Roxfort RPG

Unalmasan rugdalom a poros kavicsot, ami a cipőm talpa alá ragadt. Egyetlen gyors, kissé talán suta mozdulattal szedem le róla, mert zavar abban a fél pillanatban, míg talpam a földet éri, elrúgom oldalra, oda, ahol a galambok tanyáznak. Mondanom sem kell hogy mindez a manőver felveri a megszokott nyugalmukat és huhogva reppennek szerte meg széjjel. Ez a vicces Londonban, az utcákban, a terekben. Magában az Abszol útban. Hiába van fényes nappal vagy éjszaka, hiába hiszed azt hogy egyedül vagy, mégsem tudsz az lenni. Ezek a mocsok kis dögök mindig ott vannak, mint valami kémek. Esküszöm eltűnődöm azon, vajon Belby is ezt a trükköt veti-e be a Roxfortban, csak nem galambokkal hanem mondjuk... a macskákkal? Simán el tudom képzelni ugyanis, hogy Mrs. Norris egy loncsos besúgó. Bár ő inkább Fricsnek jelent napi rendszerességgel. Feltételezem, az, hogy a legutóbbi kis kalandunk Elliottal hogy sült el sem marad sokáig rejtve a koronázatlan pletykakirálynő előtt. Akárcsak a Clemmel való viszonyom, vagy az amnéziám részletei. Szinte látom lelki szemeim előtt a vigyorát, ahogy a nevemmel tűzdelt orvosi aktát forgatja a szépen manikűrözött kezében. A mocsok céda!
Kedvem lenne káromkodni, és tudom, ez csak a céltalan bolyongásom fokozza. Épp ezért önuralmat erőltetek magamra, mert hát semmi de semmi értelme hogy itt idegesítsem saját magam.
Felpillantok. Első hiba. Meglátom az alakot, ami lassan kiválik az utcán sétáló tömeg alaktalan formatengere közül. Második hiba hogy megtorpanok. Szinte tükörképszerűen így tesz a lány is. Vékonyka alak. Cingár testalkat. Mélyen ülő szemek. Kissé sápadt, beesett arc. Olyan, mint aki beteg lenne.
Egy pillanatig visszatartom a levegőt. Agyam lázasan kutat információ után. Mert ismerten ugyan és mégis... ismerős. De persze nincs semmi, csak a kongó üresség. Ehh a francba!
Kedvem lenne újra káromkodni, jó hosszan és cifrán. Valamikor ekkor rikkant fel egy madár és a lány félrekapja a fejét. Követem a példáját várva, hogy egy újabb galamb alakja siklik a látóterembe, de csalódnom kell. Nem más ez, mint egy ébenfekete holló. Fura, nem gondoltam volna hogy ilyen is leledzik a belváros forgatagába. Eszembe sem jut hogy esetleg valakinek a háziállata, vagy animágusként szakavatottan felveheti az alakját... Valahogy tök normálisnak tűnik hogy ott ücsörög és rikoltozik. Visszapillantok a lányra és most már beugrik hol is láttam róla képet. Történetesen fotót. Eric kishúga....
Olyan sokat mesélt róla a barátom és olyan aggódva, hogy tudom, hiba lenne elszalasztani az alkalmat. Elindulok hát, öles léptekkel. Nem épp sietve de nem is komótos lassúsággal. Sokkalta inkább határozottan, akarva valamit, bár ha megkérdezne bárki, magam sem tudnám mire számítok.
Meglepetten csillan meg a tekintetem mikor közelebb érve felé a keze felém nyúl, de végül még idő előtt visszahúzza és esetlenül esik le mellé.
Olyan ez, mintha ő tudná ki vagyok, mintha emlékezne és mintha nem hinné hogy itt állok. Pedig hát... itt állok.
Néma pillanat telik el így, ő meg én egymással szemben, egy lépésnyire. Barna íriszeim összekapcsolódnak az ő szép ívű pillákkal keretezett tekintetével és ott játszik köztünk a néma felismerés. Ostoba dolog de a kapocs él, magam sem tudom milyen formában is.
- Athalea? - kérdezem. Hangom halk, elhaló, kérdő várakozó. Egyszerre reménykedő és távolságtartó. Egyszerre vagyok rá kíváncsi és nem akarok tudni a múltamról, melynek ő is részese. Fura kettősség övezi, akárcsak magát a lányt is. Taszít és vonz. Épp ilyen Clem is, noha vele épp a vonzalmas fázisba értünk. Jobbára csak a vonzalmas fázisba. Kezem kinyúl, és egy percre áll csak meg a levegőben a lány arca előtt. Várom, hogy elhúzza a fejét vagy ellenálljon, esetleg elsöpörje az érintésem, ám ha mindez nem történik meg, akkor megérintem a márványfehérségűnek ható puha arcbőrét. Valóságos lenne az a kép, amit barátom dédelget? Meglelni a húgát? Itt? Épp itt? Az Abszol úton? A varázslók főutcáján? Mekkora erre az esély?
Magam is tudom hogy csekély, de a lány mégis itt van, szemtől szembe velem és tudom, hogy kötelességem szólni Eric-nek. Annyi mindent köszönhetek neki. Annyi mindenben segített hogy visszakapjak egy picit is egykori önmagamból. Hiba lenne nem közölni vele a tényeket. Hogy láttam a testvérét, vele voltam, megérintettem. Él és virul...
- Valóban te vagy az?

- Nem emlékszel.
A csendes megállapítása ott visszhangzik. Közte és köztem. Köztünk. A házak közt. Az utcán. Az égben. De leginkább bennem. Szar érzés, mert tudom, hogy igaza van. Nem emlékszem rá. Vagyis, de. Egy fotó alapján felismertem. Ez is az emlékezés egy formája, de tény és való nem úgy ahogy ő akarja. Valószínű valaha egykor több minden volt köztünk. Hogy mi minden fogalmam sincs. Nem tudom mikor veszekedtünk, hányszor találkoztunk. Azt sem tudom mit szeret, vagy épp mit utál. Nem tudom milyen volt a viszonyom vele, mit tanítottam neki, hányszor itattam fel a könnyeit vagy hányszor vesztem össze vele. Semmit nem tudok, mert semmi kapaszkodóm nincs. Szavai mellett csak az üresség kong.
Nem emlékszel
Valóban nem emlékszem. Ez keserűséggel tölt el. Csalódott vagyok, mert azt hittem mint az a kis karkötő, ami Elena tulajdona volt, ugyanolyan hatást vált ki. Legalább foszlányképek szakadnak fel vagy valami, de... hát nem. Pedig a mozaikdarabkák sem élvezetesek, de aprócska morzsák az éhező madaraknak...
Némán lehajtom a fejem és megrázom. Valóban nem emlékszem.
A legrosszabb az hogy elszégyellem magam emiatt. Tudom, hogy nem tehetek róla, és tudom hogy hülyeség, de mégis... Szánalmas idiótának érzem magam. Pedig már azt hittem sikerült beletörődnöm a dolgokba. Hát kurvára nem.
Az hogy belehajtja a tenyerembe az arcát egyértelmű jele, hogy fontos vagyok a számára. Vagyis egykor az voltam és bennem megbízik. El is menekülhetett volna hanyatt-homlok, mert lássuk be, én vagyok a legközelebb a bátyjához, aki elől menekül. Eric elég részletesen kifejtette a húgával kapcsolatos tényállását, ami csöppet sem rózsás. 
- Ó Lea...- szakad fel belőlem a sóhajtás, mert tudom mi a kötelességem. Mint barát. És tudom, hogy ez a lánynak fájdalmas lesz. Nem fizikálisan, hanem érzelmileg. Viszont nem akarom egyből letámadni sem. Az nem vetne jó fényt és sosem voltam híve a durr bele dolgoknak. Így inkább elnézem őt pár percig, kezemet az arcán pihentetve. Elnézem ahogy lehunyja a pilláit, ahogy a szemhéja kicsit megremeg. Nem tudom tőlem, az érintésemtől, az illatomtól vagy szimplán a múltba való elrévedéstől, ami neki megadatik, de így itt és most gyönyörű szépnek látom. Egy elveszett kislánynak, aki a helyét keresi, vagy a lelki békéjét, és mintha egy percre megtalálta volna. Ehhez pedig nem kell más neki mint a jobbom. Nevetséges.
- Ugye tudod hogy a bátyád nagyon aggódik érted?
Hangom halk, és leginkább kijelentő. Nem számon kérni óhajtom, nem is kioktatni. S ha megretten etől a mondatomtól akkor fura szomorúsággal állok ott. Nem célom önkényesen visszarángatni a családi kötelékekbe. Nem vagyok híve ennek, s bár lehet régen ilyen voltam mára más lettem. Köszönhető ez sok mindennek, de leginkább a húgomnak. Ha belegondolok hogy Blaire eltűnne, biztos gutaütést kapnék... Eric meglepően lazán kezeli a dolgokat. De hát ő Lestrange.
- És én is...
Nem mondom hogy hazugság amit állítok, de ténylegesen nem érdekelt annyira Lea, mint kellett volna. Maximum kötelességből. Ha ismerném őt, ha tudnám a múltunkat lehet másképp éreznék, de jelenleg csak egy kipiálandó listapont. Ami történetesen pont nekem jutott. A kérdés csak az, mennyire lesz együttműködő. Végtére is szemében talán az a Mathias vagyok, aki mindig is voltam. Csak én nem ismerem meg már őt, én felejtettem el a hozzá fűződő emlékeket és szakadt meg a kapocs ami összekötött minket....

-Neked talán nincsenek emlékeid, de nekem vannak, és örülnék, ha tiszteletben tartanád a döntésemet. Egyedül gyászolom édesanyámat és a legjobb barátaimat.
Arculcsapásként érnek a szavai. Főleg az emlékeimmel kapcsolatos megnyilvánulása. Szívem szerint visszakérdeznék hogy mégis hogy gondolja, hogy tiszteletben tartsam? Hogy tehetnék eleget az óhajának, ha voltaképpen azt sem tudom miről van szó? Enyhén felháborító és mégis mulatságos, de leginkább talán szomorú…
Ugyanabban az elfuserált helyzetben vagyok, mint eddig is. Mint mindig, mióta kinyitottam a szemem a villanó fényt követően. Lea sem segít ebben, ő is csak tévútra csal. Pedig emlékszem néha, foszlányként, mint egy árnyék mintha az ő pillantása kísértett volna. Nem tudom mindez csak álom volt-e vagy maga a valóság, esetleg egy ezer darabra tört emlékkép, de mégis az érzés ott motoszkál bennem. Nyomott hagyott. Épp csak nem tudom felidézni. Olyan ez, mint mikor a fogó előtt ott sejlik fel centikre a cikesz. Kapkodsz utána, loholsz, hajt a vágy, hogy elérd, megkaparintsd, magadénak tudhasd. És a nagy erőlködésben elszalasztod azt az ideális pillanatot, azt a tökéletes másodpercet, amit ha kivársz nyugalommal, a sikerre csúcsára visz fel. Nem tudok kiigazodni Leán. Nem tudom valaha értettem-e őt, de teljesen mindegy is. Az már nem az az ember, aki most itt áll. És mintha a lány maga sem lenne ugyanaz. Elég egyetlen pillantást vetni rá. Tökéletesen megváltozott. És én csak egyetlen ostoba fényképhez hasonlítom.
-Neked nem fájhat azok elvesztése, akikre nem is emlékszel, úgy hogy ne is próbáld eljátszani, hogy “megérted”.
- Athalea…
Lágyan ejtem ki a nevét. Bizakodóan, reményt keltően. Kérlelően. Nem akarom hogy megrettenjen, hogy elmenjen. Nem célom rögtön a bátyja elé cipelni, főleg mert azt sem tudom merre is lehet egyáltalán Eric. Talán az országban sincs…
- Nem játszok el semmit…
Lehet régen jó voltam ebben, de hogy őszintén bevalljam, mostanra pocsék színész lettem. Blaire mindig is az orrom alá dörgöli, mennyire kellene gyakorolnom azt a bizonyos pókerarcot, mert hosszú távon szükségem lesz rá az üzleti életben. És igaza van. Mint mindig, most is.
-Neked alig vannak emlékeid a bátyámról, nekem viszont tizenhét évnyi, szóval jogom van úgy dönteni, hogy nem akarom látni.
Ez ellen nem tudok érvelni. Nem is akarok igazán. Valóban szíve joga eldönteni kit akar látni és kit nem. Na de azért más a helyzet akkor ha a testvéred nem kíváncsi rád és más akkor ha tűvé teszi érted az országot.
Hagyom hogy a lány ellépjen, mindössze szelíden a keze után nyúlok. Szelíden emelem meg az ujjbegyeit, amik alá odakap az enyém és mellé lépve megállítom. Tudom, hogy bizalmatlan és tudom hogy van joga hozzá. Rosszul indítottam és ez hiba volt. Remélem, szívem mélyéről remélem, hogy nem akkora fatális, ami megszakítja itt és most a társalgásunkat. Ahhoz túlzottan értékes ez a véletlen hogy csak úgy feladjam. Rápillantok bele a kék íriszeibe és próbálok kiolvasni belőle valamit. Haragot, félelmet, gyászt, pánikot… vagy szeretet, örömet… de leginkább csak bánatot találok. A sötét karikák a szemei alatt mutatják meg igazán, mennyire rossz bőrben van. Tudom, hogy sosem volt könnyű élete, hogy mindig labilis volt, de ez most itt ijesztő, még nekem is. Pedig én aztán elég gyakran látogatom a Mungót mostanság.
Szelíd oldallépéssel  kerülök elé. A köztünk lévő távolság nem sok, épp hogy már benne vagyok az aurájában és kezeimet emelve közte fogom az arcát. Hüvelykujjaimmal végigsimítok a szeme alatti sötét foltokon és közben végig figyelem a rezdülését.
- Mi történt veled Lea?
Mi sodort téged ennyire messzire attól, aki vagy? Aki lehetnél? Akinek lenned kellene? És hogy hozhatlak vissza?