Roxfort RPG

Már csak az utcai lámpák világították meg előttem a Tér csinos macskaköveit, miközben ráérősen lépkedtem azokon, lábaimat figyelve. Az úticélom? Tulajdonképpen fogalmam sem volt, és ennek kétségbe kellett volna, hogy ejtsen, de mégsem éreztem semmit, csak a hűs levegőt arcomon és a kellemes szabadságot. Egyedül amiatt volt bűntudatom, hogy Jensen a szobámban ül tehetetlenül és unatkozik, de magamra erőltettem, hogy magamat tegyem előrébb a baglyomnál, akit egyébként a legjobban szerettem abban az egész házban.
Hogyan jutottunk idáig? Próbáltam visszaemlékezni, hogy mikor romlott el ennyire minden - s nem jutott más eszembe egy pillanatnál, egy rideg jelenetnél, amikor is Karen betette a lábát abba a házba, és onnantól minden más lett.
Gyűlöltem azt mondani rá, hogy gonosz, hiszen gonosz ember, egyszerűen csak... nincs. Legalábbis, ha van is nem egy átlagos nőnek kéne annak lenni, akit eltart az öccse, és azok kívül, hogy főzőtanfolyamokra mászkáljon meg vásároljon, az égvilágon semmi gondja nincs az életben. Sokszor csak úgy elmerülök, és keresem a válaszokat, hogy miért utál ennyire. A következő kérdésem ilyenkor, hogy én miért utálom őt annyira. És ilyenkor folyton rádöbbenek, hogy milliónnyi okot tudnék felsorolni - mindkettőnk oldaláról -, de most mégis ezen rágódok, megint. Vajon mikor fogom tudni befejezni? Vajon mikor fogom tudni teljesen elengedni a dolgot, és éretten kezelni?
Úgy érzem, minden másban sikerül tiszta fejjel gondolkodnom. Ő az egyetlen, akivel szemben egyszerűen csak képtelen vagyok, és ez mégjobban felhúz... a káosz pedig garantált.
Képtelen voltam otthon maradni. Ez nem az első kirohanásom. Én nem vagyok ilyen. Órákról sem ugrom fel és száguldok csak ki úgy, ha úgy van. Karennek pedig csak pár szavába kerül, hogy a fejének akarjak vágni egy vázát. Mit tehetnék ilyenkor? Talán a legjobb tényleg ez, ha elhúzok, és addig csövelek valahol, amíg teljesen vissza nem nyerem a nyugalmam. Nem bánnám ezt most sem, ha már nem lenne ilyen késő, hogy még a Mágus Tér is kezd kiürülni, és ha nem jöttem volna el alapvetően ennyire messzire - de valahogy a varázsvilághoz húzott a szívem. S végül úgy döntöttem, a Tér még mindig jobb választás, mint az Abszol út. Egyelőre nem voltam túl álmos, de ha ez mégis megtörténne, és semmi esélyét nem látnám a hazajutásnak, majd kiveszek egy szobát a közelben lévő muglirészen. Ez egy elég nyugtató gondolat volt, így ugyanolyan lomha mozdulatokkal lépkedtem előre, fel se pillantva... És ekkor ütköztem valami keménynek.
- Elnézést! - kaptam fel a fejem azonnal, hogy rájöjjek: egy férfi vállát találtam el, aki az egyik lámpa alatt cigarettázott. A füst arculcsapott, de nem fintorogtam, végtére is, én támadtam le őt, és nem ő engem. - Nem figyeltem...
- Azt látom. - Ahogy kinyitotta a száját, a füst mellett az alkoholt is megéreztem. Olyan töményen, hogy erre már elhúztam a számat. A férfi olyan harminc év körül lehetett, bár ebben a gyér fényben nem igazán láttam az arcát, és valljuk be, nem is volt kedvem nézelődni. Egyből indultam is volna tovább, amilyen gyorsan csak tudtam, ám a fickó egyszer csak elkapta a karom, a váratlan érintéstől pedig megrezzentem, hogy mikor közelebb húzott, először nem is tudtam reagálni. Csak aztán kezdtem ellenkezni, amikor már fullasztó volt a belőle áradó szag. - De nem baj, biztos a sors akarta, hogy ez legyen így... igaz, aranyom?
Nem voltam elég erős még a részeg mivoltához képest sem, így szinte nekiütköztem a mellkasának. Ekkor már igen komolyan dübörgött a szívem, és a tenyeremmel próbáltam meg eltolni magam.
- Áhhm, hát nem hiszem, szóval, ha nem haragszik... - próbáltam könnyedre venni a figurát, amit láthatóan nem értékelt, mert még közelebb húzott. Aztán megéreztem a kezét a derekamon, hogy egészen megugrottam.
Aha, na ez az a helyzet, amikor nem tudtam eldönteni, inkább lennék-e itt, vagy otthon.
Olyan erővel próbáltam magam eltolni tőle, amennyit csak ki tudtam magamból préselni. Ő közben magyarázott, de egyrészt nem figyeltem rá, másrészt, kezdett összegabalyodni a nyelve, hogy a szavai egyre érthetetlenebbek lettek. Ettől csak még jobban undorodtam, és végül megelégeltem a dolgot.
- Azt mondtam, engedjen el! - szóltam rá erőteljesebben, és meglendítettem a kezem, hogy arcon vágjam. Megpróbált kitérni előlem, de még épp sikerült elérnem. Kicsit hátra is tántorodott, amely legalább elég időt adott, hogy letoljam a kezét magamról, amely egyre csúszott le a derekamról. Undorító volt. Szánalmas, és keserű. Egy pillanatra viszont elhittem, hogy nyert ügyem van, mert engedett szorítása a kezemen, és újra növelhettem a távolságot... aztán ez épp csak egy pillanatig tartott. Amíg észbe nem kapott, és újra elkapva maga felé rántott. Ezt sikerült olyan lendülettel, hogy vállal nekicsapódtam a mellettünk magasodó lámpának, ám szisszenésem elveszett a hangos, kissé akadozó szidásokban, amelyeket felém köpött, és közben úgy fordult, hogy a teste meg a pad közé szorítson. Hát ez rendkívül jó... Szabad kezemmel megpróbáltam a táskámba túrni, mert ha már varázsolni nem is, de legalább szembedöfhetem a pálcámmal.

Alighogy beletúrtam a táskámba, a férfi hátrébb rándult. Egy pillanatig fogalmam sem volt, hogy mi a fene történt, csak belekapaszkodtam hátizsákom pántjába - beletelt néhány másodpercbe, mire kirajzolódott előttem  a kéz, amelynek hála már nem simultam volna olyan szorosan a pad szélének, ha épp nem tántorodom én is egy kicsit még hátrébb a hirtelen történtektől. Mielőtt viszont átgondolhattam volna az életemet, szépen lassacskán, megvárva, hogy a férfi ismét megpróbáljon az alkoholszagú testéhez ölelgetni, valaki - valószínűleg az előbbi kéz tulajdonosa - megragadott és oldalra rántott.
Tulajdonképpen fogalmam sincs, mi volt ez az életképtelenségi roham, ami rámtört. Én alapvetően nem voltam ennyire csesznye, most meg csak álltam ott, és bár undorodtam az egész fickótól, mégsem volt erőm arra, hogy valami érdemlegeset is tegyek, ezt pedig elég gáznak éreztem. Még addig is csak akkor jutottam el, hogy felmérjem a megmentőm arcát, amikor az már lefújta a fickót valami cuccal, és a bokor mögé rángatott. Kellett pár pislogás, mire beugrott a neve is amellé, hogy negyedik évfolyamot tapossa épp, tehát eggyel alattam van, és bár láttam már párszor a folyosón, szerinte még sosem beszéltem vele. Ettől kicsit összeszorult a mellkasom, hiszen nem is ismertük egymást, mégis szó nélkül segített nekem.
- Jól vagy? - suttogta Tania, miközben gyengéden megölelt, én pedig halkan kifújva  a levegőt bólintottam.
- Igen, azt hiszem. Köszönöm, hogy segítettél. Tényleg! - Közben én is átöleltem, és egy pillanatra lehunytam a szemem, hogy összeszedjem magam. Igyekeztem a lehető legtisztább fejjel átgondolni mindent - ami egyértelműen eddig sem volt túl sikeres a részemről, hiszen itt álldogáltam a Mágus Tér közepén, egy hülye veszekedés miatt otthon.
A férfi még szitkozódott párat, így élesen hallatszott a kontraszt miután elhopponált, minden elcsendesedett, hogy már csak az esőcseppek halk kopogását halottam a padon meg a macskaköveken. Még esett is! Remek. Amint úgy éreztem, már én is épp olyan rendben vagyok, mint a környezet, lassan elhúzódtam a griffendéles lánytól. Valószínűleg ő is látta, hogy nem vagyok elememben. Megdörzsöltem a karomat, ahol a férfi megszorított, aztán az ő kezére pillantottam.
- Klassz ütés volt - mondtam csendesen. - Nem fáj a kezed, vagy ilyesmi?
Nagyon reméltem, hogy nem, mert mintha hallottam volna valami reccsenést, bár lehet csak képzelődtem... ha viszont nem, remélem, a fickó orra volt, és három felé tört. Mindeközben persze, ha nem lett volna az eddig mindenség, az eső is egyre erősödött, én pedig gyűlöltem elázni.
- Uhmm... nem keresünk valami védett helyet? - kérdeztem átölelve magam. - Mindjárt ronggyá ázunk, ha így folytatódik...
Tettem egy lépést a tér felé, felé pillantva, hiszen tulajdonképpen nem tudtam, honnan keveredett ide, lehet, várja is valaki. Mindenesetre gyors körbelesésem alapján nem nagyon volt nyitva semmi, így a legközelebbi búvóhelynek az egyik hosszabban kinyúló eresz alatti rész látszott, ahol egy rozoga kis pad is állt, nem messze a szökőkúttól.

- Megvagyok - feleltem halkan a kérdésére, amit a karom felé célzott. Sajgott egy kicsit azon a részen, ahol a rohadék megszorított, de nem volt vészes, határozottan túlélhető. Az ő keze viszont sokkal rosszabbul festett - ahogy felemelte a karját és megmozgatta ujjait, felszisszent, ebből állapítottam meg, hogy bár engem kapott el a csávó, ő mégis rosszabbul járt. Bárcsak használhatnék varázslatot! Lassan a hatodik évemet kezdtem a Roxfortban, és minden nyáron egyre furcsább és furcsább volt mellőzni a varázspálcámat. Ilyenkor még a varázslatok is elkezdtek kimenni a fejemből, szóval ha nagyon unatkoztam, átböngésztem a tankönyveimet, hogy felevenítsem a dolgokat.
- Nem fogom elhagyni az ujjaimat, az már haladás. Kicsit lüktet, de nem vészes - mondta Tania nem túl meggyőzően, mire finoman felvontam a szemöldökömet.
- Ahha... nem vészes - kicsit fintorogtam.
Szóval... Én nem vagyok egy orvos. Nem, az egészségügyhöz annyi közöm van, mint egy bálnának, bár ki tudja, talán azokat tudják hasznosítani valami barbár módon, én azonban bármilyen sérülés láttán előbb kaptam sokkot, minthogy rájöjjek, mit is kéne kezdeni. Ez egész biztosan a legnagyobb gyengeségem volt, bármilyen éles helyzetben képes voltam nyugodt maradni, amíg nem láttam vért vagy éreztem fájdalmat.
Persze ezt olyan erővel próbáltam mindig is elnyomni magamban, hogy mára már nem ült ki az arcomra, és a pánikomat is képes voltam kezelni nagyjából. Nagyjából.
Szóval ahogy Tania intett, megközelítettem a padot, ám előtte a szökőkút felé fordultam. Előkotortam egy zsepit a táskámból, és gyorsan bevizeztem, aztán visszafordultam a lány felé, és odanyújtottam. Nem gondoltam, hogy ez a legremekebb megoldás, de talán ha még most becsavarja az ujját, nem fog annyira fájni neki, vagy ilyesmi.
- Tessék! Elég béna megoldás, de hátha segít... - mondtam kicsit esetlenül.
A pad fekete kovácsoltvas volt, egykoron remekül festhetett, most azonban több helyen lepattogott róla a festék, mint ahol fedte, és annyira nem volt bizalomgerjesztő, hogy előbb ellenőriztem a lábammal, bírja-e a strapát. Nem mozdult. Ez jó. Óvatosan leültem, és ahogy stabilnak ítéltem, pozíciót váltva elhelyezkedtem inkább a pad háttámlájának a tetején, remélve, ez nem zavarja a lányt, aki láthatóan tök egyedül volt, csak mint én,  és nem sokkal később ő is letelepedett mellém.
- Téged mi hozott ide? - kérdezte aztán egy pillanattal később. Felé fordítottam a fejem. Nem sokkal ezelőtt találkoztunk a Három Seprűben, a tükörszobás kaland során, azonban akkor is csak épp néhány feszült szót váltottunk, és az emlékeim nem épp köré összpontosultak. Ráadásul nem egy dolog történt azóta, hogy már kezdtem el is felejtkezni a kalandról, legalábbis annyira, amennyire a kezemen díszelgő heg engedte, ami néha még mindig sajgott.
Tania a térdének tamasztotta a homlokát, és halkan sóhajtott egyet. Rendkívül elveszettnek tűnt, hogy hirtelen biztos voltam benne, nem csak nekem volt ma rossz napom. Sőt, még azt is meg mertem volna tippelni, hogy valami hasonló okból kifolyólag kerültünk ide, mindenesetre rossz volt így látni. Nehezen viseltem az engem körbevevő emberek rossz kedvét, szomorúságát. Talán ez is egy volt a sok tulajdonságom közül, amelyek nem tettek igazi mardekárossá... bár milyen is egy igazi mardekáros?
Kicsivel közelebb csúsztam a griffendéles lányhoz, aztán a szökőkút felé pislogtam, és figyeltem az esőcseppektől fodrozódó víztükröt.
- Egy remek kis este a családommal. - Utáltam, hogy szinte idegen volt kiejteni ezt az utolsó szót. Nem gondoltam, hogy kíváncsi a részletekre. Miért érdekelné valaki másnak a nyomora? Pont ellentétben ezzel a gondolatommal, kedvesen felé sandítottam. - Na és téged?
Én kíváncsi voltam az ő sztorijára, de ha nem szeretné elárulni, persze nem erőltethetem.

A pad tetején elhelyezkedve bámultam egy darabig a szökőkutat. Lassacskán eljött az augusztus, már csak egy hónapot kellett kibírnom a Roxfortig. Izgatottan vártam. Görcsberándult a gyomrom, ha arra gondoltam, hogy hazamegyek. Gyűlöltem Karent. Gyűlöltem azt a házat. Gyűlöltem, hogy Karen csak úgy ide-oda rángathatja apát, aki persze hisz neki, és gyűlöltem, hogy folyton éreztem a késztetést, hogy előkapjam a varázspálcámat, és hangyává változtassam a nőt - majd pedig összetapossam.
A padra lökött kis hátizsákom felé pillantottam, és az abban lapuló fűz pálcára. Természetesen nem használhattam, de megnyugtatott a jelenléte. Nem csak azért, mert tudtam, hogy ha a helyzet mégis úgy hozza, hogy elkerülhetetlen a használata, itt van. Furcsa volt, mintha tényleg lett volna egy saját kis lelke, aurája, amely nem csak, amikor használtam, hanem akkor is hatással volt rám, amikor szimplán csak a közelemben tartottam. Azonban lassacskán betöltöm a tizenhetet, és már legálisan használhatom is, ha akarom. Persze csak muglibiztos környezetben.
Tania csaknem olyan szomorúnak tűnt ott mellettem üldögélve, mint amilyennek én is éreztem magam. A társasága persze dobott valamennyit a kedvemen, de még mindig fájdalmas emlék volt a mai nap... Is. Meg a nyár egész eddigi fele.
- Hasonlóképpen... Azt hiszem, apám most rakott ki otthonról, vagy mi.
Nem pillantottam egyből rá, csendben maradtam, és megvártam, folytatja-e. Nem tette, csend ült ránk néhány másodpercig, amíg én a fodrozódó víztükröt lestem. Nem volt közöm a részletekhez, ahogy neki sem az enyéimre. És mégis úgy éreztem, hogy ha én kiönteném a szívem, akkor talán ő is, és felszabadulhatna bennünk az a mellkast súlyozó szikla. Fogalmam sincs, miért akartam beszélni neki. Hiszen nem sokan voltak, akiknek elmondtam, mi megy otthon... A Roxfortban a legtöbben csak a "szép mardekárost" látták bennem, ami már egészen kezdett az idegeimre menni. Nem akartam az az üresfejű, szőke lány lenni, és szerintem nem is igazán voltam, csak valamiért mindenki ezt gondolta az alapján, hogy jellemem elsőre nem volt tipikusan egy mardekárosé.
Felé fordultam, és már elkezdenék előre szabadkozni a mondandóm miatt, aztán egyszer csak meggondoltam magam, és újra előre nézve belevágtam.
- A nagynéném egy rohadék. Egy faszfej. Mondanám, hogy egy boszorkány, ha azzal nem szólnám le magunkat. Nem is tudom... Érezted már úgy, hogy valakivel annyira gyűlölitek egymást, hogy még egy szobában lenni is fáj? Szinte éget, mert tudod, hogy valamelyikőtök úgyis kiakad... - Beharaptam az alsó ajkam. - Az én apám külföldön van. Mint mindig. Nemsokára hazajön... De azt hiszem, már nem is érdekel az egész - motyogtam. Egy kisebb szünetet tartottam, és felé lestem, nem furcsállja-e a kifakadásom. - Most elég furán érzem magam, szóval te jössz. Miért tesz ilyet egy apa? - kérdeztem, az otthonról kirakásos témára kanyarodva. Bár apával is egyre viharosabb volt minden, azt el se tudtam volna képzelni, hogy kiadja az utamat.

Furán kellett volna éreznem magam, amiért csak kiböktem ezt az egész hülyeséget Tania előtt, amiért kiakadtam... De nem tettem. Mert talán pontosan erre volt szükségem, hogy végre elmondjam valakinek, mi bánt. Mindig próbáltam rejtegetni, ha valami nem oké, minél inkább csak legyőzni magamban a keserűséget, amely persze csak gyűlt és gyűlt, hogy egy idő után már hányingerem volt tőle. Most csak ennyi is jól esett. Valaki előtt nyíltan faszfejnek nevezni a nagynénémet, hiába nem értem el vele semmi komolyabbat. Lassan tényleg elkezdhettem azon agyalni, hogy mit kezdjek a mai nappal, hazamenjek-e, de aztán szerencsére a lány is megszólalt. Felé sandítva hallgattam.
- Hát... A szüleim elváltak amikor elsőéves voltam, és anyu kiköltözött az államokba. Apuval nem volt gond, egészen addig, amíg anyám el nem kezdte traktálni apámat azzal, hogy járasson már normális iskolába, mert, na. Aztán apu is elkezdett basztatni ezzel, meg mostanában egyre többet veszekedtünk. Most meg kitalálta, hogy ő vissza akar költözni Franciaországba, de mivel nem akartam vele menni, csak azt kaptam, hogy, jó, ha ez a bohóckodás nekem fontosabb, akkor maradjak itt.
Összevontam a szemöldökömet, majd visszafordultam előre, és egy apró kis pillanatig a macskaköveket bámultam. Úgy ahogy én sem vártam különösebb hozzáfűznivalót, talán ő sem kívánta. Így telt el néhány perc, de aztán megszólaltam.
- Akkor mutasd meg apádnak, hogy nélküle is elvagy - mondtam halkan. - Egy igazi apa nem mond ilyet a gyerekének, szóval csak gondolj arra, hogy ő veszít nagyobbat. Én is mindig erre gondolok. Ő választotta, hogy elhúz a kontinens másik sarkába... Vajon mindegyik apa szereti szétszakítani a családját?
Ez valószínűleg nem volt így, de valahogy mindkettőnk esetében ez az elem megegyezett. Az én édesanyám kilenc éves koromban meghalt, de biztos voltam benne, minden teljesen másképp nézne most ki, ha élne. Ezerszeresen másképp...
- Szívás.
Csak ennyit mondtam, aztán meredtem tovább az egyre sötétedő térre. Az eső halkan kopogott közben, monotonon zúgva körülöttünk.
- Itt fogunk ülni, amíg el nem áll az eső? - kérdezte aztán Tania. Erre kicsit felvontam a szemöldökömet.
- Hova szeretnél menni? - Őszintén csengett a hangom, mindenféle szarkazmus nélkül. Vajon neki volt ötlete, hol töltse ma az éjszakát, vagy végül ő is úgy határoz, mint valószínűleg én is fogok, és hazamegy?

Szerencsétlen volt ez az egész, ahogy magunk elé meredve próbáltuk kitalálni, mégis mi a fenék kezdjünk az életünkkel. Minden tizenöt-tizenhat éves fejében megfordul ez a gondolat, de talán nem egy rozoga padon üldögélve a szakadó eső közelében, miután fogták magukat és becsapták maguk mögött az ajtót otthon.
Azért vicces volt a helyzet éle, hogy az együtt töltött Roxfortos éveink ellenére sem a kastélyban, hanem egy ilyen lehetetlen szituációban futottunk össze. És egyre jobban nyomasztott a kérdés... Tényleg, most mi legyen? Menjek haza, vigyorogjak bele Karen fejébe? Bár lehet, ezzel is csak kicsesznék vele, hiszen felteszem, élvezte, hogy csendes lett a ház egy pár órára. Na, nem mintha hatalmasokat buliztam volna a szobámban. Amikor épp nem menekültem el egész napra itt-ott lézengeni London utcáin, akkor általában csak a szobámban gubbasztva olvasgattam a tankönyveimet, hiszen az egyetlen dolog, ami motivált, az a szeptemberben eljövő Roxfort volt. Hogy elhúzhattam végre. Mostmár apám sem érdekelt. Jöjjön csak haza, amikor akar... Vagy ne is, maradjon csak ott, ha neki annyira kurvára fontos a meló, fontosabb, mint a gyereke, akit épp csak az év töredékében láthat.
Mély sóhajjal eresztettem ki az ismét felhergelt feszültségemet, és egy pillanatra lehunytan a szemem. Elegem van...
- Neked van valami ötleted? Vagy esetleg szeretnél hazamenni?
- Ötletem? Nincs - keserű nevetést hallattam, és a hátam mögötti falnak biccentettem fejem. - De gondolom haza kéne mennem. Nem igazán tudok mást, ahova csak úgy beállíthatnék, és ez a pad sem olyan kényelmes, hogy rajta szunyáljak. Ketten pedig még szűkösebben férnénk el rajta... - sandítottam Tania felé. Talán meg kellett volna próbálnom kissé pozitívabban hozzáállni a dolgokból. Hiszen most kétségtelenül csak a keserűség és a felhalmozódott düh beszélt belőlem ilyen intenzíven... Valahogy úgyis esz, hiszen mindig van valahogy. Minden megoldódik egyszer. Valahogy. Vajon ez az egyszer mikor jön el?
- Már csak egy hónap, és Roxfort... már nem olyan sok. - Tényleg igyekeztem elkapni a dolgok jó oldalát. Ha voltak. - Ott pedig jobb lesz, nem kell majd ilyen hülyeségeken aggódni. Szerintem menjünk haza, oké? De... köszi, hogy meghallgattál. - Hirtelen jött kis hülyeség volt, de kinyújtottam felé a kezem, felemelve a kisujjamat, és még egy apró, erőtlen kis cinkos vigyorra is futotta a részemről. - Kisujjeskü a titoktartás érdekében? Csak hogy hivatalossá tegyük.