Roxfort RPG

(https://i.imgur.com/7GOWKrx.jpg?1) (https://i.imgur.com/8a8G1hO.jpg?2)

London szinte legkisebb forgalmát bonyolító vasúti pályaudvara. A varázslók vonata innen közlekedik. A galambok mindig fent ülnek az indulásjelzőn.

(https://i.ytimg.com/vi/9rzNzHat33Y/maxresdefault.jpg)

Szóval újra itt a tanévkezdés. Nem rajongok érte annyira, hogy őszinte legyek. Noha nagyon várom, hogy újra a Roxfort falaki közt bosszantsam a tanáraimat, azért furcsa mód kicsit ódzkodom is felszállni az expresszre. Ennek pedig az oka egyértelműen a vizsgákban keresendő. Tudom, még csak negyed éves leszek, és azt is tudom, hogy jövőre kell RBF-et tennem. Ellenben már most, ebben a tanévben minden erről fog szólni.
Hiába tanulnál te szívesebben a jeti szaporodási szokásairól, vagy arról, miként is került a Vasorrú bába a fekete erdőbe, esetleg mi a különbség a Edelbach-i fekete vérfarkas és az angol Fenrir Greyback féle transzformáció közt... minden semmis, mert csak az számít melyik tárgyból és hogyan vizsgázol. Ebben az évben kegyetlenek lesznek a tanáraink, tudom jól. És ebben az évben is valószínű esélyünk nyílik tippelni, ki lesz az új Sötét Varázslatok Kivédése tanárunk. Fawcett professzor ugyanis, ha a pletykák igazak, elugrott egy mugli motoron egy laza világ körüli körútra!
Ha engem kérdeztek, ez tök megnő, és lelkesen meséltem apámnak is a sztorit, na meg persze azt is, hogy milyen jól fel tudtam vágni a háztársaim előtt. Volt, aki azt se tudta mi az a motor és összekeverte a csavarhúzóval. Szóval fél napos kiselőadást kellett tartanom a kétkerekű mugli járművekből.
A Roxfort Expresszre a jegyet apu beszerezte nekem. A kilenc és három negyedik vágányra, ahonnan a vonat indul pedig a King’s Cross pályaudvaron tudok felszállni. Nem, nincs abba semmi furcsa, hogy a 9 és háromnegyedikről beszélek. Teljesen épp elméjű vagyok, mindössze csak a muglik néznek ránk fura szemekkel.
Apa talán ezért nem is akart baglyot venni nekem sosem. A vállamon ott pihen Arnold, a nagy zöld varangyosbéka. Olyan csúf, mint egy rusnya öregasszony arca vagy mint az országút tele ragyákkal és kátyúkkal, de számomra egész szép. Nem sok háziállatom volt, sőt konkrétan egy sem. Arnold tehát bearanyozta az életem a maga csökevényes együgyűségével, ezt mondanom sem kell. Nem tud ő szinte semmit, maximum rohadt hosszú nyelvével szemen döfni valakit, szakszerű pontossággal. Ez a tulajdonság jól jöhet akkor, ha tanár van a közelben, noha sosem mertem még bevetni. Nem mintha valaha érdekelt volna a házirend betartása.
Apával a falat látva megtorpanunk. A 9-es és a 10-es peron közti boltív a muglik számára érdektelen falrész, de a varázslók számára, mint amilyen én is vagyok egy hívogató másik világba való belépési pont. Kapu.
Összenézünk és bólintunk. Ő is és én is.
Aztán körbe kémlelünk nincs-e minket bámuló mugli s mivel tisztának tűnik a terep, akkor nekifutunk a falnak. Még mindig félek kicsit az ütközéstől, holott tudom, hogy ez nem esik meg. Tudom azt is, hogy a kocsival való nekifutás is fölösleges, csak a gyorsabb áthaladást segíti ez elő. Apa mosolyog és mire kinyitom a szemem már engem is átjár az izgatottság.
Az Expressz piros mozdonya ott áll, füstölgő pompájában köröskörül megannyi varázsvilágbeli emberrel. És tudom, valahol ott van köztük Merel is.

(https://i.ytimg.com/vi/9rzNzHat33Y/maxresdefault.jpg)

Hosszasan és kitartóan bámulok körbe. Keresem a lányt a szemeimmel, de a sok alak közt csak nem pillantom meg elsőre az övét. Kissé csalódott vagyok. Szinte kizártnak tartom, hogy idén esetleg ne jöjjön el de azért lelomboz a rögtön ért kudarc. Szerencsére ez is épp csak egy pillanatra kerít hatalmába, mert apám magára vonja a figyelmem. Nagy keze szétterül a vállamon és ettől ösztönösen pillantok fel rá. Ő mosolyogva köszön el tőlem. Tekintetében látom mennyire hiányzik neki a varázsélet, és hogy mennyire ábrándosan pislog a vonat után. Gondolom ekkor számtalan emlék fut át az agyán, a rég történt dolgok, kalandok, amikről sose mesél nekem. Na jó, ez így nem igaz, inkább csak... nagyon de nagyon ritkán. Olyankor ha apa-fia programon vagyunk és anya nincs a közelben.
- ... és ne keveredj baja idén. Rendben? - fejezi be a szónoklást én pedig kénytelen vagyok sóhajtani egyet mindössze.
- Hát persze apu, persze. Jó leszek, és majd Arnold vigyáz rám, ne aggódj!
Ő csak nevet, és ez olyan szívből jövő nevetés. Ujjai felemelkednek a vállamról és a hajamba szántanak, összeborzolva a berendezett tincseket. Igazából nem zavar, noha eléggé kisgyereknek érzem magam tőle.
- Karácsonykor találkozunk!
Int nekem és én bólintok felé. Karácsony... hol van az még? Apa megfordul és elindul kifelé. A fal mögött egy szemvillanás alatt eltűnik. Sosem nézi végig, ahogy kigördül a vonat. Én sosem állok az ablakban és integetek, mert nincs kinek. Talán túl fájdalmas ez neki.... nem tudom. A kocsit megragadom és a többi irányába. Ott már nagyban pakolják fel a ládákat és így az enyém is sorra kerülhet ha odaviszem. Elbambulva figyelem a tömeget, és csak akkor eszmélek fel, mikor már késő.
- Vigyázz!
Kiáltok és ugyan próbálok teljes testsúllyal a kulira támaszkodni hogy lefékezzem, ez már nehezen jön össze. Kisebb karambolt okozok egy másikkal és a ládák jó része a földre hullik.
- E..e... elnézést...
Makogok miközben igyekszem Arnoldot nem elhagyva segíteni, hogy az enyém és a másik kocsiról lepotyogott kofferek is a helyükre kerüljenek. Megemelem a vaskos barna ládát, aminek a kemény fedelén ott virít a tulajdonosa nevének kezdőbetűje... és mintha csak áram ütne épp ekkor azonosulok a kofferre festett nagy M. E. monogrammal. Az enyémet is díszíti egy hozzá hasonlatos sárga csak az értelem szerűen O. W.
Felpillantva azzal a személlyel találom szembe magam, akit nem vártam. Vagyis, de vártam, pont hogy őt kerestem még két másodperce, csakhogy a váratlanság tényezője egyenesen letaglóz.
- Me.. Me.. Merel? - hebegem meglepetten
Most vagy soha Oliver...
A hang, a saját hangom ott cseng a fülemben. Veszek egy mély levegőt.
Ha annak a majom Ruskin-nak megy, akkor neked is...!
- Ööö... Hali! Szia Merel! Hogy vagy mostanság?
Ettől jobb szöveged nincs? ÉdesMerlinre!
- Akarommondani, jó újra látni téged. Hogy telt a nyár? Bocsi a kuli miatt...
Szánalmas. Sajnálom hogy nem nyílik meg a föld alattam rögvest hogy elsüllyedjek. Csak remélem, hogy én érzem az egészet nagyon gáznak és a lány annyira nem ideges, mint én. Mert az én tenyerem izzad. Nem kicsit. És a bőröndje sem épp könnyű.

(https://i.ytimg.com/vi/9rzNzHat33Y/maxresdefault.jpg)

Ő. Elgázolva... Most kérdezi vagy mondja? Nem jövök rá elsőre, hogy inkább bosszankodik ezen és ilyesformán rajtam vagy inkább csak jól szórakozik. És persze miután nem ismerem nagyon őt, mert egy gyáva kis hülye vagyok, aki nem igazán mert sose közeledni senki felé sem, így fogalmam sincs hogy az arcán átfutó mimikasor végül is mi a fészkes fene akar lenni. Merlinre! Adna valaki a lányokhoz egy kezelési útmutatót? Valami olyan lehetne, mint egy bájitaltan recept.
Fogj két gerezd szárított bubógumót és nyomd szét. Ha ez megvan aprísd fel és szórd bele a fortyogó üstbe.
Na valami ilyen lehetne, mondjuk azzal a szöveggel, hogy: ha a kiszemelt lány megvan, akkor ne veszítsd el. Igyekezz olyat mondani, ami számára érdemleges információ és ne dadogj, mert attól úgy festesz, mint egy épp énekeli tanulni akaró bébisárkány. Mosolyogj és nyerd meg a bizalmát az alábbi formula szerint.
És akkor következne egy lépésről lépésre kezdőknek és amatőröknek, ami garantálja a sikert.
Szép álom. Nagyon szép álom. Csakhogy nincs semmi segítségem, tapasztalatom meg még annyi sem. Így hát csak megemelem a kuliról lehullott poggyászokat és persze Merel is odahajol.
Kiáltanék neki, hogy de nem kell, megoldom egyedül, mert noha soványnak nézek ki, azért annyira béna csak nem vagyok, előtte meg pláne nem leszek. De naná, hogy elkések. Ujjaim a ládára fonódnak, és az ő ujjai centikre vannak az enyémről. Hozzáérhetnék.. mintegy véletlenségből...
A szívem a torkomban dobog. Az emberek jönnek mennek, senki nem figyel ránk, senkit nem érdekel Merel leesett csomagja, és senki nem törődik az én vadul vágtázó véremmel. A fülemben dobol a vonat sípolása mellett az izgatottságtól heves lélegzésem.
-Náh, úgyse hullott szét.
Elégedett mosoly ül ki arcomra. Úgy festhetek mint egy komplett idióta, és magam sem tudom min is vidulok. De azt hiszem a lány megnyilvánulása azért mégis csak egy bók volt. Vagy valami olyasmi ténymegállapítás, ami pozitív.
-Ne emeld, csak told.
- Oké.
A tipp jogos, és egyszerűbb így felküzdeni a nehéz ládát a helyére. Bevetem az erőmet, és megtolom, ahogy kéri, közben pedig a kezem kissé előbbre siklik. Egy centi, öt milli... már szinte csak az ujjait látom magam előtt. És ahogy megtörténik a kontaktus, mintha áramütés érne. Épp ekkor zökken a láda a helyére hangos puffanással, eredményezve hogy a tenyerem megcsúszik. Az izgalomtól és erőlködéstől nedves bőrön nem is olyan nehéz neki. S persze pont a következő másodpercben emelem fel a fejem. Azt hiszem ez a legeslegnagyobb hiba, mert a lendületet megakadályozza valami. És az a valami azt hiszem Merel feje...

(https://i.ytimg.com/vi/9rzNzHat33Y/maxresdefault.jpg)

Csatt.
Csillagokat látok. Na jó, nem épp teljeségében olyanokat, amiket a csillagászat órán figyelünk, és nem is azt a klasszik értelembe vet ötágú sárga kis izéket, amik a mugli gyerekszobák falait díszítik. De… és igen itt a de, azért mégis elfog egy tompla lassú fejfájás. Az a fajta köd ereszkedik az elmémre, a látómezőmre, ami ugyan engedi sejtetni, hogy élek, igen nagyon is élek, de mégsem segít a testem befogadni a külvilágot, mert hát épp önmagával van totálisan elfoglalva. Szóval kell neki, nekem kemény két perc regenerálódási idő, mire kitisztul a kép. Asszem csak annyi noha az időérzékem amúgy is csapnivalóan pocsék (bájitaltan órán különösen feketelyuk effektusban szenved) úgy hogy nem tenném rá az életem, de még egy lyukas galleon sem.
- Uhhh….
Nyögöm ki, miközben hallom a lány szitkozódását. Innen már biztosra veszem, hogy pontosan őt találtam telibe. Nem tudom ennek örülni kellene vagy épp bánni, de talán az utolsót érzem túlnyomó többségben. Lássuk be, ha valaki közel akar kerülni egy lányhoz, mint én Merelhez, az nem épp a fizikális érintkezés ezen formáját preferálná. Szóval megszívtam.
- Ne haragudj..
Kezdem a mentegetőzést miközben a fejem vakarom, ott, ahol a lány vélhetőleg álla, telibe talált. Igyekszem mindeközben bűnbánó kiskutyaszemekkel meredni rá.
- Hátulra még nem növesztettem szemet..
De azt hiszem kellene. Nem azért mert Merelt ennyire szemmel kell tartani, bár megjegyzem lehet nem ártana, ha a Leo féle fura gyerekekkel hozzák hírbe, de az ilyen esetek elkerülése végett nem ártana. Nem lenne totális leégés a vége.
- Jól vagy? - pislantok a háztársamra aggódva, mert hát az hogy az én koponyám sajog, csak egy dolog. Nincs okom panaszra, a látásom kitisztult, a beszédem is többnyire értelmes, egész jól artikulálok. A mozgást nem próbáltam, de esélyesen az is menne. Ellenben a lány nem nyilatkozott és noha külsérelmileg nem okozott a velem való találkozás nyomot, ki tudja… lehet eltörtem egy fogát?
- Ezt a cselt bevethetném legközelebb valamelyik tanár ellen is… nem gondolod?
Igyekszem elviccelni a dolgot, noha rohadt gyenge. De hát mit tehetnék? Harmatgyenge előadásmodoromban csak az a legrosszabb hogy nem tudom hogyan tovább. És addig míg valamit csinálni kellett, mondjuk a ládát a kulira tenni, még hasznosnak is éreztem magam… most azonban… fogalmam sincs mihez kezdjek. Így hát kínos zavaromban csak zsebre dugom a kezem.

(https://i.ytimg.com/vi/9rzNzHat33Y/maxresdefault.jpg)

Körültekintő. Aha. Hát valójában igaza van. Csakhogy ez valahogy kissé ellenszenvesen tűnt így első hallásra a szájából. De még másodikra is. Ez kissé kedvem szegi és noha vakarom a fejem, ami fáj az állától mést még jobban vakarom. A tehetetlenségtől.
Mit látott ez a csaj Ruskinban, ami bennem nincs meg? Hisz az a gyerek tiszta nyomi. Tudom nem szép és nem épp nemes gondolat, plane egy kedves cuki hugrástól, de hát… de hát… ami igaz az igaz. Lehet mardekárosnak kellett volna mennem? Vagy csak szimplán ez a szerelem?
Apám szerint a szerelem és a féltékenység mindennapos dolog, de igazából eddig nem gondoltam volna hogy valaha is érdekelni fog ez. Erre tessék, egy tőlem ezerszer nyomorékabb srác képes egy lánnyal kedves lenni és… ha lehet hinni a pletykának… talán járnak is. Talán tök feleslegesen túráztatom magam és totálisan leégetem magam. De mégis, valami oknál fogva úgy érzem, meg kell próbálnom. Mert ha nem, akkor végig ezt fogom bánni életem hátra lévő részében, nem? Amúgy meg elég még három évet elviselni Merel társaságában ha nem is jön össze és be is égek, ami voltaképp nem is olyan vészesen sok… noha persze attól függ honnan is nézzük a dolgot.
Salamander említése mosolyt csal az arcomra. Az a nő hibbant, már ha engem kérdeztek. Jó, azért vicces, és egész jó fej, pl nem követel annyi esszét és a jegyeit is elég lazán meg lehet szerezni, de mikor az éjszaka kellős közepén kiengedi az állatkertjét? Hát könyörgöm… nem az iskola folyosóin kellene sétáltatni a vadállatait és nem a Nagytermet kellene a sajátos lakberendezésre használni a házikedvenceinek…
- Csak egyre? - pimaszkodom. - Jobb örültem volna egyenesen kettőnek. Mégis csak Salamanderről beszélünk. Bár félek, ellene nem hatna. Megedződött a sok pimasz varázslény szemtelenkedésében. Amúgy mit szólsz, hogy idén is marad? Szerinted megint elengedi a csinos kis lényparkját? Nem szeretnék durrfarkú szurcsókokkal aludni, nem hiszem hogy kellemes élmény lenne.... meg amúgy is... nem épp puha selymes plüssmacik.
Vállat vonok, és elmélázok az idilli képen, ahogy Salamander állataival küzdök és megmentem Merelt. Bár... elnézve Merelt... neki nincs szüksége megmentésre. Elég neki a kezébe egy terelőütő és senki nem fogja tudni merre is van arccal.

(https://i.ytimg.com/vi/9rzNzHat33Y/maxresdefault.jpg)

-Kettőnek!? Még külön igényeid is vannak?
Az első arcon csapás a visszakérdezése, de úgy vagyok vele ez is amolyan szurkálódás, mert hát ki ha nem én Everfen teszi meg mindezt. Mellesleg visszakontrázhatnék, hogy ja, ha már felajánl nagy kegyesen egy munkát (mert ez mi más ha nem az?) legalább fizessen meg rendesen érte. Na jó, csak vicc lenne, de sejtve hogy félreértené végül inkább hallgatok. És így mindenki jobban jár.
-Köszönöm, de nagyon jól meg tudom vívni a saját csatáimat a tanári karral. Ez nem az, hogy felbérellek zsoldosként 'Manci fejelgetésére, ne akarj még licitálni is.
- Pedig eléggé úgy tűnt... - nevetem el magam miközben összefonom a karjaim magam előtt. Kissé abszurd ugyan már a tényállás hogy Everfen bármire bárkit felbérel, de olybá tűnik ez mégis megtörténhetett volna, meg az is hogy nem.
Azért örülök hogy ő is lazább, vagy legalábbis annak tűnik egy kósza fél percig. Lehet csak én akarom ilyennek látni, az én lelkemnek tesz ez jót és én reménykedem, hogy valóban ez történik meg. Azonban Salamander emlegetése látványosan nem pozitív hangulatba sodorják. A lapos, unott válasz ami elég nyers erre utal. Vállat vonok, mert hát aztán nekem mindegy. Ha nem akar róla beszélni hát tőlem beszélhetünk másról. Mondjuk a kviddicsről? A tanévnyitásról? A tanulásról tuti nem fogok, azt elég megélni, blah!
- Gondolom nem kellene megkérdeznem, hogy kire vársz...
Kezdem kissé lélekvesztve, mert hát a lelkesedésem elég hamar elpárolgot. Vagyis van az, csak rálapáltolt az eddigi csevelyünk egy kevés kedvetlenséget. Ráadásul mindezt tetézi még az, hogy a lány látványosan körbekémlel. Evidensen keres valakit, és van egy sanda gyanúm hogy kit. Ez pedig nemhogy nem tetszik, egyenesen irritál. Mégsem mondhatom meg, mégsem utalhatok rá, mert akkor meg úgy tűnhet erőszakosan akarom kikövetelni a figyelmét és a társaságát. Mindemellett az sem segít hogy tőlünk pár száz méterre kiszúrom Pye-t és a családját. A mardekár képviselőinek ez a példánya kifejezetten nem lopta be még máig magát a szívembe.
- Mert ha zavarok...
Akkor lelépek. Valahogy így fejezném be a mondatot, végtére is nem akarok alkalmatlankodni. De nem visz rá a lélek hogy hangosan ki is mondjam, mert az olyan mintha.... mintha... vereséget szenvedtem volna a nélkül, hogy a csata megkezdődne. Szóval Pye-ról Everfenre irányítom a tekintetem és várom, hogy vagy marasztaljon a maga módján vagy utamra bocsásson egy kegyelemdöféssel a szívemben.