Roxfort RPG

          Hazudnék, ha azt mondanám, hogy meglepett Ginevra megkeresése. Mióta összefutottunk egy könyvbemutatón, azóta rendszeresen találkozunk vagy levelezünk. Élvezem a vele töltött időt, bár néha nagyon nehezemre esik, hogy ne mondjak neki olyat, ami esetleg nem lenne jó, ha megjelenne a címlapokon. Bízom benne, de egy pletyka hamar szárnyra kel, saját életet él, és mutálódik, én pedig nem örülnék neki, ha ilyen esemény befolyásolná a karrierem. Mondjuk nem tudom milyen karrierről tudunk beszélni a még főiskolás létemmel, de valami biztos beindult. Legalábbis a galériából és a már megjelent illusztrációimból kiindulva.
          A korai áprilisi idő ellenére még nagyon is hideg van, ezért húzok egy kabátot, majd megindulok az Abszol út felé. Mielőtt még odaérnék a fagyizóba, ahova a találkozót beszéltük meg, még beugrok a könyvesboltba és az ottani művészellátóba is. Új ecsetet kell vennem, és még valamit, de azt nem tudom, hogyan fogom megszerezni. A varázstalanok UV lámpának hívják, állítólag ez segíthet néhány esetben a festésnél is. Mondjuk még nem igazán tudom, hogy hogyan, de valahogy biztosan és most ez a lényeg. Újdonságot akarok bevezetni a varázsvilágban, és ehhez kölcsön kell kérnem az ő technikájukat is.
          A varázstalan tárgyak beszerzése azonban máskorra marad. Egy könyvet még sikerül megvennem egy az Abszol úthoz közeli boltban, de jó sokat kell majd olvasnom ahhoz, hogy majd én is profi legyek. Sajnos ez egy olyan dolog, amit nem tanítanak az iskolában. Pedig mennyivel jobb lenne. Talán, ha egyszer valaha ott fogok tanítani, akkor megmutatom majd a diákjaimnak ezt is. De amíg ez be nem következik, addig maradok a saját használatnál.
          A fagylaltozónál meglepően nagy a tömeg. Mondhatni a déli időszak ellenére is mintha mindenki itt akarná elkölteni az ebédjét. Szerencsére Ginevra korábban ért a fagyizóhoz, ahogy látom talán már egy asztalt is sikerült foglalnia. Odamegyek hozzá és alaposan megölelgetem.
          - Szia, sokat kellett várnod rám?
          Azért ellenőrzöm az órámon a pontos időpontot, és ahogy látom csak pár percet késtem, szóval a válaszától függetlenül sikerül megnyugodnom. Lerakom a vásárolt holmikat az asztalra, ha van már foglalt, ha nincs, akkor hopp lesz egy szabad, mert pont akkor kelnek fel az egyiktől és oda rakom le a holmimat.
          - Megyek, hozok valami ínyencséget. Te kérsz valamit?
          Múltkor mikor itt sétálgattam, akkor láttam valami különlegességet, és most nagyon szeretném megkóstolni. Valami fagyinak tűnt, meg piskótának, és csokis is volt, meg tejszínhabos. Szóval csak jó lehet, főleg mert nagy adagot adnak belőle. Mellé persze jót fog tenni egy kis kakaó vagy tea is, ezt még nem döntöttem el.
          Szerencsére a legtöbb ember csak kísérő vagy nem tudom micsoda, mert hamar lemegy előttem a sor, így nem kell sokáig egyedül hagynom barátnőmet, hacsak nem jött velem ő is.  Az asztalhoz visszaérve azonban azonnal lecsapok rá, ahogy eléri a fenekem a széket.
          - Mesélj, dolgozol éppen valami izgalmas anyagon?
          Nos, ahogy korábban mondtam, magammal kapcsolatban van néhány dolog, amibe nagyon nem szeretnék belemenni, mert sok embert érinthet kellemetlenül, és rám is visszacsapódhat nagyon csúnyán, ha csak saját magamról mondok olyan félmondatot, ami érdekes lehet. De ez még nem jelenti azt, hogy másokról én nem szívesen hallgatok némi pletykát.

Imádtam a szombatokat, mert ezek általában csak saját magam kényeztetéséről szóltak. A hét többi napján keményen dolgoztam, de a vasárnapi Prófétát mindig pénteken készítjük el, így szombaton minden porcikámat igyekeztem csupa jóval feltölteni. A mai délutánra egy könnyed, csajos beszélgetést terveztem Esmé Fawcettel, akit egyszerűen nem lehetett nem szeretni. Egy könyvbemutatón botlottunk egymásba még hónapokkal ezelőtt, ahol rögtön kiszúrtam gyönyörű, fényes loknijait, és azonnal elkértem a fodrásza elérhetőségét.
Az enyém ugyanis felkerült a feketelistára, miután egymás után kétszer is elrontotta a hajszínemet. Mégis mit nem lehet azon érteni, hogy mézbarna legyen, az alja meg eperszőke? Nos, már nem számít, akit egyszer én leírtam, azt egy életre leírtam. Nagyon vártam ezt a mai találkozót, ahol legalább egy egész napra elegendő kalóriamennyiséget készültem magamba tömni. Szerencsére megvoltak az eszközeim, hogy miként szabaduljak meg a kéjesen elfogyasztott édességbombák negatív következményeitől...
Az egyik ilyen módszeremet történetesen ma estére be is ütemeztem. Ugyanakkor nem csak a mennyei desszertorgazmus végett találkoztam Esmével, hanem azért is, hogy jobban megismerjem őt. Nagyon megkedveltem pozitív, kifinomult stílusa miatt. Üde színfolt volt a környezetemben túltengő, életunt hervasztó  spinékhez képest, akik másra sem voltak képesek, csak panaszkodni. A nappalimból egyenesen az Abszol útra hoppanáltam, ahonnan csak pár méterre helyezkedett el kedvenc fagyizóm. Megnyugodva konstatáltam, hogy a törzshelyemnek számító asztal még üresen tátongott, és gyorsan lecsaptam rá.
Cikornyás formájú, fehér kovácsoltvas asztal volt, babakék székekkel. Az egyik székre én ültem le, a másikat „táskatartónak” fogtam be, és gondosan ráfektettem rozéarany Dior retikülömet. Még így is maradt egy üres szék Esmének, amire letehette csinos kis sejhaját. Amíg várakoztam, az Abszol út járókelőinek öltözékét figyeltem, mintha csak egy divatbemutatón ültem volna.
Egyszerűen nem értettem, hogy többségük miért öltözködik ennyire maradian, elvégre Merlinre, már 2000-et írtunk! Sokan mégis mintha a sötét középkorban maradtak volna és leragadtak a talárnál, ami semmilyen testalkatra nem volt előnyös. Szerencsére ekkor belibbent Esmé, aki szokás szerint csodásan nézett ki, és ezzel máris mosolyt csalt az arcomra.
 - Szia, sokat kellett várnod rám?  - kérdezte a finoman illatozó művésznő, akinek lelkesen viszonoztam az ölelgetését.
 - Szia szépségem, egyáltalán nem - legyintettem, majd a harmadik székre mutattam. - Tessék, ezt neked foglaltam, a másikra meg tedd le nyugodtan a holmid - néztem végig leplezetlen kiváncsisággal a zsákmányain. - Merre jártál, mit vettél? Ha valamivel lázba lehetett hozni, az bizony a vásárlás volt... no meg a cukortól tocsogó dolgok, és ez bizony tényleg az én napom volt, mert utóbbit most hozta szóba Esmé.
- Megyek, hozok valami ínyencséget. Te kérsz valamit?
- Tündér vagy! Igeen...hoznál nekem egy unikornis fagyit kehelyben meg egy nagy pohár vizet? - néztem rá csillogó szemmel, mert már alig vártam, hogy túladagoljam magam cukorral. - Én addig vigyázok a cuccainkra - mosolyogtam rá. Barátnőm meglepően gyorsan tért vissza az asztalhoz, kezében egy szép ezüsttálcával, amin ott díszelgett az én mennyei, szivárványszínű fagyim. - Hú köszi! - húztam magam elé a kelyhet, miközben elismerően néztem az ő választását is. - A tiéd is nagyon ínycsiklandóan néz ki - kacsintottam rá, majd belemártottam a kanalam a színkavalkádba, mielőtt még olvadni kezdett volna. Minden egyes cseppjét ki akartam élvezni, ezért önuralmat erőltettem magamra, és nagyon lassan kanalazgattam. A tölcséres fagyiról már rég leszoktam, mert nyilvános helyen nem volt kompatibilis az én habzsolásommal. - Mesélj, dolgozol éppen valami izgalmas anyagon?
Két kanál tömör gyönyör között válaszoltam a kérdésére. - Igen, ami azt illeti. Az egyik a miniszterelnökünk töketlenkedéséről szól a mugli környezetszennyezéssel szemben, és utóbbi megállításának lehetséges alternatíváit tárja fel. Ehhez több szakértőt is meginterjúvoltam a napokban, de jövő héten még folytatni fogom - tartottam szünetet egy korty víz erejéig. - A másik meg Nathaniel Forest félrelépéséről szól. Ez utóbbiról talán te is hallottál a kiadóban - csicseregtem ártatlanul. Hiába, én a szabadnapjaimon sem hanyagoltam el teljesen a munkám, elvégre nekem ez nem munka volt, imádtam, amit csinálok. Egy kis pletykálkodás tudtommal még senkinek nem ártott meg, de természetesen úgy tettem fel a burkoltan megfogalmazott kérdésemet, hogy nem kellett válaszolnia rá, ha nem akart.
- Na és veled mi újság? Ahogy hallom, elég nagy sikert aratnak az illusztrációid - néztem rá őszinte elismeréssel. Imádtam a céltudatos, tehetséges nőket. Figyelmesen hallgattam a válaszát, aztán kiböktem a másik kérdést, ami régóta foglalkoztatott. Eddig még nem igazán beszélt egyikünk sem a magánéletéről, holott engem nagyon is érdekelt volna az övé.
- És mondd csak, a pasikkal mi a helyzet? Randizgatsz mostanában?

          Örülök neki, hogy nem kell sokat várni rám. Néha úgy érzem, hogy az összes időm elmegy azzal, ha vásárolgatok kicsit. De legalább annak örülök, hogy nem így van, vagy a partnereim nem teszik szóvá. Végül is mihez kezdenék akkor, ha nem tudnám kiélni nőiesnek mondott vásárlási hajlamom? Mondjuk én valószínűleg semmihez, de az mihez kezdene, aki éppen velem van? Hát, az meg legyen inkább az ő dolga.
          De miután sikerül lepakolnom mindent, egy kicsit azért megpihenek. Ginevra kérdésére végig nézek a holmimon. Nekem nem tűnik soknak, de lehet másnak az.
          - Ezek? Csak néhány könyv a tanulmányaimhoz, ecsetek és festékek. Az iskolai munkáimhoz nincs feltétlenül szükségem különösen drágákra, kivéve persze, ha ezt kérik tőlünk, de általában nincs ilyen. Plusz kísérletezni szeretnék egy új technikával, de ahhoz előbb mindent meg kell tudnom egy varázstalan eszközről.
          Nem félek attól, hogy barátnőm belenéz a csomagomba, de egyelőre nem akarom nyíltan kimondani, hogy mivel kísérletezek. Főleg azért, mert nem mindenki ért a varázstalanok technikájához és mivel egyelőre ebből a szempontból én sem lógok ki a sorból, jobb ha inkább a továbbiakban csöndben maradok.
          Pont ezért inkább fordulok egyet az édességekkel, és valahogy nem is lep meg, hogy mind a ketten valami olyasmit eszünk a süteményünk mellé, ami kevésbé nyomja meg a cukrunkat. Ahhoz elég a sütemény. Miközben majszolni kezdem, figyelek arra is, hogy mit mesél barátnőm. Bár elég nehéz levenni a szemem a sok édességről.
          - A tiéd sem különb. Imádom, hogy ilyen színes.
          Mondhatni ragyognak tőle a szemeim, hiszen azok a legkifejezőbbek, és ha színeket látok máris beindul a fantáziám. Most is, csak ezúttal nem hagyom, hogy eluralkodjon rajtam. Az nem lenne jó egyikünknek sem.
          Figyelmesen hallgatom a beszámolóját. Remélem tényleg sikerrel is jár. Elég kényes téma mindig, mikor a miniszterelnökünkről van szó, vagy a varázstalanokról, de eddig még nem csalódtam benne. Mindig sikerül valamivel meglepnie és általában azokkal a cikkekkel sikeres is. Nem csoda, hogy annyira népszerű. Azon csodálkozom, hogy itt nem rajongják körbe azok, akik nagyon odavannak érte.
          - Ez érdekesen hangzik. Nem félsz tőle, hogy egyszer megütöd a bokád, ha kikezdesz Kingsleyvel?
          Jogosnak érzem a kérdést, de azt is megérteném, ha itt a nyilvánosság előtt nem akarna válaszolni rá. Az idő úgyis mindig elárulja, hogy mi a jó és mi nem. Hogy mit kéne másként csinálni és mit nem. A másik témánál viszont megáll a kanál a kezemben.
          Elég sok pletykát hallani a főnökömről, néha már magam sem tudom eldönteni, hogy igaz vagy sem. Nem tudom, hogy mennyit mondhatok el pont ezért. De ki tudja. Talán nem lesz belőle gond, ha egy kicsit beszélgetünk. Elvégre ez még nem több annál.
          - Nem tudom mennyire igaz, én is csak hallottam. De az nem most volt, hanem még korábban. Abból is van egy édes, cuki kisfia. De ez tényleg korábban volt. Miért te hallottál mást is?
           Tovább majszolom a fagyis sütimet, de azért csillogó szemekkel nézek rá. Hallottam valamit arról, hogy mostanában is volt egy félrelépése, de Elliotnál nem akartam rákérdezni ő pedig nem mondta el magától. Szóval erről tényleg csak pletykáim vannak.
          - Vagy arra gondolsz, ami most az év elején történt? Erről tényleg nem sokat tudok csak amit a kiadóban suttognak. Az meg tudod milyen, hiszen valamilyen formában te is egy kiadóban dolgozol. Ha nem látod konkrét bizonyítékát, akkor talán nem is igaz.
          Mondhatni a sok kis ember egy nagyon kis helyen van összezsúfolva, így akarva akaratlanul is meghallják egymás beszélgetéseit. De ha csak részeket belőle, akkor elkezdik kiszínezni a hiányzó részeket és olyanok látnak napvilágot, amik nagyon nem igazak.
          - Nem mondanám őket nagy sikernek. Igazából egy saját kiadásban voltam eddig benne, és a Mr. Forest által kiadott mesében működtem közre. Persze, antológiákban volt, hogy ott voltam, de inkább festőként szeretnék híres lenni. Az az én világom.
          Igazából korábban még soha nem tisztázódott le bennem, hogy mi lenne, ha megmaradnék illusztrátornak. Elvégre festőként nehéz megélni, és ezt most is tapasztalom. Igazából, ha nem lenne a munkám, akkor biztos felkopott volna már az állam akár van mecénásom, akár nincs. Ginevra viszont olyan gyorsan tud váltogatni a témák között, hogy nekem igazából felocsudni sincs időm.
          - Igazából – sóhajtok egy nagyot, eszembe jut Reginald. – Most benne is vagyok egy kapcsolatban és nem is. Nem randizgatok, szünetet tartunk. Tavaly nyáron a párom kapott egy munkát, ami után hónapokra eltűnt, majd vérfarkasként tért vissza. Bevallom, nem tudom mit csináljak.
           Szinte segítségkérőn nézek barátnőmre, mintha ő megoldhatná ezt a helyzetet, de tudom, hogy nem. És mióta találkoztunk a Mungóban, azóta még nem is kerestük egymást csak baglyokon keresztül. Azt az egy alkalmat leszámítva, mikor közölte velem, hogy a sejtésem igaznak bizonyult, és az édesapám meghalt.
          - Nem tudom mi lesz annak a kapcsolatnak a vége, hacsak nincs már most is zátonyra futva.
          Gyorsan bekapok néhány falatot, mert nem akarom, hogy kicsorduljanak a könnyeim. Biztos vagyok benne, hogy ha nem terelem el a figyelmem, akkor bőgni kezdek. Az egész olyan sokkoló volt.

Örültem, hogy nem untatom Esmét a munkám ecsetelésével. Bármikor képes lettem volna órákig mesélni neki a cikkeimhez kapcsolódó vicces, felháborító, ijesztő, vagy akár erotikus sztorikat is, amelyikhez csak kedve szottyant volna, de nem akartam kisajátítani a társalgást. - Ez érdekesen hangzik. Nem félsz tőle, hogy egyszer megütöd a bokád, ha kikezdesz Kingsleyvel?
Elismerően mosolyogtam rá. - Jó kérdés, nem gondoltál még róla, hogy újságírónak menj? - kérdeztem hízelgően vissza, amíg átgondoltam a választ. Láttam, hogy sokan vannak körülöttünk, és nagy esély volt rá, hogy visszajut kedves miniszterelnökünk fülébe, amit most válaszolni fogok... de ha szemtől-szemben megmondtam Shackleboltnak, milyen őstuloknak tartom, akkor itt miért ne tehetném meg?
- Egyáltalán nem... Sőt, igazából szerintem élvezi is, amikor beleszállok a cikkeimben... legalábbis erre következtetek abból, hogy simán hagyja, hogy élőben csipkelődjek vele - mondtam kissé önelégült hangsúllyal. Igenis büszke voltam rá, hogy nem féltem a a poltikusoktól. Elvégre ők - legalábbis papíron - pont azért vannak ott, ahol, hogy a varázslótársadalmat szolgálják. A valóságban persze ez már nem így nézett ki, és éppen ez volt a gond. Az elején mindegyik leígérte a csillagokat az égről, reformálni akart meg felhagyni a korrupcióval, de mire abba a pozícióba kerültek, hogy ezt megtehették volna, átestek a thesztrál másik oldalára. Nem akartam felhúzni magam ezen most, úgyhogy puffogás helyett inkább a mennyei nyalánkságra koncentráltam. Esmé egészen jól fogadta, amikor felhoztam neki a Forest ügyet, hisz nem váltott azonnal témát, ahogy érthető módon akár meg is tehette volna. Lelkesen bólogattam, és felcsillant a szemem, mikor elárulta, ő is hallott a kis légyottról.
 - Vagy arra gondolsz, ami most az év elején történt? Erről tényleg nem sokat tudok csak amit a kiadóban suttognak. Az meg tudod milyen, hiszen valamilyen formában te is egy kiadóban dolgozol. Ha nem látod konkrét bizonyítékát, akkor talán nem is igaz.
Elégedetten dőltem hátra, ahogy újabb forrás erősítette meg egy csapásra a félrelépés hírét... igazából eddig akárkinek hoztam fel a dolgot, szinte mindenki hallott róla.
- Igen, tudom, milyenek a kiadói pletykák.... - vettem át a szót, ami idő alatt lelkesen munkálkodhatott a sütije bekebelezésén barátnőm is.
- De erre éppenséggel egy zsák galleont is feltennék. Többektől tudom, hogy Mr. Forest kávézóban csókolózott egy fiatal művésszel... elég pikáns eset volt, sok sok szemtanúval... sőt, még az író párja is rajtakapta őket - ízlelgettem a szavakat ugyanolyan élvezettel, mint a fagyimat. Egy-egy ilyen történet ugyanis úgy megpörgeti az előfizetők számát, hogy abból nekem egyértelmű előnyöm származhat. Na de nem a nevetségesen kevés karácsonyi jutalom, hanem sokkal inkább a régóta áhított főmunkatársi pozíció. Ami kilenc év után már igazán kijárt volna. Esmé láthatóan kivirult, miközben a művészetét firtató kérdésemre felelt. Annyira tetszett benne, hogy ennyire kreatív...  nekem maximum a szemem meg a szám kifestése ment mesterien, egy vászonra valószínűleg egy szívecskénél többet nem tudnék szépen lefesteni.  
 - Nem mondanám őket nagy sikernek. Igazából egy saját kiadásban voltam eddig benne, és a Mr. Forest által kiadott mesében működtem közre. Persze, antológiákban volt, hogy ott voltam, de inkább festőként szeretnék híres lenni. Az az én világom.
Hevesen csóváltam erre a beszédre a fejemet, annyira, hogy lófarokba rendezett tincseimet is alaposan megtornáztattam.
- Jajj ugyan már, ne szerénykedj! Láttam a munkáidat és annyira egyediek! Több ismerősöm is emlegette már őket a művészközegből! Persze megértelek, hogy nem ezt szánod a fő profilodnak, de igazából az a lényeg, hogy már bekerült a köztudatba a neved - néztem rá biztatóan. - A festői karrier meg ennek köszönhetően könnyebben indul majd be!  
Jellemző volt rám, hogy úgy habzsoltam a témákat egymás után felváltva, akár az édességet, és talán kicsit most is túlzásba vittem a csapongást. Szerettem volna minél többet megtudni barátnőmről, és képtelen voltam kivárni, amíg 'véletlenül' felmerül a szerelmi élete témaként... így hát házimanó méretűre nyitott fülekkel hallgattam, amikor erről kezdett beszélni. - Igazából...Most benne is vagyok egy kapcsolatban és nem is. Nem randizgatok, szünetet tartunk. Tavaly nyáron a párom kapott egy munkát, ami után hónapokra eltűnt, majd vérfarkasként tért vissza. Bevallom, nem tudom mit csináljak - ecsetelte őszintén elszontyolodva.
- Fú ez tényleg elég durván hangzik - simogattam meg Esmé vállát, ahogy felidézte az őt mélyen megrázó történetet.  
- Viszont... ne borulj ki, de szerintem van valami szexi abban, hogy vérfarkas lett.... Vagy téged nem vonz a veszély? - mosolyogtam barátnőmre, hátha veszi a poénomat, és felvidul. Láttam, hogy a sírás határán áll, és igazán a szívemre vettem volna, ha elkenődik szépen megkomponált sminkje a gyönyörű arcán. Személy szerint én nagyon bírtam a veszélyes férfiakat, de persze meglehet, hogy ebben nem egyezett az ízlésünk.
- Különben meg tiszta hülye ez a Mr. Vérfarkas, ha nem küzd meg egy ilyen nőért, mint Te! - nyilatkoztattam ki látványos szemforgatással megspékelve. Ismételten megsimogattam Esmé kecses vállát, hiszen nem szerettem ilyen szomorúnak látni, de talán most pont arra volt szüksége, hogy elpanaszolhassa szívfájdalmát, úgyhogy a témánál maradtam. - Nagyon fontos neked ez a srác? - kérdeztem együttérzően.
- Nincs rá esély, hogy rendezzétek a dolgaitokat?
Magamból kiindulva úgy gondoltam, nem igen lehet ideálisabb helyzet egy összetört szív ápolásához egy megértő barátnőnél és egy sütinek álcázott endorfinbombánál.

          Csak elmosolyodok, mikor látom mennyire tetszik neki a kérdésem. Zsigerből jött, szerintem bárki megkérdezte volna, aki hallja a beszélgetésünket. Nem hiszem, hogy ettől még újságíró vagy legfőképp jó újságíró lennék. Nincs nekem olyan igazságérzetem.
          - Valahogy soha nem vonzott az újságírás. Nem nekem találták ki. Nincs is elég igazságérzetem hozzá.
          Aztán persze megint elmosolyodok. Érdekes lehet a kapcsolata Kingsleyvel, és ha így folytatja, akkor ki tudja mi lesz belőle. Talán kinevezi majd valami sajtósának, és végül nem „ellene”, hanem mellette kell majd érvelnie. Komolyan, ott lennék akkor, amikor ez kiderül, úgy megnézném Ginevra arcát, mikor felkérik. De tudom, hogy akkor én vagy éppen a műtermem mélyén fogok megbújni vagy valamerre járom a világot, akár veszélyes helyen, akár veszélytelenen, hogy új ihletet kaphassak. Persze, az lenne nekem a tökéletes gyönyör, szóval küldenék egy gratuláló baglyot, és ha hazajönnék, akkor csapnánk egy hatalmas nagy bulit.
          Aztán gyorsan a főnökömre terelődik a szó. Nem csodálom mostanában tényleg sok hír kavarog körülötte. Mindig van miről pletykálni, legyen az egy ártatlan könyv megjelenés, a kiadóval kapcsolatban valami vagy a magánélete. Szerencsére ezeknek nem nagyon hiszek, látom és tudom, amit tudok. Ennyi nekem elég. Nem rám tartozik.
          - Elliot tud róla? – lepődök meg hirtelen, amitől megáll a kanál a szám felé menet, de hamar kapcsolok még akkor is, ha ezzel talán el is szólom magam.
          Nem tudom mennyien tudják Nathaniel párjának a nevét, de az biztos, hogy személyesen többen is találkoztak vele a kiadóban. Miért nem mondta, hogy ekkora a baj? Talán szét is mentek?
          - Mit tudsz még az esetről? Mr. Forest és Elliot… Elliot hogyan reagált?
          Ott kellene lennem vele. Bár, egy ex nem feltétlenül a legjobb vígaszt tudja nyújtani, de azóta is kapcsolatban vagyunk, és barátok vagyunk. Ne felejtsem majd el, hogy kell írnom neki egy baglyot, ha hazamentem.
          Örülök neki, hogy hamar inkább a munkámra terelődik a téma. Azzal sokkal jobban szeretnék nevet szerezni magamnak, mint besúgóként. Persze, soha nem lehet tudni, hogyan reagál az ember, ha egy ilyen hírt kap. Besúgó lett az egyik ismerőséből. Persze, megint elcsapongok jó messzire a témától, de barátnőmnek sikerül visszaterelni a megfelelő témákra.
          - Köszi. Ez most nagyon jól esik. Nem gondoltam volna, hogy ilyen messzire el tudok jutni már a főiskolás időm alatt. Elliot nyitott egy galériát, ahol ki vannak állítva a képeim, és valahogy mindig ott vagyok a forró tűz közelében.
          Bárcsak igaz lehetne az, ami most kinéz. Nem tudom a galéria hogyan működik, de kicsit úgy érzem, hogy a kiadóban egyre több író és szerkesztő szeretne velem dolgozni. Másrészről a felkérések száma viszont nem növekszik a festéssel kapcsolatban. Nem tudom, van-e köze ahhoz, hogy Elliot lett a mecénásom vagy sem. Biztos megválogatja, hogy kinek dolgozhatok és kinek nem.
         Aztán persze hamar rátérünk egy olyan témára, amiről nem is tudom mit gondoljak. Reginald esete különleges, és bár sok idő telt el azóta, még mindig nem tudom hogyan viszonyuljak hozzá.
          - Tudod, valahol tényleg vonz az, hogy mellette legyek. A festés elég unalmas tud lenni néha, muszáj feldobnom magam valamivel, de meg van az a határ, amilyen kockázatot szeretnék vállalni.
          Nagyjából magamban már letisztáztam, mi az a kockázat, amit hajlandó vagyok vállalni. Ha csak rajtam múlna az egész, akkor bevállalnám, hogy a párom egy vérfarkas legyen, de helyette nem dönthetek. Lassan tudom, hogy ideje lesz leülnünk megbeszélni a helyzetet, és végleges döntést hoznunk.
          - Tudod, ha csak rólam lenne szó, akkor azt mondanám, hogy oké, és holnap odaköltözök. De gyereket szeretnék, talán már jövőre vagy két év múlva. A családban hagyomány már szinte a korai szülés még akkor is, ha válás lett a vége. De egy vérfarkas mellé nem vállalnék egy vagy több gyerkőcöt. Azt hiszem, ez érthető döntés.
          Persze, biztos erre is találnánk megoldást, de azért közel sem vagyok ebben annyira biztos, hogy tényleg kockáztassak. És Reginald kérése is az volt, hogy nélküle találjam meg a boldogságot. Nem tudom ráerőltetni az akaratom. Arra nem lennék képes.
          - Utoljára mikor erről beszéltünk, akkor még saját maga se tudta, hogy mi lesz vele. Azóta javult már a helyzet, talán valamennyire meg is szokta a helyzetet. De nem biztos, hogy párként van megírva a jövőnk. Legalábbis olyan párként, ahol családot is tudunk alapítani. – De akkor jöjjön az akasztják a hóhért.  – Te hogy állsz a pasikkal? Ne mondd, hogy nem ostromolnak! Nem gondoltál rá, hogy ráhajtasz Kingsleyre?

          Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tűnt fel, valami baj van Elliottal. De ő nem erőltette, és így én sem. Azt is láttam, hogy Nattal van valami, de nála még kevesebb a jogom érdeklődni. Nem mintha nem tettem volna már meg, de akkor is csak inkább általánosságban tettem. Így viszont értelmet nyer a viselkedésének megváltozása. Ismerem már annyira, hogy egy ál mosollyal vagy egy félig kitalált viccel. Úgy látom jobb lesz őt felkeresni, mielőtt még valami olyat
          - Elliotot ismerve azért nem lehet olyan az a kapcsolat, mint korábban. Én nem úgy mondanám, hogy együtt vannak, inkább úgy, hogy próbálják helyrehozni.
          Legalábbis korábban eleinte mi is csak próbálkoztunk, aztán eltérő okokból, de nem működött. Azt hiszem, a mi kapcsolatunknak az volt a sorsa. Mind a ketten belevágtunk valami olyanba, amire nem voltunk még felkészülve. Én talán még mindig nem vagyok.
          Szerencsére hamar másra terelődik a téma. A munkám egyébként is jobban foglalkoztat most, mint a szerelmi életem. Mármint érzem, hogy hiányzik mellőlem valaki, de annak is el fog jönni az ideje. A tavalyi évet nagyon zsúfoltnak éreztem ilyen szempontból. Szóval most szeretnék legalább a nyár végéig csak a tanulmányaimmal foglalkozni. Aztán persze ki tudja mi lesz majd addig.
          És ha már itt tartunk, akkor elő is kerül a legutóbbi kapcsolatom. Akárhogy próbálom szépíteni, akármit is próbálok tenni az ügy érdekében, százszor átgondoltam már, hogy mit lehetne és hogyan, de mindig arra jutok, hogy nem merem megkockáztatni a gyerkőcöt Regi mellett. Most még biztos nem, talán később. De vajon neki lehet-e később. Amit Ginevra nem tud, hogy a legutóbbi két kapcsolatom mind idősebbekkel volt. Sokkal idősebbekkel.
          - Alapvetően nem tartanék itt, de tudni akartam miért mondok Reginaldnak igent és miért nem, mikor döntésre jutok, és mint ilyen szerettem volna mindent átgondolni. Biztos megoldanánk, én nem mondom, hogy nem, de ez a kérdés nem csak rajtam múlik.
          Igazából én már akkor adtam volna magunknak egy esélyt, mikor a Mungóban szembesültem vele, de ő kérte, hogy tartsunk szünetet, és ezt én is így láttam jónak. Nem panaszkodom, nem lenne értelme.
          - Reginald maga döntött úgy, hogy előbb szeretne megbékélni a helyzetével. 35 éves, és nem tudom meddig kéne várnunk. Nem tudom, fel lehet-e egyáltalán melegíteni a kapcsolatunkat még.
          De az én szomorú szerelmi életemen túl kell lendülnünk, igyekszem az övére terelni a figyelmet, és igazából nem is lep meg ahogy vélekedik a férfiakról. Talán az én esetemben se véletlen, hogy az idősebb korosztályból választottam mostanában magamnak párt.
          - Néha én is ezt érzem. Valahogy a férfiak olyan mások. Nem tudom, mintha a férfiasságuk egy része elúszott volna a Temzén. Megértem, hogy változnak az idők, de a férfiak legyenek férfiak a nők meg nők. Olyan nehéz ez?
          Leginkább költői kérdésnek tartom, de ha kapok rá választ, akkor az nem is lenne olyan rossz. Magamhoz veszem a poharamat, mivel a sütivel már majdnem végeztem, és figyelmesen hallgatom. Mondjuk el se tudom képzelni, hogy milyen lehet egy nővel együtt lennie egy nőnek. Eléggé kíváncsi vagyok rá, de nem tudom lenne-e olyan, akivel ki tudom próbálni. Még nem gondoltam erre, és azért nem akarok az első valakivel sem kapcsolatot kezdeni.
          - És találtál már valakit, aki mellett el tudod képzelni magad?
          Tudom, hogy Ginevrának nem felel meg csak úgy akárki. Ez abból is látszik, ahogy a férfiak között válogat. Másrészről viszont meg is teheti, szóval miért ne? Gyönyörű felnőtt nő, aki sikeres a munkájában, szerintem bárkit le tudna venni a lábáról.
          - Ne haragudj, egy kicsit előrerohantam a kérdéssel. Igazából az érdekel, hogy találtál-e már olyat, aki megfelel az igényeidnek.

Miközben Esmé kifejtette se veled-se nélküled státuszban lévő kapcsolatát, az arcomat a tenyerembe fektetve hallgattam őt. Nagyon tetszett a hangja, szinte simogatta a fülemet. Szerettem vele beszélgetni. Valahogy nyugtatóan hatott rám a jelenléte. Biztosra vettem, hogyha egyszer eljut odáig, és talál végre magának egy normális férfit, akkor csodálatos feleség és anya lesz. Én viszont teljesen máshogy láttam a világot, így másra vágytam... de ez így volt jól, elvégre a barátoknak nem kell egyformának lenniük ahhoz, hogy jól kijöjjenek.
- Reginald maga döntött úgy, hogy előbb szeretne megbékélni a helyzetével. 35 éves, és nem tudom meddig kéne várnunk. Nem tudom, fel lehet-e egyáltalán melegíteni a kapcsolatunkat még - folytatta szomorúan barátnőm, mire együttérzően megsimogattam a vállát.
- Igazán sajnálom... - mondtam őszintén. Rossz volt szomorúnak látni Esmét, ezért is igyekeztem a töketlen Kingsleys poénommal kicsit felvidítani őt. Amúgy meg tényleg úgy gondoltam, hogy a férfiak manapság - kevés kivételtől eltekintve - nem voltak jók másra lassan, mint táskafogasnak.
- Néha én is ezt érzem. Valahogy a férfiak olyan mások. Nem tudom, mintha a férfiasságuk egy része elúszott volna a Temzén. Megértem, hogy változnak az idők, de a férfiak legyenek férfiak a nők meg nők. Olyan nehéz ez? - láthatóan Esmé egyetértett velem a dologban, és őt is kiakasztotta az "erősebbik" nem hanyatlása. Hevesen bólogatni kezdtem, tovább ecsetelve a véleményemet.
- A legtöbbnek ma már fogalma sincs arról, hogy egy férfinak hogyan kéne viselkednie. Még önálló döntéseket sem tudnak hozni... Teljesen elpuhultak. Udvarolni például már egyáltalán nem képesek normálisan... Most komolyan attól kéne elalélnia egy nőnek, hogy egy férfi képes magától pöccinteni a pálcájával? Mert némelyik ennél többre sajnos nem képes önállóan...Sőt, van, amelyik még erre sem... - csóváltam meg a fejem.
Amikor Esmé elé tártam az igazságot a szerelmi életemről, kicsit tartottam a véleményétől. Több okból is. Egyrészt a barátnőm volt, így nyilvánvalóan rosszul esett volna, ha elítél az érdeklődésem miatt. Másrészt pedig... egyéb személyes okokból is különösen foglalkoztatott, hogyan állt a nők közötti szerelem kérdéséhez.
- És találtál már valakit, aki mellett el tudod képzelni magad?
- Hosszú távon? - kérdeztem mintegy önmagamtól, mert rögtön meg is válaszoltam a felvetésem.
- Az a helyzet, hogy nekem még sosem volt pár hónapnál hosszabb kapcsolatom... Egyszerűen nem jöttek össze a kapcsolataim. Mindig másra vágytunk, akár férfiakról, akár nőkről volt szó. Tudod, én valami olyasmira vágyom... amire ma már csak nagyon kevesen - sóhajtottam. - Szeretném, ha a kapcsolatom szenvedélyes lenne, és nem arról szólna, hogy vasárnap délután mackónadrágban pizzát zabálunk az ágyban kettesben... Én felkavaró érzésekre vágyom. Drámára. Arra, hogy a párom feltüzeljen engem, és közben ő is őszintén megőrüljön értem... De mintha ma már erre senki nem vágyna tovább néhány hétnél. Utána a férfiak általában elkényelmesednek mellettem, és már nem akarnak meghódítani... - néztem Esmére láthatóan szomorúan.
- A nők meg... hát ők legtöbbször inkább családra vágynak... és biztonságra - tettem hozzá, aztán megrántottam a vállamat, mintha nem is lenne annyira fontos a dolog.
- Ne haragudj, egy kicsit előrerohantam a kérdéssel. Igazából az érdekel, hogy találtál-e már olyat, aki megfelel az igényeidnek  - egészítette ki a kérdést Esmé.
Egy pillanatra, ahogy gyönyörű szemeibe néztem, megfeledkeztem magamról és olyan vágyódással néztem rá, amit nem lehetett letagadni.
- Hát... Van olyan, aki tetszik, de azt hiszem, ő is másra vágyik, mint én - mondtam kitérően. Az unikornisfagyim maradéka lassan, de biztosan elkezdte megadni magát és már meghatározhatatlan színben pompázott a kehelyben. Nem zavart a látvány, engem csak az íze érdekelt, így belekanalaztam, hogy végleg bekebelezzem a finomságot.
- Na de nem akarok itt nyafogni neked.... a depresszió olyan hervasztó - nevettem fel.
- Inkább beszéljünk arról, hogy voltál-e mostanában bulizni? Úgy elmennék táncolni valahova, de mióta a kolléganőm bepasizott, másról sem tud beszélni, és nem is hajlandó kimozdulni Mr. Tökéletes nélkül, így azóta nincs kivel mennem...

          Azt hiszem, túl sokat fecsegek arról, ami már elmúlt, és túl keveset foglalkozok azzal, ami van. Nem értem, miért keresem még mindig a lehetőséget, hogy Reginalddal rendezzük a dolgokat, miközben már akkor tudtam, hogy nekünk nem lesz folytatás, mikor kiléptem a Mungóból a találkozásunk után.
          - Ugyan ne sajnáld. Nem ismered, nem tudod mi volt. Talán ennek így kellett lennie. Minden kapcsolatból tanul valamit az ember. Nekem sokkal őszintébbnek kell lennem, mint eddig voltam.
          Biztos volt más is, de egyelőre csak ennyi maradt meg bennem. Mert túl sok minden történt, aminek le kell még mindig csillapodnia. Például annak a felvetésnek is, hogy képes lennék-e lemondani a saját gyerekről, ha a párom nem akar.  Ezen eddig azért nem gondolkodtam, mert lehetetlennek és kizártnak tartom, de a jövő még tartogathat meglepetéseket, amire igazából ez a beszélgetés ébreszt rá.
          - Ilyennel szerencsére még nem találkoztam, de talán azért, mert a legutóbbi két kapcsolatom csak érett férfiakkal volt, akik még nem azzal hódítottak, hogy megpöccintették a pálcájukat. Bár, másik értelemben nagyon is tudtak velük hódítani.
          Van amit egy veled egykorú, ha még tapasztalatlan, akkor soha nem fog tudni megtenni. De ez egy nagyon más része a történetnek, mint ahonnan kiindultunk. Az viszont szomorú, hogy Ginevra csak ilyenekkel találkozik mostanában.
          - A varázstalanok között is ez a helyzet? Vagy velük nem is próbálkozol?
          Ott eleve kiesik a pöccintés, viszont lehet más, amivel megpróbálják magukhoz édesgetni a nőket. És valljuk be, hogy barátnőm nagyon szemrevaló. Látszik rajta, hogy nem úgy válogatja össze a ruháit, mintha a családtól örökölte volna őket, és ad is a látszatra. Hozzá képest én hajléktalannak tűnök. Főleg, amikor éppen alkotok. Akkor a legszakadtabb gönceim vannak rajtam.
          A téma folytatása viszont meglep. Nem olyan megdöbbentően és elutasítóan, csupán meglep. Bár ilyen felvezetés után nem tudom miért. Elmosolyodom, mert arra gondolok, talán nekem is meg kéne próbálkoznom vele, hogy milyen lehet egy nő karjaiban. De most nem rólam van szó, hanem róla. Minden részletről tudni akarok.
          - A pár hónapos kapcsolatokról én is tudnék mesélni – szúrom közbe, amíg sóhajt egyet. – Főleg az olyanokról, ahol pár hónap alatt még mennyasszony is lesz az ember.
          Aztán persze, figyelmesen hallgatom a vágyait. Azt hiszem, meg tudom érteni. A festés és maga a művészet is egy idő után tud unalmas lenni. A vérem ennél jobban forr más irányba is. Nem véletlenül kavartam egy tolvajjal és utána egy aurorral. Előtte meg egy aranyvérűvel a háború küszöbén. Azt hiszem a veszély utáni kutatás ott tombol bennem, mindamellett, hogy a festéssel is ki tudom élni, de az más. A festés a hobbim, a szenvedélyem. Vajon tudnék ilyen szenvedéllyel lenni mások iránt?
          - A családdal én is így vagyok. Egyszer szeretnék majd gyereket. Korábban is említettem ezt neked, nem csak felvetés volt. De gyerek örökbe is lehet fogadni, ha esetleg nekem vagy a páromnak nem lehet. – Azt csak mellékesként ugyanakkor nem elhanyagolható tényként teszem hozzá, hogy:  - De két nő között például esélytelen lenne a gyerek, úgy nem is maradna más lehetőségem, mint az örökbefogadás, ha eljön az ideje.
          Az viszont elgondolkodtató kérdés, hogy mitől gondolhatják a férfiak pár hét után, hogy már nem kell hódítani? Hogy már megkapták azt amit akartak? Mert ha nekik csak annyi kell, hogy legyen valaki körülöttük, akkor talán egy háziállatot kéne tartaniuk és nem barátnőt.
          - Adtad valami jelét annak, hogy már meg lennél hódítva? Hogy ő elvégezte a feladatát?
          Nem hiszem, hogy ez így lenne, de soha nem lehet tudni. A férfiak talán már jeleket sem tudnak értelmezni. Másrészről viszont inkább tovább gördítem a fonalat, mert kíváncsi vagyok rá, hogy mi van a háttérben a jelen pillanatban.
          - Tényleg? Van valaki? És biztos vagy benne, hogy ő másra vágyik, mint te? Úgy értem, nem gondolhatja meg magát rövid vagy hosszú távon?
          Akárki is az illető, biztos nem mondana neki nemet. Hülye lenne, én hülye lennék az biztos. Ahogy látom a szemeit, már rég néztek így rám. Nem tudom, hogy ez azt jelenti-e, amit sejtek, de nem merem megkérdezni. Nem tudom mit válaszolnék neki, és nem akarom megbántani. Mármint nem ismerjük egymást olyan régóta, nem tudom mivel bántanám meg. Ha elutasítanám vagy ha benne lennék.
          - Nem nyafogsz. Hidd el, hallottam olyat, aki nyafogni szokott, és ez közel sem volt hozzá. – Gyorsan belapátolom a maradék sütimet, és a poharam után nyúlok. – Nem, a suli és a munka mellett nem igazán van időm elmenni bulizni. Konkrétan valamikor az ősszel voltam utoljára. Lehet rám férne már egy kis kikapcsolódás.
          A tavalyi évemben összesen történt annyi dolog, mint előtte egész életemben. És a többsége nem volt feltétlenül jó. Sőt, nagyon nem volt jó, de nem is akarok beszélni róla.
          - Tudsz valami jó helyet? Egy jó bulit?

Esmé úgy tűnt, pontosan tudta, miről beszélek. Ha nem így lett volna, nem váltott volna inkább az idősebb korosztályra ő sem. Egy ideig én is próbálkoztam ezzel, de aztán rájöttem, hogy nagyrészt ugyanaz a liga ez is, csak leharcoltabb kiszerelésben.
- A varázstalanok között is ez a helyzet? Vagy velük nem is próbálkozol? - tette fel a következő nagyon is lényegbe vágó kérdést barátnőm, amire sűrűn bólogatni kezdtem.
- De, próbáltam... ők sem különbek, nekem elhiheted. Mondjuk, egy-két dologra azért mégis csak használhatók, csak nem feltétlen kapcsolatra - nevettem fel. Igen, szerettem kihasználni a férfiakat, főként információszerzés céljából, legyenek akár muglik, akár varázslók. Utóbbiak tévesen hitték, hogy a varázstalanok az orruknál sem látnak tovább, én személyesen tapasztaltam, hogy nagyon is képesek észrevenni a lényeges összefüggéseket, így - egy kis anyagi motivációval - sokszor szereztem információt mugliktól. Nem csak férfiaktól, nőktől is. Láttam Esmén, hogy meglepte a szexuális identitásom... de nem tűnt elutasítónak a dologgal szemben, ami megnyugtató volt. Még el is mosolyodott, amit egyenesen biztatásnak véltem.
- A pár hónapos kapcsolatokról én is tudnék mesélni – sóhajtott mélyet. – Főleg az olyanokról, ahol pár hónap alatt még mennyasszony is lesz az ember.
- Hogy micsoda? - hajoltam kiváncsian előre... Ez nagyon izgalmas sztorinak ígérkezett, és muszáj vol tudnom róla. - Eljegyeztek? Ki és mikor? - kérdeztem kikerekedett szemmel.
- A családdal én is így vagyok. Egyszer szeretnék majd gyereket. Korábban is említettem ezt neked, nem csak felvetés volt. De gyereket örökbe is lehet fogadni, ha esetleg nekem vagy a páromnak nem lehet – magyarázta Esmé a családdal kapcsolatos terveit, amihez én nem igen tudtam semmi értelmeset hozzáfűzni, ezért csak megértően bólintottam és csendben maradtam. Sosem akartam gyereket. Nem volt velük semmi bajom, sőt, voltak egészen cukik is, egy barátnőm kislányát például imádtam hercegnővé felöltöztetni, amikor náluk voltam. De ez nem volt több puszta játéknál. Az, hogy felelősséget vállaljak egy másik emberi lényért, nekem túl nagy falatnak tűnt. A munkám így is olyan elkötelezettséget követelt a részemről, amire nem egy kapcsolatom már pár nap után ráment. Új szerelmeim gyakran nem értették, miért is van az, hogy egyik pillanatról a másikra ugranom kell, eltűnve, mint a kámfor. Ahogyan azt sem, miért töltök rengeteg időt bulizással, hírességek krémjének társaságában...Hiába magyaráztam el, hogy ez is a munkám része... Hogy nekem nem arról szól a munkám, hogy bemegyek reggel, aztán délután ötkor kilépek az ajtón és elvágták az egészet másnapig. Nem, nekem folyamatosan résen kellett lennem, és élő kapcsolatokat kellett működtetnem. És ez az esetek nagy többségében nagyon csúnyán a magánéletem rovására ment. Nem csoda hát, hogy egy gyereket beilleszteni az életembe, innen nézve lehetetlenségnek tűnt. Őszintén szólva egyelőre még egy kisállat, vagy szobanövény is az lett volna. - Adtad valami jelét annak, hogy már meg lennél hódítva? Hogy ő elvégezte a feladatát?
Kicsit elgondolkodtam, végigfuttatva magamban a legutóbbi viszonyaimat, de aztán megráztam a fejem.
- Nem hiszem....szerintem eléggé jó vagyok abban, hogy ne adjam ki az érzéseimet túl gyorsan. De a mai férfiaknak lehet, hogy a rámunáshoz már az is elég, ha egyszer-kétszer ágyba visznek, odáig már el sem kell jutniuk, hogy szerelmet valljak nekik vagy smink nélkül, szakadt melegítőben lássanak - nevettem fel. Bár alap esetben ez erősen bántotta a hiúságomat és nem beszéltem volna róla, Esmével őszintén osztottam meg, hogy igen, velem is megesett már ilyen. Esmé lényében volt valami olyan természetes, gondoskodó figyelem, aminek lehetetlenség volt nem megnyílni.  - Tényleg? Van valaki? És biztos vagy benne, hogy ő másra vágyik, mint te? Úgy értem, nem gondolhatja meg magát rövid vagy hosszú távon?  
A munkámban rég hozzászoktam az elutasításhoz. A különböző módszerekhez, ahogy interjúcélpontjaim le akartak rázni. A nemek tárházának összes vállfajába volt alkalmam belesétálni már. Létezett az egyszerű, nem adok interjút, húzz el, kopj le, nem nyilatkozom, hívom a biztonságiakat formula, ami rövid volt és velős, és lassan, de biztosan kitapasztaltam, hogy az esetek nagy többségében ilyenkor tényleg nem éri meg tovább próbálkozni. Aztán volt az időhúzós, majd bagolyban válaszolok, köhögök, mert elkaptam valamit, családi drámám akadt, haza kell mennem, otthon hagytam a pálcám, satöbbi fajta. Igazából ez is az első kategóriához tartozott, csak a módszerrel élőknek nem volt annyi a pucájában, hogy nyíltan utasítsanak el és inkább a drága időmet vesztegették szánalmas kifogásaikkal. Aztán volt az a fajta elutasítás, amit, ha lehet, még jobban utáltam. Amikor feltettem egy kérdést, amire érkezett egy egyszavas, semmitmondó válasz,  én feltettem a következőt, erre érkezett egy ugyanilyen reakció, és így tovább. Ezt magamban lassú kivéreztetésnek hívtam. Alapjáraton hatásos taktika lett volna, csak nem velem szemben. Mert ilyenkor én nem lekoptam, ahogy más kollégáim, hanem egyenesen vérszemet kaptam...általában aztán ez sem végződött jól, és jött a kívül tágasabb, kidobnak az ablakon, aztán még rám is állítják a hegyi trollt, hogy véletlenül se mehessek vissza formula.
Röviden, nem zavart az elutasítás, hiszen idővel megtanultam, ezzel én csak nyerek... ha mást nem, legalább időt.
- Igen, van - cirógattam meg Esmé hozzám közelebb eső kézfejét finoman az ujjaimmal, és közben felvontam az egyik szemöldököm. Szólni nem szóltam többet... de ebből pontosan tudhatta, mi rejlik a ki nem mondott szavak mögött. Épp csak annyi ideig értem hozzá, hogyha akarta, reagálhatott rá, ha nem akart, figyelmen kívül hagyhatta, és ez esetben én is úgy tettem, mintha semmi sem történt volna.
– Nem, a suli és a munka mellett nem igazán van időm elmenni bulizni. Konkrétan valamikor az ősszel voltam utoljára. Lehet rám férne már egy kis kikapcsolódás. Tudsz valami jó helyet? Egy jó bulit?- lelkesedett fel őszintén, amire elmosolyodtam.
- Tudok... nem is egyet. Most épp a meredező pálcák klubja a kedvencem, de a Sohóban van egy csomó másik jó hely is...Lenne kedved jövő pénteken együtt elmenni valahova? - kérdeztem csillogó szemmel.
- Ha akarod, elhívhatunk másokat is, hogy igazán felrázzuk a parkettet! - ajánlottam.

          Nem kellett volna belemennem. Merlinre, Elliot meg fog ölni, ha rájön, hogy kotyogtam a kapcsolatunkról. De Ginevrában bízok, majd megkérem, hogy ne írjon róla és kész. Mondjuk sajnálom, hogy a varázstalanok között sem találni igazán megfogható férfit. De ki tudja, egyszer lehet szerencséje az embernek és kifog majd egy normális férfit. Addig is maradnak a kísérletek, csalódások és élmények. Akár jók, akár rosszak ezek az élmények.
          - Óh, annyira nem volt az érdekes – igyekszem elbagatelizálni az eljegyzésem körülményeit, hogy Elliot ne kapjon olyan fontos szerepet. Nem szeretném, hogy így lássa viszont magát a főcímlapon.  - Decemberben megismerkedtünk egy elég viharos körülmények között. Aztán jártunk és mikor elmentünk meglátogatni az apukáját akkor megkérte a kezem. Alig több, mint egy hónappal a megismerkedésünk után. Aztán két hónappal később már szakítottunk, és újabb egy hónappal és egy próbálkozással később már feladtuk a kapcsolatunkat. Mondtam, hogy gyors ismertség volt. De amúgy barátokként azóta is tartjuk a kapcsolatot.
          Remélem ennyi elég is ahhoz, hogy kielégítsem a kíváncsiságát. Egyszer talán elmondom, de most még nem. Nem akarok erről beszélni. Ugyan egy éve már elmúlt, mégsem tudok megbocsájtani magamnak, hogy hagytam őt elmenni. Mégis azóta történtek velem jó dolgok, amik enélkül nem történtek volna meg.
          Azt viszont látom, hogy a családdal kapcsolatos válaszom nem a legjobb hír a számára. Nem tudom miért, csak azt, hogy ha kell, akkor tudok változtatni rajta. Talán úgy alakul majd, hogy nekem nem is lehet gyermekem. Ezen még nem gondolkodtam, annyira természetes, hogy rendben lesz. Nem tudom most elképzelni a jövőm gyerek nélkül. Amberrel is olyan jól kijövünk. Mindenki azt mondja a környezetemben, hogy megérdemelnék egy gyerkőcöt. A jövő majd hozza valahogy.
          De visszatérve ismét a férfiakhoz, ugyanazt tudom csak megállapítani, hogy a lovagiasság kiveszett belőlük. Reginald volt az üdítő kivétel. Ő tényleg lovagias volt, vigyázott rám, és leste a kívánságaimat, még akkor is, ha azok néha nagyon hülyeségek voltak. Igaz ő nem a mai fiatal vagy suhanc korosztályhoz tartozik. Akárhogy is nézem, ő más volt, nagyon sok féle módon.
          - Szerintem te még szakadt melegítőben vagy smink nélkül is csodálatos vagy. Ne aggódj már ezek miatt. Ha összeköltözöl majd egyszer valakivel, azzal a valakivel, akivel megtalálod a boldogságot, akkor ő úgyis így is fog látni.
          Örömmel hallom, hogy van valaki, aki tetszik neki. Biztos olyan személy, aki meg is érdemli azt, hogy ennyi figyelmet szenteljen neki. A kezem az asztalon pihentetem egy kicsit, aztán megérzem a cirógatást. Elkerekedik a szemem, és elrántom a kezem. Nem akarom, hogy meglássa a hegemet. Még nem állok készen rá, hogy ezzel a részlettel kiegészítsem a korábban elmondott eljegyzés és szakítás történetét.
          Örülök neki, hogy a bulizás felé terelődik kicsit a téma, viszont ez csak időhúzás a részemről. Tudom, ismerem ezt a gesztust, és nem hagyhatom majd annyiban. De vajon én készen állok egy ilyen kapcsolatra? Még sohasem próbáltam, meg sem fordult a fejemben. Az viszont tény, hogy Ginevra nagyon is vonzó számomra. Olyan lehengerlő.
          - Oké, akkor menjünk majd el oda. Igyekszem magam szabaddá tenni jövő héten. Szeretek rápihenni az ilyen estékre.
          Ingatom kicsit a fejem, de nem szólok semmit. Nem akarom, hogy a rengeteg idegenen kívül más is legyen ott. Ha összefutnánk mással, az más lenne, de én nem akarok meghívni mást.
          - Csak ketten menjünk, rendben?  – kérdem mosolyogva egyenesen a szemébe nézve.
          Befejezem a sütimet, majd megiszom az üdítőmet is. Talán kéne még egyet rendelnem, de nem vagyok biztos benne. Majd hozza valahogy a lehetőség és a beszélgetés.
          - Ott találkozzunk majd előtte valahol? Még nem voltam a Meredező pálcákban. De amúgy az nem egy bordélyház? A nevéből én mindig is azt hittem.
          A kezem az ölembe csúsztatom. A heget simogatom kicsit. Tudom, hogy félreértett, ezt nem lehet nem félreérteni. Sóhajtok egyet, majd a karomat elfektetve az asztalon egyelőre úgy helyezkedem, hogy még ne sejtsen semmit.
          - Korábban említettem az eljegyzésem, és a szakítást is. A szakítás nagyon csúnyára sikeredett, és egy nagyon rossz időszakom volt utána. Szeretném, ha tudnád, hogy korábban, mikor elhúztam a kezem, az nem miattad volt. Én nem szeretek beszélni róla, de úgy gondolom, ha nem is értesz majd meg, elmondhatom neked.
          Remélem, nem ködösítek annyira ezzel az egész helyzettel. Igazából megvárnám, amíg rákérdez, jobb lenne tudni, hogy valóban kíváncsi-e a folytatásra vagy csak ráerőszakolom a múltam egy nagyon nehéz darabkáját.
          - A szakítás után öngyilkos akartam lenni. A heg még meg van a csuklómon. Ha szeretnéd… - Leveszem az asztalról azt a karomat, amelyik ép, és rábízom, hogy megemeli-e kicsit a felsőm ujját, hogy lássa vagy sem. - Ezek után még mindig akarsz tőlem valamit?  – kérdem kicsit félve.

Természetesen feltűnt, hogy Esmé erősen tompítani próbálta eljegyzésének jelentőségét.
 - Óh, annyira nem volt az érdekes. Decemberben megismerkedtünk egy elég viharos körülmények között. Aztán jártunk és mikor elmentünk meglátogatni az apukáját akkor megkérte a kezem. Alig több, mint egy hónappal a megismerkedésünk után. Aztán két hónappal később már szakítottunk, és újabb egy hónappal és egy próbálkozással később már feladtuk a kapcsolatunkat. Mondtam, hogy gyors ismertség volt. De amúgy barátokként azóta is tartjuk a kapcsolatot - árulta el Esmé, mire érdeklődően oldalra hajtottam a fejem.
- Hmmm.... pedig ez a történet szerintem minden, csak nem unalmas. Ha ismert lenne az illető, akkor a Prófétában azonnal címlapra is kerülne. Ez holtbiztos - mosolyogtam tudatlanul, hiszen nem sejtettem, hogy Elliot az, aki megkérte barátnőm kezét. Amúgy tökéletesen meg voltam győződve arról, hogy ez a sztori megérne egy, ha nem több címlapot legalább. Volt benne őrült szerelem, hirtelen lánykérés és aztán váratlan - Esmé számára láthatóan fájdalmas - fordulatként, szakítás is. Reméltem, hogy egyszer mesél még erről részletesebben is, de most kivételesen nem kíváncsiskodtam. Igyekeztem tapintatos lenni, mert láttam rajta, hogy elég mélyen érinti a téma, és egy igazi 'mélyinterjúhoz' még időre van szüksége. Az, hogy ilyen hamar témát váltott, csak megerősítette a gyanúmat.
- Szerintem te még szakadt melegítőben vagy smink nélkül is csodálatos vagy. Ne aggódj már ezek miatt. Ha összeköltözöl majd egyszer valakivel, azzal a valakivel, akivel megtalálod a boldogságot, akkor ő úgyis így is fog látni - nyugtatott barátnőm, amire hangosan felkacagtam. Persze nagyon jól esett, amit mondott, de egyszersmind meg is mosolyogtatott.
- Édes vagy... és hidd el, nem aggódom emiatt, csak racionális vagyok - mondtam kissé élcelődve, széles mosollyal az arcomon.
 - Amúgy abban sem vagyok biztos, hogy én össze akarok költözni valaha is valakivel - rántottam meg a vállam lazán. Ezután, mikor megléptem azt a fontos, stratégiai húzást, hogy hozzáértem a kézfejéhez, pontosan tudtam, hogy kétesélyes a dolog. Vagy viszonozza az érdeklődésemet, vagy elhárítja azt. Az utóbbi történt, és ezzel nem is volt semmi gond. Nyeltem egyet ugyan, mikor elrántotta a kezét, de aztán hamar túltettem magam rajta. Visszahúztam a kezem, majd mint aki az előbb csak irányt tévesztett, diszkréten a poharam után nyúltam és megnedvesítettem az ajkaimat a tiszta, hűvös vízzel. Az Esmétől érkező egyértelmű hűs reakció azonnal lehűtött. Én nem az a fajta voltam, aki szerette hiú reményekbe ringatni magát. Szerencsére a bulizás téma hamar elterelte a figyelmünket az előbbi jelenetről, és én nagy lelkesedéssel vetettem bele magam a terelésbe, hogy ha lehet, minél előbb tompítsuk az előbbi fiaskóm élét.
 - Oké, akkor menjünk majd el oda. Igyekszem magam szabaddá tenni jövő héten. Szeretek rápihenni az ilyen estékre - mondta Esmé. Örültem, hogy ezek szerint a jövőben nem csak a 'bűnözésben' lesz a társam, hanem a bulizásban is. Nagyon kedveltem a társaságát, és könnyen el tudtam volna fogadni azt is, ha a barátságnál több sosem alakul ki köztünk. Szabad világban éltünk, szabad döntéseket hoztunk. Tisztában voltam vele, hogyha nem érdeklem másként, úgysem tehetek semmit.
 - Csak ketten menjünk, rendben? – kérdezte mosolyogva, amin egy kicsit meglepődtem. Azt gondoltam, kapni fog az alkalmon, hogy másokat is elhívjon, és ez által bebiztosítsa magát attól, hogy esetleg részegen ráhajtsak. Egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkaimat, amikor a kérdése miatt rájöttem, előbbi húzásom miatt mégsem kezdett el olyan erősen viszolyogni tőlem, mint azt abból a heves kézrántásból ítéltem... és szívesen marad kettesben velem a jövőben is.
- Persze, úgy is szuper - bólintottam én is mosolyogva. - Ott találkozzunk majd előtte valahol? Még nem voltam a Meredező pálcákban. De amúgy az nem egy bordélyház? A nevéből én mindig is azt hittem. Megint felkuncogtam.
- Ha van kedved, akkor átjöhetsz előtte hozzám is, én csak pár percre lakok a helytől. Egyébként egy elég igényes pub és szórakozóhely, nagyon jót lehet ott táncolni... de nem mellesleg van bordély része is, igen, az alagsorban. Egy kis ideig csöndben szemléltem, ahogy Esmé befejezte a sütijét és az üdítőjét, és már készültem arra, hogy felhozzak valami más témát, amikor nagyon váratlan irányt vett a beszélgetés.
 - Korábban említettem az eljegyzésem, és a szakítást is. A szakítás nagyon csúnyára sikeredett, és egy nagyon rossz időszakom volt utána. Szeretném, ha tudnád, hogy korábban, mikor elhúztam a kezem, az nem miattad volt. Én nem szeretek beszélni róla, de úgy gondolom, ha nem is értesz majd meg, elmondhatom neked - simította meg a kezét közben alig észrevétlenül, de az én figyelmemet mégsem kerülte el a gesztus. Amikor interjúztam, legalább annyira számított a riportalanyok testbeszéde, mint amit mondtak, éppen ezért Esmé mozdulata is azonnal feltűnt.
- A szakítás után öngyilkos akartam lenni. A heg még meg van a csuklómon. Ha szeretnéd… - tett bátorító mozdulatot arra, hogy ha akarom, megnézhessem a csuklóját. Nem haboztam, lassú finom mozdulattal megemeltem a felsője ujját, aztán hátrahőköltem a mély heg láttán. - Ezek után még mindig akarsz tőlem valamit?
Finoman visszaengedtem az anyagot a bőrére, aztán két kezembe fogtam gyönyörű arcát.
- Miért tettél ilyet magaddal? Kérlek, ígérd meg, hogy soha többet nem emelsz pálcát vagy kezet magadra!  - néztem rá halálosan komolyan. - Te túl értékes vagy ahhoz, hogy ilyet tegyél... - simítottam meg az arcát lágyan.

          Nos, pont ez a lényeg. Ezét nem merem hangosan elárulni azt a nevet. Elég, hogy én tudom. Főleg azok után, amiket még tudok róla és a családjáról. Akár a szülői családról, akár a párjáról. Bár, a párját már így is mindenki ismeri, nem lenne az nagy újdonság. A másik ok pont ez. Ha kiderülne, hogy korábban mi együtt voltunk, akkor egy ideig talán szenzáció lennék, ami a művész világban nem biztos, hogy előnyös, ha bulvárként hírként kezd el feltűnni a nevem.
          - Hát, akkor mikor én voltam vele, még nem volt híres. Sőt, került mindenféle tevékenységet, ami azzal járt, hogy kiderüljön a neve. Mostanra viszont már lett egy kisebb hírneve a párja miatt.
          A fene, hogy miért nem tudom tartani a szám. Azt hittem, hogy ennyi még belefér, de mostanra már annyit elárultam, hogy egy jól irányzott kérdés, és akár ki is találhatná kiről van szó. Nem hiszem, hogy olyan sok feltörekvő csillag van mostanában, főleg olyan, aki a párja miatt lett híres. Most már mindegy, ha rákérdez, akkor nem fogom titkolni, de egyelőre még nem akarom elárulni.
          Édes vagyok. Olyan boldogsággal tölt el ez a szó, de még nem tudom az igazi okát. Mármint feltételezésem van, de azzal eddig nem találkoztam és nem tudom, hogy ő hogyan viszonyulna hozzá. Nem tudom, hogy a valóságban én hogyan viszonyulnék hozzá, ha egyszer csak megcsókolnánk egymást, vagy kijelentenénk, hogy akkor mi most járunk.
          - Akkor mégis hogyan akarnál összejönni valakivel. Hídd el nekem, összeköltözni valakivel felemelő érzés. Persze, ott vannak a kétségek, hogy mi lesz, mit kell feladni, hogyan alakul és a többi, de összeségében én mindig is jobban szerettem valakivel együtt lenni, mint az üres lakásban. Néha Felix sem elég ennek a hiánynak a pótlására.
          Szerintem nem teremtődött senki sem magányos embernek. Talán van olyan, aki nehezebben találja meg a párját, talán nem sikerül azonnal összeszokni a nagy Ővel sem, de mindenkinek van egy párja. Aztán eszembe jut valami. Nem emlékszem rá, hogy meséltem volna neki Felixről, így inkább gyorsan kiegészítem a mondandóm, mert Reginaldból kiindulva, aki nem tudta, ez a név elég félrevezető.
          - Felix a kutyám. Meséltem már róla?
          De ha nem, akkor fogok, és biztos vagyok benne, hogy találkozni is fognak. Bár, elég az, ha megismeri majd, és a drága ebem magát adja el a cukiságával. Mielőtt azonban tovább mennénk ezen a vonalon, egy jobb téma felé kanyarodunk. Bulizni de jó lenne elmenni. Kikapcsolódni, főleg így a vizsgaidőszak előtti hajránál. Tudom, még messze van, de soha nem lehet tudni, hogy mi jön közbe. Szeretnek meglepetést okozni egy váratlan plusz feladattal, ami ráadásul nem is könnyű. De annak köszönhetően nem mindig kellett vizsgáznom félév végén.
          Abból viszont nem engedek, hogy kettesben menjünk bulizni. Remélem, ezzel kicsit visszaadom a hitét a belém vetett érzelmeivel kapcsolatban. A lényeget még úgysem tudja, és addig nem is szeretném beleélni magam semmibe, amíg meg nem tudja a titkom. Legalábbis az egyiket.
          - Óh, az jó lenne, ha át tudnék menni hozzád. Legalább nem kell félnem tőle, hogy elkapnak és eladnak a bordélyba – mosolygok.
          De hogy így megbeszéljük ezt is, igazából érzem, hogy már nem tudom tovább terelni a témát. Ahhoz túl sok minden történt, és ha nem most leszek őszinte akkor soha nem fogok az lenni. Tudnia kell, mielőtt talán életreszóló döntést hoz.
          Megmutatom neki a hegemet. Némán nézem végig, ahogy felhúzza a felsőm ujját, kicsit elidőzik a látványon. Nem akar majd így. Nem baj, inkább most legyen akkor vége, mikor még el sem kezdődött, mint hetek múlva. Bulizni ettől persze még elmehetünk, tényleg jót tenne, és ha nagyon kínos lenne, akkor még mindig beszervezhetek valakit. A reakciója azonban meglep. Hirtelen le is dermedek tőle.
          - Én… - Nem tudok megszólalni. Ezt már tisztáztam magamban, és hacsak nem történik megint valami nagyon komoly dolog, akkor nem tennék ilyet többet. – Én nem csinálok ilyet többet.
          Hirtelen elerednek a könnyeim, felpattanok a helyemről, átülök mellé, magammal rántom a széket és megölelem. Forrón, szorosan. Nagyon jól esnek a szavai. Ha majd nem az utcán leszünk, akkor azt is elmondom, miért tettem, de addig is, az maradjon meg a saját titkomnak.
          - Köszönöm. Nagyon köszönöm.

 - Hát, akkor mikor én voltam vele, még nem volt híres. Sőt, került mindenféle tevékenységet, ami azzal járt, hogy kiderüljön a neve. Mostanra viszont már lett egy kisebb hírneve a párja miatt - magyarázott tovább Esmé... Természetesen túl nagy cikesz volt ez ahhoz, hogy ne csapjak le rá. - Igen? - kérdeztem elgondolkodva. Aztán összeraktam a képet, és színpadiasan a homlokomra csaptam.
 - Ááá... Csak nem Elliot Forest volt az a rejtélyes vőlegény? - hagytam egy kis hatásszünetet, hogy reagáljon, de szinte biztosra vettem, hogy a tippem talált-süllyedt. Ki más lett volna, akinek a párját és őt magát is ennyire ismeri Esmé, és aki nemrégóta forog csak ilyen híres körökben.
- Meg tudlak érteni, ha ő az... Elég jó bőr - mosolyogtam Esmére kicsit élcelődve. - Magamban csak Szexinek hívom - kuncogtam fel.  Aztán visszafogtam magam. Reméltem, hogy nem bántottam meg Esmét a poénkodásommal, de hát ő repítette fel a cikeszt... és ez a pár ártatlan poén annyira adta magát, hogy igazán nem hagyhattam ki.
- Akkor mégis hogyan akarnál összejönni valakivel. Hidd el nekem, összeköltözni valakivel felemelő érzés. Persze, ott vannak a kétségek, hogy mi lesz, mit kell feladni, hogyan alakul és a többi, de összeségében én mindig is jobban szerettem valakivel együtt lenni, mint az üres lakásban. Néha Felix sem elég ennek a hiánynak a pótlására - fejtette ki Esmé a boldog együttélés titkát, amire kicsit zavarba jöttem. Én 27 éves voltam, ő meg, hát nem tudtam pontosan, de 20-nál biztos nem volt több, és ezek szerint mégis jóval több tapasztalata volt a témában, mint nekem. Tizenkét évre visszatekintő szerelmi életem során még sosem költöztem össze senkivel. A legintimebb és leghosszabb kapcsolatom a gardróbszekrényemhez kötött.... ami a férfiakat vagy a nőket illeti, pár ágyban felejtett zoknit, alsónadrágot vagy melltartót leszámítva, soha senkivel nem kellett osztoznom a lakásomon. És nem szándékoztam a közeljövőben ezen változtatni.
- Hát... nem is tudom... én nem vagyok túlzottan alkalmazkodó típus. És nem szeretek feladni semmit, ami fontos nekem, más kedvéért. Egyszer volt egy pasim, aki bevallotta, hogy nem tetszik neki a kedvenc parfümöm illata. Mondanom sem kell, hogy nem a parfüm repült... - mosolyogtam játékosan Esmére. Próbáltam poénnal elütni a kérdés élét, mert őszintén szólva ez a téma eléggé kényelmetlenül érintett, holott, még csak most kezdtünk bele. Ezek után már az sem igazán lepett meg, hogy Esmének máris van egy Felix nevű lakótársa.... vagy mije.
- Felix a kutyám. Meséltem már róla?
- Ja, igen! Az egyik leveledben említetted... Biztos nagyon cuki - bólogattam lelkesen, mert most már beugrott, hogy tényleg írt róla.
A bulizás részletei egyre jobban kezdtek körvonalazódni, és én már alig vártam, hogy eljöjjön az a bizonyos este. Főleg, hogy Esmének volt kedve előtte átjönni hozzám.
- Óh, az jó lenne, ha át tudnék menni hozzád. Legalább nem kell félnem tőle, hogy elkapnak és eladnak a bordélyba. Nevetve legyintettem a félelmeit hallva.
- Á ne aggódj, ez inkább egy melegbár, mintsem bordély, csak kivételes alkalmakkor vannak sztriptízshowk a klubban, és azok is az alagsorban - magyaráztam lelkesen.
- Nagyon jó hely, ismerem a tulajt is, nem lesz semmi baj - kacsintottam biztatóan. A könnyed téma után nem is olyan sokára jóval mélyebb  vizekre eveztünk, de ez nem zavart, sőt. Szerettem volna megismerni Esmét, és ez a heg nyilvánvalóan fontos része volt az életének.... vagyis, az, ahogyan keletkezett, bizonyosan.
- Én… - kezdte láthatóan zavarban barátnőm, miközben erősen tartottam az arcát, de persze csak annyira, hogy érezze, fontos nekem. Fájdalmat még véletlenül sem akartam neki okozni az érintésemmel. Nyilvánvaló volt, hogy dacára fiatalkorának, abban már sajnos volt elég része... – Én nem csinálok ilyet többet.  - ígérte, mire kissé megkönnyebbülve felsóhajtottam. Könnyes szemmel váratlanul felpattant, hogy aztán mellém kanyarítsa a székét, és átöleljen. - Köszönöm. Nagyon köszönöm - hálálkodott forrón, miközben a könnyei végigpatakzottak az arcán, és nem csak az ő, hanem az én ruhámat is eláztatták, de ezt cseppet sem bántam. Teljes erőmből visszaöleltem, hogy érezze, tartom, velem biztonságban van.
- Na azért.... - suttogtam a fülébe lágyan, aztán vigasztalón végigsimogattam a hátán.
- Bár tudom, hogy azt mondtam, Szexi ez az Elliot, azért ennyit még ő sem ér... Semmilyen körülmények között - mondtam mosolyogva, és a zsebemből egy zsepit csempésztem a markába. Türelmesen kivártam, amíg Esmé kisírja magát, én addig nyugtatólag az ujjaim között játszadoztam pár hajtincsével. Aztán, mikor úgy láttam, hogy sikerült teljesen megnyugodnia, megkérdeztem:
- Na, jöhet még egy kör süti? - kérdeztem csillogó szemmel. - Vagy inkább sétáljunk egyet, Szépségem? Közben elmesélhetnéd, hogy mi is történt... De persze csak ha akarod - néztem rá kérdőn.

---

Sage felnevet a megjegyzésemre, amit a vérkiszedés kapcsán célzok neki, és ez az én ajkaimra is mosolyt csal. Közben ő is végleges döntésre jut a tápokat illetően, és közelebb indulunk a pénztárhoz, ahol egy boszorkány előttünk épp ráérősen cseveg az eladóval. Tekintve, hogy nem a világ legtürelmesebb emberének a hírében állok, kissé összevonom a szemöldökömet, és úgy szugerálom a nő hátát, hogy fejezzék már be az eszmecserét, fizethessünk végre. Jensen azóta biztos kiakadva ordibál - ismerve őt, ráunt a többiekre -, és amúgy is szívesen megkóstoltatnám vele ezt az erdei gyümölcsös falatkát.
– Feltételezem olyan lehet, mint a whisky. – Mondja közben a férfi mellettem vigyorogva, a lángnyelv ízű fagyira célozva. – Szóval csak merész feltételezés, de talán nem fogok komoly égési sérüléseket szenvedni. Már sokszor ittam lángnyelvet és még sosem gyulladtam fel.
- Még szerencse! - bólogatok, miközben kissé meglepetten oldalra kapom a fejem, hogy egy felettem elreppenő madár ne kapja le a fülemet a helyéről, aztán figyelem, ahogy az az ablakhoz érkezve apró kis papírdarabokra hullik. - Akkor remélem, most sem fogsz.
Ezután még várakozunk egy darabig, és a baglyainkról beszélgetünk - megtudom, hogy az övé, Erwin, egy igazi keményfiú, hiszen egymagában szárnyalt Izlandon meg Lappföldön, amíg Sage kutatómunkát végzett. Ez egyébként elég izgalmasan hangzik. Szeretnék kérdezni róla, de ekkor a kasszánál illegő boszorkány végre fogja azt a rakat macskajátékot, és kibilleg, így mi következünk. Feltesszük a pultra azt a tömérdek mennyiségű bagolytápot - kicsit távolabb húzom őket egymástól, össze ne keverjük, na, nem mintha hatalmas baj lenne.
– Kifizetem a tiédet is.
Felpillantok rá, és bár  meglep, végül úgy döntök, nem ellenkezek.
- Köszi - mosolyodom el. Fizet, aztán elvesszük a csemegéket, és kiindulunk a boltból. Plusz pont, határozottan plusz pont.
Jensen unottan rágcsálja a ketrecét, amikor végre odaérünk hozzá. A többi állatka mellé raktam le, akik a gazdáikra várnak, vagy a Menazséria tagjai, csak nézelődnek, de úgy tűnik, nem kötött életre szóló barátságokat - mikor viszont észrevesz, pontosabban a kezemben lévő zacskókat, izgatottan csapkodni kezd a szárnyaival, és annyira hozzányomul a rácsához, hogy még a fülszerű tollai is kibuknak azon a feje tetején.
- Szóval ő itt Jensen - mutatom be Sage-nek. - Jensen, ő itt Sage. Ne harapd meg az ujját, kérlek.
Gyorsan kiveszek pár kekszet, hogy adjak a bagolynak, aki látványosan vágyakozik a kaja után.
- Na, menjünk fagyizni! - válaszolom bólogatva.

Megragadom Jensen kalitkáját - mivel szinte mindenhova cipelem, nem vág arcul annak súlya -, és végre elindulhatunk. Nincs nagyon messze, nemsoká oda is érünk Florean Fortescue fagylaltszalonjához,  az úton persze végig Sage-re támaszkodom, mert nem igazán tudom, merre is van a hely. Még sosem voltam itt. Valószínűleg kár, hogy kihagytam. Majdnem úgy néz ki, mint egy aranyos mugli fagyizó, de az épület egyes elemei határozottan tükrözik az Abszol út egyedi, mágikus stílusát. Lenyűgözve bámulom a fagyizót, még akkor is, amikor már helyet foglaltunk a balkonon. Én voksolok erre, mert sokkal kellemesebb, meg amúgy se hiszem, hogy mások nagyon örülnének, ha Jensen bent üldögélne egy széken. Így legalább ő is tud nézelődni. És még kevesebben is vannak.
- Szóval - nézelődök ide-oda. - Említetted ezt a kutatómunkát. Mesélsz róla?

 

A rácson keresztül bedugom az ujjamat Jensennek, hogy megpiszkáljam a csőrét, és megsimítsam a kis pihetollakat, amelyeket ott elérek, közben pedig az Abszol út pezsgését figyelem pár pillanatig. Fiatalabb és idősebb boszorkányok meg varázslók szaladgálnak mindenfele, egyedül vagy csoportokba verődve; ha nem tudnám, hogy június van, biztos lennél benne, mindenki a szeptemberhez készülődik. Azonban amióta belecsöppentem a varázsvilágba, az Abszol út mindig is ilyen volt.
Lévén, hogy tizenkét éves koromig a legapróbb közöm sem volt a mágiához, sok dolog még mindig furcsa számomra. Valakinek, aki a televízióban látott figurákhoz, telefonokhoz és határozottan mugli szerkezetekhez szokott - mint például a sebtapasz -, az elején nagyon nehéz felfogni azt a rengeteg új és hihetetlen dolgot. Mondhatnám, hogy a sci-fi filmek segítenek valamelyest, de ez nincs így. Egyetlen egy film sem képes felkészíteni arra, hogy a Roxfort folyosóján halálos nyugalommal mozgó festményekkel és lépcsőkkel találod szembe magad. Hogy rájössz, képes vagy nagyon furcsa dolgokat véghezvinni mindössze egy fa pálca segítségével, és ez csak... furcsa. Nagyon furcsa. Gondolom aranyvérűként mindez sokkal könnyebb, hiszen ebbe születnek bele, és számukra a mágia természetessé válik. Nekem még mindig szürreális végigpillantanom itt. Nehezen akarom csak elhinni, hogy én is ide tartozom.
Úgy tudom, anya aranyvérű volt. Bárcsak elmondhatná, az milyen érzés!
Közben, miután ő maga átvizsgálta, Sage felém tolja az étlapot. Kezembe veszem, és kíváncsian fürkészni kezdem. Nehéz lesz a választás, mert - majdnem - az összes ínycsiklandozónak tűnik. Nem lehetne az összeset összegyúrni egybe? Érdekes lenne, az biztos.
– Három éve végeztem el a Godrikot. Aztán egy kutatócsoportba kerültem, akikkel rúnákat kerestünk. - Sage közben nekikezd a mesélésnek, így felpillantok rá, jelezve, hogy hallgatom, csak közben még válogatok. Nem sokkal később azonban felbukkan a pincérnő, s mivel újdonsült társam átadja nekem a választás jogát elsőként, kénytelen vagyok döntésre kényszeríteni magam. Végül egy levendula ízesítésűt kérek, amin ehető virágok és csillámnak kinéző cukordarabkák vannak. Viszont láttam wasabis-epreset is, s bár nem magamnak, Karennek nagyon szívesen csomagoltatnék belőle. Hé, még mindig jobb, mint a varangy!
Azt kívánom, bárcsak ne lenne bennem ennyire gyűlölet aziránt a nő iránt. Utálom, amiért ennyire utálom, és azt méginkább, hogy hiába próbálok túllendülni az érzésen, ez csak pillanatról-pillanatra erősödik... Miért is gondolok rá? Csak feleslegesen elrontom a kedvem vele.
Szerencsére Sage folytatja, szóval ismét rá figyelek, ezúttal már teljességgel őt nézem, az asztalra támaszkodva.
– Szóval a kutatómunka… skandináv rúnákat tanulmányoztam - meséli. - Aztán áttértem az izlandi szimbólumokra. Ezért Lappföld után és előtt egy időt még ott töltöttem a szigeten. Láttam egy igazi vulkánkitörést is! Nagyon izgalmas.
Bár idén felvettem a rúnaismeretet, annyira azért nem vallanám magam hozzáértőnek a témában. Nagyon izgalmasnak gondoltam az elején, és bár ez a fajta vélekedésem megmaradt a dologról, a tanárral nem voltunk eléggé egy síkon ahhoz, hogy határtalanul tudjam élvezni.
Felhúzom a szemöldökömet, amikor hozzáteszi, hogy szerinte nem valami lenyűgöző a történet.
- Szerintem az. Nagyon érdekes lehetett! - mondom lelkesen. - Biztos egy csomó klassz dolgot láttál meg tapasztaltál! És nem volt rossz annyira messze? Egyedül voltál? Ez nem hangzik unalmasnak.
Hagyok egy kis szünetet.
- Az apám egy cégnél dolgozik, akik szinte Európa minden szegletében terveznek épületeket. Emiatt rengeteget utazik, szinte alig van itthon. Egyszer ő is volt Izlandon, még régebben... Úgy emlékszem, neki is nagyon tetszett. - Halványan mosolygok, ám hirtelen kikerekedik a szemem. - Várj, Lappföld...! Mondd, hogy találkoztál a Mikulással.
Természetesen a józan eszem tudja, hogy ez egy butaság, de semmi pénzért nem vallanám be. Vajon ez is olyan mugli dolog? Egek, azért remélem, tudja, ki az a Mikulás, különben nagyon szomorú leszek.
Néha fogalmam sincs, hogy kötöttem én ki a Mardekárban.
- Éés igen. - Válaszolom meg végre a kérdését. - Most végeztem az ötödikkel. Nemrég ért véget a vizsga.
Szerencsére az RBF-em szinte remekül sikerült, ennek pedig annyira örültem, amikor megtudtam, hogy megölelgettem Jensent ketrecestül, ő meg persze nagyon értékelte a dolgot. Az utolsó pár hétben annyira lenyomott a stressz meg az álmatlanság, hogy szinte beszélgetni se volt kedvem, de végre vége, és most egy ideig megint lazítok. Nagyjából.

Figyelem, ahogy cigarettát vesz elő a zsebéből, és már felkészülök annak tömény, fullasztó füstjére, amely mindjárt az arcomba csap, de ez végül szerencsére elmarad. Igaz, párszor próbáltam, de az csak annyira volt elegendő, hogy végleg hányingerem legyen még a szagától is.
- Köszi - jegyzem meg hálásan, a cigi felé biccentve, miközben törökülésbe húzom a lábaimat, és úgy hallgatom a szavait.
Tényleg érdekesnek találom azt, amit elmesélt, hiába nem volt hosszú történet. Bár meglehet, az én unalmas életemhez képest minden klassznak hatott. Na, nem mintha panaszkodnék - ha nagyon akarnék, változtathatnék rajta, de valahogy sosem voltak igazi mugli barátaim, akikkel nyáron lóghatnék - gondolom, mert az év jelentős részét nem itt töltöm -, a roxfortosokkal pedig szintén elmaradtak az ilyesmi dolgok a szünetekben.
– Rossz volt - válaszol Sage, bár sejtettem. Hiába új helyek, meg izgalmas felfedezések, ha az ember nem tudja őket megosztani valakivel. Én legalábbis így gondolkodom. Bár az előbbi barátok miatti panaszkodásomból nem ez derült ki, de egyébként társasági ember vagyok, abból a szempontból legalábbis, hogy szeretem, ha mindig van ott valaki, akivel meg tudom vitatni a gondolataimat, érzéseimet. Igaz, ezt a szerepet néha Jensen tölti be, de ezt nem bánom. Nagyon jófej kis bagoly ám ő.– De azt hiszem, megérte. Legalább lesz, mint mesélni az unokáknak. Feltéve, hogy lesznek, persze. Ha nem, akkor is jól fog mutatni az emlékirataim között.
- Mindenképpen menő - értek egyet. Ezután közli, hogy nem találkozott a Mikulással, amire tettetett szomorúsággal válaszolok. - Ne már! Lehet, hogy meghívott volna a játékgyárába. Kaphattál volna valami igazán király szuvenírt.
Alighogy felhozódik a Roxfort következő témaként, megjelenik ismét a pincérnő, ezúttal már a fagyijainkkal a kezében. Hirtelen annyira leköt, hogy megkaparintsam az enyémet, hogy nem is figyelek rá, csak egy köszit küldök felé, azonban ezután szinte egyből észreveszem Sage reakcióját szemem sarkából, és felpillantva követem a tekintetét. Elvigyorodom a látványon, holott ez inkább szánalmas, mint vicces.
- Azért remélem, nem mész utána. Akkor itt kell hagynod a fagyidat, és félő, hogy megeszem. Vagy Jensen... - mutatok rá a tényre vigyorogva, aztán én is eszegetni kezdem a fagylaltomat. Nem mondom, hogy Sage külseje nem kellemes - bár egyelőre engem jobban lenyűgöz a belsője, mármint abból a szempontból, hogy nem egy pszichopatával fagyizok, mert hát na -, de ez mégiscsak egy nevetségesen kétségbeesett próbálkozás, nem? Vagy csak tényleg túl unalmas vagyok?
- Nem volt olyan nehéz - felelek vállat vonva, miközben felpillantok rá. - Szerencsére elég jól sikerült. Bár nem tudom, szerintem ezeket a vizsgákat túlértékelik. Az a pár kérdés úgysem tudja tükrözni az addigi tanulmányaidat... - magyarázom töprengve, mintha én nem stresszeltem volna rá ugyanúgy, mint mások, a vizsgát megelőző pár hétben. De ezt nem kell tudnia. -  Milyen a fagyi? - váltok aztán hirtelen egy kellemesebb témára, mert hát mi lehetne a fagyinál jobb?

- Dehogy megyek! Csak nem akartam, hogy kárba vesszen az erőlködés, ezért megnéztem a fenekét. Bár lehet, hogy neked és nem nekem akart ennyire tetszeni.
Szívem szerint felnevettem volna a megjegyzésén, hiszen ezt elég valószínűtlennek tartottam, de aztán végül visszafogtam magam, és csak egy sejtelmes kis mosolyt engedtem meg magamnak, közben kanalazva egy újabb falatot a fagylaltból. Kellemes levendula íze volt, aki nem szerette a virágot, az egész biztosan rosszul lett volna tőle, de én minden formájában vonzódtam a lila kis növényhez. Az édesség tetején pedig nem csak, hogy ehető virágok, de néhány mályvacukor és csokichips is helyet kapott.
- Igen, lehet.
A téma visszaterelődött a Roxfortra. Szerettem azt az iskolát, minden furcsaságával együtt, amikbe az évek alatt lassan még én is beleszoktam. Talán a szívem mélyén igenis szerettem más lenni, különleges, s nem csak azért, mert láthattam Karen szemében azt az elégedetlen és kissé irigykedő csillogást minden alkalommal, amikor a szünetekben  visszatértem hozzájuk. Apa családjába nem keveredett előttem varázsló vér, anyának viszont elég sok felmenője mágus volt. Sajnos a halála után a két család teljesen kettévált egymástól, és az utolsó emlékem az anyai nagyszüleimről olyan nyolc éves koromból dereng, azóta nem láttam őket.
Átpillantottam a terasz korlátja felett, és figyeltem pár pillanatig a boszorkányokat meg varázslókat, az Abszol út szokásos lelkes zöngését és vibráló erejét. Imádtam. Már el sem tudtam volna képzelni az életemet másképp.
Visszafordultam a férfi felé, amikor a fagylaltjáról kezdett áradozni, és féloldalasan elmosolyodtam, mikor észrevettem a szája sarkában olvadozó cseppeket. Úgy tűnt, észre sem veszi, vagy legalábbis egyáltalán nem zavarta, ezen pedig képtelen voltam végül nem felnevetni. Vettem egy rózsaszín, a fagylaltozó táncikáló logójával ellátott szalvétát az asztal közepére kihelyezett tartóból, és felé nyújtottam.
- Örülök, hogy ízlik, de előbb törölközz meg! - vigyorogtam. - Még az állad is fagyis.
Közben felém tolta a poharat, szóval megtöröltem egy másik szalvétával a kanalamat, hogy ne maradjon rajta a levendulás csodából egy csepp se, nehogy elrontsa a hatást. A másik kezemmel pedig csere gyanánt felé toltam az én kelyhem, hogy ő is kóstolja meg, ha szeretné.
Megkóstoltam a fagyit; a számban konkrétan felrobbantak a cukorkák, és bár az alkohol ízéért nem voltam odáig, ez teljesen elenyésző volt a pillanatban. Az élményt egy szóval tudtam volna leírni: elképesztő. Furcsa kombináció volt, de nem volt rossz. Még egy második falat azonban bőven elegendő volt, hogy aztán visszatoljam hozzá a fagylaltját.
- Valóban meglepően finom. - Bevallom, volt egy kis előítéletem, de ez eloszlatta azokat... Nagyjából.
Miután én is visszakaptam a fagyimat, Jensen felé pillantottam: hatalmas szemekkel figyelte az azon virító kis szirmokat, és közben aprón toporgott, annyira hozzányomva magát a ketrecéhez, hogy a csőre kibukkant a rácsok közül.
- Kétlem, hogy túlzottan ízlene. - Mondtam a lehető legnagyobb jóindulattal, mintha csak egy emberhez beszélnék. Bár néha meg voltam róla győződve, hogy ez a bagoly érti, amit mondok. Ez a pillanat azonban nem azok közé tartozott, mert Jensen még a szárnyait is meglobogtatta, látványosan kuncsorogva egy falatért. Viszont helyette a hátizsákomba nyúltam pár falat bagolycsemegéért, s ez szerencsére egyből elterelte a figyelmét a fagyimról, és lelkesen lenyelte az apró kis kekszeket.
- Szóval... - pillantottam közben vissza Sage-re, de azért ügyeltem arra, hogy a madár nagy lelkesedéseiben ne csippentse le az ujjamat. - Te is a Roxfortba jártál, ugye? Melyik házba tartoztál? - kérdeztem kíváncsian.
Nem volt egy fontos információ, azonban engem akkor is érdekelt. Így első pillantásra valamiért a Hugrabugra tippeltem, de természetesen tudtam, hogy egy benyomás semmit nem jelent, hiszen én sem voltam egy kifejezett Mardekáros, ha azt nézzük.

Bedugtam néhány ujjamat a rácsok közt s megsimítottam Jensen fejecskéjét, aki épp élvezettel ropogtatott, aztán ahelyett, hogy legalább hálás lenne, amiért egérszagú lett a fél kezem, csak még többet követelt, ide-oda forgatva a fejét. Azonban már csak egy darabot kapott, utána elraktam a zacskót, és reméltem, hogy megelégszik vele, elfogadja a sorsát, és nem kezd el visítozni. Általában amikor együtt voltunk, csendben volt. Otthon, ha kiléptem a szobámból, szinte azonnal rákezdett, de ha érezte, hogy mellette vagyok, akkor csak némán ücsörgött a kalitkájában. Persze megértettem, hogy unatkozik, de a házunknál csak nem mertem elengedni, mert még valamelyik elmebeteg a közeli erdőben lelövi - így tehát a nyarak igen lassan teltek számára, de cserébe a Roxfortban aranyélete lehetett.
Elővettem egy kézfertőtlenítő kendőt a táskámból, hogy megtöröljem a kezem, aztán visszahúztam a fagyimat, és folytattam, mielőtt elkezdett volna méginkább olvadozni, és az asztalra csöpögni.
– Mardekáros voltam. De azt hiszem nem igazán az a klasszikus értelemben vett… mármint inkább csak családi hagyomány volt nálunk, hogy mindenki a Mardekárba kerül. Nem volt választásom nekem sem. Egyszerűen beosztottak - mesélte közben Sage, mire halványan elmosolyodtam. Legalábbis azon a részén, hogy Mardekáros volt, hiszen én is, bár úgy néz ki, egyikünk se a ház kifejezett megtestesítője. A szavaiból meggyőződtem, hogy aranyvérű lehet, bár azt már a zsebtapasznál is sejtettem.
Elkezdtem vigyorogni, amikor Hugrabugosnak tippelt, hiszen nekem is épp ez jutott eszembe róla. Amikor évekkel ezelőtt arra vártam, hogy sorra kerüljek a Teszlek Süvegnél, fogalmam sem volt, melyik ház lenne a nekem megfelelő. Az első Abszol útos bevásárlásomkor mesélt nekem az engem kísérő boszorkány a házakról, és éppen csak annyi volt az, amit tudtam róluk. Ha őszinte akarok lenni, egyiket sem éreztem igazán magaménak. Ötletem sem volt, mi lesz, amikor leülök arra a székre.
Természetesen hallottam a rossz pletykákat a Mardekárról, és mint minden tizenkét éves lányban, bennem is egyből megfogalmazódott, hogy nem akarok Mardekáros lenni. Ők gonoszok és szívtelenek, biztosan nem vagyok odavaló.
A Süveg aztán egy kis habozás után ennek a háznak a nevét kiáltotta. Meg se kérdezte, én mit szeretnék, csak duruzsolt ott a fejemben... Nem lehetett több egy percnél az egész, mégis óráknak tűnt, miközben a szék szélét markoltam, és izgultam.
Az utolsó pár másodpercben azonban valami megváltozott, azt hiszem. Emlékszem, hogy azt mondtam magamban: "ne a Hollóhát! És ne a Griffendél!". Tudtam, hogy egyikbe sem tartozok. Aztán felhangzott a szó: Mardekár.
Néha mai napig nem értem. Sokáig arra gondoltam, ez egy hiba, és inkább a Hugrabugba kellett vonna tennie a süvegnek, hiszen annyira különcnek éreztem magam - pedig semmi okom nem volt rá. Nem mintha éreztették volna velem, hogy más vagyok, vagy ilyesmi. Nem, egyáltalán nem, és pont ez a lényeg. Lassan rádöbbentem, hogy az egész nem néhány jellemvonásról szól, hanem sokkal többről, és az évek alatt értelmét is nyerte az ócska kis kalap döntése, hiszen felfedeztem magamban olyan vonásokat, amik után kérdés sem volt, hogy itt a helyem - de valljuk be, nem csak pozitívakat.
- A-a - ingattam meg a fejemet derűsen. - Találgass tovább.
Közben lassan az én fagyim is elfogyott, csupán egy kis olvadt krém és néhány mályvacukor maradt az alján, amiket lassacskán szintén bekanalaztam. A délután meglepően kellemes fordulatot vett, szóval talán még a kis vérfoltért is megbocsátottam.
- Egyébként fáj még az ujjad? - kérdeztem, ahogy eszembe jutott az eset, és a kiscicás tapaszra vándorolt a tekintetem. Bekaptam egy fehér kis pamacsot, és miközben igyekeztem különösebb szájösszeragadás nélkül elfogyasztani, váratlanul az előbbi kiszolgáló lány ismét felbukkant az asztalunk mellett.
- Hozhatok még valamit? - kérdezte, és édes mosollyal leste közben Sage-t, teljesen egyértelművé téve az amúgy is tényt, hogy neki akar tetszeni. Egyébként szép arca volt, csillogó, sötétbarna tincsei, nem gondoltam, hogy kifejezetten rá lenne szorulva erre az erőltetett udvarlásra, de hát ha jól esik neki, engem nem zavar.

Oldalra hajtottam a fejem, és visszafogtam a mosolygást, pedig elég szórakoztató látvány volt, ahogy tanakodva vizslatott, és talán még el is pirultam volna a részletekben is elmélyedő pillantása alatt, ha olyan típus vagyok. Helyette csak az utolsó kis ehető szirmot is elfogyasztottam, aztán kíváncsian vártam az újabb tippet.
– Akkor… Hollóhát. Más nem biztos, hogy ennyire gyorsan reagált volna egy ilyen helyzetre. Nagyon okos lehetsz, lefogadom az összes jegyed K lett az RBF-en - jelentette ki magabiztosan, mire egy halk kis kuncogással egybekötött meglepett arccal válaszoltam.
- Hollóhát? Nem, sajnos nem. Pedig elég jó lenne! - Legalábbis, ami a jegy részét illeti. Egyébként határozottan nem tudtam elképzelni magam a Hollóhát diákjaként, egyáltalán nem volt az én világom. - De azért kedves, hogy ezt gondolod.
Az én fagylaltom is elfogyott, szóval kicsit eltoltam magamtól a kelyhet. Újabb pillantást vetettem az ujjára, amikor feltartotta azt, és halványan mosolyogtam rá, örülve annak, hogy a vérzés legalább már elállhatott, hiszen nem láttam foltot átütni az anyagon. Ahhoz képest, hogy általában mennyire leblokkolok egy-egy sérülés láttán, nem is rossz munka. Rendben, kimondom, büszke vagyok magamra, amiért képes voltam rárakni az ujjára egy sebtapaszt! Pedig alapvetően undorodom a vértől, a sérülésektől, meg minden, nem is tudom, mi történt most velem. Talán csak annyi, hogy a csípés nem volt túl feltűnő, és még az én szervezetem is elbírt vele. Egyébként általában képes voltam megőrizni a hidegvérem egy-egy rosszabb pillanatban, és maximum csak utána kiakadni - ezen egyedül Karen tudott felülkerekedni, és olyannyira felhúzni, hogy az már szinte nevetséges volt.
Újra felbukkant mellettünk a pincérnő, és amíg ismét megpróbálta elcsábítani a velem szemben ülőt a szép mosolyával, egyre apróbb háromszöget hajtogattam az előttem heverő szalvétából. Igazából megszokás volt, valamiért akárhol jártam, mindig úgy hagytam ott az asztalt, hogy a szalvéta egy béna origami áldozatává vált.
- Nem kérek, köszönöm. - Halvány, de barátságos pillantást vetettem a lányra, remélve, hogy veszi, hogy ha Sage tényleg ennyire elrabolta a szívét, én aztán nem vagyok az ellenfele a dologban. Miután bólintva sarkon fordult, a férfi felé fordultam, és már nyitottam a számat, hogy megköszönjem a fagyizást, de ő egy pillanattal hamarabb szólalt meg.
– Szóval akkor Mardekár? –  A felvillanó szemeimből valószínűleg egyből tudta a választ. – Sok hülye pletyka van, de nem lehet valakit a ház alapján beskatulyázni. Valójában mindenki elég vegyes.
Mélységesen igazat adtam neki ebben.
- Bingó! - vigyorogtam. - Egyébként én is Hugrabugosnak gondoltalak első pillantásra. Dehát nem is az első benyomás számít, hanem az, hogy valaki milyen mélyen, legbelül... furcsa találmány az a Teszleg Süveg, és ami azt illeti, kicsit félelmetes is. Nem szívesen beszélgetnék el vele kettesben, meg ilyesmi...
Az fordult meg a fejemben, vajon volt-e már olyan, hogy valakit rossz házba osztott be, de valahogyan kételkedtem ebben. Hiszen a Süveg valamennyire a te kívánságaidat is meghallgatta, azon kívül, hogy szerintem nagyon durván lelátott az ember lelkéig.
- Köszönöm a tápot meg a fagyit, Sage - kezdtem újra aztán azt, amit az előbb szerettem volna. - Ennyire azért nem volt nagy az a vérfolt, de tényleg köszönöm!