Roxfort RPG

          Fogalmam sincs mi ütött belém, de azt tudom, hogy utána kell járnom ennek a pletykának. Egy művészetis folyóiratot lapozgatok éppen, mikor szembe tűnik egy nagyon szép kép, és a rejtély ami övezi még a figyelmem is felkelti. Egy kép, ami már több évszázada eltűnt, de időről-időre mindig feltűnt így valamennyire nyomon lehetett követni a mozgását. Legalábbis annak, aki direkt ezzel a képpel foglalkozott, és tudja mit kell keresnie az utalásokban. Örülök neki, hogy ez a cikk megszületett, mert bár konkrétumot nem ír, könnyen ki tudom találni, hogy a legutóbbi találgatások közül melyik lehet az a hely, ahol felbukkanhat a kép. És ha kérek még egy kis segítséget, akkor meg aztán főleg.
          El is mosolyodom, mikor pár nappal később a kezembe fogom a cetlit és egy hátizsákkal a hátamon elindulok egy kis kalandra. Soha nem állt tőlem messze a hasonló problémákkal való megküzdés, de azért odáig nem vetemedtem még, hogy egyedül bemenjek egy elhagyatott házba, és ha kell, akkor el is emeljek onnan egy képet. Ha persze tényleg ott van. Nem is tudom, mit szólnának most ezekhez a gondolatokhoz azok, akik ismernek. Tudom, sok mindenen mentünk már keresztül, de azt még biztos nem értem el, hogy lényegében kilépjek a saját bőrömből, mi több, a konfort zónámból. Festő vagyok vagy legalábbis leszek. Nem elveszem a képeket, hanem csodálom és készítem őket.
          Talán pont ez az oka annak, hogy megremegnek a lábaim, ahogy megállok a nagy kovácsoltvas kapu előtt. Tényleg véghez akarom vinni ezt a tetted? A félhomályban biztos vagyok benne, hogy nincs itt senki, akkor már égnének a villanyok. Vagy legalábbis kéne valamiféle pislákoló fénynek látszania. Hoppanálva jutok át a kapun, nem akarom kinyitni. Minél később jönnek rá, hogy itt vagyok, annál jobb lesz nekem. Szükség esetén el tudok rejtőzni. A kert eléggé elhanyagoltnak tűnik, pedig a nap fényei csodálatosan vonnák be a kertet. Szívesen időznék itt, de minél előbb fedett helyre kell jutnom. Ha mást nem, ezt megtanultam Elliottól a közös kalandozásaink során.
          Mindig legyen valami, ami védi a hátad.
          Mondjuk mindig arra gondoltam, hogy azért, mert hátul nincs szemem, de aztán később jöttem rá, hogy nem ezért. Azért kell védeni a hátam, mert ha nincs veled senki, akkor magadnak kell megvédeni magad. És lényegében ez majdnem ugyanaz, nincs hátul szemem. Jó lenne valami varázslatot kitalálni erre, de úgy érzem, azzal rohamosan nőnének a bűnözéses esetek számai. Óvatosan nyitok be az ajtón, ezúttal a zárnyitó bűbájt alkalmazva, de lehetek akármilyen óvatos is, ha nyikorog ez a szerencsétlen. Sóhajtok egyet, remélem, hogy senki sem hallotta meg. Hülye feltételezés egy olyan házban, ami szemmel láthatóan üres. És ezt most nem csak a rengeteg pókháló és a fehér lepedővel letakart bútor miatt mondom.
          Látok ugyan néhány lábnyomot, de azok lehetnek szintén olyan besurranók, mint én is. Sóhajtok egyet, majd fényt gyújtok a pálcám végén. Nem nagyot, éppen csak akkorát, hogy ne essek el egy… Egy nos semmiben. Még kintről néztem meg, és bár nem kastély, ahogy a cikkben írták, így is hatalmas ez a ház. Merre kéne keresnem? Az ösztönömre kéne hallgatnom vagy a józan eszemre? Egy ilyen házban sok festmény lehet, elrejteni valamit a legjobb, ha a többi úgymond kevésbé híres kép közé tesszük. Én legalábbis ezt tenném. Bár, ha belegondolok, akkor ez sem éppen olyan híres, mint a Mona Lisa, de az én képeimnél biztos nagyobb a híre.
          Végül megindulok a könyvtárszoba felé. Az tűnik a leglogikusabb döntésnek. Legalábbis a nyitva lévő ajtón át látható részletből arra következtetek, hogy az egy könyvekkel tele lévő helyiség lehet. Ezt az ajtót is óvatosan nyitom ki, de ez is nyikorog, sőt kicsit meg is akadt, ezért neki kell kicsit feszülnöm, így viszont szinte kicsapódik. Hatalmas robajt kelt, pár percig fülelek is, nehogy meglepetésszerűen mégis valaki felbukkanjon. Mikor aztán nem hallok semmit elindulok a polcok irányába, kicsit nagyobb fényt csiholva ki a pálcámból.
          Kis csalódottság fut át rajtam, mikor alaposan körbenézve nem találom itt meg a kérdéses képet. Nem mondok még le róla, de az is biztos, hogy lejjebb lohad a kalandvágyam. Egyedül egy elhagyatott házban olyan vállalás, amit január óta nem mertem megtenni. És hogy a legrosszabb rémálmom váljon valóra, lépéseket hallok közeledni. Az ajtó felé fordulok, abban reménykedek, hogy van még időm elmenekülni, de aztán rájövök, hogy nem, már nincs. Dönthetnék a hoppanálás mellett, akkor nem buknék le, de ha esetleg egy muglival van dolgom, azzal csak nagyobb bajt kevernék. Nem most, a későbbiekben. Szóval elbújok egy szék mögött és csak reménykedem benne, hogy ha tényleg jön valaki, akkor csak benéz a szobába és nem kezd el kutakodni.
          Nagyon nagyon remélem, hogy így lesz.
 

     Napnyugta után érkeztem. A kovácsoltvas kapu vastag dárdái az alacsonyra szálló köd hasát karmolva böktek az ég felé. A két rácsot egy súlyos, rozsda lepte acéllánc rögzítette egymáshoz. Körbetekintettem a kiürült, macskaköves utcán, csupán a hajdani gázlámpák fényével égő lusta utcai pilácsok pislogták be az érzékenyen merengő kora este nyirkát. A hoppanálást fontolgattam, azonban tény és való, hogy az utóbbi időben kissé elavult képességem, gyakorlat hiányában... Megráztam a fejem, és macska ügyességgel áttornáztam magam a gazos kertbe.
"A természet ereje..." gondoltam, és végigvándorolt szemem az udvaron. Ugyan látható volt az egykori tájrendezés nyoma, a messzebb álló kúria bejáratáig kővel kirakott út vezetett, melyet most lépten-nyomon növények szőttek be. Jobbról, és balról magasba törő, a kapu dárdáinak formájához hasonló, hatalmas magasságú, elvadult tujafák nyújtóztak. Végigmentem a természet által felzabált, elborult márványpadok és szobortalpazatok között. Mire a kétszárnyú tölgykapuhoz értem, a napot elnyelte a horizont mohó, fekete torka, és ébenszínű takarót borított a selymes tejfölbe bújtatott vad világra. A Hold homályos korongja szétkenődve igyekezett kísérni a lépteim kopogását. Belöktem volna az ajtót, de az nem moccant. Nyugodtan konstatáltam, hogy a ház érintetlen. Varázslat segítségével nyitottam utat magam előtt. Az ajtó megadóan felcsikordult.
         Valami averziót éreztem odabenn. A falak avítt díszlécei komoran bámultak, szürkén, és porosan. Porlepte, bíráló tekintetű, kőszemű mellszobrokon feszültek a hozzám kísértetiesen hasonló vonások. Olyan ismerős volt egyszerre minden, és mégis taszító, idegen és távolságtartó. Behajtottam a vastag, korhadó tölgyfaszárnyakat, majd bezártam magam után, a kellemetlen meglepetések elkerülése végett. A sötétben lépkedtem végig a hallon. Elindultam a lépcsőn felfelé, ujjamat végighúzva a korlát selymesre lakkozott faszegélyén. Csupán a tenyeremet feketére szennyező kosz árulkodott az épület ötven éve uralkodó magányáról. Hatalmas képről hideg tekintettel bámultam magamra. Meghökkentem a hasonlóságon. Csupán jobban, varázspálcám fényénél vizsgálódva vettem észre az apróbb különbségeket. A férfi feltehetőleg apám... de leginkább nagyapám portréja volt, legalábbis a modell öltözéke miatt, leginkább az előző század közepére helyeztem volna a mű keletkezési idejét. Balra indultam. Egy hatalmas, baldachinos franciaágy állt, két zsaluval elsötétített, plafonig érő viktoriánus ablak közti falra tolva. A szoba arisztokrata eleganciája, még így, fél évszázada elhagyatva is impozánsnak bizonyult. Csupán takarításra volt szükség, és a hely máris lehet, mint a brandenburgi kastély lekicsinyített, vidékiesebb változata. A merőleges falon hatalmas ablak bámult a hátsókertre. Az ággyal szemben keskeny ajtó, egy kisebb gardróbszobába pillantott át. Néhány molyrágta szmoking, pár elnyűtt köntös lógott a gondosan becsomagolt, és vadonatúj, használatlan állapotú cipőrakás felett. A fürdőszoba felőli oldalon egy tükrösszekrény, és egy íróasztal szunyókált, ötvenéves takaró alatt. Leültem a porréteg alatt cicomás, antik mintás huzattal díszelgő székre, és meggyújtottam a régi gázlámpát az asztal jobb sarkában. Egy rakás vén dokumentum, és levél tornyosult előttem. Izgatottan nyaltam meg a szám szélét, és azonnal az olvasásukba fogtam.

"1918. szeptember 30.
Atyámmal az Ardennekbe utaztunk, mert az állapota tovább romlott. Az ottani gyógyítók új főzetet próbálnának ki a kelései vérzékenységének csökkentésére. Aggódom érte. Tegnap éjjel vért öklendezett, és a szemei sárgás színnel világítottak. Félek karácsonyra nem fogok elkészülni az újabb tanulmányokkal, egy időre elhagyom Angliát. Míg az állapota nem javul, vagy el nem következik az utolsó óra, Belgiumban maradunk.
Alig várva találkozásunkat,
A.

U.i.: Sok sikert kívánok az újdonság begyűjtéséhez... Bánom, hogy nem segíthetlek ebben a vészterhes időszakban. Testi, s lelki támogatód."


"1918. október 14.
Alfred! Erőt, s kitartást atyád mihamarabbi felépüléséhez. Azonban tudnod kell. A cél, a jövő mindennél fontosabb, és minden perc, melyet nem annak elérésére szentelsz, nehezíti a harcunkat. Szükségem van Rád, ahogy neked is Rám. Mi egyek vagyunk. Neked kell eldöntened, mikor jön el, az utolsó óra.
Bízva abban, hogy mihamarabb látlak,
G.

U.i.: A begyűjtés sikerült. Nem sejt senki semmit. Hamarosan Amerikába utazom..."

A levelek betűi összemosták egyre fáradó tekintetem. A halványuló lámpafény elsötétült, én pedig zajra ébredtem, órákkal később. A zsalulécek között aranyszínű napsugarak festették sárgára a szobában úszó port. Fölegyenesedtem. Arcomat végigsöpörtem tenyeremmel. Óvatos lépetekkel indultam ki a szobából. Az ajtó keretében megállva pillantottam az éppen nyíló, földszinti bejáratra. A fény hátulról világítva óriási, elnyúlt árnyákcsíkká állt össze egy női sziluettet kísérve. A lány tétova léptekkel indult balra az első szoba irányába. Most bántam csak igazán, hogy nem jártam körbe a házat... De a tetemes levélmennyiség, és a misztikus sorok családom ismeretlen történelméről azonnal magukkal ragadtak. Nesztelenül próbáltam leérni a lépcsősoron. Mikor a hatalmas, könyvtárszobának tűnő helységbe pillantottam, csupán sötétség fogadott. Előhúztam a varázspálcámat. A szobában női illat terjengett, mely elütött az öreg pergamenszagtól, és a nedves deszkák aromájától. Nem állt szándékomban a kihalt ház besurranójára támadni. Hiszen nem hibáztatok senkit, aki egy fél évszázada elhagyatott kísértetkastélyra kíváncsi. Bár magam is csodálkoztam a hely érintetlenségén... Valószínűleg a sok évszázados mágikus jelenlét nem engedte a muglik gyávaságát legyőzetni. A hölgy pedig, minden bizonnyal boszorkány, hiszen varázslat segítségével oldotta fel a zárat.
"Segíthetek?" kérdeztem hideg nyugalommal, és egy suhintás után a könyvtár összes gázlámpája fényre gyúlt.
"Tán eltévedt, kisasszony." morogtam, és kapkodó tekintettel fürkésztem a szoba zugait, ugyanis a "vendégemet" nem láttam, még a fényben sem.

          Óh, Merlinre. Mit keresek én itt? És most jogosan merülne fel a kérdés bárkiben is, hogy magában az épületben, vagy egy szék mögött? Merthogy elég nagy gyávaságra vall tőlem, hogy elbújtam ahelyett, hogy felvállaltam volna a tettem és a következményeit. És mégis, reménykedem benne, hogy majd elmegy az, akinek sikerült meglepnie, és ennek érdekében gyorsan egy Noxnak köszönhetően eloltom a pálcámat. A sötétség így már eléggé takaró lehet. Mármint lehetne, ha egyértelműen nem gyúlnának fel a lámpák. Szóval vége, főleg aztán nincs már semmi reményem, hogy meg is szólít. De honnan tudja, hogy nő vagyok? Nőnek is igazából csak óvatosan nevezném magam a tizennyolc évemmel, de hát a nemet azt nem lehet vitatni.
          Tovább szorongatom a könyvet, amit pont azelőtt vettem le a polcról, hogy meghallottam volna a lépéseket. Egy régi kötet, lényegében megnézni sem volt időm, csak a rátelepedett port érzékelem még mindig. Szóval ezzel a könyvvel a kezemben egyenesedem ki és nézek a férfi szemébe. Sok kérdés kavarog bennem, de azt hiszem, nem azzal kellene kezdenem, hogy mit keres ő itt. Aztán végül is rájövök, hogy miért is ne? Ez a ház lakatlan, lehetne akár az én házam. Persze, akkor nem kellett volna elbújnom, de ez már részletkérdés.
          -  Honnan tudta, hogy nő vagyok? - Húzom ki magam, mintha tényleg én laknék itt, és mégis egy jelentéktelennek tűnő kérdéssel kezdek.
          Nem most, korábban? Honnan tudta, hogy nem egy férfivel van dolga, ha már így belementünk. Kilépek a szék mögül és megindulok a férfi felé, de aztán meg is toppanok. Olyan fura az öltözéke, mintha éppen most kelt volna fel vagy máshonnan érkezett, de aztán ki tudja, talán valami partiról érkezett és nincs is jó helyen, csak egy ágyat keresett, ahol álomra hajthatja a fejét. Megállok a férfi előtt, majd összeszűkített szemmel igyekeztem még jobban felmérni.
          -  Én Esmé Fa… - Hirtelen döbbenek rá, hogy talán nem kéne elárulni a nevem. – Simán Esmé vagyok.
          Mert hát azért kell valahogy hívni egymást. Nem örülnék az olyanoknak, mint a Hé, te! meg hasonlók. Szóval, ha az Esménél maradunk, akkor azzal nem árulok el sokat, de mégis szólíthat valahogy. Legalábbis addig, amíg ki nem derül, hogy mit is akar tőlem.
          Lerakom a könyvet egy székre, majd rejtve körbenézek a szobában. Továbbra is keresem a képet, amiért idejöttem, és így, hogy már világos van, így könnyebben szemügyre is tudom venni őket, de ezek között nincs az, amelyiket keresem.
          - Amúgy mit keres maga itt?
          A kérdésem szinte már elhanyagolhatónak hangzik, mintha csak mellékesen kérdezném meg, és közben ott van benne az is, mintha számonkérném. Mert hát ki bizonyította, hogy nem itt lakom. Vagy legalábbis nem tartozik hozzám ez a ház? Mondjuk nem nehéz kitalálni, hiszen minden le van takarva. Még ha ki is nézné belőlem valaki, hogy tényleg az enyém, akkor azt is, hogy vigyázok rá. Azt hiszem, remélem.
 

"Éreztem a szagát." vetettem oda félkomolyan, és megvontam a vállam. Túlságosan egyszerű, és hétköznapi lett volna, ha elárulom, hogy a lépcső tetejéről láttam a sziluettjét. A lány határozottságot színlelve bemutatkozott. Végigmértem. Játékos színeket hordott. Első ránézésre olyan "művészféle" szerzetnek tűnt. Átléptem a könyvtárszoba poros küszöbét, és megálltam vele szemben. A székre helyezett könyvhöz nyúltam, felemeltem, majd lesöpörtem a fedelét takaró vastag koszréteget, így a keménypapírba nyomott arany írás megmutatkozott.
"Fekete Mágia" állt a borítón. A ház valósággal bűzlött a sötét rezgésektől. Mindezt csak felerősítette az öreg, viktoriánus stílusú bútorzat, a barnás, sötétzöldes színvilág, és persze a lépten-nyomon kísértetnek látszó fehér abroszok, melyekkel a por elől letakart holmik takaróztak. Visszacsúsztattam a könyvet a félévszázados szomszédainak ölelésébe, és sötét tekintettel a lányra pillantottam.
"Kísértek." feleltem a kérdésre, és hátat fordítottam, majd a szalon felé vettem az irányt. A ház ezen részében, most jártam először. A könyvtárszobát, és a hatalmas, márványozott termet egy kétszárnyú ajtó választotta el egymástól. A kilincs felsírt, mikor lenyomtam, az ajtó azonban könnyedén engedett.
"És Ön, Miss Simán?" kérdeztem fennhangon, iróniával átitatott hangon. Az épület üres volt, és néma, így a másik szobából is könnyedén lehetett folytatni a beszélgetést.
"Feltételezem nem veszi sértésnek, ha zsenge korára való tekintettel facérnak vélem." toldottam meg gyorsan, és csak úgy az orrom alatt kuncogtam kettőt-hármat.
A szalon óriási terem volt, kétemeletes belmagassággal, márványszobrokkal, melyek a plafonig nyújtózó mozaikablakok közötti oszlopok előtt bámultak az örökkévalóságba. A szobrok talapzatán vékony, poros rézlemezekre karcolt, olvashatatlan nevek voltak írva. Az első alak egy hatalmas kígyót tartott a nyaka körül, a második hosszú szakállú, vállán egy madarat cipelő embert formált. A harmadik széles vállú, teste előtt pálcáját egyenesen tartó férfi volt, a negyedik pedig egy nő, arcát oldalra fordítva, kezeit háta mögött elrejtve. Végigpásztáztam őket. A hatalmas ablakokon át beszűrődő napsugarak fátylat rajzoltak a keringő porfelhőbe... úgy bánom, hogy egyetlen háztartási bűbájt sem sikerült elsajátítanom. Valahogy sosem gondoltam volna magamra úgy, mint aki takarításra hajtja a fejét. Főleg abból az egyszerű, és kézenfekvő magyarázatból kiindulva, hogy mindig volt, aki takarítson helyettem. Elégedetlenségemet kifejezve felsóhajtottam, és megvakartam csapzott, hosszú hajam közt a fejem búbját...

          Ez egy nagyon egyszerű válasz volt, mégis a lehető legtöbb mindent elárult. Ha legközelebb be akarok törni valahova nem szabad parfümöt használnom. Mondjuk nem akarok máskor betörni valahova. Sehova. Ez is csak egy egyszeri alkalom volt, mert nagyon érdekelt annak a képnek a sorsa. Végignézem, ahogy visszateszi a könyvet a helyére, majd elindul kifelé a helyiségből. Közben összerezzenek, ahogy rám néz azzal a sötét tekintetével. Ha ez nem lenne még el is nevetném magam a válaszán, de így… Így inkább csak behúzom kicsit a nyakam. Nem sokáig, mert még így is én vagyok nagyobb bajban, és el kell terelnem a figyelmet arról, hogy betolakodó vagyok.
          - Ahhoz képest nagyon is eleven, hogy kísértet.
          Roham tempóban indulok meg a férfi után, nem akarom szem elől téveszteni. Ki tudja milyen titkokat rejt még. Már az is rejtélyes, ahogy felbukkant, mi lenne akkor, ha más is lenne itt? Vagy mi lenne akkor, ha… Oké, túlságosan is elszállt a fantáziám, ezt még idejében meg kell állítanom, mert a végén nem lesz valamelyikünknek jó.
          A megszólításon azért elkuncogom magam. Valahogy másként hangzik az ő szájából, mint az enyémből.
          - Esmé, kérem. A simán nem annyira tetszik.
          Próbálom a legkomolyabb arcomat felölteni, de nekem ez soha nem ment. Művész vagyok, de nem színész. Mármint annyira nem vagyok rossz, ha hazudni kell, vagy elhitetni mással, amit én akarok valójában. A koncentrációmból azonnal kizökkent, mikor eljut a tudatomig, hogy mit is kérdezett.
          - Én… Nos… Képet mentek. Van itt valahol egy kép, ami már évtizedek óta elveszettnek hisznek, és látni akarom. Bizonyítani akarom, hogy a kép létezik, és hogy itt van.
          Elképedve nézek körbe abban a helyiségben, ahova belépünk. Ez talán valamikor szalon vagy bálterem lehetett. Hatalmas belmagasság mellett csodálatosak a szobrok. Csak az a fránya por ne lenne, és akkor minden rendben lenne. Kicsit meg is próbálom elhessegetni az arcom elől kevés sikerrel.
          - Hogy? – lepődök meg a kérdésen. – Ehhez magának… Honnan?
          Szóval ennyire nyitott könyv vagyok az embereknek? Rám van írva, hogy jelenleg facér? Pedig nem is öltöztem annyira kihívóan, ahogy akkor szoktam, mikor hódítani akarok. Ráadásul most még nem is tudom, hogyan is állunk Reginalddal. Talán lesz valami, de talán nem. Úgy utálom ezt.
          - Most éppen a facér állapotban vagyok, de lehet már nem sokáig.
          Basszus lehet, hogy elszóltam magam. Így, hogy nem várnak haza, ki tudja mi lesz majd a sorsom. Egy kísértet, aki olyan sötét pillantással van megáldva, mint ez a férfi nem jelenthet jót a számomra. Pont ezért megtorpanok. Nem akarok a közelébe menni. De nem akarom itt hagyni a képet se, amíg nem találtam rá bizonyítékot, hogy létezik vagy sem.
          - Miért érdekli? Talán meg akar ölni? Attól tart, hogy valaki bosszút fog állni majd?
          Ha belegondolok, akkor nem mondta meg, hogy mit keres itt, akár egy bérgyilkos is lehet, aki itt rejti el a hulláit, és én véletlenül megleptem őt. Basszus. Hátrálni kezdek, még véletlenül sem akarom megvárni, hogy valamilyen fegyvert rántson és letámadjon. De nincs olyan szerencsém, hogy el is tudjak menni, mert megbotlok valamiben és sikeresen elesek.
 

          Nem értem, egyszerűen nem értem, mi folyik körülöttem. Ez a férfi nagyon megosztó és még a nevét sem tudom. Az előbb még azt hittem, hogy meg akar majd ölni, most meg felsegít? És miért mondja, hogy az égből pottyantam?
          - Maga megütötte a fejét, miközben ebben az épületben kísértett?
          Megmagyarázna mondjuk pár dolgot, de nem mindent. Kifújom a levegőt, mert annak sincs semmi értelme, ha megfulladok, és akkor aztán ki tudja mi lesz velem. Már így is okoztam elég fájdalmat a körülöttem élőknek, és nem szeretnék még többet.
          - Mégis miért gondolja, hogy az égből pottyantam?
          Valaki a hoppanálást végül is veheti annak, de még a kapuban hoppanáltam. Azt biztos nem hallotta vagy látta. Vagy igen? Basszus és megint csak basszus. Ha tényleg arról van szó, akkor biztos nem csak azóta figyel, hogy a könyvtárban rajta kapott. Oké, ezek alapján a legpocsékabb besurranó vagyok a világon. Nem is értem, miért nem rejtettem el magam a kiábrándító bűbájjal. Nem, az sem tartott volna sokáig. Sóhajtok egyet, majd inkább megfogom a felém nyújtott kezet és felkelek a földről. Annak nem sok értelme van, ha a porban ülök.
          Először a kezemmel kezdem letörölni a port magamról, de azzal csak nagyobb kárt okozok, mint ami hasznot elérek. Ezért hát előveszem a pálcámat, de egy pillanatra megmerevedek. Mi van akkor, ha egy muglival van dolgom? De aztán rájövök, hogy nem. Korábban használta ő is a sajátját a könyvtár szobában. Szóval meglendítem a sajátomat és eltakarítom magamról a port.
          Sóhajtok egyet, most úgy érzem, nem kellett volna elárulnom, hogy miért vagyok itt. Mi van, ha majd előbb találja meg a képet és letagadja, hogy itt van? Hogy nyerjek egy kis időt, inkább felteszek egy másik kérdést.
          - Miért áruljam el egy olyan valakinek, aki a nevét sem tudja elárulni? Vagy szólítsam Kísértet bácsinak?
          Tudom, hogy néhány embernek a kora az nagyon is érzékeny téma, és pont ezért próbálok erre alapozni, mikor kicsit megnyomom az utolsó szót, és nem azért, mert annyival idősebb lenne nálam. Mondjuk ránézésre simán lehetne az apám egy fiatalabb verziója, de leginkább azért csinálom, hogy kicsit kizökkentsem. Persze, fel vagyok készülve rá, hogy visszafelé sül el a tervem, hiszen én se árultam el a teljes nevemet, de valamit azért mégis.
          - Csak annyit mondok, hogy a muglik világában is híres képről van szó, ott is láttam róla a hirdetést. Valamikor az 1800-as években élt japán művészről van szó.
          Mondjuk végignézve a házon, és az érzésen, amit magából áraszt. Lehet, hogy tévedtem, mikor biztosra vettem, hogy itt van. Túl komor hozzá, és a sötétség, amit áraszt magából nem engedi meg, hogy egy olyan csodálatos festmény, mint az itt legyen. Elindulok kifelé a szalonból, mert szemmel láthatóan nincs ott.
          - Nincs itt, ha annyira érdekli a kép, szóval ideje lesz feltúrni az egész házat.
 

          Ez a helyzet kezdett egyre furább lenni, de legalább sikerült megnyugtatnom magam annyira, hogy tiszta fejjel tudjak gondolkodni. És tiszta fejjel végül arra jutok, nem lesz itt probléma. Csak ki kell tartanom és ennél jobban nem elárulnom magam. Így, hogy lényegében már ketten vagyunk kép kutatók talán könnyebb lesz.
          Kicsit elpirulok, mikor megmagyarázza hogyan gondolta, az égből pottyanást. Ilyet még nem mondtak nekem olyanok, akikkel igazából semmilyen kapcsolatom nem volt.
          - Kérdezhetek valamit? Maga szellem és még költő is?
          Még ez fordult meg igazából a fejemben, amitől ez az egész égből pottyant dolog magyarázatot nyerne. Manapság már nem mondanak ilyet egymásnak az emberek. Legalábbis nem vad idegenek. Szóval, akármi is legyen, azért nem árt odafigyelni, de úgy gondolom, egyelőre nem lehetek veszélyben. Se a ház, se a kísértet miatt. De a kísértet história is hamar elmúlik, mikor végre bemutatkozik.
          - Örvendek, Ivan.
          A kezem tartom felé, hogy végre ebben a formában is köszöntsük egymást. Érződik, hogy valamit titkolni akar, mert nem hiszem, hogy csak azért mutatkozott be így, mert én sem árultam el a teljes nevem. De ez nekem így meg is felel. Egyelőre legalábbis. És így már érdemes a képről is beszélnem kicsit jobban, mint ahogy elkezdem.
          - Szóval a képet egy japán festő készítette és egy virágot ábrázol. Pontosabban íriszeket. Nagyon szép, és a távol keleti motívumok, ecsethasználat és vászon miatt nagyon különleges is.
          Ahogy megindulok kifelé, mert egyértelmű, hogy nem a jó helyen vagyunk úgy hallom a mögöttem jövő lépteit. Szóval nem akar valamiért szem elől téveszteni. Ebben a nagy házban meg is értem valahol. Nem hiszem, hogy hamar meg lehetne találni, ha elmegyek. Mondjuk ebben a porban biztos látszanak a lábnyomaink is, de aztán ki tudja. Mikor jöttem befelé, akkor én nem láttam az övét. Talán tényleg szellem valamilyen formában. Vagy csak képes a föld felett lebegni.
          Figyelem, ahogy elmegy mellettem. Tényleg kicsit olyan, mintha a föld felett járna. Tekintetem arra a tárgyra vándorol, amiről éppen lerántja a leplet. Egyszerre fog el a borzongás és a csodálat. Igen, megborzongat az, amit ábrázol. Olyan hideg és félelmetes, kicsit magam köré is fonom a karom. Másrészről viszont lenyűgöző az a technika, amivel készült. Az ecsetvonások és a valósághű ábrázolása a háttérnek. Ettől én még messze vagyok, bár tény, hogy sokat fejlődtem az utóbbi időben.
          - Hát ez nem az. És ha nem haragszik meg, akkor kérem, takarja is vissza. Nem akarok halálra rémülni.
          Nem hiszem, hogy még egyszer valaha errefelé jönnék, de ki tudja. Talán úgy alakul, hogy mégis erre hoz az utam. Az viszont határozottan felmerül bennem, hogy ha eddig nagyon is komor és ehhez hasonló képekkel valamint szobrokkal találkoztunk, akkor mit keresne itt az a kép, amit én keresek?
          - Ivan, nincs véletlenül itt egy olyan szoba, amit elzártak a többitől vagy nem ilyen komor, mint ezek?
          Logikus lenne, de nem kizárt, hogy tévedek. Mert miért is lenne egy ilyen helyiség itt benn? Kicsit összeszűkített szemmel nézek a férfira, és egy határozott érzés mondatja velem, hogy valami nem stimmel, csak most még nem tudom megmagyarázni, hogy mi nem stimmel.
          És megint azzal a fura tekintetével mér végig. Nem tudom, mit gondoljak, pedig már sikerült megnyugodnom, de most valahogy újra kényelmetlenül érzem magam. Kicsit piszkálni is kezdem a táskámat, mintha keresgélnék benne valamit. Pedig nincs benne semmi csak… Csak egy csoki, amit még Elliotnak akartam odaadni tegnap, de nálam maradt.
          - Kér csokit?   – veszem ki a táskámból és nyújtom felé.
 

Pár másodpercig még a képen tartom a szememet, majd Esmé kérésének, és talán saját szépérzékem üvöltésének engedelmeskedve visszahajtottam a takarót.
"Költő?" mormogtam a bajszom alatt. Való igaz, sokkal szívesebben lettem volna csak simán kísértet, akkor legalább senki nem keresne, vagy zargatna. De hogy kísértetköltő... Igazából érdekes gondolat. Ivan a kísértetköltő. Ha lesz legközelebb egy Esméhez hasonló égből pottyant, váratlan vendégem, így fogok bemutatkozni. Végigmértem agymenésem szerzőjét, aki éppen egy szobáról érdeklődött. Kissé elkerekedtek a szemeim egy pillanatra. Mi van, ha csőbe akar húzni? Mi van ha tud a levelekről? Felpillantottam a szobába, ahol az éjszakát töltöttem. Ha nem engedem be, azt fogja hinni, hogy ott van a hülye virágos festménye. Ha beengedem, kizárt dolognak tartom hogy nem olvas bele az égő gázlámpa melletti levélkupacba. Hirtelen felöltött bennem a kérdés, vajon atyám, mikor mindent hátrahagyva Amerikába utazott, hogy újraegyesüljön Grindelwalddal, vajon miért nem semmisítette meg ezt a rakás bizonyítéknak felhasználható levelezést. Miért volt minden érintetlen? Talán Abberdean meggyilkolásával elvarrtam volna az utolsó cérnaszálat is? Vagy én cipeltem így már apám keresztjét, és az ellene való nyomozás megszakadt, mivel én lettem a bűne örököse is? Óvatosan zsebbe csúsztattam a bal kezem. Megtapintottam az ezüstérmét. Egyre jobban nyomott a ház kísértetiessége. Mintha ezer és ezer kérdést borítana folyton a nyakamba. Minden szeglet magyarázatot követelt. Például az a kép, amit az imént visszatakartam. Miért nem a falon lógott, ha már itt volt? De úgy egyáltalában véve: minek volt itt? Kiket ábrázol ez a rengeteg sötét portré, ezek a veszélyes küllemű, vörös szemű emberi ördögök? A hall közepén felfelé vezető lépcsőn indultam felfelé. Lépteim súlyára most szállt a por. A lépcső közepén megállva hátrafordultam.
"Kér csokit?" kérdezte a lány, miután zaklatottan a táskájában kotorászott. A lépcső tetején a hatalmas portré függött apámról, mely megszólalásig rám hasonlított. Sötét háttér előtt állt, fekete szmokingban, csokornyakkendőben. Csupán a melle közepéig volt festve, mint minden átlagos portré, mégis látszott tartásán az egyenesség, a hidegség, az arisztokratákra jellemző elegancia. Persze sosem tudtam hogy apám ki szülötte. Semmit nem tudni a családjáról, de reméltem, hogy a ház majd mesél. A festmény sötét tekintetekkel méregetett bennünket. Nem olyan volt, mint ahogyan apámra emlékezem. Sokkal inkább én álltam azon a képen, a gyilkosság után, vagy a gyilkosság közben... csupán annyi a különbség, hogy nyolcvan évvel ezelőtt.
"Nem szeretem az édeset... Köszönöm." mondtam, és mosolyogni próbáltam. Ebből lényegében egy arcrángás sült ki, több-kevesebb sikerrel. Valahogy a falak nem engedtek kedvességet. Izgatott voltam. Tovább akartam olvasni a leveleket, és megismerni az épület minden zugát.
"Van egy szoba, ahová nem engedhetem be. De biztosíthatom róla, ott nincsenek képek." kezdtem hidegen, és elindultam felfelé. Elhaladtam a hatalmas portré előtt, a szoba elé léptem, és becsuktam az ajtót. A folyosó túloldalán levő vendégszobák felé néztem. Kell lennie ebben a házban egy padlásnak, vagy raktárnak... Egy ilyen szép festmény, ami íriszeket ábrázol... Kétlem hogy a kancsal, erőszakos férfiak portréi között lenne a helye. Ha a kép valóban itt van, annak félreeső helyen kell lennie. Odalentről zajt hallottam, felkaptam a fejem. Nem abból az irányból jött, ahol a könyvtár és a szalon volt, hanem a hall jobb oldala felől, egy résre nyitott ajtó mögül. Nem tudtam, Esmé meghallotta-e, hiszen ő közelebb volt a zaj forrásához, de nem kívántam jelentőséget adni az eseménynek. A lány minél kevesebbet lát, én annál jobban járok... Majd ha elment, kiderítek mindent. Kétlem hogy bármi rosszindulatú volna, hiszen egy éjszaka alatt már könnyedén végezhetett volna velem. Mindent úgy kezeltem, mintha természetes lenne... Elvégre azt az érzetet kell keltenem, mintha az én házam lenne, és ha látszólag nem is élek itt, de legalább az alaprajzot ismernem kell... A falon függő festmény, ebben mondjuk nagy segítségemre volt. Már csak azt reméltem, hogy a többi szobában nem bukkanunk majd további, szembetűnő bizonyítékra...

          Mindenki szereti az édességet, igaz? Vagy legalábbis megeszi. Hozzá vagyok már szokva ahhoz hogy mindig kell lennie nálam egy kevésnek, mert soha nem lehet tudni, mi adódik. Bár, mostanában már leginkább semmi sem adódik. Nem baj, majd változik a helyzet, és ha más nem, akkor megeszem majd én.
          Még szerencse, hogy a Roxfortban lépcsőztem már annyit, hogy ne kelljen felnéznem addig, amíg meg nem találom a csokit. Akkor viszont szinte megdöbbenek. És nem a válasz miatt. A falon lógó portré megszólalásig hasonlít az előtte álló alakra, és mégis van valami különbség a kettő között. Még ha nem is annyira feltűnő. Kicsit le is esik az állam tőle. Főleg azért, mert innentől világos, hogy nem csak kísért ebben a házban. Valami sokkal személyesebb kapcsolat van közöttük, de akkor miért vannak letakarva a bútorok?
          - Nem gond, akkor… Akkor visszarakom a táskámba.
          Kicsit zavartan teszem vissza a helyére, majd teszek még egy-két lépést a lépcsőn. Szerintem jót fog még tenni ez nekem. Kicsit szíverősítőnek vagy nem is tudom, újra energiát fogok szerezni belőle.
          - Oké, engem nem zavar. Ha nincsenek ott képek, akkor felesleges is lenne bemenni oda.
          Persze, tudom mi a valódi probléma. Az ott már a magán terület, ahova nem szívesen enged be. Normális esetben azt mondanám, hogy biztos kupi van, és nem akarja látni, de most inkább azt gondolom, hogy valamilyen más rejtegetni valója van. Normális esetben azt mondanám, hogy nem érdekel, menjünk be és nézzük meg a biztonság kedvéért. Ebben az esetben viszont azt mondom, jó ez így. Ha nem akar beengedni, akkor nem megyek be.
          Mielőtt azonban tovább tudnék menni meghallok egy zajt a lépcső alja felől. Megtorpanok, mert kiráz a hideg tőle, de aztán felülkerekedik rajtam a kíváncsiság.
          - Mi van ott? – kérdezem Ivan felé fordulva, majd inkább lefelé kiáltok egyet. – Ki van ott?
          Várok egy pár pillanatot talán megérkezik a válasz, de mivel semmi sem történik, csak egyszerűen teszek még egy lépést felfelé. Akkor azonban megint megtorpanok és inkább megfordulok. Mielőtt elindulnék még rámosolygok a velem szemben álló férfira.
          - Majd én kiderítem.
          Kettesével veszem lefelé a lépcsőfokokat, az utolsó néhánynál meg is botlok és csak annak köszönhetően nem esek le róla, hogy sikerül megkapaszkodnom a korlátban. Összeütöm a tenyerem, hogy kicsit leporoljam, majd beletörlöm a nadrágomba. Nem tudom a férfi jön-e utánam, de én megindulok afelé az ajtó felé, ami nemrég még csukva volt, most viszont, ha résnyire is, de nyitva van.
          Elmosolyodom, majd felrántom szinte az ajtót, és sikkantok is egyet a meglepetéstől. Pukkanás hallatszik, majd nevetni kezdek. Csak egy házimanó volt ott, aki látszólag jobban megijedt tőlem, mint ahogy én tőle.
          - Nem tudtam, hogy van házimanója. Elnézést, ha nagyon megijesztettem.
 

          Szinte a szívbaj kerülget, mikor ott néz velem szembe a házimanó. Így már azért teljesen más képet fest az egész. Mikor idejöttem, akkor ezt is számba kellett volna vennem, de persze szokás szerint ezt sikerül nem számításba venni. Pedig gondolhattam volna arra is, hogy ez egy varázslónak a kastélya. Egy ekkora kastélyban pedig szokott lenni egy házimanó vagy valaki, aki vigyáz az épületre. Most már mindegy lényegében, a mögöttem álló férfi is bizonyítja ezt.
          - Akkor jó, mert nem akarom semmilyen módon bántani. Majd kérem, kérjen bocsánatot a helyemben.
          Ismerve az aranyvérűek szokásait nem az lesz, hogy bocsánatot kér, hanem jól leszidja, mert megijesztett. Szegény, már előre sajnálom, pedig semmi rosszat nem tett. Inkább én voltam az, aki rátörte az ajtót. Belegondolva a lendületembe, attól még én is megijedtem volna.
          Csak akkor veszem észre, hogy talán igazam van a manóval kapcsolatban, mikor Ivan elmegy mellettem, és elindul lefelé a lépcsőn. Az onnan kiáradó hideg először nagyon is jól esik az itteni kicsit melegebb levegőben, de aztán egyre jobban kezdek fázni. Pulóvert pedig nem hoztam magammal.
          - Akkor nézzük meg – rántom meg a vállam. – Ha nincs itt, akkor úgyis vissza kell menni a másik részébe a háznak.
          Bár, van egy olyan érzésem, hogy ezzel talán jobban járunk, még akkor is, ha mégsem itt van és utána felfelé kell sétálnunk. Még jobban átölelem magam körül a karom, és nem igazán akarok lemenni oda. Még a fény ellenére is túl sötétnek és túl ijesztőnek hat. Ráadásul még nem bízom meg az illetőben annyira, hogy itt utána menjek. Mi van, ha csapdába akar ejteni? Mi van, ha nem tudok hoppanálni és bezár valahova? Talán soha nem kerülök onnan elő.
          - Az jó… - mondom hangomban egy cseppnyi bátorsággal sem. – Mindjárt megyek csak… csak felveszem a pulóverem.
          Nem tudom rávenni magam, hogy meginduljak. Pulóverem nincs nálam, szóval ez hülye kifogás volt. Majd ki kell magyaráznom, ha mégis megindulok lefelé, akkor miért nincs rajtam. Körbenézek a hátam mögé. Mégis talán inkább arrafelé kéne mennem. A felfelé a sötétebb és hidegebb mágia ellenére is sokkal szimpatikusabbnak tűnik. Végül mégis beindulok lefelé. Lépteim nem vernek olyan visszhangot, mint Ivané, de így is lehet hallani, hogy jövök.
          - Mi van itt, ami ennyire érdekes?
          Tartanám a két lépés távolságot, de érdekel annyira, hogy a fal mögül kilesek az ajtóra. Majd a férfira, ahonnan még egyszer az ajtóra. Várom, hogy beinduljon, nem én akarok előre menni. Amúgy is úgy tűnik ő ismeri jobban a házat nem én.
          - Csak ön után – intek a kezemmel, de a lendület miatt és mert félig már leléptem a lépcsőről sikerül leesnem és ezzel elállni az utat. – Van egy kabátja?
          Viszont még így sem akarok beljebb menni, főleg, mert hideg van, és most már nem tudom letagadni, hogy baromira fázok itt lenn.
 

          Mivel nem számíthatok semmiféle segítségre olyan szempontból, hogy ne fázzak meg, kénytelen vagyok összefogni magam körül a karom, hogy legalább ezzel csökkentsem a lehetőségét. Nem mintha egy csontig hatoló hidegben ez lehetséges lenne. Mert úgy érzem, nem is a terület hidege az, ami kikészít, hanem valami más. Valami olyan, amit eddig csak egyszer éreztem, és akkor egy szellem lakta házban voltam.
          Körbenézek a helyiségben, ahol a legnagyobb úr a kosz. Hihetetlen, hogy itt valaha emberek éltek. Előveszem én is a pálcámat, mert hát két fényforrás többet ér, mint egy, aztán elkezdek körbe lépkedni a helyiségben, be is nézek néhány helyre. Így lehet az, hogy mikor benézek egy éjjeliszekrény fiókjába, egy onnan kikandikáló halott bogár megijeszt annyira, hogy egyet sikkantsak. Miután megnyugtatom zakatoló szívem, elnevetem magam.
          - Csak egy bogár volt.
          Azt már nem is akarom elárulni, hogy egy halott bogár. Ha eddig nem is voltam a fura lány, most majd biztos az leszek. Nem is merek tovább keresgélni, hiszen semmi sem tartozik rám. Látszólag Ivan is idegenként van itt, mert a sok letakart bútor és a por nem arra utal, hogy bárki is lakna itt. Azért bemegyek egy gardróbnak tűnő helyiségbe, ahol találok egy papírdobozt. Szépen be van csomagolva, a helyhez talán túl szépen is. A díszítése még a poron keresztül is látszik. Tényleg nem ide illik.
          Mire azonban megnézhetném a tartalmát meghallom kintről a férfi hangját. Talált valamit, és most azt várja, hogy én ellenőrizzem. Persze, ha valaki nem tudja, hogy mit keres, akkor úgy nem csoda, hogy más segítségét kell kérnie. Kimasírozok a helyiségből és ránézek a képre, majd fel is derül az arcom.
          - Igen, az az – mosolyodom el. – De miért van itt? Ennek a képnek máshol kéne lennie.
          Máshol, de mégis hol? A ház többi részéhez nagyon nem illik, és így még az is lehet, hogy lopták? Megmagyarázná miért tűnt el nyomtalanul, de azt nem, hogy miért itt van. Mindegy, kitalálni a kép történetét és útját már nem az én feladatom. Azt viszont érdekes látni, ahogy Ivan arca eltorzul és valamilyen okból kifolyólag úgy adja át nekem a képet, mintha éppen tüzet fogna. Alaposabban megnézem a gyér fényben, de tudom, ez az.
          - Csodálatos.
          Elindulok kifelé, kicsit roham léptékben. Egyrészt azért, mert már teljesen átfagytam. Másrészt azért, mert jobban szeretném megnézni a festményt. Esetleg leporolni kicsit. Ahogy felérek a föld szintjére érezhetően melegebbnek érzem a levegőt, és sokkal világosabb, ezért hunyorognom is kell kicsit. Lefújom kicsit a képet, majd csillogó szemekkel nézek végig rajta.
          - Csodálatos – ismétlem meg magam. – Tényleg… Ez a kép rengeteget ér. Tényleg nem gond, ha elviszem?
          El is kezdek araszolni kifelé, nem látványos ám annál feltűnőbb módon. Ki tudja lehet-e itt hoppanálni, de még ha lehetne is, akkor sem tenném meg. Nem egy ilyen értékes képpel a kezemben. Óh, bárcsak elmondhatnám a világnak, de akkor oda kéne adnom a jogos tulajdonosának. Erre pedig nem vagyok biztos, hogy felkészültem.
          Végül mielőtt még teljes egészében megfordulnék és kimennék az ajtón, leteszem az egyik fehér lepellel letakart valamire a képet, majd odalépek Ivanhoz és megölelem. Magam se tudom mi ütött belém, hiszen nem szoktam idegenekkel ölelkezni.
          - Köszönöm. De vigyázzon, hogy a tulajdonosok ne jöjjenek rá az ajándékára. Nem tudni mi lett a ház gazdáival.  
          Elengedem a férfit, majd magamhoz veszem a képet és elindulok. Ezúttal jól jött a kutató munka, még akkor is, ha eleinte azt hittem, hogy teljesen felesleges lesz. Még úgy is, hogy a végére is úgy tűnt, hogy teljesen felesleges volt, hiszen egyedül nem biztos, hogy jutottam volna valamire. Hiába, én nem olyannak születtem, aki könnyedén besurranna bárhova.