Roxfort RPG

A távoli sírkertben nagy tömeg gyűlt össze. Az előre felállított pódiumtól jobbra helyezkedtek el az iskolából érkező tanulók, a baloldalon pedig azok a személyek, akik a kastély falain kívülről jöttek leróni tiszteletüket. A sajtó is megjelent persze, nem egy fényképező kattant, hol a Szombati Boszorkány, hol a Reggeli Próféta nevében. Ám meglepően nagy volt a csend, nem volt egyetlen hangos pisszenés sem… hiszen még nagyon is ott ült az ostrom nyoma mindenki szívében. Talán ezért is, nem csupán azok jelentek meg, akinek a Roxfortban veszett oda valakije, hanem olyanok is, akik a háború során számos barátot és rokont veszítettek vagy egyszerűen csak megviselte a lelküket az állandó rettegés.
McGalagony igazgatónő is tökéletesen emlékezett a háború alatti nehéz légkörre, a félelemre, amit el kellett rejtenie, hogy a tanulóknak támaszként tudjon szolgálni. S végül ott volt az ostrom… az a rengeteg borzalom és veszteség. Ezekkel a gondolatokkal sétált fel a pódiumra, vékony ujjai között szorongatva az előző éjszaka gondosan lejegyzett szövegének lapjait. Tudta, hogy ez kevés, túl hivatalos, túl érzelemmentes, mégsem akarta a megtörés fikarcnyi jelét sem mutatni. Így hát rezzenéstelen arccal állt ki a tömeg elé, hosszú csendet tartva, mielőtt belekezdett beszédébe.
– Kedves egybegyűltek! Pontosan két éve, májusnak ezen napján e kastély falai…– mutatott az épület távolban felsejlő tornyai közé. Fekete taráljának ujjába belekapott a szellő közben. –… számos borzalmat éltek meg. Ezért is döntött úgy az iskola vezetősége, hogy rövid tiszteletadással emlékezik meg az ostrom elhunytairól és kifejezi háláját a háború hőseinek.  
Eközben az igazgatónő és a pódium jobb oldalán felsorakozott a diákokból álló kórus. Volt közöttük hugrabugos, hollóhátas, griffendéles és mardekáros nyakkendőt viselő tanuló is. Szorosan álltak egymás mellé, majd Minerva McGalagony egyetlen intésére gyászos, lágy ritmusú nótába kezdtek. Az idős boszorkány lehajtotta süveges fejét, egy pillanatig csak bámulta a szorongatott jegyzeteket.
Csak a dallam végén húzta ki megint magát, hogy szigorú tekintettel végig nézzen a tanulókon. Nem akart hosszan beszélni és untatni a tömeget. Hiszen ez a nap nem róla szólt, hanem azokról, aki az életüket is feláldozták azért, amit Tudjukki halála jelentett. Egy talán békésebb világot.
– Szinte nincs olyan varázsló és boszorkány, aki ne veszített volna el valakit a harc során.  – Kezdte. – Úgy gondolom, hogy egy ilyen veszteségre mindig emlékeznünk kell. Legyen ez figyelmeztetés a jövendőbeli tetteinkkel kapcsolatban, tiszteljük meg azzal őket, hogy áldozatuk nem csak egy ellenség elpusztításához, de egy okosabban tervezett jövőhöz is vezet minket. Ugyanakkor ne feledjük, hogy nem kérdéses azok hősiessége, akik életüket áldozták, de közöttünk is járnak olyanok, akik számos áldozatot hoztak. Így ez a nap, nem csak veszett barátaink, de hőseink ünnepe is! Ezért hát egy perces néma csenddel tisztelegjünk előttük!
A tanárnő ismét lehajtotta a fejét. Mélyet szippantott a sírkert áporodott levegőjéből. Tudta jól, nem ez volt az utolsó ilyen beszéde, mert ezzel hagyományt kívánt teremteni. Generációknak kellett emlékeznie arra, ami két éve ezen a helyen történt.
– Most pedig – kezdte lágy hangon. – Az iskola nevében megkérném, Mr. Fawcettet és Mr. Lancastert, hogy helyezzenek el egy-egy fehér koszorút minden síron. Ezt követően, mindenki leróhatja a kegyeletét a maga módján!
Az igazgatónő biccentett, majd remegő térdekkel indult meg, lefelé a pódiumról.

---

Nem mondhatnám, hogy hidegen hagyott a Roxforti csatáról való megemlékezés... De talán nem úgy érintett, mint másokat. Én egy családtagomat vagy közeli barátomat sem veszítettem el az ütközetben, sőt a háború alatt sem.
Az én szüleim varázstalanokként teljesen más okokból hagytak magamra ezen a világon... Rég elgyászoltam őket, így nem kellett könnyeket morzsolnom a szememből értük a mai napon. Az érzés, ami engem hatalmába kerített, ahogy Esmé kezét fogva közeledtem a távoli sírkerthez, inkább az a tehetetlen harag volt, amit akkor éreztem, amikor tudtuk, hogy Voldemort visszatért... A Trimágus Tusa és Cedric Diggory halála után minden - épelméjű - sajtómunkás tisztában volt vele... Mégsem volt annyi mersze a vezetőségünknek, hogy Xenophiliushoz hasonlóan Potter oldalára álljunk Cornelius Caramellel szemben. Ami őszintén szólva olyan bűn volt, hogy én az akkori döntéshozókat simán bezárattam volna egy időre az Azkabanba, tanulják csak meg, mivégre is van a sajtószabadság...
Egy dolog enyhe politikai hátszéllel működni, és más dolog olyan lelketlen propagandát folytatni, amellyel Voldemortot erősítve nem csak Potter és Dumbledore, hanem hosszútávon az egész mágus - és muglitársadalom életét keserítette meg a Próféta vezetősége... Abban az egy évben azért is menekültem inkább a divat és pletykaanyagokba, meghagyva a fejeseknek a lelkiismeretfurdalást, amit a Pottert bemocskoló cikkek firkászása jelentett volna számomra. Ami információt pedig megtudtam, azt szorgosan tovább csepegtettem Lovegoodnak, hadd éljen vele legalább ő, ha már a sajtóban akkoriban egyedül neki maradtak helyén a tökei. Most, két évvel a háború végét jelentő csata után, jogos szorítást éreztem a torkomban.... Miért nem számoltatták el sem az akkori minisztériumiakat, akik nemhogy segítették, hanem erősen hátráltatták a Főnix Rendjének küzdelmét....
És miért ülhetnek még mindig ugyanazon személyek a Prófétánál, akiknek nem volt pucájuk leközölni az igazságot, és ezzel hosszú hónapokig félre vezették a varázsvilágot. Bár sokan azt reméltük, Voldemort halálával majd egy igazi, mindent átitató tisztítótűz perzseli fel a sajtót és a politikát, ez a feloldozás úgy vélem azóta sem jött el.
Biztosra vettem, hogy még mindig tele van olyan Lucius Malfoy-félékkel a Minisztérium legfelsőbb támogatói köre, akik kérdés nélkül támogatnának egy újabb ’nagyobb jóért’ eszmét, ha felbukkanna még egy nárcisztikus elmebeteg, akinek ki lehet szolgálni őrült képzelgéseit. Pláne így, hogy nem egy pszichopata halálfaló a jó öreg Imperiusra hivatkozva kimosakodta magát a Wizengamot előtt.
Esmé kezét szorongattam azután is, hogy odaértünk a sírkerthez. Nyugtáztam, hogy a lapunk fotográfusa, Ed Ivens már elfoglalta a helyét és szorgosan kattintgatja mind az egybegyűlteket, mind McGalagony igazgatónőt, aki méltóságteljesen foglalta el helyét a pódiumon, hogy komor hangon végigmondja beszédét, amit személy szerint roppant kevésnek éreztem.... Tudtam, hogy nem az ő feladata egyes-egyedül reményt mutatni a gyászoló családoknak, hogy szeretteik nem haltak meg hiába, és felvázolni egy jobb, tisztább, igazabb társadalomhoz vezető mérföldköveket. Viszont úgy gondoltam, Cornelius minimum felvonszolhatta volna a seggét a pódiumra McGalagony után, hogy szóljon pár szót minderről. Vagy ha ő azóta sem volt képes kibújni a poszt-traumatikus stressz szindróma álcájának mögül, akkor Shackleboltnak kutya kötelessége lett volna átvállalnia a felelősséget...
Biztosra vettem, hogy a Próféta olvasói egyet értenek majd velem ebben, ezért gondolatban már meg is fogalmaztam néhány erősebb hiánypótló kérdést, amelyeket majd levél útján feltehetek ex és jelenlegi miniszterelnökünknek. A sajtó képviselőit ugyanis előre figyelmeztették a meghívóban, hogy a megemlékezésről tudósítani lehet, az interjúkészítéstől azonban - szem előtt tartva az esemény fő célját, kegyeletünk leróvását - méltóztassunk eltekinteni. Így hát ezúttal én is méltóztattam befogni a számat, és helyette, ha jött velem, Esmét magammal húzva, a hozzánk legközelebb álló sírhoz léptem, melyre Nymphadora Tonks és Remus Lupin neve volt rágravírozva. Lassan körözve a pálcámmal egy gyönyörű koszorút helyeztem el a síron, „Nem haltatok meg hiába” felirattal. Csak remélni mertem, hogy egyszer felnő majd a társadalmunk ahhoz, hogy be tudjuk váltani ezt az ígéretet.

          Nem akarom ezt a napot, még akkor sem, ha megbeszéltük Ginevrával, hogy eljön velem. Nem akarok odamenni, és mégis minden porcikám azért kiált, hogy megtegyem. Nem szeretem a fekete színt, most mégis ezt veszem fel. Egy fekete nadrágot, és egy fekete garbót, szintén fekete sportcipővel. A kabátom az, ami nem fekete, hanem inkább sötétebb kék, de ez már részlet kérdés, és az nincs is rajtam. A hajamat csak lazán összefogom. A külsőm pont azt tükrözi, amit a belsőm is takar. Erre pedig csak akkor döbbenek rá, mikor belenézek a tükörbe.
          - Ginevra meg fog ölni, ha így megyek el a megemlékezésre.
          Ösztönzőleg hat rám, hogy ő van nekem. Legalább az utcán nem engedem el magam, habár otthon még mindig képes vagyok csak úgy egy hosszú pulóverben vagy pólóban mászkálni. Szóval, most áttúrom a ruhás szekrényemet néhány normálisabb ruhadarabért. Egy blúz mellett döntök végül és magamhoz veszek egy kendőt is. Az jó lesz a kabátom helyett.
          Pár óra múlva már az iskola területén lépkedünk kéz a kézben. Nem tudom, hogy Willow tud-e arról, amiről én. Az apám mégis csak a testvére volt. Tekintetemmel megkeresem a tömegben, de végül a pódiumon találok rá. Nem meglepő, igazgató helyettesként biztos fontos feladata lesz. A keresés közben kiszúrom Natot és Elliotot is. Úgy tűnik mindenki el fog jönni ma, akit ismerek, hiszen egy másik részén a székeknek meglátom a másik unokabátyámat, és néhány főiskolás testvéremet is.
          Az igazgatónő beszéde nagyon szívszorító. Nem is bírom ki könnyek nélkül, bár ezek a szavak csak megindították a csapot, az igazi okot én tudom csak, hogy miért sírok annyira. Eddig csak Ginevrának és Elliotnak meséltem a történtekről. Leülök valahol középtájon, nem akarok se túl közel lenni máshoz, se túl távol. Leginkább csak szerelmem kezét fogni és erőt meríteni belőle, és mindenki másból is. A beszéd végén maradásra bírom kicsit partneremet. Nem akarok rögtön felállni és rohanni a többiekkel együtt egy-egy sírhoz. Igazából nem is lenne kihez rohannom, apának nincs itt sírja.
          Végül csak beindulunk és az első megállónk Lupin és Tonks sírja. Hallottam róla, hogy ők együtt haltak meg, szerelmesekként, kéz a kézben. Ez annyira szép lehetett, legalábbis a képzeletemben az. Végül kinézek mellettük egy másik sírt, ahova egy csokrot varázsolok. Nem akartam magammal hozni, féltem elvesztem majd valahol út közben. Pár pillanatig még állok a sír felett, és nézem az ismerős nevet. Vajon mennyit gúnyoltam? Segítettem neki? Már nem emlékeztem nagyon az arcára csak a nevére. Túl sokszor hallottam. Most már nem fogom. Néha arra gondolok, nekem is itt kéne lennem a többiekkel, máskor örülök, hogy úgy döntöttem ahogy.
          - Menjünk – súgom szerelmemnek, és sietős léptekkel indulok meg a kijárat felé.
          Az unokabátyámnak biccentek egyet, jelzem felé, hogy hamarosan felkeresem, de most nem akarok itt lenni. Talán soha többé. Nem tudom jövőre lesz-e erőm eljönni megint. Akár egyedül akár valakivel. Ezt most viszont meg kellett tennem, mert el kellett búcsúznom apától. Most már tudom mi történt vele, de azt kívánom, bárcsak ne tudnám. Az a kegyetlenség, amit neki át kellett élnie, messze túlszárnyalja azt, amit néhány embernek át kellett élni. A halálos átok szörnyű, de mégis kíméletes. Ott nincs szenvedés, csak... Nem akarok belegondolni, nem akarok erről beszélni, csak menjünk innen.
 

---