Roxfort RPG

Majdnem, de szigorúan véve pont nem késve érkezek az órára, Welch hangsúlyozta, hogy a saját seprűnket hozzuk, úgyhogy biztosra mentem az enyémet választani ki, nem csak valamelyiket. Általában ragaszkodom hozzá órán, ha sietek, néha előfordul persze, hogy csak az első kézreesőt kapom föl. Annyira saját persze, mint a terelőütő, megszokás, preferencia, meccsen fontos, hogy az ismerős darab legyen alattam, gurkókkal és játékosokkal a levegőben tényleg a biztonság múlik rajta, akinek nem saját-saját seprűje van, az is egy konkrét iskolai "kölcsönsajátot" fog használni, nem bármelyiket. Órára lazábban vehető persze. A ütővel igazából mindegy lenne, de csak énnekem jut eszembe illúziókép buzogánytollakat bűvölni Grondra, visszakerül  hozzám legalább mindig. nyagtalan kép, meg el is tüntethető, amivel kidekoráltam, a játékélménybe nem szól bele, talán azért se szedték le egyből.
De most mindegy is, Grond nem jár repüléstanra, csak meccsen meg edzésen kerülne elő.
-A szokásos- közlöm a tanárral már megelőzőleg, értve alatta az okot, magyarázatot, mielőtt szóvá tehetné a tényt, hogy iskolai seprű van nála.
Tudja már, vagy elvárható lenne legalábbis, hogy tudja, én elmondtam. Megértem az igényét, hogy profi felszerelésünk legyen lehetőleg, de a józan ész határain attól még bent maradhatunk. Tavaly ilyenkor még egy mugli árvaház lakója voltam, és csak nyár óta lakok Apucsekkel - jogilag véve nyár óta vagyok megint a lánya egyáltalán - aki még mindig benne jár az egyáltalán kitapasztalásában annak, hogyan legyen szülő.
Amikor felvettem ezt az órát, még tökéletesen okék voltak az iskolai seprűk hozzá, Welch hozta be azóta csak, hogy saját kell. Kérem, nem mindenki gazdag, nem fogom Apucseket azzal terhelni meg még minden kezdeti botladozásunk tetejébe, hogy kviddicsseprűt is vegyem, nekem zsebpénzem honnan lenne pláne rá, ha meg csak Welch kis szíve boldogsága tényéért vennénk valami sáztartási modellt, amit reálisan is meg tudunk engedni magunknak, annak semmi értelme nem lenne, használt hétköznapi példányként pont semmivel nem lenne jobb a bármelyik Roxfortosnál.
Megvan az itteni sajátom, tavaly óta ezzel megyek minden edzésen és meccsen, meg a tanórák nagyrészén, olyan jól ismerjük egymást, mint bárkitől elvárható. Örülnék egy saját kviddicsseprűnek én is, de egyelőre jobban örülök annak, hogy egynél több fős családként sikerül egyelőre működnünk, elkerülhető nehezítések nélkül.

Eszembe jut megjegyezni, hogy mégegy tanárunk nyalja a saját nevét, amikor Welch újraosztja a seprűket, de leteszek róla. El kell ismernem, ez egy ritka bölcs döntés, helyes hozzáállás, így minden részletét figyelembe véve, ha tényleg az iskolai készlet teljes cseréjét érti alatta. Qapla', tanárúr.
Nem katasztrofálisak a régi seprűk se, ha ettől félne, ősrégiek, elavultak ugyan, az eredeti bűvölések fele már kikopott, és házilag van újrarakva valószínűleg, minimum részben szeretet és anyázás turmixa tartja bennük a bűvöt, hogy még mindig nem esnek le spontán az égből, de nem esnek azért le spontán az égből. Persze csak a Mardekárnak vannak 'kilencvenkettő óta Nimbuszaik - mostanra tűrhető minőségi használt készlet, ha az egész iskolának lenne ilyen, nem csak az egyik háznak, kifogásom nem lenne semmire - ami ku...koricásan felrúgja az ellenük játszott meccsek sportszerűségét, megfelelő játékosi tehetséggel átugorható a rajtelőnyük. Nem életveszélyesek a régi seprűk se annyira, hogy a Minisztérium leállítsa a bárminemű seprűhasználatot az iskolában a diákok veszélyeztetése kapcsán, és - véletlen szintén 'kilencvenkettő-háromban - fenyegettek már az egész iskola bezárásával életveszély alapon, tehát nem állíthatjuk, hogy nem figyelnek rá.
De ez nem jelenti, hogy nem fér rá kibalettozottul a szertárra, hogy a teljes seprűkészlet, egyenlően, új és minőségi seprűkkel legyen feltöltve.
Ma visszanyert a kényes bizalmamból az iskola, nem is elhanyagolható darabot.
A bemelegítő tíz körnél feltűnik máris a kontraszt, ezek a seprűk bizony tudnak húzni. Feltehetőleg nem valami fenomenális mindenkinek, de az eddigi, sufnituning partvisaink után nagyon érződik a gyorsulás, és már csak az adrenalin izgalmából is, szinte kényszerűen előzöm le a többieket. Nem akarok feltűnően korán végezni viszont, nem menőzök kérem, csak muszáj volt kipróbálnom, így hozzácsapok egy tizenegydik kört is. Welch úgyse tudja mindenkiét számolni, mindenki meg a magáét számolja úgyis. Nem zavar, hogy így viszont egy bő fél kört már egyedül kell befejeznem, jóval mindenki mögött. Na igen, a gyorsulás azért továbbra sem ugyanaz, mint a sebesség.
A különbségek inkább a szlalompályára adódnak össze, próbálok - mert pont én hogy a viharba ne - minnél gyorsabban, feszegetve a seprű határait hajtani végig az akadályok között, és megfeszegetem a sajátjaimat is. A régi seprűk jelentősen balra húztak, persze simán lehetett ezt korrigálni erősebb jobbkanyarral, csak ugye egy jól hangolt seprűn ebből a korrigálás ütközik ki. A lábtartóra állva, épp csak elemelve magam térdből is rásegítek a manőverezésre, és egyre veszélyesebben adódik össze a túlkorrigálás. Bízok magamban, hogy nem ütközök semminek, de az utolsó akadály után nagyon éles kanyarral kell visszahoznom magam, és ki is fordulok, mielőtt visszagyorsulnék a pálya elejére. A második körre próbálom javítani a produkciót, de a beidegződést valószínűleg el fog tartani egy ideig, mielőtt kiölöm.
A zárókörre nem bravúrozok annyit, a gyorsulást már kitapasztaltam, a manőverezésről tudom már, hogy újra kell szokni, de azért a gólkarikákat nem felülről kerülöm ki fent. Ügyse vagyok óriási, a seprűre szorosan rálapulva a karikán keresztül bukok át a ráérős ereszkedésbe.

  

   Repüléstan órát mindig vegyes érzelmekkel kezeltem, miután inkább vonzott a kísérletezgetés, a bűbájok és bájitalok. Ezek ellenére valahogy mégis egész jó voltam ebben, de kviddics csapatba nem hívtak. Az, hogy ez szerencse vagy sem, az már megint csak más kérdés. Így aztán a magam módján érkezem meg az arénába. Eleinte rendesen felkészültem erre az órára. Rendes védőfelszerelés és minden, mára már ennek nem igazán van nyoma.  Miután ráéreztem az ízére és kiderült, hogy van is ehhez tehetségem, nem álltam már olyan gyakran földbe. Az utóbbi időben meg kifejezetten jól megy és a gyakorlás sosem árt. Ahogy én is beálltam a több alsó éves mellé, a Miron Welch el is kezdte az órát, ezen év első óráját, ahol a Lajhárlógást akarja megtanítani.  Apró mosoly fut át az arcomon erre, mert érdekes kihívásnak tűnik és azok elől sosem szoktam elfutni. Az, hogy a kezemből kiveszi a seprűt és egy általa hozott Welch kerül a helyére, már szinte meg sem lep. Így mindenki azonos esélyekkel van itt, ha nem nézzük a tapasztalatot. Vagy, ha azt nézzük, hogy ki kapja a rosszabb állapotú seprűt, mivel ezek lassan már nálam is idősebbek, így aztán csak a csoda tartja bennük a bűbájt.

   A bemelegítés a szokásos módon zajlik. A bemelegítő körök, hogy mindenki kicsit visszaszokjon a seprűjéhez és a repüléshez. Kellő magabiztosággal teljesítem a feladatot és várom a következőt. Közben kicsit ismét máshol járok fejben, mint mindig. Nagyon kevés az az óra, amire ténylegesen is figyelek az utóbbi időben. Ezért, hat megrázom kicsit a fejem, miközben várom a következő feladatot, mielőtt még valakinek nekirepülök emiatt. Amint ismét figyelmem minden majdnem teljesen a tanárúrra összpontosul, elhangzik a következő feladat. Cikk-cakk és egyenes gyorsulás, két kör.  Mivel nem én vagyok az első, így kicsit megnézem azokat, akik előttem haladnak és hajtják végig a feladatot.  Az első kört gond nélkül meg is csinálom, ám a második már nem végződik gond nélkül. A gyorsítás végén a seprű kicsit irányíthatatlanná válik és nem igazán akar lassulni. Improvizálni vagyok képtelen, így aztán felhúzom az orrát, mire olyan 10 méter után ismét kezemben tudhatom a gyeplőt. Leereszkedek és közben egy halkan szidom azt, aki ezt a seprűt átnézte, aki valószínűleg az, aki nemrég a kezembe adta.
   A következő  feladat már kicsit nagyobb kihívás, ami igazán nagy szívás is lehet, ha megint nem tudok fékezni. A gyűrűknél lévő jelzésig, ott egyenesen fel, majd mögöttük egyenletesen le. Ismét nem elsőnek indulok, hanem megvárom, míg páran előttem végeznek a feladattal. Van olyan, aki jól teljesít és van olyan, aki kevésbé, de mindenki szépen elvégzi a feladatot. Elindulok én is, a jelzésig, ott egyenesen felindulok. A gyűrűk felett már valami furcsa, de azért átrepülök a felettük és elkezdek ereszkedni, szépen és egyenletesen. Ezt egészen addig, tart, amíg a seprű hirtelen be nem adja a derekát és már nem szépen, egyenletesen elkezdek zuhanni.  Zsír! Én kaptam ki a legszarabbat és most el is romlott, amikor a legrosszabb helyzetben vagyok. Gyorsan előkapom a pálcámat és már szinte ordítom, hogy; “Wingardium Leviosa”. Természetesen elsőre egyáltalán nem működik a seprűn és tovább zuhanok. Így aztán ismét elsütöm a bűbájt és ami végül hat. Megkönnyebbülve érkezek meg a földre és mérgemben ketté törném ezt a vackot, de helyette, csak a tanúrhoz megyek.
- Kérhetek egy kevésbé halálos seprűt? - teszem is fel a kérdésem kicsit talán indulatosam, de azt hiszem az megérthető.

Lélekszakadva rohantam a lépcsőn, kettesével szedve lefelé a fokokat. Az utolsó hármat egyben nyomtam le, nagyot huppantam az előcsarnok simára csiszolt kövén, csúsztam még a lendülettől vagy egy fél métert, és meg sem álltam, teljes erőből száguldottam tovább.
- Minek nekem seprű, anélkül is tudok repülni! - ziháltam félig nevetve, félig meg szarkasztikus szenvedéssel, aztán megkapaszkodtam az ajtófélfában, s annak segítségével fordultam ki a szabadba. Gyönyörű, szikrázóan kék, januári égboltot láttam, de nem derített fel kellőképp, mivel a szép háttér előtt épp elkaptam, ahogy a csoport a magasba emelkedik, és elkezdi róni a bemelegítő köröket.
Pedig úgy vártam ezt az órát! A múltbeli tragédiák óta nem sokat sportoltam. Szinten tartottam lovastornászi képességeimet, amennyire lehetett, de mivel fiatal lovam volt, őt még nem terhelhettem kedvem szerint, így kevesebbet gyakorolhattam. Mióta a Roxfortba járok egy éve, azóta pedig semmit. Nagyon hiányzott a mozgás, a fülembe süvítő szél, a véremben pezsgő adrenalin... Na jó, ezek most is megvoltak, hogy itt rohangáltam, de azért az érzés mégsem ugyanaz.
- Atya ég, remélem nem rúgnak ki rögtön azután, hogy végre volt bátorságom felvenni ezt a tárgyat - fújtam, csak hogy megpróbáljam megnyugtatni magam valamennyire. Hát nem nagyon ment. - Mondjuk lehet, ha rájönnek, hogy seprűvel se volt még sok dolgom, lehet, nem is engednek... Jaj, a seprű!
Olyan satuféket nyomtam az úton, hogy a menetszelem keltette por még jóval megelőzött engem.
Levegőért kapkodva két kezemmel beletúrtam mélyvörös, jelenleg kissé zihált hajamba. Egyre mélyebbeket lélegeztem, az orrom előtt gomolygó fehér párára koncentrálva sikerült elkezdenem értelmesen gondolkodni.
Oké. Összegezzük. A nagynéném kifejezett tiltása ellenére sikerült kiskaput találnom, és felvennem ezt az órát. Pont félévkor kell nekem először beesni. Késve (de nem az én hibámból, esküszöm!). Nem is tudom, fogok-e tudni repülni (bár amit csak lehetett, megkérdeztem és elolvastam a dologról és elég sportos múltam is van). És ami a legjobb, hiába futottam végig a listát, hogy mi kell, a saját seprű ténye felett elsiklottam.
Emlékszem is, hogy azt terveztem, majd kérek kölcsön valakitől, csak éppen a védőfelszerelés beszerzésével igazából el is felejtettem... De hát van iskolai seprű, nem? De mi van, ha az nem jut?
Leengedtem a kezem, és nagyot sóhajtottam. Szépen sorra vettem, melyik probléma a legégetőbb, és melyiket tudom a leghamarabb orvosolni. Arra jutottam, hogy kicsit össze kéne szednem magam, mert ez a legnagyobb baj jelenleg. Mikor ez megvolt, előkaptam taláromból a pálcám, és így kiáltottam:
- Invito a legközelebbi gazdátlan seprű!
Kinyújtott kézzel szaladtam tovább, rá se néztem a tenyerembe simuló fanyelű valamire, csak rohantam tovább, hogy a második legfontosabb gondot - miszerint már jelenleg is csúnyán elkéstem - is próbáljam minél inkább enyhíteni.
Fékezés nélkül vágtattam be a pályára, de aztán óvatosabb tempóra váltottam és igyekeztem meghúzni magam. Reménykedtem, hogy a tanerőnek és a többieknek van fontosabb dolga annál, hogy velem foglalkozzon (ahogy néztem, néhányan már nekiláttak a feladatnak és mentek a dolgok szépen a tervezett módon), így talán nem zavarom meg túlságosan az órát.
- Elnézést... - tátogtam óvatosan és levegősen. Ha megkérdezte volna a tanár úr, vagy valamelyik csoporttárs, hogy miért késtem, röviden elmondtam volna, hogy két verekedő diákot segítettem szétválasztani a folyosón. Tanári igazolással késtem tehát, mivel voltak szemtanúk is, akik bizonyították ártatlan jó szándékomat.
De inkább reméltem, hogy nem nagyon zavarok meg semmit. Mondjuk az iménti izomszakasztó vágtától, meg mert annyira zavarban voltam, olyan piros lehetett a képem, hogy az valószínűleg már önmagában elég okot adott volna a nyugalom megzavarására.
Próbáltam nem megfulladni a levegőhiánytól, míg felmértem a helyzetet. Mindenkit egy kedves mosollyal köszöntöttem, aki mégis felém nézett. Nyilván volt mit nézni rajtam, kicsit szélfútta külsőmön (pedig én még nem is repültem), szedett-vedett védőfelszerelésemen... Meg hát félévkor esek be az első órára. Én is végignéztem magamon, és ekkor elborzadva vettem észre, mi is hibádzik igazán, és hogy mit tartok a kezemben.
Egy partvis. Egy átokverte, rövid, műanyagsörtéjű, rikító kék nyelű takarítópartvist fogtam a kezemben, gondolom ezzel szokta Friccs az előteret felseperni. Csak kábé annyira dülledtek ki a szemeim, mint egy kötőhártya gyulladásos házimanónak. Ezt vajon látta valaki? Elkaptam a tekintetem, és meredten néztem inkább a tanárra. Vajon észrevette már? Vajon szóvá teszi? A többi diákra rá se mertem nézni.
Hirtelen mentőötletként egyedül az jutott eszembe, hogy a gyalázatos takarítóeszközt egy nagyon határozott mozdulattal minimum megkísérlem olyan messzire hajítani a hátam mögé, hogy Hold körüli pályára állhasson. Aztán komolyságot erőltettem az arcomra.
- Én... Ömm... Nincs seprűm, de... Ugye ezt használhatom? - kérdeztem zavartan és óvatosan, ha esetleg valaki figyelt erre, bár ahogy néztem, más is a kikészített, eléggé egyforma seprűkkel repült, gondolom azok voltak az iskolaiak. Kikaptam közülük egyet, aztán a feladatra próbáltam ráhangolni magam.
Ha esetleg nem kaptam volna más feladatot, megpróbálkoztam volna szép csendben megbirkózni én is azzal, amit a többiek csináltak. De ha egyéb feladatot adott volna a professzor úr, gondolom ahhoz is fel kellett volna szállnom előbb utóbb.  A többieket elnézve egyébként maga az a lógós dolog nem tűnt nehéznek - én a lovastorna gyakorlatai során ennél meredekebb dolgokat is műveltem már, nagyobb tempóban haladva is. A repülés nagy kérdőjel volt ugyan nekem, de nyilván megküzdöttem volna a seprű kezembe szólításával. Persze döcögve mehetett - na de ha meg tudok győzni egy nyolcszáz kilós lovat, hogy a hátára vegyen (és ott meg is tűrjön), akkor egy darab fa meg némi vessző se fog kifogni rajtam! Elbűvölt az a könnyed erő, amit megtapasztaltam, miközben a seprű a kezem irányába emelkedett,  és mágiája dolgozni kezdett a tenyerem alatt. Mondhatni szerelem volt első érintkezésre (bár korábban, ha Evyne néni a teraszt meg a kerti utat söpörtette le velem, valahogy ezt a nagy vonzalmat nem éreztem, de ezt talán ne számítsuk ide.) Hirtelen megéreztem, milyen sebesség, mekkora lendület lakozik ezekben a csodás járművekben. És a határ szó szerint a végtelen égbolt volt! Ami hirtelen olyan hívogatónak és sokkal elérhetőbbnek tűnt, mint eddig valaha.
Egyszerűen muszáj volt nyeregbe pattannom. Akkorát rántott rajtam ez az alkaromnál is vékonyabb bűvös fadarab, hogy ha nem vagyok szokva ilyesmihez, biztos leesek. Így is megbillentem, de valahogy ösztönösen tudtam, mikor merre mozduljak. Tekeregtem, kapaszkodtam, próbálgattam az egyensúlyommal hatni a megvadult seprűre, és gyorsan visszarántottam, de erre az a másik irányba is dobott egynéhányat magán. Nem voltam ugyan magasan, csak kb. egy méterrel a föld felett, de éreztem, hogy ez a produkció már biztos magára vonja a prof. figyelmét (ha eddig az óvatos feltűnéskerülésem és a többiek mindenféle bemutatója távol is tartotta volna kutató pillantását).
Nem akartam én lenni a csoport bénája, aki leesik az első pillanatban, ahogy felszáll. Annyira nem! És egyébként is nagyon eldöntöttem, hogy egy darab fa meg némi vessző ugyan nem fog már kifogni rajtam! Tudom én azt, amit a többiek csinálnak, ha más feladatot is kaptam - gondoltam némi daccal és a házamra jellemző jó adag vakmerőséggel. Fennmaradhattam volna az alap pozícióban, miután a seprű és én is megnyugodtunk és egyenesbe jöttünk, de úgy döntöttem, kihasználom a lendületet és a jó egyensúlyérzékem. Szépen lebillentem, és lefelé lógtam, ahogy anno a ló nyergéből is.  Az ujjaim kissé a talajt érintették, és hosszú, vörös hajszálaim vége is. Technikailag kézen álltam, éscsak a lábammal kapaszkodtam. Ezt orvosolandó finoman feljebb löktem magam, hogy azért mégse kézen állva a lábammal tartsam a seprűt. A mágikus közlekedési eszköz erre szép lassan menni kezdett előre, de épp csak araszolgatott. Bár ez talán nem volt kívánatos állapot, engem jobban aggasztott, hogy így lógva jöttem rá, elrontottam a feladatot. Egy csoporttársat figyelve vettem észre, hogy a kezemmel is fogni kéne a nyelet...
Na jó. Gyorsan visszakapaszkodtam. Most már rendben volt a feladat. A seprű erre meg még egy hangyányit gyorsított, de aztán ahogy mozdítottam rajta (ezúttal már óvatosan), szépen megállt. Akkor aztán kecsesen visszafordultam, és leszálltam. Egy jó nagyot sóhajtottam, mikor túl voltam rajta.
- Remélem, ez így... szóval rendben volt azért...?  - motyogtam pironkodva, hiszen hát ez nem egészen volt az, amit kellett volna csinálni, de én végül is úgy éreztem, a közelében volt. Egész a közelében. Minimum a megfelelő pályán, bármit is kellett volna tenni...
A fülem mögé tűrtem az arcom elé kalandozott vörös tincseket, majd keresztbe fontam a karom; kicsit magamhoz ölelve új kedvenc járművemet; és csendesen  vártam a tanári véleményt meg a következő feladatot. Közben azon aggódtam, hogy technikailag még csak alig két métert haladtam seprűháton, és nem biztos, hogy ennél több is menni fog (bár alig vártam, hogy ennek a végére járjak). Na meg próbáltam nem tudomást venni a földön nem messze fekvő rikító kék nyelű partvisról, ami bosszantó mértékig belógott a látóterembe. Mi jöhet még?

  Miután túléltem a kis kalandomat és sikeresen kiviteleztem egy leszállást, megkaptam, hogy legközelebb szóljak és keressek egy másikat.
- Vagy csak jó seprűt kéne hozni.. - dörmög az orrom alatt, az sem különösebben érdekel, ha meghallja, megérdemli. Amióta itt vagyok és járok ezen órákra, azóta nem fogtam még ilyen rossz seprűket, mint most.  Amit leraktam, azon ráadásul szinte már alig volt valami kis varázslat! Még szerencsém, hogy van érzékem ehhez, vagy különben a földbe állók és a gyengélkedőn kötök ki. Legszívesebben elégettem volna ezt a vackot, de akkor biztos jó pár mínusz pontot kapna a ház és valószínűleg én sem fejsimit kapnék érte. Így aztán csak lerakta, külön, jól láthatóan és távolabb is a többitől. Elkezdek kutakodni és átnézem mindegyiket a kupacból, hogy milyen állapotban vannak, majd végül találok egy megfelelőnek ítélt darabott. Csak maradjon is így és akkor ép bőrrel végzek ezzel az órával.
  Beállok a többiek mellé, hallgatok és figyelek ismét. Nézem, ahogy a tanár úr bemutatja a feladatot, amit sokunk már jó párszor láthatott a lelátokról. Onnan kifejezetten könnyűnek tűnik, de természetesen nem így van. Nagyon könnyen a földbe csapahatod magad, ha kicsit nagyobb sújt teszel a kezeidre és úgy lehúzod az orrát. Igen kellemetlen élmény lenne, még egy méterről is, nemhogy több tíz méter magasan, ahol a játék maga zajlik. Mondjuk ott is van időd korrigálni, erre is láttam már példát. Ám most szerencsére nem kell olyan magasra menni, így nem is igazán aggódom. Felpattanok a seprűre és a megadott egy méterre emelkedem, majd átlendülök és a hajam lehúzza a redőnyt. Remek, most már nem is látok, pedig összefogtam és most mégis az arcomban az egész. Lassan visszafordulok és lerakom a lábaimat és a seprűt, majd elkezdem helyre rakni a nem várt sötétítőt. Ez a folyamat, olyan másfél perc alatt sikeresen le is zárul és így úgy döntök, hogy teszek még egy próbát. Ismét fel egy méterre, majd átfordulás egy kis ideig, mielőtt a fejembe menne a vér és vissza.  Közben kicsit reménykedem, hogy jobb játékos sem leskelődik titokban, mert akkor megint nem fognak békén hagyni. Amikor ismét földön érzem a kis kacsóimat, körbe nézek. Vegyes teljesítmények, ám kiszúrók egy Griffendéles alsós diákot, olyan negyedik évfolyam környékén lehet és mintha már láttam is volna a ház társalgójában.  Egész ügyes, ám láthatóan semmi tapasztalata nincs, így kissé esetlen mellé. Főleg, hogy elsőre kéz nélkül csinálta meg a lógást és még magamat gondoltam jónak.
- Egész jó, de ne felejtsd el a kezed, vagy azon kapod magad, hogy előrefelé száguldasz és nem tudsz megállni az ijedségtől. - szólok oda neki, miután közelebb léptem és hallottam a motyogását. Látszik, hogy nem előszőr csinált ilyet, de nem hiszem, hogy seprűn tette volna legutóbb. Talán egy ló hátán? Egyedül ott tudnék egy ilyen mozdulatot elképzelni, ami szintén elég merész húzás.

Helyes, nem csinál nagy ügyet abból, hogy nincs saját seprűm, amit ma nem is használunk egyébként. Na ilyen tanárok kellenek ide, akik a józan észre nem immunisak legalább. Még a karikázásomba sem kötött bele - ami még indokolt is lehetett volna, ezt elismerem, vagy csak nem figyelt épp annyira - pedig az elsőként induló kék srácnál erősen kihangsúlyozta az eltérést a játékszabályaitól.
A magyarázatot hallgatva elgondolkozok, milyen mugli tárggyal vagy járművel lehetett dolga a profnak, ami elől van bármi értelme lajhárt fordulni. Magasra rúgott focilabda esetleg, az pont annyi, mint egy kvaff, vissza is üthető - tény, ha láthatatlanok vagyunk épp, akkor mondjuk feltűnő lenne, ha lepattan a "semmiről" - sárkányrepülőnek beleakadnánk a zsinórjába, a repülőgépek meg olyan sebességgel mennek, hogy ha egy lajháron múlik, hogy fizikailag ütközünk-e, akkor pont mindegy, mert a menetszél lesodor. Plusz ha nem jó messziről látjuk és halljuk jönni, kilóméterekkel előre kitérve a közvetlen útjából, akkor meg pont édesmindegy megintcsak, mert nincs annyi időnk, ezek hangsebesség körül lófrálnak igazán ráérős tempójukban. Maradjunk a kviddicsnél, ott tényleg hasznos is a manőver, mugli biciklik nem tudnak reülni általában.
Hol lehet az egy méter? Nincs az kicsit alacsonyan? Próbáltam már a manővert edzésen, én nem fogom a földbe verni a fejem, inkább mondanám a minimum egy-huszat, akár még -ötvenet is.
Vagy mindenki, Welchet is beleértve, nem hozott mérőszalagot, és egy egységes, de pontatlan magasságra áll be, mert nem tudják annyira jól belőni, hogy látatlanban mennyi is az.
De mindegy is, fölemelkedek odáig, mint mindenki, lefordulok, konstatálom, hogy innen most nehéz lesz visszafordulni, mert a megállással annyi az ember lendületének, és seprűből kell visszafordulni, a lábtartókon is lökve egyet visszaerőszakolom magam seprűstől fölfelébe, leszállok, és morfondírozok egy sort, hogy a hölgyek itt miért nem hoztak röptanra hajgumit vagy miegyéb, hogy fújják-söprik a tincseiket az arcukból.
Ez a manőver pont azért működne, mert a lendületet megtartva vissza is fordulsz, mire elment fölötted az akármi, gurkó, kvaff, hajtó, lelátóról dobált elsőéves, de ahogy a tanárúr gondolja. Legalább általános erőnléti gyakorlat így visszafordulni, annak is megvan a maga haszna.

Hallgattam a segítőkész csoporttárs és a professzor jó tanácsait, és jó alaposan megfigyeltem a nekem szánt külön bemutatót. Olyan hálás voltam, hogy elfelejtem szóvá tenni: Nekem talán egyszerűbb lenne, ha kézenállásban meg kellene tartanom magam felett a seprűt a lábammal és kész. Ilyen módon szerintem félpályáig el is jutnék úgy, hogy a kezemen lépegetve haladok. Ó, milyen szerencsésnek éreztem magam, amiért van tapasztalatom mindenféle akrobatikus dologban! Kár, hogy a seprűvel való kapcsolatom eddig a porseprésben és az alkalmankénti imitált lég-gitárszólókban merült ki. Úgyhogy összességében a túlélésre utaztam - de azért az adrenalinlöket, ami ezzel a röpködéssel járt már sokkalta jobban esett, mint az iménti lóhalálában rohanás.
Megköszöntem az instrukciókat. Most sikerült úgy felülnöm a seprűre, hogy az lényegében meg se moccant. Remek egyensúlyérzékemre és az eligazításra hagyatkozva kezdtem kitapasztalni, hogy is működik ez. Szép óvatosan felszálltam a megfelelő magasságig, lefordultam, majd ugyanolyan vigyázva vissza, és puhán landoltam a földön. Csak egy lopott pillantást vetettem a hívogató, nyílt pályára. Végigsöpört a gondosra nyírt gyep felett a fagyos, januári szél, én pedig erősebben fogtam meg a nyelet, nehogy a seprű kitalálja a gondolatomat, és nekilóduljon.
A következő feladat jelentősen feladta a leckét nekem. De hát végére is ezért voltam itt, hogy bizonyítsak és hogy valamilyen formában újra "nyeregben" érezzem magam - és nem pedig azért, hogy jól beégessem magam a többiek előtt, hogy annyira se tudok repülni, mint egy mugli kisgyerek a hintáról.
Eloldalogtam a csatasor legszélére, hogy mindenkitől biztonságos távolságot tartsak és ne legyek úgy szem előtt. Azért mielőtt átvetettem volna a lábam a nyél felett, még egyszer eljátszottam a kézenállós gondolattal - de aztán lemondtam róla, mert hosszú lett volna azért úgy az a tíz kör. Meg hát mindenki egymás mellett ment. Meg hülyén is néztem volna ki.
Elkezdtem hát én is, úgy rendesen. Legalábbis elszántam magam rá. Felszállás szép lassan, majdnem egy helyben emelkedve egy kellemes, nem túl hajmeresztő magasságig - ez eddig megvolt. A többiek gondolom már nekiindultak, de én ezen a ponton már csak a saját dolgomra figyeltem, és nem akartam kapkodni (vagyis akartam, csak tudtam, hogy nem volna célravezető).
- Óó, légy jó kis seprű - tátogtam, aztán finoman előre dőltem, mert az előbb már megtapasztaltam ennek a hatását (és ugye a segítőkész hetedéves említette is... Sara? Igen, azt hiszem, így hívják. ) Nagyjából olyan észvesztő tempóban indult el a seprű az óvatos mozdulattól, hogy egy sánta csiga azért még simán leelőzött volna. De rendkívül komfortosan éreztem magam. Még egy kicsit előrébb dőltem, és még éppen könnyedén meg tudtam figyelni magam alatt a komótosan lehagyott fagyos fű és sárcsomókat.
- Na jó, még egy kicsit  - biztattam magam, meg a seprűt (mert megszoktam, hogy amin ülök, ahhoz van értelme beszélni), aztán tovább gyorsítottam. Ezen a ponton már belekapott a hajamba a menetszél, és a ruhám rétegei közt is utat talált néhol. Megborzongatott. És imádtam minden pillanatát.
Ott rontottam el, hogy felnéztem. Még elég sok volt előttem a pályából. Nagy, hívogató tér, végtelen, szikrázóan kék ég... Alattam pedig tömény, mágikus erő...
- JUJ!   - Hozzá vagyok szokva a hirtelen gyorsuláshoz, de ahhoz nem, hogyha hátra helyezem a súlypontom, az nem megállást, hanem függőleges emelkedést okoz. Ezt kommentáltam egy halk sikkantással. Pedig átolvastam, hogy kell... Kapaszkodtam, mintha az életem múlna rajta, és igyekeztem nem belegondolni, hogy tényleg. Az első rémület után viszont jól lehűtött a süvítő, fagyos levegő és a fantasztikus látkép; mert a pálya bizony gyorsan zsugorodott alattam. Kezdtem visszanyerni a kontrollt, ez pedig még több önbizalmat adott. Ahogy lassítottam, a bűvös eszköz egyszerre csak elvesztette minden lendületét, és egy egész kis ideig úgy zuhant, mint egy teljesen hagyományos söprű. Őrült dolog volt a súlytalanságot megtapasztalni, se nem hallottam, se nem láttam magam körül, viszont a szám fülig ért, egészen míg a közeledő föld nem kezdett egyre inkább aggasztani.
De szépen sikerült újból visszanyernem a kontrollt, és ahogy vízszintesbe hoztam a seprűt, már majdnem ott is voltam a pálya végénél.
Utoljára a lovam hátán tapasztaltam meg ezt az érzést - hogy akkora erőnek tudok parancsolni, amihez képest a sajátom elenyésző, és hogy olyan tempóval haladok, amilyennel csak akarok. Hogy ez a valami kölcsönadja nekem a lendületét, és megtapasztalhatom, milyen szabadnak lenni, és minden rosszat, ami életem során mögém szegődött és üldöz, azt jelentősen magam mögött hagyni.
Mit is mondott a prof., hányadik körtől lehet gyorsítani? Nem emlékeztem, és abban a pillanatban úgy gondoltam, ez bőven elég kifogás lesz, ha majd kérdőre von.  Végre igazi sikerélmény ért, a többi tanulmányokban ingadozó teljesítményt nyújtottam a közel három éves  lemaradás miatt, és mert csak tankönyvekből tanultam. Keményen dolgoztam azért, és nagyon sokat gyakoroltam a varázslást, hogy tarthassam a többiekkel a lépést. De ez... Ez valahogy zsigerből jött.
A seprű úgy lőtt ki, mint az ágyúgolyó. Azt hiszem, én akkor nem éreztem, hogy milyen erővel szorítom a nyelet, de később még az ujjaimban is izomláz volt, így van sejtésem róla. Azért most félúton eszembe jutott a feladat; az előbb kihagytam, de a szemem sarkából láttam egy csoporttársat és erről bevillant, hogy ja amúgy nem szabadfoglalkozás van. Ezt a lajhárlendülést kis híján padlógázzal csináltam - ilyenhez hasonló dolgot lóhátról már többször tettem (szintén max sebességgel), de ott persze nem fordul az ember teljesen körbe. És hall patadobogást. A szívverésem majdnem ezt az érzést keltette és majdnem olyan hangos is volt, így a dolog egészen visszahozta a régi érzéseket, a régi életemet, a versenyzést, az időket, amikor még nem voltam árva és szabad voltam, nem voltam ki nem érdemelt, túlféltő házi őrizetben...
Egy kicsit elszédített a sok pörgés, de csináltam tovább, és még mindig csupa vigyorral. Pörgettem a köröket, a seprű meg a saját határaimat is igencsak feszegettem. Nem is tudom, hányadik kör volt, amikor elgondolkodtam:
- Ez egy lendülés volt, vagy kettő? - Talán megvolt a tíz kör. Nem tudtam, mert elfelejtettem számolni. Biztos volt már annyi. Úgy éreztem, ha nem állok meg rögtön, menten elhányom magam. Túl sokszor lendültem át, és ez jól betett. Épp a kiinduló pont felett zúgtam el, ezért fékeztem - a ló képes hátsó lábait maga alá húzva csúszómegállást produkálni, de azt nem vettem figyelembe, hogy a seprű nem. Azt a mágia úgy fékezi, ahogy a "lovas" akarja. Ráadásul nyaka sincs, amiben meglehetne kapaszkodni vészhelyzet esetén.
Még jó, hogy nem mentem túl magasan. Valamennyire le is lassultunk, de azért amikor a seprű úgy döntött, hogy rossz kérésemnek eleget tesz, és satuféket produkál, nekem nem szólt, én nem erre számítottam, úgyhogy én lényegében mentem tovább - immáron seprű nélkül.
Volt már ilyen. A mozdulatok ösztönösek és begyakorlottak voltak. Gömbölyödik, ruganyosan földet ér, próbál nem puffanni, azonnal löki tovább magát, gurul, gurul, lábbal fékez. Technikailag néhány bukfenc után kisebb horzsolásokkal és egy felrepedt szájjal megúszva a dolgot ott találtam magam, kinyújtott lábbal ülve a fagyos földön. Lehet, hogy akadt (főleg talán a professzor), aki magyarázatot várt a dolgok ilyenformán alakulásáért, de őszintén szólva én magam sem tudtam még megfogalmazni ezt az egészet. Hajmeresztő, elképesztő, zseniális érzés volt, azonnal újra akartam próbálni az egészet, csak épp a seprű pillanatnyi helyét nem ismertem. Mást azonban megtaláltam, és mint adódó lehetséges magyarázatot (bár az eszem belátom, nem működött még igazán), kiböktem az egyetlen mentséget, ami eszembe jutott:
- Hoppá, találtam egy partvist! - És miután hátravetettem az arcomba tapadt, vizes hajtincseket, meg letöröltem felrepedt ajkamról a kevés kis vért a talárom ujjával, mintegy bizonyítékul vigyorogva a magasba emeltem a rikító kék nyelű takarítóeszközt.

Miután sikerült egy jónak tűnő seprűt találnom, persze, hogy nem tudtam csöndben maradni. Ennek meg is lett az eredménye, mert a tanár úr meghallotta.
- Bocsánat és köszönöm. – hangzott el a számból, habár a pontok túlzottan nem foglalkoztatnak, ám ha miattam veszít párat a ház, akkor viszont nem hagynak békét. Ezt pedig már volt szerencsém megtapasztalni és éppen ezért inkább kihagynám. Nem mintha annyira jól állnánk, mondjuk nem is rajtam múlik a dolog.
Miután végül sikeresen végzek az előző feladattal és kisegítem az alattam járó diákot is jön is a következő. Ugyanez, csak menet közben minimum tízszer és a vége felé már gyorsabban. Ismét ad egy is bemutatót. Az előbbiek után úgy vélem, hogy ez is menni fog. Bár, jobban belegondolva lenne okom félni, de remélem, hogy nem nyom a földnek a seprű. Ezen nem éri meg rágódni és inkább lebegve figyelem egy pár kör erejéig a többieket a seprűre fekve és fel-le lebegve, majd elindulok én is. Első pár kört lassú és egyenletes tempóban egyre növelve a magasságot. Egy méter, kettő, majd három és aztán gyorsabban. Úgy a hetedik körre kellően gyorsan suhanok át a pályán fejjel lefelé. Mindannyiszor sikerült jól megállni és átfordulni, így egész elégedett vagyok magammal. Elméletileg a sebesség is megfelelő. Még megyék pár kört és ismét a seprűn fekve figyelek. Az a fiatal lány, akinek tanácsot adtam kifejezetten jól teljesít és meglehetősen jó érzéke van ehhez. Van aki kicsit viccként fogja fel és olyan aki kissé félve megy. Én kicsit azért is vagyok itt mert ez némileg kikapcsol és nem azon angyalok, hogy miként repítem magam a szobám falának.

Amikor nem a saját manővereimmel foglalkozok, a többieket figyelem, közben tovább ismerkedek az új seprűvel, csípőből-lábból billenve csak, ide-oda libbenek oldalra a levegőben ültömben, miközben hallgatom a kiértékeléseket, új feladat részleteit.
Ma mindenki késik? Oké, nem konkrétan mindenki, de meglepően sokan. Welch kissé következetlennek tűnik abban, kire szól rá, kire nem, Harpell például láthatóan nem direkt kezdett megindulni, miközben tartani próbálta magát, én meg kézenfekvően direkt repkedtem keresztül a gólkarikán, de azt meghagyom, hogy új lehet a tanári pályán, és mellé egy tucat tinédzsert kell életben tartania a legjobb próbálkozásaik ellenére is.
Wenlockot nem nehéz észrevenni, a késésen kívül Pye-al is kötekszik megint. Milyen elnyomott feszültség van ezek között? Valamitől nagyon készségesen ugrálnak egymás torkának, akár kiborított műzli fölött is, ha hitelt adok a hallott sztorinak. Na azt mondjuk megnéztem volna.
De kézhez is kapjuk a feladatot úgyhogy inkább belibbenek a rajtvonalba, inkább valamivel magasabbra, elég helyet hagyva a szomszédaimtól meg a talajtól is, kevésbé ütközzek véletlen bármerre. Az első két hosszon ismerkedek a feladattal főleg, van már seprűgyakorlatom, amint az új példányhoz is hozzászoktam, utána inkább azzal játszok, ez a Welch-modell mit tud hogyan.
Miután a sima átfordulást kitapasztaltam kontroll gyanánt, kísérletezni kezdek inkább. Lazán, csak félig előre dőlve fordulok le, és az ív alján, fejjel lefele járva húzom magam közelebb a rúdhoz, a meggyorsuló fordulattal segítve meg a visszafordulást a seprű tetejére. A szokásos példa a műkorcsolyázókkal, amikor összébb húzzák magukat, felgyorsítva a pörgésüket. Csak ugye most vízszintesbe. Eltart pár próbába jól időzíteni össze, amit akarok, de ráérzek, meg jó kicsit feszegetni az új seprű képességeit is, ha már valószínűleg ezeket fogjuk viszontlátni a meccseken is. Jó tudni, mit tudnak, akár saját, akár ellenfél oldalon szolgálnak épp.
Valószínűleg úgy tűnik kívülről, hogy felvágni akarok a többiek előtt a cifrázott manővereimmel, pedig leginkább a saját kíváncsiságomra kísérletezek.