Oldal nyomtatása - you taught me the courage before you left

csúnyúszavakat tartalmaz, ártalmas lehet a fejlődésben lévőkre

questions equal misery

Nem terveztem, hogy bármi különlegessel fogom tölteni az újév estéjét, mióta egyedül maradtam ebben az óriási házban erős a késztetés, hogy felhúzzam az utazó csizmám, és ismét útnak eredjek. Nem mintha ez a ház valaha is tele lett volna élettel, nincs sok boldog emlékem itt. Miért is maradtam ilyen sokáig? Ezen merengtem az elmúlt időben, nem is terveztem mást ma estére sem. Pezsgő behűtve, a medence méretű porcelánkádba csobog a víz, a levelek Mathiastól szanaszéjjel a padlón. Az elmúlt két napban mintha levél záporba kerültem volna, csak az elmúlt órában 5 jött a Montegro kastélyból, ahol az estély már javában tart.

Még három óra éjfélig, az pont elég ahhoz, hogy kényelmesen elszívjak egy fél doboz cigit az üveg pezsgő mellé, félájultan a kihülőben levő vízben. Az éjjfél valószínűleg ott talált volna a márvány padlón. Kár, hogy itt kibírhatatlanul hideg a tenger víz ebben az évszakban – meg úgy minden évszakban. Az újév Mexicóban 6 éve! Na az volt az igazi, metelenül úszkálva 2 csinos lánnyal. És most itt vagyok, tök egyedül. Lám, hova juttatják az embert a boldog békeidők?

Az ing már a földön, a nadrág a bokámon, és hirtelen egy madár a fejemen.
- Átkozott Montegrók, hogy dögölnétek meg a kurva baglyaitokkal együtt. – hogy miért ilyen akaratos mindenki! Nem tudnak csak békén hagyni? Megírtam, hogy nem megyek, és pont. Persze Mathias nem fogad el ilyen választ tőlem, miért is tenné. Elveszem a levelet, lássuk most mit talált ki. Már volt szó világvégére, halálos betegségről, meg minden beteg dologról, amit ki tudott ásni a kis lyukas agyából. A bagoly elégedetten huhog egyet, éles hangja felveri a fürdőszoba csendjét. Erős a késztetés, hogy hozzá vágjam az üveg pezsgőt. A bagoly megint huhog. Vagy gondolatolvasó, vagy tetszik neki a saját hangja. Látszik milyen családtól jött. Lerázom magamról az idétlenkedő állatot és beleborulok a vízbe. Na lássuk.

„Kedves Kibaszott Strange,
Két választásod van. Vagy megjelensz egy órán belül, vagy átköltöztetem hozzád az egész partit mind a nem tudom hány száz vendéggel.
p.s: igyekezz mert megbolondulok, Blaire meg halálra depizi magát.”

Persze, próbálja csak meg és megtanulja, hogy a barátságomnak is vannak határai. De azért ha Matt káromkodik, akkor ott komoly bajok vannak. Egy órán belül… Valamiért elmosolyodok. Senki mástól nem viselném el a parancsolgatást, soha többet, és senki másét nem teljesíteném. Kitartó a fiú, az estém meg amúgy is el van cseszve, sokkal rosszabb ott sem lehet. Legalább megnézhetem milyen pici ruhát vett fel Blaire és megtudhatom, hogy van e valami friss hír a húgomról.

••••

Egy órába telt mire rávettem magam, hogy nekiálljak készülődni, még egy órába hogy befejezzem az üveg pezsgőt és elinduljak. A ház tömött, fülledt, a zenétől azonnal megfájdul a fejem.
- Csak hogy ideértél. Figyu, nekem most fontos dolgom van, nem keresnéd meg a húgom? Kösd le egy kicsit, mindjárt visszajövök. – köszönt, olyan lázasan csillogó szemmel, ami csak egyet jelenthet: a nő ügyeit fogja lerendezni. Majd később velem is számolnia kell, de most hagyom szaladjon csak. Remélem, hogy a pici lány nem a tömegben van, mert félek túl sok idegesítő ismerős fog feltartóztatni, szóval lerövidítem az utat. Felpattanok az asztalra és keresztbe tett karral fordulok körbe a sarkamon. Mintha csak valami öltönynadrágba öltöztett kiállítási darab lennék, félrecsúszott nyakkendővel és félregombolt inggel. Nem ittam túl sokat, nem, szerintem sem. És egy nagydarab lila taláros hölgy parókás feje fölött ott van akit keresek. Felemelem a kezem és rámutatok.
- Ott is vagy, szépségem.–
A hölgy épp ekkor nézett a felfordulás felé és azt hitte, hogy hozzá beszélek. A szívéhez kapta a kezét és elvörösödött. Gyorsan rákacsintok, majd leugrok az asztalról és elvágtatok Blaireig, kishíjján lelökve a parókát a malackanéni fejéről.
- Meg vagy, gyerünk kifelé.–
nem is hagyom ellenkezni, karon ragadom és már viszem is kifelé a zsákmányom.

zene: SB - Breathe Again (https://www.youtube.com/watch?v=lOwvpRZKR4I&index=26&list=PLzNiLfTC-kraBw3hyR_YbRhDdpot4Zm0r)
(https://i.imgur.com/bSiK12W.png)
dress (https://www.polyvore.com/cgi/set?id=233812803)

L E S T R A N G E

'Valami sírás, valami öröm, valami harc, valami csönd,
Valami nagy, mély szerelem hiányzik...
És így marad ez mindig, mindhalálig..?'

1998. szilvesztere

~~ ❈ ~~

Elmosolyodtam Mrs Dean szavain. Emily anyukája páratlan jelenség. Kedves, segítőkész, nagyra értékeli a fiatal nemzedéket. Egész életét rájuk tette fel. Eddig mindekitől elutasítottam a pályaválasztási tanácsadást de valahogy az ő szavai üdítően hatnak. Sőt mi több, elgondolkodtat.
- Hát ha maga mondja, valóban elhiszem. - kacagok fel és bólogatok közben igyekezve bölcsnek látszani, vagy legalábbis megfontoltnak, mint aki valóban elgondolkodik az általa ajánlott orvosi szakok egyikén. Pedig tudom, hogy egyáltalán nem nekem való pálya, sőt... kábé egyetlen egyet se tudnék mondani, ami nekem való lenne. Igaz, van még időm a RAVASZ-ig, na de ettől még nem ártana tudnom miket is jelölök meg vizsgázandó tárgynak. És már épp morcos lennék, amiért Mathias itt hagyott magamra és elcsalta Lyanát, mikor is A teremben pillanatnyi csend áll be. Meglepett felkiáltások hallatszanak, és én is abba az irányba kapom a fejem, ahova mindenki más is. Megdöbbenve látom a jelenetet. A kastélyban sok mindent megéltünk már, különös eseteket, furcsa estélyeket. Eszembe sem jutott hogy ez a szilveszter kissé másabb lenne. Ó, ha normális lenne itt bármi az lenne maga a csoda! Komolyan! Na de az, hogy Eric Lestrange enyhén viseletes öltözékben az asztalon táncol... hát több mint fura. Na jó táncnak ez nehezen nevezhető, inkább csak körbepörög, mint aki keres valakit. Aztán tekintete mintha épp rajtam állapodna meg.
Ez már nem tetszik. Nagyon nem.
- Ott is vagy, szépségem. - rikkantja el magát, amitől ösztönösen feljebb szökik cinikusan a szemöldököm. Feltételezem hogy mindezt nekem szánta, noha az egyik kissé teltebb hölgy mintha magára venné, mert hát lelkesen kezdi el magát félig ájuldozva legyezgetni. Na igen, Lestrange és a jól megszokott stílusa... A nők rend szerint képtelenek neki ellen állni, és... valahol meg is értem. Aranyvérű, a bőre alatt is pénz van és noha Mathais messzemenőkig jóképű addig Ericnek van egyfajta magasan űzött sármja, amitől még a legokosabb csitri is meginog stabil alaphelyzetében. Mondjuk rend szerint jobban hat ez ha normálisan fel van öltözve, nem épp úgy, mint aki most szabadult egy lebujból. Bele se merek gondolni abba mennyit ivott vagy merről is jött. Annyi biztos hogy a bátyám legalább vagy egy tucat levelet küldött neki a napokban hogy tegye tiszteletét. Erre persze gondolom szórakoztathatom én...
Aprót horkantok magamban, hogy na azt leshetik miközben Mrs. Dean felé fordulok egy elnéző mosoly kíséretében.
- Kérem bocsásson meg, de sajnos utána kell néznem a pezsgők felszolgálásának...- mentem ki magam a gyöngysorommal babrálva idegességemben, ugyanis látom ezüstkék íriszeim sarkából, ahogy a tömeg szétnyílni látszik. Gondolom Lestrange akar utat törni magának. A kérdés csak az hogy az idősebb hölgy a célpont vagy én... Szívből remélem hogy nem én. Nem mintha különösebb bajom lenne Eric-kel de azért ő mégis csak egy Lestrange. Manipulatív, mocsok, és kellőképpen arrogáns. Nem akarom elcseszni a szilveszterem csak azért mert Mathias úgy döntött, csajozik, és a haverja hoppon marad. Nem akarok egy elcseszett B-terv lenni és amúgy is... hol maradnak az én jogaim?
Hát ellépek és igyekszem púderszín ruhámban átfurakodni a tömegen de mindössze két vállon és egy emberháton jutok túl mikor megérzem a könyökömön a rántást, aminek már nem tudok ellenállni.
- Meg vagy, gyerünk kifelé.–
- Héééé! - kiáltok fel meglepetten és egyben dacosan, mert ezzel a mondattal beigazolódott a legrosszabb rémálmom. Eric hangja közvetlen közelről hallatszik és való igaz hogy engem keresett. Basztikuli! Hát ez gázos...
Igazából igyekszem kiszedni a kacsómat a karmai közül, de olyan esetlen mint egy vergődő bárány az oroszlán karmai közt. Kész szenvedés és elég hülyén is festhet a mi kis kettősünk szóval győz az önuralom, na meg az illemtanlecke. Inkább fél másodperc után abbahagyom és hagyom hogy kivezessen a teremből a csípős szilveszteri este irányába. Azzal nyugtatom magam hogy előbb vagy utóbb úgyis leszáll rólam, a kérdés csak az időfaktoron van.
- Te meg mi a szart csinálsz? - sziszegem neki halkan félvállról, egy centit húzódva csak közelebb felé hogy hallja de nem nézek rá. A világ minden kincséért sem tenném. És rögtön ahogy kimondom a lehető legtávolabb húzódom tőle és elbámulok a terem másik irányában. Ez egészen addig működik is, mígnem megérzem magamon a szellő langymelegét és nincs immár más a fejem felett csak a csillagos égbolt. A teremből tompán szűrődik ki a hangfoszlányszerű kacajegyveleg, de ez a moraj immár csak aláfestő muzsikának hat. A beálló csöndben itt van ő meg én... senki de senki más.
- Mit akarsz? - vonom fel a szemöldököm és most már kénytelen vagyok ránézni, amint szemtől szembe kerülök vele. - Ez a legújabb hobbid? Meghívatod magad egy estélyre és elrabolod a házigazdát?
Jó, szigorúan véve Mathias a házigazda, de lássuk be, én rendeztem az egészet és én is viszem végig... Ebbe a tervbe pedig nem szerepelt Lestrange öncélú rablása.
- Amúgy meg... hogy nézel ki? - mérem végig cinikusan. - Hány lángnyelvet döntöttél már le hogy az inged se tudod begombolni?
Megpróbálom elfojtani a röhögésem. Azt már hozzá sem teszem hogy vajon hány csajt ebrudalt ki az ágyából hogy felötözhessen. Ó, igen, Eric Lestrange nem a szüzességéről híres, hanem a szüzek megdöntéséről. Abban toronymagasan vezet a brit férfitársadalom ranglétráján. És mert rohadt jó fej vagyok meg mégis csak szilveszter van, nyúlnék a pálcámért hogy előkapva orvosoljam az öltözködésbeli hiányosságait. Lemerevedve és elsápadva konstatálom ellenben, hogy bajban vagyok. A rózsafa ugyanis a hálószobámba maradt, és pont oda soha a jó büdös életben nem fogom beengedni Ericet...

csúnyúszavakat tartalmaz, ártalmas lehet a fejlődésben lévőkre

questions equal misery

Ha tiltakozni akart, hát fel sem tűnt, ha csetlett botlott, észre sem vettem. Határozottan vezetem ki a teremből a karjánál fogva, minden szavát tökéletesen figyelmen kívül hagyva. Átkozott Monty! Tudtam, hogy nem kellene elfogadnom a meghívást, szemlére tennem magam a vendégserege előtt, mint valami látványosságot, de ha már így alakult, akkor igazi Eric Lestrange stílusban teszem. Kívülállóknak talán részeges alak vagyok, veszélyes névvel és heves természettel, azonban amikor visszajut majd ez a sztori Monty fülébe, ő tudni fogja, hogy valójában nem is volt szó semmilyen meghívás-elfogadásról. Sokkal inkább szabotázs ez. Lázadás az erőszakos meghívás ellen. Nyíltan villogtatom a szemem minden sugdolózókra, nyilatkozatként vicsorítok a levegőért kapkodó díszes népségekre. Látszik a szemeken: “Szegény, kedes kicsi Blaire Montrego.” Dögöljetek meg, rohadékok, fogalmatok sincs az egészről. De B biztosan tudja, mert tudnia kell, hisz pár hónapja ott volt anyám temetésén, megpróbálta vigasztani Leát és megpróbált vigasztalni engem amikor a húgom eltűnt. A kicsi kedves kicsi B mégis pofán vág a szavaival. Mi az, hogy meghívattam magam? Csak akkor szólok hozzá, amikor már odakint vagyunk.
-Elrángatlak a potenciális tanuk elől, nem kellenek nézelődők amikor szétszedlek. Monty először kiborít a hülye baglyaival meg a hülye leveleivel, most meg annyira sem méltat, hogy azt mondja: “Kösz bazdmeg”. Tudod, hogy kishíjján kiírtottam a családi baglyaitok kilencven százalékát? Inkább te áruld el, hogy mi a fene folyik nálatok. Ez az új módszere, hogy emlékeket szerezzen? Segít ez neki, amikor még havonta látogatja az Ispotályt? - intek az épület felé. Heves mozdulat, pont olyan mint a fogaimon át kipréselt szavak, B sziszegésével ellentétben mélyről jövő és rekedt hangon. Öreg vagyok én már a kis szerencsétlenek játszadozásaihoz, főleg ahhoz, hogy elfordítsa tőlem a szemét mintha ezzel bármit is el tudna takarni. Pisis koruk óta ismerem őket, többet foglalkoztam velük, mint tulajdon testvéremmel és most így hálálják meg. Emlékek villannak fel a szemem előtt, elhallgattatnak egy pillanatra. A csöndben tűnik fel milyen közel húzódott, nem mintha kicsit is feszélyezne vagy meglepne. Cipeltem már a karjaimban, amikor elaludt a kanapén míg a bátyával pókereztünk, nem hat rám a közelsége. Az viszont igen, amikor elhúzódik. Hátracsapon a fejem s úgy szakad fel torkomból a sóhaj, mintha egy gőzvasalóból a forróság.-Most komolyan, B, mi értelme van ennek? - Egyetlen költő sem veszett el bennem, de a fejünk felett ragyogó csillagok szépsége majdnem a számba ad valami nyálas dumát. Valamit, ami talán Modestől természetesnek hangzana, sőt még Leától is. Idejében vissza nyelem őket s szemem sarkából ellenőrzöm a lány profilját. A hűvös levegő lassan kijózanít, de jómodort nem kölcsönöz. Három ember van, aki előtt nem kell felvennem a jólnevetség álarcát, és B az egyik, biztos vagyok benne, hogy viselkedésem nem lepi meg, bár nem tudom látott e már részegnek. Ha válaszolni akart, hát belé fojtottam a szót, majd akkor beszélsz, ha én befejeztem.
- Csak egy üveg pezsgőt, esküszöm, ártalmatlan vagyok.[/font]- kiugrok a zsebemből, hogy feltartott kezemmel parodizáljak. - Az öltözködés meg… A gombok. Nem. Akartak. A megelelő. Lyukba. Találni. Biztos nem az én ingem, az én ingeimnek olyan jó a lyukérzékük, mint nekem.

-Elrángatlak a potenciális tanuk elől, nem kellenek nézelődők amikor szétszedlek.
Szétszed??? Mi a szar???
Időm sincs végiggondolni, mert Eric persze belelendül...
- Monty először kiborít a hülye baglyaival meg a hülye leveleivel, most meg annyira sem méltat, hogy azt mondja: “Kösz bazdmeg”.
Kénytelen vagyok egy szemöldökvonást beiktatni. Mi ez a duma ha nem tipik Eric Lestrange? Hát persze, hát persze... mit is várok....
-Tudod, hogy kishíjján kiírtottam a családi baglyaitok kilencven százalékát? Inkább te áruld el, hogy mi a fene folyik nálatok. Ez az új módszere, hogy emlékeket szerezzen? Segít ez neki, amikor még havonta látogatja az Ispotályt?
- Te totálisan hülye vagy! És részeg. Már bocs, de tudod milyen nap van ma? - kérdezek vissza cinikusan. Arcomról süt az ellenszenv, mert hát lássuk be, egy részeg Lestrange nem épp jó társaság. - Szil-vesz-ter...
Szótagolok, mint a dedóba. Mintha csak egy ötéves gyerek idióta agyába próbálnék értelmet verni. Depersze... totál feleslegesen szenvedek.
- És mit csinálnak az emberek ilyenkor? Szórakoznak, pezsgőznek ha éjfélt üt az óra akkor koccintanak. Ja te ezt nem szoktad mert inkább a világba vándorolsz és merlinsetudja kivel vagy...
Legyintenék szívem szerint és meg is teszem. Jobb lenne magára hagynom hogy a hideg levegő kijózanítsa. Megérdemelné meg hát rá is férne. Nem vagyok én barbár, nem szeretem nézni mások szenvedését. Még akkor sem ha az Eric pöcsfejvagyok Lestrange is.
-Most komolyan, B, mi értelme van ennek?
Egyedül a kérdése miatt maradok. Pedig már tényleg fordultam volna el, hogy elinduljak.. mit elinduljak? Inkább massírozzak... befele. De valahogy az ahogy sóhajt meg az eget bámulja megrémít. Sose láttam ilyennek. Vagy ez csak a részegség egy újabb fokozata? Mikor csillagokat bámulósra itta magát? Fogalmam sem volt róla hogy akad ilyesféle fázis is. Talán azért mert nem szokásom sűrűn a pohár aljára nézni. Meglepő mi?
- Minek mi értelme van? - kérdezek vissza értetlenül, bár voltaképpen nem remélek tőle értelmes választ. Nem igazán tűnik az értelmes kérdést értelmesen megválaszoló verziójának. A saját kiadásának is szarabb variációja jelenleg, jobb minimális mércét állítani elé.
- Csak egy üveg pezsgőt, esküszöm, ártalmatlan vagyok!
A tiltakozása nem hat meg. Csak felhorkantok és egy 'perszeperszét' dünnyögök az orrom alatt. Mert tudom jól hogy az az egy üveg jó esetben is legalább hatnak felelt meg. Talán csak annyinak. De ez nagyon bizonytalan talán.
- Az öltözködés meg… A gombok. Nem. Akartak. A megelelő. Lyukba. Találni. Biztos nem az én ingem, az én ingeimnek olyan jó a lyukérzékük, mint nekem.
Idestova két tizedmásodperc alatt lángvörösre gyúlok. Egy cseszett főnix se tudna vörösebb lenni mint én az ő társaságában. Hát ha valami, akkor ez aztán orbitális gáz. Érzem, ahogy lángol a fülem, az egész arcom és hirtelenjében már baromira nem kell fáznom.
- Hát persze! Örülök, hogy ennyire zseniális az ingjeid lyukérzéke. Meg mellé a tiéd is....- hangomban a cinizmus súlyos nyomot hagy. Miért kell mindig arra emlékeztetni és azzal hencegni, hány csajt írt fel a listájára? Dühítő... Szó szerint kiköpöm a szavakat, de még így sem tudok kegyetlen lenni vele. Képtelen vagyok rá, hiába Őpöcsfejsége... inkább szánom jelen helyzetében, na meg sajnálom a magam sajátos szelíd módján. Zavarom leküzdöm, magam sem értem hogyan és felé lépek. Karom kinyúlik, ujjaim megérintik az ingjének anyagát. Szívem ugyan kihagy fél pillanatot és a szám is kiszárad de nem foglalkozom ezzel. Tekintetem szigorúan az ingre fordítom és kigombolok kettőt hogy aztán majd szépen a helyére illesszem, úgy ahogy kell. Végül is nem hagyhatom hogy így menjen vissza... még a végén azt hiszik hogy engem rontott meg itt, a teraszon, az éjszaka kellős közepén....

csúnyúszavakat tartalmaz, ártalmas lehet a fejlődésben lévőkre

questions equal misery

Ó ne idegeskedj, édesem, nem akarom, hogy azok a kis ráncok mélyen bevésődjenek, jó lenne, ha szép maradnál. Elvigyorodok magamon, ó bár tudná, mi minden jár a fejemben. De ha már lyukak hallatán ilyen vörös lesz, akkor biztosan öngyulladásba kezdene a többi gondolatomtól, szóval meg tartom magamnak őket, egyenlőre. Főleg, amikor más lányokat emleget, akik az ágyamat szokták melegíteni. Csak nem féltékenység van a kérdés mögött? Pedig nem kellene annak lennie, csak egy kicsit merészebbnek, és minden máshogy lehetne.
- Pontosan tudom milyen nap van. - túl artikulálom a szavakat, hogy kifejezzem milyen hülyeségeket beszél. - Épp ezért ittam pezsgőt, nem valami mást, csak épp a hülye baglyod fejével koccintottam. - nem válaszolok a kérdésre, hogy minek mi értelme van, mert ha van valami a fejében, akkor magától is rájön. Vissza ugrok a zsebembe, ő közelebb lép. Mit csinálsz, angyalom? Ahogy az ing anyagát ujjai közé csippenti nagyon óvatosan elkerüli a bőrőmet. Mégis, ahogy a keményített vászon megmozdul és óvatosan megcirógatja testem elfog a vágy, hogy megragadjam a csuklóját és az ujjait az arcomhoz emeljem. Ellen állok a kísértésnek, már csak azért is, mert kimondhatatlanul bosszant a körülményeskedése, de a hirelen kelt, testvériesnek nem mondható érzelmeket megbosszolum azzal, hogy tovább fokozom a zavarát. Amint helyére illeszti a gombot előre hajolok, egész közel a lángvörös füléhez:
- Ó, az igazi kis házitündér. - kéjes suttogásom közben épp hogy nem érintem hozzá ajkaim. Arca olyan közel a mellkasomhoz, hogy az ingen keresztül is érzem a forró leheletét, de nem ugrom át azt a piciny távolságot, hogy megérintsem és követelőzően magamhoz húzzam. Most miért kellet ezt csinálnia velem? Olyan kis ártatlan, élvezem a zavarát. Kislány korában is mindig zavarba jött a közelemben, akkor édes de idegesítő volt, most pedig, hogy fiatal nőkét áll előttem a pirosodó arcáról egészen más jut eszembe. Hátra hajolok, hogy alaposan szemügyre vegyem, tekintetem lassan kúszik végig rajta.
- Gyere, táncoljunk. - Szavaimból eltűnik a részeges bolondozás, valami más költözik helyére. Megfontolás. Persze, most sem kérek engedélyt, a feje fölé emelem egyik karját hogy átpörgessem alatta. Ha megbotlik, majd megtámogatom, nem kell félni, sosem hagynám elvágódni. A zene ilyen közel az ajtóhoz még elég hangos, túl hangos is. Nem akarom, hogy valaki kilépjen az ajtón, és megzavarjon, a lány most csak az enyém.
- Na mi van, csak nem félsz? - Nevetek az arcába amikor tétovázik, ettől függetlenül erős kezeim közé veszem mind két könyökét, hogy odébb táncoljak vele. Először az egyik lábfejem csúsztatom félig a cipője alá, aztán a másikat is ügyesen elkerülve a cipő sarkakat, amik immáron a levegőben lebegnek, mint amikor kiskorában táncoltunk és alig ért fel a könyökömig a feje búbja. Most tűnik fel igazán, mennyire más lett, felnőtt, most már az államig ér, de most is pontosan olyan könnyűnek tűnik, mint régen. A lábaink elkerülhetetlenül összeérnek, de felsőtestem eltartom tőle. Messzebb repülünk a fénytől, messzebb a hangoktól, egészen addig míg csak foszlányok jutnak el hozzánk a zenéből. Egyik könyökéről felsiklik a tenyerem, egészen a válláig. Nem hagyom, hogy lerázza magáról. Minél jobban ellenkezik, annál erősebben tartom, de nem húzom közel. Meg várom, míg abba hagyja a makacskodást és magától nyugszik bele az este ezen fordulatába. Milyen közel mersz jönni, drága? Ma este le akarom vetkőztetni ezt a kislányt, de nem úgy igazán, a bőrét, hanem a forró vérét amit illemszabályokba öltöztetett. Csak egyszer. Ha csak egyszer ki tudnám forgatni ezt a visszafogott, jól nevelt kis bestiát, aki olyan sokáig tengődött a jókislány szerep rabságában. A hosszú évek tanulsága szerint mindenkben lakik egy kis démon, aki vágyik a kalandra, a szabályok megszegésére és a társadalom pökhendi elvárásainak áthágására, és ma feltett szándékom megtalálni ezt a kis szörnyet Blaire bőre alatt.

Inkább szó nélkül hagyom, mikor tudja milyen nap is van. Nem igazán érzem vagy hiszem, hogy valóban tisztában van a dátumokkal de nem állok le vele vitázni. Totál értelmetlen, tiszta fölösleges. Végtére is részeg az Isten szerelmére...! Hiába az egy üveg pezsgő vagy a hat...!
Na jó, na jó, valóban megfordul a fejemben egyetlen kósza percig, hogy talán csak megjátssza magát. Eric Lestrange nagy játékos, mint részegen hát még józanon... nehéz rajta kiigazodni még ennyi év ismeretség után is.
- Ó, az igazi kis házitündér.
Nem is tudom mi zavar jobban. Hogy cukkol, és egyben kritizál vagy hogy egy nyüves szolgához hasonlít (mint amilyen az ostoba házimanója) vagy hogy közelebb hajol. Ajakival majdnem megérint engem, érzem a fülemen a leheltét, ami csöppet sem segít. Ó de mennyire hogy nem. Zavarom csak fokozza és betetézi az, hogy az orromba kúszik erőteljes férfias illata. Nem csak az ing szövetanyagának illategyverege hanem az övé. A parfümjéé keveredve a bőrével.
Szinte öntudatlanul mozdulok, emelem el a kezem és vágom a tenyeremmel kőkeményen mellkason.
Bummm!
A hang ott visszhangzik közöttünk. Hiába a vörösség most ráemelem ezüstkék íriszeimet, amiben jórészt a harag csillan, de ha ügyes bizony kiolvashatja, hogy ez csak a menedékem jelenleg. A gyomrom ugyanis fel és le liftezik, mintha egy hullámvasútra ültettem volna fel.
- Ne legyél pofátlan Lestrange! Én csak jó fe....
Végig sem tudom mondai, hogy én csak jó fej akarok lenni, mert elkapja a derekam és mikor közli táncolási szándékát szimplán elhűlök.
- Bi...biztos jó ötlet ez?
Hangom cérnavékonyra vált át, mert nem hiszem hogy ez vicces lenne. Kurvára nem vicces. Mi van ha lebalettozik nekem itt saját magammal a párkányról? Oké valószínű túlélnénk a zuhanást, na de... Mathias kitekerné a nyakunkat. Főleg az enyémet mert én vagyok a beszámíthatóbb. Nem Eric-kel van bajom , még csak nem is a táncolással. Volt már esemény mikor megejtettük ezen udvariassági formulát. A problémám az állapotával van, mert míg az ingejinek frenetikus lyukérzékével viccelődik (és ő valóban azt hiszi hogy ez vicces, eszem megáll!) addig baj van. Orbitális baj.
A gond ott folytatódik hogy menekülni ellenben nem tudok még ha cseszettül akarnék, akkor sem. Jóvalta erősebb tőlem, és jelen pillanatban gátlástalanul kihasználja. Így csak hagyom hogy úgy, mint kiskoromban mikor Mathias is meg ő is tanított a tánc szabályaira keringeni kezdjen velem.
Egy pörgés, kettő és mire hármat pislogok, már messze esnek a fények. Még a zene sem szűrődik ki csak valami ezer meg egy csillagfényévnyinek tűnő távolságra. Olyan mintha nem is otthon lennék, pedig egy perce a saját házamban voltam, a saját partymon....
- Na mi van, csak nem félsz?
Kérdésére egy grimaszt vágok mindössze. Valószínű nem szép, mindössze sokat mondó és nem tudom erre áll meg vagy amúgy is több volt kettőnél neki a keringőlépés. Minden esetre a forgás megszűnésével célom lenne visszaszerezni az egyensúlyom a talajon (remélve hogy a saját lábamon állhatok nem pedig az övén kell tovább pipiskednem) mikor a keze szemtelen módon a vállamra siklik.
Így, a pánt nélküli estélyimben most esik csak le, mennyire nincs meleg, hogy én itt kint kóboroljak. Szigorúan erre fogom hogy libabőrös leszek és szelíden megremegek. Mert hát ha Eric tenyere nem simulna a vállamra és melengetné meg, semmi gondom nem lenne.... de így van. És egy halk torokköszörülést ejtek meg.
- Kielégítetted vágyaid? Kellően sokat pörögtél körbe? Vagy még igényelsz egy újabb kört?
Eszemben sincs vergődni a kezei közt. Úgyis lefog, mert egy erőszakos disznó. Minden férfi az, ha iszik. Még Mathias is. Ilyenkor elmúlik az illemtan, oda a neveltetés... én meg nem akarom kihívni magam ellen a sorsot. Mert hát soha de soha nem vallom be senkinek, de Lestrange nem csak a legtöbb (vagy éppen összes) női szívet mozgaja meg, de szégyen szemre még az enyémet is. Erre pedig ékes bizonyíték a gyomromba szorult millió kis pillangósereg, akik szabadulni akarnának, de megtiltom nekik erőt véve magamon. Ameddig még tudom.

csúnyúszavakat tartalmaz, ártalmas lehet a fejlődésben lévőkre

questions equal misery

Tudom-tudom, csak jó fej akarsz lenni… Az is vagy, cseppem, akkor is ha ütlegelsz, jó fej vagy, hogy nem próbálsz meg elszaladni, hanem inkább megpróbálsz elviselni. Nem sokan kísérelik meg, sokszor még én sem. Most, hogy eltáncoltattam a hatalmas terasz lehető legtávolabb szegletébe, hagyom, hogy ellépjen a lábamról. Ha nem táncolunk, hát nem, én is csak jó fej akartam lenni… gondolom.
-Nekem csak jó ötleteim vannak, Blaire. - A neve most olyan másképp hangzik, kénytelen vagyok lassan elismételni. Még mindig másképp hangzik, forgatom a nyelvemen, mintha még sosem ejtettem volna ki ezt a nevet azelőtt. Most hogy a bentről kiáradó fény már nem esik az arcunkra, csak a távoli csillagok fénye világít jobban látom őt. Egyébként nekem is pont ilyen verandám van, csak nem a félemeleten hanem a földszinten, hátul, a ház tengerre néző falán, pont ilyen derékig érő széles, csinos oszlopokon álló beton párkánnyal. - Azt mondtad, ma este a szórakoloz. Tényleg ez neked a szórakozás?- elgondolkodva nézek vissza a bálterem felé. Sok pletykás idióta, haszonleső hamis barát. - Hát ennél egy kicsit többet gondoltam rólad. - Persze, ki vagyok én, hogy másokat kioktassak az élet vitelről, de ha már ő ilyen hidegen elutasít, akkor én miért legyek hozzá kedves. Hisz én csak játszottam, persze csinálhat akármit is sértődöttséget nem csalhat az arcomra. Mégis, ahogy kimondtam, tudtam, hogy komolyan is gondoltam mert a csalódottság igazi a hangomban, mindenemben.
- Én is csak szórakozni akarok, ha már egy olyan party-n kell részt vennem, amin nem akartam, legalább maradj itt velem még egy kicsit. - A gondolat olyan gyorsan jön, amilyen gyorsan elengedem a vállát és felkapom, hogy felültessem a párkányra. Nem fog leesni, hacsak nem dől túlságosan hátra, de ha veszély fenyeget még részeges reflexeimmel is el tudnám kapni. Egy másik hirtelen jött felindulásból meg fogom az egyik bokáját és lehúzom a cipőjét, aztán a másikat is. Jófejségből… mert nem tűnik kényelmesnek. Nem szeretem, amikor a lányok mindenféle felesleges fájdalomba kényszerítik magukat a szépség nevében, amikor amúgy is gyönyörűek.
- Csak egy kicsit maradj még, aztán úgy is hazamegyek, nincs itt senki akivel jól érezhetném magam, most hogy Monty meglépett. Főleg, mert úgy néznek rám mint a farkasra, aki beszabadult a bárányok közé. Persze az is vagyok… De mint mondtam, rád nézve teljesen ártalmatlan. - Kellet valaha is félned tőlem? Neki támaszkodom a párkánynak, háttal a terem ajtajának és elbámulok valahova a messzeségbe. Szeretem a Montegro kastélyt, sokkal jobban, mint a sajátunkat, sokkal több időt is töltöttem itt, mint ott. Ha B most leugrik, bele a cipőjébe és elszalad, nem fogok utána eredni, de ha marad, akkor nem garantálom, hogy mellettem jó estélye lesz. Még mindig majdnem van egy óra éjfélig, otthon meg egy másik üveg pezsgőm, ami legalább nem vág rám pofáka, de hiába a vágy, hogy egyedül töltsem az este további részét, azért bízok benne hogy nem hagy faképnél. Visszafordulok hozzá, várom, hogy valamit kinyögjön, de az arca helyett hamar az ölében fekvő kezére esik a tekintetem. Mintha enyhén megremegne, talán fázik, talán vissza kellene vinnem a meleg terembe, mert nincs semmi amit felajánlhatnék neki, hogy melegíts - magamon kívül. Valószínűleg túlfeszíteném a húrt. Ki kell vernem a fejemből, gyorsan. Mintha agyam parancsot adott volna a kezemnek azok megtalálják az arcom és erősen megdörzsik: Gyerünk Kibaszott Strange, tudsz te ennél jobbat is. Most akkor találd ki hogy meghúzni vagy megleckéztetni akarod.

Csak jó ötletek. Nem tudom hol fekszik össze Eric meg a jó ötletek fogalomtára, de legyen neki.... Inkább nem megyek bele az aggályaimba mert totálisan fölösleges, no meg... úgysem érdekelné. Elvakítja a saját önteltségének képzete, és biztosan nem én vagyok a földkerekségre született nő, aki mindezt helyre tudja rakni a fejében. Jó eséllyel senki nem lesz képes rá, elnézve a statisztikai arányokat.
- Azt mondtad, ma este a szórakoloz. Tényleg ez neked a szórakozás? Hát ennél egy kicsit többet gondoltam rólad.
Mikor megállunk és van oly szíves elengedi, azon nyomban preferálom a saját lábaimmal támasztani a talajt. Figyelem, ahogy elpillant vissza abba az irányba, amerről jöttünk eltűnődve. Valahogy ez az újabb sértése (mert hát mi ez ha nem az?) már fel sem tűnik. Mellette az évek alatt megedződik az ember. Mindössze a házimanó kaliberű beszólások azok, amiket már az én egoista vérem sem bír elviselni, mert azért én is csak egy Montrego vagyok, könyörgöm!
- Én is csak szórakozni akarok, ha már egy olyan party-n kell részt vennem, amin nem akartam, legalább maradj itt velem még egy kicsit.
A kérlelésére persze kizárt hogy nemet tudjak mondani. Hiába van minden porcikám a dolog ellen, hiába tenyerel rá az agyam a piros vészcsengőre... hisz Merlinre, még egy szaros pálca sincs nálam! Na nem mintha épp Ericről akarnám leátkozni a gatyát... levenné ő azt magától is elég csak kérnem... de hát ismerem magam. Gyenge leszek kétszer fél perc alatt, könnyen meggyőzhető. Épp ezért megacélozom magam és arra gondolok (mint mindig) hogy olyan, mintha a bátyám lenne. Tekintetem az égre emelem, épp úgy mint nem sokkal ezelőtt ő és sóhajtok.
- Ahhh jó, hát jó! Legyen! Maradok! De... csak ha viselkedsz! Úriemberhez méltóan! - emelem meg a kezem fenyegetően, bár tudom, semmit nem ér a szigor. Pláne hogy a következő pillanatban mikor elpillantok oldalra, szabotázst indít ellenem. Halkan nyekkenek egyet ahogy felkap és a párkányra ültet. Nos, nem épp a legidillibb helyzet, de... nem is olyan szörnyű. Pláne ha nem nézek a hátam mögé, ahol a tátongó mélység kacsint vissza álmos feketén.
- Mit mondtam Lestrange? - kérdezem morcosan de félig azért nevetve. Kész, passz feladom, neveletlen disznó, esélytelen bármit is kezdeni vele... És torkomban dobogó szívvel figyelem ahogy a lábam után nyúl hogy egyesével szabadítson meg cipellőimtől. Ujjaival végigsimít a bokámon, amitől bennem reked a levegő, és inkább kisimítok arcomból egy kósza hajtincset, ami zavar. Igen, igen, színtiszta pótcselekvés.
- Csak egy kicsit maradj még, aztán úgy is hazamegyek, nincs itt senki akivel jól érezhetném magam, most hogy Monty meglépett. Főleg, mert úgy néznek rám mint a farkasra, aki beszabadult a bárányok közé. Persze az is vagyok… De mint mondtam, rád nézve teljesen ártalmatlan.
-Hát, ne hibáztasd... - közlöm szelíden vállat vonva. - ha láttad volna Lyana La Claire-t táncolni te is ott lihegnél vele versenyt futva.
Nincs irigység a hangomban, bár azért be kell valljam, valóban féltékeny vagyok. Lyana nem csak páratlan táncos, és mellé gyönyörű nő de még kedves is. Szimplán tökéletes és passzol is Mathiashoz. Csak remélni tudom hogy nem baltázza el az a szerencsétlen.
- És azon se lepődj meg hogy nem kedvelnek. Rászolgáltál a hírnevedre.. - biccentem el oldalra a fejem, és úgy méregetem őt. Figyelem ahogy elnéz a kert irányba, mintha csak a tűzijátékot várná pedig az jócskán odébb van.
- Még jó hogy rám ártalmatlan vagy. Mathias megoldaná a lyukproblémádat, mert nem lenne khm gombod, az hétszentség!
Vigyorom szétterül arcomon és szemtelenül pislogok párat. De talán célt téveszt a viccem, mert ahogy medörzsöli arcát, mintha kelletlen tenné, vagy totálisan letargikus hangulatban. Ez meglep, mert legtöbbször Ericnek sosincs semmi baja, maximum annyi hogy nem tudja két kézzel falni az életet mert inkább négy kellene neki.
- Mi a gond? - vonom össze szemöldököm, így köztük megjelennek a ráncok. - És ne hazudj hogy nincs, mert ismerlek már!
Elég jól ahhoz hogy tudjam, valami nincs rendben. Csak arra képtelen vagyok rájönni voltaképpen mi is.

csúnyúszavakat tartalmaz, ártalmas lehet a fejlődésben lévőkre

questions equal misery

Szóval marad, remélem jól meggondolta, mert ha eddig ilyen könnyen hagyta magát felbosszantani, akkor mi lesz ha az alkohol kiszivárog az agyamból? És mintha csak a gondolatomra válaszolt volna valaki, feltűnik előttünk egy ezüst tálca tele pezsgős poharakkal. Kicsit türelmetlenül várom ki, míg befejezi a mondani valóját, mert szívesen a szavába vágnék helyenként. Főleg amikor látom, hogy a kedve javuló félben van, és már kellemesebb arcot ölt. Helyette ismét megdörzsölöm az arcom, hogy ne vágjak rá valami cifrát a Monty-s beszólására, csak felhorkantok. Figyelem, ahogy félre biccenti a fejét, cserébe összecsücsörítem az ajkaim. Aztán amikor befejezi azt kívánom bár ne tette volna be, mert így most válaszolnom kell.
- Semmi bajom, B, csak nem tudom eldönteni, hogy egészben egyelek e meg, vagy szépen lassan, báránykám. - Elütöm a kérdését, suttogva, ismét közelebb hajolva hozzá. Remélem ez megteszi, és nem faggat tovább.
Különben nem is rossz, Montrego, ilyen kiszolgálás mellett nem panaszkodhatok. - biccentek a tálca felé és elveszek két teli poharat, de a tálca nem mozdul, hogy tovább lebegjen a többi vendég felé, mintha tudná, hogy ide többre lesz szükség. - Ha maradsz, akkor jobban jársz, ha iszol. - Felé nyújtom az buborékos aranyat, és valószínűleg van valami a hangomban, ami miatt nem utasít vissza. Én az enyémet leteszem B mellé a párkányra, míg hanyagul előásom a cigit meg a nyújtót a nadrágzsebemből.
- Nem hiszem, hogy a bátyád bármilyen úriemberes viselkedést várt tőlem, amikor azt mondta keresselek meg, mert annyira hiányzom neked. - Hazug, hazug, hazug. Legalábbis a mondat második fele, de olyan jó cukkolni ezt a csinos kis pofit. - Az a lány meg vagy vonzza balszerencsét, vagy épp elkerülte. - ha előbbi, akkor Monty, ha az utóbbi akkor én vagyok a balszerencse megtestesítője. A cigivel a fogam közt morgok tovább: - De ugyan minek rohangálnék valami ismeretlen után, amikor van jobb dolgom is? - Akaratlanul is kissé összehúzom a szemem, majdnem ellenségesen döföm keresztül a tekintetemmel, de már felengedett a mogorva, fintorgó arca és ez rögtön elűzi az én gonoszkodásom is. Felajánlom neki a cigit, elvégre az a célom, hogy bűnbe vigyem. Tisztában vagyok vele, hogy ez az első igazi választási lehetősége mióta feltűntem a színen, és megfogja rgadni az alkalmat, hogy elutasítson, mint ahogy minden mással is tette volna, ha hagyom. De egyébként is meglepne, ha elég tökös lenne… a rózsaszín ruhájában. Nem tudom eldönteni, hogy tetszik-e ez a lányos bájos öltözködés, ezzel kapcsolatban sosem jutottam dűlőre. Ha valóban csak szórakozni akarok egy lánnyal, akkor előnyben részesítem azokat, akik lazábbak, mocskos szájúbbak és jól pofánbasznak ha kellőképp az idegeikre mentem. De B az B, és a bájos, naiv ábrázat mögött egy távolság tartó kiskirálynő lakik, aki nyugodtan hozzám vágja az egyértelműt. Szerencséje, hogy nem veszem a szívemre, de csak megrántom a vállam és mélyen beleszívok a cigimbe.
- Tudod, akkor se kedveltek, amikor tizenegy voltam, és azóta nem lettem sokkal ártatlanabb.Hidd el cicám, hogy ha valami csoda folytán hirtelen elkezdenének kedvelni, biztos lelöknélek erről a párkányról, hogy megint utálhassanak. - Hazug. Hogy az arcomon miért ragyog fel a csíntalan félmosoly, azt nem tudom, az alkohol hibája, amiatt nem tudom visszafogni magam. - Mellesleg szerintem Monty örül, ha emlékszik melyik lyukba kell tennie a saját... gombját. Eszébe sincs idetolnia a képét. - Erre a gondolatra elvigyorodok, valószínű, hogy ez a válasz sokkal veszélytelenebb, mint amit eredetileg közbe akartam szúrni, de ez is mulattat. Persze szokásomhoz híven megint nem hagytam, hogy eltérítse a mondókámat, alig két szívdobbanásnyi idő alatt adtam elő az egész válaszom, csak annyira álltam le a pofázással hogy beleszívjak a cigimbe, abszolút minde nemű illemet mellőzve.

A horkantása nem lep meg. Ha valaki, hát ő már csak ilyen. Szeret hangot adni a nemtetszésének. A báránykám jelzőre meglepetten pislogok kettőt. Ó szóval már angyal is vagyok és bárány is? Fura kombinációk ezek, de tőle nem meglepő. Szerintem egyetlen csaj nevére sem emlékszik, akit megfektetett, de hát ezen én nem tudok segíteni. Gondolom ezért alkalmazza ezeket a megnyilvánulásokat. No meg mert jó ezzel engem húznia. Persze mondhatjuk, hogy kisebb fajta csoda hogy az én nevemmel tisztában van. Mondjuk csúnya baleset lenne tizenhat év ismeretség után ha még mindig tündérkém lennék…
A lebegő tálca a pezsgővel hiányzott csak már. Figyelem ahogy elégedett fejjel leemel kettőt róla és még külön dicséretben is részesít.
- Mindent a kedves vendégekért! – közlöm kissé fanyaran, de persze ez a cinizmus is inkább csak cukkolás. Tőle nem tudom jól fogadni a bókot, még akkor sem ha az valóban bók. Mathias említésére meglepetten pislogok. Hirtelen nem is tudom elképzelni hogy ő uszította volna rám Ericet és annyira lesokkol ez a tény hogy a poharat is jobbnak látom letenni a kezemből.
- Az a lány meg vagy vonzza a balszerencséjét, vagy épp elkerülte.
Egy pislogás. Kettő. Aztán szemforgatás. Baszki Eric Lestrange! Hogy lehetsz ekkora majom?
- Ugyan kérlek, nem is tudom melyikőtök a rosszabb! Mellesleg örülhetnél! Végre nem picsog hanem próbálkozik! Ez értékelendő!
Rögtön védelmembe veszem a testvérem, még akkor is ha nincs szükség erre. Ellenben mégis csak a testvérem. Értékes számomra. Fontos. És nem tűröm meg még a legjobb haverjától sem hogy beszólogasson neki. Pláne a jelenlétemben.
Inkább elengedem a közbeszúrását a jobb dolgairól, mert erre csak egyet tudok asszociálni; a pohár bősz emelgetését. Most épp pezsgős holnap majd lesz whiskey-s. Mikor mi adatik meg. Nincs új a nap alatt… Amúgy meg, ha ő ellenkezik, terel és nem vall színt, hát én nem fogom erőltetni a lelkizést vele. Sejtem mi a problémája. Vagy nő, vagy a húga. Nagyobb eséllyel a húga.
Figyelem, ahogy előhalássza a cigarettáját és felém nyújtja. Rápillantok a dobozra, egy percig szemezek velük. A szálak szép sorrendben sorakoznak, egész hívogatóan, egész csábítóan de végül egyértelmű nemet rázok a fejemmel. Ő persze zokszó nélkül rágyújt.
Gunyoros mosollyal arcomon konstatálom, ahogy kifújja a füstöt miközben előadja az újabb nagyzolós szövegét, hogy hogyan is lök majd le. Aha, hát a kedvesség mintapéldánya… Ezzel a gonosz egyszerre vonzó mégis pálcarántásra késztető félmosolyával meg aztán abszolút. Dühös leszek, és úgy döntök, ha ő pofátlan, hát én is az leszek. Kikapom ujjai közül a meggyújtott cigarettát és beleszippantok. Állam felszegem, fejem elfordítom, így profilból láthat és nézem én is őt. A kesernyés ízvilág végigszalad a torkomon, le a tüdőmbe. Visszafojtom a köhögési rohamot, nem adom meg neki a gyengeség örömét. Így fújom ki a füstöt, mintha csak napi szinten csinálnám, pedig nem is...
- Kezdjük ott hogy nem vagyok a cicád…! És… folytathatjuk azzal, hogy hát látod? Talán ezért utáltak már kiskorodban is. – pislogok ártatlanul és hajolok egy centit közelebb felé. Kezemmel bőszen hadonászok. - Már akkor egy vérbeli seggfej voltál. Azóta meg… csak még nagyobb hólyaggá váltál.
Bökök irányába, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Az ég kék, a fű zöld, Eric Lestrange egy seggfej. Tiszta a képlet. És csak hogy bosszút álljak a keze felett pöccintek egyet a cigivel hogy a hamu ráessen az ujjára és enyhe parázsló melegével megégesse szelíden. Édes kis semmiség, valószínű több és nagyobb fájdalmat is túlélt, de mégis csak örül a szívem. Mathias gombos-lyukas felemlegetésére csak horkantok és visszateszem a cigit a szájába.
- Hát akkor örüljünk ennek. Máskor is elintézhet téged, tudod jól. Szóval ne szemtelenkedj, ha jót akarsz magadnak.
Bökök a mellkasára, jelzés értékűen. Persze célt biztos nem ér a fenyítésem, de azért próbálkozni szabad.

csúnyúszavakat tartalmaz, ártalmas lehet a fejlődésben lévőkre

questions equal misery

A szemforgatásokra és a cinizmusra már nem tudok mit reaglni. Azt hiszem, kezdem elveszíteni a fonalat, már nem tudom mikor mivel húzom fel és mivel nevettetem meg, de azért még bírom a kiképzést. Mondjuk az meglep, hogy Blaire milyen könnyedén mond el minden gonosznak és csúnyának, miközben attól parázik, hogy valamit művelek vele. Na most vagy az egyik, vagy a másik, és a poén, hogy a lány még csak nem is issza a pezsgőjét. Megártott neki a friss levegő, vagy csak így akar lekoptatni?
-A bátyádat nem kell félteni…- Persze, hogy nem, Monty jó nevelést kapott, a legjobbat tőlem. Észre vettem hogyan reagált a másik dologra, amit a bátyjával kapcsolatban mondtam, ami miatt lerakta az poharát. Meglepődött? Csalódott? Nem tudom, de egyre inkább belátom, hogy mi a baj a túl fiatal lányokkal. Teljességgel kiszámíthatatlan a reakciójuk. Ha bókolsz nekik a szemüket forgatják, ha viccelsz velük megsértődnek, ha szívből jövően beszólsz nekik… azt meg figyelmen kívül hagyják. És ha őszintén megosztod velük életed egyik elfeledett szeletét: gunyorosan mosolyognak és felhasználják ellened az információt.. Úristen, Eric! Öreg vagy. Úgy látszik ezekkel a lányokkal lényegesen nehezebb boldogulni mostanság. Még akkor is, ha tulajdonképpen egész életükben ismerted őket. Mellesleg lehet, hogy épp ez a gond.
Tudtam, hogy nem fog rágyújtani, már csak azért sem, mert én ajánlom, de aztán őszinte megrökönyödésemre elveszi az enyémet és beleszív. Ezen elmosolyodok: ügyes kislány. És még csak meg sem fulladt. De aztán jön a hideg zuhany: “már gyerekkorodban is vérbeli seggfej voltál…”. Egy pillanatra lehunyom a szemem és összeszorítom a fogam. Nem lököm le, nem lököm le, nem lököm le.
-Ebbe, cicám, most alaposan beletrafáltál. - Az, hogy szándékosan lehamuzza a kézfejem alig tűnik fel. Számoljunk el tízig…. Meddig mehet el, csak azért mert Mathias húga? Hiszen nem rég még azt állítottam erről a kis csitriről, hogy a családom tagja. Nem baszom ki a teraszról, nem baszom ki a teraszról, nem baszom ki a teraszról. Kinyitom a szemem, és amikor meglátom a viccelődést a tekintetében ciccegve felnevetek, vagy valami olyasmi. De a szememet nem éri az öröm, megcsóválom a fejem aztán megbámulom a cipőmet. Mindehova nézek, de a lányra nem, félek, tényleg lekeverek neki egyet. Sosem bántottam, nem is szándékozom, de… Ránézek az órámra, aztán hátra fordulok a terem ajtaja felé.
-Ha igazam van, akkor 5 perc múlva ezt a teraszt megszállják a vendégeid. Ideje mennem, Blaire, további jó szórakozást. - Gondolom azt egyedül is megoldja, hogy lemásszon a párkányról és felvegye a cipőjét. Anélkül fordítok neki hátat, hogy még egyszer ránéznék. Tudom, hogy ha elindulok a terasz széle mentén a ház felé, akkor ott lesz egy keskeny lépcső ami levisz a félemeletről, tudom, hogy a lépcső úgy félúton lefelé elhalad egy ablak mellett, ami mindig nyitva van, egyszerű bemászni rajta. Ez az a menekülő út, amit Monty mindig használt, ha el akart tűnni. Be az ablakon, át a sötét, használaton kívüli szobán, és szemben a falikárpit mögötti lépcső egyenesen fel a tetőre. Ott jó lesz nekem, ott majd lenyugszom, nyugiban megnézem a tűzijátékot, aztán egy jó időre elfelejtem a Montregókat.

A támadásom egyértelműen célt ér. Honnan tudom? Ó az évek meg a rutin. Nem én vagyok az amnéziás Montrego. És bár tény, sokkalta kevesebb dolgot tudok Ericről mint a testvérem, mert hát egyrészt lány vagyok másrészt én inkább voltam a kishúg-pótléka mint a barátja, de azért ismerem az észjárását. Most valószínű a hamis nevetése mögött a pokolra kíván. Annak is a legmélyebb bugyrába. És be kell valljam, ez tetszik. Végre egyszer abba a jó büdös életbe nem csak ő táncol az én idegrendszeremen, hanem nekem is sikerül kihoznom őt a sodrából. Tudom hogy így van, mert elég a tekintetébe pillantanom. A szemei nem csillognak úgy, mint mikor tényleg örül az ember. Na ja, Eric meg az öröm (a tényleges tiszta öröm nem pedig az aktuális ágymelegítők okozta kielégülés) két totál külön fogalom. Valamiért felötlik bennem, hogy ő talán soha de soha nem volt igazán boldog. Ez pedig elszomorít. Tudom, obszcén, abszolút szürreális, de... esküszöm elkezdem sajnálni őt.
Gondolataimból pedig csak az zökkent ki, hogy elpillant az órájára majd egy pillanatra vissza rám.
-Ebbe, cicám, most alaposan beletrafáltál. Ha igazam van, akkor 5 perc múlva ezt a teraszt megszállják a vendégeid. Ideje mennem, Blaire, további jó szórakozást.
Megborzongok, ahogy a kezét leveszi rólam. Ostoba ostoba, test amely túlérzékeny a változásokra. Eddig ugyan azon a kis felületen, mit magáénak tudott belőlem legalább nem ért a hideg. Ám most... szó szerint megrohamoz. Én pedig képtelen vagyok leküzdeni a remegésem. Valahol szarul esik az is hogy elköszön sután és elfordul tőlem. Konkréten itt hagy. ITT HAGY! ENGEM!
Hát a pofám leszakad! Pár pillanatig csak pislogok utána, hogy most mégis mi a szar van, aztán leesik. Ő komolyan nem viccel!
Ó Te elcseszett Lestrange! Szívem szerint utána üvöltenék, mert hát ő vonszolt félre, ő kérlelt hogy maradjak és ő un meg? Nem vagyok a gombjának az a bizonyos lyuka, amit akkor vesz kezelésbe, amikor akar! Argggggh!
A kezemmel erőt fejtek ki, hogy lehuppanhassak a földre. A hideg követ érinti a talpam és az érzet végigkúszik a gerincem mentén. Nem ittam sok pezsgőt, voltaképpen nem is kívánom. Megfordul a fejemben hogy Eric fejére kellene öntenem, de nem vagyok ennyire szemétláda. Ezt a posztot meghagyom neki. Helyette csak bámulok sután utána. Így telik el még egy kevéske idő, ami még nagyobb távolságot ékel közénk. Lehajolok összeszedni a cipőm, de csak a kezembe veszem nem bújok bele vissza. Helyette ravasz mosolyra húzódik ajkam, mert eszembe jut egy őrült terv, aminek a részes lesz. Persze tudom hogy meglepődik, talán ki is akad, de nem érdekel. Mindezt persze azért mert tőlem csöppet se szokta meg. Sose voltam szertelen, sose voltam együgyű, de elegem van a szabályrendszerekből, a skatulyákból...
Hát futni kezdek felé és mikor utolérem ugrom. Egyenesen a hátára hogy a nyakát körbefogva belecsimpaszkodjak úgy, mint egy kis majom az anyjába. A magassarkúim a mellkasát verdesik,én pedig a szabad kezemmel kikapom a cigit a szájából.
- Mégis mire készülsz barátom? Bagóval be nem mész a házamba!
Felkacagok, őszintén, mert lehet az a két pohár pezsgő ártott meg vagy ez az utolsó korty nem kellett volna csak... Fene tudja. Minden esetre hiába itt van ő, meg én, meg a gyomorforgásom az illata miatt azért mégis csak megnyugtató a jelenléte. Hisz ő Eric, aki mindig megvédett, aki megtanított kiválasztani a lapos köveket a kacsázáshoz, aki elmagyarázta a konfúziósbűbáj lényegét, hogy tudjam alkalmazni a fiúkon. Ő több mint egy seggfej, számomra több, még akkor is ha valójában folyamatosan úgy viselkedik. Ha én neki a húg-pótlék vagyok hát ő nekem a báty-pótlék. Szóval csak rápillantok és az orra hegyét beazonosítva végigkövetem arca ívét egész a szeméig. Arcom a vállának döntöm, hajam leomlik és a nyakát csiklandozhatja miközben ezüstkék íriszeim az ő tekintetét keresik.
- Szóval hova is indultál ennyire váratlanul ahova engem nem viszel magaddal? - hangom tele van leplezetlen kihívással miközben a cigit elhajítom, hogy majd szépen bealudjon az éjféli levegő hűvösén. Mert már úgyse számít.

csúnyúszavakat tartalmaz, ártalmas lehet a fejlődésben lévőkre

questions equal misery

Te szent egek! Ezer százalák, hogy megfojtom Mathiast, a legeslegelső adandó alkalommal, amint karnyújtásnyira kerül a nyaka, kivégzem. Az egész elcseszett este az ő hibája, ha nem lett volna olyan erőszakos, akkor most jót dögönyözhetnék otthon, de sajnos ezt már nem lehet visszacsinálni. Szóval az estének három lehetséges kimenetele van: 1. Tovább sétálok, és egyedül elsütkérezek a holdfényben odafent a tetőn, aztán ha a vendégek leléptek, nyugodtan, feltűnés nélkül hazamegyek. 2. Visszafordulok, és lelököm a lányt a párkányról, aztán megfojtom Monty-t. 3. Visszafordulok, felkapom a lányt, és magammal cibálom a tetőre, hogy ott addig kínozzam mígnem esedezni kezd a kegyeimért. Persze lehetne egy négyes opció is, gombokkal meg lyukakkal, de mire idáig eljutok gondolatba Blaire már a nyakamba van. Ó hogy szakadna rá az ég.
-Mi van? Nem elég, hogy bárány, cica meg mittudomén mi voltál ma este, most még majomkodsz is? Tiszta állatkert. - Dörmögöm az orrom alá, de amint meghallom a nevetését és jókedvű hangját ellágyul a szívem. Nem nagyon, csak egy kicsit. Az sem nagyon tetszik, hogy a nyakamba szuszog, hogy a haja cirógat és megtelik illatával az orrom. Pontosabban túlságosan is tetszik. Ennek még rossz vége lesz. Szabad kezemmel megfogom a karját, amivel a nyakamat szorítja, a másikkal továbbra is bagózok. Hátrafordulok, hogy valami ocsmányságot mondjak, de amikor az orrát épphogy nem a számban találom inkább csak telefújom az arcát füsttel, aztán ismét magam elé meredek. Megcsóválom a fejem, amikor elveszi a cigim, de most hogy a másik kezem is szabad, és a karját is teljesen feleslegesen fogom, inkább a lábaiért nyúlok mert érzem, hogy csúszik lefelé. Már épp meg akarnám válaszolni a kérdését, megmondani neki, hogy nem jön velem sehova, és ha kell a világ végére is elmegyek, csak hogy megszabaduljak tőle, amikor felötlik a kérdés a fejemben. Hogy az ördögbe tudja a combját körém feszíteni abban a hosszú, rózsaszín, nem túl bő ruhában, amikor még táncolni is alig tudott benne? Aztán amikor a kezeim elérik minden világossá válik. Jobb oldalt a ruha végig felszakadt, egész hosszában, így tenyerem a meztelen, puha bőrét érinti. Hát persze, mert ilyen az én szerencsém, és egyikünknél sincs pálca. És most itt lóg a nyakamban, jéghideg karjaival fojtogat és eszelősen vihog a fülembe. De legalább a combja finom meleg, az is valami.
- Most megyünk, és keresünk neked valamit, amibe becsomagollak, hogy elküldhesselek valami kietlen, távoli helyre, ahol nem jelentesz fenyegetést minden élő és lélegző férfira, meg az emberiségre. - prüszkölöm mérgesen. Erősen megmarkolom mind két lábát, hogy ne ficánkoljon, mert az nem lenne szerencsés a csúszós, keskeny lépcsőn. Meg egyébként se ficánkoljon, ha jót akar magának. Lefelé menet óvatosan lépkedek, nem mintha a súlya zavarna, de az egyensúlyérzékemre nincs jó hatással, persze a rengeteg pezsgő sem segít.
- Kapaszkodj kis majom… - zsörtölődöm. - Hé, nem azt mondtam, hogy fojts meg. - Szép lassan araszolok vele a lépcsőn míg el nem érjük az az ablakot. Egyszerűen benyomom, még csak nem is nyikorognak a zsanérok. Innen már könnyű lesz, egyszerűbb belépni a párkányon, mint egy újabb meredek lépcsőfokot lejjebb mászni, Montynak mindig praktikus menekülő útvonalai voltak. A szobában nagyon sötét és hűvös van, nem szívesen tenném le a lányt, meg amúgy is jól ismerem az utat. Nincs is idő ténferegni, mert tűzijátékot nem akarom lekésni. Felkapok valami, ami pokrócnak tűnik, majd sietek is tovább, át a faliszőnyegen, fel a lépcsőn ki a tetőre. Muszáj leraknom B-t, minél hamarabb, különben nem biztos, hogy jót állok magamért.

Most még valahogy a gunyoros megjegyzését is elengedem. Nem, nem veszem fel a zsörtölődését, mert tudom, voltaképp ez annak szól hogy megleptem. Valószínű nem örül neki, de hát teszek rá. Azt akarta hogy jól érezzem magam? Hát tessék, megkapja! Jól érzem hogy szívathatom, hogy szemtelen lehetek, hogy olyat tehetek, ami túl megy az illemhatárokon. Lássuk be, ha valaki meglát a vendégsereg közül ráadásul épp Eric hátán hát elég furcsának könyveli el. A pletykák pedig épp így fognak szárnyra kelni. Node könyörgöm! Szilveszter van! Mikor rúgjon ki az ember a hámjából ha nem most? Én kérem, nem itta, még csak táncolni is minimálisat táncikáltam (jószerével csak azt, amit Eric produkált velem) szóval ennyi nekem is kijut. Punktum.
Mindez mint terv, gyönyörű szépnek hat, ám azzal nem számolok hogy akadnak bökkenők. Például, hogy a ruhám történetesen nem bírja a feszültséget. Nos túl szűk a szabás és totálisan megfeledkezek arról hogy ezt nem épp arra tervezték mint a sztrecs díjugratós lovaglóruháimat, amit Azúron vagy Esthajnalon ülve hordok. A selyem szakadásának jellegzetes hangja nem épp zene füleimnek, ellenben tudom a férfinak annál inkább. Ez a tény kissé kizökken a jó kedélyemből és egy halk o-ó hagyja el ajkaim. Mellé betársul egy néma káromkodás is. Ha nálam lenne a pálcám könnyeden orvosolható lenne a dolog, noha nem szeretek egy Ellie Saab ruhát magam foltozgatni. Meghagynám ezt a szakértőkre....
A zavarom újra felfokozódik mikor Eric kezét érzem meg a combomon. Szentséges szűz anyám, erre baromira nem gondoltam! De már késő visszakozni. Amúgy meg jogosan kap alám, hisz kezemmel nem tudom megtartani magam és lecsúsznék a hátán.
- Most megyünk, és keresünk neked valamit, amibe becsomagollak, hogy elküldhesselek valami kietlen, távoli helyre, ahol nem jelentesz fenyegetést minden élő és lélegző férfira, meg az emberiségre.
Szavaira felhorkantok és újabb szemforgatást iktatok be, de persze ő ezt nem láthatja. Inkább csak a nyakába csimpaszkodom és vállára hajtom a fejem. Eldöntöm teljesen oldalra és lehunyom a szemeim, mintha csak aludni akarnék, pedig nem. Mindössze megbízom benne, hogy a keskeny lépcsősoron is levisz biztonságban. És jó kicsit elraktározni ezt a pillanatot az emlékeimbe. Az illatát, amit szeretek. A közelségét, ami egyszerre taszít el és mégis megnyugtat. A szívének dobbanását, amit érzem kapaszkodó kezeim alatt. Még az álla feszülését is dühében, amiért kijátszottam a helyzetet és ez ellen nem tud semmit tenni. Szeretnék erre tíz év múlva is emlékezni, mert bárhogy nézem is, fontos része az életemnek ő és a családja. Hiába nem vagyok és voltam sosem túl jóban Leával, Eric másabb. Minden téren másabb.
- És mégis hova küldenél te szájhős?
Szorosabbra fonom a kezem, de csak egy kicsit, ezzel jelezve hogy nem feltétlen sértésnek szánom a szavaim. Igazából ez olyan jellemző rá, mint rám jelenleg a majom. Elfogadható még akkor is ha nem a legidillibb.
- Hé, nem azt mondtam, hogy fojts meg.
Hát jogos, jogos. Enyhítek kissé kezeim bilincsén, amelyek a vállainak felső íve mentén fogják közre és egy halk 'bocsit' mormolok el. Olyan halk hogy szinte ott sincs. Ritka ez is. Én meg a bocsánatkérés. Hozzászoktam az évek alatt, hogy sosem hibázhatok és ha mégis sosem kérek elnézést az esetek nagy többségében. Ugyanis totálisan fölösleges és indokolatlan. Elmélázok azon, vajon Eric valaha megtette-e ezt? Valaha vállalta a felelősséget a tetteiért? Elszámolt a hibáival? Vagy ő az örökké tévedhetetlen kőgazdag bunkó aranyvérű, akiért forog a világ? Jó kérdés.... Fogós kérdés....
Meglep mikor a szobába bejutva egy pokrócot kapok osztályrészül és már massírozunk is ki a tetőre. Értem én hogy nincs sok idő éjféli de én totálisan azt hittem van még pár perc. Jó pár perc. Ennyire tévedtem volna. Fura...
Arcomra kiül a zavarodott kétely, miközben várom, hogy történjen valami. Lerakjon vagy kevésbé kedves de sokkal inkább Lestrange-es stílusban ledobjon magáról, akár egy kígyó a levedlett bőrét.. Na meg, megszólaljon. Végtére is én nem hagytam magára. Ha már itt tartunk, nem illene ezt megköszönnie? Ó hát dehogynem. De ellenben ugyanúgy nekem sem ártana ha már végig cipelt idáig a hátán. Csak remélem hogy nem áll be ettől a malőrtől a dereka reggelre és hogy elejét vegyem a zavaromnak, na meg mert ma így félig a holnapba átevickélve nagylelkűnek érzem magam halk hangon szólalok meg.
- Köszönöm!
Egyszerű kis szó, egyszerű kis semmiség és mégis milyen nehéz kimondani, nekünk aranyvérűeknek. És hogy a hüledezését még magasabb fokokba emeljem, meggondolatlan ostobasággal küzdöm le a köztünk lévő távolságot, hogy arcára két meleg levegőáram között egy félrevert szívdobbanásnyi pillanatban egyetlen, apró, és éppoly jelentéktelen puszit nyomjak hálám jeléül. Karjaim pedig a bőrének és a borostának súrolását követően elernyednek hogy megadjam magamnak a szilárd talajfogás lehetőségét. Remélem ezzel ösztönzöm őt is valami hasonló gesztusra... és mennyire jó, hogy ha elérem, amit talán senki soha ezen a földkerekségen... és mekkora pech hogy nincs itt senki más tanúnak, mindössze a fekete égbolt a több ezer csillag pislákoló fényével, amely ugyanúgy hallgat mint maga az éjszaka.

csúnyúszavakat tartalmaz, ártalmas lehet a fejlődésben lévőkre

questions equal misery

Rég voltam már ezen a tető, nem is tudom, hogy mikor volt utoljára, hogy Mathias, Lea, Dina Blaire meg én idefent voltunk. Talán visszatérésem második nyarán, 1994-ben. Az emlék akár egy vödör jeges víz, végig csurog a hátamon ahogy eszembe jut milyen gyerekek voltak hozzám képest. Lea és Dina tizenkettő, Blaire tizenegy, Monty pedig tizennégy. Olyan voltam, mint egy nagybácsi a magam huszonhárom évével, akkoriban még magasan én voltam a legérettebb és legtapasztaltabb köztük, még nem barátként, hanem kiskutyákként kezeltem őket s mostanában tűnt csak fel, hogy a külömbség mennyire elhomályosult köztünk. Persze Monty már egy pár éve bebizonyította, hogy nem kis eszetlen taknyos hanem jó haver. Blaire….
A lépcső egy alig másfél méter széles kis útra vezetett, a ház magasba szökő homlokzata mögött indul és körbe futja a tető egész területét, innen indul a tetőcserép emelvény, ami magas kupolaként borítja be a ház tetejét. A cserepek és a mélység közt nincs semmi, csak földszinti teraszéhoz hasonló kő kerítésének mini verziója, ami alig ér fel a térdemig, s olyan egyszerűen át lehetne bukni rajta, mint levegőt venni. A csillagok most sokkal közelebb vannak, az estély hangja teljesen elnémult. A csöndben csak a tenger morajlását, sirályokat és a cserepeken fütyülő januári csípős lehet hallani. Óvatosan teszem le a lányt, lefejtem a karjait a nyakamról, erősen fogom ahogy eltartom magamtól és megfordulok, szerencsére van annyi esze, hogy a térdével elengedje a szorítást, hogy a csípőmmel is teljesen felé tudjak fordulni, aztán lassan a földre csúsztatja lábait. Nem engedem el, talán elfújná a szél, ha nem tartanám.
-Hogy hova küldenélek? Mondjuk ide. - Karjainál fogva még közelebb húzom magamhoz, majdnem olyan közel, hogy a mellkasomhoz ér, de ezen a kis szűk teraszon nincs sok hely variálni. Egy rossz lépés és lezuhanunk. A biztonság kedvéért inkább a derekát fogom át. Nem mintha ez veszélytelen lenne. Bér mögöttünk a mélység elképzelhetetlen, mégsem fogom olyan erősen, hogy ne tudjon felpipiskedni az arcomhoz, hogy egy puszit dobjon.
- Eleget sértegettük egymást ma estére, kezdjünk tiszta lappan. - lehajolok, hogy csókot nyomjak a fejé búbjára. Mind a bocsánata, mind a köszönete feloldja a feszültséget. Úgy érzem magam, mint egy idióta, amiért olyan könnyen berágtam rá, de egyiket sem fogom viszonozni, mindkettőt csak elvártam. Csak azért hoztam fel magammal, hogy lehetőséget adjak neki a békülésre.
- Nem szeretek haragudni rád. - majdnem azt is elárulom, hogy a lépcsőn felfelé jövet még azt terveztem, hogy a bokájánál fogva fogom lelógatni a tetőn, de a hirtelen jött kedvessége meghatott. Elengedem, hogy felvegyem a földre esett takarót, óvatosan mozdulok, nehogy lesodorjam a tetőről.
- Gyere, még van legalább 20 percünk a tűzijátékig, honnan fogjuk a legjobban látni? - óvatosan megkerülöm a lányt, hogy ő legyen a cserepek mellett, és én a peremen. Egy pillanatra arra gondolok, talán szívesebben menne vissza a vendégeihez, de inkább rákérdezek, ahelyett hogy találgatnék. Mondjuk, miért nem sikítozott, ha nem akart idejönni?
- Nem kéne inkább odalent lenned, hogy visszaszámold az év utolsó tíz másodpercét? - nem tudom milyen válaszra számítsak, de azt igen, hogy milyet szeretnék kapni. Már az is csoda számba megy, hogy hagyta magát felhozni ide, hogy elszakította a szoknyáját csak azért, hogy a hátamra ugorjon, mert nem akart hátra maradni. Végül még is csak felszínre bukkan a lázadó, akit a lány nehéz lánc pórázon tart magában. Nem ez volt a célom ma este? A takaró még mindig a kezemben, pedig miatta hoztuk fel. Ránézek a lányra, biztos mindjárt megfagy.
-Kis majom… - morgom, ismét, épp csak egy kicsit gyengédebben, mint legutóbb. Odafordulok hozzá, hogy becsomagoljam, ekkor veszem észre, hogy a cipője még mindig a kezében. Hát persze, a magas sarkak nem ide valóak. Kiszakad belőlem egy sóhaj. Mit csináljak vele? Ha másról lenne szó, lehet csak lelökném, hogy megszabaduljak a fejtörőstől. Nem szeretem az ilyen jellegű problémákat.
- Szerintem itt már jó lesz. - mármint, innen fogjuk látni a tűzijátékot, szerintem, ha onnan lövik, ahonnan minden évben, akkor majdnem szemmagasságban leszünk a fényekkel. Hirtelen nem tudom, hogy mégis hogyan fogunk itt leülni, aztán nem bonyolítom túl, lustán a cserép tető oldalának dőlök majd szép lassan lecsúszok a földig. Megfogom a kezét, amikor látom, hogy tétovázik, és az ölembe rántom. Igaz a seggem oda fog fagyni a betonhoz, de legalább a betakargatott lány melegíteni fog. Egyébként nem érintem meg, hagyom, hogy úgy helyezkedjen, ahogy szeretne.

Fura kétes ürességként kong a levegő. A szél erősebben süvít, de igazból a hangját hallom főleg, nem érzem még a hideget. A félhomály körbeölel, mindössze a párkány alól felszivárgó gyér fények mutatnak valamit. Ha nem tudnám hol van vagy hogy itt van velem Eric, esélyesen úgy elbújhatna, hogy észre sem venném.
Jó érzés a saját lábaimra állni, még akkor is ha a hideg eleinte kellemesen majd kellemetlenül cirógatja a talpaimat. Á hamar orvoslásra kerül a probléma, mert ahogy megszólal, csöppet sem bizalomgerjesztő módon, és ráadásul magához ránt, kénytelen kelletlen vagyok neki engedelmeskedni. A gyomromban tomboló pillangók, amik úgy tűnt elcsitultak most újra tomboló erővel keltek életre és egészen a torkomig szöktek fel. Ott állok hát, megkövülten és bámulok rá kissé bambán a meglepettségtől, miközben a keze a derekamra simul, úgy mintha épp csak oda illene a legtökéletesebben. Vajon hány lány hihette balga módo ugyanezt? Hány élvezte ki a pillanatot vele? Mennyit hozott zavarba ugyanúgy mint engem? Ó te pokolfajzat Lestrange!
Mondjuk van előnye ennek is. Eric teste felfogja szelet, nem érzem annyira a hideget és a belőle áradó meleg máris javít a közérzetemen. Hát azon valóban, de a zavaromon már kevésbé. A vörösödő fejem jó részét hálistennek jótékonyan elrejti a sötétség és ennek tudatában talán jobban is tüzel az arcom... ostoba, ostoba lány! Ostoba érzelmek! Ostoba tinédzserkor! Egy előnye van ennek, mindent a hormonokra lehet fogni.
- Eleget sértegettük egymást ma estére, kezdjünk tiszta lappal.
Maga az ötlet nem is rossz. Voltaképpen valóban jó lenne a tiszta lap. Már épp elmosolyodva emelném rá a tekintetem mikor felém hajol. Ezzel meglep és egyben meg is ijeszt. Nem tudom mit akar azt is hogy, így inkább gyorsan elfordítom a fejem és kibámulok a tenger felé. Vagyis, amerre a tengernek lennie kell, mert mindössze a morajlás hangja az egyetlen, amivel behatárolható igazán a dolog. Félelmem persze alaptalannak látszik, mert csak a fejem búbjára kapok egy ártatlan puszit. Ettől kicsit megnyugszom. A levegő sípolva szalad ki belőlem.
- Nem szeretek haragudni rád.
A hangja halk,és képes bársonyosan bekúszni a bőröm alá. Utálom bevallani, de nagyon tetszik. Túlzottan tetszik. Az örömteljes mosolyom ki is ül szavait követően arcomra. Ha valami, hát ez igazi bók tőle és ezt még én magam is annak értékelem. Fura hogy épp ez nem kelt zavart bennem, sőt... elégedettséggel tölt el.
- Hát akkor miért teszed olyan sokszor? - őszinte kíváncsisággal fordulok felé, aztán inkább megrázom a fejem lemondóan. - Mindegy, nem fontos.
Nem is akarom hogy válaszoljon rá. Talán jobb ezt meghagyni a titkok övezte homályban, mert részegen amúgy sem hiszem hogy értelmes magyarázatot tudna adni. Figyelem, ahogy a külső peremívre kerül én pedig ezáltal a tető mellé. Eltűnődöm, vajon mennyire jó ötlet hogy ő egyensúlyoz kívül, de végül úgy vagyok vele hogy ha egy seggfej Eric Lestrange-el lesz kevesebb a világ hát oda se neki... Na jó, persze megviselne, de azért lássuk be, tenne a világ nőinek ezzel egy szívességet. Nagy-nagy szívességet!
- Gyere, még van legalább 20 percünk a tűzijátékig, honnan fogjuk a legjobban látni?
A kérdés váratlanul ér és pár pillanatig csak pislogok. Körbenézek, egy percig azonosítom a tető mely részén is vagyunk egész pontosan, majd szabad kezemet kinyújtom és bökök.
- Öhm, azt hiszem ott lesz a nyerő pozíció...
Az ajkamba harapok, majd bólintok egyet helyeslőn. Igen, biztos az lesz a legjobb hely, már ha mindenki tartja magát a tervhez és semmi hiba nem csúszik a számításainkba.
A séta még így, csupasz lábbal is jót tesz. Egyrészt a véráram megindul szervezetemben, másrészt a mozgás maga kissé kizökkent az ernyedt rostokolásból. Eric kérdése, amit felvet, ott visszhangzik körülöttünk. Eleinte nem válaszolok, csak nagy sokára szólalok meg.
- Nos, voltaképpen de... - lent kellene lennem, nevetve, pezsgőzve kellene koccintanom, gratulálnom a vendégeimnek hogy megérik velünk az új évet, és reménnyel telve csillogó szemmel várni a csodát no meg a tűzijátékot. Ehhez képes mégis Eric oldalán sétálok. Meglepő módon épp ez hat teljesen természetesnek és nem az. - ... de jobb itt.
Elmosolyodom, és rápillantok. Figyelem a profilját és mielőtt a fejébe szállhatna a dicsőség, lehűtöm.
- Mert nekem a legjobb hely jár, ami történetesen pont itt van. - intek a cipőket tartő karommal körbe. Tudom hogy azt hitte mást hozok ki belőle, vagy más a szavaim jelentéstartalma, és voltaképp lehetne olyan is, de... nem kell neki ego növelés. Így is csak épphogy befér vele a kastély kapuján! Karjaim összefűzöm magam előtt, hogy a cibáló erős szél minél kisebb felületet érjen belőlem ott ahol nincs ruha. Igyekszem nem az össze-összekoccanó fogaimra összpontosítani és meglep mikor megtorpanva felém fordul. Némám újra felfokozódó szívdobogással hagyom hogy körém fonja a pokrócot, aminek melege máris sokat segít. Annyit legalábbis biztosan, hogy a karjaim elernyednek, mert immár nem kell védekeznem a fagy ellen. Még a morgása is kedvesnek hat, ami szokatlan és csak pislogok rá, hogy most ez valóban úgy is érti vagy inkább saját magát meghazudtolva visszatér a szemtelenkedéses sértegetésbe? Nem lepne meg...
- Szerintem itt már jó lesz.
Közlésére szétnézek és vállat vonok. Ha ő itt cövekel le, hát itt leszünk. Mikor lehuppan váratlanul elvigyorodom. Hát ha azt akarja hogy szétfagyjon, ámen. Én szeretnék minél kevesebb felületen érintkezni a tetővel, ergo maradok a talpamon hogy holnapra jó kis megfázást összeszedjek. Szép kis új év!
Azonban Eric - mint mindig - most is felülbírál engem. Fel sem tűnik hogy a kezemért nyúl és elkapva a csuklómat leránt maga mellé. Halk sikkantással huppanok az ölébe. Újra céklavörös leszek, mert erre aztán nem számítottam. Na meg eszembe jut hány lány rimánkodik ezért a pozícióért Eric Lestrange ölében... Első pillanatban megmozdulni sem merek. Aztán mégis csak muszáj, mert hát így kissé kényelmetlen. Óvatosan mozdulok, mintha csak ingoványos talajra érkeznék, pedig csak a lába...
- Öh... bi..biztos ez így jó? Nem hiszem hogy túl kényelmes ez így neked...
Nem lehet annyira részeg hogy ez így jó legyen. Fél óráig még biztos nem. Kizárt. És ha a macsó lovagias énjét vette elő (ami ezer évben egyszer tör felszínre) akkor a legszarabb időpontot sikerült megtalálnia, mert nem épp rám kellene pazarolnia ezt hanem valamelyik olyan muffra, aki jobban értékeli. Vagy legalább egy forró éjszakával az ágyában meghálálja neki...

csúnyúszavakat tartalmaz, ártalmas lehet a fejlődésben lévőkre

questions equal misery

-Ne aggódj, én megoldom. - Nem hazugság, mégis hálát kell rebegjek az égiek felé, amikor a lány abba hagyta a ficánkolást és elhelyezkedett. Ha tovább mocorog az ölemben, jó eséllyel felállít egy más fajta kényelmetlenséget. Mikor végre eldöntötte, hogy hogyan jó neki, én is helyezkedek egy sort, mert nincs kedvem elgémberedni, s végül kényelmesen hátradőlve, félig felhúzott térdekkel, terpeszben pihenő lábakkal, szinte elfeküdve állapodunk meg, Blaire az ölemben, nekem oldalvást, térdeit felhúzva s átkarolva egész picinek tűnik, mulyának, aki biztos, hogy nem találta meg a legjobb pozíciót. Jéghideg lábujjait megszorítom.
Na látod, így biztos, hogy szarrá fogunk fagyni. Ha neked ez a kilátás jár, akkor nekem meg ez. - gonosz mosolyra húzódik a szám, ahogy nem épp finoman megfogom a derekát és a hátát a mellkasomhoz fordítom, magamhoz húzom, feneke a hasamon, hogy elégmagasan legyen a feje, direkt ezért csúsztam ennyire le. A lábai persze rögtön az enyéim közé teszi, mert máshova nem tudja. Összeszorítom a combjaimat, hogy a lábfeje az ágyékomhoz feszüljön olyan szorosan, ahogy csak lehet, hogy esélye se legyen sarokkal megrúgni. Később majd elengem, ha biztos leszek benne, hogy nem akar rugdosódni, egyébként is jót tesz ott, jó hideg, segít lehűteni a túl forró elemeket. Előbb utóbb viszont a hideg lábcskák majd felengednek, de addig még sok minden történhet. Miért tűnik ilyen aprónak ez a lány? Persze, még növésben van, de akkor is! Már tizenhat éves, és mégis úgy eltűnik edzett, erős karjaimban, mintha csak egy kislány lenne. Félre ver a szívem. A tizenhat már legális. Felnéz rám, talán, hogy méltatlankodjon, én látványosan benézek a dekoltázsába hogy tudja milyen kilátásra gondoltam az imént.
- Így már sokkal jobb. - mondom a kis domboknak címezve, viccelődve, nevetve, közben szorosabban megszorítom a derekát. Talán érzi a szívverésem, ami a vállában dobog, talán én is érezném az övét, ha a sajátom nem kötné le a figyelmem.
- Remélem olyan tűzijátékot készítettél elő, ami megéri, hogy itt fagyoskodjunk. - Valójában nem fázok, de valamit mondani kell, hogy ne süllyedjünk tétlenségbe, a csönd most nem jelentene biztonságos menedéket. Most már az arcára nézek, amit még mindig felém tart, feje búbja a kulcscsontomon alatt pihen. Az sem zavar, hogy a nyakam panaszosan felnyög, valószínűleg az övé is. Nem merem hátra hajtani a fejem, hogy kényelmesen nekitámasszam a cserép falnak, mert nem akarok lemaradni arc izma egyetlen rándulásáról sem. Látni akarom, hogy elárulja e valami, hogy mi jár a fejében, mit érez, mert tudni akarom, hogy az idegesítő testvért látja-e bennem, vagy valami mást. Nagy tenyerereim elterülnek a hasán, kényelmesen nyújtózó ujjaim jóformán a mellétől a medence csontjáig érnek.
- Bár, felőlem el is maradhat...

Mondjuk úgy hogy eléggé merev lesz a testtartásom. Nem sűrűn szoktam a tetőn ücsörögni. Nem szilveszter éjjel és nem egy férfi ölében. Nem egy idegen férfiéban. Na jó, na jó, ha szigorúan vesszük, Eric nem idegen, hanem sokkalta inkább családtag, de… de… de akkor is! Normális, illedelmes férfiember nem húz csak úgy kérdezés nélkül senkit az ölébe. És egy kezemen meg tudom számolni, hányszor ültem már pasi ölébe. Egyszer sem. A bátyám pedig itt nem ér, mert hát ő mégis csak a bátyám…!
-Ne aggódj, én megoldom.
Hát kurvára örülök! Magamban morgok, de nem adok hangot a nemtetszésemnek. Mindössze szívből remélem, Eric valóban megoldja és nem pedig szabotál. Mindössze tényleg annyit akarok, hogy tiszteletben tartsa a személyes teremet, de… hát ez nagy kérés. Tőle meg szó szerint óriási. Hiába ölelem át a lábam, és kuporodom össze egész inciripincirire a pléd alatt, remélve hogy így kevésbé lesz zavaró a tény, hogy hol is ülök, ő még képes ezt is még zavarba ejtőbbé varázsolni. És mi kell ehhez? Egy újabb szabotázs akció. Ó remek!
- Na látod, így biztos, hogy szarrá fogunk fagyni. Ha neked ez a kilátás jár, akkor nekem meg ez.
- Hogy mi….? – kezdeném értetlenül, de hát menet közbe elakadok, mert ő már cselekszik is. Meg is lepne ha hagyna reagálási időt. Mire észbe kapok már háttal is vagyok neki és mellkasa találkozik velem, miközben én a csillagos eget bámulhatom. Lábaim pedig beszorulnak az övéi közé. Esélytelen onnan kiszednem őket, tudom, érzem. Ahogy a combjait összeszorítja, fogságba ejt engem. Totális fogságba. Arcom lángvörössé válik, ahogy azonosulok a pozitúrával és magával a szituációval. Már maga a tény kényelmetlen, hogy a lábaim épp oda szorultak be, ahol neki 'az' van. Ezt meg még tetézi is az, ahogy bepislog a dekoltázsomba. Ó remek! Rohadt remek!
Nem tudom mi ülhet ki az arcomra. Megrettenés? Harag? Düh? Elkeseredettség? Vágy? Talán minden egyszerre.
- Így már sokkal jobb.
Az elégedett feje de főleg a hangja az, ami leforráz. Kedélyem rögtön átcsap szélsőségesbe, ahogy egy védtelen állat igyekszik menekülni. Elhűlök azon, hogy mennyire ocsmány módon képes kihasználni a testi erejének fölényét.
- Hogy te mekkora egy seggfej vagy, de komolyan!
Próbálnék én szabadulni, tényleg, de hát kábé tényleg esélytelen. Nem nyugtat meg a keze sem, ami a derekamról felvándorol a hasamra. Ó jóég, de barom voltam hogy feljöttem ide vele! De hát a fene gondolta volna, hogy… hogy mit? Valljuk be, valahol számítottam rá, hogy nem a rendes bátyád legjobb haverja vagyok státuszba marad. Ahhoz ő túlságosan rámenős, és talán túlságosan ittas is. Én meg voltam olyan marha, hogy elhittem tényleg csak jól akarja érezni magát velem, hogy tényleg csak nézzük a tűzijátékot és beszélgetünk. Mondjuk arról hogy merre járt mióta nem találkoztunk. De hát… valahogy nem érdekel jelenleg merre ette a penész eddig. Akadnak fontosabb dolgaim is.
Miután azonosulok, hogy a szabadság utáni vágyam reménytelen hisz könnyű szerrel lefog, taktikát váltok. Meredten ülök, morcosan magam elé szegezve a tekintetem. Nem nézek rá, nem vagyok itt. Nem nézek rá, nem vagyok itt.
Könnyebb lenne mindezt persze úgy mondogatni hogy ne érezném őt magam mögött vagy éppen alattam. Könnyebb lenne ha nem kúszna be az illata az orromba minden egyes fölerősödő széllebbenéssel. Jöjjön már az a nyamvadt tűzijáték édes Istenem!
Imáim azonban nem hallgattatnak meg. Helyette Eric hangja töri meg a csendet. Basszus, pedig már szinte – de csak szinte – majdnem megfeledkeztem róla. Vicces…!
- Remélem olyan tűzijátékot készítettél elő, ami megéri, hogy itt fagyoskodjunk. Bár, felőlem el is maradhat...
Harag villan a tekintetemben és erre nem tudom már ignorálni a jelenlétét. Túl dühítő a stílusa, és fel sem ötlik bennem hogy meglehet épp ez volt a célja. Elhúzódok tőle, amennyire helyem akad és megpróbálok megfordulni, hogy a szemem az övébe mélyesszem. Ez annyira megy hogy kb fél testtel képes is vagyok rá.
- Ó, Merlin tetves szerelmére! Miért nem lep ez meg engem?
Így köpöm kissé csalódva kissé szomorkásan a kérdést a fejéhez, választ már nem is várva rá, mert inkább lemondó sóhajt hallatva félprofilba fordulok el tőle hogy ne kelljen még kényelmetlenebb helyzetbe hoznom magam, mint amibe már így is vagyok.

csúnyúszavakat tartalmaz, ártalmas lehet a fejlődésben lévőkre

questions equal misery

Érzem, ahogy teste megmerevedik a karjaimban, látom ahogy arca szoborszerűen érzel mentessé válik, és jó pár percig ötletem sincs, hogy miért. Amikor a mellét bámultam, akkor láttam a szemében, hogy érti a viccet, vagy legalábbis úgy gondolom, hogy azt láttam, vagy ha mégsem értette, legalább akként kezelte. De hogy utolsó szavaimra miért reagál olyan hevesen? Azt őszintén nem értem.
-Miért? Baj, hogy nem csak a tűzijáték érdekel? - kérdezem összevont szemöldökkel. - Vagy az a bajod, hogy megöleltek? - eszembe jut a merev tartása, és máris eleresztem, mert taszít a gondolat, hogy ráerőltessem magam, még akkor is, ha csupán halovány esélyt látok arra, hogy igennel fog felelni. Már miért zavarná? Szívesebben fagyoskodna? Nem fér a fejembe ez az egész, mert a lányok normális estben szeretik, ha valaki a karjaiba veszi őket, dorombolnak, ha valaki olyan melegen bánik velük, mint én vele.
- Esküszöm Blarie, hogy ha a nőkről egy egész könyvnyi útmutató kell, akkor hozzád egy egész triológia. - még mindig nem tudom kisimítani a homlokomat, sőt egyre rosszabb lesz a helyzet.
- Nem tudok elmenni rajtad. - És ezt úgy értem, hogy: nem tudok elmenni rajtad, egyáltalán, és kezd kurvára frusztrálni. Vagy mond el mi a bajod, vagy huzz a picsába, mert ehhez az én idegrendszerem gyenge. Vissza gondolok erre a jó 45 percre, amit együtt töltöttünk, és be kell ismernem, hogy a jelek, amiket küldött elég össze-visszák, ellentmondásosak, de az enyémek is, hisz hol csúfolódtunk egymással, hol nevettünk, de a flörtölés határát nem súroltuk, habár… olyan közel jött, a fülembe súgott, míg a hátamon csimpaszkodott, hagyta, hogy a haja végig cirógasson a nyakamon, direkt rá is játszott, aztán hozzám hajolt, megpuszilt, végig simított a mellkasomon… Talán nem tudja, hogy ez mennyire felizgatna bárkit? Nem tudja milyen jeleket küld a testével? Amikor megremeg, lesüti a szemét, vagy ösztönösen beharapja ajkát. Talán nem is szándékosan csinálja, ébredek rá. Erre eltűnik az arcomról a korábbi érzelem, és feltűnik rajta a csodálkozás.
- Blaire, mondd csak, még is mi jár a fejedben? Úgy értem, mire gondolsz, mit akarok tőled? Ugye nem attól tartasz, hogy meg… megeszlek?- Ennyi, ennél szebben és őszintébben nem tudom kifejezni magam, remélem végre jól fogja érteni a szavaimat, mert komolyan érdekel a válasz, kicsit feljebb is ülök, de nem azért, hogy megint közelebb húzzam, hanem mert a űz a kíváncsiság, közelebb akarok lenni, jobban hallani, hogy mit válaszol, egy vonalba akarok lenni az arcával, hogy a szemébe nézhessek.

-Miért? Baj, hogy nem csak a tűzijáték érdekel?
Miért baj? Hát ezer meg egy cifrábbnál cifrább dolgot tudnék ide felsorolni, de az úrinői mivoltom nem engedi. Ha lennék egy balga fruska, nulla tapasztalattal még esetleg bóknak is vehetném a szavait. Azt hihetném velem akar foglalkozni és talán ez így is van. Csak nem épp úgy, ahogy a nők gondolják. Mert Eric Lestrange mindig megkapja, amit akar és mindig elveszi ami jár neki. Hogy szakadna rá az ég!
Igazából egy dühödt fújtatás szakad fel belőlem, de válaszra sem méltatom a kérdését. Jobbnak látom a jótékony csöndbe burkolózni. Valamiért könnyebb, mint a fejéhez vágni hogy tudom, hazudik. Szar beismerni de így van.
- Vagy az a bajod, hogy megöleltek?
A kérdés abszurditására felhorkantok. Már ugyan mégis miért lenne az baj? Nem. Közel sem azzal van a gond, hogy megölelt. Sokkalta inkább azzal van, hogyan teszi. Nem úgy ahogy illik, nem úgy ahogy kellene. Mintha minden mozdulatában valami több húzódna meg, ami egyszerre érdekel, kíváncsivá tesz de el is rettent. Valahol mindez nem is tudatos, mindössze csak ösztönös.
- Esküszöm Blarie, hogy ha a nőkről egy egész könyvnyi útmutató kell, akkor hozzád egy egész triológia.
A beszólására egyetlen gyilkos pillantást lövellek felé. Nem állom meg, kivételesen leszarom az illemet, meg hogy mit szabad és mit nem. Csak ő van meg én, és ha ő megszegi a saját szabályát, miszerint nem sértegetjük a másikat, hát én is.
- Tudod mit? Kapd be ’Strange!
Direkt utánzom Mathias stílusát, mert tudom, ha valami, hát ez biztos helyre teszi a dolgokat a mámorosan ködös alkoholgőzös agyában. Talán rádöbben hogy én az a Blaire Montrego vagyok, aki eddig is, a legjobb haver kishúga, akivel talán nem kellene úgy viselkednie mint a nagyvilági ribancaival teszi. Na persze túl szép ábránd ez.
Arca persze pillanatok alatt megváltozik, de nem tudom emiatt, vagy amiatt mert esetleg sikerül két agysejtjét megmozdítania és értelmes neuronműködést produkálnia az agyában.
- Nem tudok elmenni rajtad. Blaire, mondd csak, még is mi jár a fejedben? Úgy értem, mire gondolsz, mit akarok tőled? Ugye nem attól tartasz, hogy meg… megeszlek?
Morcosan bámulom a tűzijáték leendő helyét, a nagy sötét űrt, amit meg kellene töltenie a fényeknek, de még messze van az időzítés. Lent valószínű már gyülekeznek, egyesek biztosan verekednek a helyekért. Eric pedig itt csesztet engem. Hát szép kis zárása az óévnek. Hát a pulykalila színárnyalat talán megközelíti azt a bíbor színt, amit az arcom ölt fel. Most komolyan azt hiszi bármit bevallok neki? Holnapra úgyis elfelejti… Nem mellesleg felötlik bennem a kérdés, hogy vajon tisztában van azzal mit kérdez? Vajon sejti hogy én még sosem.... főleg úgy... úristen...
- Megenni? Te? Engem? Viccnek is rossz… - közlöm és mivel a merev testtartás gémberedést okoz záros határidőn belül, finoman ficergek egy kicsit hogy elmulasszam. Ezzel persze a szavaimnak ellentétes jelentést sugallok, de letojom már mit ért félre a másik vagy mit nem. -... nem vagyok a képzeletbeli 'bárányod'. És még te is tiszteletben tartod ennyire a barátod, hogy nem tennéd.
Hiszen tabu vagyok, ahogy Lea is neki. Töklogikus...! Mégis akaratlanul is szomorúság csendül ki a hangomból. Pedig ezek a puszta tények, amikkel tisztában vagyok. Ahogy azzal is továbbá, hogy egyszerre érdekel is Eric meg nem is. Egyszerre félek tőle és tartom érdekesnek. Egyszerre vonz és taszít. Hát normális ez? Úgy hiszem rohadtul nem.
Viszont az váratlanul ér, hogy mozdul és közelebb jön hozzám. Nem vagyok benne biztos mit akar és mindezt miért teszi, így hát elkövetem azt a hibát hogy az arcába pillantok. Szemöldöke közt megjelenő két mély barázda árnyéka sugallja, hogy valóban figyel. Most valóban figyel. Rám. Csakis rám. Talán úgy, ahogy még eddig sosem. Ez tetszik és egyúttal meg is rémít. Kedvem lenne kezemmel megérinteni az arcát, közrefogni és kisimítani az értetlenkedést, de ez nem ennyire egyszerű. Sosem ennyire egyszerű.
- Miért…? Te mit akarsz tőlem? Minek rángattál ide? Hisz tudtad hogy lent kellene lennem…
Lent kellene, lent kellene… és mégsem lent vagyok. Nem is akaródzik elmenni. Fél perccel ezelőtt még igen, de most, hogy íriszei az arcomat kutatják kitartóan és végre nem a melleim után sóvárognak, már jobban marasztalásra bír a dolog. És valóban érdekel, ő mit akar tőlem? Ő minek néz engem? A barátja húgának? Egy darab húsnak? Egy bábunak, akit kénye és kedve szerint citálhat? Azt hiszem több opció nincs, de majd Lestrange színt vall… persze ha elég tökös.

csúnyúszavakat tartalmaz, ártalmas lehet a fejlődésben lévőkre

questions equal misery

És tessék, megint itt tartunk! Tiszta vicc. Bár csak lenne itt még egy kis pezsgő, mert ehhez már fájdalmasan józan vagyok.
-- Az előbb még te mondtad, hogy túl sokat haragszom rád, most meg te mérgelődsz már megint. Most vagy leszel kegyes elmondani, hogy mi a bajod, vagy tartsd meg magadnak, de akkor menj máshová duzzogni. Netán az a bajod, hogy én nem fogok mű-mosolyogni és kezet csókolni? Akkor menj le, ott egy teremnyi ember, aki tökéletesen megfelel az igényeidnek, engem meg hagy békén. Ha nem vagy hajlandó felnőtt módra megbeszélni a problémáid, ne várd tőlem, hogy türelmesen üljek, míg méltóztatsz dönteni, hogy megérdemlem e az tisztelt őszinteségedet vagy sem. Nem értékeled, hogy azt mondom, amit gondolok? Nem érted a humoromat? Nem veszed észre, ha bókolok? Tudod mit, akkor… - “menj a picsába.”. Akartam volna mondani, de végül nem jött ki. Kibaszott kis királykisasszony. Ha őszinte akarok lenni magamhoz, én is vágyom arra, hogy valakinek kezet csókoljak, valakit elkényeztessek, de a Lestrange nevet vieselve ez nem olyan egszerű. Az emberek előítélettel fordulnak hozzám, a nők, akikkel megosztom az ágyam mind könnyen kaphatók, mind pótolhatóak, mert arany tükrődik a szemükben, csak azt látják, amikor rám néznek, képtelenek érzelmi kötődésre. Azok pedig akikről azt gondolom, hogy képesek szeretni, valójában túl prűdek, hogy hosszú távon érdekeljenek. Vagy csak szimplán nem értenek meg. Nem értik meg, hogy van a lelkemnek egy kis darabja, ami sérült, ami ápolásra vágyik, de ugyan akkor szükségem van arra, hogy szenvedélyesen tudjak szereti és szeretve lenni, hogy kell valaki, akire felnézhetek, akinek a lábai elé bizalommal borulhato le, mert tudom, hogy nem fog belémrúgni. Nem tudom miért hittem, hogy Blaire talán a tökéletes nő, aki olyannak ismer amilyen vagyok, és elfogad. Talán tényleg az, csak még nem érett meg eléggé. Azt hiszem megint mellé fogtam. Sőt, azt hiszem hiányik Lea meg a az ő furcsa érzékenysége, ami mindig megsúgta neki, ha valaki őszinte vagy sem, és mindig oly tisztelettel kezelte mások érzelmeit. Kezdem sajnálni, hogy olyan keveset beszélgettem vele, talán rá kellett volna több időt szakítanom, akkor most lenne valaki, aki legalább a szívemet megérti, akkor legalább elmomdhatta volna a fájdalmát és most nem egy sérült kis madárka lenne. Hozzá képest Blaire olyan, mint egy buldózer, akivel soha semmi történt, ami megtörhette volna. És hogy pont ezért vonzódok-e hozzá? Mert olyan ép és egész? Lehetséges...
-És te csak ne utánozd a bátyádat! Szerinted ha nem ismerne és nem fogadna el, barátok lennénk? - kis híjján felpattanok, mert megint elöntötte az agyamat a vörös köd, majdnem annyira, mint odalent a teraszon. Hiába is próbálok ellenkezni ellene, nem tudom abbahagyni. Ki van zárva, hogy Monty-tól olyan sok rosszat hallot rólam, hogy ennyire ellenszenvesen viselkedjen. És az is ki van zárva, hogy én.... hiszen velük kettejükkel mindig rendes voltam.
- Fogalmad sincs, hogy mit akarsz, csak szivatod mások fejét, meg megjátszod a NŐT. Gyerek vagy, Montrego, Gyerek, akinek fogalma sincs arról, hogy mennyire nem előjoga az, hogy szeressék. - Közelebb hajolok az arcához, látom, hogy valami megváltozik a szemében, de a méreg túl erősen elvakít. Aztán a halovány, remegő kérdés józanabbá tesz. Továbbra is a szemébe bámulok, kissé értetlenül, aztán óvatosan végig simítok az arcán a kézfejemmel. - Azt, hogy felnőj[. És, hogy miért hoztaalak ide? Mert önző vagyok. Szabad a pálya, tudom, hogy nem szívesen vagy itt, szaladj... . - mondom a tőlem telhető leglágyabb hangon, aztán behunyom a szemem és hátra hullok, vissza a cserepekre, kezem szinte magától markol a hajamba, ahogy élesen kijújom a levegőt. Nyugodj meg, Eric, nyugodj meg. Mindjárt elmegy, és vége. Számolom a másodperceket, várom, hogy felálljon és itt hagyjon. Nem bántam meg egy szót sem, igazam van.
- Ne játsz velem. Mond azt, hogy olyan vagyok, mintha a testvéred lennék, és maradj tisztes távolságba, de ha inkább közelebb jönnél, ne lepődj meg, ha úgy reagálok, mint bármely férfi. - nem is tűnt fel, hogy mozgatom az ajkam, míg suttogó hangom el nem éri a fülemet, még is befejezem, de egyre halkabban, egyre inkább csak magamnak. Már sejtem, hogy a lánnyal nem vagyunk azonos lapon, úgy sem azt értené ki belőle, amit más normális emberek, hanem amit akar.
- Egyébként, ha mindenben csak sértéseket látsz, sajnálattal közlöm, hogy akkor senki nem marad majd, akinek elég türelme lesz. - Mondom valamivel hangosabban, cinikusságba csomagolva a letörtséget, mert ennyi, Eric Lestrange hivatalosan is megpróbálta a legjobb formáját hozni, körülbelül 3 egész percre, de terméketlen talajra esett a próbálkozás és ez nem nagyon motiválja arra, hogy még egyszer megpróbájon normális lenni.

Még van képe felelősségre vonni. Ő! Engem! Az abszurditásnak is vannak határai, de Eric képes játszi könnyedséggel átlépni ezeket. Épp mint most. A szavai dühítenek, és az, ahogyan közli még inkább. Eleinte persze próbálom ignorálni a szavait, próbálok nem foglalkozni a sértett önérzetével, mert hát olybá tűnik, látványosan beletrappoltam a lelkébe. És mi a megoldása? Hát ez is tipikus férfi módszer persze… ugyanúgy belegázol az enyémbe. Azt hittem könnyen kivédem ezt, hogy nem tud vérig sérteni. Tévedtem. Érzem ahogy vörösödök, de immár nem a zavaromtól, amit okoz vagy a szégyentől, hanem a haragtól. Mérhetetlen mennyiségű éled fel lelkemben és érzem, hogy menten kitör. Hogy lehet valaki ennyire arrogáns? Hogy lehet valaki ennyire nagy hólyag? Igazuk van azoknak, akik nem szívlelik Ericet. Nem a neve miatt, hanem a viselkedése végett. Valóban megérdemelne vagy két jó nagy büdös pofont, de hát csakúgy, mint én aranykanállal a szájában pottyant ki az anyjából. A fiúk értékesek, a lányok jelentéktelenek ebben a világba. Szörnyű, de ez van.
- Fogalmad sincs, hogy mit akarsz, csak szivatod mások fejét, meg játszod a NŐT. Gyerek vagy,, Montrego. Gyerek, akinek fogalma sincs arról, hogy mennyire nem előjoga az, hogy szeressék.
Hát mindennek van egy határa. Mindennek. Még a seggfejségnek is. És ebben Eric a koronázatlan király, az már tuti. Mérgesen prüszkölök egyet. Érzem, hogy nehéz lecsillapodnom, de szükséges. Ha nem lenne akkora nagy darab és nem ülne lehet én magam lökném le a tetőről. Tennék egy szívességet a világnak. Az már tuti! Az meg jelen helyzetben végképp nem segítség hogy van mersze hozzám nyúlni. Remegek a visszafojtott dühtől így elsőre fel sem fogom hogy a kézfeje az arcomhoz ér. Csak miután már az arccsontom felénél jár bizsergetve a bőrfelületet, amerre elhaladt jövök rá mit is művel. Kezem mozdul és ideges, de határozott mozdulattal sepri le a kezét. Persze még képes mindezt folytatni is. Meglepne, ha nem tudná! És igen, már besokallok. Miután a lába elernyed és immár kiszabadul az enyém nem tétovázok sokat. Kíméletlenül vágom hátra a lábaim, hogy fájjon is neki legalább és minden finomkodást mellőzve fordulok oldalra emelve a lábaim, hogy immár meleg talpam a földet érjék. Könnyeden pattanok fel, mert ő nem tart vissza. Valószínű el van foglalva saját magával, meg a fröcsögésével, mint mindig. Nem érdekel. Inkább csak összefogom a pokrócot magamon és dacosan elindulok. AZ első egy métert határozottan teszem meg. Nem zavar a hideg, sem a sötétség… nem vagyok túlzottan ijedős. Azonban szöget üt a fejemben hogy ha most lemegyek a vendégek közé, elég nevetségesen fogok festeni. A tűzijátékig meg talán már csak percek lehetnek hátra…
Kétségbeesetten harapok az ajkamba és vacillálok, mi is érné meg jobban. Szívem szerint faképnél hagynám Lestrange-t mert megérdemli. De azért nem akarom miatta az új év első napjait egy szűk kis folyosón lefele araszolva sem tölteni. Kibírok még vele tíz percet? Fogós kérdés… nagyon is az.
Végül meggyőzöm magam hogy balgaság lenne elindulni. Nem érnék vissza és csak felpaprikáznám magam. Így csak némán megfordulok a sarkamon és a hideg kő újra kihűti a lábam. Most már biztos hogy náthával kezdem az új évet, de mindegy. Nem bánom túlzottan ezt se. Majd iszok egy jó erős bájitalt, hátha az kikúrál. Szó nélkül vonulok vissza a fiúig és letelepszem. Nem mellé, eszembe sincs. Tisztes távot tartok tőle, és ennek oka, hogy leterítem a plédet. Nem akarok felfázni és jobb ha alattam is van valami. Igaz nem lesz olyan meleg, mint Eric maga, de legalább nem feszélyez a beton keménysége. Lehuppanok, elrendezem a szoknyám a lábam pedig magam alá húzom majd a maradék pokrócszéllel betakarom magam amennyire tudom. Viszont ott virít tőlem jobbra egy hely, amit neki tartok fent hogy ráüljön. Némán meredek csak rá pár perc néma csend után. Kivárok, hogy leesik-e neki hogy azt akarom mellém szegődjön. Ha nem akkor rácsapok a területre, egyértelmű néma utasítást adva. Én aztán nem fogok neki könyörögni, ahhoz túlzottan felhúzott. Viszont jó is lenne ha mellém szegődne, mert akkor jobbról legalább védve leszek általa. Így mégis csak komfortosabb lenne a dolog, mert egy magasságba lennénk, a fejem könnyeden a vállának tudnám dönteni és az ő segge sem fagyna a betonra. Én Blaire Monrego, a megtestesült jóság. Olyan, amit ez a majom meg sem érdemel!

csúnyúszavakat tartalmaz, ártalmas lehet a fejlődésben lévőkre

questions equal misery

Szerencsére nem okozott komoly károkat a rúgdosódással a Kisasszony, de azért fáj. Más körülmények közt valószínűleg felpaprikázna, dühöngenék, de már eleve is tüzet tudnék okádni a méregtől, így most csak rádöbbentett néhány kulcsfontosságú dologra. Az egyik, hogy Blaire egyáltalán nem igényel semmilyen fizikai kontaktust, nincs rá szüksége, a másik, hogy legalább olyan dühös, mint én. Na meg persze, az is kiderül, hogy szorult belé némi szenvedély is, ami nem is árt, ha az ember lánya Montegro és Lestrangekkel lóg. De vajon mi baja az érintésekkel? Több dolog is eszembe jut, egyik valószínűtlenebb a másiknál, de van három lehetőség, ami mégis csak szóba jöhet. Vagy ismeretlen terület a számára és fél, vagy valaki visszaélt vele és kihasználta, ezzel csúnyán megsebezve, vagy pedig… valaki másra vágyik, méghozzá menthetetlenül. Nos, nem tudom, de ez az elmúlt alig 50 perc megterhelőbb volt, mint az egész múlt hét együtt véve, szóval szívesen feladom, megkönnyebbülök, amikor feláll, hogy távozzon. Vagy legalábbis meg kellene könnyebbülnöm, de mégis összeszorul a torkom, mintha távozása valamit végérvényessé tenne. Minden egyes távolodó lépte, mintha az utolsó okfejtésemet visszhangozná: “Valaki más. Valaki más. Valaki más.” Kicsit sem tetszik ez nekem, hülye Montrego, kicsit sem. Aztán hallom, hogy megáll, nem hallom tovább lépéseinek apró neszezését, nem hallom tovább a gonosz kis hangot a fülemben. Óvatosan oldalra lesek, épp csak megemelem csukott szemhéjjam mögül. Leült. Miért nem megy el? Hisz dühös, utál, vissza akart menni az úgy nevezett barátai közé. Feljebb emelem a fejem, hogy alaposabban megnézzem mit művel, hátha attól okosabb leszek. Hát persze! Ahogy a lábát takargatja világossá válik, hogy miért nem megy le! El van szakítva a ruhája, a szél felborzolta a haját, a lába piszkos. Nem tűnik valami szalon képesnek, sőt, már úri kisasszonynak sem tűnik többé. Az agyam egy kis zugában felnevet egy hang. Még ebből a három lépés távolságból is látom milyen ellenszenvesen mered rám, felém lövell egy gyilkos pillantást, mintha csak hallotta volna a néma kacajt. Azt is látom, hogy a másik oldalán kiteríti a pokrócot, felém húzza egy kicsit, néha felém pillant. Azt akarja, hogy üljek oda hozzá? Minek? Hogy megint belém rúgjon? Nem köszi. Aztán a lány határozottan megütögeti a szabad helyet a pokrócon. Vagy neki ment el az esze, vagy nekem. Lustán feltápászkodom, a kelleténél sokkal lassabban, aztán azt a három lépést szinte másféllel teszem meg, hoyg ugyan azzal a macskás lustasággal ahogy felemelkedem leüljek mellé a pokróc sarkára. Épp csak a szélére, minél több helyet hagyva köztem meg a lány között. Én ugyan nem fogok dörgölőzni, kedveskedni, azon már túl vagyunk, többet nem próbálok közeledni hozzá, majd ő eldönti mire van szüksége, és ha úgy dönt, hogy énrám, akkor reménykedhet, hogy nem túl későn jut majd eszébe. Ismét hátradőlök, az a másik póz kényelmes volt, el tudnék itt fent ücsörögni egy ideig, még akkor is, ha megfagyok. Elszámolok százhúszig. Semmi. Ránézek az órámra, öt perc éjfélig. Oldalra fordítom a fejem, lomhán, mintha csak a szél fújta a lány felé az arcom. Ő is engem bámul, de az arcát nem tudom megfejteni. A dühöm már akkor elszállt, amikor felállt, hogy itt hagyjon, most csak felsóhajtok, aztán visszafordítom a fejem a csillagok felé, és csöndben várom a tűzijátékot.

Mintha csak le se szarná hogy elmegyek. Hát eddig ő loholt a nyakamban, követelte hogy vele legyek, mikor tudta hogy nem tehetném meg. Az illem szerint semmiképp. Felcitált a rohadt tetőre, ahol a szél ezerszer erősebb és én ezerszer alul öltözöttebb vagyok ehhez az időjárási körülményhez, ami itt uralkodik. Ráadsául lépten és nyomon megbánt ott ahol ér, igaz csak mentálisan nem pedig fizikálisan (jól is néznénk ki!), felelősségre von, kioktat, felbőszít.... És még arra sem képes hogy felfigyeljen arra, mikor távozom? Hát a jóédes kurva anyját!
Persze mit teszek? Én balga maradok. Valamiért érzem hogy hiba lenne elsétálni, mert valahol ez neki talán éppoly megszokott már, mint a levegővétel. Mikor az eső esik, a cseppek természetesek. Nem kérdés hisz ezzel jár. Ha Eric Lestrange megjelenik, akkor belőle árad a maró gúny, és a pofátlanság. Nincs új a nap alatt...
Igazából tudom, vagyis szívből remélem, hogy tényleg figyel. És mikor ráverek a betonra, a halk puffanás tényleg odavonzza a tekintetét. Még ilyen távolról is látom a világos türkiz íriszekben felcsillanó kérdést és a hozzá párosuló értetlenséget. Talán még harag is megbújik a csillogásban, de hát ez kölcsönös. Én aztán állom a szemkontaktust, még pislogni sem pislogok. Csakis akkor, mikor végre mozdul. Lassan mint egy lajhár egyenesbe tornázza magát és ugyan kissé félő hogy enyhén spiccesen is képes lebucskázni de azzal nyugtatom magam, akkor legalább biztosan nem az én hibám lesz a gerinctörés. Ugyanilyen lassan indul meg felém és ül le a pléd legszélére. Némán figyelem őt, a mozdulatai elmélázottságát. Sugárzik róla a kedvetlenség, amit gondlom én okoztam. Még egy belém rúgás. A lelkem vérzik, mert hát nem tudom mit tehetnék. Mit kellene egyáltalán tennem? Kissé haragszom magamra, mert talán (de csak talán) túlreagáltam a dolgokat. De bassza meg, akkor is! Hogy lehet ekkora pöcsfej? Oké, értem én hogy ami a szívemen az a számon, de... de... tanult etikettet. Kötelező hivatalos formulákat. És bár tény, hogy közel állunk egymáshoz és őszinte lehet velem (volt ő valaha?) nade azért meg is kellene becsülnie, nem?
Győzködöm magam és fáj már az is hogy távolabb ül le mint amennyi hely megadatik. Dühít hogy ennyire makacs. Pedig én próbálkozok, amit meg sem érdemel! Menteném a helyzetet ha hagyná, ahogy a kvafflabdát az eséstől a kviddicspályán, de egy csökönyös öszvér. Mondjuk ez nem lep meg, mindig az volt. Egy lemondó sóhajt hallatok, ami tele van fájdalommal. Ez segít, mert olya mintha kiadnám magamból az összes feszültséget. Szelíden a karja után nyúlok, átkarolom és magam felé húzom hogy igenis ne legyen választása és csökkentse le a távolságot. Csakis akkor nyugszom meg ha célt érek. Mert tudom hogy célt érek. Elég egy szelíd, kérlelő pillantás rá és működnie kell a dolognak. Ha pedig ez megvan egy őszinte halovány somolygás ül ki az arcomra.
lIyenek vagyunk mi. Két örök harcos, aki egymás torkának esik újra meg újra. De ő mégis csak Eric, akinek sokat köszönhetek. Emlékszem mikor úszni tanított az óceánban. Nevetségesen szar tanár volt, de mégis kitartóan kedves. Hova tűnt az a srác? Mi lett vele? Mi minden változott meg? Persze tudom, a háború...
Elpillantok a távolba, ahol még nem cikáznak a színes fények. Már hiányzik, már várom. És unatkozom. Meg fázom. Így nem eresztem el a karját, hanem csak hagyom, hogy kezem körbefonja az övét. Fejem pedig a vállára döntöm. Megint megcsap az illata de most megpróbálok elvonatkoztatni ettől. Meg az újraéledő bizsergéstől a bőrömön, amelyek ott jelentkeznek, ahol a karja az enyémet éri.
- Ugye tudod hogy tévedsz? - halkan szólalok meg, úgy hogy nem pillantok rá. - Ugye tudod hogy nem vagyok gyerek? Már régóta nem. A háború óta nem.
Elcsuklik a hangom és szomorú leszek. Nem teszem hozzá hogy voltaképpen nyár óta. Mióta meghalt az apánk és Mathais elvesztette az emlékeit. Azóta én viszek mindent, mindent de mindent a hátamon. És nem csak a birtok igazgatását, a lóderbit, meg az iskolát hanem a bátyám életben tartását is. Igaz Mathias a hivatalos gyámom, de az igazság az hogy sokkal inkább én vagyok az övé. És zavar hogy ezt épp Eric nem látja. Hát hova tette a szemét nyár óta? Miért nem érti meg? Miért nem fogadja el? Miért vagyok a szemében egy fruska? Miért nem képes felfogni, hogy tizenhat évesen több életbölcselet szorult belém, mint amennyinek lennie kellene? Mégis miért? És leginkább, miért nem érti meg és fogadja el? Mit változtatna? Félve érzem hogy a válasz elég egyszerű; mindent.

csúnyúszavakat tartalmaz, ártalmas lehet a fejlődésben lévőkre

questions equal misery

Mindketten túl makacsak vagyunk ahhoz, hogy elismerjük, ha hibázunk. Nem azért, mert így neveltek minket, nem lehet mindent a származásunkra fogni, hisz végül is, a nap végén csak emberek vagyunk, olyanok, akár csak mások. Talán nem volt annyi választásunk az életben, sosem adatott meg a teljes szabadság, sosem volt lehetőségünk megtapasztalni a családi-boldog-békés-kötelékeket, mert mindenki szerepet játszott, de mi is voltunk gyermekek, hóbortos kíváncsisággal, gyerekes hazugságokkal amik a határokat feszegették. Igaz, hibáinkért mindig nagyobb árat fizettünk, mint mások, ha elfelejtettük felvenni a látszat különböző álarcait, amit sosem vehettük le és ha mégis megtettük, azért a családunk fizetett. Keménységre neveltek minket, ki azért, hogy megóvjon minket, ki azért, hogy fegyverek legyünk egy háborúban, amit a nevünkben vívnak, de sosem volt sajátunk. De a makacsságot mi választottuk, mint mankót, hogy átsegítsen a nehéz időkön. A makacsság jól jött, amikor az iskolába már az érkezésem napján megbélyegeztek, sőt akkor is, amikor Leát elidegenítettem magamtól, hogy biztonságban tartsam, vagy amikor a halálfalók megérkeztek a nappalinkba azon a nyáron, amikor édesanyámra hangtalanul imperius átkot szórtam cruciatus helyett, és megparancsoltam neki, hogy úgy sikítson, mintha kínoznám, mindezt maga a Sötét Nagyúr orra előtt. Akkor is jól jött, amikor nap mint nap a világ gyűlölköző tekintetét hordoztam magamon, segített, hogy ne érdekeljen, csak tegyem, amit tennem kell. Leára kénytelen voltam bűbájt szórni, hogy köd borítsa elméjét eltompítva fájdalmát a temetés után, megkímélve a végső összeomlástól. Igen, a makacsság nélkül mindezek felét sem tudtam volna véghez vinni. És tudom, hogy Blaire aligha nem hasonló okok miatt választotta a keményfejűséget. Mert a mi világunkban naívnak és túl bizakodónak lenni veszélyes volt, sokak törtek össze benne, de nem az olyanok mint én és Blaire, ezért vagyunk hát olyan tökéletesen jó páros. Mi tudjuk, milyen mindent túlélni, amikor a világunk leomlik körülöttünk, de mégis magasra kell emelnünk a fejünk.
-Tudom. - ujjaimat az övéi körül megszorítom, tudom, hogy idiótán viselkedünk, nem csak én, de ő is, és talán ideje, hogy őszinték legyünk. Percekig nem szólalunk, és kivételesen nem is érzem szükségét, hogy bármit is mondjak. A világ változik, talán nekünk is ideje leengedni azokat a gátakat, amik mögött eddig talán biztonságban voltunk, de most elzárnak minket az új érzelmektől, amik betölthetnék a veszteségektől tátongó űrt a szívünkben. Talán ezt fogom írni Leának, ha megint írok neki. Pont ezeket a szavakat, mert ezeket megérti, ez az ő nyelvén van. Elmosolyodok a gondolatra. Hát ez kellett ahhoz, meg tanuljam megérteni. - Sajnálom. - motyogom nem túl határozottan, csak úgy próbaként, hogy kóstolgassam milyen is a bocsánat kérés íze. Nem olyan rossz. - Ne haragudj, jó? Ma kimondottan rossz napom volt. - puha csókot nyomok a vállamon pihenő fejére, hátha megérti, és felhagy a zsörtölődéssel. Még egy perc csöndben a tetőn, aztán felhangzanak a tűzijáték első durranásai. Ismét hátra dőlök, hogy felnézhessek az égre, de B kezét nem engedem el. Pici keze van, puha, és lassan már nem olyan fagyos, szívesen megfognám a másikat is, hogy melegítsem, de inkább nem vállalkozom a kockázatos feladatra, ki tudja, talán megint jól kiosztana.
-El kéne mennünk nyaralni, valami meleg és napos helyre… - morgom az orrom alá olyan halkan, hogy egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy hallja. -... Te, Én, Monty meg Lea. - A szemem mosolyog, tudom, hogy ez csak olyan… kóbor gondolat, ami sosem fog valóra várni. - Talán majd egyszer. Gondolod, hogy lesznek még olyan szép idők? - Bárcsak lennének. Szívesebben lenne valahol, ahol mi nem Lestrangek és Montregot vagyunk, csak egy kis, szedett vedett család.

Tudja. Egyszerű szó, egyszerű beleegyezés és tudom, hogy megértett. Talán most fordul elő mindez először. Meglepő módon nem is esek annyira hanyatt a dologtól. Pedig hát... nem minden napos ez. Tőle egyáltalán nem. Elmosolyodom ezen a gondolaton, de ő mindezt nem láthatja. Megszáll valami érthetetlen nyugalom, és hirtelen mindent tökéletesnek érzek. Még az elszakadt ruhámat is. Nevetséges!
- Sajnálom.
Hogymi? Akarnám kérdezni, tényleg, tényleg, de a torkomra forr a szó. Elfog valami fura félelemmel vegyes izgalom. Ez másabb, mint eddig, ez most egész más. Jól értettem? Tényleg jól? Sajnálja? Most komolyan...? Hát hogy lehet ez?
- Ne haragudj, jó? Ma kimondottan rossz napom volt.
Hát tényleg bocsánatot kér.... Te jószagúatyaég!
A döbbenettől megkövülök és felkapom a fejem tágra nyílt szemekkel. Arcon nevethetném hogy, hát igen, tapasztaltam a rossz napját, köszönöm én szépen, de sajnos erre nincs lehetőségem, mert leforráz a közelsége. Újra itt van. Ő. A melegsége. Az inge széle súrolja a vállam ahogy felém hajol és ártatlan kis csókot lehel... egyenesen a... homlokomra. Lehunyom a szemem és hagyom a pillanatot. Eszembe sem jut megszakítani. Sőt, meg akarom tartani. Magamnak. Elraktározni jó mélyre, a lelkem legmélyebb csücskébe. Tudom, ilyet talán soha többet nem élek át. Vele biztosan nem. Ő képtelen beismerni dolgokat, képtelen változni és képtelen... bocsánatot kérni. De hát most mégis megtette. Megtette! Jó ég! Tényleg megtette! De miért? Miért?
A kérdés ott eszi a lelkem, miközben mély levegőt veszek és elveszek a pillanat varázsában. Ez így most a legrosszabból túl hamar váltott át túl jóba. Hogy a fészkes fenébe történhetett ez?
Fogalmam sincs....
Ő húzódik el, és ezt onnan tudom, hogy megérzem a hideg szelet az arcomon. Csalódott leszek, de nem adok hangot ennek. Csak figyelem ezüstkék tekintetemmel, ahogy visszadől a cserepekre. Én nem teszem ugyanezt, mindössze a kezem marad az övében. Tökéletesen beleillik, a picike a nagyba, szinte át is éri az egészet. Eltűnődöm ennek a tökéletlen tökéletességén mikor az első durranás felhangzik. Összerezzenek, mint egy kisgyerek, akit rajtakaptak valamin, majd előre dőlök tágra nyitott csillogó szemekkel.
- Aaaaaaaaaaaah! Na végre!
Széles vigyor ül ki arcomra, ahogy a fények betöltik az égboltot. Csodaszép a sárga-kék narancs árnyalatvilág. Gyönyörű az összjáték a színek kavargása. Az meg pláne, hogy széltébe az egész eget kitölti. Ámulattal bámulom, talán még az ajkaim is szétnyílnak. Annyira igyekszem megőrizni a másodpercek látványát, hogy teljesen megfeledkezem Ericről.
-El kéne mennünk nyaralni, valami meleg és napos helyre…
- Hmm? - hátra sem pillantva kérdezek vissza, utalva rá hogy beszéljen hangosabban, mert a durrogásoktól nem hallom a motyogását. Csak annyit értek hogy nyaralás.. asszem.
-... Te, Én, Monty meg Lea. Talán majd egyszer. Gondolod, hogy lesznek még olyan szép idők?
- Öhm, hát persze. Mathias amúgy is szörfözni akar... azt mondta te elvileg tudsz...mert mikor Amerikában jártál megtanultál. Ez igaz?
Fordulok felé és pillantok rá. Kérdőn vonom fel a szemöldököm. Kissé cinikusan, mert nem nézem ki belőle. Ha képes mugli sportot űzni Eric Lestrange és még be is vallja nekem, akkor padlót fogok. Mert az biztos, hogy érdekesebben nem is zárhatnám az óévet és kezdhetném az újat. Rendhagyó egy este, az már biztos.

csúnyúszavakat tartalmaz, ártalmas lehet a fejlődésben lévőkre

questions equal misery

Látom a hitetlenkedést, a furcsallást a szemében. Tényleg ennyire szokatlan, ha beismerjük a tévedésünket? Valószínűleg. Én is pont ilyen képet vágnék, ha ő kérne elnézést. De úgy érzem ma már nem fog, szóval hagyom, hogy övé legyen a győzelem mára. Nem baj, én ettől nem leszek kevesebb, sőt, az arcáról sugárzó öröm egyenesen felmelegít. Már nem érzem a hideget, amikor vissza dőlök a kupolára. A tűzijáték első percét csendben figyeljük, mindketten elmerülünk a szépség csodálatában.
- Mióta elmeséltem neki, hogy Californiában nem seprűn, hanem óriási hullámokon lovagoltunk, nem tud leszállni a témáról. - mondom épp csak elég hangosan, hogy biztosan meghallja. Arcomon szétterül egy igazi vigyor, amikor eszembe jut ahogy Monty képe egyik pillanatról a másikra gyerekesen izgatottá válik. Blaire még mindig az enyémbe fűzi a tekintetét, így osztozunk a pillanaton mígnem visszafordul, hogy tovább élvezze a műsort, amit maga tervezett el. Hüvelyk ujjam körözni kezd a kézfején, engem már nem érdekelnek a fények játéka akár milyen szép is legyen, találok mást, ami jobban tetszik. Blaire arcát, ahogy ragyog a gyönyörűségtől, és innentől kezdve nem akarok máshová nézni, nem is tudok. Izgalmában néha megszorítja a kezem, s a boldogság a szemében egy pillanatra elfeledteti velem, hogy történtek rossz dolgok is körülöttünk. Felülök. Nem tudom elfordítani róla a tekintetem, pedig tudom, hogy el kéne, mert még a végén pofánbasz. Sőt, tovább megyek, csak hogy bebiztosítsam magamnak a katasztrófát! Elengedem a kezét, hogy az ujjaimmat végig húzzam a hajában, óvatosan kibogozva a rendetlenséget. Ujjbegyeim óvatosan végig szántják a fejbőrét, épp csak megcirógatva, majd a hátát. Várok egy percet. Hátha neki áll tiltakozni, de mintha még csak le sem venné a szemét a hullócsillagként záporozó fényekről. Ismét felemelem a kezem, ezuttal az arcából simítok ki egy tincset, majd visszaejtem a kezem az ölembe és visszafordulok a fények felé. Nem akarok újjabb vitát, inkább békén hagyom.

- Mióta elmeséltem neki, hogy Californiában nem seprűn, hanem óriási hullámokon lovagoltunk, nem tud leszállni a témáról.
Hát persze. Tipikus Mathias. Ha valami új van, valami izgalmas, valami ami Erichez kapcsolódik, akkor ő menthetetlenül akarja. Nem mintha ez meglepetés lenne de azért egy halk kis kacagást kicsal belőlem. A bátyámnak hiába egy exmemoriam, ugyanolyan alapjaiban véve mint addig is. Ez azért mosolyogtató.
Visszapillantok a tűzijáték felé, elvégre ezért vagyunk itt és amúgy is... a nyaralás részleteit majd akkor megbeszéljük ha a bátyám is betársul hozzánk, mert tutira lesznek fergetegesebbnél fergetegesebb ötletei. Alapvetően meg ha már felcitáltattam magam a tetőre hát kiélvezem a látványt. A csillagok fénye elhalványul a szikrák csillogásában, amik elhalnak hogy rögvest az utána következő másodpercben újraéledjen egy újabb. Fergeteges szépségük lenyűgöz és fel sem tűnik hogy Eric nem az eseményt bámulja. Még arra sem reagálok, mikor elengedi a kezem. Elengedte, hát elengedte végtére is szíve joga csak maradjon mellettem addig míg le nem araszolunk innen ha vége a lövöldözésnek. Akkor viszont már megszeppenek mikor az ujjai a hajhoz érnek és beleszántanak.
Elég csak pár centit elindulnia, a fejbőröm bizseregni kezd, a hajam pedig általa meglibben a háltam csiklandozva. Elszakítom a tekintetem a látnivalótól de nem fordulok felé mindössze lesütöm pilláim és így nézek rá.
Most ez mégis mire jó? Most mégis mit akar? Miért nem nézi? És engem miért zavar?
Miért kel életre megint több ezer vergődő pillangó a gymromban? Miért kezd el a szívem újra hevesebb ritmusban verni? A szám kiszárad, talán attól ahogy a levegő kiszökik a résnyire nyitott ajkaim közül. Így hogy újra közel került hozzám megint rátenyerel a lelki világom a nagy piros vészcsilingre, de hát voltaképp alaptalan az ijedelmem. Nem csinál ő semmit, csak ötágú fésűt játszik az ujjaival, mert ahogy befejezi a mozdulatot el is veszi a kezét. Eltekintek a két tizedmásodpercig ott időző kezétől, ami a hátam szelíd cirógatásával ér véget és visszavonulót fúj.
Nem értem. Egyszerűen nem értem. Egyszerre tartok tőle és tartok attól hogy csak beképzelem a dolgokat. Többet, mint ami valójában van. Evidensen nem akarok feltételezésekbe bocsátkozni és azt sem szeretném ha hülyének nézne. Nagy pofára esés lenne ha ő csak... ha neki mindössze a húgpótlék vagyok én meg itt epekednék utána. Ráadásul alapvetően totál értelmetlen. Mathias miatt még ha akarna sem tehetne semmit. A legjobb barátját csak nem dobja át a palánkon... ugye?
Mozdítom a fejem, pár centit, hogy immár teljesen tökéletesen a szemeibe nézhessek. Azokba a szép kékekbe, amik tele vannak rejtéllyel.
- Én... - kezdem el, de rögtön az elején megakadok. Olyan halk vagyok, olyan esetlen, olyan béna... Athalea jut eszembe. Ő volt mindig ennyire kis halk, kis visszahúzódó nebántsvirág. Hogy utáltam mindig is! Nem akarom hogy Eric őt lássa bennem. Nem akarok egy árnyékember árnyéka lenni. Egy akarok lenni, egy egész és egyedi, megismételhetetlen. Nem a testvére. Nem vagyok a testvére.
A dühömet őszinte mosolyba fordítom át, mert meghoztam az elhatározást. Azt, hogy nem foglalkozom ezzel és igenis önmagam leszek. Akár tetszik, akár nem. Nem görcsölök rá hogy mi vagyok az ő szemében és nem foglalkozom a múlttal. Épp elég volt ennyi. Az új év első másodperceiben meg is szülöm hát első fogadalmam, még ha nem is tudatosan. Ajkaimon a mosoly játszik, és a mögöttünk újra meg újra felsejlő fényözön kíséretében hajolok egyetlen cetit közelebb.
- Boldog új évet, Lestrange!
Hangom halk, de jól hallhatja hisz közel van hozzám. Vállam az övéhez ér. Érzem a szövetet alatta a karját. Nem szakítom meg a szemkontaktust és nem is pislogok. A mosoly pedig nem tűnik el arcomról. Kíváncsi vagyok ő mit mond és vajon ő megfogad-e bármit így az első másodpercekben? Gondolom igen. És tuti biztos vagyok benne, hogy annak a nőkhöz, a piákhoz és az ágyhoz van köze.

csúnyúszavakat tartalmaz, ártalmas lehet a fejlődésben lévőkre

questions equal misery

Érzem, ahogy lesütött szempillái alól figyel, várom a támadást, a beszólást, hogy üvöltve felpattanjon, de nem teszi. B kivár pár másodpercet, majd rám néz és mosolyog. Hogy mi van? Közelebb kell hajolnom, hogy jobban halljam. Azt hiszem azt mondta, “boldog újévet”. De persze azt is hallhattam volna, hogy “csókolj meg”. Látom, hogy felém hajol, épp csak egy picit. Talán tényleg azt mondta, “csókolj meg”. Ekkor ismét felbukkan az ezüst tálca két pohár pezsgővel. Lám, Montegroéknál egy vendég sem szökhet meg az újévi koccintás elől. Elveszem az enyémet, várom, hogy B is elvegye az övét és igyunk az újév egészségére.
-Neked is boldog új évet. - A vállam amihez hozzá ér finom meleg, a kezem letámasztom B háta mögé, hogy oldalasan felé hajoljak, másikban a pezsgős pohár. A vállamra kell biccentsem a fejem, hogy a fülébe súgjak. Olyan az illata, mint anyám púders dobozának és a Sky körül virágzó nyári virágoknak, a hajából vanília illat árad. Egyik másik nőt sem juttatja eszembe, ő sokkal finomabb, lágyabb, kedvesebb. Úgy terveztem, hogy elhajolok a fülétől, hogy ránézzek a lányra, aztán arcon csókolom, de valami láthatatlan erő nem engedi, hogy elhúzzam az arcom, az illata megbolondít. Ajkam hozzá ér a füle tövéhez, óvatosan, épp csak óvatosan, aztán még sem tudom megállni, hogy ne nyomjam hozzá erősen, hosszan, de csók nem csattan, nem hangosan. Nem tudom, mennyit fog eltűrni, majdnem kimegy a fejemből milyen távolságtartóan viselkedett az imént, majdnem elfelejtem, hogy “valaki más” is lehet a dologban. A mosolya kishíjján megtévesztett, elhúzódom, hogy visszahajtsam a fejem a vállamra, valami távolságot terítve magunk közé. Egy túl hangos sóhaj szalad ki a számon, ahogy elréved a tekintetem. Kortyolok a pezsgőből. Állj le Lestrange, ne ringasd magad tévhitekbe.
Hűsd le magad különben megint tökön rúg, és az jelen esetben fájdalmasabb lenne, mint legutóbb. Épphogy csak nem látványos, hogy a nadrágom jobban dudorodik, mint eddig, talán jó lenne felülni, előre hajolni hogy eltakarjam. Más nők persze azonnal rá tennék a mancsukat, meg a szájukat is, de ha B megneszeli a dolgot komoly bajban leszek. Pedig már annyira idilli a hangulat…. A tűzijáték még mindig felettünk villog, a füst kénes szaga alig ér fel hozzánk. Valószínűleg a teraszon álldogálóknak több jut ki a tömény füstből, mint nekünk, biztos hangosan beszélgetnek, harsogják a jókívánságaikat és nevetnek, táncolnak. Annyival jobb nekem itt, még akkor is, ha a felforrt vérem majd egy nagy pofonnal hűtik le, de muszáj közelebb hajolnom a lányhoz, olyan köze, hogy orrom hozzá ér az arccsontjához. Puhán végig húzom a szája sarkáig, hogy az állát is megcsókoljam, másik kezemből eltűnik a pezsgős pohár, hogy hova azt nem tudom, teljesen elbódultam, de kivételesen nem az italtól, hanem a lánytől. Várom a tiltakozást, az ellenállást amikor szabad kezem az arcához símul. Látnom kell milyen arcot vág, szóval ha nehezen is, de elszakítom a ajkam a bűrétől, hogy megkeressem a tekintetét.

Meglep hogy Ericen elsősorban az értetlenséget látom. Ahogy közelebb hajol lehetne fenyegető is, sőt, elsőre normál esetben azt hinném. De a tekintetében nincs semmi támadó szándék. És mielőtt jobban belemehetnék abba, vajon mennyi az esélye hogy valóban hátsó szándékkal közeledik, megzavar minket a holttérből előúszó pezsgőstálca. Ó basszus, hát ezt el is felejtettem!
Csodálkozom hogy tudott ez az egy kis darab felrepülni idáig? Végtére is nem lehetetlen ez tény, de attól még fura… Mathias kivételesen jó kis bűbájt gyakorolt az italokra. Ez volt a bátyám egyetlen feladata. Elveszem az egyik poharat, a másik pedig Eric kezébe kerül, így már igazából minden tényleg tökéletes. Persze ha azt nézzük, akkor mégsem. Semmi nem lehet elég jó, mindenen lehet javítani. Viszont Eric társaságában ez a kemény tíz perc békeszünet máris siker. Ó de mekkora siker!
Ujjaim rásimulnak és körbeölelik a pohár szárát és mikor megszólal csak némán az övéhez érintem az enyémet. Néma kis csilingelés hangzik fel, amit elnyel a még utolsó fényekből származó élesebb, súlyosabb hangzavar. Elnézem a szép sorjában felfelé ívelő, gyöngyöző buborékokat és már a számhoz emelném a poharam, de nem teszem.
A mozdulatomnak az szab gátat, hogy fél percre, mindössze fél percre nem figyelek oda a férfira, aki máris támadásba lendül. Leküzdi a köztünk lévő távolságot, úgy hogy jóformán fel sem tűnik. Arra eszmélek, hogy a leheletét érzem a fülem körül játszani és a borostája csiklandozza az arcbőröm. Egyszerre érzem magam kényelmetlenül a bőrömben és mégis jól esik a figyelmessége, noha nem tudom mit akar mindebből kihozni. Egész addig rejtélyes a dolog, mígnem egy puszit nem kapok, majd úgy tűnik el mintha ott sem lett volna. Hiányát csak a hideg levegő jelzi, és… igyekszem egyenletesen kifújni a benn rekedt levegőt. Fel sem tűnt milyen szorosan fogom a poharamat. Ha kicsit erősebb lennék, vagy fele olyan izmos mint Mathias, lehet már össze is roppantottam volna…
Na jó, na jó ez csak egy baráti boldog új évet puszi volt… Legalábbis jó ezzel nyugtatnom magam. Végtére is, a testvérét is megcsókolja az ember az arcán. Néha még Mathias fülét is meghúzgálom ha sikerül felpipiskednem. Egyetlenegyszer volt hogy álmában ráharaptam a fülcimpájára. Emlékszem majdnem visszakézből megütött, mentségére legyen mondva, reflexszerűen. Akkor megfogadtam, hogy soha többet nem leszek ennyire pofátlan ha öntudatlan. Pechemre józanon ő az erősebb… hát ez van…
Szóval így összességében még ez is stimmel és megnyugszom. És csak hogy a hagyományok ne szakadjanak meg, na meg mert a torkom már többedik alkalommal lesz olyan száraz, amilyen talán a sivatag maga sem, így iszok a pezsgőből. Tudom hogy nem kellene több, mert hát nem igazán bírom, és már így is kicsivel több van a kelleténél bennem, de mégis jobbnak látom. Mert más nincs. Elpillantok hogy még egy utolsó búcsút vessek a színpompás fényárnak. Jövőre talán újra megérjük, addig meg… maradnak az emlékek.
Szép gondolat és majdnem felszakad belőlem egy fájdalmas sóhaj. Mert hát egy év… egy újabb teljes év. Ami ki tudja mit hoz. Reményekkel, álmokkal, vágyakkal vágok neki én is, mint mindenki… és vajon mennyire lesz csalódás? Mennyire lesz kegyetlen? Tavaly után talán már egyáltalán nem lehet rosszabb…
Legalábbis addig így gondolom, amíg újra meg nem érzem Lestrange jelenlétét a személyes szférámba. Két percen belül kétszer használja ki éberségem lankadását. Az első még kimagyarázható volt, de ez a második…
Megdermedek, miközben az orra az arcélemen simít végig levezetve arcát egyenesen a számhoz, amik szétnyílnak a meglepetéstől. A pillangók ezer szárnyukkal kezdenek el verdesni és komolyan úgy érzem magam, menten rosszul leszek az izgalomtól. S mikor már a legrosszabb feltételezésem beigazolódása látszódik, akkor érzem meg ajkait az államon, hogy utána átvegye a keze az irányítást és rásimuljon az arcomra, épp oda ahol végigszántotta a bőröm előtte és a bizsergető nyoma megmaradt. Ő maga meg elhúzódik és immár be tudom fókuszálni a tekintetét. Ezüstkék szemeim kikerekedve bámulnak rá félig-meddig kíváncsian belevegyülve a zavarodottsággal, mert hát … én ezt nem értem. Szimplán nem értem.
- Eric… ez… mégis mit …
Mégis mit csinálsz? Mégis hogy gondoltad? Mi a fészkes fene akar ez lenni? Mégis mi a francot művelsz?
Fejéhez vágnám egyszerre mindet, de nem tudom a sorrendet. Melyikkel is kezdjem? Melyik is helyénvaló? Melyik élvez prioritást? Az a fene nagy baj, hogy mind egyszerre. Így hát miután egyik sem tudja legyőzni a másikat, marad a csend. Mert már talán a tűzijáték hangzavara is elhalt és csak a tömeg felszűrődő ünneplésének moraja visszhangzik a birtok körül. Kezemben pedig a pohár csak akadályoz, így leteszem a betonra, mert nem szeretném kiborítani, ha nem muszáj. Nem akarom a ruhámat a jelenlegitől is jobban tönkretenni, de ennek az az ára, hogy kezében az arcommal enyhén előre kell hajolnom. Mindezt úgy teszem, hogy nem veszem le róla a tekintetem. Ó nem, nem, elég volt ennyiszer nem figyelni rá és máris megvolt a baj. Félek az arcomon időző kezéből gondolva, hogy nem véletlen felejtette ott most sem.

csúnyúszavakat tartalmaz, ártalmas lehet a fejlődésben lévőkre

questions equal misery

Elkerekedett szeme olyan valószínűtlenül ragyog, hogy egy pillanatra nem is látszik a színe. A kérdés egyértelmű, süt a tekintetéből. Ugyan ezt a kérdést üvölti a tudatom egyik szeglete is, ami nem érti mit művelek, de ahogy a lány egy picit közelebb hajol, nem tudom megállítani magam, nem is akarom. Most már biztos, hogy egy újabb világháborút indítok, de nem számít, majd egyszer ezt is megbocsájtja. Végül is, ha nem akarná akkor elfelé húzódna, nem közelebb, a lehetősége meg volt.
-Újévi fogadalmam, hogy akárhányszor ilyen arcot vágsz, megcsókollak. - mondom lágyan, a leheletem keveredik az övével. Hogy ez-e a szokásos “ügymentet”? Hát kicsit sem. Ugyan ez sem ismeretlen terep, de az egyetlen nő akit így kezeltem… hát, annak túl jó vége lett, hosszú távon, aztán tönkre is tett, amikor a családja máshoz adta hozzá. Azóta nem is kötődtem senkihez komolyan, és ha most nem húzom meg a határokat, akkor komolyan el kell beszélgetnem Montyval. De a határhúzogatás nem ma este fog elkezdődni. Még egy pillanatig fogva tartom a tekintetét, ajkam majdnem súrolja az övét, de még mindig húzom a másodperceket várva, hogy ellökjön, hogy megharapjon, vagy akármivel tiltakozzon, de a szemében még mindig csak meglepettség, kíváncsiság és várakozás játszik. Majdnem kihívó, de túl bájos, hogy valóban az legyen. Na, hogy ebből mi lesz? Óvatos csókot lehelek a szája sarkába, ujjaim maguktól fúródnak a puha tincsek közé. Nem hirtelen csók, nem akartos, mert nem szándékozom elijeszteni. Újra megfordul a fejemben, hogy mennyire lehet tapasztalatlan, de arra jutok, hogy csókolózni azért biztos csókolózott már, igaz ez nem derít jó kedvre. Nekem kellett volna először megcsókolnom, nem valami ügyetlen iskolás fiúnak. Megcsókolom az alsó ajkát, aztán a felsőt, óvatosan, még mindig a szemeit nézve, s mikor szemhéjja elnehezül én is lehúnyom az enyémet. Mielőtt ténylegesen megcsókolom egy picit elhúzódok, csak úgy egy ujjnyira, hogy még egy pillanattal tovább húzzam a pillanatot, amit nem szeretnék se elsietni, se elfelejteni. Valami nagyon mélyen azt súgja, hogy ez így van jól, hogy ennek az első csóknak ilyennek kell lennie. Semmi esetre sem vadnak, és durvának, annak még nincs itt az ideje, de ahogy a másik kezem a nyakára majda tarkójára siklik nem tudom megállni, hogy óvatosan megharapjam az alsóajkát, épp csak egy picit, alig szakítva meg a csókot. Ha lenne egy épeszű agysejtem is, akkor hamar elhúzódnék, de a lány úgy olvad el a számban, hogy kegyetlenség lenne mindkettőnk felé. Nem tudom egy, tíz vagy húsz perce csókolom-e, vagy egy órája. Azt sem tudom, hogy a kezem hogyan került az arcáról a derekára, de a forróság úgy beborít, hogy felőlem a hó is eshetne, vagy a jég... minden elgőzölögne a közelemből.

-Újévi fogadalmam, hogy akárhányszor ilyen arcot vágsz, megcsókollak.
Hogy miiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii?
Na most aztán a lelkem kicsinyke keze kőkeményen rátenyerel a vészjelzőre. De hát mily meglepő… kellően későn. Eric szavai ugyanis leforráznak, de már nem tudok mit tenni. Hiába koppan a pohár a párkányon, hiába állom a pillantását, már nem tudok menekülni. És hibába az eszem hajtana afelé, hogy menekülési utat keressek egy részem igenis itt akar maradni. Talán a gyomrom leginkább, ami olyan kicsinyre zsugorodik össze, hogy azt hiszem totálisan megszűnt létezni. Csak némán, lélegzetvisszafojtva állom a pillantását. Arcom a kezében és nem hiszem el, hogy megteszi. Nem hiszem el, hogy meg meri tenni. Mert hát én Blaire vagyok! Helló! Az a Blaire! Úgyse teszi meg! Úgyse teszi meg! Úgyse…
Amint leküzdi azt a kínzó pár centit, és ajkaival az enyémet súrolja, elvesztem. Egyszerűen kikapcsol az agyam, a benne sípolva tomboló ellenkezéssel és nem marad már semmi csak Eric. A keze, amely beletúr a hajamba, hasonlóképp mint korábban most mégis másabb érzést kiváltva. Hisz most már nem tudok és nem is akarok belemagyarázni a tetteibe semmit sem. Ahhoz már túl ködös az agyam és túl könnyűvé válik a szívem. Igen, hirtelenjében minden átalakul. A gyomrom felenged és felmelegszik. Olyan mintha képes lennék menten elolvadni itt, a kezében. Nevetséges…
Minden határ elmosódik és minden normális. Hiába ez nem normális, mondhatnánk, tudom, de ebben a szent percben az. És szinte várom szaggatottan kifújva a levegőt hogy ténylegesen, rendesen megcsókoljon.
Még egy kicsit igyekszem az arcát figyelni, a tekintetét, de minden elmosódik mert túl közel kerül hozzám. Kezem megremeg a földön majd végül ösztönösen mozdul. Felemelkedik a hideg padlóról és már majdnem megérintik az arcát, de végül csak pár milliméterre játszanak arcéle felett…
Tekintetem elnehezül, ahogy az illata megtölti az orromat és elbódít. Ó szóval ilyen, mikor megkapja amit akar? Ilyen, amikor képtelen vagy ellenállni? Immár nem hibáztatom a nőket, akik a bűvkörébe kerültek. És nem is érdekel senki, akit így behálózott, mert tudom a legtöbbekkel jó esetben sem viselkedik így. Megdöbbentő, de frusztrál, hogy ennyire óvatos. Mintha csak félne hogy összetörök, mint valami ócska porcelánbaba pedig nem. Kínszenvedés minden pillanat egészen addig, míg ténylegesen nem cselekszik. Még mindig idegőrlően elnyújtva a pillanatot, de először az alsó ajkaim kerülnek rabságba, majd végül a felsők. Halk, mélyről felszakadó sóhajjal adom meg teljesen magam. Még egy pillanatig csak üresség, kínzó, kegyetlen üresség, majd végül ott van Ő. Ajkai puhán fonódnak az enyémbe, túlzottan kedvesen, túlzottan nem Ericesen. Nem úgy, ahogy valaha képzeltem ostoba ábrándos éjszakákon jó mélyen eltitkolva. Nem az esik meg, amit elképzel az ember. Azonban az a furcsa, hogy ez is tökéletesen ő. Nem tudom miért, de valahol ez a fajta kedvessége is megmutatkozik lépten-nyomon. Olyan mintha rejtené. Mintha szégyellené. Pedig… annyira tökéletes.
Elveszek a másodpercekben és némán élvezem, ahogy ujjai végigszántják a nyakam hogy végül a tarkómon állapodnak meg. Szívem zakatolva vágtat, talán gyorsabban, mint a Roxfort Expressz valaha és az én ujjaim sem időznek tovább az arca előtt. Szelíden megremegve simul tenyerem arcára és húzódik egy nagyon, de nagyon kicsit közelebb csakis azért, hogy még többet kapjak, hogy még jobban belevesszek ebbe az egészbe. A csókjába, a bűvkörébe, mindenbe ami Ő.
Ajkaim sután mozdulnak, hogy lekövessék őt, de nem számítok a szelíd harapásra, ami enyhe, bizsergető fájdalommal jár. Nem tudom, hogy ez, vagy a derekamra simuló karja az, ami kizökkent…. vagy csak a puszta tény, hogy szinte már teljesen hozzá simulok és hallom, sőt, érzem a szívverését a tenyerem alatt? Ugyanis a másik kezem ott pihen, épp a szíve felett az ing anyagába kapaszkodva félig görcsösen míg a másik a borosta íve mentén simít végig egészen az álláig. S mikor ide elérek kinyitom a szemem. Rádöbbenek mit is művelünk, mit is művelek és a fejemben lévő vészcsengő újra berregni kezd őrült hanggal. Őrjítő hanggal.
Ó buta, buta kislány! Hát mégis mit képzeltél? Mégis vártál? Mi lesz itt?
Magam korholom kegyetlen kínlódással, mert a kezemben az erő mintha csak akaratom ellenére gyűlne fel… Játszi könnyedséggel tolom el őt magamtól. A szemeibe pislogok nagyokat, mert még mindig túl közel van és még mindig túl intenzív az élmény….
- Ez… ez…
Baszd meg Eric! Nem tudom kimondani mert így is annyira remeg a hangom, amennyire még talán sosem. Agyamon átfut hogy mekkora hülyeséget művelek, hogy mekkora orbitális gáz hogy valaha képes volt megfordulni abba a kis nyomi agyamba hogy róla fantáziáljak. Arról már nem is beszélve hogy ő meg én két külön világ vagyunk. Egyszerre elfog a haraggal vegyes keserűség és ez nem miatta van hanem magam miatt. Mit reméltem? Ennek úgysem lenne sosem értelme. Nem akarhatom ezt, nem igazán (és ha mégis hát muszáj lesz baromira elnyomni), mert totálisan értelmetlen. És tudom, hogy most az egyszer a realitásnak több táptalaja van mint a szívemnek, ami visszasüppedne Eric szájába élvezve a csókot és megadva neki mindent amit lehet.
Hát nem. Egyetlen pillanat, talán az utolsó pillanat az, amit megragadok hogy elhúzódjak, olyan távolra amennyire csak lehet tőle és elszakadjak a derekamat ölelő karjától. Bizsergő ajkakkal, kótyagos fejjel állok fel, enyhén megszédülve de stabilan megmaradva. Egyszerűen csak, se szó se beszéld hátra arcot vágok és elindulok a lépcső irányába. Lépteim eleinte bizonytalanok majd hamar magabiztosabbakká válnak. Csak az kattog a fejemben mekkora hiba volt, mekkora rohadtul jól esett hiba és hogy el kell tűnnöm innen. Gyorsan. Nem akarom hogy utánam jöjjön, hát a végén már szaladok. Nem érdekel hogy elhagyom menet közben a pokrócot az sem hogy a cipőm is ott felejtettem. Ma már úgysem lesz egyikre sem szükségem, mert nem fogok visszamenni a vendégekhez. Nem fogok senkitől sem elköszönni. Nem kockáztatom meg hogy újra lássam mert elég még egyszer a türkiz tekintetébe vésnem a sajátomat és onnantól véglegesen menthetetlen leszek…
Hát mi marad? Számra szorított kézzel célzom meg a szobámat hogy levessem totálisan tönkrement ruhámat és agyamban egész éjszaka egy szemhunyásnyit sem aludva végigpörgessem újra meg újra kínkeserves örömmel az imént történteket. Minden aprócska részletet, csigalassúsággal.
„Újévi fogadalmam, hogy akárhányszor ilyen arcot vágsz, megcsókollak….”
Szavai még mindig ott csengenek a fülemben a lágy, vágykeltő hangján, és tudom, sosem fogok tudni ettől megszabadulni. Hozzám nőtt, néma játszi könnyedséggel, teljes egészében és örökre kísértetem marad. Az álmaimban, a napjaimban. Minden elvétett mozdulatomban. Minden lélegzetvételemnél.

Köszönöm a játékot! <3

Roxfort RPG

Karakterek => Court of Nightmares => A témát indította: Eric R. Lestrange - 2018. 01. 15. - 12:08:46