíthetetlenül álló kastély veti álmatag pillantását a kicsiny völgyben nyúló falura, majdnem ezer tele, ezer tavasza, nyár és ősz óta. 1071-ben, a terebélyes főcsarnok helyén, egy kopasz szilfa állott. Az archívum bizonyos feljegyzései szerint a csaknem húszöles törzsét hét nap és hét éjszaka vágták, mire az végre keresztbe hasadt, s kidőlt. Mikor a fát felaprították, a derűs délutáni égboltra rögtön átláthatatlan fellegek gyűltek, s az ágakról magasba röppenő hollók rátámadtak az építőmesterekre. A kastély megrendelője Gäel Liceus Reximo volt, egy gall származású sötétvarázsló. A szóbeszéd szerint a férfi száz éves volt, mikor az utolsó tetőcserepet az épületre illesztették, és ismerte magát Merlint is, a legendás walesi mágust. Ez persze mind csupán az utca nyelvén ragadt meg, abban az időben, mikor Gäelt elnyelte a föld. A haláláról pontos feljegyzés nem született, egyesek szerint kámforként köddé vált, mások szerint hollóvá változott, és a mai napig őrzi a kastélyt, ezer holló koromfekete tollát váltogatva. A madarak jelenlétét valamiféle ősi, pogány időkből származő sötétvarázslatnak vélik, azonban ezt a Reximo család tragikus történelmén kívül más, nem támasztja alá. Az öreg Reximo eltűnése után, két fia Rodrik és Ulfrick, szembekerültek egymással. Az előbbi, apja utasítását követve, nemes máguscsaládba házasodott, míg az utóbbi keblében a szerelem tűzvirágja, egy varázstalan normann hajós, mugli lánya iránt fakasztott szirmokat. A viták és szóváltások egyre gyakoribb jelenséggé váltak a birtokon, és egy borgőzös nyári éjszakán dulakodásba torkollottak. Azon az éjszakán, egy égbe nyilalló halálos átok elhangzása vetett véget a hosszú évek óta tartó nézeteltérésnek, és az egyik fivér életének. Ulfrick és neje, még azelőtt lettek a „vér áldozatai”, hogy megszületendő gyermekük a világra jöhetett volna. Az idősebb testvér elmenekült a kastélyból, és a hegyekbe szökött, ahol a sötétség, és az örök téboly várta. Öccse, halála előtt, élete végéig tartó átokkal súlytotta Rodrikot, és annak egész vérvonalát. Az átok feltörésének kulcsa viszont a feledésbe merült. Rodrik leszármazottait, s a családot ezentúl szörnyű tragédiák súlytották, majdnem ezer éven keresztül. A folyamatos balsors, és félelem elsötétítette az utódok lelkét. Az egykor pompázatos kastély zorddá változott, meleg kandallói kihűltek, az ősök szőke tincsei fehérré koptak, a zölden villanó macskaszemek a generációk cserélődésével színtelen szürkékké változtak. A falak ridegen emlékeztek az egykori lakomákra, ünnepélyekre. A kastély, csupán régi árnyéka volt önmagának. Bejáratát szurkos tölgyfából készült fekete kapukra cserélték, melyen a hatalmas aranyozott pecsétet, melyet egy holló domborműve ékesített, vastag por lepte. A mozaikablakok sárga kockáin, jégvirág bontott leveleket, a tetőt már méternyi vastagságú hó fedte. Csupán a kémények körül olvadt vízzé a fehér takaró, s az így megindult olvadt lé, az ereszek sarkán méteres jégcsapokká nyújtózott. Odakinn, a jégcsapok alatt, egy fekete földdombra szitált a hó. Egy fehér hajú férfi, fekete köpenyben térdelt mellette. Arcát elfedték könnyei, és az álmatlanság gyötrelmei. 1953. december tizennyolcadikán, úgy háromnegyed hat magaslatában, reggel, egy Bertram nevű fiatal orvosprofesszor érkezett Londonból, segédjével. Hermia, az Uraság felesége belázasodott éjszakára, és hőhullámai egyre szeszélyesebbek, és szélsőségesebbek lettek. Bertram professzor, és asszisztense elvégezték a szükséges vizsgálatokat, és különböző gyógyhatású füvekből elkészített főzetet adtak Agrippa Ferdinand Reximonak, a ház urának. A rövid vizit után, angolosan távoztak. A teáscsészék félig telten várták parancsukat a lakkozott kávézóasztalon. Abban az időben, a kastély felvirulni látszott. Gondtalan, szerelmes évek után, a hatalmas kőkandallóban süvítettek a narancssárga lángok, kormosra nyalták belülről a hóolvasztó kéményt. Az eszesebb galambok olykor, ha a környék legnevezetesebb állatai, a hollók el nem kergették őket, közelebb ültek a felforrósodott kürtőkhöz. A ház sürgött-forgott, a hamarosan bekövetkezendő gyermekáldásra készülődött minden, és mindenki. Házimanók sertepertéltek, a konyhában friss kenyér dagadt, a pincében már érett a bor, hatalmas tölgyfahordókba töltve, minden bútor és szobaszeglet, szőnyeg és díszpáncél, festmény és szobor makulátlanul ragyogott. Éjjel kettőkor, december tizenkilencedikén az angol professzor, és asszisztense hopponált Londonból, hogy világra segítsék Tyrius Agrippát, a Reximo kastély fehér termében. Ferdinand, az örömapa a hallban várakozott. Órák vesztek az üvöltő hóesés feledésébe. A nő olykor erősödő, olykor csendesedni tűnő sikolyai rázták az évezredes falak kőtégláit. Minden lecsurranó verejtékcsöpp másodperceket ragasztott az orvosprofesszor homlokán, az apa szája szélén, az anya vállain, és karcsú, fehérre sápadt lába szárán. Reggel hétkor egy naposmacska nyikorgásának végtelen gyengeségével felsípolt egy hang, aztán rémisztő, velőt fúró, húsba rágó csend szökött a kastélyba. Megállt az idő. A nyikorgó csecsemősírás elnémult. Ferdinand felemelkedett a zöld díványról, hosszú, fehér haja, egyetlen kócként arcába omlott. A szemüveges professzor, vértől színezett köpenyben, sápadtan, vastag, fekete barázdákkal szemei alatt, szinte megtántorodva támolygott ki, a gyertyafénytől pislákoló fehér teremből.
„Fiú.” mormolta. Leginkább a padlót alkotó kőtéglák közti ragasztóanyag repedéseinek, mint sem az apának a szemébe mélyedve. Hallgatott. Hallgatása minden szónál többet mondott. Ferdinand kissé megrezzent. Arcát alig észlelhetően jobbra biccentette, a boldogság fél pillanatát üveges tekintet váltotta. Fáradt szemei könnyel teltek meg.
„Sajnálom...” toldotta meg Bertram, és visszafordult a szoba felé.





-Fehér Liliom-

A kastély alatt zakatoló faluba, egy mugli házaspár költözött. Valahonnét, dél-Franciaországból, azt beszélték Provance környékéről érkeztek. A pár, hamar beilleszkedett a falu lüktetésébe. Pékséget nyitottak, ahol hatalmas baguetteket, és puha fánkokat készítettek. Pierre a kemencénél gyúrt, és sütött, míg Janette a pultban állt. A kapcsolatnak egy gyönyörű, vörös, szeplős gyümölcse született, aki négy éves korára igazi kis hölggyé cseperedett. A meglehetősen erős kalandvágyú, kíváncsi kislány, előszeretettel rótta a falu körüli ligetes erdőket, és dombokat.  A szülői tiltás, és dorgálás sem tarthatott vissza egy kíváncsi gyermeket attól, hogy a dombra szökdössön, a kastély környékére, ha éppen úgy tartotta kedve. Tyrius ekkor öt éves volt, de a gyermekévek gyorsan teltek egy konzervatív, nagy hagyománnyal és történelemmel rendelkező varázslócsalád hatalmas birtokán. Arrafelé az volt a módi, hogy egy gyermek, midőn megtudja magáról hogy létezik, már nem is gyermek. Ebben természetesen a kicsi Tyrius, én sem voltam különb. Apámat nagyon szerettem, hiszen rajta, és a folyton láb alatt lévő házimanókon kívül, mással nem találkoztam addigi életemben. Ferdinand otthon tanított betűt vetni és olvasni, lovagolni, társalogni. Megtanított az etikettre, és számos idegen nyelvre, így a franciára, a latinra és a görögre. Leginkább azonban családunk történetével, és a varázslás történelmével foglalkoztunk. Egy friss illatú tavaszi napon, a kastély előtti cseresznyefa apró rózsaszín virágokat bontott. Az ablakban támaszkodva bámészkodtam, hiszen ha nem volt jobb dolgom, leginkább ezt tettem. Barátaim, az apámon kívül nem voltak. A házimanókkal játszani nem lehet, vagy legalábbis rettentő unalmas volt. Ostobák, és ha több eszük volna egy marék diónál se mernének nyerni a gazdájukkal szemben. Rettentően megörültem az apró virágok láttán, hiszen sohasem volt példa rá, hogy a kertünkben virágok nőnének. Vékony kabátot húztam, és kifutottam a fa alá, hogy a szirmokon áttörő selymes napsugarak táncát figyeljem, a füvön heverve. Két zöld szempár figyelt a vaskapu rácsain túlról. Szinte éreztem az apró macskaszemek viszkető, ám mégis simogató tekintetét, talán ezért fordítottam balra a fejem, és ütköztem beléjük. A kislány derűsen mosolygott, és integetni kezdett.
„Szia! Roxanne vagyok. Te itt laksz?” kérdezte nyájasan csivitelő, csengő-bongó tündérhangján. Ijedten kuporodtam össze a fűben. Igyekeztem rendezni gondolataimat. Fejem piciny motorjának kerekei csak úgy csikorogtak a csodálattól, és a csodálkozástól.
„Itt.” habogtam, szinte halvány hangon, és igyekeztem leutánozni a kislány integetését.
„Be szabad jönni?” kérdezte Roxanne, megrendíthetetlen talpraesettséggel. A lágy tavaszi szellő úgy játszott egyenes, narancsszínű hajával, mint a lantművész, egy piciny, törékeny hangszeren.
„Nem tudom.” nyökögtem, és majdnem elsírtam magamat zavaromban. Életemben először szólt hozzám valaki, apukámon kívül, és bár tanultam társalkodást, mégsem tudtam hogyan kellene megnyilvánulni.
„Szép fa. A tied?” faggatózott tovább a kislány, mire teljesen összezavarodtam. Nem tudtam hogy válaszoljak a kérdésére.
„Hát, az enyém is...” rebegtem, mire a kislány szemei kikerekedtek.
„Hogyhogy a tiéd is? A szüleidé is?”
„Apukámé is...” motyogtam, csak úgy tessék-lássék. „Meg a hollóké is... Télen folyton rajta gubbasztanak. Meg végülis lehet a tiéd is lehet akár...” folytattam, és zavaromban elpityeredtem. A lány óvatosan meglökte a kaput, ami azonnal kinyílt, és tétova, csaknem tenyérnyi lépésekkel közeledni kezdett.
„Na, ne sírj, legyünk barátok.” Világosbarna kabátom bársonyujja lett könnyes arcom törülközője. A kislány megsimogatta a fejemet.
„Szép a hajad. Fehér. Te egy fehér liliom vagy, én meg egy...”
„Narancssárga!” vágtam rá, a sírástól még kipirult arccal. Roxanne arca felderült. Megvonta apró, szeplős vállát, amelyről lecsúszott a nála jóval nagyobb szürke pulóverének válla, és kacagni kezdett.
„Mami azt mondja, piros.” nevette, és elhasalt mellettem a füvön. Belevesztünk a rózsaszín szirmok kergetőzésébe. A szellő ölelt, és simogatott egyszerre. Fű és cseresznyeillat keveredett a zefír hátán, és csupán egy távoli harang kongása zavarta a természet halk dallamát. Soha nem éreztem magam olyan jól, mint azon a langyos délutánon, a cseresznyefa alatt, azzal a kislánnyal. Valami leírhatatlanul puha, kellemesen forró érzés hullámzott bennem végig, a tarkómtól a bokámig. A napsugarak aranyló kergetőzése olykor megcsillant Roxanne vörös hajának gyöngéd hullámain, melyeken szívesen vitorláztam volna egy apró, rózsaszín sziromladikon. Apám hangja süvített át a már szinte álomszerű világon, majd egyik pillanatról a másikra, csupán arra eszméltem, hogy egy méterrel a levegőben vagyok fogva tartva, grabancomnál bilincsbe kötve, erős, csontos kezek által.
„Ki ez?!” üvöltötte, hangjában félelem remegett.
„Roxanne vagyok...” hebegett a lány, arca elvörösödött, gyönyörű smaragd szemeit kövér könnyek telítették. Felpattant, és futni kezdett a kapu irányába.
„Kotródj innen! Többé ne lássalak a birtok körül!” ordított apám, majd a kapu vasszárnyai kivágódtak, és Roxannet soha többé nem láttam. Apám, csakúgy mint felmenőink túlnyomó része, a muglikat okolta az átok miatt, így az elkövetkező hónapokban, meglehetősen sokat beszélt nekem róluk, az egyszerű, varázstalan, és tudatlan világukról, hitvány, barbár történelmükről, és a pusztulásról, amit a mi világunkra mértek sok száz évvel ezelőtt, a varázslóüldözések idején.


[/i]

A felhők alacsonyan lebegtek, az ablakból méregettem őket, miközben pár elnyűtt képes lexikont lapozgattam. A legendás állatok rendszerezése, kifejezetten szórakoztató olvasmány volt. Rengeteg illusztrációt, és érdekes, mondhatni izgalmas adatot róttak fel benne. Hatalmas, pirosra festett bőr borítása volt, és olyan pergamen illata, akárcsak az összes többi könyvnek a szobában. Apám könyvtára szinte végtelennek bizonyult. És ha bár gyermekkorom nagyrészét olvasással töltöttem, mégis csupán töredékét sikerült végiglapoznom az évek során. Negyed egy körül, friss halat szolgáltak fel. A hosszú, negyvenkét személyes asztal, főterem felőli oldalán apám ült, a másik oldalon én. Ez így volt szokásban, amióta az eszemet tudtam. Nagyon jó kapcsolatunk volt, ígyhát nem az egymástól való irtózás, vagy a ridegség ültetett bennünket ilyen messzire egymástól, hanem csupán a hagyomány. Apám arca, különösen derűs volt aznap reggel. Látszott rajta, hogy mondandója volt a számomra, azonban bárhogy is faggatóztam, a világért  sem akarta kibökni, amit a mosolya alatt őrzött, titkot. „Előbb tudd le a napi teendőket... Aztán...” mondta. Így is tettem. A reggeleimet edzéssel kezdtem. „Ép testben, ép lélek...” szokták mondani ugyebár. A reggeli tornát futás követte, azt pedig pár saját súlyos gyakorlat. Aztán megmosdottam, felöltöztem, megreggeliztem. Kétszersültet, általában egy pár tojást, és narancslevet. A megszokások emberévé tettek a hagyományok, már tíz évesen. A fizikai gyakorlatokat az elme élesítésére szolgáló idő követte. Olvastam, írtam, mókásabb napjaimon rajzoltam, leginkább a könyvtárban. Dél után valamivel lekászálódtam az ebédlőbe, ahol akkor a majonézes hal várt, ezüst tányéron. A kupában hideg viz hullámzott. Némán néztem megmerevedett apámat, majd a furdaló kiváncsiság szavak formájában hagyta el testemet. „Na! Elmondod végre?” kérdeztem, mostmár teljesen felcsigázva. Ferdinand ült, és evett egy falatot a tányérjáról.
„Edd meg.” mondta, vigyorral arcán. Rettentő mérges voltam rá. Egész nap az agyamat húzta. Meg se próbálta kendőzni izgatottságát, és boldogságát, mégsem mondta el, miről van szó. A halat nem megettem, hanem egyenesen felzabáltam, majdnem megfulladtam a szálkáktól, az ízére sem emlékeztem annyira hirtelen nyeltem le, majdhogynem egy darabban. Még szerencse, hogy nem fukarkodtak a majonézzel, így legalább csúszott...
„Kész!” kiáltottam az asztal szélére csapva, és ő újabb falatot emelt a szájához.
„Én még nem.” válaszolt, irtózatosan idegesítő nyugalommal, majd egy finom kacsintást vágott a levegőbe. Az arcom a világon fellelhető összes színnel pompázott, és még azon túl is eggyel. Szikrákat szóró tekintettel felpattantam az asztaltól, és elrohantam a szobámba. A tárgyak megremegtek utamban. Hátamba kaptam még apám fuldokló röhögését. A szobámban repkedtek a könyvek, és estek a polcok, a függöny táncra perdült. Alig tíz perc telt el, mikor hátulról egy sárga négyzetet tolt az arcomba. Olyan közel volt, hogy fel sem ismerhettem, csak miután kitéptem apa kezéből a papírost láttam, hogy egy piros pecsétes levél volt az.
„Levelet kaptál.” mondta játékosan, és haragom egy varázsütésre tovaszállt. Roxfort címere díszelgett a vörös viaszban. A pergamen, melyre a felvételi tanúsítványt írták, csodásabb illattal pompázott, mint a teljes könyvtárunk. Gondfelejtve buktunk egymás karjába, én apám mellkasába fúrtam magam, ő pedig tenyerével hosszú, fehér hajamba túrt. Büszke, boldog pillanat volt. A szükséges felszerelést még a nap hevében beszereztük. Az Abszol útra, alkonyat előtt értünk. Hatalmas, végeláthatatlan tömeg hullámzott. Az izgatottságtól átitatott sikolyok, és kacajok színezték a levegőt. A cégérek alatt gyerekek, és szülők rohangáltak egyik boltból, a másikba. Elhaladtunk az Ollivander előtti kisállatkereskedés előtt, hiszen akárcsak minden felmenőm, én is a birtokról vittem magammal, egy hollót. A pálcaüzletben por kavargott. Az ajtó lassan becsukódott, apám hátam közepén érintett meleg tenyerével, és finoman előrébb tolt. Fa, és papírillat keveredett. Az öreg padlódeszkák felsikoltottak lépteim alatt. A magas pult mögött kócos, öreg férfi mosolygott.
„Akárcsak az apja... Kiköpött Ferdinand.”
„Ő itt, Mr. Ollivander, fiam. Magatokra hagylak benneteket, addig összeszedem a könyveidet.” A külvilág zaja egy pillanatra felerősödött. A kékes színű mozaiküvegen át bevilágító napfényt, a poros levegő valóságos fátyollá alakította, és ahogy az ajtó csapódott, a fátyol táncolni kezdett. Volt valami különösen megnyugtató, valami bársonyos érzete ennek a különös, misztikus üzletnek. A nyájas öreg egy rövid, fekete pálcát helyezett a pultra.
„Gyerünk, bátran.” mondta, s faágakra hasonlító, görcsös ujjaival finoman legyintett. Megragadtam a pálcát, az azonban abban a pillanatban kirepült a kezemből. Mr. Ollivander felhúzta alsó ajkát, hümmögött, majd egy másik doboz után nyúlt. Bordó selyemágyon, egy csaknem teljesen hófehér, karcsú, kecsesen elvékonyodó, elegáns pálca feküdt. Nehezebb volt, mint az előző. Kissé zavarban voltam. Az előző pálca kudarcát, a magam kudarcának éltem meg. Ollivander kedvesen figyelt.
„Rajta.” biztatott, és megismételte előző gesztusát. Óvatosan fordítottam vele, és az aranyszínű, forró szikrákat árasztott. Kérdőn néztem az öregre, nem voltam egészen biztos abban, hogy ez a várt eredmény, ő azonban hamar megszólalt.
„Ez lesz az. Szilfából készült, tapasztalataim alapján, az e fából készült pálcák okozzák a legkevesebb buta balesetet. Jó kezekben, elbűvölő varázslatokra képesek... Tizenegy hüvelyk, sárkány-szívizomhúr a magja. Csodás pálca, csodás... Használd egészséggel, ifjú Reximo.”

A kilenc és háromnegyedik vágány, nem látható a muglik szeme számára. Apám kikísért az állomásra. Ász, a holló a vállamon ült, a csomagjaimat hordókocsin toltam magam előtt. A sok embertől, zavarban voltam. Az Abszol úton, az óriási izgalomtól alig vettem észre a körülöttem levő világot, akkor azonban, mikor tudatosult bennem, hogy egyedül leszek, és mégis sokkal több ember között, mint valaha képzelni bírtam volna, nyomás nehezedett a vállaimra. El lettem látva  ugyan néhány hasznos tanáccsal, apa sokat mesélt a kiválasztó szertatásról, a Mardekár klubhelyiségéről, és úgy általában az egész iskoláról. A folyosókról, a légkörről, a tanórákról, egyszóval majdnem mindenről. Az indulás előtti éjszaka, hosszas nosztalgiázás fogta el, az ágyam szélén ülve. Gubbasztva fogott régi történetekbe, aztán a percek tűnésével olybá tűnt, már inkább magának, mint nekem mesélt, így elég hamar az álom ragadós markába kerültem. Aztán a téglafal felé futva kosarammal, vállammal Ásszal, és hátam mögött a gyermekkorommal, hosszú időre utolsó búcsút intettem édesapámtól, és elöntött egy kis lelkiismeretfurdalás, hogy elaludtam a történetei közben...

Roxfortos évek

A vonat fütyülése ébresztett, alig fél órát bóbiskoltam, miután odakinn besötétedett. Már az út elején jól belakmároztam a vonat árusától vásárolt finomságokból, hiszen pénzem volt elég. A távoli dombok láttán már akkor elöntött egy kis honvágy, mikor még csak alig pár perce zakatoltunk. A fülkében eleinte egyedül foglaltam helyet, és ezt egy cseppet sem bántam. Feszélyezve éreztem magam emberek társaságában. Aztán egy fiatal fiú csatlakozott hozzám.
„Ide ülhetek? Máshol már nincsen hely.” kérdezte, azonban még mielőtt válaszolhattam volna, helyet foglalt velem szemben.
„Persze...” toldottam hozzá azért, és feltekintettem a könyvemből. A fiú rémisztően hasonló volt hozzám, csupán haja színe volt szőke. Arca kissé beesett, határozott vonású volt. Szemei kékek, az őseim, akikről apámtól tanultam, valahogy így vésődtek a képzeletembe.
„Lucius vagyok. Lucius Malfoy. Talán hallottál már a családomról.” mondta merő önbizalommal, és talán kissé uralkodó hangnemben.
„Örvendek. Tyrius.” mondtam, és kezet ráztunk. Hogyne ismertem volna a Malfoy nevet. Ősi angol varázslócsalád, akárcsak a miénk. A könyvtárunkban rengeteg feljegyzés készült, habár ezeken túl, nem találkoztam még velük.
„Tyrius... mi?” kérdezte rosszallóan, majd folytatta. „Mert muglikkal nem osztozom a fülkén, apám megtiltotta.”
A mugli szó hallatán furcsa, kétes érzés töltött el. Ilyenkor mindig felvillant az a régi emlék a cseresznyefa alatt, és Roxanne, a bájos francia leányzó arca. Furcsa, nem is emlékszem már rá, milyen is volt igazán. Inkább egy emlékezetem és fantáziám által kiszínezett angyal képmása lebegett ilyenkor szemem előtt.
„Reximo.” mondtam ki határozottan, és lapoztam egyet zavaromban, hátha nem kell folytatnom a beszélgetést. Lucius azonban nem hagyta annyiban. Megörült, hogy az övéhez hasonló családból származóval ül szemben, és történetmesélésbe kezdett az apjáról, a birtokról, a családról, a Mardekárról. Egészen biztosan állította, hogy jó barátságban leszünk majd, és hogy végre méltó társaságra lelt. A beszélgetés jóformán egyirányú volt. Ő mondta, én hallgattam, egészen addig, ameddig odakinn teljesen besötétedett és szemünkbe hirtelen csípő álompor nem hullott.
A vonatról leszállva, mégiscsak jó érzéssel töltött el, hogy van valaki, akihez talán kevesebb szorongással szólhatok. Luciusszal vállvetve sétáltunk a csónakokhoz, csatlakozott még hozzánk pár fiú, Malfoy ismeretségéből. A Roxfort elbűvölő épület. A csónakokon utazva, a fák lombkoronái a parttól távolabb hajózva megnyíltak, és olyan látvány tárult elénk, mintha ezer meg ezer apró aranyszínű fénypont alkotná az iskolát. A tornyok nem, csupán az ablakaik pislákolása látszott, és a hatalmas épület csak akkor öntött testet és formát, mikor elég közel értünk hozzá. A tanárok a nagyterembe vezettek bennünket, ahol varázslatos világ fogadott bennünket. A csillár több ezer lebegő gyertyából állt, a pulpituson meggörnyedt öregember, a híres Armando Dippet állt. A professzor soká hallgatott, türelmesen megvárta, míg a terem elnémul, majd gyönge hangon hosszú üdvözlőbeszédbe kezdett. A szabályok hosszú felsorolását végül azzal a bejelentéssel zárta, hogy megnyitja a választási ceremóniát. A teszlek süveget behozták a terembe. Mikor a nevemet mondta, megkért, hogy lépjek a Teszlek Süveg elé. A Süveg hosszú perceket ült a fejemen, némán. Izgatott lettem. Előttem mindenkit, egy rövid versike után beosztott valahová, rajtam mégis hallgatott.
„Hm...” kezdte baljósan.
„Amióta a Roxfort áll, ha Reximo, akkor Mardekár...” mormogta a süveg. Erre számítottam, hiszen valóban, minden felmenőm a kígyó jelképe alá került, és apám is erre készített fel. A tőlem nem messze ülő Lucius, akit már szintén a Mardekárba osztott az öreg süveg, mosolyogni kezdett. Én is megnyugodva konstatáltam, és már fel is álltam volna, mikor a süveg köhintett.
„Ne siess úgy, ifjú... Más itt a helyzet.” Hirtelen zavaromban elnevettem magam.
„Mi oly vicces?” kérdezte a Süveg, mire hirtelen megráztam a fejem, és annyit súgtam, semmi.
„Esze van, ez nem is kérdés...
Bátor is, és szorgos.
Legyen dicső Griffendél?,
Nem, te Hollóhátba mész most.” Énekelte a kalap, én pedig elsápadva ültem a székben, hosszú másodpercekig. Lucius arca, az én arcom tükre volt. A ceremóniát követően a házak a prefektusok vezetésével a körleteikbe vonultak, így esélyem sem volt megvitatni új barátommal, hogy minden bizonnyal valami félreértés történt. Attól is féltem, hogy apám csalódását vonom ezzel magamra, és hogy hagyományszegőként szégyent hoztam a Reximo névre. A körlet igazán kellemes volt különben. Jobb híján idegességemben az ablakon bámultam kifelé. A hátam mögötti suttogó hangok megjegyezték párszor, hogy igen magamnak valónak tűnök, de hát igazuk is volt, nem voltam én idevaló, ez csak félreértés lehetett. Másnap Luciusszal a folyosón megbeszéltük aggályainkat. Ő azt mondta, hogy a süveg csak egy bolond, poros posztókucsma, honnan is tudhatná hogy megy ez a valódi életben. Arra a döntésre jutottam, hogy mielőtt írok apámnak, felkeresem Dippet professzort, aki még aznap délután fogadott. Az öreg egy hatalmas karosszékben ült, egy obszervatóriumra hajazó irodában. Kedves volt, és egyszerre vénségétől kifejezéstelen. Valamiért a nagyon öreg emberek, mindig kedvesnek tűnnek... Arcát mély ráncok barázdálták, haja megritkult volt, de hosszú szálú, egészen fehér, akárcsak az enyém.
„Dippet professzor...” kezdtem félénken.
„Mondjad, gyermekem.” felelt rá lassan, és kimérten. Arca szinte meg sem mozdult. Szemei fürkésző pillantását eltakarták mélyen ülő ráncai.
„Tegnap... a ceremónián...” folytattam habogva, mire a professzor közbevágott.
„Attól tartasz, a Teszlek Süveg tévedett. Rosszul gondolod drága gyermekem. A Teszlek Süveg, sosem téved. Nagy dolgokra születtél, melyekről még mit sem tudsz, s most eredj, fiatal vagy még nagyon ahhoz, hogy máris mulaszd a tanulnivalóidat.” mondta, kérdésre teret sem hagyva, így hát megrökönyödöttségemben megtorpanva megfordultam, és szó nélkül távoztam úgy, mint akit tarkón öntöttek egy vödör jéghideg vízzel. Így hát a Hollóhát bölcs, és nemes házába kerültem. Mikor megírtam apámnak, izgultam kissé, hiszen tudtam, hogy a hagyományok a mi házunk táján rettentő fontosságúak, és majd ezer év után, én lettem az első Reximo, aki más ház talárját öltötte magára. Atyám azonban az átok feloldásának kulcsát látta a változásban, egészen második évemig, amikor is levelet kaptam hazulról. Az iskola a téliszünetre készülődött. Odakinn régen nem látott hóvihar tombolt, amely felkapott volna egy meglett embert is, ha kimegy az udvarra. Az ágyam szélén ülve olvastam a fekete pecséttel lezárt papírost. Édesapám kétségbeesett hangvételű üzenetében az állt, hogy délelőtt, mikor a könyvtárában a régi pergameneket szortírozta, a kezébe akadt egy mondhatni ősi feljegyzés, egy bizonyos Ulfrick Daerius Reximoról, aki a Roxfort boszorkány- és varázslóképző szakiskolájának Hollóhátas diákja volt... Ez az Ulfrick, az az ősi felmenőm volt, aki megátkozta az egész család vérvonalát, és aki miatt anyám belehalt a szülésbe. Apám kétféle megoldást látott, s az egyik irtóztató volt. Vagy én lehetek az átok feltörésének kulcsa, vagy a történelem megismétli önmagát valamiféle módon, megint. Magamnak való diák voltam, és ezek után még inkább azzá váltam. Luciusszal való barátságom kitartott, ám ezekbe az ügyeimbe nem avathattam bele. Leginkább a könyvtárat bújtam, órákig voltam képes beleveszni régi pergamenek, átkok tanulmányozásába, de a titok nyitja... mintha maga az átok rejtegette volna a család elől. Harmadikig ígyhát nem sok barátot sikerült összeszednem, viszont különleges tehetségnek tartottak a párbajozásban, és a bájitalfőzésben is. Mr. Ollivandernek a szava, beigazolódni látszott a pálcát illetőleg, és én mindent megtettem, hogy jó kezekben legyen. A jól kigyakorolt varázslatok, és gyakorlatok osztályelsővé tettek, amik azonban nem tettek a legközkedveltebb egyéniséggé. Lucius lassan féltékennyé változott, negyedévben szinte egymáshoz sem szóltunk. Barátságunk felmelegedése ötödikben kezdődött, mikor megismerkedtem egy Griffendéles lánnyal. Felicia két évvel fiatalabb volt nálam, de csupán egy osztállyal alattam járt. Aranyvérű családból származott, hosszú fekete haját két copfban vállain hordta. Gyönyörű, kristálykék szemei a legsötétebb téli órákat is átragyogták, selymes, érzékeny bőre finomabb és illatosabb volt a tavaszi szellőnél. Valósággal elfeledkeztünk egymásban, olyannyira, hogy a tanulmányaink igencsak a háttérbe szorultak, ami miatt nem egy rivalló érkezett. Szerelmünk virágzott, és édes volt, olyan édes akár az akác méze. Tanítás után, csak ücsörögtünk a kertben, vagy sétálgattunk a birtokon. Az együtt töltött órák, csupán száguldó másodperceknek tűntek, melyek olyan elvonási tünetekkel bombáztak, mint a legmókásabb főzetek legízesebb esszenciái. Mindig vele álmodtam, az ő haját szagoltam, az ő ajkát csókoltam. Aztán ahogy felsőbb osztályba kerültünk, kapcsolatunk kezdett elmélyülni, és megkomolyodni. Rövidesen visszatért a józan eszünk is, és én sem feledkezhettem meg tovább valódi célomról. Lassacskán a Roxfort ki nem mondott házaspárjává váltunk. A hormonok tombolása, a szerelem vonzereje gyakran a szertárba csábított minket. Lucius is beleszerelmesedett egy Narcissa nevű Mardekáros lányba, így négyen csodálatos éveket éltünk át. Kapcsolatainknak az sem vethetett véget, hogy egy évvel hamarabb hagytuk el a Roxfortot a lányoknál. Én főiskolára kerültem, ahová szintén egy év múlva, Felicia követett engem.
 

Főiskolai évek - Griffendél Godrik Akadémia  


A Roxforti tanulmányaim után bizonyossá vált, hogy auror szeretnék lenni. Feliciával közösen béreltünk egy kis villát Hertfordshiretől nem messze, az erdőben, egy dombon. Ragaszkodtam a dombokhoz. Akárhogyan is, minél magasabban voltam, annál nagyobb biztonságban éreztem magamat. Ezért is szerettem a Hollóhát klubhelyiségét. Csodás panoráma nyílt a hegyekre, én pedig úgy éreztem magam, ha kinéztem az ablakon, mint egy madár, aki mindenek felett áll tisztán, és békésen. Felicia is azt az ágat választotta, mint én. Valahogyan az évek során, szinte megmagyarázhatatlanul, de eggyé váltunk. Az iskola elvégzése után családalapításra kívántuk hajtani a fejünket, az esküvőnket abban az évben tartottuk nyáron, mikor Felicia is felvételt nyert az akadémiára. Luciussal és Narcissával az utóbbi években elhidegültünk. Nézeteink valamilyen oknál fogva ellentétesekké váltak, amiből ők azt a tanulságot vonták le, hogy bolondok vagyunk. Egyre többet kerültek sötét ügyletekbe, arrogánsabbá és szeszélyesebbé váltak, olyannyira, hogy Felicia a Halálfalókkal említette őket egy kalap alá.
Tisztában voltam a hetvenes évek közepén felerősödő sötét mágiával, és azzal is, hogy a sötét nagyúr szimpatizánsai valami oknál fogva bővülő tendenciát mutattak. Aranyvérű varázslóként párszor megkörnyékeztek bennünket, hogy válasszuk az erőt, és a tisztaság oldalát, és akárhányszor előjött ez gátat szabtak bennem emlékeim. Hetvennégy őszén Malfoyék látogatóba jöttek. Akkoriban aurori gyakorlatot teljesítettem a minisztériumban, ám aznap este otthon voltam, Feliciával, beteg apámat ápolni. Ferdinand öreg volt, és süket. Úgy feküdt, mint egy darab kiszáradt kóró, fehér selyempapírba csomagolva. Régi barátomat és nejét az ebédlőben láttuk vendégül. A főterem oldalán, apám régi helyén ültem én, és a jobbomon feleségem. Velünk szemben, az asztal távoli túloldalán pedig Malfoyék, akárcsak a tükörképeink lettek volna. Az évek múlása sem tett kettőnk között nagy különbséget. Olyanok voltunk, mint az ikrek. A kupákban bor volt, lassan emeltem a számhoz, majd kortyoltam egyet. Lucius ingerült volt. Arca jobb oldala megfeszült egy pillanatra, majd vicsorogni kezdett, végül az asztalra csapott.
„Az istenit Tyrius! Hát hol hagytad a józan eszed?!” kiáltotta mérgesen. Ezek voltak aznap este az első mondatok, amik elhagyták a száját.
„Nem értem miről beszélsz. Hiszen pont a józan eszemet követem.” feleltem higgadtan, és amolyan ’tegyek valamit’ gesztusból még egyet kortyoltam. Felicia feszülten figyelt, Malfoyné arca, akár az alabástromszobor hidegen meredt férje habzó tekintetére.
„Nem tudom mikor lettél ennyire szűklátókörű. Apád fent fekszik, és rá sem gondolsz? Hogy mire nevelt? Hogy milyen sorsot szánna neked, és majd a gyermekeidnek?” folytatta, továbbra is emelt hangon. Sértettség és méreg kavargott benne, azonban nem hijúságát sértette az, hogy nem vélekedünk ugyanúgy, hanem barátságát féltette.
„Tudom, hogy miben hiszel. És a hitedet nem tagadom meg tőled. Neked azonban azt kell tudnod, hogy az én okom is megvan rá, hogy ne akarjak mészárlásba kezdeni.” mondtam, hűvösségemet megtartva, és egy tizenöt éves, homályos emlék filmje tekeredett agyam kameráján. A szemem előtt láttam a kapunkon sírva kirohanó kislányt, aki az első barátom volt az életemben, és aki fehér liliomnak nevezett. Persze senki nem tudott a fehér és a narancssárga liliom barátságáról, csupán én, és csakis én.
„Okos ember vagy Tyrius. A legokosabb akit valaha ismertem. És pont te ne tudnád azokat a borzalmakat, amiket át kellett élnünk, évszázadokkal ezelőtt? A pálcád! Szil! Akárcsak az enyém. E nemes fa, egy sárvérű kezében meg sem maradna! Az egész világ azellen lázad, hogy a vér felhíguljon! Hol vannak ma már az értékek? A hagyományok? Hol?” kérdezte, és mondandója végét már állva üvöltötte. Némán hallgattam, poharamba meredve.
„Lucius változtass hangnemet!” förmedt fel Felicia, mire Malfoy megrántotta a vállát, és hátat fordítva kiviharzott a kastélyból. Akkor beszéltünk utoljára...

Az első háború  

A hetvenes évek végén, teljes állásban, aranydiplomás aurorként dolgoztam a minisztériumnál. Munkába állásomat hosszú szabadsággal töltöttem, hiszen ezidőtájt halt meg öreg édesapám, és Felicia gyermeket várt. A Voldemort hatalomrakerüléséről érkező hír is a birtokon ért. Ez vett rá, hogy hónapokig tartó gyászom egy pillanat alatt cafatokra tépődve szétszóródjon a háborúk barlangjaiban, pincéiben, mezőin és házaiban. Aurorként az első perctől fogva a kályha közelében voltam. Feleségemet egyedül hagyni kényszerültem, így futottam állandó versenyt a gonosszal. A párbajok, az elfogások örökös félelemmel teltek, mind Felicia, mind pedig az én részemről. Egy este, mielőtt még a háború utolsó szakasza beköszöntött volna, és Harry Potterről visszacsapott volna az a bizonyos átok a Sötét Nagyúrra, a Reximo kastély szurkos tölgyajtajai tárva nyitva álltak. Gyomromban azelőtt soha nem érzett nyomás keletkezett. Lábaim megremegtek, látásom elmosódott. Úgy mozdultam, akár egy betonba öntött ólomóriás, térdeim kifordultak alólam. Amíg a hallba értem, kiestek a másodpercek. Saját szívverésem hangja visszhangzott a régi oszlopok között.
„Felicia!” kiáltottam, de nem érkezett válasz. Huzat volt, szaladó lépteim kopogtak a folyosókon. A kastély termei érintetlenül álltak, ahogyan otthagytam őket, mielőtt elmentem. A márványlépcső kapaszkodóján, tömött sorban hollók ültek. Némán bámultak, ahogyan egyre nehezedő léptekkel az emelet felé lépkedek.
„Felicia!” üvöltöttem ismét, ám elcsuklott hangom eltört a falak zubogásában. A kövek lüktettek. Éreztem... de nem akartam tudomást venni róla. A lépcső végtelenné nyúlt, a lábam egyre nehezebb és nehezebb lett. Az utolsó fokon térdre rogytam. Jobbra a huzat a hálóterem faajtaját csapkodta, beláttam a szobába. A mozaiküveg betörve éktelenkedett, bevert az eső, sötét volt, csupán a villámlás fehér, vakuszerű fénye világított meg egy leszakadt baldachint a földön. A pálcámat szorítottam bal kezemben. Lépni nem bírtam, csupán kúsztam. Tudtam. A letépett lepel alatt feleségem holtteste félig fedetten a plafonra bámult. Letépetett az istennek remeke. Térdeltem, terhes hasára helyeztem remegő, kihűlt tenyeremet, s hosszú hajam fehér tincseivel takartam hószínű, márvány arcát. Szemei üvegesen meredtek a semmibe. Semmit nem nézett ő, csak aludt. Könnyeim apaszthatatlanul szakadtak holtan is bársonyos bőrére, s úgy itta fel a bordó fátyol őket, mint vizet a szomjas föld, aszály idején. Az átkom, engem is elért. Azt, akit önmagamnál is jobban szerettem, azt, akiért harcoltam, akiért háborúba mentem, hogy biztonságban legyen, és világra hozhassa gyermekem, akkor elveszítettem. Alig egy hónap múlva született volna meg magzatja, ivadékom, utódom, s kit a szíve alatt táplált, most ő is halott. Fájdalmamban üvölteni kezdtem, mint a vad, amit élve nyúznak, hideg testét összetörve szorítottam, mintha csak magamba akarnám nyomni, a testét az enyémbe olvasztani, hogy bennem éljen tovább... Magányosabb voltam, mint gyermekként. Magányosabb voltam, mint a kastély helyén álló szilfa. Magányosabb voltam, a magánynál.

-A semmi és senki évei-

A díványon egy macska feküdt. Rufus. Egyetlen társammá vált, mióta mindenem elveszítettem. A temetés után már senkivel nem találkoztam. Mikor Feliciát, és megszületendő gyermekemet a túlvilágra engedtem, egy szál fehér rózsával megjelent Malfoy is. A Nagyúr bukását megelőzően átállt, így nem volt gyáva egy auror feleségének végső tiszteletadásán megjelenni. Egyedül jött, s akkor szebbnek láttam magamnál. Kisírt szemekkel álltam, arcom fehér szőr borította. Apámra hasonlíthattam, halálos ágyán. Akkoriban azon gondolkodtam, hogy Ferdinand szerencsésebb volt-e, hogy legalább engem a világra kapott? Vagy vajon az életét úgy élte-e, hogy általam anyám emléke, saját haláláig kínozta volna? Ezekről sosem beszéltünk, és az öreg abban a tudatban távozott erről a világról békében, hogy az átok megszakadt velem. Luciusszal nem beszéltünk, csupán egyszer találkozott tekintetünk, én már nem haragudtam őrá. Én már senkire sem haragudtam, csak feleségem és gyermekem gyilkosára, akit persze a háború ideje alatt már nem sikerült felderíteni. Jó eséllyel az Azkabanban ült a háborút lezárólag, s annyi bűne mellett, a hivatalnak már nem számított volna a lajstromján mégegy név. A temetés után, napokig ültem a díványon, és a szemben lévő Chippendale-t bámultam. Meredtem az aranyszínű mutatókra, hátha valamiképpen visszafordíthatnék mindent, mindent ami aznap történt. Nagytudású varázslóként kerültem ki az akadémiáról, és mégis, tehetetlen voltam, egy nyomorult, ezeréves átokkal szemben. Tíz éven keresztül ültem a díványon, és meditáltam. Tíz éven keresztül voltam semmi és senki. Felszabadítottam a házimanókat, és csak Rufus társaságát élveztem. Egy néma varázsmacska volt, hosszúszőrű cirmos. Se enni, se inni nem volt kedvére való. Ha úgy kívánta, évekig csak aludt, és dorombolt mellettem. És én azt akartam, hogy úgy kívánja. Kézzelfogható szemtanú híján, a gyilkosságért közvetlenül a Sötét Nagyurat okoltam. Nem féltem tőle, sem pedig a nevétől. Tíz éven keresztül, a semmi és senki bosszút tervezett a díványon. Tíz év után ismét, beköszöntött a tél, és megkeresésem érkezett. Ugyan hosszú évekre eltűntem, mégis maradtak barátaim a minisztériumnál. Így amikor kilencven előtt, azon a bizonyos trimágus kupán egy diák, nevezetesen Harry Potter Voldemort visszajöveteléről hírnökölt, a barátaim felkerestek ez ügyben. Habár az akkori fej, Caramel majd egy évig hátráltatta az információkat, a minisztériumot ért támadás után belátta a helyzet komolyságát. Roppant nehezen, de ismét munkába álltam. Az ügyem személyes jellegűvé vált, és minden energiámat, nappalomat és estémet, sötétvarázslók elleni harcba öltem. Ám mind feleségem gyilkosának identitása, mind pedig az átok feloldásának kulcsa, a homályban maradt, és talán sosem lel napvilágot.
Miután Harry Potter legyőzte Voldemortot, és a varázsvilágban helyreállt a béke, McGalagony igazgatótól levelet kaptam, amiben számít rám, mint a Roxfort Bájitaltan tanára...

Háború/Béke

Tyrius két háborút is megélt, ráadásul mindkettőben jócskán kivette a részét. Az elsőben elveszítette a családját, ami kétségtelenül örök sebként tátong lelkében. A második azonban egyfajta „terápiaként” szolgált, mely visszarángatta őt a valóságba, és ami miatt élni kezdett. Egy biztos, az őt ért tragédia okán, nem nyugszik, míg felelős(öke)t talál.

  Jellem

Tyrius jelleme összetett. Neveltetése, gyermekkora végett talán introvertáltabb személyiség, mint az általánosságban vett emberek. Nehezen barátkozik, és hideg, olykor elutasító természete miatt nem is nagyon akadnak jelentkezők, akik közelebb kerülnének hozzá. A zord külső azonban egy odaadó, és jócskán szeretethiányos embert takar, aki fiatalkori népszerűtlensége okán folytonos visszajelzésre vágyik, folyton bizonytalanságban és kételyek közt él, mindazok ellenére, hogy tisztában van tudásával és képességeivel. Kitartó jellemnek írható körül, kitartása már-már konokságba, keményfejűségbe torkollik. Nem aggresszív, nem támadó, ellenben eltökélt, és hűvös, azonban nem ad a saját igazából. Talán paradoxonnak tűnhet, hogy egy bizonytalan ember makacs, de hát pont ez benne a gyöngyszem, hiszen ő valóban az. Önmagát illetően bizonytalan, tudására teljességgel támaszkodik. A mugliktól, félvérektől inkább tart, mint sem elítéli őket, ezt az átok teszi. A muglik világát ijesztőnek, és felettébb „furcsának” tartja, nem pedig egyszerűen „mulatságosnak” mint a többi aranyvérű varázsló. Ha bár apja tanítása szerint is, a varázstalan lények barbárok, és primitívek, Tyrius ennél szélesebb mezsgyét lát át.

Erősség ||   Kitartás, szorgalom, maximalizmus
Gyengeség ||   Ridegség, bizonytalanság, harag
 
         Apróságok

mindig ||   jó könyvek, bor, bájitalfőzés, párbajozás, a cseresznyefavirág illata
soha ||  vajsör, tudatlanság, tiszteletlenség, lustaság, veszekedés
hobbik ||   olvas, sétál, lovagol
merengő ||   Roxanne emléke a legjobb, és a családja elvesztése a legrosszabb.
mumus ||    A gyilkosság éjszakája kísérti rémálmaiban
Edvis tükre ||   leszámolni a gyilkossal, és feltörni az átkot
százfűlé-főzet||    Sötét-lila, és savanyú
Amortentia ||  Cseresznyefa-virág, pergamenpapír, citromlé
titkok ||  Az átok, mely a családját sújtja, a mai napig titokban van
azt beszélik, hogy... || Rengeteg negatív pletyka lengi körül magának való, komor személyiségét. A legízléstelenebb az, hogy ő volna saját felesége gyilkosa...

         A család

apa ||Agrippa Ferdinand Reximo; 1900-79 ; Arany (vér)  
anya ||Hermia Reximo (neé Travers)  ; 1910-1953; Arany (vér)  
állatok || Rufus, a macska; számos holló
Családtörténet ||

Skóciában, Wicktől északra, egy kicsit település fekszik a tenger közeli dombok vidékén. A muglik lakta szunnyadó falu, majd' ezer éve legfőképp halászatból és juhtenyésztésből tartja fenn magát. A vidék legmagasabb dombjának a tetején, egy kastély áll, melyet a község lakói elátkozottnak hisznek, és különböző kísértetlegendákat szőttek róla az évek folyamán. A kastélyt a nagy múltú Reximo család lakja. Az ősi gyökereket tekintve, az első feljegyzés a 11. századból maradt a leszármazottakra, melyben Gäel Liceus Reximot, egy gall származású varázslót említenek, mint a sötét varázslatok egy mesterét. Gäelről más nem tudni, mint hogy több mint mint száz évet élt, és nyoma veszett. Két utódot hagyott a világra, akik azonban gyökeresen ellenkező nézetekkel bírtak. Szembenállásukat az egyik testvér, Ulfrick halála oldotta fel, ki mielőtt testvére gyilkos keze által kimúlt volna az árnyékvilágból, megátkozta saját vérét, ezzel pusztulást kódolva a gyilkos testvér, Rodrik vérvonalára. A leszármazottak, csaknem kivétel nélkül kulcsszereplői voltak a varázsvilágban elkövetett mugliellenes mozgalmaknak, sötét tevékenységeknek, s csupán a kései 19., kora 20. századi leszármazottak váltak neutrálissá. A család összesen két tag (Tyrius és a néhai Ulfirck) kivételével mind a Mardekár ház tagjai voltak.
2. család elhelyezkedése az aranyvérűek ranglétráján – Nagy múltja, és vagyona miatt fennállása óta viszonylag nagy tiszteletnek örvend, azonban a két háborúban, sok aranyvérű család szerint Tyrius a „rossz oldalt” választotta, ezzel meghazudtolva származását.
3. a családi morál, pár szó a felmenőkről – A tragédiák, és átok sújtotta család morálja, ennek fényében sosem volt mesésnek mondható. Szinte példátlan, hogy egy gyermekáldásnál több ért volna egy apát, így a Reximo család esetében nem beszélhetünk szerteágazó, terebélyes családfáról, csupán egy kettévágottról, hol testvérek és unokatestvérek csak anyai ágon találhatók.
4. a család szerepe a legutóbbi háborúban – Voldemort ellen
5. a család helyzete jelenleg – utód nélkül


         Külsőségek

magasság || 184cm
testalkat || meglátszik, hogy fiatal korában edzésben volt
szemszín || szürke, szinte színtelen
hajszín || fehér
kinézet || Rideg, hűvös ember, akárcsak jelleme, kinézete is távolságtartásra ösztökél. Hosszú, fehér haját jellemzően kiengedve hordja, a két háború közti időszakban szakállat növesztett. Arca meglehetősen karakteres, éles, férfias vonású. Mélyen ülő szemei jegesen fürkésznek. Valamivel idősebbnek tűnik a koránál, testtartása viszont egyenes, akár a cövek.  



         Tudás és karrier

pálca típusa || 14’, Szilfa, sárkány-szívizomhúr
végzettség || Szorgalma révén igen jó eredményekkel végzett, bár leginkább a bájitaltanban, és a sötét varázslatok kivédésében remekelt.
 foglalkozás ||  A Roxfort bájitaltan tanára
iskola || Kijárta (Roxfort, majd Godrik)
szak || (auror)
 felvett tantárgyak || -
varázslói ismeretek || Bájitaltanból remekel, kevés olyan főzet van, ami meghaladná képességeit, ezért is taníthatja ezt. Másik nagy erőssége a párbajozással kapcsolatos elemek. Tehetséges, jó képességű varázsló hírében áll, ezekből is leginkább az átkok azok, melyek életében jelentős szerepet szolgálnak. Ezeknek a nagy ismerője ő. Más irányba nem igen kacsintgat, tudása más tárgyakban átlagos.
        Egyéb

avialany || Ron J. Foley