Oldal nyomtatása - Tévedések Víg?játéka

Cím: Tévedések Víg?játéka
Írta: Augustus Pye - 2018. 08. 29. - 13:31:14

London
1999. június

(https://i.pinimg.com/564x/0e/69/10/0e691032df20ce3299bbbae4628d1c27.jpg)

Cím: Re: Tévedések Víg?játéka
Írta: Miron Welch - 2018. 09. 10. - 11:47:22

Augustus Pye
(https://i.pinimg.com/564x/30/4c/50/304c50b4497a61ec86586fcffe434c09.jpg)
TÉVEDÉSEK VÍG?JÁTÉKA

(https://i.imgur.com/BJ3Ohhb.png) (https://i.pinimg.com/564x/a8/39/af/a839af68474d73d7098b85998cb56cae.jpg)

Egy szó. Sóhajtottam fel csendesen, miközben próbáltam tartani vele a lépést. Egyetlen szó. Ennyit kaptam. „Jó.” Mint egy dacos kisgyerek, aki igent mond, csak azért, mert a szülei ráerőltettek valamit. Édes volt. Tetszett, ahogy formálta azt az egy kis szót, szenvtelennek mutatkozva, de akkor is tudom, hogy kissé mérgesen. Vagy talán csalódottan… Hisz minden oka megvan rá… Őszinte voltam. Nem akartam én rosszat vele, sőt. De általában véve elrontom az ilyesmiket. Tökéletesen tudok viselkedni olyan helyen, ahol muszáj tökéletesen viselkedni. És sikerül tökéletesen hülyét csinálni magamból olyankor, amikor egész egyszerűen csak magamat kéne adnom.
Most is.
Túl sokat beszéltem, totálisa zagyva voltam. És, hogy azzal a rohadt késdobálóval vajon mit akartam, arról elképzelésem sincs. Mert komolyan, bárki láthatja rajtam, hogy messze nem az a normális közegem. És nem, egyáltalán nem is vágyom egy pillanatig sem hasonló helyre. Nem az a fajta vagyok. Csak beszéltem, valamiről, bármiről, hogy ne kelljen szapora szívverésem hallgatni, vagy a süvítő szelet, vagy a fagyos csöndet, ami jogosan van közöttünk.

És tulajdonképpen mit is akarok én most? Ő elüldözni. Meggyőzni róla, hogy nála jobbat találok minden egyes lépésem során. Lehet éppen ez győz meg arról, hogy nagyon is maradnom kell. Eddigi életemben mindenki reklámozta magát körülöttem, miért engem válassz? Miközben sorra úgy éreztem, hogy engedem elsétálni magam mellett azokat, akikre én vágytam. De vajon csinálhatja ezt egy életen keresztül az ember? Változom én is, öregszem talán. Néha engem is elkap a letelepedésnek a vágya. Mármint nem is néha… Elvégre az eddigi életem egy nagy jövés-menés volt. Egy végeláthatatlan utazás. Most meg fogtam magam és szöges ellentéteként az eddigi életemnek beköltöztem egy ódon kastélyba. Holott a családomat mindig is a modern légkör vonzotta. Izraeli házunk is inkább hasonlít egy modern műalkotásra, mint az emlékeimben élő poros kis házikóra, amiben itt éltünk.
Igen. A családom nem nevezhető kőkorszaki máguscsaládnak. A fejlődés hívei, akik keresik a mágia határait és a fejlődés lehetőségeit. Bármit is teszek, bárhogyan is élek. Ők támogatnak benne.
És azt hiszem Augustusnak nem volt ilyen szerencséje az életben. És mintha abban reménykedhetnék, hogy én majd átadhatok neki valamicskét abból, amiből nekem túl sok jutott. Önzőség ilyen életet csak magadnak tartogatni. Miközben más próbálja elhinni önmagáról, hogy a világon nagyobb kudarc nem létezik ő nála.

Csendes részre érünk. Nem is tudtam, hogy ilyen közel van a Temze partja. De lassan egy szép, csöndes és szinte teljesen kihalt sétáló út rajzolódik ki előttem. A fák kedvesen hajlanak a kockakövek fölé, miközben a lámpák halványan világítanak be lombjuk alá. Csak pár szerelmes üldögél itt. Persze, ez az ő helyük, ez az ő idejük. Lopott csókok és érintések tetthelye a part. Titkoké, még mind a mai napig, mint régi szerelmes regények lapjain. De vajon mi, mi mik vagyunk ebben az éjszakában? Partneremre nézek, miután már percek teltek el néma hallgatásban. Nem beszél. És talán nekem sem kéne. Akkor hülyévé változom, holott nem az szeretnék lenni a szemében…
Lassan fújom ki a levegőt, miközben összeszorul a gyomrom egy kedves pár láttán akik némán csak ülnek egymásnak dőlve. Így szép a hallgatás. Sokat mondó. A mienk kétségek közötti és talán fájdalmas. Pedig azt hiszem csak nekem kéne félretennem az aggályaimat és annyit mondani. – Harcolok érted. – Suttogom szinte a csöndbe, de pontosan úgy, hogy ő is hallja és karját karom köré fonom. – Mást hiszel. De megérdemled a békét és a boldogságot.

Cím: Re: Tévedések Víg?játéka
Írta: Augustus Pye - 2018. 09. 15. - 09:23:47

Tévedések Víg?játéka
Miron

(http://i.imgur.com/EPlmiBG.png?1)

1999. június

Csendesen sétáltam Miron mellett. Hallottam, ahogy a cipőm talpa újra és újra koppan a macskaköveken. A tekintetem a előre szegeztem, hagyva hogy időnként egyetlen jó szememet elvakítsák a halovány utcai lámpák fénye. Szerettem a sötétet, szerettem beleburkolódzni. Talán azért, mert az éjszaka volt az egyetlen olyan napszak, amikor elrejthettem, hogy szörnyeteg lettem. Nem látszott beteg szemem homályossága, nem látszott talán a depresszióm sem annyira, mint amikor a sugárzó napsütésben, az utcán sétálva mogorván bámulom a vidám embereket. Akkor is ugyanolyan irigykedve néztem rájuk, mint gyerekként. Anyámat vártam az ablakban csüngve, de csak a játszadozó, gondtalan unokatestvéreimet láttam, akik nem kérdezték állandóan maguktól: Miért mások? Miért „nem normálisak”?
Beleremegtem a gyerekkori emlékekbe, miközben az orromon a Temze nedves, állandóan különös illata cirógatott végig. Erre sokat sétáltam Ainsleyvel és a barátaimmal, mikor még az akadémiára jártam. Emlékszem, akkor is minden padon ült egy-egy szerelmes pár. Hol elveszve egymás karjaiban csókolóztak, hol csak egymáshoz simulva ültek és bámultak át a túlpartra. Nem értettem, miért pont idehozott a lábam… miért pont erre kanyarodtam. Irigyeltem azokat az embereket, irigyeltem, hogy egymás mellett találták meg a békéjüket. Én pedig, mint a világ egyetlen magányos embere, csak sóvárogva bámultam őket… persze tudtam, hogy ez sem Piper, sem Ainsley mellett nem várt volna rám. Előbbi képtelen volt érzelmeket kimutatni, utóbbi pedig ha romantikus lélek is volt, nem ücsörgött volna mellettem néma csendbe a víz mellett. Ő inkább otthon vont magához, otthon ölelt meg röviden… megint azon kaptam magam, hogy Ainsley illata és érintése. Ő volt az én támaszom, az én utolsó ments váram, ahová mindig el tudtam bújni.
Mély levegőt vettem, hátha elűzöm a keserűséget a gondolataim közül. Felnéztem az égre, itt még mindig nem látszott egyetlen csillag sem, csupán a hold bukkant elő időnként a sötét felhők alól. Ezúttal haloványan látszódott ki a fátyolfelhők alól. Mikor jössz már értem Piper? Ezen elmélkedtem… habár valóban fogalmam sem volt róla, hogy él-e még… de szívesen költöztem volna át én is a másvilágra. Itt már túl sok volt a szenvedés. S bár tudtam, gyáva lennék leugrani egy szikláról, hogy a tenger vad hullámai közé csapódva intsek búcsút az életemnek… vágytam rá, hogy ennek az egésznek vége legyen. El akartam magamtól taszítani a sötétséget és a szenvedést, de egyre nehezebben ment.
– Harcolok érted. – Ez a suttogás törte meg a csendet és a gondolataim iszonyatos hullámát. Éreztem, ahogy a kezemhez és magához húzza. Ujjaim szinte ösztönösen ölelték körbe a karját, mintha ő lenne az egyetlen támaszom. Közelebb is húzódtam, így megint az ő illatát éreztem és nem a Temze nedves, erőteljes aromáját.
Meg kellett emésztenem magamban ezt a kijelentést. Meg akartam volna kérdezni de miért és minek… hiszen ő egy nőre számított. Ha valaki nőre számít, akkor egyértelműen nem én vagyok az, akiért harcolnia kéne. Mégsem tudtam ellenkezni. Túlságosan szíven ütött ez a mondat. Ilyet sosem mondott senki… hiszen ki is küzdött volna értem? A legjobb barátom, aki útközben a szeretőm is lett vagy egy bérgyilkos, aki közölte, hogy el akarja venni az életemet? A szüleimtől ilyet sosem várhattam, hiszen anyám gondolkodás nélkül dobott el, apám pedig komolyabb problémákkal volt elfoglalva. Mindig egyedül voltam és csak én harcoltam magamért.
– Mást hiszel. De megérdemled a békét és a boldogságot.
Nyeltem egyet. Hihetetlennek hangzottak ezek a szavak. Belemartam a ruhája ujjába, mintha jobban kéne kapaszkodnom. Valójában csak jobban érezni akartam őt… még soha senki sem mondott nekem ilyeneket és ha hazugság is volt… hát jól sikerült.
Megállítottam és szembe fordítottam magammal, hogy megölelhessem. Az államat a vállának támasztottam. – Nem tudom, hihetek-e neked… – Suttogtam. – Már olyan sokszor fájt… én már nem akarom, hogy fájjon.

Cím: Re: Tévedések Víg?játéka
Írta: Miron Welch - 2018. 09. 16. - 09:50:46

Az élet mindig olyan bonyolultnak tűnt. Könnyebb volt a pályán lévő szabályok szerint játszani. Igen. Mert az csak játék volt. A sportlétben könnyedén elboldogultam. A felszínes kapcsolatok terében pontosan tudod kitől mit várj vagy ki mit vár tőled. Nem zajlottak a háttérben túlzottan mély gondolatok. Pénz, szex, előrejutás a sportban. Ez a háromság uralja az ebben a közegben mozgó, szűk kis réteg mindennapjait. Valaki teljesen beleivódik, olyannyira, hogy soha többé nem számítanak neki erkölcsi értékek. Van, aki felül tud kerekedni rajta, mert meglátja a fényt, amiért érdemes felülkerekedni. Ez Batsa. És végül van, aki kiég. Azt hiszem ez én voltam. Hiányzik a kviddics. Az abban való lét egyszerűsége. De új világot ismertem meg most. És ezt nem adnám már fel semmiért.
Jó így nekem. Nehezebb, de mégis jobban élvezem, mert most végre élek. És, amit most megismerek, amiken most keresztül megyek, talán majd jobban fognak fájni, mint a bicegős lábam sebei. De nem érdekel. A lábam emlékeztetett rá először, hogy az élet, amit élek, csak hajkurászása a létnek. Ideje végre a lelkemet és a szívemet is emlékeztetni rá, hogy lélegeznie kéne. Lehet idiótát csinálok majd magamból nem egyszer. Lehet túl sokat fogok csevegni és ezért utálni fognak. Vagy épp túl keveset, amiért úgy szintén. Lehet új hobbi után nézek majd. Ki tudja? Talán egyszer híres festő is leszek. Vagy író! Olyasmit talán még senki sem próbált a családban…

De legfőképp. Kipróbálok új szerelmeket. Igazi szerelmeket, nem azt a hamisat, amit újságok címlapjain mutogatsz boldog mosollyal. Hanem azt, ahol a legboldogabb perceket csak ti ketten élhetitek át. Ahol annyitól eláll a lélegzeted, hogy csak magadhoz ölelheted. És, ahol annyitól hevesebben ver a szíved, hogy arcát ujjaid közé veszed és nézed szemének gyönyörűségét. Mert abban rejlik az igazi csoda. Mert azon keresztül látod magad, mert azon keresztül érted és érzed, milyen az, mikor valaki bízik benned és olyannak szeret, amilyen legbelül vagy.

Augustusra nézek. Csak egy pillanatra kapom el bánatos tekintetét, mielőtt magához ölel. Most először érzem ennyire intenzíven az illatát. Kifinomult és komoly, miközben ott érzem a bánat összes aromáját benne. Vajon miért? Kérdezem némán magamtól, miközben ujjaim végigsiklanak hátán és beletúrnak felsőjének elegáns anyagába, hogy még közelebb vonjam magamhoz. Hátrább lépek, de húzom magammal őt is, hisz nem akarom elengedni. Érzem, itt eltakar minket egy fa, mely fekete csíkot von miránk és az utcakövekre. Ez a jó most nekünk. Erre volt szükségünk. A láthatatlanságra, az elbújásra. Ahol nincs ott a világ szeme. Ahol ő lehet bánatos én pedig átölelhetem, hogy legalább azt érezze, nem kell mindig egyedül lennie. Semmit sem tudok róla. És mégis, soha nem volt még senki, akit ennyire védeni akartam volna. Nem tudom miért sérült újra és újra. Nem tudom, hogyan költözhetett a szívébe ekkora fájdalom. De mosolyogni akarom látni. És legfőképp… nevetni. Nevetni, mikor karjaimban tartom és csak néz rám, és csak engem lát, senki és semmi mást, csak a mosolyomat, csak engem…

- Nem engedem, hogy fájjon. – Húzódok kicsit el, hogy a sötétben újra szemeibe nézhessek. Nem tudom miért, de egyik kezem is önkéntelenül húzom el hátától, hogy finoman végigcirógathassak haján, majd aprón, óvatosan érintsem arcát a szeme alatt. – Én a boldogságban hiszek. Nem abban, hogy az egy könnyű út. Hanem abban, hogy mindenki számára elérhető. Lehet, hogy előttünk most számtalan nehézség áll. De csak nézzünk szembe velük és mondjuk azt, hogy én itt vagyok, ő itt van mellettem, és te sötétség, nem foghatsz ki rajtunk.

Cím: Re: Tévedések Víg?játéka
Írta: Augustus Pye - 2018. 09. 19. - 08:53:01

Tévedések Víg?játéka
Miron

(http://i.imgur.com/EPlmiBG.png?1)

1999. június

Nem érettem magam. Nem értettem az ösztöneimet, amikkel átkaroltam és magamhoz húztam. Államat a vállának támasztottam, aztán kicsit a nyaka felé fordultam. A bőrét figyeltem, talán fújtam is rá egy jó adag forró levegőt… de magamba akartam szívni minden porcikáját. Megnyugtatott, ahogy az ujjai végig siklottak a hátamon, finoman gyűrte meg a ruhám anyagát. Gyengéd volt, olyan gyengéd, amilyet azelőtt nem ismerhettem. Hiába szeretett Ainsley, ő nem volt érzelmes, nem mindig mutatta ki az aggodalmát. Csupán akkor ért hozzám, ha már leoltottuk a villanyt és kettesben voltunk a lakásában vagy apám házában. Piper pedig annyi gyengédséget sem mutatott, mint egy csúszómászó. Agresszív volt, veszélyes… talán egyszer ha megölelt, azon kívül csak fájdalmat okozott és még élvezte is. Furcsa volt ezek után simogatást, ölelést, egy másik ember szívének ritmusát érezni pontosan az enyém felett.
Ott dolgozott a kérdés bennem: vajon megérdemlem-e én ezt? Vajon jár nekem ilyesmi? Nekem, akit a saját anyja eltaszított magától. Ő maga mondta, hogy nem vagyok normális és engem nem lehet szeretni… ezért hagyott el. A Roxfort előtt és a Roxfort után, minden kapcsolatom olyan volt, aminek tudtam, hamarosan itt a vége, hamarosan nem lesz választási lehetőségem még valakit elveszítek. Talán ezek a gondolatok tettek rideggé. Még is ott álltunk a Temze partján, egymást ölelve és melegséget éreztem.
– Nem engedem, hogy fájjon.
Éreztem, hogy kicsit elhúzódik, de még mindig tart. Csak a szemeimbe akart nézni, mintha biztosítani akarna arról: komolyan gondolja a szavait. Különös volt ez éppen egy olyan embertől, aki alig egy órája még szabadkozott, hogy ő egy nőre vágyott. Mi változott meg ebben a néhány percben? Mi tett engem mássá a szemében? Nem érdekeltek a válaszok, erre a kérdésre, csak belemarkoltam a zakójába, hogy ne tudjon még messzebb kerülni tőlem. Szükségem volt rá, a melegségére annyi év magány után. Hiába volt valakim, mindig egyedül voltam.
Beleborzongtam, ahogy megéreztem a tenyere forróságát az arcomon. Bár meleg nyár volt, az este eléggé lehűlt, a bőröm pedig hideg lett a gyenge kis szellőtől. Jól esett, ahogy ujjai végig cirógattak a szemem alatt és közben engem nézett. Őszinteséget láttam benne, még ha féltem is hinni neki.
– Én a boldogságban hiszek. Nem abban, hogy az egy könnyű út. Hanem abban, hogy mindenki számára elérhető. Lehet, hogy előttünk most számtalan nehézség áll. De csak nézzünk szembe velük és mondjuk azt, hogy én itt vagyok, ő itt van mellettem, és te sötétség, nem foghatsz ki rajtunk.
Nyeltem egyet. Nyeltem egyet, hogy ne érezzem azt a keserűséget, amit a múltam hagyott rajtam. Nem tudtam, engedhetek-e neki. Nem tudtam, adhatok-e egy esélyt ennek az egésznek… mert féltem, hogy egyszer újra ébredek, egyedül vagyok. Lehunytam a szemem, hagytam, hogy a régi érzések kusza képekké álljanak össze a lelki szemeim előtt. Beleborzongtam, ahogy Piper ujjainak szorítását érezzem a torkomon, majd a kés szúrását a vállam felett. Talán hangosan sóhajtottam egyet, ahogy testem megborzongott. Térj magadhoz, Augustus! – parancsoltam magamra. A szemem hirtelen pattant ki és megint azokat a megnyugtató pillantásokat találtam magam előtt.
Ezúttal valóban sóhajtottam. Úgy éreztem, mintha egy hatalmas, nehéz zsák esett volna le a vállamról. A tenyerem végig cirógatott a mellkasán. Elég sötét volt, nem láthatott minket semmi, hiszen éppen a lámpák sápatag fényén kívül ácsorogtunk.
– Én nem hiszek a boldogságban… – Vallottam be. Hangom kicsit rekedt volt, talán sejthette ebből is, hogy sosem volt ilyesmiben igazán részem. Csak a Roxfortban éreztem jól magam, csak ott vettek körbe rendes emberek, akik tartottak valamire. Sem előtt, sem utána nem igazán szeretett senki. Apám halálra dolgozta magát, csakhogy fenntartsa a házunkat és eltartson engem. Nem volt ideje rám, akkor sem, ha én voltam a szeme fénye… ezért is fájt annyira, hogy úgy halt meg, ahogy… hogy Pipernek játék volt az élete. Gyűlöltem ezért.
– Azt hiszem, soha nem is voltam igazán boldog.

Cím: Re: Tévedések Víg?játéka
Írta: Miron Welch - 2018. 09. 29. - 10:32:23

Hogyan is érthetném meg őt, ha lényegében magamat sem értem? Most úgy ölelem át, mintha legszerelmesebb férfi ölelné át, óvni való kedvesét. Férfiak szoktak nőket így ölelni, mégsem érzem szégyentelennek vagy rossznak, sem magam, sem a helyzetet. Ezt akarom. Őt ölelni, megnyugtatni és megmutatni neki, hogy az én boldogságomból bőven juthat az ő világába is. Nem tudom miért akarom ezt. Vagy miért csinálom ezt. Ahogy azt sem, hogy miért is ölelem ennyire vagy cirógatom az arcát. Csak azt tudom, hogy jól esik és melegséggel tölti el a lelkem és a szívem. Itt van a közelemben, hozzám bújik még inkább, mintha tényleg a védelmem akarná és én csak ölelem és ölelésemmel biztosítom róla, hogy igenis megvédem.

Pedig magamat sem értem… Hisz nem is ismerem még, sem őt, sem vágyait vagy múltját. Vajon ki ő, mi ő? És miért rejtenek ennyi félelmet és kétséget a gondolatai? Nem tudom… Még sincs bennem egy szemernyi kétely sem. Csak nézek komolyan a szemeibe, s óvatosan indítom ujjaim felfedezőútra arcán. Mintha nem csak tekintetemmel akarnám őt látni, de minden érzékszervemmel érezni bőrének rezdüléseit, melegét, sőt még az illatát is. Lehunyom a szemem és mélyet szívok a köztünk lévő levegőből. Mintha az választ adhatna rá, miért is dobog most úgy a szívem az ő szívének ritmusát követve, mintha nem is mellkasomban volna a helye. S miért is érzem azt, hogy testem aprón megremeg, mikor egyre közelebb és közelebb húzódunk egymáshoz.

Nem gondolkodom tovább. Lehet ez éppen azért jó, mert nem szabad gondolkodni rajta. Annyi mindent elrontottam már az életben. Annyi kapcsolatomat. Talán éppen azért, mert túl sokat agyaltam rajtuk. Vagy… Mindegy. Egyszerűen csak sosem éreztem azt, amit most is. Hogy gondolkodás nélkül, bármit megtennék a másikért, és bármibe belevágnék…
Finoman közelítem az arcom övéhez, miközben ujjaim kutakodni kezdenek ujjai után. Kizárok mindent gondolataimból. Nincs sem Temze part, vagy más emberek, akik most ugyanúgy kileshetik a mi szerelmünket, mint mi lestük ki az övéket. Sőt, minket takaró fa sincs, épp úgy, mint a lámpa, amely fénnyel vonja be az ágait. Csak a lélegzetünk van. Mi, a szívünk és a halk szavaink, melyek elhangzottak vagy elhangozhatnak.

- Pedig hinned kellene benne… - Suttogom, miközben homlokom óvatosan homlokához érintem. Lehunyt szemmel élvezem, ahogy bőrünk összeér, s arcomon érezhetem finom leheletét. – Mert már ez is egy része a boldogságnak. - Kezem közben ujjaihoz ér. De mint egy áramütés, először csak aprón érek kezéhez, s nem merem megragadni azt. Bár másik kezemmel önkéntelenül simítok egyre feljebb és feljebb, hogy aztán nyakához érhessek, s kitapinthassam a szinkronban enyémmel azonosuló szívének ritmusait. – Mesélj magadról. – Mondom ismét nagyon halkan, szinte most is suttogva, hogy biztosan csak mi halljuk. – Hagy próbáljam begyógyítani a sebeid. És megcáfolni minden rosszat, amit magadról hiszel…

Cím: Re: Tévedések Víg?játéka
Írta: Augustus Pye - 2018. 09. 29. - 19:48:19

Tévedések Víg?játéka
Miron

(http://i.imgur.com/EPlmiBG.png?1)

1999. június

Boldogság… milyen ostoba kis gondolat volt, mégis szerettem volna hinni benne, pontosan úgy, ahogy Miron is mondta. Szerettem volna azt gondolni, hogy még lehet részem benne, habár sosem volt és nem tudtam, milyen az. A Roxfortos éveimet persze gyakran a legörömtelibbnek szokásom titulálni, csakhogy nem volt igazán az… ott inkább csak a szabadság érzetét ismerhettem meg. Azt, amikor nem volt ott az anyám emléke mögöttem, hogy a képembe dörgölje, milyen szörnyű ember vagyok.
Szerettem volna egész életemben abban bízni, hogy egyszer lehetek „normális.” Olyan értelmeben véve, ahogyan azt az anyám szerette volna. Nem tudtam sosem ez mit takar igazán, azt mégis sejtettem: nagyon messze vagyok attól. De ahogy ott ácsorogtunk a Temze parton és a kellemes nyári szellő, újra és újra a tincseinket borzolta, megint szerettem volna azt hinni, hogy lehet. Talán én is megérdemlem azt, amit mások. Csak érezni akartam egy csepp melegséget, ami Miron testéből árad. Ahogy ujjai a kezemhez értek, meg is érkezett a kellemes bizsergés, amit utoljára az akadémiai éveim alatt éreztem. Nem mert jobban simítani vagy egyszerűen csak a másik kezének mozdulataira koncentrált. Ahogy simított végig a testemen, szinte perzselő nyomot hagyott maga után.
Ahogy a kulcscsontom felett haladt el a kellemes meleg érzés felszisszentem. Talán össze is rándult az arcom egy pillanatra, de mikor megállapodott a nyakamon a testem újra megnyugodott. Csak ebben a szemvillanásban lüktetett a fájdalomtól a sebhely és kúszott be lelki szemeim elé Piper kegyetlen arckifejezése, amivel el akarta hitetni velem, hogy megölte Ainsleyt. Beleborzadtam még az emlékbe is. Kellett egy pillanat, míg tágra nyílt szemem nem csupán a múltam sötét képeit, hanem Miron kék szemeit volt képes nézni… mert ő állt előttem, az ő illata cirógatta meg újra és újra az orromat.
– Mesélj magadról.
A hangja csak még közelebb rántott a valósághoz. Vajon ő is azt hinné, hogy látó vagyok, ha mesélnék neki az álmokról, amik éberen is gyötörtek? Nem voltak többek puszta érzéseknél és titokzatos hangoknál. A józan ész azt diktálta, hogy ezek nem annak a tünetei… sőt szinte teljesen biztos voltam benne, a roxfortos évek óta – mikor először találkoztam ilyen rohammal –, hogy az elmebetegség fenyeget. Ezért most is, minden erőmet be kellett vetnem, hogy még csak véletlenül se hunyjam le a szemeimet. Mostanában már ennyitől is könnyedén rám találtak azok a fojtogató, fájdalmas érzések s úgy éreztem még közelebb akarnak szippantani a bennem lapuló sötétséghez.
– Hagy próbáljam begyógyítani a sebeid. És megcáfolni minden rosszat, amit magadról hiszel…
Nyeltem egyet. Imádtam, ahogy beszélt… már most rajongtam minden érintéséért. De közben meg tudtam, hogy talán Piper az egyik villanyoszlop mögül bámul és akkor már nem csak engem, hanem őt is kivégezné szíve szerint. Ő valamiféle tárgyként tekintetett rám, amit megszerezett és csak is ő tehetett tönkre.
– Talán sosem fog sikerülni és csak egy árnyat üldözöl.– Suttogtam és a tekintetem lesiklott az ajkainak. Jól esett, hogy bár csak a homlokommal, de neki támaszkodhattam, olyan volt, mintha végre lenne valakim, aki megtart, akkor is ha éppen zuhanok. Mégis féltem belékapaszkodni. Nem akartam még távolabb lökni magamtól, mégis ez tűnt az egyetlen megoldásnak. Egyik kezem megindult a válla irányába. Finom simításnak hatott, de én el akartam taszítani, el akartam lökni magamtól. Az ujjaim még is megálltak a sáljánál. Görcsösen kapaszkodtam belé és húztam még közelebb magamhoz. Tekintetem az ajkain pihent. Csókot akartam, vágytam rá, de nem mertem meg tenni. Ezért finoman lehetem csak rájuk.
– Bízni akarok benned… – Folytattam halkan. Erőt kellett gyűjtenem, hogy megtegyem ezt. Tudtam: ha most megcsókolom, kiderül meg tudja-e tartani az ígéretét és nem retten el. Hiszen egy nőt várt… nővel akart randizni, nővel akart csókolózni a Temze partjának romantikus fényében… és nővel akart járni is.
Ajkaim finoman siklottak az övére. Nem követelőztem és ha nem akarta, hát nem is mélyítettem el vagy merültem bele a csókba.

Cím: Re: Tévedések Víg?játéka
Írta: Miron Welch - 2018. 09. 30. - 10:42:47

Ez egy egészen más világ. Megannyi teljesen más érzéssel és vággyal. Sosem érdekelt még engem így senki. Sosem akartam ennyire érinteni vagy csókolni senkit sem, mint most ezt a férfit, akit ölelésemben tartok. Vajon miért van ez? Miért éppen ő ilyen különleges? Miért érzem úgy, mintha most, ebben az álomszerű pillanatban ébrednék fel igazán és nyílna ki előttem a világ? Sosem voltam rossz, sosem voltam lázadó. Mindig ott volt előttem a túlzott udvariasság maszkja. Az emberek elvártak tőlem dolgokat és én zokszó és kérdés nélkül megtettem. De most? Most már a magam életét élem. És a vágyaim ő felé hajtanak, hát mi lehet ebben a rossz? Mikor megremegek ölelésében, úgy vágyakozom utána. Ahogy lehunyom szemeimet egy pillanatra, mert mintha sok lenne az érzés, ahogy ujjaink között a feszültség csak szétárad egész testemben.

Itt vagyok. Mondanám újra és újra, de már nem tudok megszólalni. Csak figyelem légzését, hagyom, hogy lassan mozduljon felém. Miért is vagyok ilyen tehetetlen? Miért félek most attól, hogy megbántom? Hogy ha megmozdulok, akkor elvész a pillanat? A régi világomban sem voltam soha félős, hát ebben sem kéne rettegnem, hogy épp most, ezt a tökéletességet rontom el, ha felé mozdulok. S mégis… mintha nem volnék képes irányítani testem. Teljesen Augustus bűvkörében állok. S mintha most a belőle áradó kellemes aroma irányítana engem. Ő pedig azt akarja, csak álljak így. S várjak. Várjam meg, míg ajkaink finoman összesimulnak. Várjam meg, míg édes ízét végre egészében érezhetem.

Halvány, simogató, egyszerű kis csókkal érint. S én lehunyt szemmel simulok még inkább közelségébe. Egy pillanatig csak hagyom az érzést. Hogy egész testem most nekem is beleborzongjon az átéltekbe. Önkéntelenül is elmosolyodom. Csak egy aprót, miközben épp csak annyira húzódom távolabb, hogy leheletét még érezzem ajkaimon. – Kérek még… - Mondom mosolyogva, de már nem aggódom azon, hogy mozdulatom nyomán elillan a pillanat. Nyakánál lévő kezemmel húzom közelebb, miközben másikkal egészen végigsimítok hátán, hogy még szorosabban ölelhessem, s ajkaink finom, bár még kissé óvatos, de hosszú csókban forrasztom össze.

Nem tudom mennyi idő telhet el, míg így állunk, öleljük és csókoljuk egymást. Nem is számít. Új életem eddigi legszebb pillanatait élhettem át, s ettől nem válok el könnyedén. Mégis elhúzódom… S miközben apró levegőért kapok, ami most tűként szúrja mellkasomat Augustus édes íze után, csak ujjaimmal simítok végig gyönyörű ajkain. – Kétlem, hogy csak árnyat üldöznék. – Mosolyodom újra el, immáron kicsit felszabadultabban, szinte már-már boldogan. – És szokásom bármit utolérni, tudod… kviddicsező voltam… - Mondom még mindig vigyorogva. És persze lehet Augustus épp most fog komplett idiótának tartani, de egyszerűen belőlem mindig vacak viccekkel jön ki a feszültség. Biztos azért tartott mindig mindenki faragatlannak…

- Gyere… - Csókolom meg újra, finoman, de immáron kicsit bátrabban, mint az előbb. Láthatja boldogságom. Nem tudom leplezni és nem is próbálom. Csak ujjait ujjaimba fűzöm, majd átkarolom a nyakát és finoman elindulok vele a Temze parton. – Volna kedved átjönni hozzám? – Kérdezem csendesen közben. Bele se gondolva abba, csak miután már kimondtam, hogy voltaképpen minek is tűnik az ajánlatom. – Izé… Szóval ugye kávét ajánlottam, meg ételt. És hát végül is nálam otthon van kávé… Meg valami kaját is össze tudok dobni. Nem mondom, hogy zseniálisan főzök, de izraeli ételekben verhetetlen vagyok. Pontosan azért, mert gyanúsan közel, s távol semelyik másik ismerősöd nem fog neked izraeli ételt csinálni, és így sose tudhatod meg mennyire pocsék is az enyém, máséhoz képest… - Merlinre Miron fogd be... Egy idióta vagy…

Cím: Re: Tévedések Víg?játéka
Írta: Augustus Pye - 2018. 10. 03. - 10:03:20

Tévedések Víg?játéka
Miron

(http://i.imgur.com/EPlmiBG.png?1)

1999. június

Nem hiszem, hogy valaha megcsókoltam volna bárkit is ilyen könnyedén. Nem volt valód csók persze, inkább csak egy lágy puszi, amit az ember bátorításnak ad a másiknak. Talán én is annak szántam, mert bár Miron utánam rohant, nem lehetett még ő maga sem biztos a szándékaiban. Lehet, hogy csak egy teszt volt… egy teszt, hogy megtudjam elmenekül-e, ha már nem szavak vannak, hanem érzések, szenvedély és vágy. Rettegtem megtenni az első lépést, rettegtem ajkaimat az ajkaira tapasztani. Még érezhette is, ahogy egy pillanatra belerázkódik az egész testem. Féltem, hogyha tetszik neki akkor majd az ijeszti el, aki vagyok. Avery azt mondta, talán látó vagyok… talán megvannak hozzá a képességeim és szakemberhez kéne fordulnom. Csak neki beszéltem ezekről a látomásokról… apámnak sem említettem a Roxfort után, nehogy félteni kezdjen. Talán neki is átfutott a gondolatai között, ami anyámnak: nem vagyok normális.
– Kérek még…
A mosolya még az én arcomra is egy aprócska derűt csalt. Úgy éreztem magam, mint aki egy álomba csöppent, mint aki képtelen felfogni, ami történik vele. Ainsley is jóképű volt és a maga módján Piper is vonzott… de Miron egy főnyeremény volt, aki bizonyára minden ujjára szerezhetne magának egy nőt. Ő mégis a Temze parton ácsorogva nem egy kecses szépséget, hanem engem tartotta a karjai között.
– Csak rajtad áll, hogy veszel-e még… – Suttogtam.
Beleremegtem, ahogy kezei finoman simítottak végig a hátamon. Még közelebb és közelebb kerültem hozzá, már minden porcikáját éreztem a testemen. Tudtam, hogy izmos, még izmosabb, mint amilyen én voltam egy fél éve. Vajon érzete, hogy az egykor szálkás alkatom egészen összesorvadt? Hogy már izom helyett nincs rajtam semmi, csak csont és bőr voltam. Már nem érdekelt a kérdésre keresett válasz… ahogy ajkaink megint összeforrtak, szenvedélyesebben csókoltam. A szívem vadul kalapált, a testem különös forróságban égett. Nem számított, hogy bárki megláthat, nem volt időm még csak átgondolni sem, amit teszünk. Talán így volt jó. Magamat ismerve, azonnal hátrébb löktem volna, mint annak idején Ainsleyt vagy elhúzódtam volna, mint Pipertől. Szerettem titkolni azt, „ami” vagyok.
Egyetlen hangos lélegzetvétel szakadt ki belőlem, ahogy elhúzódott. Tenyerem végig simított a nyakán, le a mellkasáig. Érezni akartam a szívverését, hogy tudjam, az övé is olyan vadul kalapál, mint az enyém. Hosszú ideje nem éreztem, hogy élek, de ő megadta.
– Kétlem, hogy csak árnyat üldöznék. – Szólalt meg ismét. – És szokásom bármit utolérni, tudod… kviddicsező voltam…
Halványan elmosolyodtam.
Biztos lehetettem benne, hogy a nők nem a vicceiért szerették. Ilyenkor volt benne valami esetlen és szórakoztató, ezért az ujjaimat a mellkasáról megint a nyakára vezettem. Belefúrtam őket a szakállába egy pillanatra. Aztán csak hagytam, hogy újra csókoljon. Tetszett, hogy felbátorodott, hogy megadhattam neki azt a kezdőlökést, amit mindaddig nem. Ha tudná, hogy valójában mennyire rettegek ilyesmit az utcán csinálni, már elmenekült volna. Ainsleyvel is barátokként sétáltunk egymás mellett, ha elmentünk valahova. Ha kocsmában ettünk, sosem ért hozzám… és Berwick-upon-Tweedben sokszor vacsoráztunk máshol.
Lassan indultunk tovább a Temze mellett. Közelebb húzott magához és én mintha megint elfelejtettem volna ellenkezni. Túl sokáig voltam egyedül ahhoz, hogy ne engedjek már az ilyen érintéseknek, hogy ne bújjak ösztönösen bele a biztonságos érzésbe. Azok a magányos éjszakák apám házában borzalmasak voltak.
– Volna kedved átjönni hozzám?
– Ó… – Csak ennyi szakadt ki belőlem hirtelen. Mármint… tudom, hogyan mennek ezek a dolgok. Nem egyszer mentem „olyan” bárokba egyetemistaként, csak azért, hogy meglegyen az, amire a vágyaimnak szüksége volt. Egy-két ital és máris egy meghívás, egy gyors menet, aztán lelépés hajnalban. Megvolt ennek a módja és a rendje, de Miron kicsit más volt. Tapasztalatlan, azt hiszem.
– Izé… Szóval ugye kávét ajánlottam, meg ételt. És hát végül is nálam otthon van kávé… Meg valami kaját is össze tudok dobni. Nem mondom, hogy zseniálisan főzök, de izraeli ételekben verhetetlen vagyok. Pontosan azért, mert gyanúsan közel, s távol semelyik másik ismerősöd nem fog neked izraeli ételt csinálni, és így sose tudhatod meg mennyire pocsék is az enyém, máséhoz képest…
Megköszörültem a torkomat, aztán elvigyorodtam. Olyan aranyosnak tűnt, ahogy próbálta kivágni magát a helyzetből, de teljesen felesleges volt. Mégis megint olyan esetlenné vált, ami már korábban is lenyűgözött. Nem volt olyan erőszakos, mint amihez szoktam… és ezt még helyre kellett tennem magamban. Ott, akkor csak elmosolyodtam rajta.
– Biztosan csak kávézni és enni akarsz? – Érdeklődtem a lehető legtermészetesebb hangon.
Még jobban hozzá simultam és csak élveztem a hűvös esti levegőt, ami kész felüdülés volt a meleg nappalhoz képest. Egy pillanatra le is hunytam a szemem, hogy mély levegőt vegyek, aztán átkaroltam a derekát.
– Tudod mit, menjünk. – Tettem hozzá aztán. – De nem kell nekem főznöd.

Cím: Re: Tévedések Víg?játéka
Írta: Miron Welch - 2018. 10. 13. - 15:43:57

Már nem számított semmi. Minden gátlás, félelem vagy rossz gondolat nélkül csak léteztem. Élvezni akartam minden közös pillanatot. Ahogy nyakába karolva csak egyre közelebb és közelebb húzom magamhoz, miközben sétálunk az esti lámpák fényénél. Nincsenek mások. Sem a padon szerelmesen összebújó párocskák. Sem csendben andalgó randevúzók. Nem láthatnak minket, ahogy mi sem láthatjuk az ő gondolataikat, úgy ők sem tudhatják mi zajlik a mi szívünkben. És mintha már nem lenne ott semmi. Minden rossz érzés és fájó gondolat kiszorult. Helyét reménykedés vette át, ahogy ujjaim Augustus ujjai közé csúszva érezhették bőrének finom melegségét. Tudtam kevés ez az érzés és oly kicsi ez az érintés. Elszólásom mégsem akart bárdolatlan dolgokban reménykedni, sem pedig azokkal kecsegtetni. Hisz annyira új még ez az érzés, annyira ismeretlen még minden, s én a nőkkel is mindig azt éreztettem, bízhatnak bennem, még ha én sokszor nem is bíztam meg őbennük.

Most nincs bennem kétely. Érzem, ahogy hozzám bújik, ahogy veszi a levegőt, ahogy óvatosan, finoman rám mosolyog. Ő ugyanolyan komolyan gondolja mindezt, mint én. Megtette a kezdő lépést, apró csókjának a nyomát még mindig őrzik ajkaim és ha tehetném elcsomagolnám ezt az érzést hogy bármikor elővehessem. Vagy talán magát Augustot… Mosolyodom el halványan, de béna viccem ezúttal magamban tartom inkább. Ne jöjjön már rá a legeslegelején mennyire béna, lökött emberrel van is dolga… Hagy higgye csak azt, hogy főnyeremény vagyok. Úgy érzem bőségesen azt érdemelne. De csak, vagyok, amilyen vagyok.

- Ööö… - Nyílnak nagyra szemeim, mikor elszólásom után visszakérdez. Meg is állok a lépésben és csak nézek magam elé, mert hirtelen ránézni sem merek. Bármit is válaszolok bénán jövök ki belőle, ezért csak pislogok párat. Én nem mondom, hogy ez most nem tetszene nekem. Sóhajtok aprón fel a gondolatra, mikor érzem, hogy Augustus finoman még jobban hozzám bújik, s kezét derekamra kulcsolja. Akartam őt. Szinte belebizseregtem, ahogy tenyere derekamhoz ért, még így is, hogy csak ruhán keresztül. Sőt… egyenesen sajnáltam, hogy csak így. De nagyon is új terep volt ez nekem. Amúgy sem voltam egy hatalmas csábító. Most pedig egyenesen féltem tőle, hogy majd valamit elbénázok. És egy egész pillanatig úgy éreztem kérdéssé vált a számomra, hogy vajon a kíváncsi vágyam, vagy a félelmem-e nagyobb.

Nem tartott azonban sokáig, ez a fájdalmas kis gondolat. Ujjai finoman érintettek zakómon keresztül, hangjában pedig ott volt mindaz a határozottság, ami az én hebegésemből-habogásomból egyértelműen hiányzott. Ő is akarja. Dobbant hatalmasat a szívem és éreztem kissé még a légzésem is felgyorsult erre a bizonyosságra. Nem számít hát már semmi sem. Tisztában van az előéletemmel, de ő jobban megbízik bennem, mint én magamban, ez pedig erőt ad. Erőt ahhoz, hogy nyakát átkaroló kezem ujjai arcához érjenek és fejét magam felé fordítva az előbbieknél szenvedélyesebb csókban forrasszam össze ajkaink. Hosszan, de finoman leheltem ajkai közé, egyelőre csak így kimutatva, mennyire akarom is őt. S mennyire igyekszem majd, hogy boldog gyönyör járhassa majd át a testét.
Átkarolom. Immáron egészen magamhoz húzom és ölelem, mint az előbb a fa takarásában, csak most nyíltan egy lámpa fénye alatt csókolom, egészen nekilökve őt a Temze korlátjának. Testünk összeér, már most forróság jár át, pedig az előbb mér éreztem a hűvös szelet, de az most mintha már tovaszállt volna. Ugyanúgy ahogy járókelők sincsenek, nincs fény se vagy Temze, csak mi és a csókunk.
- Szóval engem akarsz, de a főztömet nem? – Kérdezem ajkainak lehelve, bár a vágy már alig engedi testemnek, hogy sóhaj nélkül, csak pajkosan elmosolyodjam. – Bajok lesznek így Augustus Pye… Bajok lesznek így… - Mondom, de hangomból csakis boldogság sugárzik, semmi rosszallás. Aztán csak fogom őt, s egy gyors mozdulattal újra behúzom egy fa sötét árnyékába, hogy aztán mi is, mint fényben a sötétség, csak eltűnjünk hoppanálva.

Cím: Re: Tévedések Víg?játéka
Írta: Augustus Pye - 2018. 10. 17. - 10:59:38

Tévedések Víg?játéka
Miron

(http://i.imgur.com/EPlmiBG.png?1)

1999. június

Egy sötétebb részre értünk. Végre nem voltak körülöttünk emberek és a Temze parját kivilágító utolsó lámpa fénye is távolabb került. Olyan volt a sötétség, mint egy biztonságos ölelés, ahol megélhettünk minden bennünk tomboló érzést. A korlátnak préselte a testem, én pedig lágyan viszonoztam a csókot, hagyva, hogy az egyre szenvedélyesebb legyen. Ez a pillanat pedig, mintha hirtelen minden kételyt, ami hónapok óta gyötört, félre sodort volna. Csak ő volt, az illata, ami még csak távolról sem emlékeztetett Piperre. Nem fogott el tőle remegés, csak kellemes melegség járta át a testemet.
– Szóval engem akarsz, de a főztömet nem?
Én is elmosolyodtam, ahogy ajkaimnak lehelte a szavakat. Ujjaim önkéntelenül vándoroltak az arcára. Aprón simítottam meg a szakállát. Imádtam, imádtam az érzést, hogy így hozzá érhetek. Régen volt ilyen és fogalmam sem volt, hogy mindez ennyire hiányzik. Vajon látta ebben a sötétében, hogy boldog vagy? Vajon látta s érezte, hogy ezúttal teljesen felszabadultam?
– Csak téged… bevallom, kicsit félek a szakácsképességeidtől… – Suttogtam még egyszer végig simítva az arcán. – Ugye még senkit sem mérgeztél meg?
Már késő volt. Többé nem tudtam levakarni az arcomról azt a mosolyt… hát mikor éreztem én így magamat Ainselyvel? Pipert már meg sem mertem említeni, még csak gondolati síkon sem. Féltem, hogy ha csak eszembe jut, megint átjár a keserűség, elragadja tőlem ezt a csodás pillanatot. Csak élvezni akartam, hagyni, hogy a kellemes meleg átjárja a testemet. Meg akartam ismerni Miront, jól érezni magam a társaságában… olyan régen voltam felszabadult, hogy ez az este – még a kezdeti fájdalma ellenére is – elképesztőnek tűnt. Egy megváltás volt azért a sok szenvedésért cserébe, amit addig átéltem. Éppen csak a sejtés volt ott mindez mögött, hogy valami történi fog, valami ami tönkre teszi az örömömet. Talán Piper, talán valami más képében.
– Bajok lesznek így Augustus Pye… Bajok lesznek így…
Még szélesebbre húzódott az a mosoly. Kivillantak a fogaim és a szívem is vadul kalapált. Bizonyára érezte ő is, ahogy a testünk összesimult. Finoman pusziltam meg a nyakát, sóhajtottam egyet. Élveztem ezt a közös pillanatot, de már nagyon vártam azt a „kávét” vagy „vacsorát”, amit korábban beígért. Régen is ilyen voltam, első találkozásra feküdtem be mindenkinek az ágyába… mert nem volt más választásom. Ilyen érzés volt, „nem normálisnak” lenni. Volt benne valami bűnös, egy gát amitől tudtam, nem érdemlek mást csak titkokat, gyors légyottokat… semmiféle mélységet. Ezzel mindig járt valamiféle magány, amit Ainsley próbált megtörni az utolsó hónapokban. Piper szerelmet és rettegést hozott… most pedig itt van Miron. Olyan volt, mintha kiszáradtam volna és hirtelen jutok egy korty vízhez. Felfrissített, ismeretlen erőt hozott a felszínre. Akartam, ragaszkodni akartam hozzá, egy esélyt adni magamnak. Túl sok volt már nekem a fájdalom.
Hagytam, hogy behúzzon egy fa mögé. Engedelmesen követtem, mert úgy éreztem, benne aztán tényleg megbízhatok. Erősen kapaszkodtam belé, beszippantottam az illatát még utoljára, ahogy belevegyült a Temze parti szellő frissítő aromájába. Ő volt az én megmentőm és készen álltam hagyni, hogy beteljesítse a küldetését, amivel kihúz a sötétségből és a monotonitásból.
A hoppanálásba beleszédültem kicsit. Talán azért, mert annyira vágytam rá és ettől izgatott lettem… kicsit féltem, hogy majd a mostani események veszik el a kedvért. Hiszen még nem volt ilyen kapcsolata… hiszen fogalma sem volt, milyen érzés… ahogy én sem tudtam milyenek azok, amikben neki volt eddig része.

Roxfort RPG

Karakterek => Augustus Dion Pye => A témát indította: Augustus Pye - 2018. 08. 29. - 13:31:14